MÁSODIK RÉSZ

I. AZ ÚSZÓ ERŐD

A Reménység-erőd, amelyet Jasper Hobson hadnagy alapított a Sarki-tenger partján, elsodródott! Érdemelt-e szemrehányást emiatt a Társaság bátor ügynöke? Semmi esetre sem. Helyében bárki más ugyanúgy tévedett volna, mint ő. Semmilyen emberi előrelátás sem figyelmeztethette volna erre a lehetőségre. A hadnagy azt hitte, hogy sziklára épít, és még csak homokra sem épített! A területnek a Viktória-félszigetet képező része, amelyet Angol-Amerika legpontosabb térképei az amerikai szárazföldhöz tartozónak tüntettek fel, most hirtelen elvált attól. Ez a félsziget valójában nem volt egyéb, mint egy óriási, százötven négyzetmérföldnyi területű jégmező, amelynek egymást követő lerakódási állománya látszólag szilárd talajt képezett, amelyen növényzet is, földréteg is volt. Ez a félsziget évezredek óta volt egybekötve a tengerparttal, s kétségtelenül a január 8-i földrengés szakította le; így lett sziget a félszigetből, de bolyongó, vándorló sziget, amelyet három hónap óta sodortak a Sarki-tenger áramlatai!

Így bizony! Ez csak jégmező volt, amely most magával vitte a Reménység-erődöt és lakóit! Jasper Hobson nyomban megértette, hogy nem lehet mással magyarázni a megállapított szélességi fok módosulását. Az a földszoros, vagyis földnyelv, amely a Viktória-félszigetet a szárazfölddel összekötötte, a vulkanikus kitörések okozta föld alatti megrázkódtatások következtében néhány hónappal azelőtt nyilván leszakadt. Addig, amíg a sarki tél tartott, amíg a tenger a nagy hidegek idején be volt fagyva, az elszakadás semmi változást nem okozott a félsziget földrajzi helyzetében. De amikor a jégzajlás ideje elérkezett, mikor a napsugarak felolvasztották a jégtáblákat, s a nyílt tengerre sodort jéghegyek eltűntek a láthatáron, egyszóval mikor szabaddá vált a tenger, akkor ez a jégalapokon nyugvó terület, valami ismeretlen tengeráramlat hatására, erdeivel, sziklafalaival, belső lagúnájával, partjával együtt úszni, sodródni kezdett. Már hónapok óta sodródott így a félsziget anélkül, hogy a telelők - akik ha vadásztak, se igen mentek messzire a Reménység-erődtől - észrevették volna. Semmiféle támpontjuk nem volt, hiszen a sűrű ködben alig láttak el néhány mérföldnyire, a talaj látszólag mozdulatlan volt, s így semmi sem jelezte sem Hobson hadnagynak, sem társainak, hogy a szárazföldi lakosokból szigetlakókká váltak. Sőt még azt is figyelembe kell vennünk, hogy - annak ellenére, hogy elmozdult - a félsziget helyzete nem változott, ami kétségtelenül nagy terjedelmének volt köszönhető s annak, hogy az áramlat, amely sodorta, egyenes vonalú volt. Valóban, ha a világtájak változtak volna a Bathurst-fokhoz viszonyítva, ha a sziget megfordult volna maga körül, ha a nap és hold új láthatáron kelt és nyugodott volna, Jasper Hobson, Thomas Black, Paulina Barnett vagy akár valamennyien rájöttek volna, mi történt. De a félsziget elmozdulása addig a földgolyó egyik szélességi körét követve ment végbe, és bár gyorsan történt, mégsem vették észre.

Jasper Hobson, ámbár percig sem kételkedett társainak bátorságában, hidegvérében, lelki erejében, mégsem akarta velük közölni a valóságot. Ráér eléjük tárni az új helyzetet, ha előbb gondosan tanulmányozza. Szerencsére ezek a derék emberek, katonák és munkások vajmi keveset konyítottak a csillagászati megfigyelésekhez, az északi szélességi és keleti hosszúsági számításokhoz, valamint a félsziget koordinátáiban néhány hónapja végbement változásokhoz, és így nem vonhatták le mindebből azokat a következtetéseket, amelyek most Jasper Hobsont annyira aggasztották.

A hadnagy elhatározta, hogy mindaddig hallgat, amíg csak módjában áll, és titokban tartja a helyzetet, amely ellen mit sem tehet, de erre minden energiáját össze kellett szednie. Akaraterejének végső megfeszítésével - ami nem kerülte el Paulina Barnett asszony figyelmét - ismét úrrá lett önmaga fölött, és azon volt, hogy amennyire lehet, vigasztalja a boldogtalan Thomas Blacket, aki haját tépve kesergett.

Mert a csillagásznak még csak sejtelme sem volt arról a jelenségről, amelynek áldozata lett. Ő nem figyelte meg a terület sajátosságait, mint a hadnagy, tehát nem is érthetett meg semmit, és nem is képzelhetett el semmit azon az istenverte tényen kívül, hogy tudniillik azon a napon, a jelzett órában a hold nem fedte el a napot. De hát tulajdonképpen mit is gondolhatott? Talán azt, hogy a megfigyelők szégyenére, a csillagászati napi tabellák számításai hibásak, és hogy ennek az oly sóváran várt napfogyatkozásnak, Thomas Black saját napfogyatkozásának, amelynek megfigyelésére oly messzi földről s annyi fáradozás árán érkezett ide, sohasem is kellett "teljesnek" lennie a hetvenedik szélességi körön! Nem! Ezt a feltevést sohasem fogadhatja el! Soha! Így hát nagy volt a csalódása, és joggal. De Thomas Black nemsokára megtudta a valóságot.

Jasper Hobson azonban meghagyta embereit abban a hitben, hogy az egész história azzal az elszalasztott napfogyatkozással senki mást nem érint, csak a csillagászt, s őrájuk egyáltalán nem tartozik, és meghagyta nekik, hogy folytassák munkájukat, amit azok meg is tettek. Hanem mikor már készülődtek, hogy lejönnek a Bathurst-fok csúcsáról, és visszatérnek a kereskedelmi ügynökségre, Joliffe káplár hirtelen megállt, odalépett a hadnagyhoz, tisztelgett, és ezzel a kérdéssel fordult hozzá:

- Hadnagy úr, feltehetnék önnek egy egyszerű kérdést?

- Hogyne, káplár - felelte Jasper Hobson, aki nem tudta, hová akar kilyukadni alantasa. - Tessék! Beszéljen!

De a káplár nem beszélt. Habozva állt ott. Kis felesége könyökével oldalba lökte.

- Nos hát, hadnagy úr - folytatta a káplár -, arról a hetvenedik szélességi fokról van szó. Ha jól értettem, mi nem ott vagyunk, ahol ön eddig gondolta.

A hadnagy összevonta szemöldökét.

- Valóban... - felelte kitérően -, tévedtünk a számításainkban..., első megfigyelésünk téves volt. De hát miért..., mennyiben aggaszthatja ez magát?

- Hát... csak... a fizetés okából, hadnagy úr - felelte ravaszkás arcot vágva a káplár. - Hiszen ön tudja..., a dupla fizetés, amit a Társaság ígért nekünk...

Jasper Hobson fellélegzett. Valóban, mint emlékszünk rá, embereinek magasabb zsoldot ígért a Társaság, ha a hetvenedik szélességi körön vagy azon túl telepszenek le. Joliffe káplár, aki mindig csak a saját érdekét nézte, ebben az egész ügyben csak a pénzkérdést látta, s attól félt, hogy a jutalom megszerzése még bizonytalan.

- Legyen nyugodt, káplár - felelte mosolyogva Jasper Hobson -, és nyugtassa meg derék bajtársait is. A mi valóban megmagyarázhatatlan tévedésünk szerencsére semmiféle károsodást nem jelent maguknak. Mi nem a hetvenedik szélességi kör alatt vagyunk, hanem fölötte, így tehát maguk dupla fizetést kapnak.

- Köszönöm, hadnagy úr - mondta ragyogó arccal a káplár -, köszönöm. Nem mintha mi azt az átkozott pénzt istenítenénk, hanem azt mondjuk, hogy az istenit annak az átkozott pénznek!

E bölcsesség után Joliffe káplár és társai odábbálltak anélkül, hogy sejtették volna a természetben végbement különös változást, valamint ennek a területnek helyzetét.

Long őrmester is éppen lefelé tartott, a kereskedelmi ügynökség felé, mikor Jasper Hobson megállította:

- Maradjon, Long őrmester - mondta neki.

Az altiszt félfordulatot tett, s várta, hogy mi mondanivalója van a hadnagynak.

Most nem tartózkodott más a hegyfok ormán, csak Paulina Barnett, Madge, Thomas Black, a hadnagy és az őrmester.

A napfogyatkozásnál történt incidens óta az utazónő egy szót sem szólt. Csak kérdőn nézett Jasper Hobsonra, de úgy látszott, mintha a hadnagy kerülné a tekintetét. A bátor asszony arca inkább meglepetést árult el, mintsem nyugtalanságot. Megértette vajon, mi történt? Oly hirtelen döbbent-e rá a történtek magyarázatára, mint maga a hadnagy? Tisztában volt a helyzettel, és gyakorlati érzékével levonta-e belőle a következtetéseket? Bármint lett légyen is, Paulina asszony csak hallgatott, ott állt Madge-re támaszkodva, aki átkarolta a derekát.

Ami a csillagászt illeti, az csak fel-alá járkált. Nem találta a helyét. Égnek állt a haja, és hadonászott. Összecsapkodta kezét, aztán megint ernyedten leengedte. A kétségbeesés felkiáltásait hallatta. Öklével fenyegette a napot! Belenézett, azt se bánta, ha kiégeti a szemét!

Végül néhány percnyi tombolás után megnyugodott. Úgy érezte, hogy most már tudna beszélni, és karba font kézzel, lángoló szemmel, dühös arccal, homlokát ráncolva, úgy állt oda Hobson hadnagy elébe, mintha cövekelték volna:

- Kettőnknek! - rikoltotta - kettőnknek, ügynök úr, a Hudson-öböl Társaság ügynöke, beszédünk van egymással!

Ez a felkiáltás, maga a hang, a póz, ahogyan odaállt, rendkívül kihívó volt. Jasper Hobson nem vette rossz néven tőle, éppen csak ránézett a szegény emberre, mert megértette mérhetetlen csalódását.

- Hobson úr - mondta a fojtott ingerültségtől remegő hangon Thomas Black -, lenne olyan jó, és közölné velem, hogy mit jelent ez? Ön volt az, aki bolonddá tett engem? Mert hogyha így áll a dolog, akkor nagyobb hatalommal gyűlik meg a baja, mint amilyen én vagyok! Érti? És önnek lesz bőven oka rá, hogy megbánja ezt!

- Mit akar mondani, Black úr? - kérdezte higgadtan a hadnagy.

- Csak azt akarom mondani, uram - folytatta a csillagász -, ön azt vállalta, hogy a hetvenedik szélességi fok határáig vezeti az osztagát...

- Vagy azon túlra - válaszolta Jasper Hobson.

- Azon túlra! - kiáltotta Thomas Black. - De mi a fenét csinálnék én azon túl? Ahhoz, hogy én ezt a teljes napfogyatkozást megfigyelhessem, nem kellett eltávolodnom annak a kör alakú árnyéknak vonalától, amelynek Angol-Amerika e részén a hetvenedik szélességi kör a határa; és tessék: most három fokkal fölötte vagyunk!

- Nos, Black úr - felelte Jasper Hobson a világ legnyugodtabb hangján -, hát tévedtünk, és ennyi az egész.

- Ennyi az egész! - ordította a csillagász, akit a hadnagy nyugalma végképp kihozott a sodrából.

- Egyébként felhívom szíves figyelmét arra - folytatta Jasper Hobson -, hogy ha én tévedtem, akkor ön is részes az én tévedésemben, igenis ön, Black úr, mert amikor ideérkeztünk, együtt határoztuk meg a szélességet, ön az ön műszereivel, én az enyéimmel. Csak nem von felelősségre egy olyan mérési hibáért, amelyet ön velem együtt követett el!

Ez a válasz lehengerelte Thomas Blacket, bármennyire ingerült volt, nem tudott visszavágni. Itt nincs mentség! Ha hibát követtek el, ebben ő is bűnös. És vajon mit gondolnának a tudósok Európájában, a greenwichi megfigyelőállomáson egy olyan csillagászról, aki téved egy szélességi fok megállapításánál? Hogy egy Thomas Black három foknyi tévedést kövessen el a nap magasságának megállapításánál, és méghozzá milyen körülmények között! Akkor, amikor a szélességi kör pontos meghatározása lehetővé tette volna számára egy teljes napfogyatkozás megfigyelését olyan feltételek között, amilyenek egyhamar nem ismétlődhetnek! Thomas Blacknek oda a tudósi becsülete!

- De hogyan? - kiáltott fel, és megint a haját kezdte tépni. - Hogyan is tévedhettem ennyire? Mi az, hát én már sextánssal sem tudok bánni? Hát már egy szögszámítást sem vagyok képes elvégezni? Akkor hát vak vagyok! Ha pedig így áll a dolog, akkor meg nincs más hátra számomra, mint az, hogy levessem magam erről a hegyfokról, mégpedig fejesugrással!...

- Black úr - szólt most igen komolyan Jasper Hobson -, ne vádolja magát, nem követett el ön semmiféle megfigyelési tévedést, nem kell semmi szemrehányással illetnie önmagát!

- Akkor hát ön, egyedül...

- Én sem vagyok bűnösebb, mint ön, Black úr. Nagyon kérem, szíveskedjék engem meghallgatni, és ön is, asszonyom - tette hozzá, Paulina Barnetthez fordulva -, és ön is, Madge, és maga is, Long őrmester. Csak arra kérem önöket, hogy tartsák a legszigorúbb titokban mindazt, amit most közlök önökkel. Fölösleges lenne megrémíteni, talán kétségbeejteni társainkat.

Paulina Barnett asszony, az őrmester és Thomas Black most egészen közel léptek a hadnagyhoz. Nem válaszoltak, de mintegy hallgatólagos beleegyezéssel fogadták meg, hogy megőrzik azt a titkot, amelynek fátylát itt most a hadnagy fellebbenti előttük.

- Barátaim - kezdte Jasper Hobson -, mikor most egy éve Angol-Amerikának erre a pontjára érkeztünk, s felvettük a Bathurst-fok földrajzi fekvését, ez a hegyfok pontosan a hetvenedik szélességi körön feküdt, hogyha tehát ez a terület most a hetvenedik szélességi fokon túl fekszik, vagyis három fokkal északabbra, akkor ez azt jelenti, hogy elmozdult a helyéről.

- Elmozdult! - kiáltott fel Thomas Black. - Adja be ezt másnak, uram! Mióta szokta egy hegyfok elhagyni a helyét?

- Mégis így van, Black úr - felelte komolyan Hobson hadnagy. - Ez az egész Viktória-félsziget nem egyéb, mint egy jégsziget. A földrengés leszakította az amerikai tengerpartról, és most egy nagy sarki áramlat sodrában halad!...

- Hová? - kérdezte Long őrmester.

- Ahová az Istennek tetszik! - felelte Jasper Hobson.

A hadnagy társai hallgattak. Akaratlanul is dél felé, a tágas síkságon túlra irányították tekintetüket, a leszakadt földszoros felé, de arról a helyről, ahol most tartózkodtak, csak északi irányban szemlélhették a látóhatárt, a tenger felé, amely most minden oldalról körülvette őket. Ha a Bathurst-fok tengerszint feletti magassága néhány száz lábnyival több, akkor tisztán láthatták volna kis birodalmuk egész területét, s így azt is, hogy szigetté változott.

Mélységes megindultság vett erőt rajtuk a Reménység-erőd és lakói láttán, akik itt most a vakvilágban bolyonganak, erődükkel együtt, a szelek és a tengerár játékaként.

- Így hát, hadnagy úr - mondta most Paulina Barnett asszony -, ez a magyarázata mindazoknak az érthetetlen furcsaságoknak, amelyeket ön ezen a területen megfigyelt?

- Igen, asszonyom - felelte a hadnagy -, most már minden világos. Ez a Viktória-félsziget - vagyis most már sziget -, amelyről mi azt hittük, amelyről azt kellett hinnünk, hogy elmozdíthatatlanul áll az alapján, csupán egy hatalmas jégmező volt, amely évszázadok óta egybeforrt az amerikai szárazfölddel. A szél lassanként földet, homokot hordott rá, s azokat a csírákat is elvetette, amelyekből a fák és mohák lettek. A felhőkből zuhogott alá a lagúna és a folyócska édesvize. A növényzet átalakította! De a tó alatt, ez alatt a föld alatt, ez alatt a homok alatt, egyszóval itt, a lábunk alatt jégből áll a talaj, amely úszik a tengeren, mert a fajsúlya kisebb, mint a vízé. Így van, barátaim! Egy jégmező hordoz, egy jégmező sodor magával bennünket, és ez az oka annak, hogy mióta itt lakunk, egyetlen kavicsot vagy követ sem találtunk a felületén! Íme, ez az oka annak, hogy a tengerpart itt oly függőleges meredeken szabott, meg annak is, hogy mikor azt a rénszarvas-kelepcét ástuk, a talaj alatt tízlábnyi mélységben jégre bukkantunk, s végül annak, hogy a dagály észrevehetetlen volt ezen a parton, mert hiszen az egész félsziget együtt emelkedett és süllyedt a dagállyal, illetve az apállyal!

- Valóban, így most már minden világos, hadnagy úr - válaszolta Paulina Barnett asszony -, és az előérzetei sem csalták meg önt. Mégis megkérdezem, hogy van az, hogy ezek a dagályok, amelyek most nullán állnak, némiképp mégiscsak észrevehetők voltak akkor, mikor mi a Bathurst-fokra érkeztünk?

- Éppen ezt akarom mondani, asszonyom - felelte Hobson hadnagy -, ez azért van így, mert mikor mi ideérkeztünk, a félsziget a rugalmas földszoros által még hozzá volt kapcsolva az amerikai szárazföldhöz. Így bizonyos ellenállást fejtett ki az áramlattal szemben, és északi partján a vízszint mintegy két lábnyival emelkedett, a helyett a húsz lábnyi helyett, amelyet a legalacsonyabb vízállás fölött el kellett volna érnie. Így aztán, mihelyt a földrengés okozta törés bekövetkezett, a most már teljesen szabaddá vált félsziget a dagállyal és apállyal emelkedhetett és süllyedhetett, ez az a jelenség, amit mi együtt észleltünk néhány nappal ezelőtt, az újhold idején!

Thomas Black érthető kétségbeesése ellenére is rendkívüli érdeklődéssel hallgatta Jasper Hobson fejtegetését. Azokat a következtetéseket, amelyeket a hadnagy a történtekből levont, tökéletesen helyesnek találta, de dühében, hogy egy ily ritka és váratlan - amint ő nevezte -, ily "abszurd" jelenség miatt szalasztotta el az ő napfogyatkozását, egy mukkot sem szólt, csak füstölgött magában, sőt mintha szégyellte volna magát.

- Szegény Black úr! - mondta most Paulina Barnett asszony meg kell adni, hogy mióta a világ világ, soha csillagász még nem élt meg hasonló szerencsétlenséget!

- Mindenesetre, asszonyom - felelte Jasper Hobson -, ez semmiképpen sem a mi hibánkból történt! Nem érhet bennünket szemrehányás, sem önt, sem engem. Mindezt a természet csinálta, és egyedül ő a bűnös! A földrengés szakította le ezt a földnyelvet, amely a félszigetet a szárazfölddel összekötötte, s most aztán egy úszó sziget visz bennünket. Így annak is megvan a magyarázata, hogy a prémes és egyéb állatok, amelyek éppúgy a terület foglyai, mint jómagunk, miért zsúfolódtak annyira össze az erőd környékén!

- És annak is - szólt közbe Madge -, hogy az enyhe évadban miért nem szerencséltettek bennünket látogatásukkal az ön versenytársai, Hobson úr, akiknek jelenlététől ön annyira félt!

- És annak is - tette hozzá az őrmester -, hogy miért nem érkezett meg a Bathurst-fokra az az osztag, amelyet Craventy kapitány küldött ki!

- És végül annak - jegyezte meg a hadnagyra tekintve Paulina Barnett asszony -, hogy miért kell nekem letennem arról a reményről, hogy legalább még ez idén visszatérhessek Európába!

Paulina Barnett asszony olyan hangon jegyezte meg ezt, ami azt bizonyította, hogy sokkal bölcsebben adta meg magát sorsának, mintsem azt gondolni lehetett volna. Úgy látszott, már bele is törődött ebbe a különös helyzetbe, amely kétségtelenül az érdekes megfigyelések sorát tartogatja számára. Egyébként is, még ha kétségbeesne is, még ha valamennyi társa panaszkodnék is, ha vádat emelnének is bárki ellen, megakadályozhatnák-e vajon mindazt, ami történik? Feltartóztathatnák-e útján a bolyongó szigetet? Vagy bármi mesterkedéssel képesek lehetnének-e arra, hogy visszacsatolják a szárazföldhöz? Nem, most már csak az Isten kezében van a Reménység-erőd sorsa. Így hát az ő akaratának kell alávetni magukat.

 

II. HOL VAGYUNK?

Az új, váratlan helyzetet, amelybe a társaság emberei kerültek, a legnagyobb gondossággal kellett tanulmányozni, s ehhez Jasper Hobson, előtte a kiterített térképpel, tüstént hozzá is fogott. De kénytelen volt bevárni a másnapot, hogy meghatározhassa a Viktória-sziget keleti hosszúságát - mert a nevét megtartották -, hogy tisztázhassa a földrajzi helyzetet, melynek most már északi szélessége is fontossá vált. Ennek a számításnak elvégzésére két napmagasság - egy délelőtti és egy délutáni - meghatározására, valamint óraszögmérésre volt szükség.

Délután két órakor Hobson hadnagy és Thomas Black sextánssal felvette a láthatár fölötti napemelkedést. Úgy számítottak, hogy másnap, úgy délelőtt tíz óra tájt megismétlik ezt a műveletet, avégből, hogy a két magasságból következtethessenek annak a pontnak keleti hosszúságára, ahol most a sziget a Jeges-tengeren tartózkodik.

De nem mentek vissza azonnal az erődbe, és a beszélgetés jó hosszú ideig folyt Jasper Hobson, a csillagász, az őrmester, Paulina Barnett asszony és Madge között. Ez utóbbi egyáltalán nem gondolt saját magára, teljesen a gondviselés akaratára bízta magát. Ami pedig úrnőjét, az ő "Paulina lányát" illeti, hát őt nem nézhette megrendültség nélkül, ha azokra a megpróbáltatásokra - sőt talán katasztrófákra - gondolt, amelyeket a jövő tartogat számára. Madge kész volt életét adni Paulináért, de megmentheti-e áldozatkészségével azt, akit a világon legjobban szeret? Mindenesetre tudatában volt annak, hogy Paulina Barnett nem az az asszony, aki le hagyja gyűrni magát. Ez a bátor lélek már most rettegés nélkül nézett szembe a jövővel, bár meg kell mondanunk, hogy most még semmi oka sem volt a kétségbeesésre.

Most még valóban nem fenyegette közvetlen veszedelem a Reménység-erőd lakóit, sőt minden arra vallott, hogy hihetnek a végső katasztrófa elhárításának lehetőségében. S Jasper Hobson ezt magyarázta meg világosan társainak.

Két veszély fenyegette az úszó szigetet az amerikai szárazföld nyílt vizein, mindössze két veszedelem:

Vagy olyan magas északi szélességekig sodorják a szabad tenger áramlatai, ahonnan nincs többé visszatérés, vagy pedig dél felé sodródnak az áramlattal, még az is lehet, hogy a Bering-szoroson át be, egészen a Csendes-óceánba.

Az első esetben a kiúttalan jégmezők közé zárva a jég fogságába esnek, s mivel semmi összeköttetésük nem lesz többé embertársaikkal, a hideg és az éhség végez majd velük a sarkvidéki táj elhagyatottságában.

A második esetben a Csendes-óceán langyosabb vizéig sodorná a tengeráramlat a Viktória-szigetet, lassacskán elolvadna a sziget jégből álló alapja, s elsüllyedne lakosai lába alatt.

Mindkét eset Jasper Hobsonnak, valamennyi társának és az oly sok vesződséggel létesített kereskedelmi ügynökségnek is elkerülhetetlen pusztulását jelentené.

De vajon a két eset közül bekövetkezik-e az egyik vagy a másik? Nem, ez nem látszott valószínűnek.

A nyári évad most már jócskán előrehaladt. Még három hónap sem telik bele, s itt vannak az első sarkvidéki hidegek. A tenger befagy, egyetlen jégmezővé válik, és akkor szánok segítségével el lehet érni a legközelebbi szárazföldet, akár Orosz-Amerikát, ha a sziget keleti vizeken marad, akár pedig az ázsiai partokat, abban az esetben, ha ellenkező irányban, azaz nyugat felé sodródik.

- Mivelhogy semmiképpen sem vagyunk urai ennek a mi úszó szigetünknek - tette hozzá Jasper Hobson. - Nincs vitorlánk, amit felvonhatnánk, mint egy vitorlás hajóra, így hát nem irányíthatjuk a szigetünket. Arra megyünk, amerre visz bennünket.

Hobson hadnagy teljesen világos, érthető érvelését ellentmondás nélkül fogadták el. Biztosra vehették, hogy majd a kemény téli hidegek a terjedelmes jégmezőhöz fagyasztják a Viktória-szigetet, sőt még az is feltehető volt, hogy sem nagyon északra, sem pedig nagyon délre nem sodródik. Márpedig ezek a bátor, elszánt emberek nemigen ijednek meg attól, ha néhány száz mérföldnyi utat kell megtenniük a jégmezőn, hiszen megszokták a sarki éghajlatot és a sarkvidéki hosszú kirándulásokat. Persze, ez azt jelenti, hogy el kell hagyniuk ezt a Reménység-erődöt, amely minden gondoskodásuk tárgya volt, s azt is jelenti, hogy odavan jól végzett munkájuk eredménye, de mit csináljanak? A kereskedelmi ügynökségnek, amelyet ezen a tovahaladó talajon létesítettek, amúgy sem látja már semmi hasznát a Hudson-öböl Társaság. Különben is előbb-utóbb a tenger mélyére süllyed az egész ügynökség, ha a sziget elolvad. El kell tehát hagyni, mihelyt a körülmények megengedik. Az egyedüli kedvezőtlen esélynek az látszott - és a hadnagy különösen hangsúlyozta ezt -, hogy ha az alatt a nyolc-kilenc hét alatt, mielőtt még a Jeges-tenger befagy, a Viktória-sziget túlságosan északra vagy nagyon délre sodródnék. A telelők elbeszéléseiből valóban kiderült, hogy az ilyen sodródás nagyon hosszú területen megy végbe anélkül, hogy bármiképp is útját lehetne állni.

Tehát minden a Bering-szoros bejáratánál tapasztalható ismeretlen tengeráramlatoktól függött, s így fontos volt, hogy a Jeges-tenger térképén pontosan megállapítsák az áramlatok irányát. Jasper Hobsonnak volt egy ilyen térképe, s megkérte Paulina Barnett asszonyt, Madge-et, a csillagászt és az őrmestert, hogy kövessék őt szobájába; de mielőtt elhagyták volna a Bathurst-fok csúcsát, ismételten lelkére kötötte társainak, hogy a legszigorúbban tartsák titokban a jelenlegi helyzetet.

- A helyzet nem olyan kétségbeejtő, mint amilyennek látszik tette hozzá -, így tehát fölöslegesnek tartom, hogy zavart keltsünk társaink lelkében, akik talán nem képesek úgy mérlegelni a kedvező és kedvezőtlen esélyeket, mint mi.

- Mindazonáltal - jegyezte meg Paulina Barnett asszony -, nem lenne-e okos dolog már most egy akkora bárkát építeni, amely mindnyájunkat befogadna, s kibírna egy néhány száz mérföldes tengeri utat?

- Ezt valóban okos gondolatnak találom - felelte Hobson hadnagy -, s meg is valósítjuk. Majd csak kifundálok valami ürügyet, hogy késedelem nélkül megkezdjék a munkát, és megteszem a megfelelő intézkedéseket, hogy az ácsmester máris fogjon bele egy szilárd bárka építésébe. De számomra a hazatérésnek ez a módja csak kényszermegoldás lenne. Az a fontos, hogy ne legyünk már a szigeten akkor, amikor a jégalapja szétválik, és mihelyt a téli hidegek idején befagy a tenger, minden tőlünk telhetőt el kell követni, hogy gyalogszerrel elérjük a szárazföldet.

Valóban ez volt a leghelyesebb tennivaló. Legalább három hónap kellett ahhoz, hogy egy harminc-harmincöt tonnás bárkát összeácsoljanak, és akkor már nem is vehetik hasznát, mivel addigra a tenger befagy. De ha akkor a hadnagy a jégmezőkön át hazavezethetné a kis kolóniáját, ez lenne a helyzet legszerencsésebb megoldása, mert bárkára szállni a jégzajlás időszakában igen veszedelmes vállalkozás. Így hát Jasper Hobsonnak minden oka megvolt arra, hogy a tervezett bárkát csak szükségmegoldásnak tekintse, és ezt a véleményét valamennyien osztották.

Ismét megígérték Hobson hadnagynak, hogy a titkot megőrzik, mert ő ítélte meg legésszerűbben a helyzetet, és néhány perccel később, miután elhagyták a Bathurst-fokot, a két nő és három férfi asztalhoz ült a Reménység-erőd nagytermében, amely most éppen üres volt, mivel mindenki odakünn végezte a dolgát.

A hadnagy kitűnő légköri és tengeráramlat-térképet hozott volt magával, és most pontos vizsgálat alá vetették a Jeges-tengernek a Bathurst-foktól a Bering-szorosig terjedő részét.

Két fő áramlat osztja ketté ezeket a veszélyes vizeket itt, a sarkkör és a Mac Clure vakmerő felfedezése óta "északnyugati átjáró"-nak nevezett, kevéssé ismert zóna között; legalábbis a vízrajzi megfigyelések nem jeleznek itt más áramlatokat.

Az egyik a kamcsatkai tengeráramlat nevet viseli. A Kamcsatka-félszigetnél kezdődik, a nyílt tengeren, követi az ázsiai partot, s a Bering-szorost keresztezve, a csukcsok földjének kiszögellő pontját, a Keleti-fokot érinti. Általános dél-északi iránya a tengerszoroson mintegy hatszáz mérfölddel túl hirtelen elhajlik, egyenest keletnek fordul, csaknem követve a Mac Clure-átjáró szélességi körét, amelyet a meleg évszak néhány hónapjában kétségkívül járhatóvá tesz.

A másik a Bering-áramlat nevű tengeráramlat, ellenkező irányban halad. Kelet-nyugati irányban elhalad az amerikai part mentén, s legfeljebb száz mérföldnyire a tengerparttól, a szoros bejáratánál, mondhatni, beleütközik a Kamcsatka-áramlatba, majd délnek fordulva, s megközelítve Orosz-Amerika partjait, végül a Bering-tengeren át a kör alakú gáthoz hasonló Aleuti-szigeteknél törik meg.

Ez a térkép a lehető legpontosabban adta meg a legújabb tengerészeti megfigyelések eredményeit. Tehát megbízhatónak lehetett mondani.

Jasper Hobson figyelmesen szemlélte a térképet, mielőtt nyilatkozott volna. Majd - miután végighúzta kezét homlokán, mintha valami gonosz előérzetet akarna elűzni - így szólt:

- Abban kell reménykednünk, barátaim, hogy a végzet nem hurcol bennünket egészen azokra a messzi tájakra. Mert akkor a mi úszó szigetünk talán sohasem kerül vissza onnan.

- De miért, hadnagy úr? - fordult Hobsonhoz élénk érdeklődéssel Paulina Barnett asszony.

- Hogy miért, asszonyom? - felelt a hadnagy. - Nézzen csak szét jól a Jeges-tengernek ezen a részén, akkor majd könnyen megérti. Két, számunkra egyaránt veszélyes tengeráramlat halad itt át, egymással ellentétes irányban. Azon a ponton, ahol a két áramlat találkozik, a sziget mozdulatlanságra kényszerül, mégpedig minden szárazföldtől nagy távolságra. Pontosan azon a helyen telel majd át a sziget a téli időszakban, s majd ha megindul a jégzajlás, akkor vagy követi a Kamcsatka-áramlatot, egészen az északnyugati, messze tájakra, vagy pedig, a Bering-szoros áramlatától űzve, a Csendes-óceán mélységei felé tart, hogy ott megsemmisüljön.

- Ez nem történhet meg, hadnagy úr - mondta Madge, s szilárd hit csengett a szavában. - Ezt nem engedi az Isten.

- De én el sem tudom képzelni, hogy a Jeges-tenger melyik részén úszik most a mi szigetünk - folytatta Paulina Barnett asszony -, mert a Bathurst-fokról a nyílt tengerre tekintve én csak ezt a veszedelmes kamcsatkai áramlatot látom, amely egyenest északnyugat felé tart. Nem attól kell-e tehát tartanunk, hogy magával ragad bennünket ez az áramlat, s hogy akkor Észak-Georgia tájai felé tartunk?

- Ezt nem hiszem - felelt némi gondolkodás után Jasper Hobson.

- Már miért ne lehetne így?

- Mivel ez gyors tengeráramlat, asszonyom, az alatt a három hónap alatt, mióta ezt az áramlatot követjük, valahol meg kellett volna pillantanunk a partot - ami nem történt meg.

- Mit gondol, hol lehetünk akkor? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Ahhoz kétség sem fér, hogy e kamcsatkai áramlat és a tengerpart között - válaszolta Jasper Hobson -, valószínűleg egy visszafelé folyó áramlatban, amely bizonyára ott örvénylik a parton.

- Ez nem lehetséges, hadnagy úr - felelte élénken Paulina Barnett asszony.

- Nem lehetséges? - ismételte a hadnagy. - És milyen okból nem volna ez lehetséges, asszonyom?

- Mert ha a Viktória-szigetet egy visszafelé folyó parti áramlat ragadta magával, ennek következtében nem haladhat határozott irányba, bizonyára engedelmeskedett volna valamiféle örvénylő mozgásnak. Márpedig - mivel iránya három hónap óta nem változott - ez azt jelenti, hogy nem ez az eset áll fenn.

- Igaza van, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, ön tökéletesen otthon van ezekben a kérdésekben, és nincs mit felelnem erre a megfigyelésére - hacsak nem azt, hogy van egy ismeretlen tengeráramlat, amely nincs feltüntetve ezen a térképen. Ez a bizonytalanság valóban szörnyű. Szeretném, ha már holnap reggel lenne, hogy végleges biztonsággal határozzam meg a szigetünk földrajzi helyzetét.

- Eljő a holnap is - szólt közbe Madge.

Így hát nem tehettek mást, várniuk kellett. Szétszéledtek, és mindenki végezte a maga szokott munkáját. Long őrmester tudtára adta társainak, hogy a másnap tervezett indulás az Összekötő-erődbe elmarad. Ennek okául azt hozta fel, hogy jól meggondolták a dolgot, az évad már túl előrehaladott ahhoz, hogy a nagy hidegek beállta előtt lehetséges lenne elérni a kereskedelmi ügynökséget, hogy a csillagász úgy határozott, hogy meteorológiai megfigyelései kiegészítése céljából még egy áttelelést kell itt végigszenvednie, hogy a Reménységerőd élelmezése most nem okvetlenül szükséges stb. Vagyis csupa olyan ürügyet, amelyekkel ezek a derék emberek nemigen törődtek.

A hadnagy külön utasítást adott a vadászoknak, mégpedig azt, hogy ezentúl kíméljék a prémes állatokat, amelyekkel most nem tudnak mit kezdeni, de annál inkább szorgalmazzák a húsnak való vad űzését, hogy megújíthassák a kereskedelmi ügynökség élelemkészleteit. Egyben megtiltotta a vadászoknak, hogy két mérföldnél messzebbre távozzanak az erődtől, nehogy Marbre, Sabine vagy a többi vadász váratlanul szembe találkozzék a tengerrel ott, ahol három hónappal ezelőtt még a Viktória-félszigetet az amerikai szárazfölddel összekötő földszoros terült el. Mert hiszen ennek a keskeny földnyelvnek eltűnése nyomban felfedte volna a való helyzetet.

Ez a nap végeérhetetlennek látszott Hobson hadnagy számára. Egyedül vagy Paulina Barnett asszony kíséretében többször is visszatért a Bathurst-fok csúcsára. Paulina asszony, ez az edzett lelkű nő egyáltalán nem volt megrémülve. Nem látta oly félelmetesnek a jövőt. Még tréfálkozott is, azt mondta Jasper Hobsonnak, hogy ez az úszó sziget, amely most őket viszi, talán az az igazi vízi jármű, amellyel elérhetik az Északi-sarkot! Kedvező tengeráramlattal haladva miért is ne érhetnék el a földkerekségnek ezt a megközelíthetetlen pontját?

A hadnagy csak a fejét rázta, amint társnője ezt az elméletét fejtegette, de közben le nem vette szemét a láthatárról, merően kutatta, hátha valahol a messzeségben valami ismert vagy akár ismeretlen szárazföldet pillanthat meg. De az ég kör alakban mindenütt teljesen egybefolyt a vízzel, semmi sem zavarta a láthatárt - s ez megerősítette Jasper Hobsont abban a vélekedésében, hogy a Viktória-sziget inkább nyugat felé sodródik, mint bármely más irányba.

- Hobson úr - kérdezte tőle Paulina Barnett asszony -, nem áll szándékában önnek, mégpedig minél előbb, körüljárni a szigetünket?

- Dehogynem, asszonyom - felelte Hobson hadnagy. - Úgy számítottam, mihelyt megállapítom a földrajzi helyzetét, tisztába jövök az alakjával s terjedelmével. Ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy felbecsülhessük azokat a változásokat, amelyek a jövőben végbemehetnek. De minden jel arra mutat, hogy közvetlenül a földszorosnál szakadt le, s hogy ennek a törésnek következtében változott szigetté az egész félsziget.

- De furcsa is a mi sorsunk, hadnagy úr - sóhajtott Paulina Barnett asszony. - Mások úgy érkeznek vissza utazásaikról, hogy itt-ott új földeket csatoltak a földrajzi területekhez! Mi meg, épp ellenkezőleg, csökkentjük a földterületet, töröljük a térképről ezt az állítólagos Viktória-félszigetet!

Másnap július 18-án délelőtt tíz órakor, tiszta ég alatt Jasper Hobson sikeresen vette fel a napmagasságot. Azután feljegyezte ezt is és tegnap esti megfigyelése eredményét is, matematikailag meghatározta a hely keleti hosszúságát.

Míg a hadnagy ezt a műveletet végezte, a csillagász még csak a közelébe se ment. Ott duzzogott a szobájában, mint egy nagy gyerek, hiszen voltaképpen az is volt, mihelyt nem a tudományos életről volt szó.

A sziget helyzete most a 157° 37' keleti hosszúság volt, a greenwichi délkörtől nyugatra.

Az előző napon, a napfogyatkozás után délben meghatározott északi szélesség, mint tudjuk, 73° 7' 20'' volt.

A pontot Paulina Barnett asszony és Long őrmester jelenlétében megjelölték a térképen.

Most volt egy perc, amikor rendkívüli aggodalom vett erőt rajtuk; alábbiakban ismertetjük a helyzetszámítás eredményét.

Az áramlat most nyugat felé vitte a szigetet, tehát úgy, ahogyan ezt Hobson hadnagy gyanította; csakhogy ez olyan áramlat volt, amely nem volt feltüntetve a térképen, tehát ismeretlen volt e partszakasz vízrajztudósai előtt; nyilvánvalóan a Bering-szoros felé sodorta a szigetet. Ha tehát a Viktória-sziget még a tél beállta előtt nem sodródik partra, akkor a Jasper Hobson előérzete szerinti minden veszélytől tartaniuk kell.

- De tulajdonképpen milyen messzire is vagyunk az amerikai szárazföldtől? - kérdezte Paulina Barnett asszony. - Pillanatnyilag ez a kérdés érdekel legjobban bennünket.

Jasper Hobson elővette a körzőjét, és gondosan lemérte azt a legszűkebb tengerrészt, amelyet a térkép a tengerpart és a hetvenharmadik szélességi kör között jelzett.

- Jelenleg több mint kétszázötven mérföldnyire vagyunk Orosz-Amerikának attól az északi végpontjától, amelyet a Barrow-földnyelv képez - felelte a hadnagy.

- Akkor jó lenne tudni, hány mérföldre sodródott a sziget a Bathurst-fokon elfoglalt földrajzi helyzete óta - jegyezte meg Long őrmester.

Jasper Hobson újból térképe fölé hajolt, majd így felelt:

- Legkevesebb hétszáz mérföldnyire.

- És körülbelül melyik időszakra tehetjük azt az időpontot, amikor a sodródás megkezdődött?

- Nyilván április vége felé kezdődött - felelte a hadnagy. - Mert hiszen ebben az időszakban málladt szét a jégmező, és azok a jéghegyek, amelyekkel még nem bírtak a napsugarak, észak felé úsztak. Így tehát feltehetjük, hogy a Viktória-sziget, amelyet ez a párhuzamos áramlat a part felé hajtott, mintegy három hónap óta sodródik nyugat felé; vagyis ez azt jelenti, hogy napi kilenc-tíz mérföldes átlagos sebességgel halad.

- És ez, ugyebár, nagy sebességnek számít? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Hát bizony ez elég nagy sebesség - válaszolta Jasper Hobson -, s elképzelheti, asszonyom, milyen messzire sodródunk még a két nyári hónap alatt, mikor még szabad lesz ez a tája a Jeges-tengernek!

A hadnagy, Paulina Barnett asszony és Long őrmester néhány percig szótlanok maradtak. Szemüket le nem vették a térkép jelölte sarkvidékről, amely makacsul védekezik az emberi kutatás ellen, és amely felé - úgy érezték - ellenállhatatlan erő ragadja őket!

- Így tehát ebben a helyzetben mit sem tehetünk, semmit sem kísérelhetünk meg? - kérdezte Paulina asszony.

- Semmit, asszonyom, sajnos, semmit - felelte Jasper Hobson. Várnunk kell, sóvárogva, minden óhajunkkal hívnunk kell ezt a sarki telet, amelytől pedig annyira rettegnek - s joggal - a hajósok, mert egyedül ez a tél menthet meg bennünket. A tél hozza a jeget, asszonyom, márpedig a jég a menekülésünk horgonya, az egyedüli, amely megállíthatja ezt a mi kódorgó szigetünket.

 

III. A SZIGET ÚTJA

Úgy határoztak, hogy ettől a naptól kezdve naponta éppúgy meghatározzák a sziget földrajzi helyzetét, mint ahogyan az a hajók fedélzetén szokásos, valahányszor csak a légköri viszonyok ezt a műveletet lehetségessé teszik. Hiszen a Viktória-sziget mostantól fogva csakugyan gazdátlanul csavargó, vaktában tévelygő, vitorla és kormány nélküli "hajó" volt.

Másnap a helyzetmeghatározás után Jasper Hobson megállapította, hogy a sziget anélkül, hogy az északi szélességet illetően változtatta volna irányát, néhány mérfölddel még inkább nyugat felé úszott. A hadnagy kiadta a parancsot Mac Nap ácsmesternek, hogy fogjon hozzá egy nagy befogadóképességű bárka építéséhez. Jasper Hobson azt az ürügyet hozta fel, hogy jövő nyáron tengerparti felderítő útra szándékszik indulni, egész Orosz-Amerikáig. Az ácsmester nem is volt többre kíváncsi, kiválogatta a bárka ácsolásához szükséges fákat, műhelyéül a Bathurst-fok lábánál fekvő fövenypartot választotta, hogy könnyűszerrel vízre bocsáthassa a bárkáját.

Jasper Hobson még ugyanezen a napon valóra akarta váltani azt a tervét, hogy felderíti ezt a területet, ahol ő és társai most be vannak börtönözve. Jókora változások mehettek végbe e váltakozó hőfokú vizek behatásának kitett jégsziget formájában, s fontos volt meghatározni mostani alakját, terjedelmét, s egynémely helyütt még a vastagságát is. A törés vonalát, amely minden bizonnyal a földszorosnál történt, gondosan meg kell vizsgálni.

Ám éppen ezen a napon hirtelen ködbe borult a légkör, s ebéd után heves szélvihar támadt, a köd is leszállt. Nemsokára megnyíltak az ég csatornái, zuhogó zápor zúdult a szigetre. Dió nagyságú jégeső verte a háztetőt, sőt még néhány távoli mennydörgés is felmorajlott, holott ezt a természeti tüneményt csak nagy ritkán figyelték meg ezeken a magas északi szélességeken.

Hobson hadnagy kénytelen volt elhalasztani útját, be kellett várnia, míg az elemek kitombolják magukat. Ám az időjárás a következő három napon, július 20-, 21- és 22-én sem változott. A vihar őrjöngött, fekete felhők nyargaltak az égen, siketítő robajjal csapkodták a hullámok a partot. A felhőszakadás olyan erővel ömlött a Bathurst-fokra, hogy attól lehetett tartani, nem állja ki; most már annál inkább is kérdéses lett a hegyfok szilárdsága, mert már csak némi föld és homok tartotta össze, biztos alapja leszakadt. Jaj a hajónak, amelyet nyílt tengeren ér ez a rettenetes szélvihar! De az úszó sziget mit sem érzett a vizek hömpölygéséből, óriási tömege érzéketlenné tette az óceán dühöngésével szemben.

A július 22-éről 23-ára virradó éjjel hirtelen alábbhagyott a vihar. Északkeletről heves szél kerekedett, s tovaűzte a láthatáron sűrűsödő ködfellegeket. A légsúlymérő néhány vonallal emelkedett, és a légköri viszonyok kedvezőnek mutatkoztak ahhoz, hogy Hobson hadnagy elinduljon felderítő útjára.

Ezen a felderítő útján Paulina Barnett asszonynak és Long őrmesternek kellett elkísérniük a hadnagyot. Egy-két napig tartó távollétről volt szó, amin nem csodálkozhattak az erőd lakói. Némi szárított húst, kétszersültet és néhány palack konyakot vittek magukkal az útra; ez a holmi nem terheli túlságosan a hátizsákokat. Most már nagyon hosszúak voltak a napok, és a nap csak néhány órára tűnt el a láthatárról.

Nemigen kellett tartaniuk attól, hogy bármiféle veszedelmes ragadozóval találkoznak. Az ösztönük vezette jegesmedvék, úgy látszik akkor hagyták el a Viktória-szigetet, amikor az még félsziget volt. Óvatosságból azonban Jasper Hobson, az őrmester és maga Paulina Barnett asszony is felfegyverkezett. A puskán kívül a hadnagy és az altiszt kézibaltát és hókést is vitt magával, ugyanis e szerszámok nélkül sosem indul útnak a sarkutazó.

Hobson hadnagy és Long őrmester távollétében, a rangsor szerint Joliffe káplár lesz az erőd parancsnoka; jobban mondva az asszonykája, és Jasper Hobson tudta, hogy nyugodtan megbízhat a menyecskében. Ami Thomas Blacket illeti, hát őrá nemigen lehetett számítani, még csak annyira sem, hogy csatlakozzék a felderítő út részvevőihez. A csillagász annyit mindamellett megígért, hogy a hadnagy távolléte idején gondosan figyeli majd az északi vidéket, és feljegyez minden, akár a tengeren, akár pedig a sziget sodródási irányában végbemenő változást.

Paulina Barnett asszony igyekezett a szegény tudós lelkére beszélni, de az hallani sem akart semmiről. Ő önmagát - nem ok nélkül - áldozatnak tekintette, akit félrevezetett a természet, és ő, a természettudós, sohasem bocsátja meg a természetnek ezt a csalafintaságát.

Meleg kézszorításokat váltva vettek búcsút a többiektől, s Paulina Barnett asszony és két társa elhagyta az erőd lakóházát, áthaladtak az erődárokra nyíló folyosón, és nyugatnak fordultak; azt a hosszan elnyúló görbe vonalat követték, amelyet a tengerpart a Bathurst-foktól az Eszkimó-fokig képezett.

Reggel nyolc óra volt. A nap rézsútos, rőt fényt árasztó sugarai élénkítették a partvidéket. Lassanként elültek az utolsó nagy hullámok is. A madarak, hófajdok, lummák, viharmadarak, viharfecskék, amelyeket szerteűzött a vihar, most ezrével tértek vissza. A vadkacsák csapata sietve szárnyalt a Barnett-tó partjai felé, nem is sejtve, hogy egyenest Joliffe-né asszony leveses fazeka felé tartanak. Néhány sarki nyulat, nyusztot, pézsmapatkányt, hermelint vertek fel utasaink; az állatok elszaladtak ugyan előlük, de nem valami túlságos sietséggel. Nyilvánvaló volt, hogy ezek az állatok, a közös veszélyt érezve szinte keresik az ember társaságát.

- Ezek az állatok már tudják, hogy tenger veszi itt körül őket - mondta Jasper Hobson -, s hogy soha többé el nem hagyhatják ezt a szigetet!

- Ezek a rágcsálók, a nyulak és a többi nem szoktak télen délebbre eső vidékekre, enyhébb éghajlatú tájakra húzódni? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Dehogynem, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, csakhogy ezúttal, hacsak nem sikerül majd a jégmezőkön át elmenekülniük, ők is a sziget foglyai maradnak, mint jómagunk, s attól lehet tartani, hogy télen majd a legtöbbjét elpusztítja a hideg meg az éhség.

- Szeretném azt hinni - szólt közbe most Long őrmester -, hogy ezek az állatok lesznek szívesek táplálni bennünket, és csuda szerencséje a mi telepünknek, hogy ösztönösen nem menekültek el még a földszoros leszakadása előtt.

- De ugyebár, a madarak minden bizonnyal elhagynak bennünket? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- El bizony, asszonyom - felelte Jasper Hobson -, a szárnyas népségnek ezek a képviselői valamennyien elmenekülnek innen, mihelyt az első hidegek beköszöntenek. Könnyű nekik! Ők óriási területeket repülhetnek be anélkül, hogy kifáradnának, szerencsésebbek, mint mi; visszatérhetnek a szárazföldre.

- Nos hát akkor miért ne használhatnánk fel hírvivőknek ezeket a madarakat? - jutott eszébe Paulina Barnett asszonynak.

- Ez jó ötlet, asszonyom, pompás ötlet! - kiáltott fel Hobson hadnagy. - Semmi akadálya annak, hogy összefogdossunk néhány százat, s mindnek egy-egy cédulát erősítsünk a nyakára, tudtul adva szerencsétlen helyzetünk titkát. John Ross már 1848-ban hasonló módon kísérelte meg tudtára adni a Franklin-féle expedíció életben maradt tagjainak, hogy két hajója, az Enterprise és az Investigator[35] a sarki tengereken tartózkodik. Ross csapdával néhány száz fehér sarki rókát fogott, nyakukra réz nyakörvet szegecselt, amelyre rávéste a szükséges tudnivalókat, aztán minden irányba szétzavarta őket.

- Néhány ilyen hírnök-róka talán tényleg a hajótöröttek keze közé került - mondta Paulina Barnett asszony.

Talán - felelte Jasper Hobson. - Mindenesetre, emlékszem arra, hogy egy ilyen rókát - igen öreg volt már - Hatteras kapitány fogott el felfedező útján, és ez a róka még mindig a nyakán hordott egy kopott nyakörvet, amelyet alig lehetett észrevenni az állat fehér bundája közt. Ami pedig bennünket illet, mivel nem áll módunkban négylábúakra bízni az üzenetünket, hát madarakra bízzuk!

Beszélgetve, terveket szőve így haladt tovább a sziget partja mentén a két kutató és társnőjük. Nem észleltek semmiféle változást. A meredek, földdel és homokkal borított partok álltak, semmiféle olyan törés nem mutatkozott rajtuk, amelyből arra lehetett volna következtetni, hogy a sziget területe mostanában változást szenvedett. Mindazonáltal, joggal lehetett attól tartani, hogy az óriási jégtömegnek, miközben melegebb áramlatokon halad keresztül, olvadozni kezd az alapja, vastagsága egyre csökken, s éppen ez a feltevés igen nyugtalanította Jasper Hobsont.

Délelőtt tizenegy órára a kutatók megtették a Bathurst-foktól az Eszkimó-fokig terjedő nyolc mérföldet. Itt ráakadtak Kalumah családja volt táborhelyének nyomaira. A hókunyhóból természetesen semmi sem maradt; de a kihűlt hamurakások és a fókacsontok tanúskodtak arról, hogy erre jártak az eszkimók.

Paulina Barnett asszony, Jasper Hobson és Long őrmester megálltak ezen a helyen, mivel az volt a szándékuk, hogy a Rozmárok öblénél töltik az éj rövid óráit; úgy számítottak, hogy néhány óra múlva elérik az öblöt. Leültek egy kis, satnya, ritkás fűvel benőtt dombocskán, s elköltötték ebédjüket. A tenger felé szép, élesen kirajzolódott láthatár terült el szemük előtt. Sem vitorla, sem jéghegy nem élénkítette ezt a végtelen vízpusztaságot.

- Nagyon meglepné önt, Hobson úr, ha most valami hajó tűnne fel itt a szemünk előtt? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Hát nagyon ugyan nem lepődnék meg - felelte Hobson hadnagy -, de bevallom, annál kellemesebben. Az enyhe évszakban elég gyakran előfordul, hogy a Bering-tenger bálnavadászai egészen eddig a szélességi fokig kószálnak el, különösen azóta, amióta a Jeges-tenger a fizétercet és a bálna valóságos halastava lett. De mi most július 23-at írunk, és már jócskán benne vagyunk a nyárban. Most már az egész halászflottilla minden bizonnyal a tengerszoros bejáratánál, a Kotzebue-öbölnél tartózkodik. A bálnavadászoknak minden okuk megvan arra, hogy óvakodjanak a Jeges-tenger meglepetéseitől. Félnek a jéghegyektől, s azon igyekeznek, hogy körül ne zárják őket. Márpedig nekünk most éppen ezeknek a jéghegyeknek, jégtáblatorlódásoknak, jégmezőknek, egyszóval a jégnek, az életmentő jégnek - amelytől ők annyira rettegnek - megjelenése után kell sóvárognunk!

- Jön, hadnagy úr, majd jön a jég, csak legyünk türelemmel - válaszolt Long őrmester -, két hónap sem telik bele, és már nem csapkodják az Eszkimó-fokot a nyílt tenger hullámai.

- Az Eszkimó-fokot! - jegyezte meg mosolyogva Paulina Barnett asszony. - De hiszen ezt a nevet, meg az összes többit kissé talán elhamarkodottan adtuk az öblöcskének, a félsziget különböző pontjainak! Lám, már el is vesztettük a Barnett-kikötőt meg a Paulina-folyót; ki tudja, vajon az Eszkimó-fok és a Rozmárok öble nem tűnik-e el?

- Ezek is eltűnnek, asszonyom - válaszolt Jasper Hobson -, és aztán, ezek után maga az egész Viktória-szigetet is elnyeli a tenger, mivelhogy már semmi sem köti a szárazföldhöz, így hát végzetszerűen pusztulásra van ítélve! Ez az elkerülhetetlen végzet, tehát hasztalan fáradság volt ez a mi földrajzi névjegyzékkészítésünk! Még szerencse, hogy elnevezéseinket nem fogadta el a Királyi Társaság, és így a tiszteletre méltó Roderick Murchison[36]-nek még egy nevet sem kell törölnie ezekről a térképekről.

- De igen, van egy név, amelyet törölni kell! - szólt közbe az őrmester.

- Melyik? - kérdezte Jasper Hobson.

- A Bathurst-fok - felelte az őrmester.

- Valóban, magának igaza van, őrmester. A Bathurst-fokot most már törölni kell a sarki térképekről!

Két óra alatt teljesen kipihenték magukat. Délután egy órakor nekikészültek útjuk folytatásának.

Az indulás percében Jasper Hobson az Eszkimó-fok magasából még egy utolsó pillantást vetett a környező tengerre. Majd, miután semmi olyat nem látott, ami méltó lett volna figyelemre, lejött a fokról, és csatlakozott Paulina Barnett asszonyhoz, aki az őrmesterrel odalenn várta.

- Asszonyom - fordult Paulinához -, ugye, nem felejtette el azt a bennszülött családot, amellyel rövid idővel a tél vége előtt éppen itt találkoztunk?

- Már hogy felejtettem volna el, Hobson úr - válaszolta útitársnője. - Sőt azt a kedves kis Kalumaht meg is tartottam jó emlékezetemben. Ő meg is ígérte, hogy majd meglátogat bennünket a Reménység-erődben; persze ezt az ígéretét most már lehetetlen betartania. De minek kapcsán kérdezi ön ezt most tőlem?

- Mert én egy olyan tényre emlékszem vissza, asszonyom, amelynek akkor nem sok fontosságot tulajdonítottam, és amely most eszembe jutott.

- Halljuk.

- Emlékszik még rá, milyen döbbent aggodalommal vették tudomásul az eszkimók, hogy mi itt, a Bathurst-fok lábánál kereskedelmi ügynökséget alapítottunk?

- Világosan emlékszem erre, Hobson úr.

- Akkor arra is emlékezhet, hogy ezt illetően mennyire szerettem volna megérteni, kitalálni, hogy mire gondolhatnak ezek a bennszülöttek, de semmiként sem tudtam rájönni.

- Valóban így volt.

- Nos hát most aztán megértem; megvan a magyarázata, miért csóválták a fejüket. Ezek az eszkimók a hagyományokból, tapasztalatból, mit tudom én, miféle okból tisztában voltak a Viktória-félsziget természetével és eredetével. Tehát tudták, hogy mi nem szilárd talajra építettünk. Ám kétségkívül úgy vélekedtek, hogy nincs közvetlen veszély, hiszen már évszázadok óta ez a helyzet, és ezért nem hozták határozottabban tudomásunkra a dolgot.

- Lehet, hogy így van, Hobson úr - felelte Paulina Barnett asszony -, de Kalumah a legnagyobb valószínűség szerint mit sem tudott társai gyanakvásáról, mert ha tud róla, akkor az a szegény gyerek habozás nélkül közölte volna ezt velünk.

Ebben Hobson hadnagy teljesen osztotta Paulina Barnett asszony véleményét.

- Bevallhatjuk, igazán nagy balszerencse kellett hozzá, hogy éppen abban az időszakban telepedtünk le a félszigeten, mikor levált a szárazföldről, hogy úszó szigetté váljon! Mert végül is, ugyebár, hadnagy úr, hosszú idő, nagyon is hosszú idő, talán évszázad is eltelt azóta, hogy itt így álltak a dolgok!

- Nyugodtan mondhatja, hogy évek ezrei és ezrei, Long őrmester - válaszolt Jasper Hobson. - Gondoljon csak arra, hogy ezt a termőföldet, amelyet itt mi most taposunk, úgyszólván porszemenként hordták ide a szelek, és a homok is szemcsékként került ide! Gondolja meg csak, mennyi idő kellett ahhoz, míg a szelek elvetették itt a fenyő-, nyírfa-, szamócamagvakat, hogy sokasodjanak, s cserjévé, fává fejlődjenek! Még az is lehet, hogy ez a jégtömeg, amely most itt visz bennünket, már akkor alakult ki, s tapadt a szárazföldhöz, amikor ember még nem is élt a földön!

- Nos hát akkor nyugodtan várhatott volna még néhány évszázadig ez a szeszélyes jégtömeg, mielőtt útnak indult a tengeren! Ezzel sok aggodalomtól, s nagyon meglehet, hogy sok veszélytől is megkímélt volna bennünket.

Long őrmester nagyon is helyénvaló megjegyzése vetett véget a beszélgetésnek, s folytatták útjukat.

Az Eszkimó-foktól a Rozmárok öbléig a part, a százhuszonhetedik délkör pályáját követve csaknem észak-déli irányban halad. Hátul, mintegy négy-öt mérföldnyi távolságban észrevették a napsugarakban csillámló lagúna kiszögellését, s ezen kissé túl a lagúna vizét zöld keretbe foglaló utolsó erdős lejtőket. Néhány "süvöltő"-sas szállott az égen, hatalmas szárnycsapásokkal. Számos prémes állat, nyuszt, nyérc, hermelin lapult a homokpadok mögött, vagy bújt meg a nyomorúságos szamócabokrok és fűzfacserjék rejtekében, s onnan kukkantottak ki utasainkra. Úgy látszik, megértették, hogy nem kell félniük a puskalövésektől. Jasper Hobson néhány hódot is megpillantott; az állatok riadtan, teljesen tanácstalanul kóboroltak, mert a folyócska eltűnése óta nem tudtak hazatalálni. Márpedig, ha nincs többé kunyhójuk, ahol meghúzódhatnának, sem pedig folyóvíz, ahol falucskáikat építhetik, akkor fagyhalálra vannak ítélve, mihelyt beállanak a nagy hidegek. Long őrmester farkasfalkát is látott; az ordasok ott ügettek a síkságon.

Így tehát azt kellett feltételezni, hogy ez az egész sarkvidéki "állatkert" az úszó sziget foglya volt, s hogy a húsevők, ha majd a tél kiéhezteti őket, veszélyt jelentenek a Reménység-erőd lakói számára, mert hiszen nem mehetnek el innen sehová délre, hogy az enyhébb éghajlat alatt táplálékhoz juthassanak.

Úgy látszott, csupán a jegesmedvék hiányoznak a sziget állatvilágából. De persze a sziget lakói ezt nem panaszként említették... Azonban az őrmesternek úgy rémlett, hogy egy nyírfacsoport mögött lát valami óriási, lassan mozgolódó, fehér tömeget; de mikor tüzetesebben megvizsgálta, azt kellett hinnie, hogy tévedett.

A Rozmárok öblével határos partszakasz általában alig volt magasabb a tengerszintnél. Sőt némely része egészen a vízig ereszkedett, úgyhogy az utolsó, tajtékzó hullámtarajok úgy csapkodták a partot, mintha csak homokzátonyon hömpölyögnének. Attól lehetett hát tartani, hogy a szigetnek ezen a részén nemrég süllyedt le a talaj, de semmi támpontja nem volt itt az ellenőrzésnek, s így felismerhetetlen, megállapíthatatlan volt a változás, és nem is lehetett meghatározni a jelentőségét. Jasper Hobson sajnálta, hogy elindulása előtt nem szúrt le jeleket a Bathurst-fok környékén, hogy ezek segítségével vehesse észre a különböző talajsüllyedéseket és partereszkedéseket. Megígérte önmagának, hogy mihelyt visszaérkezik, megteszi ezt az óvintézkedést.

Érthető, ugyebár, hogy a felderítő úton sem a hadnagy, sem az őrmester, sem pedig útitársnőjük nem haladhatott valami gyorsan. Gyakran kellett megállniuk, vizsgálgatták a talajt, azt kutatták, nem fenyeget-e az a veszély, hogy a tengerpart törést szenved, s így utasainknak olykor fél mérföldre is be kellett hatolniuk a sziget belsejébe. Az őrmester előrelátóan néhány helyütt fűz- és nyírfaágakat ültetett el, hogy ezek majd jelzőkarókként szolgáljanak nekik, különösen a mélyebben alámosott partszakaszokon, amelyek szilárdsága kétségesnek látszott. Így aztán könnyen fel lehet majd ismerni az esetleg végbemenő változásokat.

Azért mégiscsak haladtak, s délután három óra tájban már csak alig három mérföldnyire voltak a délen fekvő Rozmárok öblétől. Jasper Hobson most már felhívhatta Paulina Barnett asszony figyelmét azokra a változásokra, azokra a valóban nagyon fontos módosulásokra, amelyeket a földszoros leszakadása hozott létre.

Azelőtt a délnyugati láthatárt az igen hosszú, nagy kiterjedésű, kissé lekerekített Liverpool-öböl partvonala állta el. Most a víz vonala zárta el itt a látóhatárt. A szárazföld eltűnt. A Viktória-sziget amott kiugró szögben végződött, pontosan azon a helyen, ahol a törés végbemehetett. Érezni lehetett, hogy ha ezt a szöget megkerülik, szemük elé tárul a sziget déli részét ezen az egész vonalon fürdető - azelőtt befagyott - végtelen tenger, amely a Rozmárok öblétől a Washburn-öbölig terül el a láthatáron.

Paulina Barnett asszony látható megrendültséggel szemlélte az új kilátást. Ámbár számított erre a látványra, mégis erősebben vert a szíve. Mert hiába kereste szeme a láthatáron a szárazföldet; az a szárazföld most már több mint hétszáz mérföldnyire maradt el mögöttük, s Paulina asszony egyszerre átérezte, hogy lába többé nem Amerika földjét tapossa. Nincs olyan érzékeny lelkű ember, aki ezt a lelkiállapotot illetően magyarázatra szorult volna, s mondanunk sem kell, hogy Jasper Hobson és az őrmester osztoztak útitársnőjük megrendülésében.

Mindnyájan sietni kezdtek, hogy minél előbb elérjék azt a kiszögellő földnyelvet, amely még lezárta a déli láthatárt. A talaj kissé emelkedett ezen a partszakaszon. A föld- és a homokréteg itt vastagabb volt, amit az magyarázott, hogy ez a partrész szomszédságában feküdt annak az igazi szárazföldnek, amely egykor a sziget mellett terült el, s egy darabot képezett vele. A jégréteg és a földréteg vastagsága ennél a csatlakozásnál valószínűleg évszázadról évszázadra növekedett, s így érthetővé vált, hogyan állhatott ellen a földszoros addig, míg valami geológiai jelenség a törést létrehozta. A január 8-i földrengés csak az amerikai szárazföldet rázta meg, de ez a rázkódtatás elég volt ahhoz, hogy leszakítsa róla a félszigetet, és kiszolgáltassa az óceán kénye-kedvének.

Végre négy órakor elérték a kiszögellést. A szárazföld horpadása formálta Rozmárok öble nem volt többé. Az öböl a szárazföld része maradt.

- Becsületemre, örülök annak, asszonyom - mondta útitársnőjének Jasper Hobson -, hogy nem a Paulina Barnett-öböl nevet adtuk neki!

- Örülhet is - válaszolta Paulina Barnett asszony -, s én már azt kezdem hinni, hogy az én keresztanyai mivoltom csak bajt hoz a földrajzi elnevezésekre!

 

IV. ÉJI TÁBOROZÁS

Így tehát Jasper Hobson nem tévedett a leszakadás helyének kérdésében. Valóban a földszoros volt az, amely engedett a földrengésnek. Nyoma sincs sehol az amerikai szárazföldnek, sehol sziklafal, sem vulkán a sziget nyugati részén. Csak a tenger mindenütt.

Az a kiszögellő rész, amely a sziget délnyugati részén a jégalapzat leválása folytán alakult ki, most eléggé hegyes rajzú fokot képezett, a melegebb vizek olvasztó hatásának és minden veszedelemnek kitéve, nyilvánvalóan nem menekedhet a közeli pusztulás elől.

Kutatóink folytatták útjukat a törés vonala mentén, amely csaknem egyenesen futott nyugati és keleti irányba. A törés olyan sima volt, mintha csak valami éles szerszámmal végezték volna. Néhol meg lehetett figyelni a talaj rétegeződését. Ez a felerészben jégből, felerészben pedig földből és homokból álló part vagy tizenkét láb vastag volt. Teljesen, függőlegesen meredek, lejtő nélküli, s néhol a friss hasadások újabb keletű földomlásról tanúskodtak. Sőt Long őrmester két-három, a partról levált jégtáblát is észrevett, amelyek már félig elolvadtak a nyílt tengeren. Észrevehető volt, hogy a hullámverés csapdosása, a melegebb víz könnyebben szaggatja ezt az új partszegélyt, amelyet az idő még nem tapasztott össze a hó és a homok habarcsával, mint a tengerpart többi részét. Ahogyan tehát itt a dolgok álltak, az nem volt valami megnyugtató.

Paulina Barnett asszony, Hobson hadnagy és Long őrmester, mielőtt pihenőre tértek volna, még meg akarták vizsgálni a sziget déli részének ezt a gerincét. A hosszan elnyúlt ívben pályáját futó nap nemigen nyugszik le éjjeli tizenegy óra előtt, így tehát még eléggé világos lesz. A nap ragyogó korongja lassan vándorolt a nyugati láthatáron, és rézsútosan eső sugarai óriásira felnagyítva vetették lépteik elé utasaink árnyékát. Voltak olyan percek, amikor élénk beszélgetésbe elegyedtek, majd hosszú időközök teltek el anélkül, hogy akár csak egy szót is szóltak volna egymáshoz, szótlan kérdéssel fordultak a tenger felé; a jövőre gondoltak.

Jasper Hobsonnak az volt a szándéka, hogy a Washburn-öbölnél éjszakáznak. Ha ezt a pontot elérik, összesen mintegy tizennyolc mérföldet tesznek meg, vagyis - ha helyesen számította - körútjuk felét. A hadnagy úgy gondolta, hogy néhány órára megszakítják útjukat, s mikor útitársnőjük kipihente fáradalmait, a nyugati parton haladnak tovább a Reménység-erőd felé.

A Rozmárok öble és a Washburn-öböl közti útszakaszon semmi említésre méltó esemény nem történt az új partszakasz felderítésénél. Jasper Hobson este hét órakor érkezett arra a táborhelyre, amelyet jó előre kiválasztott. Ezen az oldalon semmi sem változott. A Washburn-öbölből nem maradt semmi egyéb, csak az a hosszan elnyúló hajlat, amelyet a sziget partja képezett, és amely azelőtt észak felől határolta az öblöt. Az öböl változatlanul a Michel-foknak nevezett hegyfokig terjedt, s hét mérföld hosszú volt. A szigetnek ez a része látszólag mit sem szenvedett a földszoros leszakadása miatt. A kissé hátrább csoportosult, dús lombozatú fenyő- és nyírfa-sarjerdők még szépen zöldelltek ebben az évszakban. Jó néhány prémes állatot is láttak, amint átszaladtak a síkságon. Paulina Barnett asszony és két útitársa ezen a helyen állapodott meg. Ha észak felé nem hordozhatták is meg szabadon tekintetüket, itt legalább délen végigpillanthattak a láthatár felén. A nap annyira nyílt ívet vont az égen, hogy a nyugat felé magasodó talajemelkedés akadályozta sugarai nem érték el a Washburn-öböl partját. De azért ez még nem volt éjszaka, sőt még csak estszürkület sem, mert még nem tűnt el a sugárzó égitest.

- Hadnagy úr - szólalt meg most a világ legkomolyabb hangján Long őrmester -, ha valami csoda folytán itt most egy harang szólalna meg, mit gondol, hadnagy úr, vajon mit harangozna?

- Azt, hogy itt a vacsora ideje - válaszolta Jasper Hobson. - És azt hiszem, asszonyom, hogy ön is osztja ezt a véleményemet.

- Teljesen - felelte útitársnőjük -, és mivelhogy csak le kell telepednünk itt, s máris asztalnál vagyunk, hát akkor üljünk le. Tessék, itt egy mohaszőnyeg, bizony egy kicsit már kopott, de úgy látszik, ezt számunkra terítette ide a gondviselés.

Előszedték az elemózsiás tarisznyát. Szárított hús, Joliffe-né konyhájáról került nyúlpástétom meg egy kis kétszersült képezte a vacsora étrendjét.

Mikor alig negyedóra múlva befejezték étkezésüket, Jasper Hobson visszatért a sziget délkeleti csücskére, míg Paulina Barnett asszony egy félig kopasz, satnya fenyő tövében üldögélt, Long őrmester meg már hozzá is fogott az éjszakai tanya felveréséhez.

Hobson hadnagy a sziget alapját képző jégtömeg állagát akarta megvizsgálni, s hacsak lehetséges, kideríteni, miképpen alakult ki. Egy kis, földomlás okozta partszakadék lehetővé tette, hogy egészen a tengerszintig ereszkedjék le, s onnan megszemlélhette a tengerpartot alkotó függőleges falat.

Ezen a helyen a talaj alig háromlábnyira emelkedett a víz színe fölé. Felső része elég vékony, kagylótörmelékekkel kevert homokrétegből állt. Alsó része pedig tömör, igen kemény, szinte fémszerű jég, amely így megbírta a sziget humuszrétegét.

Ez a jégréteg mindössze egylábnyira emelkedett a tengerszint fölé. Ezen az újonnan létrejött törésfelületen világosan látható volt a jégmező egyforma beosztású rétegeződése. Ezek a vízszintes rétegek arra vallottak, hogy azok az egymást követő fagyok, melyek létrehozták, viszonylag csendes vizeken mentek végbe.

Tudjuk, hogy a fagyás a folyadékok felső részén kezdődik, aztán ha továbbra is kitart a hideg, a szilárd jégpáncél vastagsága egyre növekszik, s felülről lefelé halad. Legalábbis így van ez az állóvizeknél. Viszont a folyóvizeknél azt figyelték meg, hogy ott alul képződik a jég, és felfelé, a vízszint felé vastagodik.

De ennél a jégtömbnél, amely a Viktória-sziget alapját képezte, kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy az amerikai szárazföld partjain csendes vizeken képződött. A fagyás nyilvánvalóan a víz felső részén kezdődött, és ebből logikusan az következik, hogy az olvadás szükségképpen az alsó rétegben megy majd végbe. Ha majd melegebb vizeken olvadni kezd a jégtömb, egyre csökken a vastagsága, s akkor a sziget szintje alacsonyabbá válik, mint a tengeré. Ez jelentette hát a nagy veszélyt.

Mint már említettük, Jasper Hobson megfigyelte, hogy a sziget megszilárdult rétege, vagyis a jégtömb, csupán körülbelül egylábnyira emelkedett a tengerszint fölé. Márpedig tudjuk, hogy a vízen úszó jégtömbnek legfeljebb négyötöd része merül víz alá. Annak a jégmezőnek, jéghegynek, amely egylábnyira áll ki a vízből, négylábnyi vastagságú része van a víz alatt. Azonban meg kell még mondanunk, hogy az úszó jéghegy sűrűsége, vagy ha úgy tetszik: fajsúlya, a jéghegy képződésének módja vagy eredete szerint változó. Az a jég, amely tengervízből képződött, likacsos, áttetsző, kék vagy zöld színű aszerint, hogy milyen fénysugarak járják át, s könnyebb, mint az édesvízből lett jégtáblák; tehát a vízből kiálló része kissé magasabbra emelkedik a tengerszint fölé. Márpedig az kétségtelen volt, hogy a Viktória-sziget alapja tengervízből képződött jég. Tehát mindezt megfontolva, Jasper Hobson arra a következtetésre jutott, hogy - számolva a jégtömböt borító ásványi és növényi réteg súlyával - a jégtömb vastaggá a tengerszint alatt négy-öt lábnyi lehet. Ami pedig a sziget különböző kiemelkedéseit, a dimbes-dombos talajt illeti, ezek nyilvánvalóan csak a földdel, homokkal borított felületeket érintik, s így elfogadható az a feltevés, hogy nagy általánosságban, az úszó sziget víz alatti része nem vastagabb ötlábnyinál.

Ez a megállapítás nagy aggodalommal töltötte el Jasper Hobsont. Mindössze öt láb! De ha nem is számítjuk az olvadásnak azokat az okait, amelyeknek ez a jégmező ki lehet téve, vajon a legcsekélyebb rázkódtatás nem idézheti-e elő a sziget területének kettétörését? Vajon a vihar vagy szélroham korbácsolta hullámok nem verik-e szét a jégmezőt, hogy hamarosan darabokra töredezve, teljesen szétmálljék? Ó, a tél, a hideg! Azt várta Hobson hadnagy! Sóvárogva várta, mikor fagy már be a higany a hőmérőbe! Csakis a sarkvidék borzalmas hidege, a sarki tél rettenetes fagya szilárdíthatja, vastagíthatja meg a sziget alapját, s egyúttal közlekedési utat is teremthet a sziget és a szárazföld között.

A hadnagy visszajött a táborhelyre. Long őrmester a szálláskészítéssel foglalatoskodott, mert - ámbár útitársnőjüknek nem volt kifogása ellene - nem volt szándékában szabad ég alatt tölteni az éjszakát. Közölte tehát Jasper Hobsonnal, hogy jégkunyhót akar ásni a talajba, akkorát, hogy mindhárman helyet találjanak benne, amolyan "snowhouse"-t, amelyben megbújhatnak az éjszaka hidege ellen.

- Ha már az eszkimók hazájában élünk, hát akkor éljünk eszkimók módjára.

Jasper Hobson helyeselte, de azt ajánlotta őrmesterének, hogy ne ásson le nagyon mélyre, mert a jégtalaj vastagsága legfeljebb ötlábnyi lehet.

Long őrmester nekilátott a munkának. Kézibaltája és hókése segítségével csakhamar lekaparta a földet, és enyhén lejtő folyosófélét vájt, amely közvetlenül a jégpáncélig haladt. Majd szerszámaival nekiment ennek a morzsolódó jégtömegnek, amelyet hosszú évszázadok óta borított a föld és a homok.

Alig telt bele egy óra, és már kész is volt a föld alatti búvóhely, vagy nevezzük inkább jégfalú kuckónak, amely igen alkalmas kis lyuk a meleg megőrzésére, így tehát az éj néhány órájára elég lakályosnak mondható. Mialatt Long őrmester oly serényen dolgozott, mint egy termeszhangya, Hobson hadnagy odalépett útitársnőjéhez, és közölte vele a Viktória-sziget állapotát és állagát illető vizsgálatainak eredményét. Nem titkolta előtte azt a komoly aggodalmat, amellyel e vizsgálat eltöltötte lelkét. A jégalap csekély vastagsága, szerinte, nemsokára repedéseket okozhat a felületen, majd pedig olyan töréseket, amelyeket lehetetlen előre látni, amiből viszont az következik, hogy megakadályozásuk is lehetetlen. Az úszó szigetet, fajsúlyának változása folytán, vagy az a bármely percben bekövetkezhető veszedelem fenyegeti, hogy lassanként elmerül, vagy pedig az, hogy több vagy kevesebb apró szigetté esik szét, amely szigetecskék, szükségszerűen, nagyon is rövid életűek lesznek. A hadnagy mindebből arra a következtetésre jutott, hogy a Reménység-erőd lakóinak a lehetőséghez képest nem szabad eltávolodniuk a háztól, s mindig együtt s egy helyütt kell tartózkodniuk, hogy valamennyiüknek egyforma esélye legyen.

Jasper Hobson éppen itt tartott fejtegetéseiben, amikor kiáltásokra lettek figyelmesek.

Paulina Barnett asszony és a hadnagy nyomban felállt, s körültekintettek, előbb a sarjerdő, majd a síkság és a tenger felé.

Senki.

De most a kiáltások megismétlődtek.

- Az őrmester! Ez az őrmesterünk hangja! - mondta Jasper Hobson.

És, nyomában Paulina Barnett asszonnyal, a táborhely felé futott.

Alighogy odaért a hókunyhó tátongó nyílásához, megpillantotta Long őrmestert, aki két kézzel kapaszkodott a kunyhó jégfalába vert hókése nyelébe, és segítségért kiabált harsányan, de a legnagyobb hidegvérrel.

Csak a feje és a két karja látszott ki az őrmesternek. Mialatt ásott, a jégtalaj hirtelen engedett alatta, és az őrmester derékig vízbe merült. Jasper Hobson csak ennyit kiáltott oda neki:

- Tartsa magát!

Majd a földhányásra hasalva, a lyuk széléig kúszott. Ott kinyújtotta kezét az őrmester felé, akinek most már, ezt a kezet megragadva, sikerült kimásznia a gödörből.

- Istenem! Hát magával mi történt, Long őrmester? - kiáltott fel Paulina Barnett asszony.

- Az történt velem, asszonyom - válaszolt Long, s közben úgy rázta meg magát, mint egy ázott pudlikutya -, hogy a jégtalaj betört alattam, s így kényszerfürdőt vettem.

- De hát miért nem szívlelte meg a tanácsomat, hogy ne ásson túl mélyre a földréteg alatt? - kérdezte Jasper Hobson.

- Bocsánat, hadnagy úr, de hiszen láthatja, hogy alig tizenöt hüvelyknyire bolygattam meg a jeget. Csakhogy azt kell hinnünk, hogy a jég alatt itt valami felpuffadás van, valami üregnek kell itt lenni. A jég itt nem feküdt a vízen, vagyis én zuhantam le, mintha egy alattam elrepedt plafonon estem volna át. Ha nem sikerül megkapaszkodnom a késemmel a falba, akkor ezzel a buta fejemmel a sziget alá kerülök, márpedig ez kellemetlen lett volna, ugye, asszonyom?

- Nagyon kellemetlen, vitéz őrmester úr! - válaszolt mosolyogva Paulina asszony, és kezét nyújtotta a derék embernek.

Az a magyarázat, amelyet Long őrmester adott, helyes volt. Ezen a helyen, valamilyen okból, bizonyára, mert levegő halmozódott fel, a jég boltozatot alkotott a víz fölött, így a vékony jégfal, amelyből még a hókés is lefaragott, csakhamar betört az őrmester súlya alatt.

Ez a légképződmény, amely bizonyára máshol is előfordulhat, egyáltalán nem volt megnyugtató. Hát hol lehet itt valaha is biztos az ember afelől, hogy szilárd talajra teszi a lábát? Hiszen akkor minden lépésnél beszakadhat. És ha arra gondolnak, hogy e vékonyka földes jégréteg alatt az óceán örvényei ásítanak feléjük, van-e olyan szív, ha mégoly rettenthetetlen is, amely nem szorul össze?

Long őrmester azonban ügyet sem vetett erre a kis fürdőre, és máshol akarta folytatni vájármunkáját. De ezúttal Paulina Barnett asszony sehogyan sem volt hajlandó ebbe beleegyezni. Egy éjszakát szabad ég alatt tölteni? Oda se neki! A szomszédos kis sarjerdő éppúgy megfelel neki éji szállásként, mint férfitársainak, így hát a legerélyesebben ellenezte, hogy Long őrmester újból hozzáfogjon az iménti művelethez. Végül is az őrmester kénytelen volt beletörődni és szót fogadni.

A táborhelyet tehát vagy százlábnyival odébb helyezték a tengerparttól, egy dombocskára, ahol néhány magányos fenyő- és nyírfacsoport tengődött, ez a csekély növényzet semmiként sem érdemelte meg a sarjerdő nevet. Este tíz óra tájt már javában pattogott a száraz rőzséből rakott tüzecske, éppen amikor a nap végső sugarai aranyozták be a láthatárt, amely fölött csak néhány óra múlva jelenik majd meg újból.

Long őrmesternek most hát jó alkalma nyílt arra, hogy megszárítkozzék, s ezt nem is szalasztotta el: kinyújtotta a tűz felé a lábát. Jasper Hobsonnal beszélgettek, míg csak a szürkület le nem szállt, hogy felváltsa a nappali világosságot. Időnként Paulina Barnett asszony is részt vett a társalgásban, s megkísérelte, hogy elhessegesse a hadnagy sötét gondolatait. Ez a csodaszép, csillagfényes éjszaka, mint a sarkvidéki éjek általában, amúgy is jó volt arra, hogy megnyugtassa a lelket. A szél neszelt a fenyőágak között, a tenger is, mintha csak szunnyadna a part mögött. Egy messziről gördülő enyhe hullám alig emeli az óceán felszínét, s hangtalanul enyészik el a sziget homokpartján. Sehol egy madárkiáltás a légben, egyetlen állat se nyikkan a síkon. Néhány gyantás fenyőtoboz ropogva lángol fel, majd néha-néha emberi szó halk morajlása hallik, de már tova is száll, ennyi csupán a hang, amely még fenségesebbé varázsolja e csodálatosan csöndes sarki éjszakát.

- Ki hinné, hogy így hajózunk az óceán hullámain! - szólalt meg Paulina Barnett asszony. - De igazán, hadnagy úr, valósággal erőlködnöm kell, hogy ezt felfoghassam, mert hiszen ez a tenger teljesen mozdulatlannak látszik, és mégis, ellenállhatatlan erővel sodor bennünket!

- Igen, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, s én bevallom, hogy ha ennek a mi vízi járművünknek padlózata szilárd volna, ha a vízvonal alatti része előbb-utóbb nem pusztulna el, ha a "hajótest" nem eshetne szét bármely pillanatban, és végül, ha legalább azt tudnám, hogy hová visz bennünket, akkor még örülni is tudnék annak, hogy így hajókázunk itt, az óceánon.

- De igazán, hadnagy úr - folytatta Paulina asszony -, hát van-e kellemesebb módja az utazásnak, mint a mienk? Még csak nem is érezzük, hogy megyünk. Szigetünk pontosan ugyanolyan sebességgel halad, mint az áramlat, amely viszi. Hát nem ugyanaz a jelenség-e ez, mint amikor léggömb száll a levegőben? Meg azután milyen kedves dolog is lenne így utazgatni, együtt a házunkkal, kertünkkel, parkunkkal, úgyszólván egész hazánkkal! Egy úszó sziget, de persze igazi sziget, szilárd alapzatú, elmerülhetetlen, ez volna a legkényelmesebb, legcsodálatosabb jármű, amit csak el lehet képzelni. Azt mondják, egykor függőkerteket létesítettek. Miért ne csinálhatnának egyszer majd olyan úszó parkokat, amelyek a világ minden részébe elvisznek bennünket? Ilyen óriási terjedelmű vízi járműre semmi hatással sem lennének a hullámok. Mit sem kellene félni a viharoktól. Talán még az is lehetséges volna, hogy a szélnek feszített óriási vitorlák segítségével irányítani is lehessen ezeket az úszó szigeteket? És aztán mily csodálatos látvány tárulna az utasok elé, a trópusi tájak növényzete! Sőt én még azt is el tudom képzelni, hogy ügyes, a tengeráramlatokat ismerő kormányosok segítségével tetszés szerinti szélességeken lehetne tartani az úszó szigetet, és akkor az örök tavasznak örvendhetne az utas!

Jasper Hobson csak mosolyogni tudott Paulina Barnett asszony lelkendező ábrándozásán. A bátor asszony annyi bájjal hagyta magát tovaragadni képzelete erejétől, hogy már-már ehhez a Viktória-szigethez hasonlított, amely csak suhan, de semmivel sem árulja el, hogy úszik! Annyi biztos, hogy - ha már ebbe a helyzetbe kerültek - egyelőre nem tehetett panaszuk amiatt, hogy ilyen különös módon járják a tengert, de csak abban az esetben, ha a szigetet nem fenyegeti a bármely pillanatban bekövetkezhető elolvadás veszélye, az, hogy alámerül a mélybe.

Elmúlt az éjszaka. Néhány órát aludtak. Mikor felkeltek, megreggeliztek, s pompásan ízlett nekik a falat. Tagjaik kissé megdermedtek a hideg éjszakában, de tüzet raktak, és a rőzselángok megmelengették zsibbadt testüket.

Reggel hat órakor Paulina Barnett asszony, Jasper Hobson és Long őrmester útnak indult.

A part, a Michel-foktól kezdve egészen az egykori Barnett-kikötőig csaknem egyenes vonalban haladt délről északnak, mintegy tizenegy mérföld hosszúságban. Semmi furcsaság nem volt észlelhető rajta, s úgy látszott, a földszoros leszakadása óta mit sem változott. Általában alacsony, tagolatlan partszegély volt. Long őrmester a hadnagy parancsára néhány jelet tűzött le maguk mögött a tengerparton, hogy később majd ezek segítségével lehessen felismerni a változásokat.

Hobson hadnagy még aznap este el akarta érni a Reménység-erődöt, s erre megvolt az oka. Paulina Barnett asszony meg azért sietett, mert már szerette volna viszontlátni társait, barátait, és ilyen körülmények között nem lett volna helyénvaló, ha a vezető soká marad el a kereskedelmi ügynökségtől.

Így hát gyorsan szedték a lábukat, ferdén átvágva rövidítették az utat, délben megkerülték azt a kis dombot, amely egykor a Barnett-kikötőt védelmezte a keleti szelek ellen.

Ettől a ponttól a Reménység-erődig már csak vagy nyolc mérföldet kellett gyalogolniuk. Délután négy óra előtt már meg is tették ezt a nyolc mérföldnyi utat, és Joliffe káplár örvendező hurrá-kiáltásokkal üdvözölte a hazatért felderítő csoportot.

 

V. JÚLIUS 25-TŐL AUGUSZTUS 30-IG

Az erődbe hazatérve, Jasper Hobson első gondja az volt, hogy megérdeklődje Thomas Blacktől, milyen állapotban van a kis kolónia. Huszonnégy óra óta semmi változás nem történt. De a sziget, miként ezt a tüzetesebb vizsgálat megállapította, egy szélességi fokkal lejjebb került, vagyis - egyre nyugat felé tartva - délnek sodródott. Most tehát a Jéghegyek foka magasságában haladt, ez Nyugat-Georgiának egy kis hegyfoka, kétszáz mérföldnyire az amerikai partoktól. Úgy látszott, hogy ezen a tájon kissé lassúbb a tengeráramlat, mint a Jeges-tenger keleti részén, de a sziget még mindig úszott, és Jasper Hobson nagy aggodalommal észlelte, hogy a Bering-szoros felé halad. Most még csak július 24-e volt, és ha a sziget kissé gyorsabb áramlatba kerül, az alig egy hónap alatt átsodorja a tengerszoroson, egészen a Csendes-óceán langyos vizeire, ahol úgy elolvad, mint egy "kockacukor egy pohár vízben".

Paulina Barnett asszony közölte Madge-dzsel a sziget körüli kutató útjuk eredményét; elmondta neki, hogy a földszoros leszakadt részénél vízszintes rétegződésű a sziget talaja, hogy a jégalapnak a tengerszint alatti vastagságát ötlábnyira becsülték, valamint Long őrmester balesetét és kényszerű fürdőjét, egyszóval minden olyan okot, amely bármely pillanatban előidézheti a jégalapzat törését vagy a sziget elsüllyedését.

Ezalatt a kereskedelmi ügynökség lakói között a tökéletes biztonság érzete uralkodott. Ezeknek a jóravaló embereknek még csak eszükbe sem jutott soha, hogy a Reménység-erőd mélységek fölött úszik, s hogy lakóinak élete minden percben veszélyben van. Valamennyien egészségesek voltak. Az idő pompás, az éghajlat egészséges, életet pezsegtető. Férfiak és nők szinte versenyeztek, kinek van jobb kedve s makkegészsége. A Michel csöppség elragadó kölyök kezdett lenni: már ott tipegett az erőd övezetében, és Joliffe káplár, aki egészen bolondja volt a gyereknek, már a fegyverfogásokra és a katonaiskola alapelemeire akarta volna oktatni. Hej, ha egy ilyen fiúval ajándékozta volna meg őt a felesége, micsoda harcost nevelne belőle! De ez az érdekes Joliffe família nem gyarapodott, s hiába rimánkodott Joliffe-né asszony naponta az Ég urához - legalábbis egyelőre -, megtagadta tőle a gyermekáldást.

Ami a közlegényeket illeti, azoknak bőven akadt dolguk. Mac Nap, az ácsmester és munkásai, Petersen, Belcher, Garry, Pond és Hope szorgalmasan dolgoztak a bárka építésén; hosszú és nehéz hónapokig tartó munka volt ez. Mivelhogy azonban csak jövő nyáron, a jégzajlás megindulása után kerülhet sor a bárka használatára, miatta nem hanyagolták el azokat a munkálatokat, amelyek inkább a kereskedelmi ügynökséggel voltak kapcsolatosak. Jasper Hobson úgy tett előttük, mintha az idők végtelenségéig biztosítva volna az erőd élete. A hadnagy kitartott amellett, hogy emberei mit se tudjanak helyzetükről. Az előtt a fórum előtt, amelyet a Reménység-erőd "vezérkarának" nevezhetnénk, többször is tárgyalták ezt az elég súlyos kérdést. Paulina Barnett asszony és Madge nem osztotta teljesen a hadnagy vélekedését ebben a kérdésben. Úgy gondolták, hogy erélyes, elszánt társaik nem azok az emberek, akik egyhamar kétségbeesnek, és mindenesetre, bizonyára sokkal súlyosabb lesz számukra a csapás, ha már egyszerre csak nyakukon a veszedelem, és nem lehet tovább rejtegetni előlük a helyzetüket. De Jasper Hobson e meggyőző érvelésnek sem adta meg magát, s meg kell jegyeznünk, hogy ebben a kérdésben Long őrmester is támogatta őt. De végül is lehet, hogy mindkettőnek igaza volt; ők tapasztalt emberek, és megvan a kellő emberismeretük is.

Így tehát folytatták munkájukat, amellyel lakályosabbá tették az erődöt, és védelmét is megerősítették. Az övezet kerítését új cölöpökkel egészítették ki, és néhol magasabbra is húzták, úgyhogy most igazán komoly erődítményfalat képezett. Sőt Mac Nap mester még azt a tervét is megvalósította, amit legjobban szívén viselt, s amelyet parancsnoka is helyeselt. Az erődnek a tó felé kiugró szögletein két kis hegyes süvegtetejű őrtornyot emelt, ami teljessé tette a védőművet, és Joliffe káplár már alig várta a percet, amikor majd felmászhat az őrtoronyba, hogy leváltsa az őrszemet. Ez az egész, így, ezekkel az őrtornyokkal katonai külsőt kölcsönzött az építménynek, ami nagy örömére szolgált a káplárnak.

Mikor a kerítéssel teljesen elkészült, Mac Nap - aki jól emlékezett a tavalyi kemény tél viszontagságaira - közvetlenül a főépület jobb oldalánál új fáskamrát épített, oly módon, hogy ebbe a közeli fáskamrába egy belső ajtón keresztül lehetett bejutni anélkül, hogy a tüzelőért kénytelenek lettek volna kimerészkedni a szabadba. Így aztán a fűtőknek mindig kezük ügyében lesz a tüzelő. A főépület balszárnyán viszont jókora termet épített az ácsmester, a közlegények elszállásolására, hogy így a közös termet megszabadíthassák a tábori ágyaktól. A nagyterem ezentúl kizárólag az építkezések, társasjátékok és a belső munka céljaira szolgált. Az új szállás viszont csakis a három házaspár és a telep többi katonájának lakása lett. A házaspárok külön szobákban telepedtek le. A ház hátsó részén, külön, a lőporraktár közelében a szőrmék tárolására szánt raktárt is emeltek, így aztán felszabadult a padlás, amelynek szarufáit és fedélszerkezetét vaskapcsokkal fogták össze, úgyhogy minden támadásnak ellenállhatott.

Mac Nap még egy kis kápolnát is szándékozott építeni fából. Ez az épület Jasper Hobson eredeti terveiben is benne foglaltatott; ezzel együtt lett volna teljes a kereskedelmi ügynökség. De a kápolna felépítését a jövő nyárra halasztották.

Milyen gondosan, mennyi buzgalommal, mily tevékenyen kísérte volna figyelemmel azelőtt Hobson hadnagy a telep építkezéseit. Ha szilárd talajon építkezne, milyen örömmel látta volna ezeket a házakat, csűröket, raktárakat emelkedni maga körül! Hát még az a - most már fölöslegessé vált - terve, hogy olyan építménnyel koronázza a Bathurst-fokot, amely a Reménység-erőd biztonságát szolgálta volna! A Reménység-erőd! E név hallatára most összeszorult a szíve! A Bathurst-fok örökre elhagyta az amerikai szárazföldet, és a Reménység-erőd sokkal inkább érdemelné meg a Reménytelenség-erőd nevet.

Ezekkel a munkálatokkal telt el az egész évad, senki sem ült tétlenül. A bárka építése rendben haladt. Mac Nap úgy tervezte, hogy mintegy harminctonnás lesz, ez elég arra, hogy a kedvező évszakban vagy húsz utast néhány száz mérföldnyire szállíthasson. Az ácsmester szerencsére talált néhány görbe fát, amelyekből a bárka első bókonyait elkészíthette, és nemsokára már a hajótetőre erősített orrtőke és a fartőke is ott díszelgett a Bathurst-fok lábánál berendezett hajóácsműhelyben.

Mialatt az ácsok a fejszét, fűrészt, ácsbárdot forgatták, addig a vadászok a húsnak való vadat, a rénszarvast, sarki nyulat űzték, ezek bőven szaladgáltak az erőd körül. A hadnagy egyébként meg is hagyta Sabine-nek és Marbre-nek, hogy ne menjenek messzire, és azzal magyarázta meg parancsát nekik, hogy addig, amíg a telep építése nincs egészen befejezve, nem szeretné, ha a lábnyomok a környéken valamiféle ellenséget vezetnének a nyakukra. Az igazság azonban az volt, hogy Jasper Hobson nem akarta, hogy emberei megsejdítsék a félszigettel történt változásokat.

Egy szép napon aztán Marbre megkérdezte, nem lenne-e most már itt az ideje kirándulni a Rozmárok öbléhez, és folytatni a vadászatot ezekre a kétéltűekre, amelyeknek zsírja oly kitűnő tüzelőanyagot szolgáltat. Erre a kérdésre Jasper Hobson élénken válaszolta:

- Nem, erre semmi szükség, Marbre!

A hadnagy ugyanis jól tudta, hogy a Rozmárok öble több mint kétszáz mérfölddel maradt mögöttük délen, s azt is, hogy a kétéltűek nem látogatják már a sziget partjait.

De azért - ismétlem - a világért se higgyük, hogy Jasper Hobson reménytelennek tartotta a helyzetet. Távolról sem, nemegyszer őszintén ki is fejtette ezt, hol Paulina Barnett asszony, hol meg Long őrmester előtt. Azt hangoztatta, leghatározottabban állította, hogy a téli hidegek beálltáig minden bizonnyal ellenáll a végveszélynek a sziget, akkor aztán a fagyban vastagszik majd a jégtalapzata, a sodródása is megszűnik s megáll.

Valóban, Jasper Hobson felderítő útja pontosan megállapította új kis birodalma kerületét. A sziget kerülete több mint negyvenezer "fordulat"[37] volt a műszeren, ami azt jelenti, hogy legalábbis száznegyven négyzetmérföldet tett ki. Hogy összehasonlítási alappal szolgáljunk, a Viktória-sziget még kissé nagyobb is volt, mint Szent Ilona szigete. Kerülete csaknem akkora, mint Párizsé, az erődítmények vonalán mérve. Tehát még ha darabokra törik is, az egyes területrészek elég nagy terjedelműek lennének ahhoz, hogy bizonyos ideig lakhatók legyenek.

Paulina Barnett asszonynak - akit meglepett, hogy egy jégmező területe ekkora lehessen - Hobson hadnagy a sarkkutatók megfigyeléseinek idézésével felelt. Amikor Parry, Penny, Franklin átkelt a Sarki-tengereken, nem volt ritka eset, hogy száz mérföld hosszú és ötven mérföld széles jégmezőkkel találkoztak. Sőt Kellet kapitány olyan jégmezőn hagyta a hajóját, amelynek területe nem kevesebb, mint háromszáz négyzetmérföld volt. Hát akkor ehhez képest igazán semmiség a Viktória-sziget.

A sziget terjedelme mindamellett elég nagy volt ahhoz, hogy a téli hidegek beálltáig ellenállhasson a pusztulásnak, mielőtt jégalapját még felolvasztanák a meleg tengeráramlatok. Jasper Hobsonnak semmi kétsége sem volt eziránt, s azt kell mondanunk, hogy csak azért volt kétségbeesve, mert látta, mennyi küszködés bizonyult hiábavalónak, mennyi erőfeszítés elveszettnek, mily sok tervezgetés hiúsult meg, s hogy íme, az ő szép álma, közvetlenül megvalósulása előtt - füstbe ment. Nagyon is érthető tehát, hogy egyáltalán nem érdekelték többé ezek a munkálatok. Éppen csak hagyta, hadd csinálják, ha akarják.

Paulina Barnett asszony megszívlelte a közmondást, és bátor szívvel nézett farkasszemet a sorssal. Buzdította társait munka közben, sőt ő maga is részt vett benne, mintha kezükben volna a jövő. Például mikor látta, milyen érdeklődéssel foglalkozik Joliffe-né asszony a veteményeivel, naponta ellátta tanácsaival. A sóska és a kalánfű szép termést hozott, ez pedig a káplárnak volt köszönhető, aki olyan komolyan és szívós kitartással védelmezte a veteményeket a madarak ezrei ellen, akár egy - madárijesztő.

A rénszarvasok megszelídítése tökéletesen sikerült. Több szarvastehén megellett, s részben még a kis Michelt is rénszarvastejjel táplálták. A szarvascsorda most már harminc darabból állott. Az állatokat a Bathurst-fok gyepes lankáin legeltették, és télre is bőven takarítottak be számukra abból a rövid, száraz fűből, amely a dombhajlatokat borította. A rénszarvasok már szépen megbarátkoztak az erőd lakóival, ezek egyébként is igen könnyen szelídíthető állatok, ott járkáltak az övezet közelében, s némelyiket a tűzifát szállító fogatok elé fogták.

Fajtájuknak még jó néhány példánya kóborolt az erőd körül, és a Barnett-kikötő s az erőd között félúton ásott kelepcében nem volt nehéz foglyul ejteni őket. Emlékszünk még rá, hogy tavaly ugyenebben a veremben egy óriási jegesmedvét fogtak vadászaink. Ebben az évszakban a rénszarvasok estek gyakran ebbe a csapdába. A rénszarvasok húsát besózták, megszárították, és tartalék élelemként raktározták el. Legkevesebb húszat fogtak ezekből a kérődzőkből, amelyek a közeledő tél elől nemsokára alacsonyabb szélességi fokok felé menekülnek.

De egy nap valami földcsuszamlás következtében hasznavehetetlenné vált a kelepce, és augusztus 5-én Marbre, aki éppen a kelepcét tekintette meg, hazatérésekor meglehetősen különös hangon fordult Jasper Hobsonhoz:

- A mindennapos kelepcenéző utamról jövök, hadnagy úr.

- Nos, Marbre - válaszolta Jasper Hobson -, akkor remélem, ma éppoly szerencsével járt, mint tegnap, s bizonyára ott kuksol egypár szarvas a kelepcéjében.

- Nem, hadnagy úr..., nem így áll a dolog... - felelt kissé zavartan Marbre.

- Micsoda? Hát a kelepcéje ma nem szállította le a rendes napi adagot?

- Nem, hadnagy úr. És ha valamelyik állat bele is esett volna a mi vermünkbe, biztos, hogy belefullad.

- Belefullad? - kiáltott fel a hadnagy, és nyugtalanul tekintett a vadászra.

- Úgy bizony, hadnagy úr - válaszolt Marbre, s figyelmesen nézett parancsnokára. - A gödör tele van vízzel.

- Na jó - kezdte Jasper Hobson, az olyan ember hangján, aki semmi fontosságot nem tulajdonít ennek a ténynek -, hiszen maga is tudja, hogy azt a vermet részben a jégbe vájtuk. A napsugaraktól olvadásnak indultak a gödör falai, így aztán...

- Bocsánatot kérek, hogy félbeszakítom, hadnagy úr - felelte Marbre -, de az a víz a veremben semmi esetre sem gyűlhetett fel jégolvadástól.

- Már miért ne, Marbre?

- Mert hogyha jégből lett volna ez a víz, akkor édesvíz volna, mint ahogyan azt ön nekem annak idején megmagyarázta; csakhogy ám az a víz, ami a mi vermünkben van - sós víz!

Bárhogyan tudott is uralkodni magán Jasper Hobson, most kissé elsápadt, és nem válaszolt.

- Egyébként - folytatta a vadász -, meg akartam mérni, milyen mély a víz a gödörben, de - bevallom, legnagyobb meglepetésemre - nem értem feneket benne.

- Ugyan, Marbre, mi sem egyszerűbb ennél - felelte gyorsan Jasper Hobson. - Nincs itt min meglepődni. Bizonyára valamiféle talajtörés összeköttetést teremtett a verem és a tenger között! Ez előfordul olykor... Még a legszilárdabb talajoknál is! Így hát maga csak ne nyugtalankodjék. Egyelőre tegyen le a kelepce használatáról, és érje be azzal, hogy csapdákat állít az erőd környékén.

Marbre tisztelgésként homlokához emelte kezét, sarkon fordult, különös tekintetet vetett parancsnokára, s otthagyta a hadnagyot.

Jasper Hobson néhány percig elgondolkozva állt ott. Hát ez bizony csúnya hír volt, amit a vadász Marbre most újságolt neki. Nyilvánvaló volt, hogy a gödör jégből álló feneke, amely lassacskán elvékonyodott itt a melegebb vizeken, áttört, s hogy most a tenger felszíne képezi a verem fenekét.

Jasper Hobson felkereste Long őrmestert, és elmondta neki, mi történt. Anélkül, hogy társaik észrevették volna távozásukat, mindketten kimentek a tengerpartra, a Bathurst-fok lábához, ahol a jeleket és jelzőcövekeket helyezték volt el.

Ezeket vizsgálták most meg.

Legutóbbi megfigyelésük óta az úszó sziget szintje hat hüvelykkel süllyedt!

- Lassacskán merülünk - mormogta Long őrmester. - Elfogy alólunk a jégmező.

- Ó, a tél! Hol van az a tél! - kiáltott fel Jasper Hobson, és dobbantott lábával az átkozott talajon.

De egyelőre még semmi jele sem mutatkozott a hideg évad közeledtének. A hőmérő állandóan átlagos 49 Fahrenheit (fagypont fölötti 15 Celsius) fokot mutatott, és az alatt a néhány óra alatt, ameddig az éjszaka tartott, alig süllyedt 3-4 foknyit a higanyoszlop.

A következő telelés előkészületei serényen folytak. Mindenük megvolt, s valóban úgy állt a dolog, hogy még abban az esetben is, ha Craventy kapitány szállítóosztaga nem élelmezte volna őket, akkor is a legnagyobb biztonságban nézhettek a sarki éjszaka véghetetlen órái elé. Csupán csak a lőporral kellett takarékoskodniuk. Ami az alkoholos italokat illeti - amelyekből egyébként nem fogyasztottak jelentős mennyiséget -, valamint a kétszersültet, amely itt pótolhatatlan volt, ezekből még elég jelentékeny készlettel rendelkeztek. De a friss és tartósított vadhúskészleteket szüntelenül felújították, s ez a bőséges és egészséges eleség, amelyhez még némi skorbutellenes zöldségféle is járult, a kis kolónia minden tagját friss, jó egészségben tartotta.

A Barnett-tó keleti oldalát szegélyező szálerdőn hatalmas fákat vágtak ki. Csak úgy dőlt a sok nyírfa és fenyő Mac Nap és társai fejszecsapásai alatt; a szelíd rénszarvasokat fogták hámba, hogy a faraktárig szállítsák a tüzelőt. Az ácsmester nem kímélte az erdőcskét, annyi fát vágtak ki, amennyire előreláthatólag szükség volt. Nyilván úgy gondolkodott, hogy van itt fa bőven ezen a szigeten, amelyet ő még félszigetnek gondolt. Valóban az egész, a Michel-fokkal szomszédos terület bővelkedett a különféle fajta fákban.

Így aztán nem csoda, ha Mac Nap mester gyakran még áradozva gratulált is a hadnagynak ahhoz, hogy felfedezte ezt az istenáldotta területet, amelyen majd minden bizonnyal virágzásnak indul az új telep. Van itt fa is meg vad is, prémes állat meg annyi, hogy szinte maguktól töltik tele a Társaság raktárait! A halászatra itt a lagúna, amelynek halai kellemes változatosságot jelentenek a napi étrendben. Fű is bőviben, takarmány az állatoknak és "dupla fizetés a háznépnek", tenné hozzá bizonyára Joliffe káplár. Hát nem áldott föld-e ez a Bathurst-fok? Hiszen nem találni párját sehol, az egész sarkvidéki szárazföldön. Annyi szent igaz, hogy szerencsés keze van ennek a mi hadnagyunknak, s adjunk hálát a gondviselésnek, mert ilyen terület tán az egész világon sincs még egy.

Még hogy az egész világon! Ó, ez a becsületes Mac Nap! Mikor így beszélt, nem is tudta, milyen szorongással töltötte el a hadnagy lelkét.

Elgondolhatjuk, hogy a kis telep népének téli ruházattal való ellátását sem hanyagolták el. Paulina Barnett asszony, Madge, Raë-né, Mac Napné, valamint Joliffe-né asszony, ha éppen szabadulni tudtak a tűzhelyük mellől, szorgalmasan dolgoztak. Paulina asszony jól tudta, hogy el kell majd hagyniuk az erődöt, s előreláthatólag hosszú utat kell megtenniük a jégmezőn, mikor majd a tél kellős közepén arról lesz szó, hogy el kell érniük az amerikai szárazföldet; így tehát azt akarta, hogy mindenkinek meglegyen a maga tartós és meleg téli ruhája. Borzalmas hideggel kell majd megküzdeniük a hosszú sarki éjszakán, és dacolni ezzel az irgalmatlan hideggel, ha a parttól nagy távolságban állítja meg a Viktória-szigetet a körülötte befagyott tenger. Ahhoz, hogy ilyen körülmények között több száz mérföldet tehessenek meg, nem volt szabad megfeledkezni sem a ruházatról, sem a lábbeliről. Így hát Paulina Barnett asszony és Madge minden gondját a ruhavarrásra fordította. Mint ahogyan ezt gondolhatjuk, a prémeket - amelyeket valószínűleg nem menthetnek meg - használták fel minden formában. Bélésként is használták, úgyhogy a téli gúnya belül is szőrös volt, meg kívül is. Annyi szent, hogy ha eljön az ideje, ezek az érdemes katonafeleségek s maguk a katonák is, éppúgy, mint a parancsnokuk, olyan értékes prémekbe lesznek öltözve, hogy még a leggazdagabb ladyk, de még a milliomos orosz hercegnők is megirigyelhetnék őket. Raë-né, Mac Napné és Joliffe-né kétségtelenül meglepődtek kissé, hogy ilyesmire használják fel a Társaság vagyont érő kincseit. De ez volt Hobson hadnagy határozott parancsa. Egyébként a nyuszt, nyérc, pézsmapocok, hód, sőt még a sarki róka is csak úgy nyüzsgött a területen, úgyhogy az így elhasznált prémeket szükség esetén néhány puskalövés vagy csapdaállítás árán könnyűszerrel pótolni lehet. Különben Mac Napné - mikor meglátta a gyönyörű kis hermelin bundát, amelyet Madge remekelt az ő kis csemetéjének - már egyáltalán semmi rendkívülit nem talált ebben.

Így teltek-múltak a napok, egészen augusztus hónap közepéig. A szép idő mostanáig kitartott, bár olykor le-leszállt a köd, de a nap hamarosan felitta a ködfellegeket.

Jasper Hobson naponta felvette a sziget földrajzi helyzetét, de volt gondja rá, hogy jó messzire menjen az erődtől, nehogy ez a mindennapos megfigyelés gyanút ébresszen társaiban. A sziget különböző részeit is sorra látogatta, s szerencsére nem talált semmi lényeges elváltozást.

Augusztus 16-án a Viktória-sziget a 167° 27' keleti hosszúság és a 70° 49' északi szélesség alatt volt. Rövid idő óta tehát kissé délnek sodródott anélkül, hogy ezáltal közelebb került volna a parthoz, amely ebben az irányban még több mint kétszáz mérföldnyire volt tőle délkeletre.

Hogy pedig mennyi utat futott be a sziget a földszorostól való leszakadása, vagy jobban mondva az utolsó jégzajlás óta? Hát ezt most már mintegy ezerszáz-ezerkétszáz mérföldre lehetett becsülni.

De hát mi volt ez a csekélyke út az óceán végtelenségéhez képest? Talán nem fordult már elő, hogy a tengeráramlatokba került hajók sok ezernyi mérföldet sodródtak, mint a Resolute nevű angol hajó és az Advance, ez az amerikai kétárbocos, s végül a Fox, amelyeket több földrajzi foknyi távolságra cipelt magával a jégmezőjük, egészen addig, amíg a tél fagya meg nem állította őket sodródásukban?

 

VI. TÍZ NAPIG VIHARBAN

Az augusztus 17 és 20-a közti négy napon állandóan szép volt az idő és elég meleg is. A láthatáron szálló köd nem sűrűsödött felhőkké. Egyenest ritkaságnak számított, hogy ilyen magas északi szélesség alatti vidéken ilyen sokáig maradjon derűs a légkör. Érthető, hogy ezek az időjárási viszonyok nem voltak ínyére Hobson hadnagynak.

De augusztus 21-én közeli időváltozást jelzett a barométer, a higanyoszlop hirtelen szállt le néhány fokkal. Másnap azonban emelkedett, aztán ismét süllyedt, és csak 23-án vált állandóvá süllyedése.

Végre augusztus 24-én párás lett a levegő. A pára lassan felhővé sűrűsödött, és ahelyett, hogy szétoszlott volna, beborította az eget. A nap legmagasabb pontján elfátyolozódott, úgyhogy Hobson hadnagy nem volt képes elvégezni a helyzetmeghatározást. Másnap északnyugatira váltott a szél, sivítva söpörte az eget, s ha olykor elállt, zuhogni kezdett a zápor. A hőmérséklet mindamellett nemigen változott észrevehetően, és a hőmérő 54 Fahrenheit (+12 Celsius) fokot mutatott.

Szerencsére már elvégezték a tervbe vett munkálatokat, és Mac Nap is épp most fejezte be a bárka vázának megépítését; a váz már be is volt deszkázva, és bordákkal is el volt látva. Sőt már be lehetett szüntetni a húsnak szánt vad űzését is, mert elég tartalék készletük volt. Egyébként az idő is egyre kedvezőtlenebbé vált a vadászatra; süvített a szél, zuhogott az eső, gyakran meg olyan sűrű köd gomolygott, hogy le kellett mondaniuk arról, hogy elhagyják az erőd övezetét.

Augusztus 27-én délelőtt, amikor Paulina Barnett asszony látta, miként növekszik óráról órára a tomboló vihar dühe, megkérdezte a hadnagyot:

- Mi a véleménye erről az időváltozásról, hadnagy úr? - Nem lehet, hogy ez a javunkra szolgál?

- Hát ezt bizony nem merném állítani - válaszolt Hobson hadnagy -, de felhívom a figyelmét arra, asszonyom, hogy nekünk minden jobb, mint ez a gyönyörű idő, amikor a nap egyre csak melegíti a tenger vizét. Egyébként úgy látom, hogy a szél kitartóan északnyugatról fúj, és mivel vadul fúj, a mi szigetünk, már csak a tömege folytán is, nem menekülhet a hatása alól. Nem lennék tehát meglepve, ha a sziget közeledne az amerikai szárazföldhöz.

- Sajnos, nem állapíthatjuk meg naponta a földrajzi helyzetünket - szólt közbe Long őrmester. - Ebben a sűrű ködben nincs már se nap, se hold, se csillag! Hát tessék aztán magasságot mérni ilyen körülmények között!

- Igaz, Long őrmester - felelte Paulina Barnett asszony -, de ha földet pillantanánk meg, garantálom magának, hogy felismernénk. Egyébként, bármilyen föld lenne is az, boldogan köszöntenénk. Úgy számíthatunk, hogy akkor ez a föld minden bizonnyal Orosz-Amerika valamelyik része, valószínűleg Nyugat-Georgia lenne.

- Ez valóban feltehető - folytatta Jasper Hobson -, mert szerencsétlenségünkre a Jeges-tengernek ezen a részén sehol sincs sziget, még egy szigetecske sem, sőt még csak egy szikla sem, ahol megkapaszkodhatnánk!

- Ugyan már! De hát miért ne vihetne bennünket ez a mi járművünk egyenest Ázsia partjára? - mondta Paulina asszony. - Vajon az áramlatok sodrában nem csúszhatna-e át a Bering-szoros bejáratán, hogy aztán a csukcsok földjéhez forrassza a fagy?

- Nem, asszonyom, azt már nem - válaszolta Hobson hadnagy. - Ez a mi jégmezőnk nemsokára találkozik a Kamcsatka-tengeráramlattal, akkor aztán gyorsan visszasodródik északkeletnek, ami igen keserves lenne. Nem. Az a valószínű, hogy az északnyugati szél nyomására majd Orosz-Amerika partjaihoz közeledünk!

- Ügyelnünk kell, Hobson úr - tanácsolta útitársnője -, a lehetőséghez képest megállapítani útirányunkat.

- Vigyázunk mi, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, jóllehet, ezek a sűrű ködfellegek különösen korlátozzák a megfigyelőképességünket. Egyébként, ha partra vetődünk, az ütközés olyan hatalmas lesz, hogy azt feltétlenül megérezzük. Reméljük, hogy abban a pillanatban nem törik darabokra a sziget! Mert bizony ez a veszély fennáll! De végül is, ha megtörténik, észrevesszük. Addig meg mit sem tehetünk.

Ugyebár azt nem is kell mondanunk, hogy ez a beszélgetés nem a közös nagyteremben folyt le, ahol munkaidejük alatt a közlegények nagy része és az asszonyok tartózkodtak. Saját szobájában beszélgetett Paulina Barnett asszony ezekről a dolgokról, s a szoba ablaka az övezet elülső részére nyílt. A homályos ablakon át alig szűrődött be valami csekély nappali világosság. Odakinn úgy dörgött a vihar, mint a leomló lavina. Szerencsére a Bathurst-fok védelmezte a házat az északkeleti szélviharok ellen. A hegyfok csúcsáról leporladt homok és föld azonban a tetőre hullott, s úgy kopogott rajta, mint a jégeső. Mac Nap megint aggodalmaskodni kezdett a kéményei miatt, különösen a konyha kéményét féltette, mert annak folyton működnie kell. A szél zúgásába a partot csapkodó tenger borzalmas dörgése vegyült. A vihar orkánná erősödött.

Augusztus 28-án Jasper Hobson a szélvihar dühöngése ellenére is feltétlenül fel akart mászni a Bathurst-fokra, hogy a láthatárral együtt a tengert és az eget is kikémlelje. Úgy burkolózott be a ruházatába, hogy a szörnyű szél bele ne kaphasson, aztán kimerészkedett a szabadba.

A hadnagy a belső udvaron áthaladva minden nagyobb fáradság nélkül jutott el a hegyfok lábáig. A szüntelenül hulló föld és homokszemcsék teljesen elvakították, de a vastag sziklafal védelmében legalább nem kellett egyenest szembeszállnia a széllel.

De hátra volt még a neheze! Jasper Hobsonnak most az ezen az oldalon csaknem függőleges meredek hegyen kellett felkapaszkodnia. Mégiscsak megbirkózott vele, s fűcsomókba kapaszkodva felért a hegyfok csúcsára. Ám itt már akkora erővel őrjöngött az orkán, hogy a hadnagy sem állni, sem ülni nem tudott. Nem volt más hátra, hasra kellett feküdnie, mégpedig fordítva a lejtőn; görcsösen kapaszkodott a bokrokba, így éppen csak hogy a feje tetejét tépte a szélvihar.

Jasper Hobson áttekintett a feje fölött folyékony ponyvaként tovaszálló ködfellegen. Az óceán és az égbolt valóban rettenetes látványt nyújtott; fél mérföldnyire a hegyfoktól a köd és a tenger egybeolvadt. Feje fölött alacsonyan gomolygó felhőket látott a hadnagy, amint szörnyű sebességgel rohantak, míg a zeniten mozdulatlanul lógtak a hosszan elnyúló párafüggönyök. Olykor néhány pillanatra minden elcsendesült a levegőégben, s ilyenkor nem hallatszott más, csak a hullámverés süketítő döreje, amint tajtékzó erővel zúdultak egymásnak a hullámok. Majd páratlan dühvel folytatta tombolását a vihar, és Hobson hadnagy úgy érezte, hogy remeg a föld. Voltak olyan percek, amikor már csaknem vízszintes sugarakban s oly vadul zuhogott a zápor, hogy ezernyi apró vízesést képezett, amelyeket géppuskatűzként vert a szél.

Hát ez bizony orkán volt a javából! Onnan jött valahonnan, az ég legcudarabb szögletéből. Ez az északkeleti szél még sokáig garázdálkodhat, hosszú ideig dúlhatja a légkört. De Jasper Hobson nem panaszkodott. Ő, aki más körülmények között szörnyűnek találta volna ezt a pusztító vihart, most tapsolt neki! Ha a sziget ellenáll - amit remélni lehetett -, akkor elkerülhetetlenül délnyugati irányba veti vissza ez a szélnyomás, amely hatalmasabb a tengeráramlat erejénél; márpedig ott, délnyugat felé van a szárazföld, a menekvés! Igen, neki is, társainak is, valamennyiüknek az kell most, hogy addig tartson ez a vihar, míg partra nem veti őket. Valahol. Mindegy, hogy hol. Ez a vihar, amely bármely hajónak a pusztulását jelentené, a menekülést hozhatja az úszó szigetnek.

Vagy negyedóráig hasalt ott Jasper Hobson az orkán ostorcsapásai s a tengervíz és a zápor zuhanya alatt, olyan kétségbeesett erővel kapaszkodva a talajba, mint a vízbefúló, hogy felmérhesse végre, milyen lehetőségeket ígér ez a vihar. Majd lemászott, lekúszott a hegyfok oldalán, homokförgeteg közepette futott át az udvaron, és visszatért a házba.

Jasper Hobsonnak első dolga volt közölni társaival, hogy úgy látszik, a vihar még nem érte el dühöngésének tetőpontját, és számíthatnak rá, hogy napokig is eltarthat. De ezt olyan furcsa hangon adta társai tudtára a hadnagy, mintha csak valami jó újságot közölne, és az erőd lakói akaratlanul is meglepődtek, mikor parancsnokukra tekintettek. Hadnagyuk valóban olyan arcot vágott, mint aki az elemeknek ezt a harcát a legnagyobb örömmel fogadja. Augusztus 30-án, ismét szembeszállva a szélviharral, Jasper Hobson visszatért, ha nem is a Bathurst-fok csúcsára, de legalább a tengerpart szegélyére. Ezen a hosszú, rézsútosan verdeső hullámok határolta, rendkívül meredek parton valami hosszú fűfélét vett észre, amely eleddig ismeretlen volt a sziget növényvilágában.

A fű még friss volt! A tengeri moszat hosszú szálai, melyek s ehhez kétség sem fér - nemrég szakadtak le az amerikai szárazföldön! Tehát a kontinens már nem lehet messze! Vagyis ez azt jelenti, az északkeleti szél kitaszította a szigetet abból a tengeráramlatból, amelynek sodrásában mostanáig haladt! Ó, Kolumbus Kristóf maga sem érezhetett ennél nagyobb szívbéli örömet, mint a mi hadnagyunk most, amikor ezekkel a vándorló füvekkel találkozott, amelyek a föld közelségét hozták hírül.

Jasper Hobson visszatért az erődbe, s közölte felfedezését Paulina Barnett asszonnyal és Long őrmesterrel. Ebben a pillanatban már csaknem kedvet kapott ahhoz, hogy mindent bevalljon társainak, annyira biztosnak érezte a megmenekülésüket. De valami előérzet végül mégiscsak visszatartotta. Hallgatott.

A teljes elzártságnak ezeken a végeérhetetlen napjain sem ültek ölbe tett kézzel az erőd lakói. A belső munkálatokkal foglalatoskodva töltötték idejüket. Olykor lecsapoló árkokat is ástak az udvaron, hogy a ház és a raktárak között felgyülemlett vizet levezethessék. Mac Nap, egyik kezében szög, a másikban kalapács, szüntelenül járkált, vizsgálgatva, hogy a ház melyik zugában van szükség valami reparálásra. Így dolgozgattak egész nap, rá se hederítettek arra, hogy odakünn dühöng a vihar. De amikor beállt az éj, mintha az orkán ereje megkétszereződött volna! Lehetetlen volt aludni. A szélrohamok úgy döngölték a házat, mintha bunkócsapások érnék. A hegyfok és az erőd között néha légörvények keletkeztek. Úgy érezték, mintha tornádószerű forgószél karolná halálos ölelésébe a házat. A közfalak recsegtek-ropogtak, a gerendák azzal fenyegettek, hogy szétesnek, már-már attól lehetett tartani, hogy az egész épület darabokra szakad. Ettől rettegett állandóan az ácsmester, s embereivel együtt szüntelenül résen kellett állnia.

Jasper Hobsont nem a ház állapota aggasztotta, hanem sokkal inkább azé a talajé, amelyen épült. Most már valóban olyan irgalmatlan volt a vihar, a tenger oly szörnyűséges, hogy a jégmező szétmállásától kellett tartani. Lehetetlennek látszott, hogy az óceán szüntelen szintváltozásainak kitett óriási jégtömb, amely alapjában morzsolódva egyre vékonyodott, még hosszú ideig ellen tudjon állni. Kétségtelen, hogy a sziget óriási tömege folytán, lakói, akiket hord, nem érezték a hullámok tobzódását, de azért megszenvedték a magukét. Most már tehát csak az volt a kérdés: kitart-e vajon a sziget addig, míg partra veti a vihar? Vajon nem törik-e darabokra, mielőtt még elérné a szárazföldet?

Kétségtelen volt, hogy a sziget mindeddig ellenállt. Éppen ezt magyarázta határozott hangon Jasper Hobson Paulina Barnett asszonynak. Ha valóban bekövetkezett volna a szerencsétlenség, hogy a sziget szétesik, ha a sziget kisebb jégmezőkre töredezik, ha számos apró szigetecskévé válik, akkor ezt a Reménység-erőd lakói azonnal észrevették volna, mert a sziget darabjai közül az az egy, amelyen ők ott maradnak, már jócskán megérezné s alaposan megszenvedné a viharos tenger hullámait, a sziget bukdácsolása, himbálózása éppúgy megkínozta volna őket, mint a viharos tengeren küszködő hajó utasait. Márpedig mindezt nem érezték. Hobson hadnagy az ő napi megfigyelései közben sohasem észlelt a sziget haladásában semmiféle mozgást, sőt még csak egyetlen rázkódtatást vagy valamiféle remegést sem; a sziget olyan szilárdnak, olyan mozdulatlannak tűnt, mintha a földszoros még mindig az amerikai szárazföldhöz kapcsolná.

De ha mindeddig nem is következett be a törés, ez korántsem jelentette azt, hogy bármely pillanatban meg ne történhetnék!

Jasper Hobsont most egyetlen gondolat foglalkoztatta: azt szerette volna megtudni, vajon az északkeleti szélnyomás által a tengeráramlatból kivetett Viktória-sziget közeledett-e a parthoz? Mert most már valóban minden reményük ebben az eshetőségben volt. De érthető, hogy a nap, hold, csillagok nélkül mit sem értek a műszerek, és a sziget jelenlegi földrajzi fekvését lehetetlen volt meghatározni. Ha tehát közelednek is a szárazföldhöz, ezt csakis akkor fogják megtudni, ha már megpillantják a földet, és Hobson hadnagy még arról sem szerezhetne a kellő időben tudomást - hacsak nem éreznék a parthoz ütődést -, ha a veszélyes déli területek felé vinné őket az áramlat. Annyi biztos, hogy a Viktória-sziget iránya nem változott jelentősen. A Bathurst-fok még mindig északnak nézett, mint akkor, amikor Amerika földjének előretolt pontját képezte. Így tehát nyilvánvaló volt, hogy a sziget, ha kiköt valahol, azzal a déli részével ér partot, amely a Michel-fok és az azelőtt a Rozmárok öblének támaszkodó hajlat között terül el. Egyszóval az egykori földszorosnál megy majd végbe a csatlakozás. Így tehát fontossá és időszerűvé vált felderíteni, mi is történt azon az oldalon.

Tehát - bármily szörnyen dühöngött is a vihar - Jasper Hobson elhatározta, hogy elmegy a Michel-fokra. De amikor magát erre a felderítő vállalkozásra elszánta, azt is eltökélte, hogy társai előtt eltitkolja útjának valódi okát. Csak Long őrmester kísérhette el...

Aznap, vagyis augusztus 31-én délután négy óra tájt, Jasper Hobson hadnagy, minden eshetőségre készen, hívatta az őrmestert, aki be is jött a szobájába.

- Long őrmester - szólt hozzá -, feltétlenül szükséges, hogy késedelem nélkül meghatározzuk a Viktória-sziget földrajzi helyzetét, vagy legalább annyit, hogy vajon ez a szélnyomás - miként én azt reméltem - közelebb vitte-e az amerikai szárazföldhöz.

- Ezt én is valóban szükségesnek látom - felelte az őrmester -, mégpedig minél előbb, annál jobb.

- Vagyis kénytelenek vagyunk felkeresni a sziget déli részét - folytatta Jasper Hobson.

- Kész vagyok rá, hadnagy úr.

- Tudom, Long őrmester, hogy maga mindig is kész végrehajtani egy feladatot. De most maga nem egyedül megy. Az a helyes, ha ketten megyünk, arra az esetre, hogy ha valahol földet pillantunk meg, sürgősen értesítenünk kell erről társainkat. Aztán... úgy jó, ha magam is látom... Együtt megyünk.

- Ahogy tetszik, hadnagy úr, és akkor, amikor jónak látja.

- Ma este kilenc órakor indulunk, amikor embereink már valamennyien alszanak...

- Persze, hiszen jó részük velünk akarna tartani - mondta Long őrmester -, márpedig nekik nem kell tudni, mi az oka annak, hogy ilyen messzire megyünk hazulról.

- Nem. Nem szabad tudniuk - felelte Jasper Hobson -, és hacsak lehet, én végig meg akarnám kímélni őket a mi szörnyű helyzetünk fölötti nyugtalankodástól.

- Ebben egyetértünk, hadnagy úr.

- Hozzon magával tűzszerszámot és taplót, hogy ha szükség van rá, jelet adhassunk, abban az esetben, ha valahol délen föld mutatkoznék.

- Igenis.

- Felderítő utunk vesződséges lesz, őrmester.

- Nehéz lesz, az biztos, de nem számít. - Apropó, hadnagy úr, és mi lesz a mi útitársnőnkkel?

- Vele nem akarom közölni ezt - válaszolt Jasper Hobson -, mert jól tudom, hogy akkor velünk akarna tartani.

- Márpedig az lehetetlen! - kiáltott fel az őrmester - nem nőnek való a küszködés ebben a cudar szélviharban! Tessék nézni, most még meg is kétszereződött az ereje!

Valóban, a házat úgy rázta az orkán, hogy már attól lehetett tartani, ledönti cölöpeiről.

- Nem! - határozott Jasper Hobson. - Az a derék asszony nem jöhet velünk. Nem szabad velünk tartania. De ha jobban meggondolom a dolgot, mégiscsak jobb lesz, ha közöljük vele tervünket. Tudnia kell róla, arra az esetre, ha útközben valami baj történne velünk...

- Igen, hadnagy úr, ez a helyes! - válaszolt Long őrmester. - Nem szabad semmit eltitkolnunk előle - és... arra az esetre, ha nem jönnénk vissza...

- Szóval hát kilenc órakor, őrmester.

- Kilenc órakor!

Long őrmester katonásan tisztelgett és elment.

Valamivel később Jasper Hobson, Paulina Barnett asszonnyal beszélgetve közölte vele a felderítő út tervét. Miként azt várta, a bátor asszony mindenáron vele akart tartani, vele együtt akart szembeszállni a tomboló viharral. A hadnagy nem is kísérelte meg lebeszélni azzal az érveléssel, hogy ilyen körülmények között mekkora veszélyeket rejt ez az expedíció, beérte azzal a megjegyzéssel, hogy az ő távollétében elengedhetetlen Paulina Barnett asszony jelenléte az erődben, s tőle függ, ha itt marad, hogy a hadnagy némi lelkinyugalommal indulhat útjára. Ha útközben valami szerencsétlenség érné, akkor legalább biztos lehet benne, hogy útitársnője, akinek helyén van a szíve, helyettesítheti őt társaiknál.

Paulina Barnett asszony megértette ezt, s nem makacskodott tovább. Mindamellett arra kérte Jasper Hobsont, hogy ne bocsátkozzék oktalan kalandokba, emlékeztette arra, hogy ő ennek az erődnek parancsnoka, hogy tehát az élete nemcsak az övé, hanem azzal mindőjük üdvét szolgálja. A hadnagy megígérte, hogy óvatos lesz, amennyire a helyzet megengedi, de feltétlenül szükséges, hogy a sziget déli részének felderítését haladéktalanul elvégezze, és el is végzi. Holnap Paulina Barnett asszony csupán annyit mond majd a társaiknak, hogy a hadnagy és az őrmester azzal a szándékkal kelt útra, hogy még a tél beállta előtt egy utolsó felderítést végezzenek.

 

VII. FÉNY ÉS KIÁLTÁS AZ ÉJSZAKÁBAN

A hadnagy és az őrmester a Reménység-erőd nagytermében töltötte az estét, egészen a lepihenés órájáig. Valamennyien együtt voltak a teremben, kivéve a csillagászt, aki, hogy úgy mondjuk, állandóan és légmentesen elzárkózott kabinjában. A férfiak különféle munkákkal foglalatoskodtak, egyesek a puskájukat tisztogatták, mások meg szerszámaikat javítgatták, élesítgették. Mac Napné, Raë-né és Joliffe-né varrogattak a derék Madge-dzsel, míg Paulina Barnett asszony felolvasott nekik. A felolvasás többször is félbeszakadt, nem csupán a szélvihar rohamai miatt - amelyek úgy döngették a ház falait, akár egy faltörő kos -, hanem a kisgyerek kiabálása miatt is. Joliffe káplár, akire a gyerkőc mulattatása volt bízva, meg volt áldva vele! Hiába ültette térdére a gyereket, már ez sem használt, a káplár kénytelen volt letenni a "nyeregből" az ő fáradhatatlan kis lovasát, és felrakni a nagy asztalra; ott aztán forgolódott kedvére a csöppség, míg elálmosodott, s az álom véget vetett rakoncátlankodásának.

Nyolc órakor szokás szerint elmondták a közös imát, aztán eloltották a lámpákat, s csakhamar ki-ki a saját fekvőhelyén pihent.

Mihelyt mindenki elaludt, Hobson hadnagy és Long őrmester nesztelenül átment az elhagyott nagytermen, és már künn is voltak a folyosón. Itt várt rájuk Paulina Barnett asszony, hogy még egyszer utoljára kezet szoríthasson velük.

- A holnapi viszontlátásra! - súgta a hadnagynak.

- Viszontlátásra, asszonyom - felelt Jasper Hobson -, igen..., holnap... feltétlenül...

- De ha késnek?...

- Akkor várjanak ránk türelemmel - válaszolta a hadnagy. - Mert amikor ebben a sötét éjszakában, amelynek közepette valami fényt is láthatunk - például abban az esetben, ha már Új-Georgia partjaihoz kerültünk közel -, akkor én még a nap folyamán szeretném megállapítani a földrajzi helyzetünket. De ha még éjfél előtt érkezhetünk meg a Michel-fokra, akkor holnap estére itt vagyunk az erődben. Így hát csak türelem, asszonyom, s legyen meggyőződve arról, hogy ok nélkül nem tesszük ki magunkat kockázatnak.

- De ha se holnap, se holnapután, de még harmadnapra sem jönnek vissza? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Akkor az azt jelenti, hogy többé nem jövünk vissza - felelte egyszerűen Jasper Hobson.

Most kinyílt az ajtó. Paulina Barnett asszony becsukta Hobson hadnagy és társa után. Aztán nyugtalanul, elgondolkodva tért vissza szobájába, ahol Madge várt reá.

Jasper Hobson és Long őrmester olyan forgószél közepette, amely csaknem feldöntötte őket, áthaladt a belső udvaron; támogatták egymást, szöges botjukra is támaszkodva átmentek az erődárok folyosóján, s a dombok és a lagúna keleti partja között folytatták útjukat.

Homályos alkonyat ereszkedett a tájra. Tegnap este óta újhold volt, hát a hold sem jelenik meg majd a láthatár fölött, ijesztően fekete lesz nélküle az éjszaka: de ez a sötétség már legfeljebb csak néhány óráig tart. Most még eleget láttak ahhoz, hogy előrebotorkálhassanak.

Micsoda szél, micsoda eső! Hobson hadnagy és társa vízhatlan csizmát viselt, s mindketten szorosan derékba szabott viaszosvászon köpenybe burkolóztak, melynek csuklyája teljesen eltakarta fejüket. Ilyen védőruházatban gyorsan haladtak, mert a szél hátulról fújt, s olyan rendkívüli erővel taszította őket, hogy olykor, amikor a szélroham dühe megkétszereződött, mondhatni, gyorsabban haladtak, mint ahogyan szerettek volna. Beszélgetésről persze szó sem lehetett, meg se kísérelték, mert a vihar tombolása megsiketítette, az orkán ereje mellbe vágta őket, meg sem is hallhatták volna egymás szavát.

Jasper Hobsonnak nem állt szándékában a part mentén haladni, mert a kanyargós partvonal csak meghosszabbította volna útjukat, de meg aztán ott az orkán rohamának is közvetlenül lettek volna kitéve, mert a tengerparton nem volt semmi akadály, ami útját állja a szélvihar erejének. A hadnagy tehát úgy számított, hogy ha csak lehet, a Bathurst-foktól egyenes vonalban vág le a Michel-fokig; nem feledkezett el magával hozni zsebiránytűjét, hogy így lehetővé váljék az útirány meghatározása. Ily módon mindössze csak tíz-tizenegy mérföldet kell megtenniük, hogy célhoz érjenek, s úgy vélte, hogy körülbelül abban az órában érnek útjuk végére, amikor - alig két órára - kihuny az estszürkület, hogy helyét az éj teljes sötétségének adja át.

Jasper Hobson és az őrmester, a szél erejétől meggörnyedve, fejüket válluk közé húzva, botjukra támaszkodva elég gyorsan haladtak. Mikor most a tó keleti partján igyekeztek előre, nem korbácsolta őket teljes erejével a szélvihar, s nem szenvedtek sokat. A néhány fával koronázott dombocskák némiképp védelmezték őket. Az ágakon áthaladva páratlan erővel süvített a szél, már-már attól lehetett tartani, hogy gyökerestül tép ki vagy derékban tör ketté néhány gyengébb fát, de itt rohantában mégis "megtört" a szél ereje. Az eső is szinte már tapinthatatlan vízporrá válva jutott el hozzájuk. Így hát mintegy négymérföldnyi úton kevesebb megpróbáltatásnak voltak kitéve utasaink, mint amitől féltek.

Amint a szálerdő déli csücskéhez értek, oda, ahol a domboldal összeolvad a síksággal, a lapos talajon se kiemelkedés, se fa nincs sehol, megálltak egy pillanatra, oly irgalmatlanul süvített a szél a tenger felől. Még hat mérföldet kellett gyalogolniuk, hogy elérjék a Michel-fokot.

- Hát ez egy kicsit nehéz lesz! - ordította Long őrmester fülébe Hobson hadnagy.

- Bizony, a szél meg az eső összefogott, s együtt csápolnak bennünket.

- Én még attól is tartok, hogy néha-néha egy kis jégesővel vegyesen jő majd az áldás! - tette hozzá Jasper Hobson.

- Az még mindig nem olyan gyilkos, mint a géppuskatűz - jegyezte meg nagy bölcsen Long őrmester. - Márpedig, hadnagy úr, önnel is éppúgy megesett, mint jómagammal, hogy géppuskatűzbe került. Gyerünk hát! Előre!

- Előre, derék katonám!

Tíz órára járt az idő. Az estszürkület végső fénye is kihunyóban volt; úgy tűnt el, mintha csak a ködbe veszett volna, vagy a szél és az eső oltotta volna ki. Mindamellett némi, nagyon halvány kis világosság pislákolt még. A hadnagy tüzet csiholt, egy darabka égő taplót húzva végig fölötte, megnézte iránytűjét, majd szorosan beburkolózott vízhatlan köpenyébe, a csuklyán is éppen csak szeme sugarának hagyott helyet, és nyomában az őrmesterrel nekivágott ennek a most már teljesen nyílt térségnek, ahol már semmi akadály nem állt a vihar útjába, ami megvédte volna őket.

Mindjárt az első percben mindkettőjüket földhöz vágta a szél, de nyomban feltápászkodtak, egymásba kapaszkodtak, s mélyen meggörnyedve, mint valami öregapók, félig ügetve, félig poroszkálva, gyors léptekkel haladtak előre.

A vihar fenséges volt a maga félelmetességében! Óriási ködrongyok szakadtak le az égről, valóságos, levegőből és vízből szőtt ködcafatok söpörték a talajt. A homok és a földpermeteg úgy zuhogott, mint a géppuskagolyó, s az ajkukon megtapadt sóból Hobson hadnagy és társa rájött, hogy a legalább két-három mérföldre eső tenger vize érkezett hozzájuk a szétporlott vízlepel formájában.

Ha nagy néha - vajmi ritkán, s akkor is csak rövid időre - elcsitult kissé a vihar, megálltak, hogy kifújják magukat. Ilyenkor a hadnagy a lehetőséghez képest mindig megállapította a menetirányt, felbecsülte a megtett távolságot, aztán folytatták útjukat.

De a sötétséggel együtt növekedett a vihar. Mintha a két elem, a levegő és a víz végképp egymásba gabalyodott volna. Az alsó régiókban olyan félelmetes forgószél kerekedett, mint amilyenek épületeket döntenek le, erdőket irtanak ki gyökerestül, és amelyeket, védekezésül, ágyúikkal lőnek szét a hadihajók. Valóban azt lehetett volna hinni, hogy a medréből kikorbácsolt óceán nyomban elönti ezt az egész bolyongó szigetet.

Jasper Hobson most már valóban joggal kérdezhette önmagától, hogyan lehetséges az, hogy ennek a végítéletnek kitett jégmező, amely őt hátán hordja, mindeddig ellenállhatott, s miképpen lehetséges az, hogy még eddig nem tört száz darabra a hullámcsapások erejétől! Mert borzalmasak lehettek azok a hullámok, amelyeknek dörgését messziről is ide hallották. Most Long őrmester, aki néhány lépéssel előtte haladt, hirtelen megtorpant; majd visszament a hadnagyhoz, s elfulladt szavakkal fordult hozzá:

- Nem erre! - kiáltotta.

- Miért?

- Itt a tenger!

- Micsoda? A tenger! Talán csak nem érkeztünk a délnyugati parthoz?

- Nézzen oda, hadnagy úr.

Valóban terjedelmes víztükör csillámlott a homályban, és vad hullámok törtek meg a hadnagy lába előtt.

Jasper Hobson most tüzet csiholt, és egy darab égő tapló fényénél újból figyelmesen megnézte az iránytűje mutatóját.

- Nem - mondta -, a tenger balrább van. Még nem hagytuk el azt a nagy szálerdőt, amely a Michel-foktól elválaszt bennünket.

- De hiszen akkor ez...

- ...a szigetnek egy törése - fejezte be a mondatot Jasper Hobson, aki éppúgy, mint társa, kénytelen volt hasra feküdni, mert nem bírt talpon maradni a szélrohamban. - Vagyis a szigetnek egy óriási, levált, s most sodródó darabja, de az is lehet, hogy csak egy egyszerű bevágódás, amelyet meg kell kerülnünk. Előre.

Jasper Hobson és Long őrmester felállt, s a lábuk előtt tajtékzó vízszegélyt követve, jobbra behatoltak a sziget belsejébe.

Vagy tíz percig haladtak itt, joggal tartva attól, hogy elvesztik az összeköttetést a sziget déli részével. Most a hullámverés dörgése, amely egyesült erővel bömbölt a viharral, elcsitult.

- Ez csak egy bevágódás! - kiáltotta az őrmester fülébe a hadnagy. - Hátra arc!

Ismét visszatértek az eredeti délirányba. De most már szörnyű veszélynek tette ki magát a két vakmerő férfi, s ezt mindketten jól tudták, bár nem közölték egymással ezt a gondolatukat. Mert ez már hosszú területen levált része a Viktória-szigetnek, amely bármely percben valóban teljesen leszakadhat. Ha a hullámverés tovább harapdálja, s előbbre tör a talajban, akkor ez a rész feltétlenül leszakad és tovasodródik! Mégis habozás nélkül haladtak tovább a sötétségben, még csak számot sem vetve önmagukkal, vajon lesz-e út még visszafelé.

Mennyi nyugtalanító gondolat járt most a hadnagy fejében. Remélheti-e most már, hogy a sziget a tél beálltáig ellenáll? Nem a sziget elkerülhetetlen széttöredezésének kezdete ez? Ha a szél nem hajtja partra, nem arra van-e ítélve, hogy rövidesen elpusztuljon, elsüllyedjen, megsemmisüljön? Micsoda rémséges kilátások! Vajon ennyi esélye maradt még a vándorló jégmező szerencsétlen lakóinak a megmenekülésre?

Eközben azonban a két erős akaratú férfit - hiába tépte-vágta őket a szörnyű szélfergeteg - szívóssá tette az elvégzendő feladat, s tovább meneteltek. Így érkeztek el a Michel-fokkal szomszédos, terjedelmes szálerdő széléhez. Most hát arról volt szó, hogy keresztül kell vágniuk ezen az erdőn, hogy mielőbb kijussanak a tengerpartra. Jasper Hobson és Long őrmester tehát behatolt a vaksötét erdőbe, fölöttük, a fenyőszálak és nyírfák között süvöltve bömbölt a szél. Minden recsegett-ropogott körülöttük, haladtukban a letört ágak ostorozták őket. Minden pillanatban attól tartottak, hogy egy széldöntött fa rájuk zuhan, és szétzúzza őket, olykor meg a sötétben észrevehetetlen, kettétört fatörzseknek mentek neki. De most már nemcsak úgy a vakvilágban törtettek előre, a tenger zúgása vezette lépteiket a sarjerdőn keresztül. Innen már hallatszott a rettentő dörgéssel le-lezúduló hullámok eszeveszett tombolása, sőt nem is egyszer úgy érezték, hogy a bizonyára elvékonyodott jégtalaj remeg a lábuk alatt. Végül egymás kezét fogva, nehogy elszakadjanak egymástól, kapaszkodva, feltámogatva a másikat, ha az valami akadályba ütközve felbukott, elérték a szálerdő túlsó szélét.

De itt a szélforgatag elszakította őket egymástól, a rettentő elemi erő mindkettejüket földre terítette.

- Őrmester! Őrmester! Merre van? - kiáltozta teljes erejéből Jasper Hobson.

- Jelen, hadnagy úr! - ordította Long őrmester.

Majd mindketten a földön csúszva próbálkoztak közelebb kerülni egymáshoz. De úgy érezték, mintha egy hatalmas erejű kéz földhöz szögezte volna őket. Végre, hallatlan erőfeszítéssel sikerült megközelíteniük egymást, s nehogy ismét elszakadjanak egymástól, derékszíjuknál fogva egymáshoz kötötték magukat, majd a homokban kúszva vánszorogtak el addig a halmocskáig, amelyet néhány szál fenyő uralt. Végre elérték, s itt, a fák némi védelmében gödröt ástak, belehasaltak, s végképp kimerülve, elcsigázva, összetörve lapultak meg benne!

Éjjel fél tizenkettő volt.

Jasper Hobson és társa hosszú percekig kuporgott a gödörben anélkül, hogy akár csak egyetlen szót is váltottak volna. Félig hunyt szemmel nyúltak el a gödörben, moccanni sem bírtak, s halálos ernyedtség, ellenállhatatlan álmosság kerítette hatalmába őket, mialatt a fergeteg dühödten rázta fejük fölött a csontváz csigolyái hangján recsegő fenyőszálakat. De mégis leküzdötték álmosságukat, s az őrmester kulacsából néhány korty konyakot nyeltek, ez aztán életre keltette őket, s most már szóra bírták nyitni szájukat.

- Feltéve, ha ezek a fák lábon maradnak - szólalt meg a hadnagy.

- És feltéve, hogy ez a mi gödrünk nem megy velük - tódította az őrmester, miközben megvetette lábát a futóhomokban.

- Elvégre, hogyha már itt volnánk, néhány lépésnyire a Michel-foktól - mondta Jasper Hobson -, akkor nézzük meg, hiszen azért jöttünk ide, hogy megnézzük! Látja, Long őrmester, nekem valami olyasféle érzésem van, hogy már nem vagyunk messze a szárazföldtől, de hát ez csak amolyan érzés!

Abban a helyzetben, ahogyan most itt lefeküdtek, a hadnagy és az őrmester pillantása átfoghatta a déli láthatár kétharmad részét, ha a láthatár látható. De most teljes sötétség uralkodott, s hacsak nem jelenik meg fény valahol, kénytelenek bevárni itt a nappalt, ahhoz, hogy valahol partot pillanthassanak meg abban az esetben, ha az orkán eléggé délre vetette volna vissza őket.

Márpedig - miként ezt a hadnagy Paulina Barnett asszonynak magyarázta volt - a halásztanyák nem ritkák Észak-Amerikának ezen a részén, amelyet Új-Georgiának hívnak. Ezeken a partokon számos telep létesült, ahol a bennszülöttek mammutfogakat gyűjtenek; ugyanis ezen a tájon számtalan, ásatag állapotban maradt óriási, özönvíz előtti állat csontjait rejti a talaj. Néhány földrajzi fokkal lejjebb fekszik Új-Arhangelszk, Orosz-Amerika fővárosa, az egész Aleuti-szigetcsoportot magába foglaló terület közigazgatási központja. De a vadászok buzgóbban keresik fel a Jeges-tenger partjait, különösen azóta, mióta a Hudson-öböl Társaság bérli azokat a vadászterületeket, amelyeket azelőtt Oroszország aknázott ki. Jasper Hobson, bár nem ismerte ezt az országot, annál inkább azoknak az ügynököknek szokásait, akik ezt a területet ebben az évszakban látogatják, s így bízvást hihette, hogy majd ott honfitársaival, sőt kollégáival vagy - azok hiányában - azoknak a nomád indiánoknak valamely törzsével találkozik, akik ezt a partszakaszt járják. De vajon volt-e oka Jasper Hobsonnak azt remélni, hogy a Viktória-sziget a part felé vetődött?

- Igen, és százszor is igen! - mondta az őrmesternek. - Íme, már egy hete fúj ez az orkánná fajult északkeleti szél. Jól tudom, hogy az a mi szigetünk nagyon is lapos, s így nincs rajta "fogása" a szélnek, azonban a dombjaiba, szálerdőibe felvont vitorlákhoz hasonlóan mégiscsak bele kell kapaszkodnia egy kicsit a szélnek. Egyébként ennek a tengerrésznek, amely a szigetünket hátán hordja, szintén a szélvihar hatása alatt kell állnia, és így bizonyos, hogy a nagy hullámok is a part felé gördülnek. Tehát én lehetetlennek látom, hogy ne kerültünk volna ki abból a tengeráramlatból, amely nyugat felé sodorta a szigetünket, lehetetlen, hogy ne vetődtünk volna dél felé. Az utolsó földrajzi fekvésünk meghatározása óta csak kétszáz mérföldnyire voltunk a szárazföldtől, s egy hét óta...

- Helyes az érvelése, hadnagy úr - válaszolta Long őrmester. - Egyébként, ha a szél segít bennünket, akkor megsegít az Isten is, aki nem akarhatja, hogy ennyi szerencsétlen odavesszen, s nekem őbenne van minden reményem!

Így beszélgetett Jasper Hobson az őrmesterével; a vihar harsogása el-elvágta szavukat. Pillantásukkal szerettek volna átlátni ezen a sűrű sötétségen, amelyet még csak áthatolhatatlanabbá tettek az orkántépte ködfoszlányok. De egyetlen fénylő pont sem villant fel ebben a szuroksötétségben.

Hajnali fél kettő tájban néhány percre elállt az orkán. Ám a szörnyen hánykódó tenger zúgása nem csendesedett. Egymás hegyén-hátán őrjöngő erővel tobzódtak a hullámok. Most Jasper Hobson egyszerre csak megragadta az őrmester karját, és felkiáltott:

- Hallja ezt, őrmester?

- Mit, hadnagy úr?

- A tenger zúgását.

- Hogyne hallanám, hadnagy úr - felelte fülét hegyezve Long őrmester. - És néhány perc óta úgy tűnik nekem, mintha a hullámok csapkodása...

- Más lenne..., ugye, őrmester?... Hallgassa csak..., hallgassa..., ez olyan, mint a hullámtörés zúgása..., mintha a hullámok sziklákon törnének meg...

Jasper Hobson és Long őrmester feszült figyelemmel hallgatódzott. Nyilvánvaló volt, hogy ez nem az a tompa, egyhangú zúgás, mint mikor a hullámok egymáshoz verődnek a nyílt tengeren, hanem az a csattanó gördülés, amint kemény testhez csapódnak a víztömegek; a szikla dördül így, ha veri a hullám. Márpedig ennek a szigetnek partjain egyetlen sziklára sem akadtak, az egész, földből és homokból álló partszegélyen alig volt hallható a hullámverés.

De vajon nem tévedtek-e Hobsonék? Az őrmester megkísérelt felállani, hogy jobban halljon, de nyomban ledöntötte az újult erővel támadó szélroham. A vihar "fegyverszünete" véget ért, a fergeteg süvöltése elnyomta a tenger zúgását, s ezzel azt a különös hangot is, amely az imént a hadnagy fülét megütötte.

Képzeljük el a két megfigyelő aggodalmát. Most megint ott hasaltak a gödrükben, önmagukban azon tanakodtak, nem volna-e okosabb, ha elhagynák ezt a kis búvóhelyüket, mert most már úgy érezték, hogy omlani kezd alattuk a homok, és a néhány fenyőszál gyökeréig recsegve küzdött a széllel. De azért továbbra is csak dél felé tekintettek. Egész életerejüket a szemükbe összpontosították, szemük szüntelenül ebbe a sűrű sötétségbe fúródott, amelyet nemsokára feloldanak a hajnal első sugarai.

Egyszer csak, úgy hajnali fél három óra tájban Long őrmester hirtelen felkiáltott:

- Láttam!

- Mit látott?

- Valami fényt!

- Fényt?

- Igen! Ott..., abban az irányban!

Az őrmester ujjával délnyugat felé mutatott. Tévedett volna? Nem, mert Jasper Hobson is arrafelé tekintett, és ő is észrevette azt a bizonytalan kis fényt, a mutatott irányban.

- Igen! - kiáltotta. - Igen, őrmester! Ott a fény! Ott a föld!

- Hacsak nem valami hajólámpa az a fény - válaszolta az őrmester.

- Hajó, a tengeren? Ilyen időben? - kiáltott fel Jasper Hobson. - Az lehetetlen! Nem, nem! Az ott a föld, tőlünk alig néhány mérföldnyire, én mondom magának!

- Hát akkor adjunk jelet, hadnagy úr.

- Úgy van, őrmester. A szárazföld fényére válaszoljunk a mi szigetünk fényjelével!

Sem a hadnagynak, sem az őrmesternek nem volt fáklyája, amit meggyújthattak volna. De hiszen itt voltak a fejük fölött azok a viharral birkózó, gyantás fenyők.

- Ide azt a tűzszerszámot, őrmester - szólt izgatottan Jasper Hobson.

Az őrmester szikrát csiholt a tűzkőből, és lángra lobbantotta a taplót; majd, a homokban hason csúszva eljutott a fenyőcsoportig. Nyomában a hadnagy. Száraz ágban nem volt hiány. Közvetlen a fenyőfák lábánál halmozták fel a rőzsét, meggyújtották, a szél is segített, és a tűz belekapott az egész fenyőcsoportba.

- Így! - kiáltotta Jasper Hobson. - Ha mi láttuk őket, hát akkor hadd lássanak ők is bennünket!

A fenyőszálak fakó fényben lobogtak, és kormozó lángot vetettek, mint valami óriási fáklyák. Csak úgy ropogott a gyorsan égő, vén törzsekben a gyanta. Csakhamar végsőt sercegtek s kilobbantak a fáklyaóriások.

Jasper Hobson és Long őrmester merően nézték, felel-e valami új fény az ő tűzjelükre.

Semmi. Mintegy tíz percig figyeltek, remélve, hogy ismét megpillantják azt az imént egy percre felvillant fénypontot, és kétségbeesetten várták, hogy valami jelet láthassanak - mikor hirtelen egy kiáltás ütötte meg fülüket, tisztán kivehetően, kétségbeesett segélykiáltás, a tenger felől!

Jasper Hobson, őrmesterével, szörnyen megdöbbenve csúszott a tengerpartig...

De a kiáltás nem ismétlődött meg. Közben, néhány perc óta lassacskán pitymallani kezdett. Sőt úgy látszott, mintha a napkeltével alábbhagyott volna a vihar dühe. Nemsokára már elég világos lett ahhoz, hogy szemük végigtekinthessen a látóhatáron...

Nem volt föld sehol a szemük előtt, az ég és a tenger egy vonalba folyt össze a láthatáron, úgy, mint azelőtt!

 

VIII. PAULINA BARNETT ASSZONY KIRÁNDUL

Jasper Hobson és az őrmester egész délelőtt a tengerpart egy szakaszán bolyongott. Az idő lényegesen megváltozott. Az eső teljesen elállt, de a szél rendkívüli hirtelenséggel délkeletire váltott, anélkül azonban, hogy ereje csökkent volna. Hát ez rendkívül kellemetlen körülmény! Ez még fokozta Hobson hadnagy nyugtalanságát, most már aztán minden reményt fel kellett adnia, hogy elérheti a szárazföldet.

Mert ez a délkeletire fordult szél most már valóban csak távolabbra sodorhatja a kóbor szigetet az amerikai szárazföldtől, s olyan veszélyes áramlatokba vetheti vissza, amelyek a Jeges-tenger északi vizei felé haladnak.

De vajon egyáltalán lehet-e azt állítani, hogy a sziget közeledett a parthoz ezen a borzalmas éjszakán? Nem csupán Hobson hadnagy előérzete volt-e ez, amely aztán nem valósult meg? Most elég derült volt az idő, több mérföldnyi körzetet beláthatott a szem, és mégis, még csak nyoma sincs a földnek, sehol.

Talán mégiscsak az őrmester feltevése volt a helyes, vagyis hogy valami hajó töltötte az éjszakát a sziget közelében, látótávolban, s hajólámpa lehetett az a fény, amely percre felvillant, a kiáltást meg valami bajba jutott matróz hallatta. S vajon nem süllyedt-e el a viharban az a hajó?

Mindenesetre, bárhogyan állt is a dolog, nem láttak hajóroncsot a tengeren, sem hajótörésből származó hordalékot a parton. Az óceán, amelyet most a part felől fújó szél dühített, olyan gigantikus hullámokat vetett, hogy azoknak aligha állhatott ellen hajó.

- Nos, hadnagy úr - jegyezte meg Long őrmester -, mégiscsak határoznunk kell!

- Határoznunk kell, őrmester - válaszolt Hobson hadnagy, s révetegen húzta végig kezét homlokán. - A szigetünkön kell maradnunk, s bevárnunk a telet. Mert csakis a tél menthet meg bennünket!

Délre járt az idő. Jasper Hobson estére vissza akart érkezni a Reménység-erődbe, hát máris visszafordult a Bathurst-fok felé. Most, visszatérőben a hátukba fújt a szél, még segített is nekik. Nagyon nyugtalanok voltak, s azon tanakodtak önmagukban - s erre minden okuk megvolt -, vajon nem szakadt-e végképp ketté a sziget az elemek őrjöngésének ezen az éjszakáján. Vajon az a bevágódás, amit az éjjel láttak, nem folytatódott-e a sziget egész szélességén át? Lehetséges, hogy már el is szakadtak a barátaiktól? Mindettől jogosan félhettek. Nemsokára elérték a szálerdőt, amelyen múlt éjjel haladtak át. Számtalan kidőlt fa hevert a földön, némelyik derékba tört, némelyiket meg gyökerestül csavart ki a vihar ebből a vékony termőföldrétegből, amelyben a gyökerek nem bírtak kellőképpen megkapaszkodni. Kísérteties árnyakként csattogva röpködtek a délkeleti szélben a letépett falevelek.

Két mérföldet gyalogolt Jasper Hobson és Long őrmester ezen az elpusztított erdőn át, mikor odaértek ahhoz a bevágódáshoz, melynek méreteit tegnap este, a sötétségben nem tudták megállapítani. Most aztán gondosan megvizsgálták. Mintegy ötven láb széles törés volt, amely csaknem a Michel-fok és az egykori Barnett-öböl közti félútig vágta ketté a partot, és amolyan torkolatöböl-félét képezett, amely befelé több mint másfél mérföldnyire folytatódott. Nem kell hozzá több, csak éppen annyi, hogy egy új vihar felkorbácsolja a tengert, és ez a bevágódás egyre szélesebbre nyílik!

A parthoz közeledve Hobson hadnagy látta, hogy ebben a pillanatban válik le a szigetről egy óriási jégtömeg, és már viszi is az áramlat.

- Igen! - mormolta Long őrmester. - Lám, itt a veszély!

Gyors léptekkel tértek tehát vissza nyugat felé, hogy megkerüljék az óriási bevágódást, s hogy onnan aztán egyenest a Reménység-erőd felé folytathassák útjukat.

Útközben hazafelé semmi más változást nem észleltek. Négy órakor mentek át az övezet erődárok-folyosóján, ahol valamennyi társukat a rendes napi munkájukkal foglalatoskodva találták.

Jasper Hobson azt mondta az embereinek, hogy a tél beállta előtt még egy utolsó kísérletet tett, hogy valami nyomára akadjon a Craventy kapitány ígérte szállítóosztagnak, de minden kutatása hiábavalónak bizonyult.

- Hát akkor, hadnagy úr, azt hiszem, végképp le kell mondanunk arról, hogy, legalábbis az idén, viszontlássuk a mi Összekötő-erődbeli cimboráinkat - mondta Marbre.

- Jómagam is amondó vagyok, Marbre.

Csupán ennyit válaszolt a hadnagy, és belépett a közös nagyterembe.

Paulina Barnett asszonnyal és Madge-dzsel közölték azt a két tényt, amely a hadnagy felderítő útja eredményének számított: a fény, amit megpillantottak, és a kiáltás, amit hallottak. Jasper Hobson határozottan állította, hogy sem ő, sem az őrmester nem lehetett játékszere semmilyen káprázatnak. A fényt valóban látták, és a kiáltást valóban hallották. Majd érett megfontolás után mind a négyen egyetértettek ebben: egy, a viharban bajba került hajó haladt el az éjjel a sziget közelében, látótávolban, de a sziget nemigen közeledett az amerikai szárazföldhöz.

Ezalatt a délkeleti szél hamarosan tisztára söpörte az eget, és a légkör megtisztult a sötétítő páratömegektől. Jasper Hobson remélhette tehát - s nem minden ok nélkül -, hogy másnap meghatározhatja a sziget földrajzi fekvését.

Az éjszaka hidegebbre fordult, finom hó permetezett, s ellepte a sziget egész területét. Reggelre ébredve Jasper Hobson hát a tél első üzenetét üdvözölhette.

Szeptember másodikát írták. Az ég lassanként levetette ködköpenyét, s megjelent a nap. A hadnagy már türelmetlenül várta. Délben sikerült jól meghatároznia az északi szélességet, és délután két óra felé az óraszögszámítás a keleti hosszúságot is megadta neki.

Megfigyelései eredménye ez volt:

északi szélesség: 70° 57',
keleti hosszúság: 170° 30'.

Vagyis az úszó sziget, az orkán dühöngése ellenére, csaknem ugyanazon szélességi kör alatt maradt. Csupán annyi történt, hogy még inkább nyugat felé sodorta a tengeráramlat. Most éppen a Bering-szoros magasságában úszott, de legkevesebb négyszáz mérföldnyire északra az Oriental-foktól és a Prince de Galles-foktól, amely a szoros legszűkebb részét képezi.

Ez az új helyzet még súlyosabb volt. A sziget mindennap közelebb került ahhoz a veszedelmes Kamcsatka-tengeráramlathoz, amelynek gyors vize, ha megragadja, messze viheti észak felé! Nyilvánvaló, hogy akkor aztán hamar betelik a sorsa. Vagy megáll a két ellentétes tengeráramlat között, míg a tenger befagy körülötte, vagy pedig az elhagyatott sarkvidék legészakibb részén lesz a veszte!

Mindez igen keservesen érintette Jasper Hobsont, s mivel titkolni akarta nyugtalanságát, visszavonult szobájába, s egész nap ki sem mozdult onnan. Kiteregette maga előtt a térképeit, s minden leleményességét, gyakorlati találékonyságát összeszedve próbált valami megoldást kieszelni.

Ezen a napon néhány fokkal süllyedt a hőmérséklet, és a köd, amely este felszállt a délkeleti láthatáron, hó alakjában hullott le a következő éjszakán. Másnap a fehér hólepel két hüvelyk vastagságban borította a talajt. Végre hát közeleg a tél.

Ezen a napon, vagyis szeptember 3-án Paulina Barnett asszony elhatározta, hogy néhány mérföldnyi területen bejárja a Bathurst-fok és az Eszkimó-fok között elterülő partszakaszt. Azokat a változásokat akarta megvizsgálni, amelyeket az előző napokban okozhatott a vihar. Egészen biztos, hogy ha arra kéri Hobson hadnagyot, kísérje el ezen a felderítő útján, Hobson habozás nélkül megtette volna. De nem akarta elvonni a hadnagyot a gondjaitól, foglalatosságaitól, s úgy döntött, hogy nélküle, csupán Madge kíséretében indul útnak. Egyébként az út teljesen veszélytelennek ígérkezett. Úgy látszott, hogy az egyedüli félelmetes vadállatok, a jegesmedvék, még a földrengés idején valamennyien elhagyták a szigetet. Két nő tehát bátran kimerészkedhetett itt, a Bathurst-fok körül, egy mindössze néhány óráig tartó kis kirándulásra.

Madge minden megjegyzés nélkül elfogadta Paulina Barnett asszony javaslatát, és a két nő - anélkül, hogy erről bárkit is értesített volna, reggel nyolc órakor, egyszerű hókéseikkel felfegyverkezve, oldalukon a kulaccsal és az elemózsiás tarisznyával - leereszkedett a Bathurst-fok lejtőjén, és nyugatnak fordult.

A nap már bágyadtan vánszorgott a láthatáron, mert legmagasabb pontjáig csak alig néhány fokot emelkedett. De tiszta, átható, rézsútos sugarai még olvasztották a vékony, friss hóréteget, azokon a helyeken, amelyek közvetlenül voltak kitéve a hatásuknak.

Számtalan madár, lumma, viharmadár, vadliba és vadkacsa csapatostul röpködött, s élénkítette az elhagyatott tengerpartot. Tele volt a lég a szárnyasok csevetelésével, amint szakadatlanul hol a tenger, hol meg a lagúna fölé szálltak, aszerint, hogy az édes vagy a sós víz csábította őket éppen.

Most láthatta csak Paulina Barnett asszony, mennyi rengeteg prémes állat, nyuszt, hermelin, pézsmapocok, róka él a Reménység-erőd környékén. A kereskedelmi ügynökség könnyűszerrel megtölthette volna velük a raktárait. De mire jó ez most már? Ezek az ártatlan állatok megértették, hogy senki sem üldözi itt őket, félelem nélkül jöttek-mentek, sőt még az erőd kerítését is megközelítették, s egyre barátságosabbá váltak. Ösztönük kétségtelenül megértette velük, hogy foglyok ők ezen a szigeten, éppúgy, mint annak lakói, és a közös sors közelebb hozta őket. De volt itt valami elég furcsa dolog, amit Paulina Barnett asszonynak feltétlenül észre kellett vennie, mégpedig az, hogy Marbre és Sabine, ez a két szenvedélyes vadász minden további nélkül engedelmeskedett a hadnagy parancsának, amely előírta nekik, hogy mindenképp kíméljék a prémes állatokat, s úgy látszott, mintha még csak a legcsekélyebb vágyuk se lenne egy-két puskalövéssel üdvözölni ezeket az értékes vadakat. Igaz, hogy a sarki róka meg a többi prémes állat még nem öltözött a dús, téli bundájába, ami jelentősen csökkentette az irhájuk értékét, de ez az ok nem volt elég ahhoz, hogy a két vérbeli vadász rendkívüli közömbösségét megmagyarázza.

Mialatt jól kiléptek, Paulina Barnett asszony és Madge, különös helyzetükről beszélgetve, figyelmesen vizsgálták a tenger formálta homokos partszegélyt. Világosan látható volt, mily sok kárt tett benne minap a tenger. Az újabb földomlások itt-ott tökéletesen felismerhető új töréseket mutattak. Sőt a némely helyütt szétporladt fövenypart még nyugtalanító mértékben le is süllyedt, úgyhogy most hatalmas hullámok hömpölyögtek ott, ahol ezelőtt a függőlegesen meredek part áthághatatlan akadályt állított elébük. Kétségtelen volt, hogy a sziget némely része beomlott, s hogy ezek a részek most már éppen csak hogy érintik az átlagos tengerszintet.

- Kedves jó Madge-em - fordult most barátnőjéhez Paulina Barnett asszony, rámutatva arra az óriási területre, amelyen most a hullámok hömpölyögtek -, látod, ez a végzetes vihar még csak súlyosbította a helyzetünket! Most már biztos, hogy a sziget átlagos szintje lassanként süllyed. Már csak idő kérdése a sorsunk! Attól függ, hogy vajon idejében áll-e be a tél? Minden ezen múlik!

- Eljő a tél, leányom - válaszolta Madge, az ő rendíthetetlen hitével. - Nézd, már második éjszaka hull a hó. A hideg odafönn kezdődik, az égben, s én szívesen képzelem el úgy, hogy az Isten küldi le nekünk.

- Igazad van, Madge - folytatta Paulina Barnett asszony -, hinni kell. Nekünk, asszonyoknak, akik nem keressük a dolgok fizikai okát, nem szabad kétségbeesnünk akkor, amikor a tanult férfiak talán kétségbeesnek. Ez a kegyelem állapota. Sajnos, a mi hadnagyunk nem okoskodhat úgy, mint mi. Ő ismeri a dolgok "miértjét", ő mindent megfontol, kiszámít, felméri, mennyi időnk van még, s én úgy látom, közel van már hozzá, hogy minden reményét elveszítse!

- Pedig milyen erélyes, bátor szívű ember! - felelt Madge.

- Igen - tette hozzá Paulina Barnett asszony -, és ő meg is ment bennünket, hacsak emberi képességek által még megmenthetők vagyunk!

Kilenc óráig Paulina Barnett asszony és Madge négy mérföldnyi utat tett meg. Többször is el kellett hagyniuk a part vonalát, és visszatérni a sziget belsejébe, hogy elkerüljék azokat az alacsony területrészeket, amelyeket már elleptek a tenger hullámai. Néhol a tenger félmérföldnyire is benyúlt, s ezeken a helyeken bizonyára nagyon elvékonyodhatott a jégmező. Így tehát attól lehetett tartani, hogy több ponton átszakad, és akkor, a törés következtében bemélyedéseket vagy új öblöket képez a tengerparton.

Paulina Barnett asszony azt is észrevette, hogy mennél inkább távolodnak a Reménység-erődtől, annál feltűnőbben csökken a prémes állatok száma. Ezek a szegény állatok nyilvánvalóan nagyobb biztonságban érezték magukat az ember közelében, holott azelőtt féltek tőle, most azonban szívesebben tömörülnek az erőd környékén. Egyes állatokat ösztönük nem távolított el idejében erről a veszélyes szigetről, ezek azonban nem voltak sokan. Paulina Barnett asszony és Madge mindazonáltal észrevett messze a síkságon néhány farkast; úgy látszott, ezeket a vad, húsevő bestiákat még a közös veszély érzete sem szelídítette meg. Egyébként ezek a farkasok nem közeledtek a két nőhöz, és csakhamar eltűntek a lagúna délre eső dombjai mögött.

- Mi lesz ezekből az állatokból, amelyek éppúgy a sziget foglyai, mint jómagunk - kérdezte Madge -, s mit csinálnak majd, ha sehol sem lelnek táplálékra, és a tél kiéhezteti őket?

- Hogyha éhesek lesznek? Hidd el nekem kedves Madge-em - válaszolta Paulina Barnett asszony - hogy nincs mit tartanunk tőlük! Mert semmi hiányuk sem lesz élelemben; az a sok nyuszt, hermelin, sarki nyúl, amit mi most kímélünk, mind az ő biztos zsákmányuk lesz. Így tehát aligha kell félnünk a támadásaiktól. Nem! Nem ebben áll a veszély! Ez a mi veszedelmünk, ez a törékeny talaj, amely beomlik, amely bármely percben átszakadhat a lábunk alatt. Ide nézz, Madge! Látod, hogy ezen a helyen hogyan tör előre a tenger, a sziget belseje felé? Hiszen már ennek a síkságnak jó részét ellepik ezek a viszonylag meleg hullámok, s egyszerre rágják-marják felül is meg alul is! Hacsak a hideg idejében meg nem állítja, a tenger nemsokára egybeömlik a lagúnával, és akkor - miután elvesztettük a kikötőnket meg a folyónkat - odalesz a tavunk is!

- De hiszen, ha ez megtörténne - mondta aggódva Madge -, helyrehozhatatlan szerencsétlenség lenne!

- Miért gondolod, Madge? - kérdezte barátnőjére tekintve Paulina Barnett asszony.

- Mivelhogy akkor teljesen meg leszünk fosztva az édesvíztől! - válaszolta Madge.

- Ó, azért édesvízben nem lesz itt hiány, kedves jó Madge-em. Az eső, a hó, a jég, az óceán jéghegyei, sőt magának a szigetünknek az a jégalapja, amely a hátán hord bennünket, ez mind-mind édesvíz! Nem! Megint csak azt mondom neked: nem ebben rejlik a veszély!

Tíz óra tájt Paulina Barnett asszony és Madge az Eszkimó-fok magasságában volt, de legkevesebb két mérföldnyi távolságra a sziget belsejétől, mivel lehetetlen volt a tenger által alaposan megrongált part mentén haladniuk. A két nő kissé elfáradt a sok kerülő úton, hát elhatározták, hogy néhány percre megpihennek, mielőtt visszafordulnának a Reménység-erőd felé. Ezen a helyen egy szamócabokrokkal vegyes kis nyírfa-sarjerdő terült el, alacsony dombocska tetején. A kis magaslatot sárgás moha fedte, s mivel ez a hely ki volt téve a nap sugarainak, már leolvadt róla a hó, így hát alkalmas pihenőhelynek látszott.

Paulina Barnett asszony és Madge egymás mellé ült le egy facsoport aljában, kinyitották a tarisznyát, s testvériesen megosztották szerény elemózsiájukat.

Fél órával később, mielőtt még keletre, az erőd felé vezető útra fordultak volna, Paulina Barnett asszony azt ajánlotta társnőjének, haladjanak felfelé, a tengerpartig, hogy felderíthessék, milyen állapotban van most az Eszkimó-fok. Paulina asszony szerette volna megtudni, hogy ez az előretolt pont ellenállt-e a vihar támadásának, vagy sem. Madge kijelentette, hogy ő ugyan kész bárhová elkísérni az ő leányát, ahová csak kedve tartja, mégis figyelmeztette, hogy ez esetben nyolc-kilenc mérföldnyi távolság választja majd el őket a Bathurst-foktól, s hogy nem lenne helyénvaló nyugtalanítaniuk hosszú távollétükkel Hobson hadnagyot.

Mindennek ellenére, Paulina Barnett asszony - kétségkívül valami előérzettől indíttatva - kitartott a terve mellett, s - amint majd meglátjuk - ezt jól tette. Ez a kis kitérés egyébként legfeljebb rövid fél órával hosszabbítja meg a felderítő út időtartamát.

Paulina Barnett asszony és Madge tehát felállt, és az Eszkimó-fok felé vette útját.

De még alig haladt negyedmérföldnyit a két nő, amikor Paulina Barnett asszony hirtelen megtorpant, és szabályos, teljesen világosan látható lábnyomokra hívta fel Madge figyelmét. Márpedig ezek egészen friss nyomok voltak, nem is lehettek kilenc-tíz órásnál régebbiek, mert hiszen nyilvánvaló, hogy akkor a legutóbbi, éjszakai hóhullás betemette volna őket.

- Miféle állat járt erre? - kérdezte Madge.

- Ez aligha volt állat - válaszolta Paulina Barnett asszony, miközben lehajolt, hogy figyelmesebben szemlélhesse meg a nyomokat. A négylábú állat másféle nyomokat hagy, mint amilyenek ezek itt. Nézd, Madge, ezek egyforma lábnyomok, s könnyű megállapítani, hogy ember lábától származnak!

- De ugyan ki is járhatott erre? - tűnődött el Madge. - Sem katona, sem katonafeleség nem hagyta el az erődöt, és, tekintve, hogy szigeten vagyunk... Bizonyára tévedsz te, leányom. Különben legjobb, ha követjük ezeket a nyomokat, aztán majd meglátjuk, hová vezetnek.

Paulina Barnett asszony és Madge folytatta útját, figyelmesen vizsgálva a lábnyomokat.

Ötven lépés után ismét megálltak.

- No nézd, Madge... - mutatta Paulina Barnett asszony, visszatartva társnőjét -, aztán mondd, hogy tévedtem-e!

A lábnyomok mellett, ott, ahol egy súlyos test nemrég tiporhatta a havat, egészen tisztán kivehető volt egy kéz nyoma!

- Ez egy nő vagy egy gyerek keze nyoma! - kiáltott fel Madge.

- Úgy van! - felelte Paulina Barnett asszony - egy nőé vagy egy gyereké, aki végképp kimerülve, betegen, ereje fogytán összeesett itt... Aztán feltápászkodott ez a szerencsétlen teremtés, és folytatta útját... Nézd! Itt folytatódnak a lábnyomok... és odább ismét többször összerogyott!...

- De ki? Ki volt ez? - kérdezte Madge.

- Mit tudom én - válaszolta Paulina Barnett asszony. - Valami szerencsétlen, aki két-három hónap óta éppúgy foglya ennek a szigetnek, mint mi? De az is lehet, hogy egy hajótörött, akit itt vetettek ki a hullámok, a vihar idején... Emlékezz csak arra a fényre és kiáltásra, amelyről Long őrmester és Hobson hadnagy beszélt!... Gyere, Madge, siessünk, talán egy szerencsétlent kell megmentenünk!...

És Paulina Barnett asszony, nyomában Madge-dzsel, most már futva követte ennek a kínszenvedéssel tett útnak nyomát a hóban, ahol nemsokára már vércsöppekre is akadtak.

- Egy szerencsétlent kell megmentenünk - ismételte a részvétteljes, bátor asszony. Talán pillanatra el is felejtette, hogy ezen a szigeten, amelyet félig már szétmállasztott a víz, amely előbb-utóbb elmerül az óceánban, nincs menekvés sem másnak, sem neki magának?

A talajban látszó lábnyomok az Eszkimó-fokhoz vezettek. Paulina Barnett asszony és Madge figyelmesen követték a nyomokat, de a vérfoltok nemsokára számosabbak lettek, és a lábnyomok eltűntek. Innen már csak elmosódott csapás vezetett a hóban. Innentől kezdve már teljesen elhagyta ereje a szerencsétlent, úgyhogy járni már nem bírt, csak kézzel-lábbal, hasmánt vánszorogva vonszolta magát előre. Itt-ott a ruházata rongyai is látszottak a havon: fókabőr- és szőrmedarabkák.

- Gyerünk! Gyerünk! - sürgetett Paulina Barnett asszony, és a szíve úgy dobogott, hogy majd megszakadt.

Madge követte. Innen már csak vagy ötszáz lépésre volt az Eszkimófok. Már látszott is, amint kirajzolódik, kissé a tenger fölött, az égen. Teljesen elhagyatott volt.

Nyilvánvalónak látszott, hogy a két nő követte lábnyomok egyenest a hegyfokra vezetnek. Paulina Barnett asszony és Madge futva ért oda. Semmi, még mindig semmi. De a lábnyomok, közvetlenül a hegyfok alján, közvetlenül a dombocska alatt, amely lezárta, jobbra fordultak, s csapást tiportak a tenger felé.

Paulina Barnett asszony jobb felé szaladt, de abban a pillanatban, mikor kibukkant a tengerpartra, Madge, aki követte, s nyugtalan tekintettel nézett körül, kezénél fogva visszatartotta.

- Maradj! - szólt rá.

- Nem, Madge, nem! - kiáltott fel Paulina Barnett asszony, akit valamiféle ösztön szinte akarata ellenére vitt előre.

- Maradj, leányom, és nézd! - felelte Madge, és még erősebben tartotta vissza társnőjét.

Az Eszkimó-foktól ötven lépésnyire, közvetlenül a part szegélyén rémesen mormogó, óriási, fehér tömeg mozgolódott.

Jegesmedve volt, hatalmas példány. A két nő mozdulatlanul, rémülten meredt rá. A gigantikus nagyságú állat valami szőrmecsomóféle tömeg körül forgolódott, amely ott hevert a hóban; aztán felemelte, visszaejtette, szaglászta. A szőrmerakást egy rozmár tetemének lehetett nézni.

Paulina Barnett asszony és Madge nem tudta, mire vélje ezt, nem tudták, tovább menjenek-e. Most a medve nagyot szorított a tetemen, mire valami kámzsaféle alól egy fej bújt elő, hosszú, barna haja szétterült a hóban.

- Nő! - kiáltott fel Paulina Barnett asszony, és már oda is akart rohanni a szerencsétlenhez, mert mindenáron tudni szerette volna, él-e vagy halott!

- Maradj! - szólt rá ismét Madge, és visszatartotta. - Csak maradj! Nem bántja!

S valóban, a medve figyelmesen nézegette a testet, beérte azzal, hogy megfordítsa, s mintha csak nem is gondolna arra, hogy rettentő karmaival szétszaggassa. Majd elment tőle, s újra visszacammogott hozzá! Mintha azon tűnődne, mihez kezdjen vele. Észre sem vette a két nőt, akik szörnyű rémülettel nézték a jelenetet.

Most hirtelen reccsenés hallatszott. Mintha csak földrengés rázta volna meg a talajt. Azt lehetett volna hinni, hogy az egész Eszkimó-fokot menten elnyeli a tenger...

A szigetnek egy óriási darabja vált el a parttól, hatalmas jégtömeg, amelynek súlypontja eltolódott a fajsúlyváltozás következtében, s most útnak indult az áramlatban, magával ragadva a medvét és a nőt!

Paulina Barnett asszony felsikoltott, és a leszakadt jégtömeg felé akart rohanni, mielőtt az még kiér a nyílt tengerre.

- Állj meg! Itt maradsz, leányom! - ismételte higgadtan Madge, s görcsösen szorító kézzel tartotta vissza.

A jégtömb törése okozta dörrenés hangjára a medve hirtelen meghátrált; rémes morgással hagyta ott a testet, és a tengerpart felé ügetett, amelytől már jó negyvenlábnyi távolság választotta el; mint ahogyan ezt a rémült állat teszi, futva megkerülte az úszó jégtáblaszigetecskét, karmaival tépte a talajt, hogy csak úgy röpködött körülötte a hó meg a homok, és visszatért a tetemhez.

Majd, a két nő legnagyobb megdöbbenésére az állat ruházatánál fogva megragadta a testet, szájával felemelte, a sziget partjával szemben levő jégtábla széléig hurcolta, s ott belevetette magát a tengerbe.

A jegesmedve - hatalmas erejű, kitűnő úszó lévén, mint minden sarkvidéki fajtája - néhány tempóval elérte a sziget partját. Erős rándítással terhével együtt sikerült kikapaszkodnia a partra, s ott letette a magával cipelt tetemet.

Paulina Barnett asszony most már nem bírt magával, s ebben a pillanatban, ügyet se vetve arra, hogy szembekerül a veszedelmes vadállattal, kiszakította magát Madge kezéből, és a part felé rohant.

A medve, mikor meglátta, hátsó lábaira emelkedett, és egyenest feléje indult. Azonban tőle tíz lépésnyire megállt, megrázta óriási, busa fejét, majd - mintha csak azon rettenet folytán, amely a sziget egész állatvilágát átalakította, ő is elvesztette volna természetes vadságát - megfordult, tompa dörmögést hallatott, s békésen elcammogott a sziget belseje felé, még csak hátra se nézett.

Paulina Barnett asszony nyomban odarohant a hóban heverő testhez.

Sikoltás szakadt ki torkából. - Madge! Madge! - kiáltotta.

Madge is odasietett, és megnézte az élettelen női testet. Kalumah volt, a fiatal eszkimó nő.

 

IX. KALUMAH KALANDJAI

Kalumah az úszó szigeten, kétszáz mérföldnyire az amerikai szárazföldtől! Szinte hihetetlen!

De mindenekelőtt, lélegzik-e még vajon a szerencsétlen? Életre lehet-e még kelteni? Paulina Barnett asszony levetkőztette a fiatal eszkimó nőt, s úgy vette észre, hogy még nem hűlt ki teljesen. Meghallgatta a szívverését. A szív dobogott, ha gyengécskén is, de dobogott. A szegény leány vérvesztesége csak egy csekély kézsérüléstől származott, a seb jelentéktelen. Madge rányomta a zsebkendőjét, és elállította a seb vérzését.

Ugyanakkor Paulina Barnett asszony már ott térdelt Kalumah mellett, karját alá helyezte, felemelte a fiatal bennszülött nő fejét, és sikerült néhány csöpp konyakot erőszakolnia az összeszorított fogak közé, majd egy kis hideg vízzel benedvesítette a leány homlokát és halántékát.

Eltelt néhány perc. Sem Paulina Barnett asszony, sem Madge nem merte szóra nyitni a száját. Mindketten szörnyű aggodalommal vártak ott, mert az életnek az a parányi lángja, amely még ott pislákolt az eszkimó nő testében, minden pillanatban kihunyhatott.

De most halk sóhaj tört fel Kalumah melléből. Gyöngén megmozdult a keze, és még mielőtt kinyitotta volna a szemét, s felismerhette volna azt, aki itt ápolja, az ajka ezt susogta:

- Paulina asszony! Paulina asszony!

Az utazónőt megdöbbentette, hogy egyre csak saját nevét hallja ilyen körülmények között.

Önként jött hát Kalumah az úszó szigetre, s tudta, hogy itt majd találkozik ezzel az európai nővel, kinek jóságát nem feledte el? De honnan tudhatta ezt, s hogyan érhette el a minden szárazföldtől ekkora távolságra levő Viktória-szigetet? S végül, hogyan találhatta ki, hogy ez a jégmező, mely messze kóborol a szárazföldtől, Paulina Barnett asszonyt és minden társát viszi magával?

Hát ezek valóban megmagyarázhatatlan dolgok voltak.

- Él! Életben marad! - szólt most Madge, s kezével érintve ezt a szegény, gyötrött testet, érezte, mint tér vissza belé a meleg, s ezzel a mozduló élet.

- Szerencsétlen gyermek - suttogta szíve mélyéig megrendülten Paulina Barnett asszony -, és az én nevem, az én nevem van az ajkán, még halála percében is!

De most Kalumah kinyitotta szemét. Szempillái mögül riadtan, kábán, bizonytalanul tekintett a világba. Most egyszerre csak élettel telt meg a szegény szempár, mert Kalumah tekintete egy pillanatra Paulina Barnett asszonyon nyugodott. De ez a pillanat elég volt neki. A fiatal bennszülött nő felismerte a jóságos hölgyet, ismét a drága név lebbent el ajkáról, s lassan felemelt keze belehullott Paulina Barnett asszony kezébe.

A két nő ápolása csakhamar életre keltette a fiatal eszkimó nőt, akinek végkimerültségét nem csupán a fáradtság, hanem az éhség is okozta. Paulina Barnett asszonynak elmondta Kalumah, hogy két nap óta semmit sem evett. Pár falat vadpecsenyétől és néhány korty konyaktól visszanyerte erejét, s egy óra múlva már képesnek érezte magát arra, hogy két barátnőjével útnak induljon az erőd felé.

De az alatt az egy óra alatt, míg Madge és Paulina Barnett asszony között üldögélt a homokban, Kalumah alig talált szavakat mélységes hálájának és szeretetének kifejezésére. Azután elbeszélte kalandjainak történetét. Nem! A fiatal eszkimó nő soha, egy percig sem felejtette el a Reménység-erőd európai lakóit, és Paulina Barnett asszony képe mindig örök emlékként élt a lelkében. Nem! Amint majd meglátjuk, egyáltalán nem a vak véletlen vetette félholtan a Viktória-sziget partjára a leányt.

Íme, néhány szóban, amit Kalumah elmondott Paulina Barnett asszonynak:

Emlékszünk még a fiatal eszkimó nőnek az első látogatásakor tett ígéretére, hogy a következő évben, az enyhe évadban visszajön Reménység-erődbeli barátaihoz. Elmúlt a hosszú sarki éjszaka, eljött a május hónap, és Kalumah kötelességének érezte, hogy betartsa ígéretét. Elhagyta tehát az új-georgiai településeket, ahol áttelelt, és egyik sógora kíséretében elindult a Viktória-félsziget felé.

Hat héttel később, úgy június dereka táján érkezett a Bathurst-fokkal szomszédos Új-Bretagne területére. Világosan felismerte azokat a vulkanikus hegységeket, amelyeknek magaslatai a Liverpool-öblöt körülvették, és húsz mérfölddel távolabb megérkezett a Rozmárok öbléhez, ahol ő és az övéi oly gyakran vadászgattak a kétéltűekre.

De ezen az öblön túl, észak felé semmi! Egyenes vonalban, délkelet felé lankásodva futott a part. Sem Eszkimó-fok, sem Bathurst-fok, sehol!

Kalumah megértette, mi történt! Vagy az, hogy ez az azóta Viktória-szigetté vált terület elmerült a hullámokban, vagy az, hogy a tengeren úszva kóborol valahol.

Kalumah sírva fakadt, mikor látnia kellett, hogy nem akad azokra, akikhez oly messziről jött.

De a sógorát, az eszkimót egyébként egyáltalán nem lepte meg ez a katasztrófa. Valamiféle legenda, az észak-amerikai nomád törzsek közt elterjedt hagyomány azt állította, hogy ez a Bathurst-fok környéki terület több évezred óta volt a szárazföldhöz csatolva, de nem képezte részét, s hogy egy napon majd valami természeti erő leszakítja onnan. Ezért lepődtek meg annyira az eszkimók, mikor látták, hogy Hobson hadnagy éppen a Bathurst-fok alatt létesítette az új kereskedelmi ügynökségét. De az eszkimók sajnálatos zárkózottsága, amelyhez talán még az az érzés is hozzájárult, amely minden bennszülöttet elfog a hazáját bitorló idegennel szemben - azt eredményezte, hogy a mi eszkimóink minderről egy szót sem szóltak Hobson hadnagynak, akinek telepe akkor már készen állott. Kalumah meg mit sem hallott a hagyományról, amelyet egyébként semmi sem támaszt alá, s amely kétségkívül csak egyike a sarkvidéki világkeletkezési elmélet legendáinak; ez volt aztán az oka annak, hogy a Reménység-erőd lakóit nem figyelmeztették arra a veszélyre, amely az ezen a területen való letelepedésükkor fenyegeti őket.

Márpedig valószínű, hogy ha Jasper Hobsont minderről értesítik az eszkimók, akkor, gyanúsnak találván ezt a földet, amelynek különös sajátságai vannak, továbbhaladt volna, hogy új - ezúttal mozdíthatatlan talajú - területre akadjon, ahol aztán megvetheti a kereskedelmi ügynökség alapjait.

Amikor Kalumah észrevette, hogy a Bathurst-fok környéki terület eltűnt, egészen a Washburn-öblön túl folytatta felderítő útját, anélkül azonban, hogy bármi nyomára akadt volna azoknak, akiket keresett; végképp kétségbeesett, s immár nem tehetett mást, minthogy visszatér nyugatra, az orosz-amerikai halásztanyákra.

Június utolsó napjaiban tehát sógorával együtt elhagyta a Rozmárok öblét. A partmenti úton haladtak, és július végén, a hiábavaló út után visszaérkeztek az új-georgiai településekre.

Kalumah már nem remélte, hogy valaha is viszontlátja Paulina Barnett asszonyt és Reménység-erődbeli társait. Azt hitte, hogy valamennyiüket elnyelték a Jeges-tenger hullámai.

Mikor itt tartott elbeszélésében a fiatal eszkimó nő, könnyes arcát Paulina Barnett asszony felé fordította, és szeretetteljesen megszorította a kezét. Aztán hálaimát rebegett istenének, aki barátnője keze által mentette meg őt!

Mikor Kalumah hazaérkezett, családja körében újból a régi, megszokott életét folytatta. Övéivel a halásztanyán, csaknem a hetvenedik szélességi körnél, a Bathurst-foktól több mint hatszáz mérföldnyire fekvő Jégmező-fokon dolgozott.

Augusztus első felében semmi említésre méltó nem történt. A hónap végén tört ki az a borzalmas vihar, amely annyira nyugtalanította Jasper Hobsont, és amely - úgy látszik - végigsöpört az egész Jeges-tengeren, sőt egészen a Bering-szoroson túl fekvő területeken is. A Jégmező-fokon is szörnyű erővel tombolt, ugyanúgy, mint a Viktória-szigeten. Ebben az időszakban az úszó sziget nem volt kétszáz mérföldnél távolabb a parttól, amint azt Jasper Hobson a sziget földrajzi fekvésének felvételénél meghatározta volt.

Amint Kalumah elbeszélését hallgatta, Paulina Barnett asszony - ki, mint tudjuk, teljesen tisztában volt a helyzettel - gondolatban gyorsan összeszedte azokat az összefüggéseket, melyek végre megadták számára a különös események kulcsát, és főként annak magyarázatát, hogyan érkezett a szigetre a fiatal bennszülött nő.

A vihar első napjaiban a Jégmező-fok eszkimói kunyhóikban kuporogtak. Ki sem mozdultak, halászatról meg szó sem lehetett. Mindamellett, az augusztus 31-ről szeptember l-re virradó éjszakán Kalumah, valami különös előérzettől indíttatva kimerészkedett a tengerpartra. Dacolva a körülötte sivító széllel és zuhogó esővel, haladt át a parton, nyugtalan tekintetet vetve a háborgó tengerre, amely hegyláncnyi hullámokat vetett az éjszakában.

Valamivel éjfél után lehetett, amikor hirtelen úgy tűnt neki, hogy egy óriási tömeget lát maga előtt, amely az orkán nyomására a parttal párhuzamosan sodródik a tengeren. Ezeknek a nomád bennszülötteknek, akik hozzá vannak szokva a sarki tél hosszú, sötét éjszakáihoz, olyan éles a szemük, akár a sasnak, tehát Kalumaht sem csalhatta meg a szeme. Valami rengeteg nagy dolog úszott két mérföldnyire a parttól, márpedig ez a dolog sem bálna, sem hajó, sőt az évnek ebben a szakában még jéghegy sem lehetett.

Egyébként Kalumah még csak nem is gondolkodott. Mintha csak valami látomás menne végbe a lelkében. Szertelen felizgult agyában barátainak képe jelent meg. Most viszontlátta mindet, Paulina Barnett asszonyt, Madge-et, Hobson hadnagyot, a pici babát, akit annyira dédelgetett egykor a Reménység-erődben! Igen! Ők mennek itt, viszi őket a vihar, az úszó jégmezőn!

Kalumahnak pillanatnyi kétsége sem volt efelől, percig sem habozott. Azt gondolta, értesíteni kell ezeket a hajótörötteket - akik ezt talán nem is sejtik -, hogy közel a föld. Visszafutott a kunyhójába, hirtelen előkapta egyik, kenderkócból és gyantából készült fáklyáját, amit éjjel halászataiknál használnak az eszkimók, lángra lobbantotta, és a Jégmező-fok csúcsánál lengette az égő fáklyát a parton.

Ez volt az a fény, amelyet Jasper Hobson és Long őrmester augusztus 31-ének éjszakáján megpillantott a sötétségben, mikor ott lapultak a Michel-fokon.

Mekkora volt a fiatal eszkimó nő boldog meglepetése, mikor meglátta a válaszul felvillant fényjelet, a fenyőcsoportot, amelyet Hobson hadnagy felgyújtott, s amely rőt fényét egészen az amerikai partig vetette; a hadnagy nem is tudta, milyen közel van hozzá!

De a jelzőtűz nemsokára kialudt. Csak néhány percre csendesült le a szél, hogy újult erővel törjön ki a délkeletre fordult szörnyű vihar.

Kalumah megértette, hogy az ő "zsákmánya" - mert így nevezte - elcsúszik előle, hogy nem köt ki az úszó sziget! Saját szemével látta ezt a szigetet, észrevette, mint távolodik el az éjszakában, hogy a nyílt tengeren folytassa útját.

Rettenetes pillanatokat élt át ekkor a fiatal bennszülött nő. Azt gondolta, hogy értesítenie kellene barátait a helyzetükről, talán most még tehetnének valamit magukért, de minden órával távolabbra kerülnek a szárazföldtől!...

Kalumah nem tétovázott. Kéznél volt a kajakja, ez a törékeny lélekvesztő, amelyben akárhányszor a vihar tombolása közepette is szembeszállt a Jeges-tenger dühével. Vízre taszította kajakját, derékövénél körülcsavarta magát a fókabőr kabátjával, egy testet képezve így a csónakjával, és kezében evezőjével nekivágott a sötét tengernek.

Mikor idáig ért elbeszélésében, Paulina Barnett asszony forró szeretettel ölelte szívére a fiatal leányt, ezt a bátor gyermeket, s Madge sírva hallgatta.

Kalumah a háborgó hullámokon nyargalva úgy érezte, hogy inkább segíti a szélroham, mintsem hátráltatná, s kifelé ragadja, a nyílt tengerre. A felé a tömeg felé igyekezett, amelyet még homályosan látott a sötétségben. A hullámok át-átcsaptak a kajakon, de nem árthattak az elsüllyedhetetlen kis járműnek, amely szalmaszálként táncolt a hullámtarajokon. A kajak többször is felfordult, de egy evezőcsapás mindannyiszor visszafordította.

Végre, egyórai erőfeszítés után Kalumah most már tisztábban kivehette az úszó szigetet. Már szinte biztos volt benne, hogy célhoz ér, mert a sziget legfeljebb csak negyedmérföldnyire lehetett tőle.

Ekkor kiáltotta el magát az éjszakában, s ezt a kiáltását hallották meg mindketten, Jasper Hobson is meg Long őrmester is!

Ám ekkor Kalumah úgy érezte, hogy minden erőfeszítése ellenére is ellenállhatatlanul ragadja magával nyugatra a tengeráramlat, amelynek jobb "fogás" esett a kajakján, mint a Viktória-szigeten. Hiába próbált küzdeni azzal az egy szál evezővel! Könnyű lélekvesztője röpült, mint a nyíl. Most ismét kiáltozott, de ezt már senki sem hallhatta, mert ő már messze járt, és mikor a hajnal némi kis világosságot vetett a tájra, Új-Georgia földje, amelyet elhagyott volt, és a kóbor sziget, amelyet üldözött, már csak két elmosódott tömegnek látszott a láthatáron.

Azt hihetnénk, hogy most már a kétségbeesés fogta el a fiatal bennszülött nőt. De nem! Visszatérnie az amerikai szárazföldre, ez most már lehetetlen volt. Ellenszele volt, rettenetes szél, ugyanaz a szél, amely, maga előtt hajszolva a szigetet - egyébként a parti áramlatoktól is segítve -, másfél nap alatt kétszáz mérföldnyire a nyílt tengerre sodorta.

Kalumahnak csak egy menekvése volt: elérni a szigetet. Ugyanebben a tengeráramlatban maradni, ugyanezeken a vizeken, amelyek ellenállhatatlanul ragadják magukkal a szigetet!

Azonban ha bátorsága nem is, sajnos, ereje cserbenhagyta a szegény gyermeket; s nemsokára az éhség is gyötörni kezdte. A fáradtságtól, a teljes kimerültségtől ernyedt kezében a vad hullámok játékszerévé tette a törékeny kajakot.

Órákig küszködött még, s úgy tűnt neki, mintha közeledne a szigethez, ahonnan őt látni sem lehetett, mert hiszen ő csak parányi pontocska volt a végtelen vízen. De harcolt, küzdött tovább, míg csak a két karja le nem lankadt, s vérhólyagos keze teljesen meg nem tagadta a szolgálatot! Küzdött mindvégig, de végül is elvesztette eszméletét, míg törékeny kajakját dióhéjként dobálták a szél korbácsolta hegyek!

De hát mi történt azután? Ezt már nem tudta elmondani Kalumah, minthogy elvesztette eszméletét. Vajon mennyi ideig hányódhatott így, vaktában, mint egy hajóroncs, a viharos tengeren? Nem tudja, csak arra emlékszik, egyszerre csak azt érezte, hogy gyenge kis kajakja hirtelen ütést kapott, s szétnyílt alatta.

Kalumah kilódult a kajakból, a friss, hideg víz magához térítette, s néhány perc múlva egy hullám félholtan vetette a homokpartra.

Mindez múlt éjjel történt, csaknem akkor, amikor éppen pitymallani kezdett, vagyis hajnali két-három óra tájban.

Attól az időtől kezdve tehát, amikor Kalumah a kajakjába ugrott, addig az ideig, amíg a csónakja elmerült, több mint hetven óra telt el!

Azonban a hullámokból megmenekült fiatal bennszülött nőnek fogalma sem volt arról, miféle partra vetette az orkán. Vissza vitte talán a szárazföldre? Vagy, ellenkezőleg, éppen arra a szigetre sodorta, amelyet oly vakmerően követett? Ezt remélte. Igen! Remélte ezt! Egyébként hiszen a szélnek is meg az áramlatnak is a nyílt tenger felé kellett őt vinnie, nem pedig a partra taszítania!

Ez a gondolat életet öntött belé. Feltápászkodott, és végképp összetörve, elindult a part mentén.

Anélkül, hogy sejtette volna, a fiatal bennszülött nő a gondviselés jóvoltából a Viktória-szigetnek arra a részére vetődött, amely azelőtt a Rozmárok öblének felső szögletét képezte. De nem ismerhette fel a hullámok szaggatta partrészletet ebben az állapotában, mert a földszoros leszakadása óta megváltozott.

Kalumah ment, mendegélt, de már nem bírta tovább, hát megállt, hogy megpihenve új bátorságra kapjon. Ott állt előtte a hosszú út. Minden mérföldön meg kellett kerülnie azokat a partrészeket, amelyeket már elöntött a tenger. Így vánszorgott, botladozva, el-elbukva, s ismét talpra kecmeregve érkezett annak a kis sarjerdőnek közelébe, amely még ma reggel Paulina Barnett asszonynak és Madge-nek pihenőhelyül szolgált. Tudjuk, hogy a két nő, az Eszkimó-fok felé tartva, ettől a sarjerdőtől nem messzire akadt Kalumah lábnyomaira a hóban. Innen aztán néhány lépésnyi távolságra rogyott össze utoljára.

Ettől a helytől kezdve, a fáradtságtól és éhségtől végképp elcsigázva, már csak négykézláb vánszorgott előre.

De most végtelen reménység költözött a fiatal bennszülött nő szívébe: a tengerparttól néhány lépésnyire végre felismerte azt az Eszkimófokot, amelynek lábánál tanyázott övéivel az elmúlt esztendőben. Azt is tudta, hogy ez nem lehet több, mint nyolc mérföldnyire az erődtől, úgyhogy csak azt az utat kell követnie, amelyet oly sokszor megtett, amikor a Reménység-erődben meglátogatta barátait.

Igen! Ez a gondolat öntött lelket belé. Mikor azonban végre odaérkezett a tengerparthoz, már csöpp ereje sem maradt, lerogyott a hóra, és ismét elvesztette eszméletét. Paulina Barnett asszony nélkül vége lett volna!

- De én tudtam, drága asszonyom - fejezte be a leány -, hogy ön segítségemre jön, és hogy az ön keze által ment meg majd engem az én istenem!

A többit már tudjuk! Tudjuk, mily gondviselésszerű ösztön vezérelte Paulina Barnett asszonyt és Madge-et, hogy éppen ezen a napon induljanak felderítő útra a tengerpart felé, s hogy mily végső előérzet indította Paulina Barnett asszonyt az Eszkimó-fok megtekintésére, miután a sarjerdőnél lepihentek, s mielőtt az erődbe visszatértek volna. Azt is tudjuk - amit Paulina Barnett asszony mondott el a fiatal bennszülött nőnek -, hogyan tört le a partról a jégmező, s hogy mit csinált azután a jegesmedve.

Sőt Paulina Barnett asszony még mosolyogva hozzá is tette:

- Voltaképpen nem is én mentettelek meg téged, gyermekem, hanem az a jóravaló vadállat! Őnélküle el lettél volna veszve, és ha valaha is eljönne a mi tájékunkra, a te megmentődként tisztelnénk a derék állatot!

Míg mindezt elbeszélte Kalumah, evett is, pihent is, simogatták is, ismét erőre kapott. Paulina Barnett asszony most már ajánlatosnak tartotta, hogy tüstént visszafelé induljanak az erődbe, mert már amúgy is túl hosszú ideig voltak távol. A fiatal eszkimó nő azonnal felállt, és már útra kész is volt.

Paulina Barnett asszony valóban sürgősnek tartotta, hogy közölje Jasper Hobsonnal a mai délelőtt eseményeit, s hogy elmondja neki, mi is történt hát azon a viharos éjszakán, mikor a bolyongó sziget az amerikai partokhoz közeledett.

Ám Paulina Barnett asszony mindenekelőtt lelkére kötötte Kalumahnak, hogy tartsa a legszigorúbb titokban mindezeket az eseményeket éppúgy, mint a sziget helyzetét. Mindnyájan azt hiszik majd róla, hogy természetes úton, a tengerparton jött idáig, mert meg akarta tartani a barátainak tett ígéretét, hogy az enyhe évadban majd meglátogatja őket. Már maga az ő megérkezése olyan természetű, amely megerősíti a kereskedelmi ügynökség lakóit abban a hitükben, hogy semmi változás sem ment végbe a Bathurst-fokon; már tudniillik abban az esetben, ha valamelyikük gyanakodnék ez irányban.

Három óra felé járt, mikor Paulina Barnett asszony, a karjára támaszkodó fiatal bennszülött nővel és a hűséges Madge-dzsel elindult vissza, kelet felé, és este öt óra előtt mindhárman megérkeztek a Reménység-erőd árokfolyosójához.

 

X. A KAMCSATKAI TENGERÁRAMLAT

Elképzelhetjük, mily meleg fogadtatásban részesítették a fiatal Kalumaht az erőd lakói. Számukra ez azt jelentette, hogy ismét felújult a megszakadt kapcsolatuk a világgal. Mac Napné, Raë-né és Joliffe-né elhalmozták kedveskedésükkel a fiatal leányt. Kalumah legelőbb is a kisbabát vette észre, odaszaladt hozzá, s csókjaival halmozta el.

A fiatal bennszülött nőt valóban mélységesen meghatotta európai barátainak vendégszeretete. Valóságos ünnepséget rendeztek a tiszteletére. Boldogok voltak, mikor meghallották, hogy az egész telet itt tölti a Reménység-erődben, mivel az évszak már túlságosan előrehaladott ahhoz, hogy módjában állhatna visszatérni az új-georgiai településekre.

De ha a Reménység-erőd lakói számára kellemes meglepetésként hatott a fiatal bennszülött nő érkezése, vajon mit gondolt Jasper Hobson, mikor Paulina Barnett asszony karján megpillantotta az érkező Kalumaht? Nem hitt a szemének. Hirtelen az a gondolat száguldott át az agyán villámsebesen, hogy a Viktória-sziget anélkül, hogy bárki is észrevette volna, és annak ellenére, hogy naponta meghatározták a földrajzi helyzetét, valahol kikötött a szárazföldön.

Paulina Barnett asszony kiolvasta Hobson hadnagy szeméből ezt a valószínűtlen feltevést, és tagadóan rázta a fejét.

Jasper Hobson ebből megértette, hogy a helyzetük mit sem változott, s most már azt várta, hogy Paulina Barnett asszony magyarázza meg neki, hogyan került ide Kalumah.

Kissé később Jasper Hobson Paulina asszonnyal együtt sétált a Bathurst-fok alatt, és a hadnagy mohó érdeklődéssel hallgatta Kalumah kalandjainak elbeszélését.

Így tehát Jasper Hobson valamennyi elképzelése igaznak bizonyult! A vihar idején az orkán északkelet felé vitte, és kivetette a tengeráramlatból az úszó szigetet! Azon az augusztus 30-ról 31-re virradó rémséges éjszakán a jégmező-sziget legalább egy mérföldnyire közelítette meg az amerikai szárazföldet! Az a fény, amelyet Jasper Hobson megpillantott, nem hajótól származott, az a kiáltás, amelyet meghallott, nem egy hajótörött segélyordítása volt! Ott volt a föld, egészen a közelükben, s ha a szél még csupán egy óra hosszat fúj abban az irányban, akkor a Viktória-sziget nekiütközött volna Orosz-Amerika partjának!

És akkor egyszerre csak, a sors végzetes akaratából megfordult a szél, és a partról visszataszította a szigetet a nyílt tengerre! Ismét az ellenállhatatlan tengeráramlat sodrába került, s azóta, oly szédületes sebességgel, amelynek semmi sem vethetett gátat, a dühöngő délkeleti széltől űzve érkezett a sziget eddig a veszélyes pontig, a két ellentétes tengeráramlat közé, amelyek mindegyike vesztét okozhatja, s azoknak a szerencsétleneknek is, akiket a hátán hordoz!

Paulina Barnett asszony és a hadnagy századszor is megvitatta ezeket a dolgokat. Azután azt kérdezte Jasper Hobson, hogy történtek-e jelentős területváltozások a Bathurst-fok és a Rozmárok öble között.

Paulina Barnett asszony előadta, hogy úgy látszik, némely helyütt a tengerpart süllyedt, s hogy most olyan területeket is ellepnek a hullámok, amelyeket ezelőtt nem értek el, mert ott magasabb volt a part. Az Eszkimó-fok menti eseményt is elbeszélte, és közölte a hadnaggyal, hogy azon a partszakaszon jelentős törés ment végbe.

Hát bizony mindez nem volt valami megnyugtató. Nyilvánvaló volt, hogy a sziget alapját képező jégmező lassanként felolvad, mivelhogy a viszonylag melegebb víztömegek állandóan rágják az alsó felületét. Az, ami az Eszkimó-fokon történt, bármely percben megtörténhetik Bathurst-foknál is. A kereskedelmi ügynökség épületei az éj vagy a nap bármely órájában beleomolhatnak a tenger mélységeibe, és ennek a helyzetnek egyedüli orvossága a tél lenne, a minden szigorával beköszöntő tél, az a tél, amely egyre késik.

Másnap, szeptember 4-én Jasper Hobson megfigyelése arról tanúskodott, hogy a sziget helyzete előző este óta alig változott. A sziget mozdulatlanul helyezkedett el a két ellentétes tengeráramlat között, s mindent egybevetve, ezt lehetett most a lehető legkedvezőbb körülménynek tekinteni.

- Bárcsak a fagy itt zárna körül bennünket, bárcsak jéghegyek állnák utunkat - sóhajtotta Jasper Hobson -, befagyna körülöttünk a tenger, biztosra venném a megmenekülésünket. Most mindössze kétszáz mérföldnyire vagyunk a parttól, ha nekivághatunk a szilárdra fagyott jégmezőknek, lehetővé válna, hogy elérjük akár Orosz-Amerika, akár pedig Ázsia partjait. Csak a tél, a tél jönne már, akármilyen lesz is, csak jönne minél hamarabb!

Ezenközben a hadnagy parancsai szerint befejezték az áttelelés utolsó előkészületeit. Gondoskodtak a háziállatok szükségletét képező takarmány behordásáról, hogy meglegyen az eleségük, bármily hosszúra húzódik is a sarki éjszaka. A kutyák egészségesek voltak, kissé el is híztak a nagy semmittevésben, de ezzel nem sokat törődtek, mert a szegény állatoknak rettenetes munkájuk lesz majd, ha el kell hagyni a Reménység-erődöt, hogy a jégmezőkön át érjék el a szárazföldet. Az volt tehát a fontos, hogy teljes életerőben tartsák a kutyákat. Nem sajnálták tőlük a véres húst, főként az erőd körül elejtett rénszarvasok húsát ették.

Ami pedig a szelíd rénszarvasokat illeti, azok élték világukat! Az istállójuk kényelmesen volt berendezve, és rengeteg mohát takarítottak be számukra az erőd raktáraiba. A szarvastehenek bőven tejeltek Joliffe-né asszonynak, aki a napi étrend elkészítésénél számított is a tejre.

A káplár asszonykája újból elvetette a magvakat, amelyek oly szép termést hoztak a meleg évszakban. Még a havazás beállta előtt előkészítették a talajt a sóska, kalánfű és labradori tea alá. Ezeknek az értékes skorbutellenes növényeknek nem szabad hiányozni a telepen.

Ami a tűzifát illeti, azzal tetőig tele voltak a fáskamrák. Most aztán már jöhet akármilyen kemény, zord tél, akár a higany is belefagyhat a hőmérőbe, nem látnak szükséget tűzifában, mint tavaly télen, amikor a ház minden bútorát fel kellett tüzelniük. Mac Nap ácsmester és emberei megtették a szükséges intézkedéseket, és a bárka ácsolásánál felhalmozódott forgács is növelte a tüzelő mennyiségét.

Ez idő tájt már olyan prémes állatokat is fogtak, amelyek felvették téli bundájukat; néhány nyusztot, nyércet, kékrókát s hermelint. Marbre és Sabine engedélyt kapott a hadnagytól, hogy csapdákat állíthassanak az övezet környékén. Jasper Hobson úgy vélte, nem szabad megvonnia tőlük ezt az engedélyt, mert akkor attól tarthatna, hogy felkelti emberei gyanakvását, nem lévén semmi komoly ürügye, hogy leállítsa az "ügynökség" prémáruval való ellátását. Ámbár jól tudta, hogy ez hiábavaló munka, és hogy ezeknek az értékes, senkinek sem ártó állatoknak pusztítása most már csak haszontalan kedvtelés. A húst azonban fel lehetett használni a kutyák etetésére, így nagy mennyiségű rénszarvashúst takaríthatnak meg.

Úgy készültek fel tehát a telelésre, mintha a Reménység-erőd szilárd talajon épült volna, és a közlegények buzgón dolgoztak, amit nem tettek volna, ha nem titkolják előttük, hogy milyen helyzetben vannak.

A következő napokban végzett rendkívül pontos földrajzi helymeghatározások semmi lényeges változást nem mutattak a Viktória-sziget helyzetében. Mikor Jasper Hobson látta, hogy a sziget mozdulatlan, ismét reménykedni kezdett. A tél előjelei ugyan nem mutatkoztak még a szervetlen természetben, a hőmérséklet még mindig 49 Fahrenheit (+ 9 Celsius) fokon állt, de néhány, dél felé, enyhébb éghajlatú tájakra menekülő hattyút már látott. Más, jó települő madarak is, amelyek a hosszú tengeri átkelőutaktól sem riadtak vissza, szintén elhagyták lassanként a sziget partjait. Ezek a madarak tudták, hogy az amerikai szárazföld vagy az ázsiai kontinens, szelídebb éghajlatukkal, vendégszeretőbb tájaikkal, gazdag élelemforrásaikkal nincsenek messze, s hogy a szárnyuk elég erős ahhoz, hogy elvigye őket odáig. Több ilyen madarat elfogtak, és Paulina Barnett asszony tanácsát követve, a hadnagy viaszosvászonba burkolt cédulát erősített nyakukba; a cédulákon az úszó sziget mostani földrajzi helyzete s lakóinak névsora állott. Aztán elengedték a madarakat, s mikor felröppentek a levegőégbe, irigykedve néztek utánuk, amint dél felé szálltak.

Mondanunk sem kell, hogy ez a művelet titokban történt, s nem volt más tanúja, mint Paulina Barnett asszony, Madge, Kalumah, Jasper Hobson és Long őrmester.

A sziget négylábú foglyai azonban nem vonulhattak délvidékre, mint ahogyan ezt minden télen tenni szokták. Ebben az évszakban, szeptember első napjaiban már a rénszarvasnak, sarki nyúlnak, sőt még a farkasnak is el kellett volna hagynia a Bathurst-fok környékét, hogy a Nagymedve-tó vagy a Rabszolga-tó tájára, vagyis a sarkkörtől jóval délebbre eső területekre meneküljenek. De most áthághatatlan akadályként állt előttük a tenger, s be kellett várniuk, míg itt a tél, s befagy a tenger, hogy szelídebb éghajlatú tájakra költözzenek. Ezek az állatok minden bizonnyal ösztönösen megkísérelték, hogy dél felé vándoroljanak, de mikor a tengerparton útjukat állta a víz, ismét csak ösztönüktől indíttatva, visszatértek a Reménység-erőd környékére, az ember közelségébe, aki éppúgy a sziget foglya volt itt, mint ők maguk, a vadászok közelébe, akik pedig azelőtt a legfélelmetesebb ellenségeik voltak.

Szeptember 5-, 6-, 7-, 8- és 9-én a földrajzi helyzet felvétele után már semmi változást sem állapítottak meg a Viktória-sziget helyzetében. A sziget nem hagyta el a két tengeráramlat közti hatalmas örvénylést, egy helyben állt! Ha ez a status quo[38] még két, de legfeljebb három hétig tart, akkor a hadnagy bízhatott a megmenekülésükben.

Ám a balszerencse nem engedte még ki őket karmaiból, s elmondhatjuk, hogy még sok szörnyű, emberfeletti megpróbáltatás várt a Reménység-erőd lakóira!

És a szeptember 10-i földrajzi helyzetmeghatározásnál a hadnagy valóban megállapította, hogy a Viktória-sziget továbbhaladt. Ez az eleddig még lassú elmozdulás északi irányba ment végbe.

Jasper Hobsont lesújtotta ez az esemény! A sziget végképp a kamcsatkai tengeráramlatba került! A Jeges-tenger legelhagyatottabb régiói felé úszott, oda, ahová nem jut el a kutató ember, oda, ahonnan nincs többé visszatérés! Hobson egyáltalán nem hallgatta el ezt az új veszélyt azok előtt, akik a helyzetük titkába be voltak avatva. Paulina Barnett asszony, Madge, Kalumah éppúgy, mint Long őrmester, bátran, megnyugvással viselték el ezt az új csapást.

- Lehet, hogy ismét megáll valahol a szigetünk - bizakodott Paulina Barnett asszony. - Vagy talán lelassul a sodródása! Ne veszítsük el a reményt!... és várjunk! Már nem messze a tél, mert hiszen elébe megyünk. Mindenképpen legyen meg az Isten akarata!

- Barátaim - kérdezte Hobson hadnagy -, mi az önök véleménye, nem kellene most már figyelmeztetnünk bajtársainkat? Látják, milyen helyzetben vagyunk, s hogy minek nézünk elébe! Nem vállalunk-e vajon túl nagy felelősséget, ha titokban tartjuk az őket fenyegető veszélyeket?

- Én még várnék - válaszolta habozás nélkül Paulina Barnett asszony. - Addig, amíg csak a legcsekélyebb esélyünk is van, nem szabad kétségbeesésbe kergetni társainkat.

- Ez az én véleményem is - szólt közbe szerényen Long őrmester.

Jasper Hobson is így gondolkodott, hát örült, mikor látta, hogy társai is osztják ezt a véleményét.

Szeptember 11- és 12-én a sziget észak felé sodródása még határozottabb lett. A Viktória-sziget napi tizenkét-tizenhárom mérföldes sebességgel úszott. Vagyis tizenkét-tizenhárom mérföldes sebességgel távolodott a földtől, északnak tartva, és a kamcsatkai tengeráramlatnak ezen a magas északi szélességen igen világosan észrevehető éles kanyarulatát követte. Tehát nemsokára áthalad a hetvenedik szélességi körön, amely egykor a Bathurst-fokot, a szárazföldnek ezt az előreugró pontját átszelte, és amelyen túl aztán már semmiféle föld, kontinens vagy más nem terül el a sarkvidéknek ezen a részén.

Jasper Hobson naponta ellenőrizte a térképen a megállapított földrajzi fekvést, s így láthatta, mily menthetetlenül halad az úszó sziget a végpusztulás felé. Az egyetlen, legkevésbé kedvezőtlen esély az volt, hogy a tél elébe sietnek, amint Paulina Barnett asszony megjegyezte. Ha így haladnak észak felé, akkor hamarabb találkoznak a hideggel és az úszó jégtáblákkal, amelyek lassanként talán megnövelik és megszilárdítják a jégmezőt. De ha akkor remélhetnék is a Reménység-erőd lakói, hogy nem süllyednek a tenger fenekére, mily végtelen s járhatatlan utat kellene megtenniük ahhoz, hogy a sarkvidék legmagasabb pontjáról visszakerülhessenek? Ó, ha legalább az a bárka, legyen bár mégoly tökéletlen, már készen lenne, Hobson hadnagy percig sem habozna, s belerakná a telep egész személyzetét. De, az ácsmester minden igyekezete ellenére, a bárka még nem készült el, s még jó idő beletelik, míg összeácsolják, mivel Mac Napnek a lehető legnagyobb gondossággal kellett megépítenie ezt a vízi alkalmatosságot, amelyre húsz emberéletet akarnak bízni, s méghozzá igen veszélyes vizeken.

Szeptember 16-áig a Viktória-sziget hetvenöt-nyolcvan mérföldnyire északra került attól a ponttól, ahol a két áramlat, a Kamcsatka-áramlat s a Bering-tenger áramlata között néhány napra mozdulatlanul megrekedt. De most már mutatkozni kezdett a közeledő tél, gyakran s olykor sűrű pelyhekben hullott a hó. Lassacskán a hőmérő higanyszála is alászállott, ámbár még 44 Fahrenheit (+6-7 Celsius) fok volt az átlagos nappali hőmérséklet, de éjszakára 37 (zéró Celsius) fokra süllyedt. A nap rendkívül hosszú görbét írt le a láthatár alján. Délben már csak néhány foknyit emelkedett, és huszonnégy órából már tizenegy órára tűnt el.

Végre, a szeptember 17-ről 18-ra virradó éjjel a fagy első jelei mutatkoztak a tengeren. Ezek még csak egyes kis, zúzmarához hasonló jégkristályok voltak, s foltokat képeztek a kristálytiszta víz felszínén. Észre lehetett venni - miként ezt Scoresby, a hírneves hajós is megfigyelte -, hogy a zúzmara hatására nyomban csillapulnak a hullámok, miként az olajtól, amit a matrózok a vízre öntenek, hogy egy pillanatra lecsendesítsék a háborgó tengert. A kis jégtábláknak az a tulajdonsága, hogy egybetapadnak, s ez most is így történt volna, ha a víz csendes; de a hullámzás szétverte s elszakította egymástól őket, mielőtt még kissé nagyobb felületté állhattak volna össze.

Jasper Hobson feszült figyelemmel kísérte ezeknek az "újszülött" jégtábláknak megjelenését. A hadnagy tudta, elég lenne egy nap ahhoz, hogy az alsó részen vastagodó jégréteg elérje a két-három hüvelyknyi vastagságot, amely már elég ahhoz, hogy megbírja az ember súlyát. A hadnagy úgy számított tehát, hogy a Viktória-sziget nemsokára megáll. De eleddig a nappal lerombolta, amit az éjszaka épített, és ha a sziget úszását éj idején lefékezte is néhány útját álló, erősebb jégtábla, a nap folyamán ezek az akadályok elolvadtak vagy összetöredeztek, s nem akadályozták többé útjában a szigetet, amelyet egy igen erős áramlat most nagyon gyorsan vitt előre.

Így aztán észak felé utazásuk meggyorsult anélkül, hogy bármit is tehettek volna.

Szeptember 21-én, a napéjegyenlőség idején, a nappal pontosan egyenlő volt az éjszakával, s ez időtől kezdve az éj órái, a nappal óráinak terhére, fokozatosan hosszabbodtak. Láthatólag közeledett a tél, de nem gyorsan, és nem a szokott szigorával. Ezen a napon a Viktória-sziget már csaknem egy teljes fokkal túlhaladt a hetvenedik szélességi körön, s most először vált érezhetővé, hogy a sziget elfordult egy negyedfordulattal, és az égtájak elhelyezkedése megváltozott.

Megérthetjük, hogy ez gondot okozott Hobson hadnagynak. Most már a természet maga fenyegetett azzal, hogy még a kevésbé éleslátásúak előtt is leleplezi azt a titkot, amelyet mind ez ideig megkísérelt megőrizni. Mert hiszen az elfordulás következtében megváltoztak a sziget kardinális pontjai. A Bathurst-fok most már nem észak, hanem kelet felé mutatott. A nap, a hold, a csillagok most már nem keltek s nyugodtak a láthatáron ugyanott, ahol azelőtt; így lehetetlennek látszott, hogy az olyan jó megfigyelők, mint Mac Nap, Raë, Marbre és a többi, ne vegyék észre ezeket a változásokat, amelyek mindent megmagyaráznának nekik.

De, Jasper Hobson nagy örömére, úgy látszott, hogy a derék katonák mit sem vettek észre. Az elfordulás a kardinális pontokhoz képest nem volt jelentékeny, és a ködös légkörben nemigen lehetett pontosan megfigyelni, mikor kelnek s nyugszanak az égitestek.

De mintha ez az elfordulás egyidejű lett volna valamiféle, még gyorsabb mozgással. Ettől a naptól kezdve a Viktória-sziget csaknem óránkénti egy mérföldnyi sebességgel sodródott. Még egyre észak felé haladt, minden szárazföldtől távolodott. Jasper Hobson nem adta meg magát a kétségbeesésnek, mert nem tartozott azok közé, akik hamar kétségbeesnek, de elveszettnek hitte magát, s a telet várta, sóvárogva, vagyis a hideget, mindenáron.

Végre még lejjebb süllyedt a hőmérséklet. Szeptember 23- és 24-én bőséges havazás állt be, a hó ellepte a hideg szilárdította jégtáblák felületét, s így hozzájárult a vastagodásukhoz. Lassanként összeállt s egyetlen végtelen sík lett a jégmező. Az úszó sziget még itt-ott át akart törni rajta, de a jégmező ellenállása óráról órára nőtt. Most már beállt a tenger végig, ameddig csak a szem elláthatott a láthatáron.

Szeptember 27-én a földrajzi helyzetet meghatározó megfigyelés azt bizonyította, hogy a Viktória-sziget tegnap este óta mozdulatlan foglya a mérhetetlen jégmezőnek! Mozdulatlanul áll a keleti hosszúság 177° 22' és az északi szélesség 77° 57'-énél - több mint hatszáz mérföldnyire minden szárazföldtől!

 

XI. JASPER HOBSON KÖZÖL VALAMIT

Így állt a helyzet. A sziget, Long őrmester kifejezése szerint, "horgonyt vetett", s most már állt, mint abban az időben, amikor még a földszoros által egy darabot képezett az amerikai szárazfölddel. De hatszáz mérföld választotta el minden lakott területtől, és ezt a hatszáz mérföldet szánokkal kellene megtenni, a befagyott tenger alkotta jégmezőn, a hideg halmozta jéghegyek közepette, s mindezt a sarki tél legzordabb hónapjaiban.

Rettenetes vállalkozás volt ez, de ennek ellenére habozás nélkül neki kellett vágni. Végre beköszöntött a tél, amely után Hobson hadnagy annyira sóvárgott, megállította a sziget végzetes, észak felé tartó haladását, s hatszáz mérföld hosszú hidat vert közte és a szomszédos szárazföldek között! Ki kellett hát használni ezeket az új esélyeket, és hazakerülni ezzel az egész, az északsarki régiókba veszett teleppel.

Miként ezt Hobson hadnagy barátai előtt kifejtette, nem lehetett várni jövő tavaszig, míg a jégzajlás megindul, vagyis még egyszer átadni magukat a Bering-tenger áramlatainak. Csak arról lehetett szó, hogy megvárják, míg teljesen beáll a tenger, ennek megtörténtét három-négy hétre becsülték. Hobson hadnagy úgy számított, hogy gyakran végez majd felderítő utakat a szigetet körülzáró jégmezőn, hogy megállapíthassa, elég erős-e már a jég, elég könnyen csúszik-e rajta a szán, valamint azt, hogy melyik a jobb út, az, amelyik az ázsiai partok felé, vagy pedig az, amelyik az amerikai szárazföld felé vezet.

- Magától értetődik - tette hozzá Jasper Hobson, miután mindezt megbeszélte Paulina Barnett asszonnyal és Long őrmesterrel -, magától értetődik, hogy sokkal szívesebben tartanánk Új-Georgia tájai felé, mint az ázsiai partokra, és ha esélyeink mindkét irányban egyformák, akkor inkább Orosz-Amerika felé indulunk.

- Akkor Kalumahnak majd nagy hasznát láthatjuk - jegyezte meg Paulina Barnett asszony -, mivel ő bennszülött, s tökéletesen ismeri Új-Georgia egész területét.

- Valóban nagy hasznunkra lesz a leány - mondta Hobson hadnagy -; az ő érkezését igazán a gondviselésnek köszönhetjük. Segítségével könnyen elérhetjük a Norton-tengeröbölnél fekvő Michel-erődöt, sőt még ettől délebbre akár Új-Arhangelszk városát is, ahol meg is várhatjuk a tavaszt.

- Szegény Reménység-erőd! - sóhajtott fel Paulina Barnett asszony - annyi fáradozás árán épült, oly szerencsésen létesítette ön, hadnagy úr! Megszakad a szívem, ha itt kell hagynunk, ezen a szigeten, e jégmezők közepette, talán áthághatatlan jéghegyeken túl! Igen!... Vérző szívvel hagyom majd itt, ha üt a végső búcsú órája!

- Nekem is éppoly keserves ez, mint önnek, asszonyom - válaszolta Hobson hadnagy -, s talán még keservesebb! Ez volt életem legjelentékenyebb műve! Minden gondolatomat, minden energiámat a Reménység-erőd létesítésére fordítottam, és örökké vigasztalan leszek, hogy kénytelen vagyok elhagyni! Meg aztán mit mond majd a Társaság, amely engem ezzel a feladattal megbízott, és amelynek én csak egy szerény ügynöke vagyok?

- A Társaság majd azt mondja, hadnagy úr - kiáltott fel lelkes élénkséggel Paulina Barnett asszony -, azt mondja majd a Társaság, hogy ön megtette kötelességét, hogy önt nem lehet felelőssé tenni a természet szeszélyeiért, amelyek mindig és mindenütt hatalmasabbak, mint az ember és az emberi szellem! A Társaság megérti, hogy ön nem láthatta előre azt, ami bekövetkezett, mert az túl van az emberi előrelátás határain! S végül azt is megtudja a Társaság, hogy, hála az ön óvatosságának és erkölcsi erejének, az önre bízott emberek közül egyetlenegynek vesztét sem kell gyászolnia.

- Köszönöm - felelt a hadnagy, s megszorította Paulina Barnett asszony kezét -, köszönöm önnek ezeket a szíve diktálta szavakat, de én elég jó emberismerő vagyok, így hát elhiheti nekem, hogy többet ér a siker, mint a bukás. De végre is, bízzunk Isten kegyelmében!

Long őrmester gyorsan el akarta téríteni hadnagyát ezektől a szomorú gondolatoktól, a jelenlegi körülményekre terelte a beszélgetést; a közeli indulás előkészületeit hozta szóba, s végül megkérdezte, hogy közölni szándékszik-e végre társaikkal a Viktória-sziget igazi helyzetét.

- Várjunk még - felelte Jasper Hobson -, hallgatásunkkal már eddig is sok nyugtalankodástól mentettük meg ezeket a szegény embereket, várjuk be, míg véglegesen döntünk az indulás időpontjáról, akkor aztán közöljük velük az egész való igazságot!

Miután ebben megegyeztek, a következő hetekben tovább folyt a szokott napi munka az erődben.

Milyen is volt most egy éve a Reménység-erőd akkor boldog és megelégedett lakóinak helyzete? Most egy éve idejében mutatkoztak a téli évad jelei. Az apró jégtáblák már ott úszkáltak a part közelében. Előbb a lagúna fagyott be, mert annak csendesebb volt a vize, mint a tengeré, s éjszakánként fagypont alatti 3-4 fokra süllyedt. Jasper Hobson kezdte téli gúnyájukba, prémbundába, gyapjú alsóneműbe öltöztetni az embereit. A lakóház belsejében felállították a kondenzátorokat. Megtisztogatták a légtartályokat és a szellőztető szivattyúkat. Csapdákat raktak a paliszádövezet körül, a Bathurst-fok környékén, és Sabina meg Marbre örvendhettek a vadászsikereiknek. Végül pedig befejezték azokat a munkálatokat, amelyek célja az volt, hogy lakályosabbá tegyék a főépületet.

Ez idén ugyanígy jártak el ezek a derék emberek. Jóllehet a Reménység-erőd most mintegy két fokkal volt északabbra, mint a múlt esztendő telének kezdetén, úgy látszott, hogy ez nem okoz lényeges változást a sziget átlagos hőmérsékletében. Mert hiszen a hetvenedik és a hetvenkettedik szélességi kör közti távolság nem elég jelentékeny ahhoz, hogy lényegesen befolyásolhatná az átlagos hőmérsékletet. Sőt inkább azt észlelték, hogy most kevésbé szigorú a hideg, mint amilyen a tavalyi tél kezdetén volt. De még valószínűbb, hogy ezt a telet csak azért érezték elviselhetőbbnek, mert már hozzáedződtek ehhez az éghajlathoz.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kedvezőtlen évszak nem jelentkezett szokott szigorával. Nedves idők jártak, a légkör állandóan tele párával, s ebből hol eső lett, hol meg hó. De annyi biztos, nem volt elég hideg ahhoz, hogy Hobson hadnagy meg legyen elégedve.

Igaz, hogy a tenger befagyott a sziget körül, de nem egyenletesen, s nem folytatólagosan. A terjedelmes sötét foltok, amelyek elszórtan láthatók voltak az újonnan keletkező jégmezőn, arra vallottak, hogy a jégtáblákat még nem fagyasztotta egybe a hideg. Csaknem szüntelenül hallatszott a recsegés-ropogás; a még csak lazán egybefagyott darabokból álló jégmező töredezésének hangja volt ez; az eső felolvasztotta a jég felső rétegét. Még nem volt észrevehető az óriási nyomás, amely rendszerint akkor áll elő, ha a hirtelen beköszöntött hideg hatására gyorsan megindul a jegesedés folyamata, és a jégtáblák egymásra torlódnak. Jéghegyek, sőt még hummockok is ritkán voltak láthatók, s jégtömbök sem emelkedtek még a láthatáron.

- Ez a tél kedvére lenne - hajtogatta egyre Long őrmester - az északnyugati átjáró kutatóinak, vagy az Északi-sark felfedezőinek, de bizony egyáltalán nem kedvez a mi terveinknek, s egyenest árt a hazatérési lehetőségeinknek!

Így ment ez az egész október folyamán, és Jasper Hobson megállapította, hogy az átlagos hőmérséklet nemigen haladja meg a 37 Fahrenheit (+3 Celsius) fokot. Márpedig tudjuk, hogy a fagypont alatti 7-8 fokos, több napig tartó hideg kell ahhoz, hogy a tenger befagyjon.

Egyébként egy körülmény - amely sem Paulina Barnett asszony, sem pedig Hobson hadnagy figyelmét nem kerülte el - azt bizonyította, hogy a jégmező egyelőre még semmi esetre sem járható.

Ugyanis az állatok, amelyek szintén a sziget foglyai voltak, a prémes vadak, rénszarvasok, farkasok stb. kétségtelenül alacsonyabb szélességi fokon fekvő területekre menekültek volna, ha a menekvés lehetséges, vagyis ha a befagyott tenger biztonságos utat nyit előttük. Márpedig ezek az állatok még mindig nagy számban őgyelegtek az erőd körül, s egyre inkább keresték az ember szomszédságát. Sőt még a farkasok is lőtávolban közelítették meg az erődövezetet, miközben üldözték s felfalták a nyusztot meg a sarki nyulat; ezek képezték egyetlen táplálékukat. A kiéhezett rénszarvasok most már sehol sem akadtak legelni való mohára, sem fűre, s csapatostul keresték fel a Bathurst-fok környékét. Egy jegesmedve - kétségtelenül az, amelynek Paulina Barnett asszony és Kalumah még nem rótta le a hála adóját - gyakran barangolt a szálerdő fái között, a lagúna partjain. Nos, ha ezek a különféle állatok - főként a kérődzők, amelyek kizárólag növényi eledellel táplálkoztak - még most, október hónapban is a Viktória-szigeten tartózkodtak, akkor ez azt jelentette, tudták, hogy nem tudnak elmenekülni.

Már említettük, hogy az átlagos hőmérséklet a fagyponton állt. Márpedig Jasper Hobson megnézte a naplóját, s abból azt látta, hogy tavaly télen, ugyancsak október hónapban a hőmérő nulla alatti 20 Fahrenheit (-10 Celsius) fokot mutatott. Micsoda különbség! Mily szeszélyesen oszlik is meg a hőmérséklet ezeken a sarki tájakon!

Telelőink tehát mit sem szenvedtek a hidegtől, s egyáltalában nem kényszerültek szobafogságra. Azonban nagy volt a légkör páratartalma, gyakran esett a havas eső, és a légsúlymérő állandó süllyedése is azt mutatta, hogy a légkör tele van nedvességgel.

Ebben az október hónapban Jasper Hobson és Long őrmester több kirándulást tett, hogy a szigetet körülölelő jégmező állapotát felderíthessék. Egyik nap a Michel-fokra, máskor meg az egykori Rozmárok öblének szegletére rándultak ki, mert szerették volna tudni, járható-e már az út, akár az amerikai szárazföld, akár pedig az ázsiai kontinens felé, hogy az indulás időpontját kitűzhessék.

Nos hát a jégmező felülete víztócsákkal volt borítva, s néhol szinte lyuggatva volt szakadékokkal, úgyhogy ezek feltétlenül megakadályozták volna a szánok haladását. Még csak az sem látszott lehetségesnek, hogy akár egyetlen utas is gyalog vághatna neki ennek a pusztaságnak, amelynek legalább akkora része folyékony, mint amekkora szilárd. Jégcsúcsok, prizmák, soklapú jégalakzatok meredeztek mindenütt a jégmező felületén, mint valami cseppképződmények, ami azt bizonyította, hogy rendszertelen és nem elég kemény a hideg, no meg hogy a hőmérséklet ingadozik. Az egész inkább hasonlított gleccserre, mintsem jégmezőre, ami rendkívül kínossá tette volna az előrejutást, még abban az esetben is, ha az út járható.

Hobson hadnagy és Long őrmester, kimerészkedve a jégmezőre, egy-két mérföldet gyalogoltak ugyan déli irányban, de végtelenül keservesen s rendkívül lassan jutottak előre. Belátták tehát, hogy várni kell, s mélységesen csalódva tértek vissza a Reménység-erődbe.

November első napjai is beköszöntöttek. Kissé hidegebbre vált az idő, de csupán néhány fokkal süllyedt a hőmérséklet. Ez nem volt elég. Nedves ködgomolyok burkolták be a Viktória-szigetet. Egész nap lámpát kellett égetni a termekben, holott éppen a világítással kellett volna takarékoskodni. Ugyanis most már valóban gyengén álltak világítóolaj dolgában, mivel egyrészt Craventy kapitány konvoja nem szállított pótlást az erődnek, másrészt pedig a rozmárvadászat lehetetlenné vált, mivel ezek a kétéltűek nem látogatták többé az úszó szigetet. Ha tehát a telelés ilyen körülmények között megy végbe, akkor az erőd lakói nemsokára már állati zsiradék vagy fenyőgyanta használatára szorulnak.

Ebben az időszakban már igen rövidek voltak a nappalok, s a nap már csak sápadt korong formájában jelent meg az égen, se melege, se fénye, s mindössze néhány óra hosszat mutatkozott a láthatáron. Úgy bizony! Itt volt a tél, ködével, esőzésével, havazásával, ami a tél tartozéka - csak a hideg hiányzott hozzá!

A november 11-e ünnepnapnak számított a Reménység-erődben, s ennek bizonyságául Joliffe-né asszony holmi "extra" étkeket is szolgált fel ebédre. Ugyanis ez a nap a kis Michel Mac Nap születésnapja volt; ezen a napon lett egyéves a gyerek. A kicsi makkegészséges volt, bájos csöppség, göndör, szőke hajával s kék szemével. Apjára hasonlított, az ácsmesterre, s a derék ember erre igen büszke volt. A lakoma végén ünnepélyesen megmérték a gyereket. Látni kellett volna, hogyan hadonászott a mérlegen, miközben gagyogó kis kiáltásokat hallatott! Egy dekával se nyomott kevesebbet harmincnégy fontnál, ezt szavamra mondom! Micsoda siker! Mily harsány hurrákiáltások fogadták ezt a remek súlygyarapodást, és mily szívből jövő gratulációkkal halmozták el a csöppség anyját s egyben nevelő dajkáját, a kitűnő Mac Napnét! Nemigen tudjuk, miért követelt magának Joliffe káplár oroszlánrészt ezekből a szerencsekívánatokból! Bizonyára mint táplálója, vagy mint a kisbaba "szárazdadája". Az érdemes hadfi annyit cipelte, becézgette, ajnározta a gyereket, hogy úgy vélte, neki is van némi érdeme abban, hogy ekkora a csöppség "fajsúlya".

Aznap, azaz november 12-én a nap nem jelent meg a láthatár fölött. Megkezdődött a hosszú sarki éjszaka, mégpedig kilenc nappal előbb, mint múlt télen, az amerikai szárazföldön, ami a kontinens és a Viktória-sziget mostani földrajzi szélessége közötti különbségre vezethető vissza.

Azonban a nap eltűnése semmiféle légköri változást nem hozott. A hőmérséklet ugyanolyan szeszélyes és bizonytalan volt, mint eddig. A hőmérő higanyszála egyik nap süllyedt, másnap emelkedett. Váltakozva, hol esett, hol meg havazott. Erőtlen szél fújdogált, s a láthatár egyetlen pontján sem volt állhatatosnak mondható, olykor egyazon napon az iránytű valamennyi jelzését bejárta. Ez alatt az állandóan nedves éghajlat alatt attól lehetett félni, hogy skorbutos megbetegedéseket okoz telelőink táborában. Ha a megfelelő élelmezés hiányában fogytán volt is már a citromlé meg a mészpasztilla, de szerencsére legalább bőséges volt a sóska- és a kalánfűtermés, s Hobson hadnagy előírása szerint naponta mindenki megkapta belőlük a maga adagját.

Mindezek ellenére minden lehetőt meg kellett kísérelni, hogy elhagyhassák a Reménység-erődöt. A jelenlegi körülmények között talán legalább három hónapra volt szükségük ahhoz, hogy elérhessék a legközelebbi szárazföldet. Igen ám, csakhogy nem lehetett kitenni a vakmerőn útnak eredt expedíciót annak, hogy a jégzajlás bekeríti, mielőtt biztos földre jutna. Tehát - ha ugyan egyáltalán neki akarnak vágni - november vége felé feltétlenül útra kell kelniük.

Márpedig ahhoz kétség sem fért, hogy neki kell vágni. De ez az utazás még szigorú tél esetén is - amikor a jégmező minden részét egy darabbá kovácsolja a kemény fagy - sok nehézséggel járt volna, ilyen bizonytalan időben pedig egyenest istenkísértésnek számított.

November 13-án Jasper Hobson, Paulina Barnett asszony és Long őrmester összeültek, hogy kitűzzék az indulás napját. Az őrmester úgy vélekedett, hogy a lehető leghamarabb el kell hagyniuk a szigetet.

- Mert - okolta meg véleményét - minden lehetséges késleltető akadállyal számolnunk kell egy ilyen hatszáz mérföldes átkelőúton. Márpedig nekünk még március előtt el kell érnünk a szárazföldet, mert különben azt kockáztatjuk, hogy megindul a jégzajlás, és kitesszük magunkat annak, hogy még rosszabb helyzetbe kerülünk, mint amilyenben most vagyunk, itt a szigetünkön.

- De vajon eléggé egyenletesen van-e már mindenütt befagyva a tenger ahhoz, hogy utat nyisson számunkra? - tette fel a kérdést Paulina Barnett asszony.

- Igen - válaszolta Long őrmester -, és napról napra vastagszik a jég. Ráadásul lassacskán még a légsúlymérő is emelkedik. Ez is azt jelzi, hogy hidegebbre fordul az idő. Amíg végzünk úti előkészületeinkkel - ez pedig eltart egy hétig -, úgy gondolom, vagy legalábbis azt remélem, hogy egészen biztosan hidegre fordul az idő.

- Nem számít! - mondta Hobson hadnagy - a tél rossznak ígérkezik, s valóban minden összeesküdött ellenünk! Láttunk már olykor furcsa teleket ezeken a tengereken, s akadtak olyan évek is, amikor a bálnavadászok egészen idáig elhajózhattak, ahol máskor még nyáron se találtak egyhüvelyknyi vizet a hajójuk alá. De bármint legyen is, abban én is egyetértek, hogy egyetlen napunk sincs vesztegetni való. Csak azt sajnálom, hogy ennek az éghajlatnak szokott hőmérséklete nem jön segítségünkre.

- Majd jön - szólalt meg bizakodva Paulina Barnett asszony. - Mindenesetre készen kell lennünk arra, hogy kihasználjuk a körülményeket. Mit gondol, hadnagy úr, legkésőbb mikor indulhatunk útnak?

- A legkésőbbi dátumnak november végét tartom - felelte Hobson hadnagy -, ha azonban egy héten belül, úgy e hó 20-a táján befejezzük úti előkészületeinket, és ha az út járható lesz, akkor én ezt igen szerencsés körülménynek tekintem, és azonnal elindulunk.

- Helyes - szólt Long őrmester. - Akkor tehát percnyi késedelem nélkül hozzá kell fognunk előkészületeinkhez.

- Ön tehát, hadnagy úr, most már ismerteti társainkkal való helyzetünket? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Igen, asszonyom. Itt az ideje, hogy beszéljek, mert itt az ideje, hogy cselekedjünk.

- És mikor akarja megmondani nekik mindazt, amiről még mit sem tudnak?

- Máris. Long őrmester - fordult most Jasper Hobson az altiszthez, aki nyomban katonás vigyázzba pattant -, gyűjtse össze minden emberét a nagyteremben, azzal, hogy közölnivalóm van számukra.

Long őrmester szalutált, előírásos hátraarcot vágott, és határozott, kemény léptekkel elhagyta a szobát.

Paulina Barnett asszony és Hobson hadnagy néhány percre egyedül maradt. Egy szót sem szóltak.

Az őrmester kisvártatva visszatért, és jelentette Jasper Hobsonnak, hogy parancsát teljesítette.

Jasper Hobson és Paulina asszony most nyomban a nagyterembe siettek. A kereskedelmi ügynökség minden lakója, férfiak, nők, egybegyűlt most itt, a lámpák halvány fénykörében.

Jasper Hobson odajárult társai elé, s komor hangon ezeket mondta:

- Barátaim, mostanáig úgy véltem, kötelességem kímélni önöket a hiábavaló nyugtalankodástól, s titkolnom kell önök előtt azt a helyzetet, amelybe a Reménység-erődbeli telepünk került... A földrengés elszakított bennünket a szárazföldtől... Ez a Bathurst-fok levált Amerika partjáról... A mi egykori félszigetünk most már csak egy jég alapzatú sziget, egy bolygó sziget...

Most Marbre odalépett Jasper Hobson elé, s nyugodt hangon ezt mondta:

- Mi tudtuk ezt, hadnagy úr!

 

XII. PRÓBA - SZERENCSE!

Tehát mindezt tudták ezek a derék emberek! És csupán azért színlelték, mintha mit sem tudnának, hogy ne nehezítsék meg a parancsnokuk amúgy is súlyos helyzetét, s azért végezték olyan odaadóan a teleléssel járó munkálatokat!

Jasper Hobson szemébe a meghatottság könnyei gyűltek. Nem is igyekezett rejteni megindultságát, csak elfogadta s baráti melegséggel megszorította Marbre feléje nyújtott kezét.

Igen, ezek a becsületes katonák mindent tudtak, mert Marbre mindenre rájött, mégpedig már jó ideje! A sós vízzel telt rénszarvaskelepce, az a szállítóosztag, amelyet az Összekötő-erődből vártak, s amely sosem érkezett meg, a naponta megismételt északi szélesség- és keleti hosszúságmérések, amelyekre a szárazföldön semmi szükség sem lett volna, és az az óvatosság, amellyel a hadnagy azért élt, nehogy valamelyikük észrevegye ezeket a földrajzi helyzetmegállapításokat, az állatok, amelyek nem menekültek a tél elől, s végül az utolsó napok égtáji változásai, mindezek együttesen azt eredményezték, hogy a Reménység-erőd lakói nagyon is tisztában voltak a helyzetükkel. Csupán Kalumah megérkezése maradt számukra talány, s azt kellett feltételezniük - ami egyébként igaz is volt -, hogy a vihar szeszélye vetette a sziget partjaira a fiatal eszkimó nőt.

Marbre, aki előtt először váltak világossá ezek a dolgok, közölte észrevételeit Mac Nap ácsmesterrel és Raë kováccsal. Mindhárman hidegvérrel néztek szembe a helyzettel, s egyetértettek abban, hogy nemcsak bajtársaikkal kell ezt közölniük, hanem a feleségükkel is. Aztán megfogadták, hogy parancsnokuk előtt úgy viselkednek, mintha a helyzetről mit sem tudnának, s éppoly vakon engedelmeskednek neki, mint azelőtt.

- Nagyon derék emberek önök, barátaim - fordult most hozzájuk Paulina Barnett asszony, akit mélységesen megindított ez a lelki finomság, ahogyan Marbre, a vadász, előadta magyarázatát -, s becsületes, bátor katonák!

- És a hadnagyunk mindig is számíthat ránk - felelte Mac Nap. - Ő megtette a kötelességét, hát mi is megtesszük a magunkét.

- Igen, kedves barátaim - szólt hozzájuk Jasper Hobson. - Isten nem hagy el minket, de nekünk is segítenünk kell őt abban, hogy megmenthessen bennünket!

Ezután Jasper Hobson elbeszélte társainak, mi minden is történt azóta, hogy a földrengés leszakította a földszorost, és szigetet formált a Bathurst-fok szárazföldi területeiből. Elmondta, miként sodorta az új szigetet tavasszal, a jégmentes tengeren több mint kétszáz mérföldnyire egy ismeretlen tengeráramlat, miként vitte az orkán a szárazföld látótávolába, majd ragadta augusztus 31-ének éjszakáján újból távolabbra, s végül azt is, hogyan sietett élete kockáztatásával európai barátai megmentésére a bátor Kalumah. Majd ismertette a szigeten bekövetkezett változásokat, azt is, hogy a sziget a melegebb vizeken olvadásnak indult, s hogy mennyire féltek attól, hogy akár a Csendes-óceánba, akár a Kamcsatka-tengeráramlatba sodródik szigetük. Közölte továbbá társaival, hogy az úszó sziget ez év szeptember 27-én megállott.

Jasper Hobson végül elővette a térképet, s pontosan megmutatta rajta, hol fekszik most a sziget, több mint hatszáz mérföldnyire a szárazföldtől.

Befejezésül előadta, hogy a helyzet rendkívül veszélyes, hogy a sziget feltétlenül szétmállik, mihelyt megindul a jégzajlás, s hogy mielőtt a bárkához folyamodnának - amely egyébként csak jövő nyáron lesz használható -, a telet kell kihasználniuk arra, hogy elérhessék az amerikai szárazföldet, a jégmezőn át.

- Hatszáz mérföldet kell megtennünk a dermesztő éjszakában. Ez kemény munka lesz, barátaim, de önök éppúgy megértik, mint jómagam, hogy nincs meghátrálás!

- Mihelyt hadnagy úr megadja a jelt az indulásra, mi követjük! - felelte Mac Nap.

Miután így mindenben egyetértettek, e naptól kezdve gyorsan végezték a veszélyes expedíció előkészületeit. Az emberek bátran szánták rá magukat arra, hogy ily körülmények között nekivágnak a hatszáz mérföldes útnak. A munkálatokat Long őrmester irányította, miközben Jasper Hobson, a két vadász és Paulina Barnett asszony gyakran mentek felderítő útra, hogy tisztában legyenek a jégmező állapotával. Legtöbbször Kalumah is velük tartott, és az ő gyakorlati tapasztalatokon alapuló véleményei nagy hasznára voltak a hadnagynak. Úgy döntöttek, hogy, hacsak valami közbe nem jön, november 20-án elindulnak; most már nem volt több vesztegetni való idejük.

Miként azt Jasper Hobson előre látta, szél kerekedett, kissé hidegebb lett az idő, a Fahrenheit-hőmérő higanyoszlopa 24 (zéró alatti 4,44 Celsius) fokra szállt alá. Havazás váltotta fel az előző napok esőzéseit, s a hópihék megkeményedtek a talajon. Még néhány ilyen hideg nap, és kifogástalan lesz a szánút. A Michel-fok előtt képződött öblöcske vize részben már be is állt, s a hó is belepte, ám nem volt szabad megfeledkezniük arról, hogy ezek a csendes vizek hamarabb fagynak be. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy a tenger vize nem volt ilyen kedvező állapotban.

Csaknem szüntelenül s meglehetős erősen fújt a szél. A víz hullámzása megakadályozta az egyenletes jégképződést, s a jégtáblák még nem álltak össze eléggé. Sok helyütt terjedelmes tócsák választották el egymástól a jégtáblákat, s így a jégmezőn való átkelést még csak meg sem lehetett kísérelni.

- Az idő most már határozottan hidegre fordult - mondta Paulina Barnett asszony a hadnagynak egy napon; ez a nap november 15-e volt, amikor is a sziget déli részéig folytatták felderítő útjukat. - Észrevehetően csökken a hőmérséklet, úgyhogy nemsokára mindenütt beáll a víz.

- Én is azt hiszem, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, de sajnos, az a folyamat, ahogyan a fagyás végbemegy, sehogyan sem kedvez a mi terveinknek. A jégtáblák csekély terjedelműek, a szélük csupa dudor, ezek ott meredeznek az egész jégfelületen; ha csúsznak is valahogy a szánaink ezen a döcögős jégmezőn, rendkívül nehezen juthatnak előre.

- De hiszen ha nem tévedek, csupán néhány napi, sőt talán csak néhány órás havazás kell ahhoz, hogy vastag hóréteg tegye egyenletessé ezt az egész jégfelületet! - vetette ellen Paulina asszony.

- Minden bizonnyal így van, asszonyom - felelte a hadnagy -, de ha megindul a havazás, akkor ismét melegszik az idő, márpedig ha melegszik, akkor megint csak szétválnak a jégtáblák. Kutyaszorítóban vagyunk, asszonyom, minden ellenünk van.

- Nos hát akkor, hadnagy úr - mondta Paulina Barnett asszony -, be kell vallanunk, hogy mi borzasztó szerencsétlen flótások lennénk, ha ezen a helyen, ahol most időzünk, vagyis a Jeges-tenger kellős közepén, a sarki tél helyett enyhe telet kellene "elszenvednünk".

- Hát ez már így van, asszonyom. Így bizony! Egyébként emlékezetébe idézem önnek, micsoda kutya hideg telet töltöttünk az amerikai szárazföldön. Márpedig gyakran megfigyelték, ritkán fordul elő, hogy két egyformán szigorú s hosszú tél kövesse egymást, és ezzel a Jeges-tenger bálnavadászai is tisztában vannak. Persze hogy akkor ez a balszerencse csúnya játéka lenne! Hideg tél, amikor úgy örülnénk az enyhe télnek, és enyhe tél, amikor kemény télre volna szükségünk! Be kell vallanunk, hogy eddig bizony nem jártunk szerencsével! És ha arra gondolok, hogy hatszáz mérföldet kell megtennünk asszonyokkal meg egy kisgyerekkel!...

És Jasper Hobson kinyújtotta kezét dél felé, s a szemük elé táruló végtelen, mérhetetlen, fehér, szeszélyes, csipkeszerűen szaggatott térségre mutatott. Szomorú látványt nyújtott ez az itt-ott befagyott tenger, meg-megdördült rajta a jégréteg, s olyan hangot adott, mint a gyászszertartás ágyúszava! A sötét láthatár fölé alig néhány foknyira emelkedő, nedves ködbe fúlt hold tompa fényt vetett a tájra. A félhomály, amelyhez valami sugártörésféle jelenség is járult, felnagyította a tárgyakat. Némely közepes nagyságú jéghegy is óriásira nőtt, s ezek néha apokaliptikus szörnyekre hasonlítottak. Zajos szárnycsapásokkal húztak el fölöttük a madarak, s az optikai csalódás[39] folytán a legkisebb is akkorának látszott, mint egy kondorkeselyű vagy egy szakállas saskeselyű. Néhol mintha végtelen, fekete alagút szája tátongana, amelybe még a legvakmerőbb ember sem merne behatolni. Majd hirtelen mozgalmassá vált a táj, mert az alapjukban vízmosta jéghegyek egyensúlyukat vesztve egymás után buktak fel, s a szüntelen ropogás siketítő lármáját félelmetes visszhangként verte vissza a jégmező. Úgy változott meg a szín a szemük előtt, mint valami tündérjáték díszlete! Mily rettenetes érzés is lehetett mindezt látniuk a szerencsétlen utasoknak, akik át akartak vágni ezen a jégmezőn!

Bármily erős lelkű és bátor volt is Paulina Barnett asszony, akaratlanul is rémület fogta el. A lelke is éppúgy megdermedt, mint a teste. Szerette volna behunyni a szemét, s bedugni a fülét, hogy semmit se lásson, semmit se halljon. Mikor a hold egy percre a vastag ködfüggöny mögé bújt, még gyászosabbnak látszott a sarki táj, s Paulina Barnett asszony lelki szemei előtt lejátszódott, hogyan vándorol majd férfiaknak s nőknek ez a karavánja a magánosságnak e jeges országútján, az összedűlő jéghegyek alatt, a sarki éjszaka mélységes sötétségében.

De Paulina Barnett asszony mégis erőt vett magán, s széttekintett. Hozzá akarta szoktatni szemét ehhez a látványhoz, megedzeni a lelkét a félelem ellen. Szétnézett tehát, s most egyszerre csak egy kiáltás szakadt ki kebléből, keze megszorította Hobson hadnagy kezét, s ujjával egy óriási bizonytalan alakú tömegre mutatott, amely tőlük alig százlépésnyire ott mozgolódott a félhomályban.

Ragyogó fehérségű, gigantikus nagyságú szörnyeteg volt, magassága az ötven lábat is meghaladta. Lassan haladt a szétszórt jégtáblákon, hatalmas ugrásokkal vetette magát egyikről a másikra, hadonászott óriási mancsaival, amelyekkel akár tíz vastag tölgyfa derekát is átérhette volna. Úgy látszott, hogy a szörny is járható utat keres a jégmezőn, hogy elmenekülhessen e gyászos szigetről. Látták, mint süllyednek súlya alatt a jégtáblák, s csak csetlő-botló mozdulatokkal volt képes visszanyerni egyensúlyát.

Így haladt előre a szörny a jégmezőn, vagy negyedmérföldnyire. Majd - bizonyára azért, mert sehol sem talált átjárót - visszafordult, s egyenest arrafelé indult a parton, ahol a hadnagy és Paulina Barnett asszony állt.

Most Jasper Hobson lekapta válláról fegyverét, s lövésre készen tartotta.

De alighogy célba vette az állatot, máris leeresztette a fegyvert, s halkan mondta társnőjének:

- Jegesmedve, asszonyom. Egy nagy medve, amelynek arányait rettentően felnagyítja a fénytörés.

Valóban jegesmedve volt a szörnyeteg, s Paulina Barnett asszony nyomban észrevette azt az optikai csalódást, amely ily csúf játékot űzött velük. Megkönnyebbülten lélegzett fel. De most eszébe jutott valami:

- Hiszen ez az én medvém! - kiáltott fel. - Az a szolgálatkész, "újfundlandi" mackó! S minden valószínűség szerint az egyetlen, mely a szigeten maradt! De vajon mit keres itt?

- Megkísérli, hogy eloldalogjon innét, asszonyom - válaszolta fejét csóválva Hobson hadnagy. - Megpróbál elmenekülni erről az átkozott szigetről! De még nem sikerült neki, s most azt mutatja nekünk, hogy ha az ő számára nincs út, akkor a mi számunkra sincs.

Jasper Hobson nem tévedett. A rabbá lett medve megkísérelte elhagyni a szigetet, hogy elérhesse a szárazföldet, de mivel ez nem sikerült neki, visszatért a partra. Fejét lóbálva tompa dörmögéssel cammogott el, alig húszlépésnyire a hadnagytól s társnőjétől. Vagy nem látta őket, vagy még csak nem is érdemesítette őket pillantására, mert folytatta útját, súlyos léptekkel tartott a Michel-fok felé, s csakhamar eltűnt egy kis emelkedés mögött.

Aznap Hobson hadnagy és Paulina asszony szomorúan és szótlan csendben tértek vissza az erődbe.

Ezenközben olyan serényen folytak az erődben az indulás előkészületei, mintha már járható lett volna a jégmező. Semmit sem volt szabad elhanyagolniuk, ami az expedíció biztonságát szolgálta, mindent előre kellett látni, s nem csupán a várható nehézségekkel kellett számolni, hanem az emberi kutatással oly erélyesen szembeszegülő sarkvidék természeti szeszélyeivel is.

A kutyák szánfogatait különös gondossággal készítették elő. A kutyákat meg-meghajtották az erőd környékén, hogy a gyakorlat visszaadja a hosszú pihenéstől kissé elernyedt erőiket. Általában kielégítő állapotban voltak, s ha nem hajszolják túl őket, számíthatnak rájuk a hosszú úton.

A szánokat is a leggondosabb vizsgálatnak vetették alá. Tekintve, hogy a szánút a jégmezőn meglehetősen döcögős, a szánok kétségtelenül erős rázkódtatásoknak lesznek kitéve. Így hát fő alkatrészeiket, a váz alsó részét a talpak felől felhajló darabját stb. meg kellett erősíteni. Ez a munka Mac Nap-re és embereire várt, s ők a lehető leglelkiismeretesebben el is végezték.

Ezenkívül két terjedelmes szállítószánt is ácsoltak össze, az egyiket az élelem, a másikat pedig a szőrmeáruk szállítására szánták. Ezek elébe a szelíd rénszarvasokat akarták fogni, s ennek megfelelően állították is össze azokat. Azt meg kell adni, ugyebár, hogy a prémek most már csak amolyan luxusszállítmánynak számítottak, s talán nem is volt okos dolog vesződni velük. Bár Jasper Hobson a lehetőséghez képest szem előtt akarta tartani a Hudson-öböl Társaság érdekeit, de elhatározta, hogy veszni hagyja a prémeket, mihelyt szállításuk lehetetlenné teszi vagy akadályozza a karaván haladását. Egyébként ezzel semmit sem kockáztattak, mert ha a prémeket a kereskedelmi ügynökség raktáraiban hagyják, feltétlenül elveszettnek tekinthették.

Ami azonban az élelmet illeti, hát az más dolog. Az élelemnek bőségesnek s könnyen szállíthatónak kell lennie, mivel semmi esetre sem lehetett vadászzsákmányra számítani. Mihelyt az út járható lesz, a húsnak való vad megelőzi őket, s délebbre eső tájakra vonul. Így tehát tartósított húsféléket, corned-beefet, nyúlpástétomot, szárított halat, kétszersültet - amellyel sajnos igen gyengén voltak ellátva - bőséges tartalékot sóskából és kalánfűből, pálinkát, borpárlatot forró italok készítésére stb. raktak egy külön fogatra. Jasper Hobson tüzelőt is szeretett volna magával vinni, mert hiszen a hatszáz mérföldes úton sehol sem találnak fát, de még csak bokrot vagy mohát sem, és sem hajóroncsokra, sem a tenger partravetette hordalékfára nem számíthattak. De ez megengedhetetlen túlterhelést jelentett volna, hát le kellett róla mondani. Meleg ruházatban szerencsére nem volt hiány, és szükség esetén a prémszállítmányhoz is hozzá lehet majd nyúlni.

Ami Thomas Blacket illeti, ő ama szerencsétlensége óta teljesen visszavonult a világtól, kerülte társait, bezárkózott szobájába, sosem vett részt a hadnagy, az őrmester és Paulina asszony tanácskozásain, de végül mégiscsak megjelent, mikor véglegesen kitűzték az indulás időpontját. Ám akkor sem törődött semmivel, csak azzal a szánnal, amely majd őt, műszereit és jegyzeteit szállítja. Némán járt-kelt, egy hangot se lehetett kihúzni belőle. Mindent elfelejtett, még azt is, hogy ő tudós, s mióta a napfogyatkozás megfigyelésénél csalatkozott, mióta a hold protuberanciáit illető kérdés megoldása elsikkadt előle, semmi figyelmet sem fordított többé az olyan, a magas északi szélességek sajátságait képező jelenségek szemlélésére, mint amilyen a sarki fény, a fényudvar, holdudvar stb.

Végül, az utolsó napokon valamennyien oly szorgalmasan, annyi buzgósággal dolgoztak, hogy november 18-án délelőtt már útra készen álltak.

Sajnos azonban a jégmező még mindig nem volt járható. Ha csökkent is kissé a hőmérséklet, nem volt még elég kemény a hideg ahhoz, hogy egyenletes jégpáncél borítsa a tengert. Az egyébként apró pihéjű hó sem esett egyenletesen és folyamatosan; Jasper Hobson, Marbre és Sabine a Michel-foktól egészen az egykori Rozmárok öble kiszögellésig naponta bejárták a sziget partjait. Sőt még a jégmezőre is kimerészkedtek, csaknem egy és fél mérföldnyi körzetben, s kénytelen-kelletlen észre kellett venniük, hogy mindenütt hasadékok, lékek, repedések tátonganak a jégfelületen. Nemcsak hogy a szánok, de még az egyes gyalogosok - akik pedig szabadon mozoghatnak - sem merészkedhettek rá erre a jégmezőre. Hobson hadnagy és két társa teljesen kimerülve érkezett haza ezekről a rövid expedíciókról, s nem is egyszer azt hitték, hogy ezeken az egyre változó utakon s a mozgó jégtáblák közepette sosem térhetnek vissza a Viktória-szigetre.

Valóban úgy látszott, mintha csak a természet fenekednék ezekre a szerencsétlen emberekre. November 18-án és 19-én a hőmérő higanya emelkedett, viszont a légsúlymérő süllyedt. A légkörben végbemenő eme változás nyilvánvalóan csak gyászos eredményre vezethetett. Ugyanakkor, amikor a hideg alábbhagyott, az égbolton párafelhők gyülekeztek. Minthogy a hőmérséklet 34 Fahrenheit (+1 Celsius) volt, nem hó esett, hanem eső, s úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Ez a viszonylag meleg záporeső sok helyütt felolvasztotta a fehér hóréteget. Elképzelhetjük, milyen hatása volt az égi áldásnak: befejezte a jégmező szétesésének folyamatát. Most már aztán igazán azt lehetett hinni, hogy nemsokára megindul a jégzajlás. Olyan foltok jelentek meg a jégmezőn, mint amilyenek a közelgő olvadásnál szoktak mutatkozni. Hobson hadnagy ebben az ítéletidőben is naponta kijárt a sziget déli részébe, s egy napon kétségbeesetten tért haza.

November 20-án ismét csaknem olyan rendkívül heves vihar támadt, mint amilyen egy hónappal azelőtt tört rá a szigetre, s dühödten tombolt a Jeges-tenger e gyászos vidékén. Telelőinknek megint csak le kellett mondaniuk arról, hogy kitegyék lábukat a házból, és öt álló napig a Reménység-erőd foglyai voltak.

 

XIII. ÚT A BEFAGYOTT TENGEREN

Végre november 22-én kissé megjavult az idő. Néhány óra alatt hirtelen lecsendesült a vihar. Északi szél kerekedett, és a hőmérő több fokkal süllyedt. Néhány messzire repülő madár eltűnt. Most már talán végre remélni lehetett, hogy olyan lesz az idő, amilyennek ebben az évszakban ily magas északi szélességen lennie kell. Telelőink valóban sajnálták, hogy most nem olyan hideg az idő, mint amilyen tavaly télen volt, amikor is a Fahrenheit-hőmérő higanyszála zéró alatti 72 (fagypont alatti 55 Celsius) fokra szállt alá.

Jasper Hobson elhatározta, hogy most már késedelem nélkül elhagyja a Viktória-szigetet, és 22-én délelőtt az egész kis kolónia kész volt arra, hogy elhagyja a Reménység-erődöt és a szigetet, amely most egybeolvadt az egész jégmezővel, jobban mondva egybefagyott vele, sőt ezáltal hatszáz mérföldes jégmezővel volt egybecsatolva az amerikai szárazfölddel.

Délelőtt fél tizenkettőkor, szürke, de csendes időben, amelyet a pompás északi fény a láthatártól a zenitig ragyogott be, Hobson hadnagy megadta a jelt az indulásra. A kutyákat a szánok elébe fogták. Három pár szelídített rénszarvas pedig a csomagszállító szánokat húzta, és csendben elindultak a Michel-fok felé, vagyis oda, ahol el kell hagyniuk a tulajdonképpeni szigetet, hogy a jégmezőn folytassák útjukat.

A karaván eleinte a dombot borító erdő szélét követte, a Barnett-foktól keletre; de amikor felértek a domb tetejére, valamennyien visszafordultak, hogy még egyszer utoljára láthassák a Bathurst-fokot, amit most elhagynak, hogy ide soha többé vissza ne térjenek. Az északi fény világánál kirajzolódott néhány hóba fúlt tetőgerinc és az erődövezet határát jelző két-három vonal. Itt-ott egy-egy alaktalan tömeg vált ki az összképből, némi füst, egy örökre kihunyó tűzhely utolsó lehelete, mindössze ennyi volt a Reménység-erőd, amely annyi munkába, annyi küzdelembe került, s most már mit sem ér!

- Isten veled! Szegény sarkvidéki házunk, isten veled! - kiáltotta Paulina Barnett asszony, s kezével végső búcsút intett felé.

És a többiek is, ezzel az utolsó emlékkel szívükben, szomorúan, csendben indultak neki a hazafelé vezető útnak.

Egy óra múlva az osztag - miután megkerülte azt az öblöcskét, amely a tél enyhesége miatt nem állhatott be - megérkezett a Michel-fokhoz. Eddig még nem volt nagyon nehéz az útjuk, mivel a Viktória-sziget földje aránylag egyenletes talajú volt. De egészen másként lesz ez majd a jégmezőn. Ugyanis az északi jéghegység szörnyű nyomásának alávetett jégmező minden bizonnyal tele van tűzdelve jéghegyekkel, hummockokkal, egész jéghegyláncokkal, amelyek között szüntelenül rendkívüli küszködéssel kell majd átvergődniük.

Aznap estig néhány mérföldet tettek meg a jégmezőn. Most aztán hálóhelyről kellett gondoskodniuk. Úgy jártak el, ahogyan az eszkimók és az észak-amerikai indiánok: "snow-house"-okat, vagyis jégkunyhókat vágtak a jégtömbökbe. Most jó hasznát látták a hókéseiknek, ügyesen dolgoztak vele, úgyhogy este nyolc órára, a szárított húsból álló vacsora elköltése után az egykori kereskedelmi ügynökség egész személyzete benn kuporgott a jégkunyhókban, amelyek sokkal melegebbek, mintsem hihetnők.

De Paulina Barnett asszony, mielőtt álomra hunyta volna szemét, megkérdezte a hadnagyot, fel tudná-e becsülni, mennyi utat tehettek meg a Reménység-erődtől eddig az éji szállásig.

- Azt hiszem, tíz mérföldnél nemigen tettünk meg többet, asszonyom - felelte Jasper Hobson.

- Hatszázból tízet! - sóhajtotta útitársnője. - De hiszen ha így számolunk, akkor három hónapba is beletelik, amíg megtesszük azt az utat, amely az amerikai szárazföldtől elválaszt bennünket!

- Három hónapba, de meglehet, hogy még többe is, asszonyom - válaszolt Jasper Hobson. - De hiába, ha egyszer nem haladhatunk gyorsabban. Most nem úgy utazunk, mint tavaly, azokon a jeges síkságokon ott, az Összekötő-erőd és a Bathurst-fok között, hanem egy alaktalan, a nyomás szertezúzta jégmezőn, ahol semerre sem nyílik könnyű út számunkra! Számolok is azzal, hogy kísérletünk folyamán nagy nehézségekkel találkozunk. Bárcsak valamennyivel megbirkózhatnánk! De mindenesetre nem az a fontos, hogy minél előbb érkezzünk meg, hanem az, hogy jó egészségben kerüljünk haza, és én boldog lennék, ha minden társunk "jelent" kiáltana a névsorolvasásnál, ha majd megérkezünk az Összekötő-erődbe. Ha az ég megadná, hogy három hónapon belül bármely pontján elérjük az amerikai partot, akkor hálaimát rebeghetünk!

Az éjszaka eseménytelenül telt el, de Jasper Hobson sokáig hevert álmatlanul; valahogy úgy érezte, mintha ez a talaj, amelyen éjjeli szállásukat ütötték fel, remegne alattuk; ez a baljós remegés arra vallott, hogy a jégmező nem képez egyetlen, összefüggő területet. Nyilvánvalónak látszott előtte, hogy a végtelen jégmező egyes részei különváltak, bizonyára hatalmas hézagok tátonganak rajta, több helyütt is, márpedig ez rendkívül veszedelmes körülmény, mivel a dolgok ilyetén állása a szárazfölddel való minden összeköttetést bizonytalanná tett. Egyébként a hadnagy még indulásuk előtt igen jól megfigyelte, hogy sem a prémes állatok, sem a Viktória-sziget húsevő állatai nem hagyták el az erőd környékét, s ha ezek az állatok nem néztek kevésbé hideg éghajlatú tájak után télire a délebbre eső vidékeken, akkor ez azt jelenti, hogy olyan akadályok állták volna útjukat, amelyeknek létezését ösztönükkel megérezték. Jasper Hobson bölcsen cselekedett akkor, amikor megkísérelte hazavinni a kis kolóniáját, s nekivágott a jégmezőnek. Kísérlet volt ez, próbálkozás a bekövetkezendő jégzajlás előtt, amely kísérlet akár meghiúsul, akár vissza kell fordulniuk, azzal, hogy elhagyta az erődöt, Jasper Hobson csak kötelességét teljesítette.

Másnap, november 23-án az osztag még tíz mérfölddel sem jutott előre kelet felé, mivel az út rendkívül nehezen volt járható. A jégmezőn rettenetes volt a felfordulás, sőt némely rétegen az is könnyen felismerhető volt, hogy több jégpad - kétségkívül a Jeges-tenger gigászi tölcsérében meredő jéghegységek ellenállhatatlan nyomása következtében - egymásra torlódott. Innen eredt aztán a jégtáblák összeütközése, a jéghegyek felhalmozódása, úgyhogy az egész kép olyan volt, mintha valami erőtlen kéz ejtette volna őket erre a térségre, s zuhantukban szerteszóródtak volna.

Nyilvánvaló volt, hogy egy szánfogatokból álló karaván nem mehet át ezeken a jégtömbökön, s az is biztos, hogy ekkora akadályokon fejszével és hókéssel nem vághatták keresztül magukat. Néhol a jéghegyek a legkülönbözőbb alakzatúak voltak, s úgy torlódtak egymásra, mint egy teljesen összeomlott város. Több jéghegy három-négyszáz lábnyira is kiemelkedett a jégmező szintjéből, és csúcsukon óriási, bizonytalan egyensúlyban levő jégtömegek halmozódtak fel, úgyhogy csupán egy rázkódtatás, egy ütközés vagy akár csak valami légrezgés kellett ahhoz, hogy lavinaként zúduljanak a mélységbe.

Így tehát csak a legnagyobb elővigyázatossággal lehetett megkerülni a jéghegységeket. A hadnagy parancsot adott, hogy a veszélyes átjárókon egy hangos szót sem szabad szólni senkinek, sőt az ostorral sem szabad csördíteni, ha ösztökélni akarják a kutyákat. Ez egyáltalán nem volt fölösleges óvatosság, mert a legcsekélyebb gondatlanság is súlyos katasztrófát idézhetett elő. Az akadályok megkerülésével s az átjárók keresgélésével azonban rengeteg időt vesztettek, mindez fáradságos erőfeszítéssel járt, nemigen haladhattak abban az irányban, amelyben akartak, tíz mérföldnyi kerülő utat is kellett tenniük, míg egy mérfölddel előbbre juthattak kelet felé. Mindamellett, eddig még mindenütt szilárd talaj volt a lábuk alatt.

De 24-én más akadályok álltak elébük, úgyhogy Jasper Hobson attól tartott, hogy ezekkel aztán már nem tudnak megbirkózni.

Ugyanis, amint átkeltek az első, a Viktória-szigettől mintegy tíz mérföldnyire fekvő jégtorlaszon, az osztag egy kevésbé hegyes-völgyes jégmezőn találta magát, amelynek különböző táblái nem voltak olyan nagy nyomásnak alávetve. Nyilvánvaló volt, hogy a tengeráramlat iránya folytán a torlasz nyomása nem hathatott ki eddig. Ám Jasper Hobson és társai útját nemsokára széles és mély, még be nem fagyott repedések vágták el. Viszonylag meleg idő volt, és a Fahrenheit-hőmérő mindössze 34 (+1,11 Celsius) fokon állt, márpedig a sós víz nehezebben fagy be, mint az édesvíz, következésképpen fagypont alatti néhány fokos hideg kell ahhoz, hogy a tenger beálljon. Mindazok a jégtáblák, amelyekből a jéghegyek és jégmezők alakultak, magasabb szélességi fokon fekvő tájakról kerültek ide, s ugyanakkor egymás hidegéből "éltek", hogy úgy mondjuk, saját hidegükből táplálkoztak; de a Sarki-tengernek ez a délebbre eső térsége nem fagyott be egyenletesen, s ráadásul még meleg eső is esett, ami ismét csak hozzájárult az olvadáshoz. Ezen a napon az osztag végképp megrekedt egy örvénylő vízzel és jégdarabokkal teli hasadék előtt; a repedés csak vagy száz láb széles volt ugyan, de hosszúsága bizonyára több mérföld lehetett.

Két óra hosszat haladtak a hasadék nyugati szélén, remélve, hogy a végére érnek, hogy aztán keleti irányban folytathassák útjukat, de hiába. Meg kellett állni. A hadnagy álljt vezényelt, és tábort ütöttek. Jasper Hobson Long őrmester kíséretében, a végeérhetetlen hasadékot vizsgálgatta, még vagy negyedmérföldnyire ment előre, s elátkozták ezt az enyhe telet, amely annyi bajt hozott rájuk.

- Mégiscsak át kell jutnunk valahogy - mondta Long őrmester -, mert ezen a helyen semmiképp sem maradhatunk.

- Igen, át kell jutnunk - felelte Hobson hadnagy -, és át is jutunk, akár úgy, hogy feljebb tartunk, északnak, akár úgy, hogy lekerülünk dél felé, mert hiszen nyilvánvaló, hogy végül is csak megkerüljük ezt a hasadékot. De ezután majd jön a többi, amit szintén meg kell kerülnünk; és ez mindig így lesz, talán több száz mérföldön keresztül, mindaddig, amíg ez a bizonytalan, nyomorult idő tart!

- Nos, hadnagy úr, akkor hát ezt kellene felderítenünk, mielőtt még folytatnánk utunkat - mondta az őrmester.

- Úgy van, Long őrmester, ezt kell tennünk - válaszolta határozottan Jasper Hobson -, különben azt kockáztatjuk, hogy így kerülgetve, kanyarogva megteszünk vagy öt-hatszáz mérföldet, és még csak a felén sem vagyunk túl annak a távolságnak, amely az amerikai parttól elválaszt bennünket. Igen! Mielőtt továbbhaladnánk, fel kell deríteni, milyen állapotban van a jégmező felülete, ezt én fogom elvégezni!

Ezután, se szó, se beszéd, Jasper Hobson levetkőzött, belevetette magát a jeges vízbe, s kitűnő úszó lévén, néhány erőteljes karcsapással már el is érte a hasadék túlsó oldalát, s a jéghegyek közepette eltűnt a sötétségben.

Néhány óra múlva Jasper Hobson teljesen kimerülve visszatért a táborba, ahova az őrmester már előbb visszament. A hadnagy félrevonta, s közölte vele, úgyszintén később Paulina Barnett asszonnyal is, hogy a jégmező járhatatlan.

- Talán egy ember egymagában, gyalogosan, szán nélkül, csomagok nélkül átkecmereghetne itt valahogy - mondta nekik -, de egy karaván nem juthat át! Kelet felé csupa hasadék, repedés a jégmező, s valóban több hasznát vehetnők itt a hajónak, mint a szánnak, hogy elérjük az amerikai szárazföldet!

- Nos hát ha egy ember megpróbálkozhat az átjutással, akkor egyikünknek meg kell kísérelnie, hogy segítséget hozzon.

- Gondoltam is rá, hogy elmegyek... - felelte Jasper Hobson.

- Ön, hadnagy úr?

Paulina Barnett és az őrmester egyszerre kiáltottak fel, és ez is tanúsította, mennyire váratlan volt és mennyire nem látszott helyénvalónak Jasper Hobson ajánlkozása. Még hogy ő maga, az expedíció vezetője távozzék! Elhagyni azokat, akiket őrá bíztak; jóllehet a legnagyobb veszélyeket vállalva, s még ha az ő érdekükben is! Nem, ez lehetetlen! Most már Jasper Hobson maga sem tartott ki e terve mellett.

- Igen, barátaim - szólt most hozzájuk -, én megértem önöket, és meggondoltam a dolgot, nem hagyom el önöket. De az is hiábavaló lenne, ha önök közül bárki is meg akarná kísérelni az átjutást. Ez bizony nem sikerülne, összeroskadna útközben, elpusztulna, s később, amikor megindul a zajlás a jégmezőn, csak annak az örvénylő mélységnek sírjába szállna alá a teste, mely itt nyílik a lábunk alatt! Egyébként mit is végezhetne, ha - mondjuk - elérné is Új-Arhangelszket? Hogyan jöhetne segítségünkre? Hajót bérelne, hogy értünk jöjjön? Mondjuk. Ám az a hajó csak a jégzajlás után juthatna el idáig! Márpedig ki tudja, hová sodródott már a Viktória-sziget a jégzajlás után, a Jeges-tengerbe vagy pedig a Bering-tengerbe!

- Igen! Önnek igaza van, hadnagy úr - válaszolta Long őrmester. - Maradjunk mi csak együtt, és ha hajón akarjuk megkísérelni a menekülést, hát akkor erre még mindig ott van a Mac Nap bárkája, ott, a Bathurst-fokon, és arra legalább nem kell várnunk!

Paulina Barnett asszony hallgatta, s egy szót sem szólt. Ő is megértette, hogy - miután a jégmezőn nincs járható út - most már csak az ácsmester bárkájára számíthatnak, s bátran be kell várniuk a jégzajlás megindulását.

- Akkor hát, hadnagy úr - kérdezte -, mi a szándéka?

- Visszatérünk a Viktória-szigetre.

- Hát akkor gyerünk, és az ég óvjon bennünket!

Most összehívták a kolónia egész személyzetét, és közölték az emberekkel, hogy vissza akarnak fordulni.

Hobson hadnagynak ez a közlése első pillanatban rossz benyomást keltett. Ezek a szegény emberek már annyira számítottak arra, hogy a jégmezőkön át mihamarabb hazatérhetnek, hogy csalódásukat most csaknem kétségbeesés váltotta fel. De máris döntöttek, és kijelentették, hogy készek engedelmeskedni.

Jasper Hobson most kifejtette előttük, milyen eredménnyel járt az iménti felderítő útja. Közölte velük, hogy kelet felé olyan akadályok tornyosulnak, amelyeken a karaván egész szállítmányával teljes fizikai lehetetlenség átjutni; márpedig egy előreláthatóan hónapokig tartó utazásnál minderre feltétlenül szükségük van.

- Most mi az amerikai parttól teljesen el vagyunk vágva - tette hozzá -, és ha tovább folytatjuk rendkívül küzdelmes utunkat kelet felé, akkor ráadásul még azt is kockáztatjuk, hogy nem leszünk képesek többé visszatalálni utolsó, egyedüli mentsvárunkba, a szigetünkre. Márpedig ha a jégzajlás itt talál bennünket a jégmezőn, el vagyunk veszve. Én egyáltalán nem rejtettem véka alá önök előtt az igazat, barátaim, de súlyosabbnak sem festettem. Tudom, hogy kemény emberekhez szólok, olyanokhoz, akik jól tudják, hogy én nem vagyok az az ember, aki egyhamar meghátrál. Ismétlem tehát önök előtt: lehetetlenség az, amire vállalkoztunk!

A katonák tökéletesen megbíztak parancsnokukban, jól ismerték erélyét, bátorságát, s ha ő egyszer azt mondja, hogy nincs kiút, akkor itt valóban lehetetlen az átjutás.

Úgy határoztak tehát, hogy másnap visszatérnek a Reménységerődbe. Hát ez bizony nagyon szomorú volt. Förtelmes idő volt. Szélförgeteg süvöltött végig a jéglapály fölött. A zápor úgy zuhogott, mintha öntötték volna. Elképzelhetjük, milyen nehézségek árán tájékozódtak utasaink a sötétség közepette, a jéghegyek útvesztőjében! Nem kevesebb, mint négy nap és négy éjjel kellett hozzá, míg az osztag megtette azt a csekély távolságot, amely őket a szigettől elválasztotta. Több szánfogatot mindenestül elnyeltek a hasadékok. De Hobson hadnagy boldog volt, hogy - hála elővigyázatosságának és odaadásának - társai közül egyetlenegy sem esett áldozatul. De micsoda küszködés, mily veszélyek elé néztek, milyen jövő várt ezekre a szerencsétlenekre, akiknek újra ezen a vándorló szigeten kell áttelelniük.

 

XIV. A TÉLI HÓNAPOK

Hobson hadnagy és társai, rettenetes küzdelmek után, csak 28-án érkeztek vissza a Reménység-erődbe. Most már csakis a bárkára számíthattak, de ez csak hat hónap múlva lesz használható, vagyis akkor, amikor a tenger megszabadul a jégtől.

Most hát megkezdődött a telelés. A szánokról mindent leraktak, az élelemkészletek az éléskamrába kerültek, a ruhaféle, a fegyverek, szerszámok és prémek a raktárakba. A kutyák újra elfoglalták "dog-house"-aikat s a házi rénszarvasok istállójukat.

Thomas Blacknek is a visszaköltözéssel kellett bajlódnia, s micsoda kétségbeeséssel végezte azt! A boldogtalan csillagász visszavitte műszereit, könyveit, jegyzetfüzeteit a szobájába, s most még ingerültebben kárhoztatta "a végzetet, amely ily csúful fordult ellene"; most is éppoly közömbös maradt minden iránt, ami az erődben történik, mint azelőtt.

Egy nap elég volt ahhoz, hogy újra berendezkedjenek, és megkezdődött megszokott, oly kevés változatosságot nyújtó életük, amelyet oly borzasztóan egyhangúnak éreznének a nagyvárosok lakói. Varrogatás, a ruházat javítgatása, sőt még a prémáru karbantartása is, amelynek legértékesebb darabjait talán meg lehet még valaha menteni; azután az időjárás megfigyelése, a jégmező vizsgálgatása, s végül az olvasás. Ezek voltak a napi elfoglaltságok és szórakozások. Paulina Barnett asszony mindenütt elöl járt, s minden dologban észrevehető volt a befolyása. Ha olykor némi nézeteltérés támadt a katonák között, akiket néha türelmetlenné tett az idegeskedés és a bizonytalan jövő fölötti nyugtalankodás, jóságos szavai egykettőre elsimítottak minden viszályt. A híres utazónő valósággal uralkodója volt ennek a kis világnak, de csakis a köz javára élt e hatalmával.

Kalumah egyre jobban ragaszkodott hozzá. Egyébként a fiatal, szelíd és szolgálatkész eszkimó nő közszeretetnek örvendett. Paulina Barnett asszony magára vállalta a leány oktatását, mégpedig sikerrel, mert tanítványa valóban okos és tudnivágyó leány volt. Tovább képezte angol nyelvi tanulmányaiban, s megtanította írni, olvasni. Ezekben a tantárgyakban Kalumahnak egyébként akár tíz tanítómestere is akadt volna, akik szinte hajba kaptak azon, melyiknek jut az a szerencse, hogy a leányt képezhesse; ugyanis ezek a katonák Angliában vagy az angol gyarmatokon nevelkedtek, s egy sem akadt köztük, aki ne tudna írni, olvasni és számolni.

A hajó építését erősen szorgalmazták, úgyhogy még a hónap vége előtt készen kellett lennie a burkolásnak és a fedélzetnek. Ebben a teljes sötétségben Mac Nap és emberei gyantafáklyák fényénél serényen munkálkodtak, mialatt a többiek a kereskedelmi ügynökség raktáraiban a hajócska felcsarnakolásával foglalatoskodtak. Az évad, ámbár már jócskán előrehaladt a tél, még mindig bizonytalan maradt. Ha olykor be is állt a kemény hideg, nem tartott soká, amit nyilvánvalóan az állandó nyugati széljárásnak kellett tulajdonítani.

Az egész december hónap ilyen körülmények között telt el: váltakozó esőzés és havazás, zéró alatti 26 és 34 Fahrenheit (zéró alatti 3,33 és zéró fölötti 1,111 Celsius) fok között ingadozó hőmérséklet. Nem sok tüzelő fogyott, jóllehet bővelkedtek benne, s így semmi okuk sem volt, hogy takarékoskodjanak vele. Ám sajnos nem így állt a dolog a világítóolajjal. Félő volt, hogy elfogy az olajuk, és Jasper Hobsonnak úgy kellett határoznia, hogy csak a nap néhány órájára gyújtanak lámpát. Megkíséreltek rénszarvasfaggyút használni a ház világítására, de ennek a zsiradéknak olyan kibírhatatlanul ocsmány szaga volt, hogy akkor már inkább szívesebben üldögéltek a sötétségben. Ilyenkor minden munka abbamaradt, s bizony, az ilyen órák végtelen hosszúnak tűntek.

Néhány sarki fény és két-három holdudvar többször is megjelent telihold idején a láthatár fölött. Thomas Blacknek ilyenkor alkalma nyílt aprólékos gondossággal megfigyelni ezeket a tüneményeket, pontos számadatokat nyert erősségük fokáról, színeződésükről, a légkör elektromos állapotával való összefüggésükről, a mágnestűre gyakorolt hatásukról stb. De a csillagász még csak el sem hagyta szobáját! Teljesen zárkózott, magának való ember volt.

December 30-án a hold világánál láthatóvá vált, hogy a Viktória-szigettől északra és keletre jéghegyek sora zárja el félkörben a láthatárt. Ez volt az a jégtorlasz, amelynek jégtömegei egymás hegyén-hátán tornyosultak. Magasságuk három-négyszáz lábnyira volt becsülhető. Ez az óriási gát a szigetet mintegy kétharmad részben ölelte körül, s attól lehetett tartani, hogy teljesen körülzárja.

Január első hetében teljesen derült volt az égboltozat. Az új esztendő - az 1861. évi - elég kemény hideggel köszöntött be, a higanyoszlop 8 Fahrenheit (zéró alatti 13,33 Celsius) fokra szállt alá. Ez volt ennek a furcsa télnek eddig mért legalacsonyabb hőmérséklete. Ám ez, ily magas északi szélességi fokon, semmi esetre sem számított valami jelentékeny hősüllyedésnek.

Hobson hadnagy kötelességének tartotta, hogy még egyszer, a csillagállások megfigyelésének segítségével megállapítsa az északi szélességet és keleti hosszúságot, s megbizonyosodott felőle, hogy a sziget semmiféle elmozdulást nem szenvedett.

Ez idő tájt, bármennyire takarékoskodtak is vele, teljesen fogytán volt már az olajuk. Márpedig ezen az északi szélességen február első napjai előtt nem jelenik meg újból a nap. Ez még egy teljes hónapi időtartam volt, és telelőinket most már az a veszély fenyegette, hogy ezt az időt a legteljesebb sötétségben töltik, amikor a fiatal eszkimó nő jóvoltából ismét megszerezték a szükséges lámpaolajat.

Január 3-a volt, Kalumah elment a Bathurst-fok alá, hogy megfigyelje a jégmező állapotát. Ezen a helyen, éppúgy, mint a sziget egész északi részén, tömörebb volt a jégmező. Azok a jégtáblák, amelyek a jégmezőt alkották, pontosabban összeillettek, s nem hagytak egymás közt nyílt vizű repedéseket. Ámbár a jégmező felülete rendkívül egyenetlen volt, de mindenütt egyaránt szilárd. Ami kétségkívül annak volt tulajdonítható, hogy a jéghegyek által északra tolt jégmező a jéghegyek és a Viktória-sziget között erősen megszorult.

Mindamellett, a fiatal eszkimó nő, ha repedéseket nem látott is, több kör alakú élesen a jégbe vágott léket vett észre, amelyekről pontosan tudta, mire valók. Ezek fóka-lékek voltak, vagyis hogy ezeken a lékeken át - amelyeket sosem engednek befagyni az állatok - jönnek a felszínre friss levegőt szívni, és a hó alatt némi mohát keresgélni.

Azt is tudta Kalumah, hogy télen a jegesmedvék türelmesen kuporognak ezeknek a lékeknek a szélén, kilesik azt a pillanatot, amikor a fóka felbukkan a vízből, mancsukkal megragadják, megfojtják és elcipelik. Kalumah azt is tudta, hogy az eszkimók is vannak olyan türelmesek, mint a medvék, ugyanúgy lesik a léknél a fókát, hurkot vetnek rá, s könnyűszerrel hatalmukba kerítik.

Nos, amit a jegesmedve meg az eszkimó meg tud cselekedni, azt az ügyes vadász is megteheti, mivel pedig a lékek itt vannak, ez azt jelenti, hogy a fókák használják is. Márpedig, ha van fóka, akkor van olaj is, olaj, amely az erődben a világosságot jelenti.

Kalumah nyomban visszatért a Reménység-erődbe. Értesítette Jasper Hobsont, emez meg a vadászait, Marbre-t és Sabine-t. A fiatal bennszülött nő ismertette velük azt az eljárást, amelyet az eszkimók a téli fókafogásnál alkalmaznak, s azt javasolta nekik, hogy próbálkozzanak meg vele.

Az eszkimó nő még jóformán be se fejezte a mondanivalóját, mikor Sabine máris egy erős kötelet szedett elő, s hurokkal látta el.

Hobson hadnagy, Paulina Barnett asszony, a vadászok, Kalumah és még két-három más katona a Bathurst-fokhoz siettek, s míg a nők a parton maradtak, a férfiak kúszva közeledtek a jelzett lékek felé. Kötéllel a kezükben lesben álltak egy-egy léknél.

Elég sokáig kellett várakozniuk. Eltelt egy óra, s mi sem jelezte, hogy kétéltűek közelednének. De végre egyik lék nyílásánál, ott, ahol Marbre leselkedett - megbuggyant a víz. Hosszú agyarakkal felfegyverzett fej bukkant elő. Egy rozmár feje volt. Marbre ügyesen vetette rá a hurkot, és máris szorosra húzta. Társai segítségére siettek, és némi küzdelem árán, rúgkapálózása ellenére kihúzták éltető eleméből az óriási kétéltűt, s felvonszolták a jégre. Ott aztán néhány fejszecsapás végzett vele.

Hát ez aztán szép siker volt! A Reménység-erőd lakói rájöttek az újszerű halászat ízére. Több rozmárt fogtak ilyen módszerrel. Bőven volt olajuk a rozmárokból, igaz, hogy állati s nem növényi olaj, de jól égett a lámpában, és most már lámpafénynél dolgozhattak a munkások és munkásnők a közös teremben.

Az idő azonban nem fordult hidegebbre. A hőmérséklet elviselhető maradt. Ha telelőink a kontinens biztos földjén tartózkodnak, boldogok lehettek volna, ha ilyen kedvező körülmények között telelhetnek át. Egyébként, a magas jéghegyek védelmében óva voltak az északi és nyugati szelektől. S meg sem érezték a szélvihart. Már jól bent jártak a januárban, és a hőmérő még mindig csak fagypont alatti néhány fokot mutatott.

Ennek a meleg időjárásnak természetesen az volt az eredménye, hogy a tenger egyáltalán nem fagyott be a Viktória-sziget körül. Sőt az is nyilvánvaló volt, hogy a jégmező sem állt be egész terjedelmében, s hogy a többé-kevésbé nagyméretű hasadékok járhatatlanná tették rajta az utat, mert hiszen sem a kérődzők, sem pedig a prémes állatok nem hagyták el a szigetet. Ezek a négylábúak megbarátkoztak az emberrel, annyira megszelídültek, hogy ez már szinte hihetetlen volt, s már-már úgy látszott, mintha az erőd állatállományához tartoznának.

Hobson hadnagy tilalma értelmében békén hagyták ezeket az állatokat, de hiszen hiábavaló lett volna is pusztítani őket. Csak azért lőttek néhány rénszarvast, hogy friss húshoz jussanak, s változatosabbá tegyék a napi étrendet. De a hermelint, nyusztot, hiúzt, pézsmapatkányt, hódot, rókát, amely állatok félelem nélkül mászkáltak az erőd környékén, békén hagyták. Némelyik még az erődövezetbe is bemerészkedett, de ott se jutott eszébe senkinek, hogy puskát fogjon rájuk. A nyuszt és a kékróka remekszép volt téli bundájában, s egyes példányok nagy pénzt értek! Ezek a rágcsálók az enyhe idő jóvoltából könnyűszerrel akadtak növényi táplálékra a lágy, vékony hóréteg alatt, s egyáltalán nem voltak rászorulva az erőd tartalék készleteire.

Így várták hát, szorongás közepette a tél végét; rendkívül egyhangú élet volt ez, melyet Paulina Barnett asszony minden rendelkezésére álló eszközzel igyekezett változatosabbá tenni.

Egy szomorú esemény bolygatta fel a januári napok egyhangúságát. Mac Nap gyermeke január 7-én megbetegedett, s erősen belázasodott. Kínzó főfájás és szomjúság, lázzal váltakozó hidegrázás gyötörte, s hozta csakhamar szánalmas állapotba szegényt. Elképzelhetjük az anyja, Mac Nap mester és barátaik kétségbeesését! Nem tudták, mitévők legyenek, mivel nem ismerték fel, miféle betegségről van is szó, de Madge tanácsára - aki percre sem vesztette el a fejét, s konyított a betegápoláshoz - frissítő herbateával és lenmagliszt-borogatással küzdöttek a kór ellen. Kalumah, szinte önmagát megsokszorozva éjjel-nappal a csöppség betegágyánál volt, hiába akarták rávenni, hogy pihenjen le egy kicsit.

De a harmadik napon már tisztában voltak a betegség természetével. Jellegzetes kiütések borították a gyerek testét. Rosszindulatú vörheny volt a betegség, amely könnyen a belső szervek gyulladására vezethetett.

Ritkán fordul elő, hogy egyéves gyereket döntsön ágyba ez a félelmetes betegség, s méghozzá ily gonosz hevességgel, de azért megesik. Elgondolhatjuk, milyen szegényes volt a házi gyógyszertár felszerelése. Madge azonban, aki már több vörhenyes beteget ápolt, emlékezett rá, hogy a nadragulyatinktúra jó hatású gyógyszernek bizonyul. Naponta beadott belőle egy-két csöppet a kis betegnek, és rendkívüli elővigyázattal ügyeltek arra, nehogy szabad levegő érje.

A gyereket átvitték a szülei szobájába. A kiütések nemsokára teljes erővel támadták meg a testecskét, a kis vörös foltok nyelvén, ajkain, sőt még a szemgolyóján is megjelentek. De két nap múltán a gyermek bőrét borító foltok lilás, majd fehér színűek lettek, s pikkelyekben hámlottak le.

Most kellett még csak kettőzött elővigyázattal küzdeni a belső szervek gyulladása ellen, ami együtt jár ezzel a gonosz kórral. Semmit sem hanyagoltak el, s el lehet mondani, hogy ezt a csöpp lényt csodálatosan ápolták. Így aztán, január 20-a felé, vagyis tizenkét nappal a betegség kitörése után most már jogosan lehetett reménykedni abban, hogy a gyerek életben marad!

Nagy volt az öröm az erődben. Hiszen a kicsi az erőd gyermeke volt, a csapat, az ezred gyermeke! Itt született, e komisz éghajlat alatt; e derék emberek körében! A Michel-Reménység nevet adták neki, s oly sok megpróbáltatásuk közepette úgy tekintettek rá, mint talizmánjukra, s talán csak nem akarja ezt tőlük elvenni az Isten! Ami pedig Kalumaht illeti, hát elhihetjük, hogy belehalt volna a kisgyerek halálába; de a kis Michel lassanként lábadozni kezdett, s telelőink úgy érezték, hogy a reménység kel életre vele.

Így, ennyi aggodalom közepette érték meg a január 23-át. A Viktória-sziget helyzete semmiként sem változott. Még a végtelen éjszaka borult a Jeges-tengerre. Néhány napig bőségesen havazott, és csakhamar két láb vastag hólepel fedte a sziget talaját és a jégmezőt.

Január 27-én meglehetősen váratlan vendéget kapott az erőd. Belcher és Pen, a két katona, akik az erődövezettel szemben őrködtek, délelőtt észrevették, hogy egy óriási jegesmedve cammog nyugodt léptekkel az erőd felé. A két katona visszatért a közös terembe, s közölte Paulina Barnett asszonnyal a félelmetes ragadozó jelenlétét.

- Ez csakis a mi mackónk lehet - fordult Jasper Hobsonhoz Paulina Barnett asszony, és Long őrmester, Sabine és néhány fegyveres katona kíséretében mindketten kimentek az erődárok folyosójára.

A medve mintegy kétszáz lépésnyire volt, s nyugodtan, tétovázás nélkül haladt, mintha csak előre megfontolt terv szerint cselekednék.

- Felismerem! - kiáltott fel Paulina Barnett asszony. - Ez a te medvéd, Kalumah. Az, "aki" megmentett!

- Jaj, nehogy megöljék az én medvémet! - kiáltott fel a fiatal eszkimó nő.

- Dehogyis öljük - nyugtatta meg Hobson hadnagy. - Barátaim, ne bántsátok. Valószínű, hogy elmegy, úgy, ahogy jött.

- De hát ha be akar hatolni az erődövezetbe? - aggódott Long őrmester, aki nemigen bízott a jegesmedvék barátságos érzületében.

- Ha be akar jönni, hát csak hagyja, őrmester - válaszolta Paulina Barnett asszony. - Ez az állat már minden vadságát elvesztette. Rab itt ő is, mint jómagunk, s ugye, azt ön is tudja, őrmester, hogy a rabok...

- ...nem eszik meg egymást - fejezte be mosolyogva a mondatot Jasper Hobson -, ez igaz, asszonyom, de persze azzal a feltétellel, hogy egyazon fajtához tartoznak. De végül is, ha ön így pártfogolja, akkor hát ezt az egyet kíméljük. Csak akkor védekezünk, ha megtámad bennünket. Mindamellett, azt hiszem, mégiscsak okosabb, ha visszatérünk a házba. Nem kell túlságos kísértésnek kitennünk ezt a vadállatot.

A tanács helyes volt. Valamennyien visszamentek a házba. A kapukat bezárták, de az ablakok redőnyeit nem húzták be.

Így tehát az ablakokon át követni lehetett a vendég viselkedését. Mikor a medve odaért az erődárok nyitva hagyott folyosójához, lassan benyomta a kaput, bedugta a fejét, szemügyre vette a belső udvart, és belépett. Az erődövezet közepére érve, az azt körülvevő épületeket nézegette, aztán az istálló és a kutyaól felé indult, egy percig fülelt a szimatoló kutyák morgására és a rénszarvasok aggodalmas bődüléseire, majd a cölöpkerítés mentén folytatta ellenőrző útját, odaérkezett a főépülethez, s végül odatámasztotta busa fejét a nagyterem egyik ablakához.

Hát az igazat megvallva, az ablak mögött mindenki hátrahőkölt, néhány katona fegyvert ragadott, és Long őrmester már attól kezdett tartani, vajon nem túlságosan messzire vitték-e a tréfát.

De Kalumah nem hátrált meg, hanem a törékeny ablaktáblához szorította kedves arcát. Olybá tűnt, mintha a medve felismerte volna - legalábbis ez volt az eszkimó nő véleménye -, s kétségkívül megelégedetten, jóindulatú dörmögést hallatva visszavonult, útnak indult az erődárok-folyosó felé, majd - miként azt Jasper Hobson az imént mondta - elment úgy, ahogy jött.

Így zajlott le ez a kis incidens, olyan esemény, amely nem ismétlődik többé, és minden visszatért a szokott kerékvágásba.

Eközben a kicsi gyógyulása szépen haladt, és a hónap utolsó napjaiban megint kivirult rózsás arcocskája, s szeme vidáman tekintett a világba.

Február 3-án, déltájban sápadt színárnyalat festette meg egy óra hosszat a déli láthatárt. Sárgás korong bukkant fel egy percre. A nappal tündöklő csillaga volt, amely most először jelent meg újra a hosszú sarki éjszaka után.

 

XV. MÉG EGY UTOLSÓ FELDERÍTŐ ÚT

Ettől az időponttól kezdve mindennap felkelt a nap, s egyre feljebb emelkedett a láthatáron. Csak néhány órára szakadt félbe az éjszaka. A hideg szigorúbb lett, ahogyan ez gyakran előfordul február hónapban, a Fahrenheit-hőmérő 1 (zéró alatti 17 Celsius) fokot jelzett. Ez volt ezen a különös télen az eddig mért legnagyobb hideg.

- Mely időszakban kezdődik itt a jégzajlás? - kérdezte egy nap Jasper Hobsont Paulina asszony.

- Általában, asszonyom, a jégzajlás nem kezdődik május első napjai előtt - felelte a hadnagy -, de ez a tél olyan enyhe volt, hogy hacsak nem áll be valami nagyon kemény hideg, lehetséges, hogy már áprilisban megkezdődik. Legalábbis az én feltevésem szerint.

- Így hát még két hónapig kell várnunk? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Igen, asszonyom, két hónapig - válaszolta Jasper Hobson -, mivel könnyelműség lenne túl korán, a jégzajlás közepette vízre bocsátani a bárkánkat, s én úgy vélem, minden reményünk meglesz a sikerre, különösen akkor, ha be tudjuk várni azt az időpontot, amikor a szigetünk a Bering-szoros legszűkebb részébe kerül, oda, ahol a szoros száz mérföldnél nem szélesebb.

- Miket beszél, Jasper úr? - felelte a hadnagy válaszától meglepve Paulina Barnett asszony. - Hát elfelejti, hogy bennünket a Kamcsatka-tengeráramlat, ez az északi áramlat hozott ide, ahol most vagyunk, és hogy a jégzajlás idején ismét csak elkaphatja a szigetünket, s még messzebbre sodorhatja.

- Én ezt nem hiszem, asszonyom - felelte a hadnagy -, sőt még azt is merem állítani, hogy nem így lesz. A jégzajlás mindig észak-déli irányú, akár azért, mert talán megfordul a Kamcsatka-tengeráramlat, akár mert a Bering-áramlatot követik a jégtáblák, vagy bármily más olyan okból, amire nem is gondolhatok. De a jéghegyek mindig a Csendes-óceán felé úsznak, s ott, azokon a melegebb vizeken olvadnak fel. Ám kérdezze meg Kalumaht. Ő jól ismeri ezt a tájat, s ő is csak azt mondhatja, amit én, vagyis azt, hogy a jégzajlás északról délre halad.

Paulina asszony kérdésére Kalumah valóban megerősítette a hadnagy állítását, valószínűnek látszott tehát, hogy az április első napjaiban sodrásba kerülő sziget óriási jégtáblaként úszik majd dél felé, vagyis a Bering-szoros legszűkebb része felé, amelyet nyáridőben az új-arhangelszki halászok, révkalauzok és a parti tájakon ismerős hajósok látogatnak. De ha minden lehetséges késedelmet számításba vesznek, amely időtartam alatt a sziget leereszkedik dél felé, akkor május előtt nem léphetnek a szárazföldre. Ezenkívül, ámbár nem voltak nagy hidegek, a Viktória-sziget minden bizonnyal szilárdabbá vált, mégpedig azáltal, hogy jégalapja valószínűleg megvastagodott, s így számítani lehetett arra, hogy több hónapig ellenáll.

Telelőinknek nem volt tehát egyéb fegyverük, mint a türelem. Várni s egyre csak várni!

A kisbaba lábadozása szépen haladt. Negyvennapi betegség után február 20-án ment ki először a levegőre. Ezt úgy kell érteni, hogy a szobából kiment a nagyterembe, ahol becézgetéssel halmozták el. Anyja - bár az volt a szándéka, hogy egyesztendős korában elválasztja - Madge tanácsára tovább szoptatta, és az anyatej, rénszarvastejjel keverve, csakhamar talpra állította. A teremben rengeteg apró játékszer várta, barátai, a katonák fabrikálták a betegsége idején, s így elképzelhetjük, hogy ő volt a legboldogabb gyerek a világon.

Február utolsó hetében szüntelenül esett és havazott. Erős északnyugati szél fújt, sőt néhány napig elég hideg volt ahhoz, hogy bőséges havazást hozzon. De a szélvihar ekkor sem csendesedett. A Bathurst-fok és a jéghegyek felől siketítőn üvöltött a szél. A mennydörgés robajához hasonló dördüléssel omlottak össze az összeütköző jéghegyek. Észak felől nyomást kaptak a jégtáblák, s egymásra torlódtak a sziget partjain. Már-már attól lehetett tartani, hogy maga a hegyfok is lezuhan, hiszen voltaképpen nem volt egyéb, mint egy földdel és homokkal fedett jéghegy. Néhány hatalmas jégtáblát - óriási súlya ellenére - egészen az övezet cölöpkerítéséig vetett a rettentő nyomás. Az erőd lakóinak szerencséjére a hegyfok kitartott, és megvédte az épületeket a teljes szétmorzsolástól.

Érthető, hogy a Viktória-sziget helyzete a tengerszoros elszűkült bejáratánál, amely felé torlódva igyekeznek a jégtáblák, rendkívül veszélyes lehet. Valamiféle vízszintes lavina végigsöpörheti, hogy így fejezzük ki magunkat, a nyílt tengerre kisodort jéghegyek is szertezúzhatják, mielőtt még elsüllyedne a tenger mélységében. Annyi más után ez új veszedelmet jelentett. Paulina Barnett asszony az ár nyomásának csodálatos erejét s az egymásra torlódó jégtömbök ellenállhatatlan előrenyomulását látva, megértette, hogy a következő jégzajlásnál mekkora veszély fenyegeti a szigetet. Többször is beszélt erről Hobson hadnaggyal, s az úgy csóválta a fejét, mint akinek már válasza sincs erre.

Március első napjaiban teljesen elállt a szélvihar, s akkor vált csak láthatóvá, mekkora változáson ment keresztül a jégmező. Úgy látszott, a jégmezőnek valami elcsuszamlása folytán a jégtorlasz közelebb került a Viktória-szigethez. Néhol alig két mérföld távolságra került tőle, s úgy mozgott, mint az úszó jéghegyek, azzal a különbséggel, hogy a torlasz előrehaladt, azok pedig lefelé úsztak. A magas jéggát és a part között a talaj, vagyis jobban mondva a jégmező szörnyű felfordulás képét mutatta, teletűzdelve hummockokkal, letört jégcsúcsokkal, felfordított tömbökkel, felbukfencezett, sokoldalú jégtorlaszokkal s jéghullámokkal, mintha csak a legvadabb vihar idején hirtelen fagyott volna be a tenger. Felismerhetetlenné vált a táj. Azt lehetett volna mondani, hogy egy összeomlott nagyváros romjai ezek, egy városé, amelynek egyetlen szobra sem maradt a talapzatán. Csak a magas jéghegység állott rendületlenül, az égre rajzolva kúpjait, gömbjeit, fantasztikus gerinceit, hegyes csúcsait, s fenséges keretbe foglalta ezt a festői felfordulást.

Ekkorára már teljesen elkészültek a bárka építésével. Kissé ormótlan alakúra sikerült, amint ez várható is volt, de dicsőségére szolgált Mac Napnek, s gálya alakú elülső részével jobban állhat majd ellen a jégtáblákkal való összeütközéseknek. Olyan volt, mint azok a holland bárkák, amelyek kimerészkednek az északi vizekre. Befejezett vitorlázata, mint egy kétárbocosé, egy brigantinból, azaz artimon-árbocra szerelt, trapéz alakú farvitorlából meg egy háromszögletű orrvitorlából állt, mindez egyetlen árbocon. A kereskedelmi ügynökség sátorponyváit használták fel a vitorlázat elkészítésénél.

A hajócskában a Viktória-sziget minden lakója elfért, s nyilvánvaló volt, hogy ha a sziget beúszik a Bering-szorosba - ami remélhető volt -, akkor könnyen megteheti még a legnagyobb távolságot is, amely az amerikai szárazföldtől elválasztja. Most már tehát csak a jégzajlást kellett bevárni.

Ekkor Hobson hadnagynak az az ötlete támadt, hogy elég nagy kirándulást tesz délkelet felé avégből, hogy felderítse, milyen állapotban van most a jégmező, megfigyelje, vajon vannak-e már jelei a közelgő olvadásnak, s megvizsgálja a jégtorlaszt is, hogy végre láthassa, vajon a tenger jelenlegi állapotában el van-e még vágva minden átjáró az amerikai szárazföld felé. Sokféle esemény, sok véletlen játszhat közbe, mielőtt még a jégzajlás szabaddá tenné a tengert, s egy felderítő út az óvatosság parancsszava volt.

Elhatározták hát az expedíció kiküldését, s március 7-ére tűzték ki az indulást. A kis csapat Hobson hadnagyból, Paulina Barnettből Kalumahból, Marbre-ből és Sabine-ből állt. Megbeszélték, hogy ha az út járható, átjárót keresnek a jégmezőn, de Paulina Barnett asszony és társai két napon túl semmi esetre sem maradnak távol hazulról.

Elkészítették tehát az úti elemózsiát, és az osztag, minden eshetőségre jól felfegyverkezve, március 7-én délelőtt elhagyta a Reménység-erődöt, s elindult a Michel-fok felé.

Ekkor 32 Fahrenheit (0 Celsius) fokot jelzett a hőmérő. Kissé ködös, de csendes idő volt. A nap már napi hét-nyolc órás ívet írt le a láthatár fölött, s rézsútos sugarai elég jól világították meg a jégtömböket.

Kilenc órakor, rövid pihenő után Hobson hadnagy és társai leereszkedtek a Michel-fok lejtőjén, és délkeleti irányban elindultak a jégmezőn. A jéghegység ebben az irányban még három mérföldnyire sem volt a hegyfoktól.

Érthető, hogy meglehetős lassan haladtak. Minduntalan kerülgetni kellett, hol egy mély repedést, hol meg egy átmászhatatlan hummockot. Nyilvánvaló volt, hogy semmilyen szánnal nem merészkedhetnek erre az egyenetlen útra. Nem is út volt ez, hanem mindenféle nagyságú és alakú jégtömbök halmaza; némelyiket közülük csak a csoda tartotta egyensúlyban, mások meg éppen az imént omlottak le, amiről törésük vonala és késpenge éles szögleteik tanúskodtak. De mindeme törmelék és összevisszaság közepette egyetlen nyom sem jelezte, hogy ember vagy állat járt volna erre. Sehol semmi élőlény ebben a magánosságban, amelyet még a madarak is elhagytak.

Paulina Barnett asszony megdöbbenve tette fel önmagának a kérdést, hogy ha decemberben keltek volna útra, miképpen jutnak át ezen a felforduláson itt a jégmezőn, de Hobson hadnagy eszébe juttatta, hogy akkor egészen más látványt nyújtott a jégmező. A jéghegyek előidézte rettenetes nyomás akkor még nem állt elő, s így aránylag sima jégmezőt találtak volna. Az egyetlen akadályt az okozta, hogy a tenger nem volt mindenütt befagyva, és semmi egyéb. Igaz, hogy most a jégmező egyenetlensége miatt járhatatlan az út, de ezek a bukkanók a tél kezdetén még nem léteztek.

Eközben közeledtek a magas jéggáthoz. Kalumah csaknem állandóan a kis csapat előtt haladt. Az élénk és könnyed bennszülött nő oly biztos léptekkel szökellt a jégtáblák között, mint zerge az alpesi sziklákon. Csodálatos látványt nyújtott, amint így szökdécselt, habozás s egyetlen téves lépés nélkül, szinte ösztönösen követve mindig a legalkalmasabb átjárót, a jéghegyeknek ebben az útvesztőjében. Előreszaladt, visszajött, kiáltozott; megbízható vezetőnek bizonyult.

Délfelé elérkeztek a hatalmas jéghegyek alá, de három órába tellett, míg ezt a három mérföldnyi utat megtették.

Milyen félelmetesen szép is ennek a jéggátnak hatalmas tömege, amelynek némelyik csúcsa több mint négyszáz láb magasra emelkedik a jégmező szintje fölé. Világosan kirajzolódtak azok a rétegek, amelyekből alakult. Különböző színű, rendkívül finom árnyalatok tündököltek a jégfalakon. Nagy felületeken ragyogott ez a színpompa, hol szivárvány, hol jáspisszínű volt, mindenütt arabeszkekkel ötvözött, vagy világító, csillogó pikkelyekkel tűzdelt. Nincs olyan sziklafal, bármily különös alakzatú legyen is, amelyről fogalmat alkothatnánk ezekről a némely helyütt homályos, másutt meg átlátszó jéghegyekről, amelyeken a legcsodálatosabb fény- és árnyjátékokban gyönyörködhettek utasaink.

De csak a legnagyobb elővigyázattal közeledhettek ezekhez a magas jégszirttömegekhez, mert nagyon is kétes szilárdságúak voltak. Minden csakúgy töredezett, ropogott a belsejükben. A szörnyű szétesés belső munkája ment itt végbe. A jégtömegbe szorult légbuborékok siettették pusztulását, és érezni lehetett, hogy mindez a jégből való építkezés, a hideg remekműve, oly törékeny, hogy nem éli túl a sarkvidéki telet, és vízzé semmisül a nap sugarai alatt. Egész folyamok telnének ki belőlük.

Hobson hadnagynak figyelmeztetnie kellett társait a jéghegyomlás veszélyére, mert egyre-másra szakadtak le a csúcsok. Így hát a kis csapat a jéghegyektől bizonyos távolságra haladt végig a hegység mentén. S helyesen cselekedtek, hogy ilyen elővigyázatosak voltak, mert úgy két óra tájban, egy völgy kiszögellésénél, ahol Paulina Barnett asszony és társai éppen át akartak haladni, egy óriási, több mint egyszáz tonna súlyú jégtömb levált a jéggát csúcsáról, s rettenetes robajjal zúdult le a jégmezőre. A jégréteg betört a lezuhanó tömb alatt, és a víz magasra szökött. Szerencsére a jégtömb robbanó bomba módjára szétrepülő szilánkjai senkit sem találtak el.

Két órától ötig egy szűk, a jéghegyek közé ékelt, kanyargó völgyet követtek. Vajon ez a völgy egész szélességükben átszeli-e a jéghegyeket? Ezt aztán nem tudhatták. Ily módon betekintést nyerhettek a magas jéggát belső konstrukciójába. Azok a jégtömbök, amelyek alkották, szimmetrikusabban sorakoztak, mint a külső jégburkolat. Több helyütt jégbe fagyott fatörzsekre akadtak, de ezek nem sarkvidéki, hanem trópusi fafajták voltak. Minden valószínűség szerint a Golf-áramlattal kerültek ide, innen aztán a jégtáblák sodrában újra csak visszajutnak az óceánba. Néhány hajóroncsot is láttak, valami hajó vízvonal alatti részének maradványai és egyéb hajóalkatrészek voltak.

Öt óra tájban már annyira kezdett sötétedni, hogy abba kellett hagyni a felderítést. Mintegy két mérföldet tettek meg az akadályokkal teli s alig járható völgyben, de a kanyargós út miatt nem lehetett felbecsülni, voltaképpen mennyi utat tettek is meg hát légvonalban.

Jasper Hobson tehát jelt adott a megállásra. Marbre és Sabine - jégkésekkel felfegyverkezve - fél óra alatt barlangot vájtak a jégtömb oldalába; a kis csapat meghúzódott benne, megvacsorázott, és a fáradtságtól csaknem azonnal elnyomta őket az álom.

Másnap reggel nyolc órakor mindenki talpon volt, és Jasper Hobson még egy mérföldnyire a völgy mentén folytatta az utat, megtudandó, nem visz-e keresztül a jéghegy egész szélességében. A nap helyzete szerint a völgy, amely eddig északkeleti irányban haladt, most délkeletnek kanyarodott.

Tizenegy órakor Hobson hadnagy és társai átértek a jéghegy túlsó oldalára. Így tehát kétség sem fért ahhoz, hogy megvan az átjáró.

A jégmezőnek ez az egész keleti része ugyanolyan látványt nyújtott, mint a nyugati szakasza. Ugyanolyan jégtorlaszok, ugyanúgy meredeznek a tömbök. Mindenütt jéghegyek s hummockok terültek el, ameddig a szem csak ellátott; néhány sík, de keskeny területrész választotta el őket, ezeket számos hasadék darabolta szét, amelyeknek szélei szétesőben voltak. Mindenütt ugyanaz a magány, ugyanaz a jégpusztaság, ugyanaz az elhagyatottság. Sehol egy állat, sehol egy madár.

Paulina Barnett asszony felkapaszkodott egy hummock tetejére, s onnan egy óra hosszat szemlélte ezt a szemnek oly igen szomorú sarki világot. Akaratlanul is arra az indulásra gondolt, amelyet öt hónappal ezelőtt megkíséreltek. Lelki szemei előtt megjelent a kereskedelmi ügynökség egész személyzete, ez az egész, az éjszakába veszett nyomorúságos karaván, amely e magános jégbirodalom közepette annyi akadállyal és oly sok veszéllyel küszködve igyekezett az amerikai szárazföld felé!

Végül is Hobson hadnagy rezzentette fel álmodozásából.

- Asszonyom - szólt hozzá -, íme, már egy teljes napja, hogy elhagytuk az erődöt. Most már tudjuk, milyen vastag a jéghegy, mivel pedig megígértük, hogy két napnál tovább nem maradunk távol, azt hiszem, itt az ideje, hogy visszaforduljunk.

Ezt Paulina Barnett asszony is helyeselte. A felderítés célját elérték. A jéghegy csak közepes vastagságúnak bizonyult, úgyhogy ha megindult a jégzajlás, elég gyorsan elolvad majd, és szabad utat enged Mac Nap bárkájának. Most már hát nem volt itt több keresnivalójuk, haza kellett térniük, mert hiszen változhat az idő is, és ha kitör a hóvihar, akkor a völgyön át nemigen lesz járható az út.

Megebédeltek hát, és délután egy óra tájt elindultak hazafelé. Öt órakor, úgy, mint tegnap, ismét megálltak, s jégkunyhóban töltötték az éjszakát. Eseménytelenül telt el az éj, és másnap, március 9-én reggel nyolc órakor a hadnagy jelt adott az indulásra.

Szép idő volt. A nap felkelt a jéghegyek fölött, s néhány sugarát a völgyre vetette. Jasper Hobson és társai hátat fordítottak a napnak, mivel nyugat felé haladtak, de azért gyönyörködhettek a jégfalak visszatükrözte, szemük előtt kereszteződő napsugarakban.

Paulina Barnett asszony és Kalumah kissé elmaradtak, s beszélgetve követték a Marbre és Sabine mutatta szűk átjárókat. Azt remélték, hogy délre áthaladnak a jéghegységen, megteszik a Viktória-szigetig még hátralevő három mérföldet, s délután egy vagy két órára odaérnek. Így napnyugtakor már otthon is lesznek a kirándulók. Ez ugyan néhány óra késedelmet jelent, de társaiknak nincs mit aggódniuk emiatt.

Igen ám, csakhogy nem számoltak azzal a közbejött eseménnyel, amelyet semmilyen emberi éleslátás nem láthatott előre.

Úgy tíz óra felé járt az idő, amikor Marbre és Sabine, akik vagy húsz lépéssel a többiek előtt jártak, megálltak. Úgy látszott, mintha vitatkoznának. Mikor a hadnagy, Paulina Barnett asszony és a fiatal bennszülött nő utolérte őket, látták, hogy Sabine kezében tartja az iránytűjét, mutogatja társának, amaz pedig megdöbbenve nézi a műszert.

- Na tessék! Ez aztán a fura dolog! - kiáltott fel Hobson hadnagyhoz fordulva. - Megmondaná nekem, kérem, hadnagy úr, hogy a jégmezőtől mely irányba esik a mi szigetünk? Keletre vagy nyugatra?

- Nyugatra - felelte a kérdéstől kissé meglepetten Jasper Hobson. - Hiszen ezt maga is jól tudja, Marbre.

- Persze hogy tudom!... Nagyon is jól tudom!... - válaszolta fejcsóválva Marbre. - De ha a szigetünk nyugaton fekszik, akkor mi rossz úton járunk, és távolodunk tőle!

- Micsoda? Távolodunk! - csodálkozott vadásza határozott hangján a hadnagy.

- Kétségtelenül, hadnagy úr - felelte Marbre. - Ám tessék megnézni az iránytűt. Akármi legyek, ha nem azt mutatja, hogy mi kelet felé tartunk, nem pedig nyugat felé.

- Ez lehetetlen! - mondta Paulina asszony.

- Tessék. Nézze meg, asszonyom - felelte Sabine.

A mágnestű valóban meggabalyodott, mert homlokegyenest ellenkező irányba mutatott, mint ahogy várták. Jasper Hobson elgondolkodott, s nem válaszolt.

- Úgy látszik, akkor tévedtünk, amikor ma reggel elhagytuk a hókunyhónkat - jegyezte meg Sabine. - Biztosan balra indultunk el, ahelyett, hogy jobbra fordultunk volna.

- Nem! - kiáltott fel Paulina Barnett asszony. - Ez lehetetlen! Nem tévedtünk!

- De... - ellenkezett Marbre.

- Miért "de"? - vágta el a szavát Paulina Barnett asszony. - Nézze csak a napot! Most már talán nem keleten kél? Márpedig, mivelhogy reggel hátat fordítottunk neki, s azóta is állandóan a hátunk mögött van, világos, hogy mi most nyugat felé haladunk. Mivel pedig a sziget nyugatra fekszik, ha kikerülünk ebből a völgyből, a jégmező nyugati részén ott találjuk a szigetünket.

Marbre-t úgy meghökkentette ez az érvelés, hogy nem tudott mit válaszolni, s összefont karral állt ott.

- No jó - mondta most Sabine -, de hát akkor az iránytű homlokegyenest ellentmond a napnak!

- Így van, legalábbis e pillanatban - válaszolta Jasper Hobson -, és ennek egyedüli magyarázata ez: a magas északi szélességeken és azokon a tájakon, amelyek a mágneses sark közelében terülnek el, olykor előfordul, hogy az iránytű megbolondul, és hogy a tűhegy teljesen hamis irányt mutat.

- Jó - mondta Marbre -, akkor tehát úgy kell folytatnunk az utunkat, hogy mindig a hátunk mögött legyen a nap?

- Ehhez kétség sem fér - válaszolta Hobson hadnagy. - Jómagam, ha az iránytű és a nap között választhatok, hát én bizony habozás nélkül a napot választom. Mert a nap, az aztán sosem gabalyodik meg!

Az utat folytatták úgy, hogy a nap mindig a hátuk mögött volt, mert annyi biztos, hogy Jasper Hobson a nappal tündöklő csillagának helyzetéből következtetett érvelésével szemben nem volt mit ellenvetni.

A kis csapat tehát a völgyben haladt, de az út valahogy tovább tartott, mint gondolták. Jasper Hobson úgy számított, hogy még dél előtt átjutnak a jégmezőn, de már két óra is elmúlt, amikor végre a szűk átjáró végéhez értek.

Ez a meglehetősen furcsa késedelem nemigen nyugtalanította a hadnagyot, de képzelhetjük Hobson és társai mélységes megdöbbenését, amikor, kijutva a jégmezőre, a jéghegyek alján nem látták ott a Viktória-szigetet, holott annak ott kellett volna lennie a szemük előtt!

Nem! A sziget - amely pedig innen, a Michel-fokot koszorúzó fákról világosan felismerhető - nem volt sehol! Végtelen jégmező terült el a helyén, amelyet a jéghegyek fölött, a pályáján haladó nap sugarai ragyogtak be, ameddig a szem csak elláthatott!

Hobson hadnagy, Paulina Barnett asszony, Kalumah és a két vadász csak bámultak, majd összenéztek.

- Itt kellene lenni a szigetnek! - kiáltotta Sabine.

- Márpedig nincs itt! - felelte Marbre. - Nahát! Hova lett a sziget, hadnagy úr?

Paulina Barnett asszony annyira elképedt, hogy nem tudott mit válaszolni. Jasper Hobson egy szót sem szólt.

Most Kalumah odalépett a hadnagyhoz, megérintette a karját, és így szólt:

- Eltévedtünk a völgyben. Felfelé mentünk ott, ahol lefelé kellett volna jönnünk, és most ott vagyunk, ahol tegnap voltunk, amikor először mentünk át a jégmezőn. Jöjjenek! Jöjjenek velem!

S a hadnagy, Paulina Barnett asszony, Marbre és Sabine - magukat a fiatal bennszülött nő ösztönére bízva - szinte gépiesen követték őt, megfordultak, és ismét bementek a szűk átjáróba, holott, ha a nap járása szerint igazodtak, a látszat Kalumah ellen szólt!

De Kalumah mit sem magyarázgatott, s menet közben csak ennyit mormolt:

- Gyerünk! Gyorsan, gyorsan!

A hadnagy, Paulina Barnett asszony és társaik végképp kimerültek, s már alig vánszorogtak, amikor éjszaka, három óra gyaloglás után végre a jéghegyek túlsó oldalára érkeztek. Sötét volt, hát nem láthatták, itt van-e a sziget, de ezt illetően nem sokáig maradtak bizonytalanságban.

Mert alig tettek néhány száz lépést a jégmezőn, amikor egyszerre csak mindenfelől égő gyantafáklyák lobogását pillantották meg, és puskalövések is dördültek; így adtak jelet nekik.

A kis csapat viszonozta a jeleket, s kisvártatva már együtt voltak Long őrmesterrel és Thomas Blackkel - akit a barátai sorsa feletti aggodalom végre kizökkentett tompultságából - és a többiekkel, akik elébük szaladtak. A szegény emberek már valóban nagyon nyugtalankodtak, mert minden okuk megvolt feltételezni - ami egyébként így is történt -, hogy Jasper Hobson és társai hazafelé tartva eltévedtek.

De vajon miért gondolkodtak így azok, akik a Reménység-erődben maradtak? Miért vélekedtek úgy, hogy a hadnagy és kis csapata hazafelé tartva eltévedt?

Ez azért volt, mert az óriási jégmező és vele együtt a sziget tegnap óta elmozdult, s félfordulatot végzett maga körül. S ezért, ennek az elmozdulásnak következtében történt, hogy most már nem nyugatra, hanem keletre fekszik a jéghegység, s ezért kellett hát errefelé keresni a vándor szigetet.

 

XVI. A JÉGZAJLÁS

Két óra múlva mindnyájan hazaérkeztek a Reménység-erődbe. És másnap, március 10-én a kelő nap azt a partját világította meg, amely azelőtt a sziget nyugati részét képezte. A Bathurst-fok most, ahelyett, hogy északra nézett volna, délre mutatott. A fiatal Kalumahnak, aki ismerte ezt a jelenséget, igaza volt, s ha a nap nem tévedett is, azért az iránytűnek is igaza volt!

Így tehát a tájékozódás megint csak megváltozott a Viktória-szigeten, mégpedig teljesen. Mióta levált az amerikai szárazföldről, a sziget félfordulatot végzett maga körül, s vele együtt az a végtelen jégmező is, amely foglyul ejtette. Ez a központi elmozdulás arra vallott, hogy a jégmező már nem függ össze a szárazfölddel, hogy leszakadt a partról, s ebből az következik, hogy közeleg a jégzajlás ideje.

- Ez a frontváltozás mindenesetre csak javunkra szolgálhat - mondta Hobson hadnagy Paulina Barnett asszonynak. - A Bathurst-fok és a Reménység-erőd délkeletre fordult, vagyis arrafelé, ahol legközelebb a szárazföld és a jéghegyek - amelyek csak egy szűk és nehezen hajózható szorost hagytak a bárkánk számára - most már nem emelkednek köztünk és Amerika között.

- Akkor hát a lehető legjobban állunk? - kérdezte mosolyogva Paulina Barnett asszony.

- A lehető legjobban, asszonyom - felelte Jasper Hobson, aki helyesen értékelte a Viktória-sziget helyzetváltoztatásának következményeit.

Március 10-étől 21-éig semmi különösebb esemény nem történt, de már érezhetővé vált az új évad közeledte. A hőmérséklet 43 és 50 Fahrenheit (+6 és 10 Celsius) fok között maradt. Az olvadás megindult, s úgy látszott, nemsokára szétrepedezik a jégmező. Új hasadékok tátongtak rajta, és a jégtől megszabadult víz kiáradt a repedésekből. Hogy a bálnavadászok sajátos kifejezésével éljünk, ez a sok hasadék csupa seb, amelyekből "vérzik" a jégmező. A töredező jégtáblák akkorákat dördültek, mint az ágyúlövés. Több napig esett az eső, mégpedig eléggé meleg eső ahhoz, hogy meggyorsítsa a tenger jégtakarójának olvadását.

A vándormadarak, amelyek a tél elején elhagyták az úszó szigetet, hófajdok, vészmadarak, viharmadarak, vadkacsák stb., most nagy számban tértek vissza. Marbre és Sabine néhány olyat is lőtt belőlük, amelyek még most is nyakukon viselték azt a cédulát, amit a hadnagy és Paulina Barnett asszony néhány hónappal korábban erősített rájuk. A fehér hattyúk csapata is megjelent, és csak úgy zengett a lég a harsogó trombitálásuktól. Ami pedig a négylábúakat, a rágcsálókat és húsevőket illeti, ezek, eddigi szokásuk szerint, továbbra is látogatták az erőd környékét, s már valósággal háziállatokká váltak.

Ha az ég derült volt, Hobson hadnagy csaknem naponta magasságmérést végzett. Sőt ebben néha Paulina Barnett asszony is segített neki, vagy ő maga végezte el a megfigyeléseket, mert már ő is nagyon ügyesen kezelte a szextánst. Valóban, igen fontosak voltak ezek az északiszélesség- és keletihosszúság-megállapítások, mert ezek által a sziget helyzetében beálló minden változást észrevehettek. A kétféle tengeráramlatot illető, életbevágóan fontos kérdés még mindig függőben volt, azt kellett megtudniuk, vajon északra vagy délre sodorja-e az áramlat a szigetet, ha majd a jégzajlás megindul, mindenekelőtt ez a kérdés foglalkoztatta Jasper Hobsont és Paulina Barnett asszonyt.

El kell ismernünk, hogy ez a bátor nő kifogyhatatlan erejével mindig, mindenben nemének díszére vált. Társai naponta láthatták, mint végzi fáradhatatlanul, csúf időben, záporban, havazásban egyaránt felderítő útjait a sziget különböző részein, mint merészkedik ki a félig-meddig már széteső jégmezőre; majd - amikor hazatért - az erőd belső életét szervezte meg, s mindig az ő hűséges Madge-e segítségével, mindenről gondoskodott, s mindenkit ellátott tanácsaival.

Paulina Barnett asszony bátran nézett a jövő elébe, és sosem látszott rajta semmi mindabból az aggodalomból s nyomasztó előérzetből, amelytől még az ő erős lelke sem menekedhetett meg. Most is éppoly bizakodó és bátorító volt, mint amilyennek megismerték, éppúgy bátorította a többieket, s változatlan kedélye mögött senki sem fedezhette fel azt a súlyos szorongást, amely érzés alól ő sem lehetett kivétel. Jasper Hobson mélységesen csodálta.

De Kalumahban is teljesen megbízott, s gyakran cselekedett a fiatal eszkimó nő természetes ösztöne szerint, egészen úgy, mint ahogyan a vadász a kutyájára bízza rá magát. Az egyébként is nagyon okos eszkimó leány minden sarkvidéki eseménnyel, jelenséggel teljesen tisztában volt. Egy bálnavadászhajón minden bizonnyal helyettesíthette volna az "ice-master"-t, vagyis azt a révkalauzt, akire mint legfőbb szakemberre bízzák rá a hajó irányítását az úszó jégtáblák s jéghegyek közepette. Kalumah naponta vizsgálta a jégmező állapotát, s a fiatal bennszülött nő már a távoli jéghegyek töredezésének ropogásából képes volt megállapítani, hol tart az olvadás. Elmondhatjuk bízvást azt is, hogy sosem merészkedett még ki a jégmezőre biztosabb láb, mint az övé. Ösztönösen megérezte, ha az "alul korhadt" jégtábla már csak igen ingatag támpontot nyújtott, s egyetlen tétova lépés nélkül járt-kelt a hasadékokkal lyuggatott jégmezőn.

Március 20-ától 30-áig az olvadás gyorsan haladt. A bőséges esőzés is siettette a jégtáblák olvadását. Most már remélhető volt, hogy nemsokára szétválik a jégmező, s talán még két hét sem kell hozzá, hogy Hobson hadnagy, a szabaddá vált vizet kihasználva nekivághasson hajócskájával a jégtáblák közt vezető útnak. A hadnagy nem az az ember volt, aki habozik, különösen amikor még attól is tarthatott, hogy a sziget északra sodródik, ha csak egy kicsit is a Bering-áramlat felé viszi a Kamcsatka-áramlat.

- De ettől nem kell félni - hajtogatta egyre Kalumah. - A jégzajlás nem felfelé halad, hanem lefelé, és ott van a veszély! - erősködött a leány, és dél felé mutatott, ahol a végtelen Csendes-óceán hullámai hömpölyögnek.

Ezt egészen határozottan állította a fiatal eszkimó nő. Hobson hadnagy ismerte a leánynak ezt a rendíthetetlen véleményét, s ez megnyugtatta, mert attól nem tartott, hogy a sziget a Csendes-óceán vizein pusztulhat el. Ugyanis még előbb felszáll a bárkára a kereskedelmi ügynökség egész személyzete, és az útvonal az egyik vagy másik szárazföldig minden bizonnyal rövid lesz, mivelhogy a tengerszoros valóságos tölcsért képez az Ázsia partjain fekvő Oriental-hegyfok és az amerikai partok Prince de Galles-hegyfoka között.

Érthető tehát, mekkora figyelemmel kellett ellenőrizni a szigetnek még csak a legcsekélyebb elmozdulását is. Mindannyiszor meg kellett hát határozni a földrajzi helyzetet, valahányszor csak derült volt az égbolt, és ez idő tájt Hobson hadnagy és társai minden elővigyázatossági intézkedést megtettek a közeli - s esetleg sürgős - hajóra szállás érdekében.

Amint ezt gondolhatjuk, a csakis a kereskedelmi ügynökség üzemeltetéséhez szükséges munkálatok, vagyis a vadászat és a csapdák karbantartása, abbamaradtak. A raktárok zsúfolásig teltek prémáruval; ezek bizony nagyrészt elveszettnek tekinthetők. A vadászok és csapdások tehát munka nélkül ődöngtek. Ami az ácsmestert és embereit illeti, ők befejezték a bárka építését, s miközben arra vártak, hogy vízre bocsáthassák, az erőd főépületének megerősítésével foglalatoskodtak, mert ha itt a jégzajlás, a háznak talán a parti jégtáblák jókora nyomását kell majd kiállnia, ha a Bathurst-fok nem képez elég akadályt előttük. Erős gyámfákkal támogatták meg hát a ház fából épült falait. Odabenn a szobákban pedig függőlegesen állított támfákat helyeztek el, amelyek megsokszorozták a mennyezet mestergerendáinak támpontjait. A háztető fedélszerkezetét álló dúcokkal és gyámpillérekkel erősítették meg, úgyhogy most már jelentékeny súlyt bírt el, mivel úgyszólván kazamata lett. Ezekkel a különféle munkálatokkal április első napjaiban készültek el, és nemsokára meg lehetett állapítani, hogy ezek nemcsak hasznosak, hanem feltétlenül szükségesek is voltak.

Eközben napról napra egyre inkább mutatkoztak az új évad jelei. Rendkívül korán jött a tavasz, mert a sarkvidékhez képest különösen enyhe telet követett. Már néhány rügy is megjelent a fákon. A nyír, a nyárfa, szamócabokor kérgeit sok helyütt megduzzasztotta a megindult nedvkeringés. A napsugaraknak közvetlenül kitett lejtők halványzöld színárnyalatú mohával voltak borítva, de még alig volt ideje kibújni a földből, s az erőd környékén hemzsegő rágcsálók egyéb táplálék híján máris rávetették magukat.

Hát ha valaki most szerencsétlennek érezte magát, akkor az vitán felül a becsületes káplár volt. Mint tudjuk, Joliffe-né férjeurára bízta a felesége veteményeskertjének őrzését. Máskor mindig csak a kis szárnyas fosztogatók, a lummák, vészmadarak csőrétől kellett megóvnia a káplárnak a sóska- és kalánfűvetést. Egy madárijesztő is bízvást elriaszthatta volna ezeket a falánk madarakat, hát akkor hogyne zavarta volna el őket a káplár, saját személyében. Ámde most a madarakkal együtt a sarkvidéki állatvilág mindenféle rágcsálója és kérődzője is ráment a vetésre. Ezeket egyáltalán nem zavarta el a tél; ösztönösen veszélyt sejtettek, hát az erőd közelségében maradtak, és a rénszarvas, sarki nyúl, pézsmapocok, erdei cickány, nyuszt stb. dacolt a káplár minden vészes fenyegetésével.

A szegény ember egymagában mit sem tehetett ellenük. Míg a veteményeskert egyik végét védelmezte, addig a másik végén javában zabáltak a kártevők.

Bizonyára okosabb lett volna, ha a káplár itt hagyja ezt az egész termést számtalan ellenségének, hiszen úgysem vehetik már semmi hasznát, mert nemsokára elhagyják az erődöt. Paulina Barnett asszony is ezt a tanácsot adta a csökönyös káplárnak, mikor, naponta hússzor is, nyakára járt a folytonos sopánkodásával; ám Joliffe káplár hallani sem akart róla.

- Még hogy ennyi munka kárba vesszen! - hajtogatta. - Akkor hagyni itt egy ilyen telepet, amikor már virágozni kezd! Feláldozni ezt a vetőmagot, amit én oly gondosan vetettem el a feleségemmel!... Ó, asszonyom, higgye el, néha kedvem lenne azt mondani, hogy menjenek, maga meg a többiek, amerre látnak, én meg itt maradok a feleségemmel! A Társaság egész biztosan beleegyezne abba, hogy átengedje nekünk a szigetet, s mi legyünk a tulajdonosai...

Paulina Barnett asszony akaratlanul is elnevette magát ezen a hóbortos megjegyzésen, és visszaküldte a káplárt a kis feleségéhez, aki már réges-rég feláldozta a sóskáját, kalánfüvét és más skorbutellenes növényét, amelyeknek ezentúl már semmi hasznát sem láthatják.

Megjegyzendő, hogy a telelők egészségi állapota, a férfiaké éppúgy, minta nőké, kitűnő volt. Legalább a betegség megkímélte őket. Maga a kisgyerek is teljesen felépült, és az első tavaszi napsugarakat élvezte.

Április 2-, 3-, 4- és 5-én az olvadás most már aztán teljes erővel megindult. A meleg érezhető volt, de az idő borús. Gyakran s nagy csöppekben esett az eső. Délnyugati szél fújt, ez hozta a meleget a szárazföld felől. De ebben a ködös időben egyetlen megfigyelést sem lehetett végezni. Sem a nap, sem a hold világa, de még csak egy csillag fénye sem hatolt át ezen a sűrű ködfüggönyön.

Hát ez bizony sajnálatos körülmény volt, mert hiszen a Viktória-szigetnek még a legcsekélyebb elmozdulását is oly nagyon fontos lett volna megfigyelni.

Az április 7-éről 8-ára virradó éjjel kezdődött meg aztán igazán a jégzajlás. Reggel Hobson hadnagy, Paulina Barnett asszony, Kalumah és Long őrmester felmásztak a Bathurst-fok csúcsára, és megállapították, hogy a jéghegyek helyzetében némi változás állt be. Az óriási jéggát csaknem a közepén kettévált, s most két különálló részt képezett, és mintha a felső része északnak akarna fordulni.

Itt tehát már a kamcsatkai tengeráramlat befolyása érezhető? S az úszó sziget is ugyanabba az irányba fordul? Megérthetjük, milyen szorongó félelem fogta el a hadnagyot és társait.

Néhány órán belül eldőlhet a sorsuk, mert ha még pár száz mérfölddel északabbra veti őket végzetük, akkor igen bajosan érhetik el a szárazföldet egy ilyen kicsiny bárkán, mint az övék. Sajnos, telelőinknek semmiféle eszköz nem állott rendelkezésükre ahhoz, hogy a végbement elmozdulás mértékét és természetét felbecsülhessék. Mindazonáltal, annyit meg lehetett állapítani, hogy a sziget még nem mozog, vagy legalábbis nem a jéghegy irányában, mivel annak mozgása észrevehető volt.

Az látszott tehát valószínűnek, hogy a jégmező egy része különvált, és felfelé úszik, északnak, míg az a rész, amely eleddig körülvette a szigetet, még mozdulatlan maradt.

Egyébként a magas jéggátnak ez az elmozdulása mit sem változtatott a fiatal eszkimó nő vélekedésén. Kalumah kitartott amellett, hogy a jégzajlás délnek halad, valamint, hogy maguk a jéghegyek is nemsokára a Bering-tengeráramlat hatása alá kerülnek. Kalumah felvett egy darabka forgácsot, s azzal lerajzolta a homokba a szoros elhelyeződését, hogy így könnyebben megérthessék, amit mond, és miután meghúzta az irány vonalát, mutatta, hogy a sziget ezt a vonalat követve közeledik majd az amerikai partokhoz. Ebben a hitében semmiféle ellenvetés nem rendíthette meg, s valóban megnyugtatóan hatott, amint az okos bennszülött nő határozott hangú magyarázatát hallgatták.

Mindamellett, április 8- és 9-én úgy látszott, hogy Kalumahnak még sincs igaza. A jéghegyek északi része egyre inkább észak felé távolodott. A jégzajlás nagy dörgéssel és terjedelmes területen ment végbe. A rianást a part valamennyi pontján siketítő ropogás kísérte. A szabadban lehetetlen volt egymás szavát hallani. A szüntelen robaj úgy hallatszott, mint valami rettentő tüzérség pergőtüze. A parttól félmérföldnyire a Bathurst-fok uralta valamennyi szakaszon megkezdődött most már a jégtáblák egymásra torlódása. A jéghegyek láncolata darabokra töredezett - ahány darab, annyi hegy -, és északnak sodródott. Legalábbis ez volt a jéghegyek mozgásának látszólagos iránya.

Hobson hadnagy, bár egy szót sem szólt, egyre nyugtalanabb lett, és Kalumah állításai sem voltak képesek megnyugtatni. A fiatal eszkimó nő a hadnagy ellenvetéseire is makacsul ragaszkodott a saját véleményéhez.

Végül egy nap - április 11-én délelőtt - Jasper Hobson, az utolsó, északi irányban tovatűnő jéghegyekre mutatva ismét csak olyan érvekkel szorongatta Kalumaht, amelyeket a tények látszólag vitathatatlanná tettek.

- Nos hát nem és nem! - felelte Kalumah, mélyebb meggyőződéssel, mint valaha. - Nem! Nem a jéghegyek mennek észak felé, hanem a mi szigetünk ereszkedik délnek!

Talán igaza volt Kalumahnak! Ez a válasz rendkívül meghökkentette Jasper Hobsont. Valóban lehetséges, hogy a jéghegyek leválása csak látszólagos, és hogy - éppen ellenkezőleg - a jégmező által irányított Viktória-sziget úszik a tengerszoros felé. De ez a sodródás - ha ugyan egyáltalán létezik - nem volt megállítható, sem felbecsülhető, sem a sziget keleti hosszúságát, sem északi szélességét nem lehetett felvenni.

Ugyanis nemcsak hogy borús és megfigyelésre alkalmatlan volt az idő, de, szerencsétlenségükre, a sarkvidéknek egy sajátságos jelensége még csak fokozta a sötétséget, teljesen eltakarva a látóteret.

Ugyanis, pontosan a jégzajlás időszakában több fokkal süllyedt a hőmérséklet. Csakhamar vastag ködfellegbe burkolózott a Jeges-tengernek ez a tája, ám ez nem volt közönséges ködnek nevezhető. A talajra ereszkedett, egészen alacsonyra, a felületére, mint valami fehér kéregszerűség, de mégsem hasonlítható a dérhez, mert emez csak vízgőz, amely lecsapódása után fagy össze. Az ezt a ködöt alkotó igen laza részecskék rátapadtak a fákra, bokrokra, az erőd falaira, szóval mindenre, ami csak kiálló volt, s csakhamar vastag takarót alkottak, amelyből prizma alakú vagy gúla alakú szálak álltak ki, csúcsukkal a szél irányába mutatva.

Jasper Hobson most már felismerte ezt a jelenséget, amelyet tavasz idején gyakran észlelnek a bálnavadászok és telelők a sarki tájakon.

- Ez egyáltalán nem köd - magyarázta társainak -, ez a "frost-rime", vagyis fagyfüst, sűrű pára, amely teljesen megfagyott állapotban maradt.

De akár köd, akár pára, ennek a tüneménynek megjelenése sajnálatos körülménynek számított, mert legalább százlábnyi magasságra emelkedett a tengerszint fölé, és oly teljesen átláthatatlan volt, hogy ha ketten háromlépésnyire voltak egymástól, egyik nem látta a másikat.

Nagy volt tehát telelőink csalódása. Úgy látszott, mintha csak minden kellemetlenséget rájuk akarna zúdítani a természet. És éppen most, a jégzajlás idején, most, amikor végre megszabadul az őt hónapok óta rabláncon tartó kötelékeitől a sziget, s végül most, amikor még sokkalta nagyobb figyelemmel kellene ellenőrizni az elmozdulásait - most jön ez a köd, hogy minden megfigyelést megakadályozzon!

És így tartott ez négy teljes napig! Csak április 15-én szállt fel a "frost-rime". A délelőtt folyamán erős déli szél támadt, az aztán szétszaggatta, semmivé foszlatta.

A nap ragyogott. Hobson hadnagy a műszereiért rohant. Felvette a magasságot, és a sziget jelenlegi koordinátáit illető számításai eredménye ez volt:

északi szélesség: 69° 57'
keleti hosszúság: 179° 33'.

Kalumahnak igaza volt. A Viktória-szigetet a Bering-tengeráramlat ragadta magával, s dél felé vitte.

 

XVII. A HEGYOMLÁS

Telelőink tehát végre a Bering-tenger látogatottabb vidékei felé közeledtek. Most már nem kellett attól félniük, hogy északra sodródnak. Már csak arról volt szó, hogy ellenőrizzék a sziget útját, és felbecsüljék a sebességet, amely - az akadályokat figyelembe véve - bizonyára nagyon egyenlőtlen lesz. Ezzel foglalkozott igen aprólékos pontossággal Hobson hadnagy, s váltakozva vette fel hol a nap, hol meg a csillagok magasságát. Már másnap, április 16-án a megfigyelés után úgy számított, hogy ha a sebesség változatlan marad, a Viktória-sziget május elején eléri a sarkkört, amelytől legfeljebb négy földrajzi foknyi terület választja el.

Feltételezhető volt, hogy akkor a tengerszoros legszűkebb részébe érkező sziget ismét "lehorgonyoz" addig, míg a jégzajlás utat nem nyit számára. Akkor aztán vízre bocsátják a bárkájukat, és az amerikai szárazföld felé vitorláznak.

Mint tudjuk - hála az elővigyázatossági intézkedéseknek - minden készen volt az azonnali vízreszálláshoz.

A sziget lakói most már türelmesebben s főként több reménykedéssel várakoztak. A sok megpróbáltatást szenvedett, szegény emberek érezték, hogy most már "egyenesben" vannak, s oly közel haladnak az egyik vagy másik parthoz, hogy semmi akadálya nem lesz, hogy néhány napon belül kiköthessenek.

Ez a kilátás lelkesítette őket. Ismét rátaláltak arra a természetes jókedvre, amelyet már oly rég elűztek a viszontagságok. Az étkezések ismét vidáman folytak, annál is inkább, mivel élelemben nem volt hiány, s mert az új program nem írt elő takarékoskodást. Ellenkezőleg. Aztán meg a tavasz hatása is érezhetővé vált, s mindnyájan valósággal megrészegedve szívták be a tavaszi szél hozta langyos levegőt.

A következő napokban többször is kirándultak a sziget belsejébe és a tengerpartra. Most már sem a prémes állatok, sem a kérődzők s a ragadozók nem gondolhattak arra, hogy elhagyják a szigetet; a jégmező, melynek eddig foglyai voltak, levált az amerikai partról - amit sodródó mozgása bizonyított -, s így nem léphettek a szárazföldre.

A szigeten sem az Eszkimó-foknál, sem a Michel-foknál, sem pedig a part bármely más részén változás nem történt. Semmi sem változott a sziget belsejében, sem az erdővágásban, s a lagúna partjain sem. Az a nagy bevágódás, amely a Michel-foknál a vihar idején képződött, a tél folyamán teljesen összezáródott, és semmiféle más hasadás nem látszott a talaj felszínén.

Kirándulásaik idején a sziget különböző részein falkába verődött farkasokat láttak. A sziget egész állatvilágából egyedül csak ezek a gonosz bestiák nem lettek szelídebbek, még a közös veszély idején sem.

Többször is látták Kalumah megmentőjét. A derék medve mélabúsan sétálgatott az elhagyott lapályon, s mindig megállt, amikor a felderítő csapat elhaladt a közelében. Sőt néha egészen az erődig követte őket, bölcsen tudva, hogy nincs mit tartania ezektől a jó emberektől, mert hiszen nincs miért haragudniuk rá.

Április 20-án Hobson hadnagy megállapította, hogy az úszó sziget szüntelenül folytatja dél felé vezető útját. Az, ami a jéghegységből megmaradt, azaz a déli rész jéghegyei, követték útjában, de a viszonyításra alkalmas pontok híján csak csillagászati megfigyelések útján vehették észre a helyzetváltozásokat.

Jasper Hobson most a talajon több helyütt is méréseket végeztetett, nevezetesen a Bathurst-fok alatt, valamint a lagúna partjain. Azt akarta megtudni, milyen vastag az a jégréteg, amely a termőföldet hordja. Rájöttek, hogy ez a jégréteg a tél folyamán nem vastagodott, s hogy a sziget szintje általánosságban, úgy látszik, semmivel sem emelkedett magasabbra a tengerszint fölé. Ebből tehát azt következtethették, hogy minél hamarabb el kell hagyniuk ezt a törékeny talajt, amely egykettőre elolvad, ha a Csendes-óceán melegebb vizeibe kerül.

Ez idő tájt, április 25-én a szigeten ismét csak változott a tájékozódás. Az egész jégmező háromnyolcadnyi fordulatot tett keletről nyugatra, kerületéhez képest. A Bathurst-fok vége mostantól kezdve északnyugatra nézett. Most hát a jéghegyek végső maradványai elzárták az északi láthatárt. Bebizonyult tehát, hogy a jégmező szabadon mozog a tengerszorosban, s hogy még semmilyen földdel nem határos.

Közeledett a végzetes pillanat. A nappali vagy éjszakai megfigyelések pontosan meghatározták a sziget helyzetét - és ennek következtében - a jégmezőét is. Április 30-án az egész átsodródott a Kotzebue-öblön, ezen a széles, háromszögű bevágódáson, amely olyan az amerikai parton, mint egy mély harapás. Az öböl déli részén a Prince de Galles-hegyfok terül el, amely talán megállítja az úszó szigetet, mert csaknem pontosan a közepén fekszik a szűk tengerszorosnak.

Most elég szép volt az idő, s a Fahrenheit-hőmérő higanyszála gyakran 50 (+10 Celsius) fokig is felszaladt. Telelőink néhány héttel ezelőtt kibújtak téli gúnyáikból. Bármely percben készen voltak az indulásra. Thomas Black, a csillagász már fel is hordta a bárkára az ő tudós-málháját, műszereit, könyveit. Bizonyos mennyiségű élelmet is berakodtak, valamint néhány darabot a legértékesebb prémekből.

A május 2-i rendkívül pontos megfigyelés eredménye az volt, hogy a Viktória-sziget útja kelet felé haladó tendenciát mutat, ebből következtethetően tehát az amerikai szárazföld felé tart.

Ez szerencsés körülménynek számított, mivel, mint tudjuk, a Kamcsatka-tengeráramlat az ázsiai partok mentén halad, ennek következtében nem kellett hát többé attól tartaniuk, hogy magával ragadja a szigetüket. Végre hát telelőinkhez szegődött a szerencse!

- Én valahogy úgy képzelem, asszonyom - fordult most Long őrmester Paulina Barnett asszonyhoz -, hogy mi kifárasztottuk a balsorsot. Végére értünk a sok szerencsétlenségünknek, s úgy vélem, most már nincs mitől félnünk.

- Valóban, én is osztom az ön véleményét, Long őrmester - válaszolta Paulina Barnett asszony -, kétségkívül szerencsénk volt, hogy néhány hónappal ezelőtt le kellett mondanunk a jégmezőn át tervezett utunkról. A gondviselés vett védelmébe bennünket akkor, amikor számunkra járhatatlanná tette a jégmezőt!

Paulina Barnett asszonynak minden bizonnyal igaza volt, amikor így beszélt. Valóban, micsoda veszélyek leselkedtek rájuk tél derekán, azokon az akadályokkal tűzdelt utakon; mily fáradalmak, a hosszú sarkvidéki éjszakában, ötszáz mérföldnyire a parttól!

Május 5-én Jasper Hobson közölte társaival, hogy a Viktória-sziget áthaladt a sarkkörön. Most végre a földtekének abba a zónájába került, amelyet sosem, még a legnagyobb délsarki elhajláskor sem hagy el a nap. Ezeknek a derék embereknek úgy tűnt, mintha a lakott világba érkeztek volna vissza.

Ezen a szép napon felhajtottak egy-két pohárkával, itallal köszöntötték a sarkkört, mintha csak az Egyenlítőhöz érkeztek volna, egy olyan hajóval, amely most először széli át ezt a vonalat.

Ezentúl már csak arra kellett várniuk, hogy a jégtáblák szétessenek, s félig felolvadjanak, hogy utat nyissanak az egész kis kolónia népével megrakott bárkának!

Május 7-én a sziget még egy negyedfordulatnyi helyzetváltozáson ment keresztül. A Bathurst-fok most északra mutatott, fölötte azok a jégtömegek, amelyek az egykori jéghegységből még állva maradtak. A sziget tehát csaknem visszanyerte fekvésének azt az irányát, amelyet a térképek abban az időszakban jelöltek, amikor még az amerikai szárazföld részét képezte.

Vagyis a sziget teljes fordulatot tett maga körül, és a kelő nap, egymás után, partjának valamennyi pontját üdvözölte.

A május 8-i megfigyelés azt is megmutatta, hogy a sziget megállt, csaknem a szoros közepén fekszik, alig negyven mérföldnyire a Prince de Galles-hegyfoktól. Így tehát itt a föld, aránylag nem is messze, s ez mindnyájuk biztos menekvésének látszott.

Este pompás vacsora köré ültek a nagyteremben. Felköszöntőket mondtak Paulina Barnett asszonyra és Hobson hadnagyra.

A hadnagy elhatározta, hogy még aznap éjjel megfigyeli azokat a változásokat, amelyek a jégmező déli részén végbemehettek; talán támadt ott valami járható nyitott út.

Paulina Barnett asszony el akarta kísérni Jasper Hobsont erre a felderítő útjára, de a hadnagy azt óhajtotta, hogy társnője inkább pihenjen egy kicsit, s csak Long őrmestert vitte magával.

Paulina Barnett asszony engedett a hadnagy kérésének, s Madge-dzsel és Kalumahhal visszatért a főépületbe. A katonák és az asszonyok szintén elfoglalták már szokott hálóhelyüket a számukra fenntartott melléképületben.

Szép éjszaka volt. A csillagok vakító fénnyel tündököltek, mert a hold nem volt fenn.

Valamiféle, rendkívül szétszórt, a jégmező visszatükrözte fény némiképp megvilágította a légkört, úgyhogy messzebbre láthatott el a szem.

Hobson hadnagy és Long őrmester kilenc órakor hagyták el az erődöt, s a partnak a Bathurst-kikötő és a Michel-fok között elterülő része felé irányították lépteiket.

A két felderítő két-három mérföldnyi úton követte a partot. De micsoda látványt nyújtott még mindig ez a jégmező! Mily felfordulás! Minő káosz!

Képzeljünk el egy gigantikus, szeszélyes kristály alakúvá fagyott jégtömeget, az orkán korbácsolása közepette hirtelen befagyott tengert. Ráadásul a jégtáblák még semmi szabad helyet sem hagytak egymás között, úgyhogy a bárkával nem lehetett ide bemerészkedni.

Jasper Hobson és Long őrmester beszélgetve és megfigyeléseket végezve egészen éjfélig maradtak künn a parton. Látván, hogy itt minden változatlan állapotban maradt, elhatározták, hogy visszatérnek a Reménység-erődbe, hogy néhány órára ők is lepihenjenek.

Mintegy száz lépést tehettek, és már az egykori Paulina-folyó kiszáradt medrében haladtak, amikor valami váratlan zajra hirtelen megtorpantak. Olyan volt, mint valami távoli moraj, amely a jégmező északi részén keletkezhetett. A robaj gyorsan erősödött, sőt nemsokára szörnyű méreteket öltött. Nyilvánvaló volt, hogy valami hatalmas természeti jelenség megy végbe azon a tájon, és különösen az volt meglehetősen nyugtalanító, hogy Hobson hadnagy úgy érezte, mintha remegni kezdene a talaj a lába alatt.

- Ez a moraj a jéghegyek felől jön - mondta Long őrmester. - Vajon mi történik ott?...

Jasper Hobson nem felelt, csak rendkívül nyugtalanul vonta magával társát, a part felé.

- Az erődbe! Vissza az erődbe! - kiáltotta Hobson hadnagy. Talán szétváltak a jégtáblák, és most vízre bocsáthatjuk a bárkánkat!

Mindketten lélekszakadva rohantak a legrövidebb úton, a Reménység-erőd irányába.

Száz gondolat kergetőzött az agyukban. Miféle új természeti jelenség okozhatta ezt a váratlan morajt? Vajon van tudomása erről az eseményről az erőd alvó lakóinak? Már hogyne lenne, hiszen ezek a percről percre erősödő dördülések - hogy a nép nyelvén fejezzük ki magunkat - "még a holtakat is felébresztenék".

Jasper Hobson és Long őrmester húsz perc alatt befutotta azt a két mérföldet, amely a Reménység-erődtől elválasztotta őket. De mielőtt még a kerítésövezethez érkeztek volna, észrevették társaikat, férfiakat, nőket, amint egymás hegyen-hátán, kétségbeesetten kiáltozva, pánikszerűen menekülnek.

Mac Nap ácsmester, karján gyermekével odasietett a hadnagyhoz.

- Nézze, hadnagy úr! - kiáltotta, és egy, az övezet mögött néhány lépésnyire emelkedő dombocska felé vonta magával a hadnagyot.

Jasper Hobson odatekintett.

A jéghegyek utolsó maradványai, amelyek az ő elindulásuk előtt még vagy két mérföldnyire voltak a nyílt tengeren, a partra zúdultak. A Bathurst-fok nem volt többé, és a jéghegyek szétzúzta föld- és homokréteg az erődövezetet borította. A lakóház és az északi oldalon hozzá tartozó melléképületek eltűntek az óriási hegyomlás alatt.

Szemtanúi voltak, amint a jégtömbök borzalmas robaj közepette egymásra torlódtak, majd lezuhanva, mindent szertezúztak, ami csak útjukba került. Az egész olyan látványt nyújtott, mintha menetelő jégtömbök serege intézne támadást a sziget ellen.

Ami pedig a hegyfok lábánál épült hajócskájukat illeti, hát az megsemmisült!

Ebben a pillanatban egy lezuhanó, szörnyű súlyú jégtömb alatt az az épület is összeomlott, amelyben a katonák laktak a feleségükkel, s ahonnan még idejében kimenekülhettek.

Az eget verte a szerencsétlenek kétségbeesett jajkiáltása.

- Hát a többiek!... A társaink!... - kiáltott fel a legrémültebb döbbenet hangján a hadnagy.

- Ott vannak! - felelte Mac Nap, s arra a homok-, föld- és jégtömegre mutatott, amely teljesen eltemette a főépületet.

Igen! Ez az omladék eltemette maga alá Paulina Barnett asszonyt, s vele Madge-et, Kalumaht és Thomas Black-et, akiket álmukban lepett meg a hegyomlás.

 

XVIII. MINDENKI A MENTŐMUNKÁRA!

Rettenetes kataklizma ment itt végbe. A jéghegyek ráomlottak az úszó szigetre! Olyan mélyre süllyedve a tengerszint alá, hogy ez a mélység ötszöröse volt annak, amily magasra kiemelkedtek volt, nem állhattak ellen a víz alatti tengeráramlatnak. Utat törtek maguknak a szétvált jégtáblák között, s egész tömegükkel rázuhantak a Viktória-szigetre, amely - e hatalmas hajtóerő nyomására - gyorsan sodródott dél felé.

Az első percekben, amikor a kutyaólat, az istállót és az erőd főépületét maga alá temető hegyomlás robaja felverte őket, Mac Nap és társai még kimenekülhettek veszélyben levő lakhelyükről. De ekkor már teljesen bevégezte művét a pusztulás. Ezeknek az épületeknek nyomuk sem volt többé! És most az óceán mélységei felé cipeli boldogtalan lakóit a sziget! De talán a hegyomlás törmelékei alatt még él az ő bátor társnőjük, Paulina Barnett asszony, Madge, a fiatal eszkimó nő meg a csillagász! El kell jutni hozzájuk, még akkor is, ha már csak a holttestükre akadnak.

A hadnagyot első pillanatban porig sújtotta a szerencsétlenség, de csakhamar visszanyerte hidegvérét, és elkiáltotta magát:

- Csákányra, ásóra, emberek! A ház szilárdan épült, lehet, hogy ellenállt. Munkára!

Szerszámnak, csákánynak bőviben voltak. Ám most nem lehetett megközelíteni az övezetet. A letört koronájú jéghegyek csúcsáról még mindig zuhogtak a jégtömbök; a jéghegyek maradványainak némelyike még kétszáz lábnyira emelkedett a Viktória-sziget fölé. Elképzelhetjük, micsoda megsemmisítő erővel zúdultak le akkor ezek az alapjukban megrendült tömegek, amelyek mintha a láthatár egész északi részét elfoglalták volna. A tengerpartnak ezt a Bathurst-fok és Eszkimó-fok között elterülő szakaszát nemcsak hogy uralták, de meg is szállták ezek a mozgó jéghegyek. Már vagy negyedmérföldnyire a parton túlra taszította őket az ellenállhatatlan nyomás.

Szinte percenként remegett meg a talaj, és dördülő robaj jelezte, hogy ismét összedőlt egy-egy jégtömeg. Ennek azzal a szörnyű következményével is számolni kellett, hogy a sziget elmerülhet ekkora súly alatt. Az észrevehető szintkülönbség máris jelezte, hogy a partnak ez a szakasza lassanként süllyed, és a közeledő tenger hosszú víztakarót kezdett teríteni, egészen a lagúna környékéig.

A telelők helyzete borzalmas volt; az éj hátralevő óráiban meg sem kísérelhették társaik megmentését, a hegyomlás visszavetette őket az övezettől, hiába küszködtek az elháríthatatlan támadás ellen. A legsötétebb kétségbeesés karmaiban - még mindig várniuk kellett.

Végre megvirradt. De micsoda látványt nyújtott most a Bathurst-fok környéke! Ott, ahol ezelőtt messze láthatott a szem, most jégtorlasz zárta el a láthatárt. De úgy látszott, hogy a jéghegyek térhódítása megállt, legalábbis pillanatnyilag. Mindazonáltal, itt-ott még most is le-lezúdult egy-egy jégtömb a megrendült egyensúlyú jéghegyek csúcsáról. De teljes tömegükkel mélyen a víz alatt, alapjuk által átvitték a szigetre mindazt a sodróerőt, amelyet az áramlat mélyén szereztek, s a sziget nagy sebességgel délnek tartott, vagyis egyenest a végpusztulás felé.

Azok, akiket magával ragadott, ezt még csak észre sem vehették. Nekik az áldozatokat kellett megmenteniük, köztük azt a bátor és szeretett nőt, akiért az életüket is odaadnák.

Itt volt a cselekvés órája. Most már meg lehetett közelíteni az övezetet. Egy percet sem volt szabad veszíteniük. Azok a szerencsétlenek már hat órája vannak eltemetve a hegyomlás törmelékei alatt.

Mint már mondottuk, a Bathurst-fok nem létezett többé. Egy gigantikus jéghegy felfordította, s jórészt rádobta az erődre, szétmorzsolva a bárkát, aztán rázúdult a kutyaólra meg az istállóra, amelyeket a benne levő állatokkal együtt szétzúzott. Majd a főépület tűnt el a homok- és földréteg alatt, amelyre még az ötven-hatvan láb magas jégtömbök is teljes súlyukkal rászakadtak. Az erőd udvara színültig volt. A kerítésből még csak egyetlen cölöp sem látszott ki. Ez alatt a jég-, a föld- és homoktömeg alatt szörnyű munka árán kellett keresni az áldozatokat.

Mielőtt a munkát megkezdték volna, Hobson hadnagy magához intette az ácsmestert.

- Mac Nap - kérdezte tőle -, hiszi ön azt, hogy a ház elbírhatta a hegyomlás súlyát?

- Hiszem, hadnagy úr - válaszolta Mac Nap -, sőt ezt csaknem határozottan merném állítani. Mint ön is tudja, a házat megerősítettük. A tetejét valóságos kazamatává változtattuk, s a padlózat és a mennyezet között merőlegesen elhelyezett gerendáknak ki kellett tartaniuk. És vegye figyelembe azt is, hogy előbb csak homok- és földréteg borította el a házat, s ez fékezhette aztán a jéghegyekről rázúdult jégtömbök erejét.

- Bárcsak Isten szólna magából, Mac Nap! - válaszolta Jasper Hobson - s megkímélne bennünket ettől a fájdalomtól!

Majd Joliffe-nét hívatta.

- Asszonyom - fordult hozzá -, maradt valami élelem a házban?

- Igenis, Jasper úr - felelte Joliffe-né -, az éléskamrában és a konyhában még volt valamennyi konzerv.

- És víz?

- Igenis, víz is meg konyak is - felelte Joliffe-né.

- Jó, akkor éhen-szomjan nem halnak - mondta Jasper Hobson. - Most már csak az a kérdés, hogy vajon van-e levegőjük.

Erre a kérdésre nem tudott választ adni az ácsmester. Ha a ház kibírta a súlyt - amint ezt remélte -, akkor a levegő hiánya a legnagyobb veszély, amely a négy áldozatot fenyegeti.

De végül is, ezt a veszélyt el lehet hárítani, ha hamarosan sikerül kiszabadítani őket, vagy legalábbis úgy, hogy a lehető legsürgősebben összeköttetést létesítenek az eltemetett ház és a külső levegő között.

Mindnyájan, férfiak, nők egyaránt csáklyára, csákányra kaptak, s munkához láttak. Valamennyien rámentek a homok-, föld- és jégtömegre, mit sem törődve azzal, hogy újabb leomlások következhetnek. Mac Nap vette át a munka irányítását, és módszeresen vezette.

Úgy vélte, legjobb lesz a tetején nekimenni az omladéknak. Onnan aztán a lagúna felé lehet legörgetni a felhalmozódott tömböket. Csákány és emelőrúd segítségével könnyen megbirkóztak a közepes nagyságú jégtömbökkel, de az óriási darabokat előbb csákánnyal kellett szétverni. Sőt még akkora jégtömbök is akadtak, amelyekkel még a csákány sem bírt, ezek alá aztán hatalmas tüzet raktak, s a gyantás fenyőfa lobogó lángjai felolvasztották a tömböket. Minden lehetőt elkövettek, minden szerszámot munkába állítottak, csakhogy a legrövidebb idő alatt megsemmisíthessék vagy eltávolíthassák a jégtömböket.

De a törmelék valóságos hegyet alkotott, úgyannyira, hogy hiába vesződött vele szüntelenül a bátor mentőcsapat - csak addig pihenve, míg némi kis ennivalót bekaptak -, mikor a nap eltűnt a láthatár alatt, a jéghalmazon alig látszott, hogy a tömege fogyott volna.

Mindamellett a tetejét már kezdték elegyengetni. Elhatározták tehát, hogy ezt az egyengető munkát egész éjszaka folytatják; aztán majd, amikor már nem kell újabb hegyomlástól tartaniuk, az ácsmester merőlegesen, kútszerűen szándékozott leásni a tömör halmazon keresztül; ilyképpen aztán lehetővé válik, hogy gyorsabban érjenek célt, és hogy kívülről friss levegőt juttathassanak eltemetett társaikhoz.

Így tehát Hobson hadnagy és társai egész éjjel végezték ezt a feltétlenül szükséges kubikosmunkát. A tűz és a vas szüntelenül ostromolta és pusztította a jégtömegek laza anyagát. A férfiak az ásót, csákányt forgatták. A nők a tüzet táplálták. Mindnyájuknak csak ez az egy gondolata volt: meg kell menteni Paulina Barnett asszonyt, Madge-et, Kalumaht és Thomas Blacket!

De amikor pirkadni kezdett, akkor már kerek harminc órája voltak eltemetve ezek a szerencsétlenek, s a vastag réteg alatt minden bizonnyal igen kevés lehetett már a levegő.

Az ácsmester az éjszaka végzett munkálatok után most már arra gondolt, hogy meg kell ásni függőlegesen azt a kutat, amely közvetlenül a háztetőhöz vezet. Számítása szerint ez a kút legalábbis ötven láb mélységű lesz. A jégben kétségkívül könnyen haladhatnak majd lefelé, vagyis az első húszlábnyi mélységig; de aztán egyre nehezebbé válik a munka, mert ott már a föld- és homokrétegben kell tovább ásni, márpedig ez omlatag anyag, tehát legalábbis vagy harminclábnyi dúcolásra lesz szükség. Máris előkészítették hát erre a célra a hosszú dorongokat, és nekifogtak a kút ásásának. Ennél a munkánál egyszerre csak három ember dolgozhatott. A katonák hát gyakran váltották egymást, és így remélhető volt, hogy hamar elkészülnek az ásással.

Mint ahogyan ez az ilyen rémes körülmények között rendszerint történni szokott, ezek a szegény emberek is átélték a reménykedés és a kétségbeesés minden változatát. Amikor valami nehézség feltartóztatta őket, ha olykor földomlás semmisítette meg a már részben kész munkát, úgy érezték, hogy csüggedés vesz erőt rajtuk, és ilyenkor az ácsmester bizakodással teljes határozott szavai öntöttek lelket beléjük.

Míg a férfiak egymás után szálltak alá a készülő kútba, hogy folytassák a munkát, a nők, Raë-né, Joliffe-né és Mac Napné egy dombocska alján csoportosan várakoztak, alig váltottak szót, s olykor imádkoztak. Nekik nem volt egyéb dolguk, mint elkészíteni az ételeket, amiket aztán néhány percnyi pihenőjük alatt sebtiben befaltak az embereik.

Eközben a kút ásása nagyobb nehézségek nélkül haladt, de mivel a jég rendkívül kemény volt, elég lassan jutottak előre. Ennek a napnak végén Mac Nap még csak a föld- és homokréteget érte el, s nem remélhette, hogy másnap esténél hamarabb jutnak a kút aljára.

Leszállt az éj. Az ásást nem volt szabad abbahagyni. Úgy határoztak hát, hogy gyantafáklyák fényénél folytatják a munkát. Egyik parti hummockba sebtiben jégkunyhót vájtak, hogy a nőknek és a gyerekeknek legyen hol meghúzódniuk. A szél délkeletire váltott, s hideg eső esett, amelyhez olykor erős szélroham járult. De sem Hobson hadnagy, sem társai még csak nem is gondoltak arra, hogy felhagyjanak a munkával.

Most kezdődtek aztán az igazi nehézségek. Ugyanis ebben az omló anyagban nem lehetett dolgozni. Így tehát elkerülhetetlenné vált, hogy - a porhanyós réteg omlásának elejét veendő - faburkolattal béleljék a kút falait. Majd a férfiak, a kút szájánál elhelyezkedve kötélen függő vödörrel merték ki a kiásott földet. Érthető tehát, hogy ilyen körülmények között nem haladhatott valami gyorsan a munka. Még mindig újabb beomlástól lehetett tartani, s a legaprólékosabb elővigyázattal kellett ügyelni arra, nehogy most aztán még a mentőket is eltemesse az omladék.

Leggyakrabban maga az ácsmester szállt alá a szűk nyílásba, s onnan irányította a munkát, minduntalan hosszú csáklyával méregetve a kutat. De egyelőre még sehol sem ütközött olyan akadályba a csáklya, ami azt bizonyítaná, hogy elérte a háztetőt.

Egyébként reggelre csupán tíz lábnyit haladtak a föld- és homokrétegben, és így még húsz láb hiányzott ahhoz, hogy a háztetőnek a földomlás előtti magasságáig jussanak, ha ugyan nem roskadt össze a ház.

Most már ötvennégy órája volt annak, hogy Paulina Barnett asszonyt, a két nőt és a csillagászt eltemette a földomlás!

A hadnagy és Mac Nap többször is felvetette azt a kérdést, vajon az áldozatok a maguk részéről nem kísérelték-e meg, hogy összeköttetést teremtsenek a külvilággal. Ismerve Paulina Barnett asszony rettenthetetlen jellemét és hidegvérét, kétség sem fért ahhoz, hogy hacsak mozgási szabadsága van - megkísérelte volna, hogy utat törjön kifelé. Néhány szerszám maradt a házban, és az ács embereinek egyike határozottan emlékezett rá, hogy a konyhában hagyta a csákányát. Nem törték-e be vajon az egyik ajtót a bebörtönzöttek, hogy folyosót kezdjenek vájni a földrétegen át? De ezt a folyosót akkor is csak vízszintes irányban áshatták, és ez még sokkal hosszabb munkának ígérkezett volna, mint Mac Napnek ez a kútfúró vállalkozása, mivel a hegyomlás okozta törmelékfelhalmozódás csak vagy hatvan láb magas volt, de több mint százötven láb átmérőjű térséget borított.

Az eltemetett emberek nyilván mit sem tudtak erről a helyzetükről: s ha feltételezhető volt is, hogy sikerült vízszintes irányban megásniuk a folyosójukat, legkevesebb nyolc nap kellene ahhoz, hogy áttörhessék az utolsó jégréteget. Márpedig addigra, ha nem halnának is éhen, de egy csöpp levegőjük sem maradna.

Jasper Hobson mindamellett maga hallgatózott az omladékhalom minden részén, hogy nem üti-e meg a fülét olyan zaj, ami föld alatti munkára vallana.

De semmi sem hallatszott.

Napkeltével a mentőcsapat még szorgosabban folytatta nehéz munkáját. A föld és homok szüntelenül áradt kifelé a kút száján, s a vájás rendesen haladt. Az összeeszkábált béléscsövezés elég volt ahhoz, hogy megakadályozza az omlatag anyag leömlését. Mégis előfordult néhány beomlás, de ezeknek hamar gátat vetettek, és ezen a napon nem volt panaszuk új balesetekre. Csupán egy Garry nevű katonát sebesített meg a fején egy lezuhant jégtömb, de sérülése nem volt súlyos, úgyhogy még csak a munkáját sem volt hajlandó abbahagyni.

Délután négy órakor a kút elérte a teljes ötven lábnyi mélységet, vagyis húsz lábnyit a jégbe, harmincat meg a föld- és homokrétegbe vájtak.

Mac Nap számítása szerint ebben a mélységben kellett elérniük a háztetőt, ha ugyan a tető ellenállt a hegyomlás nyomásának.

Az ácsmester most éppen a kút fenekén volt. De mekkora volt a csalódása, amikor a mélyen lebocsátott csáklyája semmiféle ellenállásra sem talált.

Egy percig összefont karral állt ott, s Sabine-ra tekintett, aki vele volt.

- Semmi? - kérdezte a vadász.

- Semmi - felelte az ácsmester. - Semmi. Folytassuk. A tető bizonyára behorpadt, de az már lehetetlen, hogy a tetőszerkezet padlózata ne tartott volna ki! Ha még tízlábnyit ásunk, el kell érnünk magát ezt a padlózatot..., különben...

Mac Nap nem fejezte be, amit gondolt, és Sabine segítségével kétségbeesett buzgalommal látott neki újból a munkának.

Este hat órára újabb tíz-tizenkét lábnyi mélységre hatoltak le.

Mac Nap ismét méréseket végzett. Még mindig semmi. Még mindig porhanyós földbe mélyedt a csáklyája.

Az ácsmester most egy percre letette szerszámját, s két kezébe hajtotta fejét.

- A boldogtalanok! - mormolta.

Majd a béléscsövezés keresztmerevítőire hágva, egészen a kút nyílásáig húzódzkodott fel.

Ott találta a hadnagyot és az őrmestert, nagyobb aggodalomban, mint valaha, s félrevonva őket, közölte velük azt a rettenetes csalódást ami az imént érte.

- Akkor hát..., akkor a házat ledöntötte a hegyomlás? - kérdezte Jasper Hobson - és akkor ezek a szerencsétlenek...

- Nem - felelte a rendíthetetlen meggyőződés hangján az ácsmester. - Nem! A ház nem dőlt össze. Ahogyan mi megerősítettük, abban az állapotában ki kellett tartania! Nem! Nem dőlt össze! Ez lehetetlen!

- De hát akkor mi történt, Mac Nap? - kérdezte a hadnagy, és két nagy könnycsepp gördült végig az arcán.

- Nyilvánvalóan a következő dolog történt - válaszolt az ácsmester. - Maga a ház ellenállt a nyomásnak, de a talaj, amelyen állott, engedett. Egy darabban áttört! A ház áttört azon a jégrétegen, amely a sziget alapját képezi! Nem dőlt össze, hanem elmerült... És szerencsétlen társaink...

- Vízbe fulladtak! - kiáltotta Long őrmester.

- Úgy van, őrmester! Vízbe fulladtak, mielőtt még csak megmoccanhattak volna! Vízbe fulladtak, mint egy elsüllyedt hajó utasai!

A három férfi néhány pillanatra elnémult. Mac Nap feltevése nagyon is közel állhatott a valósághoz. Világosabban már nem is lehetett következtetni arra, hogy a sziget alapját képező jégréteg nem tarthatott ki ekkora nyomást, s ezen a helyen átszakadt. A ház, a mennyezet gerendáit tartó, függőlegesen elhelyezett s a tetőpadlózathoz támaszkodó gyámfákra nehezedő rettentő súly alatt áttörte a jégtalajt, és elmerült a mélységben.

- Nos, Mac Nap - mondta Hobson hadnagy -, hát ha már élve nem tudjuk őket előkeríteni...

- Akkor tehát a holttestüket kell megtalálnunk! - egészítette ki a hadnagy gondolatát az ácsmester.

Csak ennyit mondott Mac Nap, majd - anélkül, hogy társainak akár csak egy szót is szólt volna e szörnyű feltevéséről - folytatta abbahagyott munkáját a kút mélyén. Hobson hadnagy is leszállt vele oda.

Egész éjszaka folytatták a kút ásását, az emberek óránként váltották egymást, de miközben két katona folyton ásta a földet és a homokot, Mac Nap és Jasper Hobson - egyik keresztmerevítőn függeszkedve - ott lógott a fejük fölött.

Hajnali három órakor Kellet csákánya hirtelen valami kemény tárgyba ütközött s megcsendült. Az ácsmester ezt inkább megérezte, mintsem hallotta.

- Itt vagyunk! - kiáltotta el magát egyik katona. - Meg vannak mentve!

- Hallgass, és folytasd a munkádat! - szólt rá tompa hangon Hobson hadnagy.

Most már hetvenhat órája volt annak, hogy a hegyomlás eltemette a házat.

Kellet és Pond, a másik katona, folytatták munkájukat. A kút mélysége már csaknem elérte a tengerszintet, következésképpen Mac Napnek már semmi reménye sem lehetett.

Még húsz perc sem telt bele, s már felfedezték azt a kemény tárgyat, amelybe a csákány az imént beleütközött. A tető egyik szarufája volt. Az ácsmester tüstént leereszkedett a kút fenekére, csákányt ragadott, és szétverte a tetőgerinc léceit. Néhány perc alatt széles rést nyitott...

Ebben a nyílásban egy, a félhomályban alig felismerhető arc jelent meg.

Kalumah arca volt!

- Segítség! Ide hozzánk! - nyöszörögte alig hallhatóan a szegény eszkimó leány.

Jasper Hobson becsúszott a nyíláson. Borzongató hidegség csapta meg. Derékig került a jeges vízbe.

A tető nem rogyott össze, amint ezt gondolták, Mac Nap helyesen következtetett, mert a ház valóban áttörte a talajt, s vízbe került. De a víz nem töltötte meg a padlást, csak alig egy lábnyi magasan borította a padozatot. Még volt hát remény!...

A sötétben előretapogatózó hadnagy mozdulatlan testbe ütközött! Elvonszolta a nyílásig, amelyen át aztán Pond és Kellet megragadta és kiemelte. Thomas Black volt.

Még egy testet emeltek ki, Madge-ét. A kút nyílásánál köteleket dobtak le. Thomas Blacket és Madge-et felhúzták társaik, s a szabad levegőn lassanként magukhoz tértek.

Most még csak Paulina Barnett asszony megmentése volt hátra. Kalumah a padlás végére vezette Jasper Hobsont, s ott ráakadt végre arra, akit keresett. Paulina asszony nem mozdult, feje alig volt künn a vízből. Halottnak látszott.

Hobson hadnagy karjába vette az élettelen testet, a nyílásig cipelte, s néhány perc múlva Paulina asszony, a hadnagy, Kalumah és Mac Nap felbukkantak a kút nyílásánál.

A bátor nő valamennyi társa szótlan kétségbeeséssel várt ott. Az eszkimó lány, bár maga is nagyon gyenge volt, ráborult barátnője testére. Paulina Barnett asszony még lélegzett, s vert a szíve. Szomjú tüdővel szívta a friss levegőt, s ettől csakhamar visszatért belé az élet. Végre kinyitotta szemét.

Az öröm kiáltása szakadt ki minden kebelből, a hála örömkiáltása szállt az ég felé, s odafenn bizonyára meghallgatásra is talált.

Ebben a percben pirkadni kezdett, a nap felkelt a láthatáron, s első sugarait rávetette a tájra.

Paulina Barnett asszony óriási erőfeszítéssel felült. A hegyomlás alkotta dombtetőről, amely az egyetlen magaslat volt most itt, széttekintett a szigeten. Majd furcsa hangsúllyal suttogta:

- A tenger! A tenger!...

S valóban, a láthatár mindkét oldalán, kelet és nyugat felé a jégpáncéljától megszabadult nyílt tenger vette körül az úszó szigetet!

 

XIX. A BERING-TENGER

Így tehát a sziget a jéghegyek nyomására - anélkül, hogy a tengerszoros partjain megállapodott volna - rendkívüli sebességgel menekült egészen a Bering-tenger vizeire. Sodródott a sziget, vitte a jégtömeg ellenállhatatlan nyomása, amely a víz alatti tengeráramlat mélységeiből nyerte erejét, s a jéghegyek egyre melegebb vizek felé szorították, oda, ahol a biztos pusztulás várt reá. És a bárkájuk is szertezúzva hevert az omladék alatt, az is használhatatlanná vált.

Amikor Paulina Barnett asszony teljesen visszanyerte eszméletét, néhány szóban már képes volt elmondani annak a hetvennégy órának történetét, amelyet az elmerült ház mélyén töltöttek. Thomas Blacket, Madge-et és a fiatal eszkimó nőt váratlanul lepte meg a hegyomlás. Mindnyájan az ajtóhoz, ablakokhoz rohantak. De nem volt kiút sehol, az a föld- és homoktömeg, amelyet az imént még Bathurst-foknak neveztek, most teljesen eltemette a házat. Csaknem nyomban a jéghegyekről az erődre zúduló óriási tömbök robaját hallhatták az eltemetett ház foglyai.

Még negyedóra sem telt el, s Paulina Barnett asszony, két társnője és a csillagász máris érezték, hogy a ház, amely ellenállt a rettenetes nyomásnak, belesüllyed a sziget talajába. A jégtalapzat átszakadt, a tenger vize benyomult a házba.

Némi ott maradt élelmiszert összekapdosni az éléskamrában, s felmenekülni a padlásra, mindez egy perc műve volt. Ezt az önfenntartás homályos ösztöne parancsolta. És mégis derengett a reménység egy halvány fénysugara a szerencsétlenek számára: mindenesetre úgy látszott, hogy a padlásnak ki kell tartania, s valószínű volt, hogy az a két jégtömb óvta meg az azonnali szétmorzsolódástól, amely a tetőgerinc fölött véletlenül egymásnak támaszkodott.

Mialatt be voltak börtönözve a padláson, folyton hallották fejük fölött a hegyomlás óriási törmelékének szüntelen zuhogását, alattuk meg egyre emelkedett a víz. Szétzúzódnak vagy vízbefulladnak!

- Ám - mondhatni, valóságos csodaként - az erős fedélszékre támaszkodó háztető ellenállt, és maga a ház, miután bizonyos mélységig süllyedt megállt, de akkor már a padlást is egy láb magasan borította a víz.

Paulina Barnett asszony, Madge, Kalumah és Thomas Black kénytelen volt a fedélszék kereszteződéséig menekülni. Itt kuporogtak aztán a végtelen órákon át. Az önfeláldozó Kalumah mindnyájuk szolgálójává szegődött, s térdig vízben gázolva hordta nekik az élelmet. Semmit sem tehettek menekülésük érdekében. Csakis kívülről jöhetett a segítség!

Borzalmas helyzetben voltak. Már szúrta a tüdejüket az elhasznált, egyre oxigénszegényebb s szénsavdúsabb levegő, úgyhogy már alig bírtak lélegzeni... Ha csak még néhány óráig maradnak bebörtönözve ezen a szűk helyen, akkor Hobson hadnagy már csak az áldozatok holttestét találta volna itt: ezenkívül a testi kínokhoz még lelki szenvedések is járultak. Paulina Barnett asszony körülbelül megértette, hogy mi is történt voltaképpen. Rájött, hogy a jéghegyek zúdultak rá a szigetre, és arról a bugyborékoló zajról, ahogyan a víz mormolt a ház alatt, észrevette, hogy a sziget ellenállhatatlanul dél felé sodródik. És ez volt az oka annak, hogy mihelyt ki bírta nyitni a szemét, széttekintett maga körül, és azokat a szavakat ejtette ki, amelyek - mivel a bárkájuk is elpusztult - oly borzalmasan hangzottak e rémes körülmények között:

- A tenger! A tenger!

De most mindazok, akik körülvették, mit sem akartak látni, semmit sem akartak megérteni, csak azt az egyet, hogy megmentették azt, akiért az életüket is odaadták volna, s vele együtt Madge-et, Kalumaht és Thomas Blacket. Mert végül is annyi megpróbáltatás s oly sok veszély után egyetlenegy sem veszett oda azok közül, akiket Hobson hadnagy erre a szerencsétlen expedícióra magával vitt, még most is mindenki "jelent" kiálthat a névsorolvasásnál.

Hobson hadnagynak aznap az volt a legfőbb gondja, hogy megállapítsa a sziget földrajzi fekvését. Már nem gondolhattak arra, hogy elhagyják a szigetet, mivel a bárkájuk elpusztult, és a végre szabaddá vált tengeren még csak egy talpalatnyi szárazföld sem volt sehol. Ami a jéghegyeket illeti, azokból csak azok maradtak meg, amelyeknek csúcsai szétverték a Bathurst-fokot, miközben mélyen elmerült alaptömegük dél felé vitte a szigetet.

A főépület romjai között keresgélve ráakadtak azokra a műszerekre és csillagászati térképekre, amelyeket Thomas Black legelőbb is magával vitt volt: ezek szerencsére egyáltalán nem mentek tönkre. Az égboltot fellegek borították, de olykor előbukkant a nap, és Hobson hadnagy kellő időben s kielégítő pontossággal végezhette el a magasságmérést.

Ennek a megfigyelésnek eredménye az volt, hogy ezen a napon, azaz május 12-én délben a Viktória-sziget a greenwichi délkörtől nyugatra a 168° 12' keleti hosszúság és a 63° 37' északi szélesség alatt fekszik. Ez a térképre átvitt földrajzi hely a Norton-tengeröböllel egy magasságban volt, az ázsiai Chaplin-csúcs és az amerikai Stephen-fok között, de mindkét parttól több mint száz mérföldnyi távolságra.

- Akkor hát le kell mondanunk arról, hogy szárazföldre érhessünk? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

- Igen, asszonyom, arrafelé minden reményünknek vége - felelte Jasper Hobson. - Az áramlat rendkívüli gyorsasággal visz bennünket, s most már csak arra számíthatunk, hogy valamely, a sziget látótávolában elhaladó bálnavadászhajóval találkozunk.

- De ha a kontinenst nem is érhetjük el - folytatta Paulina Barnett asszony -, miért ne vihetne bennünket az áramlat a Bering-tenger valamelyik szigetéhez?

Hát ez a halvány kis reménység még megmaradt, s ezek a kétségbeesett emberek úgy kapaszkodnak belé, mint fuldokló a szalmaszálba. Volt itt sziget, bőven, a Bering-tengerben. A Szent Lőrinc-, Szent Mátyás-, Nunivak-, Szent Pál-, György- stb. szigetek. Sőt az úszó sziget nem is járt nagyon messze a Szent Lőrinc-szigettől, amely kis szigetekkel körülvett, elég terjedelmes földdarab, de ha ezt elszalasztanák is, még mindenesetre reménykedhetnek abban, hogy az Aleuti-szigetcsoport szétszórt szigetei, amelyek délről zárják el a Bering-tengert, megállíthatják útjában az ő vándor szigetüket.

Igen, a Szent Lőrinc-sziget az kétségtelenül a menekvés kikötőjévé válhatott volna telelőink számára. De ha ezt elszalasztják, a Szent Mátyás is és az az egész szigetcsoport, amelynek középpontját képezi, útjukba akadhat még. De azt már nem remélhették, hogy a több mint nyolcszáz mérföldnyire fekvő Aleuti-szigetcsoportot elérhetik. Előbb, még sokkal előbb elmerül a tenger mélységében a Viktória-sziget, amelyet a meleg víz valósággal aláaknáz, s amelyet a már az Ikrek jegyében járó nap sugarai is egyre elárasztanak!

Legalábbis ezt kellett feltételezniük. Ugyanis az a távolság, ahonnan a jéghegyek az Egyenlítőhöz közelednek, igen változó. Rövidebb a déli féltekén, mint az északi féltekén. Olykor a Jóreménység foka magasságában is, vagyis mintegy a harminchatodik szélességi körön is találkozni velük, míg azok a jéghegyek, amelyek a Jeges-tengerről ereszkednek alá, sosem haladnak túl az északi szélesség negyvenedik fokán. De a jégolvadás határa nyilvánvalóan a hőmérséklettel van kapcsolatban, s az éghajlati viszonyoktól is függ. Hosszú telek idején a jéghegyek aránylag alacsony szélességi körökig is kitartanak, s éppen ellenkező eset áll fenn a túl korán beköszöntő tavaszok idején.

Márpedig ez az 1861. évi, túl korán beköszöntött tavasz gyors elolvadással fenyegette a Viktória-szigetet. Már a Bering-tenger vize is zöld volt, nem pedig kék, mint amilyen színű jéghegyek közeledtekor szokott lenni a víz: legalábbis így figyelte meg ezt ama Hudson nevű híres hajós. Most tehát, mivel bárkájuk sem volt, bármely percben rájuk törhetett a katasztrófa.

Jasper Hobson tehát elhatározta, hogy a katasztrófa elkerülésére akkora tutajt ácsoltat össze, amelyen a kis kolónia valamennyi tagja helyet kaphat, s amely, ha nagy üggyel-bajjal is, de mégiscsak elvergődhet valahogy a szárazföldig. Olyan szálfákat döntetett ki hát, amelyekből megépíthetik a jókora, egykönnyen el nem süllyedő tengerjáró tutajt. Elvégre is még az a szerencse is érhette őket, hogy valamely bálnavadászhajóval találkoznak, amellyel ebben az évszakban felmennek északra a bálnák után. Mac Nap tehát parancsot kapott a széles, szilárd tutaj megépítésére, amely fenntartja őket a vízen, ha majd a Viktória-szigetet elnyeli a tenger.

De előbb valami szállásról kellett gondoskodni, ahol a sziget boldogtalan lakói meghúzódhatnak. Legegyszerűbbnek az látszott, ha eltakarítják az omladékot a katonák szállása fölül; ennek a lakóházhoz közeli melléképületnek falait talán még fel lehet használni. Mindnyájan serényen nekiláttak a munkának, és néhány nap múlva már volt hol meghúzódniuk e szeszélyes éghajlat viszontagságai elől, ahol a gyakori szélviharok és esőzés még csak szomorúbbá teszik az életet.

A keresgélést is folytatták a főépületben, a számos, többé-kevésbé használható holmit, szerszámokat, fegyvereket, ágyneműt, néhány bútordarabot s a légszivattyúkat, a légtartályt stb. sikerült kihozniuk a víz alá került szobákból.

Másnap, május 13-án le kellett tenniük arról a reménységükről, hogy a Szent Lőrinc-szigethez sodródhatnak. A földrajzi helyzet megállapítása azt mutatta, hogy a Viktória-sziget ettől a szigettől jóval keletre haladt el; ugyanis a tengeráramlatok általában nem küzdenek a természet állította akadályokkal, hanem inkább megkerülik őket. Így hát Hobson hadnagy megértette, hogy erről a reményről le kell mondani.

Most már csak a félkör alakú, végtelen hálóhoz hasonlító, több földrajzi fok terjedelmű Aleuti-szigetek állíthatták meg útjában a szigetet, de - mint fentebb mondottuk - lehet-e vajon remélni, hogy elérik? Kétségtelen volt, hogy a sziget rendkívül gyorsan sodródik, de nem valószínű-e, hogy ez a sebesség jelentékenyen csökken majd, ha a szigetet előrehajtó jéghegyek valamilyen okból leválnak vagy elolvadnak, hiszen ezeket nem borítja a napsugarak ellen védelmező földréteg.

Hobson hadnagy, Paulina Barnett asszony, Long őrmester és az ácsmester gyakran beszélgettek ezekről a dolgokról, s érett megfontolás után az a véleményük alakult ki, hogy a sziget semmi esetre sem érheti el az Aleuti-szigetcsoportot, vagy azért, mert csökken a sebessége, vagy mert kikerül a Bering-áramlatból, s végül azért, mert - a víz és a nap együttes hatására - elolvad.

Május 14-én Mac Nap és emberei hozzáfogtak a terjedelmes tutaj építési munkálataihoz. Arról volt szó, hogy a tutaj minél magasabbra emelkedjék a víz szintje fölé, mert csak így kerülhetik el, hogy a hullámok végigsöpörjenek rajta. Hát ez bizony jókora munka volt, de mégsem foghatott ki munkásaink buzgóságán. Raë, a kovács a szálláshoz tartozó raktárban szerencsére ráakadt arra a nagy mennyiségű csapszegre, amelyet még az Összekötő-erődből hoztak magukkal, s ezek segítségével jó erősen összefoghatták a tutajt alkotó különféle szálfákat.

Fontos megemlítenünk azt is, hogy hol készült ez a tutaj. A hadnagy ötlete szerint Mac Nap a következőképpen intézkedett: ahelyett, hogy a földre fektették volna a gerendákat és szegélygerendákat, egyenest a lagúna vizére helyezték. A parton menettel és csaplyukkal ellátott különböző alkatrészeket egyenként a kis tó vizére hajigálták, s ott aztán könnyűszerrel állították össze. Ez a munkamódszer kétféle előnnyel járt: 1. az ácsmester azonnal megítélhette, megvan-e a tutajnak az a merülési és stabilitási foka, amilyenre tervezték; 2. ha majd a Viktória-sziget szétolvad, akkor a tutaj már fenn úszik a vízen, és nem lesz alávetve annak az egyenetlenségnek, sőt rázkódtatásoknak, amelyek a jégtalaj szétesése folytán érhetik a földréteget. Ez a két, igen fontos ok késztette az ácsmestert arra, hogy a fent leírt módon járjon el.

E munkálatok idején Jasper Hobson - hol egyedül, hol Paulina Barnett asszony társaságában - a tengerparton kóborolt. A tenger állapotát figyelte, valamint a hullámok mardosta part kanyarulatainak változását. Tekintete végigfutott a puszta láthatáron. Észak felé most már sehol sem voltak jéghegyek. Hiába kereste a hadnagy a vízen - mint a hajótöröttek - azt a hajót, "amely sosem jelenik meg". Az óceán magányosságát csupán néhány tovacikázó delfin zavarta: ez a cetfajta otthon van ezeken a zöld vizeken, ahol azoknak a mikroszkopikus állatkáknak miriádjai élnek, amelyekkel a delfin táplálkozik.

Aztán még fák is úsztak a vízen, különböző fajtájú, a meleg tájakon gyökerestül kitépett fák, amelyeket a földgolyó nagy tengeráramlatai ragadtak magukkal idáig.

Egy napon, május 16-án Paulina Barnett asszony és Madge együtt sétált a szigetnek a Bathurst-fok és az egykori kikötő közti részén. Szép idő volt. És jó meleg. Már jó néhány nap óta nyoma sem volt hónak a szigeten. Csak azok a jégtáblák emlékeztettek még a sarkvidéki éghajlatra, amelyeket a jéghegyek halmoztak fel a sziget északi részén. De lassacskán ezek a jégtömbök is felolvadtak, s naponta új vízeséseket rögtönöztek a jéghegyek csúcsán és lejtőin. Bizonyára ezeket a hideg halmozta utolsó jégtömegeket is nemsokára felolvasztja a nap.

Most furcsa látványt nyújtott a Viktória-sziget! Vidámabb szemmel a világba tekintő embereket még érdekelt volna is ez a látvány. Szokatlan erővel tört be a tavasz. Ezen a most enyhébb szélességi kör alá került talajon gazdagon áradt el a növényi élet. A moha, a kis virágok, Joliffe-né asszony veteménye, csodálatosan pazar fejlődésnek indultak. E táj minden életereje, amelyet eleddig elnyomott a sarki éghajlat, kiáradt most, s ezt nemcsak a virágzó növények tömege, hanem élénk színpompájuk is tanúsította. Most már nem azok a sápatag színárnyalatú, vízszínű virágok nyíltak itt, de csupa meleg szín virított, méltó a naphoz, amely rájuk vetette sugarát. A különféle fajta növények, a szamócabokor éppúgy, mint a nyárfa, a fenyő vagy a nyírfa, sötétzöld ruhát öltöttek. Rügyeiket kipattantotta a növényi nedv, amelyet néhány órán át már 68 Fahrenheit (+20 Celsius) fokos meleg hevített. A sarkvidéki természet megváltozott, minthogy az európai Krisztiánia vagy Stockholm magasságába jutottak, vagyis a mérsékelt égöv legpompásabban zöldellő tájainak szélességi fokára.

De Paulina Barnett asszony mit sem akart látni a természetnek mindeme figyelmeztetéséből. Változtathatott-e vajon a természet az ő tiszavirágéletű lakhelyük helyzetén? Hozzácsatolhatta-e valahol ezt a tévelygő szigetet a földkerekség szilárd kérgéhez? Nem, és iszonyú katasztrófa előérzete szállta meg a lelkét. Neki is éppúgy megvolt a maga ösztöne, mint az erőd közelében nyüzsgő állatok százainak. A róka, nyuszt, hermelin, hiúz, hód, pézsmapatkány, nyérc, sőt még a farkas is mind, mind érzi a közeledő, elkerülhetetlen veszélyt: mindezek a vadállatok szelídebbek lettek, s egyre inkább közelednek egykori ellenségükhöz, az emberhez, mintha csak az ember megmenthetné őket! Olyan volt ez, mint az ember felsőbbségének néma, ösztönös elismerése, mégpedig éppenséggel olyan körülmények között, amikor az ember nem segíthet rajtuk!

Nem! Paulina Barnett asszony mindebből semmit sem óhajtott látni, és tekintetét most le nem vette erről a kérlelhetetlen, végtelen, mérhetetlen tengerről, amelynek csak a vele egybeolvadó égboltozat volt a láthatára!

- Szegény Madge-em - mondta -, én cipeltelek ide, ebbe a katasztrófába, téged, aki engem mindenüvé követtél, akinek önfeláldozó barátsága jobb sorsot érdemelt! Megbocsátasz nekem?

- Csak egy dolog van a világon, amit én nem bocsátanék meg neked, leányom - felelte Madge -, ha a halált nem oszthatnám meg veled!

- Madge! Madge! - kiáltott fel a híres utazónő - ha én az életem árán meg tudnám menteni ezeket a szerencsétleneket, habozás nélkül odaadnám értük!

- Nincs hát már semmi reményed, leányom? - kérdezte Madge.

- Nincs! - sóhajtott fel Paulina Barnett asszony, s barátnője karjába hanyatlott.

Egy pillanatra mégiscsak nőnek mutatkozott ez a férfias természet, de ki ne értené meg ezt a pillanatnyi gyöngeséget, ily megpróbáltatások közepette.

Paulina Barnett asszony zokogott! Szívéből kicsordult a keserűség, s könnyek öntötték el arcát.

Madge csókolgatta, simogatta, úgy vigasztalta.

- Madge! Madge! - fordította barátnője felé könnyes arcát Paulina asszony - legalább meg ne mondd nekik, hogy sírtam!

- Dehogy mondom! De egyébként el sem is hinnék nekem. Ez csak egy pillanatnyi gyöngeség. Szedd össze magad, leányom, hiszen te tartod itt bennünk a lelket! Állj talpra, és szedd össze a bátorságod!

- Hát neked még van reményed? - kiáltotta Paulina Barnett asszony, s szemébe nézett hűséges osztályostársának.

- Én mindig remélek - válaszolta Madge egyszerűen.

De hát hogyan is maradhatott még csak egy szikrányi reménységük is, amikor néhány nappal később az úszó sziget a Szent Mátyás-szigetcsoport mellett tovaúszott a nyílt tengeren, és most már sehol sem volt föld ezen a Bering-tengeren, ahol kiköthetett volna!

 

XX. A NYÍLT TENGEREN!

A Viktória-sziget most a Bering-tenger legszélesebb részén úszott, még hatszáz mérföldnyire az első Aleuti-szigetektől és több mint kétszáz mérföldnyire a legközelebbi keleti partvidéktől. Aránylag még mindig elég gyorsan haladt. De még akkor is, ha feltesszük, hogy nem csökken a sebessége, legalább három hét kell hozzá, hogy elérje a Bering-tengernek ezt a déli határvonalát.

De hogyan tarthatna ki addig ez a sziget, melynek alapja mindennap vékonyodik, s már langyos, átlag 50 Fahrenheit (zéró fölött 10 Celsius) fok melegségű víz hatása alatt? Nem nyílhat-e szét bármely percben a talaja?

Hobson hadnagy minden módjában álló eszközzel sürgette a tutaj építését, a felső gerendázat már a lagúna vizén úszott. Mac Nap rendkívül erősen akarta összeácsolni ezt a tutajt, hogy ha kell, hosszú ideig ellenállhasson a tenger hullámcsapásainak. Ugyanis úgy kellett számítaniuk, hogy - hacsak nem találkoznak valamilyen bálnavadász hajóval a Bering-tenger vizén - egészen az Aleuti-szigetekig kell sodródnia a tutajnak, tehát jókora utat kell megtennie a tengeren.

Mindamellett, a Viktória-sziget külső alakja általában egyelőre még semmi lényeges változást nem szenvedett. Naponta végeztek megfigyeléseket, de a felderítők csak a legnagyobb körültekintéssel merészkedhettek előre, mivel a talajtörés, a sziget morzsolódása bármely pillanatban elvághatta volna útjukat visszafelé, központi szállásukhoz. Mindig attól lehetett félni, hogy sosem látják viszont azokat, akik közülük útra keltek.

Az a mély bevágódás, a Michel-fok közelében, amelyet a tél bezárt, most lassanként újból kinyílt. Ez most egy mérföldnyire nyúlt be a sziget belsejébe, egészen a kiszáradt folyócska medréig. Félő volt, hogy vajon nem követi-e ezt a medret, amely már bemélyülve, még inkább vékonyítja a jégréteget. Ebben az esetben az egész, a Michel-fok és Barnett-kikötő közti terület - amelyet nyugaton a folyócska medre határol, tehát egy óriási darab, több négyzetmérföldnyi terület - eltűnne. Hobson hadnagy tehát lelkére kötötte társainak, hogy szükségtelenül ne kóboroljanak el arrafelé, mert a tengernek egy hevesebb megmozdulása már elég ahhoz, hogy a sziget területének ezt a jelentős részét leszakítsa.

Több helyütt is végeztek méréseket, hogy megtudják, hol vannak azok a vastagabb rétegű helyek, amelyek legtovább állhatnak ellen az olvadásnak. Így jöttek aztán rá, hogy éppen a Bathurst-fok környékén, az egykori erőd helyén a legvastagabb - nem a föld- és homokréteg, ami egyáltalán semmi biztosítéknak nem számított volna, hanem maga a jégréteg. Mindent egybevetve, ez szerencsés körülménynek számított. Azokat a lyukakat, ahol a szondázást végezték, nyitva tartották, és így naponta meg lehetett állapítani, mennyit vékonyodott a sziget jégalapja. A jégréteg olvadása lassú folyamat volt, de azért mindennap vékonyabb lett egy kicsit a jég. Úgy kellett hát vélekedniük, hogy nem tart ki még három hétig a sziget, mert azt a szerencsétlen körülményt is számításba kellett venni, hogy olyan vizek felé úszik, amelyeket egyre inkább melegítenek a napsugarak.

Ezen a héten, május 19-től 25-ig igen komisz volt az időjárás. Elég erős vihar kerekedett. Az égen fényes villámok cikáztak, s dörgött az ég. Az északnyugati szél által magasra korbácsolt hullámok is kegyetlenül megtépázták a szigetet, néhány igen nyugtalanító rázkódást is lehetett érezni. Az egész kis telep népe résen volt, készen arra, hogy felszálljon a tutajra, amelynek fedélzete már csaknem teljesen elkészült. Sőt némi élelmiszert és ivóvizet is hordtak rá, hogy minden eshetőségre készen legyenek.

A vihar tombolása közben az eső is kövér cseppekben záporozott, a zivatar langyos esővize mélyen behatolt a talajba, és megtámadta a sziget jégalapját. Ezek a beszivárgások siettethették a némely helyütt gyengébb jégrétegek olvadását, és veszedelmes üregeződéseket idézhettek elő. Némely kis emelkedés lejtőin teljesen alámosott volt a talaj, úgyhogy a fehér jégréteg előtűnt. Sietve földdel és homokkal hányták be ezeket a vízmosásokat, nehogy a jégalap ki legyen téve a meleg hatásának. Ezen elővigyázatossági intézkedések nélkül csakhamar úgy át lett volna lyuggatva a talaj, mint egy szita.

A vihar helyrehozhatatlan károkat okozott azokon az erdős dombokon, amelyek a lagúna nyugati szélét szegélyezték. A zuhogó eső elmosta a homokot meg a földet, úgyhogy a fáknak nem volt mibe kapaszkodni, s egymás után dőltek ki. Egyetlen éjszakán teljesen megváltozott a képe annak a szigetrésznek, amely a tó és az egykori Barnett-kikötő között terült el. Alig néhány nyírfa s egy-két magános fenyőfa-csoport maradt lábon, mindössze ennyi állt ellen a fergetegnek. Ezek olyan tények voltak, amelyeket félreérthetetlenül a szétesés jeleinek kellett tekinteni, de amelyekkel szemben az emberi ész tehetetlennek bizonyult. Hobson hadnagy, Paulina Barnett asszony s az őrmester: valamennyien tisztán látták, hogy az ő rövid életű szigetük a végét járja, mindnyájan érezték ezt - talán Thomas Black kivételével, aki tompán és némán meredt maga elé, mintha már nem is ezen a világon lenne.

A május 23-i vihar idején Sabine, a vadász, amikor reggel sűrű ködben elhagyta a szállását, csaknem belefulladt egy nagy gödörbe, amely előző éjjel keletkezett. Ez ott történt, ahol azelőtt az erőd főépülete állott.

Mind ez ideig ez a föld és homok alá temetett és háromnegyed részében víz alá került ház - amint tudjuk - fennakadt a sziget alapját képező jégrétegben. De a tenger hullámzása, alsó részén csapkodva ezt a tágas hasadékot, kétségtelenül még inkább kiszélesítette, és a ház - az alatt az óriási súly alatt, amely azelőtt a Bathurst-fokot képezte - végképp elsüllyedt. A föld és a homok beleveszett ebbe a lyukba, amelynek mélyén a tenger hullámai csapkodtak.

Sabine segélykiáltásaira odarohantak a társai, és sikerült kihúzniuk a hasadékból, miközben a vadász a csúszós falakon próbált megkapaszkodni. Így, ezzel a váratlan fürdővel megúszta a balesetet, de az igen rosszul is végződhetett volna.

Később észrevették a tenger vizében az egykor a házat alkotó gerendákat és deszkákat, amelyek a sziget alá csúsztak, s feljöttek a víz színére, a part mentén lebegtek, mint hajótörés után a roncsok. Ez volt az utolsó kár, amit a vihar okozott, olyan kár, amely bizonyos mértékben még a sziget ellenállását is csökkentette, mert a hullámok behatolhattak a belsejébe, s még inkább pusztították. Olyan volt ez, mintha valami rákbetegség végezne lassacskán vele.

Május 25-én a nap folyamán északkeletre fordult a szél. A szélvihar friss szellővé szelídült, az eső elállt, és a tenger is kezdett megnyugodni. Békésen telt el az éjszaka, és mivel reggel ismét kisütött a nap, Jasper Hobson pontos földrajzi helyhatározást végezhetett.

Aznap délben valóban a nap magassága adta meg a földrajzi helyzetet: északi szélesség 56° 13'; keleti hosszúság 170° 23'.

A sziget nagyon sebesen sodródott, mert csaknem nyolcszáz mérföldet haladt attól a helytől, amelyet két hónappal ezelőtt foglalt el a Bering-szorosban, a jégzajlás idején.

Ez a sebesség némi reménységgel töltötte el Jasper Hobsont.

- Barátaim - mondta társainak, kiteregetve előttük a Bering-tenger térképét -, látják itt az Aleuti-szigeteket? Most már csak kétszáz mérföldnyire vannak tőlünk! Egy hét múlva talán elérhetnénk!

- Egy hét... - csóválta a fejét Long őrmester. - Egy hét nagy idő! - Még azt is hozzáteszem - folytatta Hobson hadnagy -, hogy ha szigetünk a százhatvannyolcadik délkört követte volna, akkor elérte volna ennek a szigetnek szélességi körét, de nyilvánvaló, hogy a Bering-áramlat elhajlása folytán délnyugatra tér el.

Ez a megfigyelés helyes volt. Az áramlat olyan irányt vett, amely a szárazföldtől kifelé, a nyílt tengerre veti vissza a Viktória-szigetet, sőt még az is lehet, hogy az Aleuti-szigeteken is túlra, amelyek csak a hetvenedik délkörig terjednek.

Paulina Barnett asszony szótlanul nézte a térképet. Rámeredt a ceruzával berajzolt pontra, amely a sziget mostani helyét jelölte. Ezen a nagy léptékű térképen olyan óriásnak látszott a Bering-tenger, hogy a sziget helye csak alig észrevehető, parányi pontocska volt. Paulina, asszony most visszafelé haladt pillantásával azon a vonalon, amely utat telelésük óta megtettek, azon az úton, amelyet a végzet, vagyis inkább a tengeráramlatok elmozdíthatatlan iránya rajzolt annyi szigeten át, két kontinens széltében anélkül, hogy bárhol is partot értek volna, és most a végtelen Csendes-óceán kapujában állnak.

Így tűnődött, a sötét jövőn merengve, s csak akkor rezzent fel, mikor ezt a gondolatát akarta szavakba önteni:

- De hát nem lehet-e parancsolni ennek a szigetnek? Még egy hét... Csak egy hétig kell haladnunk ezzel a sebességgel, s elérhetnénk az Aleuti-szigetcsoport végső szigetét!

- Ezen a héten Isten kezében vagyunk! - válaszolta Hobson hadnagy. - De vajon ad-e még nekünk egy hetet? Őszintén mondom önnek, asszonyom, mirajtunk most már csak az Isten segíthet.

- Én is úgy vélem, hadnagy úr - folytatta Paulina Barnett asszony. - Ám Isten csak akkor segít meg bennünket, ha mi is segítünk magunkon, hogy kiérdemeljük a támogatását. Van még valami, amit megtehetünk, amit megkísérelhetünk, valami, amiről nem tudok?

Jasper Hobson kétkedve rázta a fejét. Szerinte már csak egy módja volt a menekvésnek: a tutaj. De vajon már most fel kell-e szállni rá, a lepedőkből, takarókból valami vitorlafélét összetákolni, és így kísérelni meg, hogy elérjék a legközelebbi partot?

Jasper Hobson megbeszélte ezt az őrmesterrel és Mac Nap ácsmesterrel, akiben nagyon megbízott, valamint Raë-vel, a kováccsal s Sabine és Marbre vadászokkal. Miután mindent megfontoltak, ami a terv mellett és ellene szólt, mindnyájan egyetértettek abban, hogy csak akkor kell elhagyni a szigetet, ha erre kényszerítve lesznek. Mert hiszen végső és egyetlen segélyforrásuk ez a tutaj, amelyet minduntalan végigsöpörnek majd a hullámok, amelynek még csak az a sebessége sem lesz meg, ami a jéghegyek nyomására délre sodródó szigetnek. Ami pedig a szelet illeti, az általában kelet felől fújt, tehát az az irányzata, hogy inkább még minden szárazföldtől visszavesse s a nyílt tengerre vigye a tutajt.

Várni kellett, még mindig csak várni, mivel a sziget gyorsan haladt az Aleuti-szigetek felé. Majd ha megközelítik ezt a szigetcsoportot, meglátják, mi a leghelyesebb teendő.

Valóban ez volt a legokosabb, amit csak tehettek; biztosra lehetett venni, hogy egy hét múlva, ha a sebesség nem csökken, a sziget vagy még a Bering-tenger déli határán, vagy délnyugatra a Csendes-óceán vizeire sodródik, és menthetetlenül elveszett.

Nos, a balsors, amely már oly régóta sújtotta ezeket a nyomorultakat, most még egy új csapást mért rájuk. Az a sodródási sebesség, amelyre számítottak, nemsokára megszűnt.

Ugyanis a május 26-ról 27-re virradó éjjel a Viktória-sziget még egy utolsó fordulatot tett saját tengelye körül, amely rendkívül súlyos következményekkel járt. A sziget félfordulatot végzett maga körül. A jéghegyek, azoknak az óriási jéghegyláncoknak maradványai, amelyek északon határolták, e változás által most délre kerültek át.

Reggel a hajótöröttek - vagy talán nem szolgáltak rá erre a névre? - az Eszkimó-fok felől látták felkelni a napot, nem pedig, mint eddig, a Barnett-kikötő felőli láthatáron.

Ott emelkedtek az olvadás folytán most már alacsonyabb, de még mindig jókora jéghegyek, azok, amelyek maguk előtt hajtották a szigetet.

Arrafelé a láthatár nagy részét eltakarták.

Milyen következményekkel járt ez a fordulat? Vajon nem szakadnak-e el ezek a jéghegyek az úszó szigettől, mivel már semmi sem köti őket össze vele?

Mindnyájukat valami új szerencsétlenség előérzete fogta el, s valamennyien megértették, mit akart mondani Kellet, a katona, amikor így kiáltott fel:

- Még mielőtt este lesz, elveszítjük a hajócsavarunkat!

Kellet ezzel azt akarta mondani, hogy a jéghegyek - mivel most már nem a sziget mögött, hanem előtte vannak - nemsokára leválnak róla. Ugyanis ezeknek a jéghegyeknek nyomása késztette a szigetet erre a rendkívüli sebességre, mivel ahány lábnyira kiemelkedtek a tengerszint fölé, hatszor-hétszer annyi láb vastagságú részük volt a víz alatt. Így mélyen elmerülve a víz alatti tengeráramlatba, ez az áramlat a saját teljes sebességével vitte, márpedig a saját hajtóerejére hagyott szigetnek - csekély merülését tekintve - nem lesz meg ez a sebessége.

Igen! Kelletnek, a katonának igaza volt. Olyan lesz most a sziget, mint egy árbocozatától megfosztott hajó, amelynek még a propellerje is eltörött!

Kelletnek erre a megjegyzésére senki sem válaszolt. De még csak negyedóra sem telt bele, s valami recsegő zaj hallatszott. A jéghegyek csúcsa megrendült, az egész jégtömeg elvált, s míg a sziget elmaradt tőlük, a jéghegyek - a víz alatti tengeráramlat ellenállhatatlan erejétől űzve - sebesen sodródtak dél felé.

 

XXI. AHOL SZIGETECSKE LESZ A SZIGETBŐL

Három óra múlva már a jéghegyek utolsó maradványai is eltűntek a láthatáron. Gyors eltűnésük azt bizonyította, hogy a sziget most már csaknem teljesen megállott. Mert a tengeráramlat egész ereje az alsó rétegeiben volt, nem pedig a tenger felszínén.

Egyébként délben meghatározták a földrajzi helyzetet, s ez elég pontosan sikerült. Másnap az új helyzetmegállapítás azt mutatta, hogy a sziget még egy mérföldnyit sem haladt!

Maradt hát még a menekvésnek egy egyetlen esélye, az, hogy egy bálnavadászhajó jár ezen a tájon, s felveszi a hajótörötteket, akár a szigeten tartózkodnak még, akár - ha már elmerült a szigetük - a tutajukon.

A sziget most az északi szélesség 54° 33'-e és a keleti hosszúság 177° 19'-e között feküdt, több száz mérföldnyire a legközelebbi szárazföldtől, vagyis az Aleuti-szigetektől.

Ezen a napon Hobson hadnagy egybegyűjtötte társait, s most utoljára tanácskozott velük, mi legyen a teendő.

Valamennyien egyazon véleményen voltak: a szigeten kell maradni mindvégig, egészen addig, amíg el nem süllyed, mert terjedelme folytán nem bír vele a tenger haragja, aztán ha a sziget végső szétesése fenyeget, az egész kis kolónia felszáll a tutajra, és vár!

Várni!

Most már teljesen kész volt a tutaj, Mac Nap tágas kunyhót is épített rá, amolyan parancsnoki hídház félét, amelyben az erőd egész személyzete meghúzódhatott. Árbocot is visznek magukkal, s felállítják, ha szükség lesz rá: és a vitorlák is régen készen voltak: lehet, hogy ezeknek is hasznát veszik majd a tutajon. A vízi jármű szilárdan épült, és ha jó szelet kapnak, s a tenger sem túlságosan gonosz, még az is lehet, hogy ez a gerenda- és deszkatákolmány az egész kis kolóniát megmenti.

- Semmi sem lehetetlen annak - mondotta Paulina Barnett asszony -, aki a szeleknek és a vizeknek parancsol!

Jasper Hobson leltárt készített az élelemről.

Nem volt valami bőséges a készlet, mert a hegyomlás okozta károk jelentősen csökkentették, de kérődzőkben és rágcsálókban nem volt hiány, és a mohától, cserjéktől zöldellő sziget bőven elláthatta az állatokat táplálékkal. Szükségesnek látszott, hogy tartósított húskészletüket növeljék, így hát a vadászok néhány rénszarvast és sarki nyulat lőttek.

Egészében véve a csapat egészségi állapota kielégítő volt. Ezen az elmúlt, enyhe télen nem szenvedtek sokat a hidegtől, és a lelki megpróbáltatások még nem gyöngítették le testi erejüket. De meg kell mondanunk, hogy nem minden félelem s nem minden baljós előérzet nélkül várták azt a percet, amikor majd el kell hagyniuk az ő Viktória-szigetüket, vagyis jobban mondva, amikor majd a szigetük elhagyja őket. Rémületes volt még a gondolat is, hogy ezen a fatákolmányon úsznak majd a végtelen tengeren, a hullámok kénye-kedvére, kitéve a tenger minden szeszélyének. Még közepes időjárás esetén is átcsapnak rajta a hullámok, s ilyenkor keserves helyzetbe kerülnek. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy ezek az emberek egyáltalán nem voltak tengerészek, akik otthon vannak az óceánon, akik nem rettegnek attól, hogy néhány deszkára bízzák az életüket. Katonák voltak ezek, akik a Társaság szilárd földjeihez szoktak hozzá. A szigetük törékeny, csak egy vékonyka jégrétegen nyugszik, de végül is föld borította ezt a jégréteget, s ezen a földön zöldellő növények, cserjék, fák; állatok laktak itt velük, tehát egészen más volt ez, mint a tenger, s azt lehetett hinni, hogy mozdulatlan föld. Igen! Szerették ők ezt a Viktória-szigetet, amelyen már két éve éltek, s amelynek minden zugát annyiszor járták be, amelynek földjét megmunkálták s bevetették, és amely - mindent egybevetve - mind ez ideig oly sok természeti szerencsétlenségnek állt ellen! Igen! Sajnálják, ha majd el kell hagyniuk, és erre csak akkor kerülhet sor, ha már elmerül alattuk.

Hobson hadnagy tisztában volt társai lelkiállapotával, és ezt nagyon is természetesnek találta. Tudta, milyen viszolygással szállnak a tutajra, ám az események sürgették, s már csak rövid idő kérdése, hogy a sziget szétolvad a meleg vizeken. Ugyanis most már olyan jelek mutatkoztak, amelyeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

De hadd mutassuk már be ezt a tutajt. Négyszögletesre épült, minden oldala harminc-harminc láb, ami azt jelenti, hogy mintegy ezer lábnyi volt a területe. Fedélzete kétlábnyira emelkedett a vízszint fölé, s párkányai védték valahogy a kisebb hullámok ellen, de kétségtelen, hogy kissé erősebb hullám már átcsap ezen az alacsony védőgáton. A tutaj közepén valóságos hídházat épített az ácsmester, ahol vagy húsz embernek volt helye. A hídház köré helyezték el azokat a nagy faládákat, amelyekben az élelmet és az ivóvíztároló edényeket őrizték; az egészet vaskapcsokkal szilárdan erősítették a fedélzethez. A mintegy harminc láb magas árboc a hídházhoz támaszkodott, és a tutaj szögletéhez erősített csarnakok tartották. Erre az árbocra négyszögletes vitorlát kell majd felvonni, de természetesen csak hátszél esetén. Minden más mozgáslehetőség szükségszerűen lehetetlen volt ezen a vízi járművön, ámbár egy amolyan összetákolt kormányszerkezet-félét is szereltek rá.

Hát ilyen volt az ácsmester tutaja, amelyre húsz ember élete volt bízva, azaz huszonegyé, ha Mac Nap gyermekét is hozzászámítjuk. Csendesen ringott a lagúna vizén, erős hajókötelek tartották partközelségben. Annyi biztos, hogy gondosabban készült, mint ahogyan a kapkodó hajótöröttek ütik össze tutajukat, mikor hirtelen elmerül a hajójuk; szilárdabb és jobban berendezett volt annál, de végül mégiscsak egy tutaj.

Június 1-én újabb baj szakadt rájuk. Hope, az egyik közlegény vízért ment a lagúnára, mert szükség volt vízre a konyhán. Joliffe-né megízlelte a vizet, és sósnak találta. Odahívta Hope-ot, s rászólt, miért hozott tengervizet, amikor őt édesvízért küldték.

Hope azt felelte, hogy ő ezt a vizet a lagúnából merítette. Ebből némi szóváltás támadt, mire közbelépett a hadnagy. Amikor Hope közkatona tovább bizonygatta az igazát, a hadnagy elsápadt, majd nyomban a lagúna felé sietett...

A lagúna vize teljesen sós volt! Nyilvánvaló volt tehát, hogy a lagúna feneke áttört, s hogy a tenger vize benyomult a tóba.

A gyászos hír szárnyon járt, s most mindnyájuk lelkét egyazon aggodalom kerítette hatalmába.

- Oda az ivóvizünk! - kiáltoztak a szegény emberek.

Valóban, a Paulina-folyó után most a Barnett-tó eltűnése került sorra!

De Hobson hadnagy sietett megnyugtatni társait az ivóvizet illetően.

- Semmi baj, hiszen van jég bőven, barátaim - mondta nekik. - Nincs mitől félnünk. Csak fel kell olvasztanunk a szigetünk néhány darabkáját. De persze szeretném azt hinni, hogy nem isszuk meg az egész szigetet - tette hozzá, és még mosolyogni is próbált.

Valóban úgy van, hogy a sós víz, ha elpárolog vagy megfagy, teljesen elveszti a felolvadáskor meglevő sós tartalmát. Kiásnak hát néhány jégtömb-tetemet - ha ugyan használhatjuk ezt a kifejezést -, felolvasztják, s így nemcsak a mindennapi használatra lesz ivóvizük, hanem a tutajon elhelyezett víztároló edényeket is megtölthetik.

Mindamellett nem volt szabad figyelmen kívül hagyni a természetnek ezeket a figyelmeztetéseit. Nyilvánvaló volt, hogy a sziget alapja olvadásnak indult, s erre bőséges bizonyságul szolgált az a tény, hogy a tenger alulról nyomult már be a lagúnába. Tehát bármely percben beomolhat a talaj; így hát Jasper Hobson megtiltotta embereinek, hogy a tanyájuktól eltávolodjanak, mert ezzel azt kockáztatják, hogy kisodródnak a nyílt tengerre.

Úgy látszik, az állatok is megérezték a közeledő veszélyt. Egybeverődtek az egykori erőd körül. Mióta eltűnt az édesvíz, gyakran látták az állatokat, amint a talaj alól előkapart jégtömböket nyalogatják. Az állatok nyugtalanul viselkedtek, némelyikük valósággal megháborodott, különösen a farkasok fékevesztett falkája járta a bolondját, hogy aztán rekedt üvöltéssel tűnjenek tova. A prémes állatok a kerek gödör körül helyezkedtek el, ott, ahol azelőtt az elmerült ház állott. Több száz fajta állatot számoltak össze a szigetlakók. A jegesmedve is itt őgyelgett a környéken, s nem bántott ő már sem embert, sem állatot. Láthatóan elfogta az ösztönös nyugtalanság, szívesen kunyorált volna védelmet a veszély ellen, amit előre érzett, de el nem kerülhetett.

Eleddig töméntelen madár élt a szigeten, most már apránként ezek is eltünedeztek. Az utolsó napokban a messze repülő madarak nagy csapata - amelyeket erős szárnyuk nagy távolságok berepülésére tesz képessé -, a többi között a hattyúk, dél felé vándoroltak, ahol az Aleuti-szigetek földje biztos menedéket nyújt számukra. Elköltözésüket Paulina Barnett asszony és Madge is megfigyelte, mivel épp akkor kószáltak a tengerparton, s ezt baljós előjelnek vették.

- Ezek a madarak bőven találnak eleséget a szigeten - jegyezte meg Paulina Barnett asszony -, s mégis elhagyják! És bizonyára nem ok nélkül, szegény Madge-em!

- Igen - válaszolta Madge -, az ösztönük vezérli őket arra, ami az érdekük. De ha ezzel figyelmeztetnek bennünket, akkor hát fordítsuk ki hasznunkra ezt a figyelmeztetést. Úgy veszem észre, hogy a többi állat is nyugtalanabbnak látszik, mint máskor.

Aznap Jasper Hobson úgy határozott, hogy a tutajra hordatja az eleség nagyobb részét, valamint a táborozáshoz szükséges holmit. Azt is elhatározták, hogy most már valamennyien elfoglalják helyüket a tutajon.

De éppen most kezdett veszkődni a tenger, és ezen a parányi "Földközi"-tengeren - amelyet most magának a Bering-tengernek vize alkotott a lagúna belsejében - éppúgy tornyosultak a hullámok, s hozzá még nagyobb erővel. A viszonylag szűk területen megszorult hullámok hevesen verték a meredek partot, s tajtékzó dühvel törtek meg rajta. Úgy látszott, mintha vihar tombolna a tavon, vagyis jobban mondva a szakadék fölött, amely oly mély volt, akár a környező tenger. Veszett táncot járt a tutaj, a hatalmas hullámtömegek szüntelenül átcsaptak rajta, olyannyira hogy embereink kénytelenek voltak abbahagyni a holmi és az eleség behordását.

Érthető, ugyebár, hogy - így állván a dolgok - Hobson hadnagy nem helyezkedett szembe társaival. Az is ért valamit, hogy még egy utolsó nyugodt éjszakát tölthettek a szigeten. Majd másnap reggel, ha a tenger megnyugodott, befejezik a berakodást.

Így tehát a katonák és a nők nem kaptak utasítást arra, hogy hagyják ott a szállásukat, s hagyják el a szigetet; mert ha a tutajra menekülnek, akkor ez igazán azt jelenti, hogy elhagyják a szigetet.

Az éjszaka egyébként jobban telt el, mint ahogyan remélték. A szél elcsitult. Lassacskán a tenger is lecsillapodott. Ez csak amolyan futó vihar volt, az elektromosság okozta tünemények rendkívüli gyorsaságával érkezett, s éppúgy távozott is. Este nyolc órára csaknem teljesen elnyugodott a hullámverés, s már csak a szelíd hullámok halk locsogása hallatszott a lagúna belsejében.

A sziget bizonyára nem kerülheti el a közeli szétmállást, de végül is jobb volt, hogy nem törte hirtelen ketté a vihar, márpedig bármely percben ez lehet a sorsa, ha hegynyi hullámokat vet körülötte a haragos tenger.

A vihar után könnyű ködfelhők gyülekeztek, amelyek azonban azzal fenyegettek, hogy sűrű ködgomollyá válnak éjszakára. Ez északról jött, s ennek következtében, az új tájékozódás szerint, a sziget legnagyobb részét ködbe borította.

Mielőtt nyugovóra tért, Jasper Hobson megvizsgálta a tutajt a parthoz erősítő hajókötelet, amely erős nyírfatörzsek köré volt tekerve. Fokozott elővigyázatosságból még egyet csavartak rajta. Egyébként legrosszabb esetben is csak az történhetett, hogy a tutaj elszabadul a lagúnán, márpedig a lagúna nem olyan nagy, hogy elveszhetne rajta.

 

XXII. A KÖVETKEZŐ NÉGY NAP

Csendes éj volt. Hobson hadnagy felkelt s határozott: még aznap elrendeli, hogy a kis kolónia felszálljon a tutajra. Azzal elindult a lagúna felé.

Most még sűrű köd volt. De a ködfellegek fölött már átszűrődtek a napsugarak. A tegnap esti vihar tisztára söpörte az égboltozatot, s a nap melegnek ígérkezett.

Amikor Jasper Hobson kiért a tó partjára, nem tudta tisztán kivenni a vízfelületet, annyira eltakarták a sűrű ködgomolyok.

Ekkor már Paulina Barnett asszony, Madge és még néhányan mások is kijöttek hozzá, a partra.

Most kezdett felszállni a köd, a lagúna vége felé húzódott, s most már lassanként kezdett előtűnni a víz felszíne. Azonban a tutaj még nem volt látható.

Végre egy szélfuvallat felszakította az egész ködfelleget...

A tutaj nem volt sehol! De a tó sem volt sehol. A végtelen tenger tükre terült el szemük előtt.

Hobson hadnagy akaratlanul is kétségbeesett mozdulattal tárta szét karját, s amint ő maga s társai is megfordultak, amikor szemük átfogta az egész láthatárt, az elszörnyedés kiáltása szakadt ki torkukból!... A szigetük már csak egy apró szigetecske volt!

Az éjszaka folyamán a Bathurst-fok egykori területének vízmarta, szétmálló hatheted része zaj nélkül, minden megrázkódtatás nélkül levált. Ezek a területrészek elmerültek a tengerben, és a kiutat talált tutaj kisodródott a nyílt tengerre, s most azok, akiknek ez volt a végső reménységük, még csak meg sem pillanthatták ezen a végtelen vízpusztaságon!

Az őket elnyeléssel fenyegető mélység szélén, segélyforrások s a menekvés legcsekélyebb lehetősége nélkül a hajótörötteket földig sújtotta a kétségbeesés. A katonák közül némelyik félőrülten a tengernek rohant, hogy beleveti magát. De Paulina Barnett asszony útjukat állta, s visszatérésre késztette őket. Néhányan sírva fakadtak.

Láthatjuk, milyen helyzetben voltak most a hajótöröttek, s hogy ezek után maradhatott-e még valami reményük. De képzeljük el a hadnagy helyzetét is, e félőrült szerencsétlenek közepette. Huszonegy ember egy tenyérnyi jégszigetecskén, amely nemsokára szétmállik a lábuk alatt! A szigetnek azzal a nagy részével együtt az erdő borította dombok is eltűntek. Tehát most már fa sincs. Fának most már csak azt a néhány deszkát számíthatták, amelyekből a szükségszállást ütötték volt össze. Ebből azonban nem lehet olyan tutajt eszkábálni, amely elég lenne a kolónia számára. A hajótöröttek élete tehát pontosan csak addig tart, amíg a parányi szigeté, vagyis legfeljebb néhány napig, mert június hónapban voltak, és a közepes hőmérséklet meghaladta a 68 Fahrenheit (zéró fölötti 20 Celsius) fokot.

Aznap Hobson hadnagy kötelességének tartotta, hogy még egy felderítő utat tegyen a szigetecskén. Talán jó lenne olyan pontra menekülniük, ahol vastagabb a jégalap, s így hosszabb ideig tarthat ki. Ezen a felderítő útján Paulina Barnett asszony és Madge kísérte el a hadnagyot.

- Neked még mindig van reményed? - kérdezte Paulina Barnett asszony az ő hűséges barátnőjét.

- Még mindig! - válaszolta Madge.

Paulina Barnett asszony nem felelt, gyors léptekkel haladt Jasper Hobsonnal a parton. A Bathurst-foktól az Eszkimó-fokig terjedő egész partrészletet, vagyis nyolc mérföld hosszúságban megkímélte a leszakadás. Az Eszkimó-foknál történt a törés, s a lagúna legszéléig érő, a sziget belsejébe vezető vonalat követett. Ettől a ponttól kezdve az új tengerpartot maga a lagúna partja alkotta, amelyet most a tenger hullámai csapkodtak. A lagúna felső része felé egy másik törés húzódott, egészen a Bathurst-fok és az egykori Barnett-kikötő közötti partszakaszig, a szigetecske tehát téglalap alakú, mindössze átlag egy mérföld széles szalagot képezett.

Abból a száznegyven négyzetmérföldből, amely azelőtt a sziget teljes területe volt, húsz se maradt.

Hobson hadnagy a legnagyobb figyelemmel vizsgálta meg az apró sziget új alkatát, és úgy találta, hogy még mindig azon a részen a legvastagabb a jégalapja, ahol azelőtt az erőd állt. Úgy látta helyesnek tehát, ha nem hagyják el eddigi táborhelyüket. Lám, az állatok is ösztönösen ragaszkodnak ehhez a helyhez.

Mindamellett észrevették, hogy számtalan kérődző és rágcsáló, valamint az összevissza kóborló kutyák nagy része a sziget leszakadt nagyobb részével együtt eltűnt. De maradt még belőlük szép számmal, különösen a rágcsálókból. A jegesmedve fejvesztetten őgyelgett a szigetecskén, szüntelenül úgy járt körbe-körbe, mint a ketrecbe zárt vadállat.

Este öt óra felé Hobson hadnagy és két társa visszatért a szállásra. Ott egybegyűlve találták valamennyi társukat, férfiak és nők ott kuporogtak, együtt, szótlanul, már mit sem akartak látni, semmit sem óhajtottak hallani. Joliffe-né valami ételféle elkészítésével foglalatoskodott. Sabine, a vadász nem volt annyira letörve, mint többi társa, járt-kelt, s azt nézte, hogyan lehetne egy kis friss vadhúsra szert tenni. Ami pedig a csillagászt illeti, hát az csak üldögélt ott magának, külön a többiektől, s csaknem közömbös tekintetet vetett a tengerre. Úgy látszott, őt már semmi sem lepheti meg!

Jasper Hobson közölte társaival felderítő útja eredményét. Megmondta nekik, hogy a mostani táborhelyük nagyobb biztonságot nyújt, mint bármely más pontja a tengerpartnak, s lelkükre kötötte, hogy ne menjenek el innen, mert félúton a táborhelyük és az Eszkimófok között már új törés jelei mutatkoznak. Valószínű tehát, hogy nemsokára még sokkal kisebb lesz a szigetecskéjük. És ez ellen semmit, de semmit sem tehetnek!

Valóban jó meleg volt aznap. A jégtömbök, amelyeket azért ástak ki, hogy belőlük ivóvízhez jussanak, felolvadtak anélkül, hogy tüzet kellett volna rakni alájuk. A meredek partszakaszokon apró, lyukacsos szilánkokra töredezve hullott a tengerbe a jég. A szigetecske átlagos szintje nagy általánosságban süllyedt. A langyos hullámok szüntelenül bomlasztották az alapját.

A következő éjjel senki sem hunyta le a szemét a szükségszálláson. De ki is tudott volna aludni, amikor arra gondolt, hogy bármely percben megnyílhat alatta a mélység? Hacsak nem az a pici gyerek, aki mosolygott a mamájára, s akit az anyja most már egy percre sem akart magára hagyni.

Másnap, június 4-én felhőtlen égen jelent meg a nap a láthatáron. Az éj folyamán semmi változás nem történt. A sziget alkata mit sem változott.

Ezen a napon egy rémült kékróka bemenekült a szállásra, és nem volt hajlandó kimenni onnan. Azt lehet mondani, hogy a töméntelen nyuszt, hermelin, sarki nyúl, pézsmapatkány és hód valósággal nyüzsgött az egykori kereskedelmi ügynökség területén. Úgy viselkedtek, mintha mind háziállatok lennének. Csak a farkasok falkája hiányzott a sarkvidék állatvilágából. Ezek a ragadozók a sziget túlsó oldalán tartózkodtak volt a leszakadáskor, s minden bizonnyal a levált szigetrésszel együtt nyelte el őket a tenger. Mintha csak előérzete súgná, a medve nem távolodott el többé a Bathurst-foktól, és a prémes állatok olyan nyugtalanok voltak, hogy szinte tudomást sem vettek a mackó jelenlétéről. Maguk a hajótöröttek is megbarátkoztak már az óriási állattal, hadd mászkáljon kedvére, már rá sem hederítettek. A közös veszély, amelyet valamennyien éreztek, egy szintre helyezte az ösztönt az ésszel.

Néhány perccel dél előtt a hajótörötteknek olyan izgalomban volt részük, ami csak csalódással végződhetett.

Sabine, a vadász felmászott a csöpp sziget legmagasabb pontjára, onnan néhány percig figyelte a tengert, majd kiáltozni kezdett:

- Hajó! Hajó!

Mindnyájan eszeveszetten rohantak a vadász felé. Hobson hadnagy kérdő tekintetet vetett rá.

Sabine kelet felé mutatott, ahol valami fehér gőz szállt fel a láthatáron. Mindnyájan odabámultak, s mukkanni sem mertek! Valamennyien látták a hajót, amelynek körvonalai egyre élesebben bontakoztak ki a láthatáron. Egyetlen szót sem mert szólni senki!

Valóban hajó füstölt amott, mégpedig kétségkívül egy bálnavadászhajó. Ebben nem tévedhettek, s egy óra múlva már a hajó vízvonal alatti része is láthatóvá vált.

Sajnos azonban ez a hajó keleten bukkant fel, vagyis éppen ellenkező irányban, mint amerre az elszabadult tutajnak sodródnia kellett. Ez a bálnavadászhajó csak véletlenül kerülhetett erre a vidékre, s mivel nem találkozhatott a tutajjal, nem lehetett feltételezniük, hogy a hajótöröttekért küldték ki, de még csak azt sem, hogy sejtené a jelenlétüket.

Most az a kérdés, vajon észreveszi-e a hajó a tengerszint fölébe alig emelkedő szigetecskét? Irányt változtat-e feléje? Észreveszi-e a hajótöröttek integetését? Fényes nappal, amikor ily tisztán süt a nap, ez nemigen valószínű! Igen, ha éjszaka lenne, s meggyújtanák a szállás néhány deszkáját, akkor ezt a sokáig égő tűzjelzést nagy távolságban is észre lehetne venni. De nem tűnik-e el a hajó, mielőtt még az éj leszáll? Mindenesetre jeleztek, ahogyan csak tudtak, és puskalövésekkel is igyekeztek magukra vonni a hajósok figyelmét. A hajó mégiscsak közeledett! Felismerték, hogy hosszú háromárbocos, bizonyára új-arhangelszki bálnavadászhajó, miután elhagyta az Alaszka-félszigetet, a Bering-szoros felé indult. A szigetecske szél felőli irányában, jobbszelesen haladt, alacsony derék- és sudárvitorlái alatt, és felfelé tartott, északnak. Tengerész szeme az irányából észrevette volna, hogy ez a hajó bizony nem tart a sziget felé. De talán észreveszi?

- Ha észreveszi - mormogta Long őrmester fülébe a hadnagy -, épp ellenkezőleg, elmenekül, ha észreveszi!

Jasper Hobsonnak igaza volt, amikor így beszélt. Semmitől sem félnek annyira a hajók ezen a tájon, mint a közeledő jéghegyektől és jégszigetektől! Ezeket olybá veszik, mint valami úszó sziklákat, s attól félnek, hogy szertezúzódik rajta a hajójuk, különösen éjszaka. Így hát sietve irányt változtatnak, mihelyt ezeket észreveszik.

Vajon nem ezt teszi-e ez a hajó is, mihelyt a hajósok megpillantják a szigetecskéjüket?

Valószínűleg így cselekszik.

Leírhatatlan, miként vergődtek a hajótöröttek a remény és a kétségbeesés között. Egészen délután két óráig már azt hihették, hogy végre megkönyörült rajtuk a gondviselés, hogy megjött a segítség, megmenekültek! A hajó ferde vonalban egyre közeledett hozzájuk. Már hat mérföldnyire sem volt a kis szigettől. A hajótöröttek kétségbeesetten integettek, puskáikat sütögették, sőt, a szállás néhány deszkáját tűzre rakva még magas füstoszlopot is eresztettek az égnek...

Minden hiába. Vagy nem láttak semmit a hajósok, vagy sietve menekülni igyekeztek a szigettől, mihelyt észrevették.

Fél háromkor a vitorlás szélbe fordult, és északkeletnek tartva elhajózott.

Egy óra múlva már csak a fehér füstfellege látszott, s nemsokára az is végleg eltűnt.

A katonák egyike, Kellet, most különös kacajt hallatott. Majd földre vetette magát, s ott hengergőzött. Úgy viselkedett, mint aki megőrült.

Paulina Barnett asszony most merőn szembenézett Madge-dzsel, mintha csak azt akarná kérdezni tőle, most is remél-e még!

De Madge elfordította a fejét!...

Ennek a gyászos napnak estjén rémes recsegés-ropogás hallatszott. A szigetecske legnagyobb része levált, és elmerült a tengerben. Az állatok szörnyű halálüvöltése hangzott fel a sötétségben. A szigetecske most már olyan kicsi lett, hogy csupán az egykori, elmerült lakóház helyétől a Bathurst-fokig terjedt!

Már csak egy jókora jégtábla volt!

 

XXIII. A JÉGTÁBLÁN

Egy jégtábla! Szabálytalan alakú, háromszögű jégtábla, száz láb hosszú a befogója, s alig százötven lábnyi a leghosszabb oldalán! És ezen a jégtáblán huszonegy emberi lény, vagy száz prémes állat, néhány kutya és egy óriási jegesmedve, amely most a legszélén guggol.

Igen! Itt van valamennyi szerencsétlen! Eddig még egyet sem nyelt el a mélység közülük. A leszakadás akkor történt, amikor mindnyájan együtt voltak a szálláson. Megmentette még őket a sors, nyilván csak azért, hogy együtt vesszenek el!

Micsoda éjszaka! Ez az álomtalan éj! Nem beszélt senki. Meg sem mertek moccanni. Mert talán a legkisebb mozdulat is, a legcsekélyebb rázkódtatás is elég lett volna ahhoz, hogy kettétörje a jégtáblát!

A néhány darabka szárított húshoz, amit Joliffe-né osztott szét, senki sem akart hozzányúlni. Mire való lenne?

A nyomorultak legtöbbje szabad ég alatt töltötte az éjszakát. Szebb halál, ha szabadon vannak, amikor elnyeli őket a mélység, mintha a szűk deszkabódéban érné őket a vég!

Másnap, június 5-én ragyogóan sütött le a nap a kétségbeesett emberek e csoportjára. Már alig váltottak szót. Inkább kerülni igyekezték egymást. Némelyikük zavaros tekintetet vetett a kerek láthatárra, amelynek ez a nyomorult kis jégtábla képezte a közepét.

Teljesen elhagyatott volt a tenger. Sehol vitorla, de még csak egy jégtábla, egy szigetecske se sehol. Minden bizonnyal ez a jégtábla az utolsó, amely a Bering-tengeren úszik.

Egyre melegebb lett az idő. Már nem fújt a szél. Rémes nyugalom uralkodott a légkörben. Hosszú hullámok emelgették szelíden ezt az utolsó föld- és jégdarabot, amely a Viktória-szigetből megmaradt, már nem is úszott, csak le s fel hintázott a hullámokon, mint valami hajóroncs; de hiszen nem is volt egyéb.

Ám egy hajóroncs, a váz egy maradványa, egy árboc darabja, egy törött árbockosár, néhány deszka, mindez fennmaradt a vizen, s el nem olvadhat! Míg a jégtábla nem egyéb, mint megszilárdult víz, amit ismét vízzé változtat a napsugár!...

Ez a jégtábla - s ez az, ami megmagyarázza, miért tartott ki mostanáig - az egykori sziget legvastagabb részét képezte. Sapkaszerűen borította némi föld- és növényréteg, s feltételezhető volt, hogy elég vastag a jégrétege. A Jeges-tenger hosszú telének hidege bizonyára "jól táplálta jéggel" egykor, amikor még, évszázadokon át, ez a Bathurst-fok volt legvégső pontja az amerikai szárazföldnek.

Most ez a jégtábla átlagot számítva még öt-hat lábnyira emelkedett a tengerszint fölé. Úgy lehetett hát számítani, hogy jégalapja mindenütt körülbelül egyforma vastagságú. Így tehát ezeken a csendes vizeken nem fenyegeti az a veszély, hogy kettétörik, de annál inkább az, hogy lassacskán elolvad. De a szélein lehetett is látni, milyen gyorsan fogy, amint szüntelenül nyaldossák a hosszú hullámnyelvek, és csaknem állandóan le-levált egy-egy darab föld, és zöldellő növényzetével együtt elmerült a hullámokban.

Ilyen természetű leomlás történt még aznap délután egy órakor a talajnak azon a részén, amelyet a közvetlenül a jégtábla szelén fekvő szállás foglalt el. A szállás ekkor szerencsére üres volt, de csupán egy-két szál deszkát és két-három tetőgerendát lehetett megmenteni abból, ami a kunyhót alkotta. A szerszámok nagy része és a csillagászati műszerek odavesztek! Most hát az egész kis kolóniának a talaj legmagasabb részére kellett menekülnie, ahol semmi sem védte őket az idő viszontagságai ellen.

Ott még találtak néhány szerszámot és a légszivattyúkat meg a légtartályt, amit Jasper Hobson arra használt, hogy a folyvást szakadó záporból néhány gallon[40] esővizet gyűjthessenek. Ugyanis most már azt a csekély jégtömeget sem volt szabad a talajból venni, amelyből eddig az ivóvizüket olvasztották. Most már a jégalap minden parányával nagyon csínján kellett bánni.

Négy óra tájt Kellet, a katona, ugyanaz, aki már több jelét adta az őrületnek, odalépett Paulina Barnett asszony elé, s nyugodtan így szólt:

- Asszonyom, én a vízbe ölöm magam.

- Kellet! - kiáltott fel Paulina asszony.

- Megmondtam önnek, hogy a tengerbe ölöm magam - ismételte a katona. - Jól meggondoltam. Úgyis csak ez lesz a végünk. Akkor hát jobb, ha önként végzek magammal.

- Kellet - szólt hozzá szelíden Paulina Barnett asszony, és megfogta a különösmód tiszta pillantású katona kezét -, maga nem teszi ezt!

- De igenis, asszonyom, és mivel ön mindig jó volt mihozzánk, nem akartam meghalni anélkül, hogy búcsút ne vegyek öntől. Isten vele, asszonyom!

És Kellet elindult a tenger felé. Paulina Barnett asszony rémülten kapaszkodott belé. Segélykiáltására Jasper Hobson és az őrmester is odaszaladt. Egyesült erővel vonszolták vissza Kellet-t, mielőtt még szándékát végrehajthatta volna. De a boldogtalant már megszállta ez a rögeszme, s csak tagadóan rázta a fejét.

Vajon észre lehet-e téríteni ezt az elborult lelket? Nem. Azonban ennek a tenger mélyére kívánkozó szegény őrültnek példáját talán a többiek is követik. Ki tudja, vajon Kellet-nek a csüggedés végső fokára süllyedt társai közül némelyik nem követné-e az öngyilkosságba? Mindenáron meg kellett hát akadályozni, hogy a szerencsétlen a tengerbe ölje magát.

- Kellet - szólt hozzá szelíden, csaknem mosolyogva Paulina Barnett asszony -, őszinte, jó barátom maga nekem?

- Igen, asszonyom - válaszolta nyugodtan Kellet.

- Nos hát akkor, ha maga is úgy akarja, haljunk meg együtt..., de nem ma.

- Asszonyom!

- Nem, kedves jó Kellet, én még nem készültem fel rá..., csak holnap..., holnap, ha úgy akarja... Jó?

A katona mereven nézett a bátor asszonyra. Úgy tűnt, mintha habozva fontolgatná egy percig, vadul vágyakozó tekintetet vetett a tündöklő tengerre, majd végighúzta kezét a szemén, s így szólt:

- Holnap!

És miután ezt az egy szót kiejtette, nyugodt léptekkel foglalta el ismét helyét társai között.

- Szegény szerencsétlen! - suttogta Paulina Barnett asszony - csak annyit kértem tőle, hogy várjon holnapig, de ki tudja, holnapig nem leszünk-e valamennyien a tenger mélyén!...

Ezt az éjszakát Jasper Hobson a parton töltötte, mozdulatlanul. Azt fontolgatta magában, vajon nincs-e valami módja annak, hogy elodázzák a csöpp sziget felolvadását, hogy nem sikerülne-e valahogyan a víz fölött tartani addig, míg valahol földet pillantanak meg.

Paulina Barnett asszony és Madge már egy pillanatra sem hagyták el egymást. Kalumah meg úgy feküdt úrnője mellett, mint egy hűséges kutya, s melengetni igyekezett. Mac Nap-né néhány, az egykori Reménység-erőd dús készleteiből maradt prémbe burkolózva szunnyadt, keblén kicsi gyermekével.

A csillagok páratlan fényben tündököltek. A hajótöröttek szerteszét hevertek, oly mozdulatlanul, mint holttestek egy elhagyott hajóroncson. Semmi zaj sem zavarta ezt a borzalmas nyugodalmat. Csak a hullámok csobbanása hallatszott, amint állhatatosan lötybölték a jégtáblát, meg a kisebb partomlások, amelyeknek hirtelen loccsanása jelezte, mekkorák.

Néhányszor Long őrmester is feltápászkodott. Körültekintett, szemével szerette volna átfúrni a sötétséget; majd néhány perc múlva ismét visszadőlt fekhelyére. A jégtábla végén, mint egy óriási, fehér hógolyó, ott kuporgott a jegesmedve, mozdulatlanul.

Ez az éjszaka is anélkül múlt el, hogy bármilyen esemény változtatott volna a helyzeten. Reggel alacsony, kissé vörhenyes színű ködfellegek gyülekeztek kelet felé. Néhány felhő foszlott szerte a zeniten, s kisvártatva a nap sugarai aranyozták be a víz felszínét.

A hadnagy első gondja az volt, hogy szemügyre vegye a jégtáblát. Ismét csökkent a térfogata, de - ami még súlyosabb körülmény volt - a tengerszint fölötti átlagos magassága is észrevehetően süllyedt. Bármily szelíden hullámzott is a tenger, ez is elég volt ahhoz, hogy részben ellepje a jégtáblát. Csak a dombocska tetejére nem csapott fel a víz.

Long őrmester a maga részéről is megfigyelte az éjszaka történt változásokat. Az olvadás pusztító munkája oly nyilvánvalóan előrehaladt, hogy már nem volt semmi remény.

Paulina Barnett asszony odament Hobson hadnagyhoz.

- Ma lesz hát? - kérdezte.

- Ma, asszonyom - válaszolta a hadnagy -, és ön betartja a Kelletnek tett ígéretét!

- Hadnagy úr - szólt most mélységes komolysággal az utazónő -, megtettünk mi vajon mindent, amit tennünk kellett?

- Meg, asszonyom.

- Hát akkor legyen meg az Isten akarata!

Mindazonáltal, ezen a napon még egy végső, kétségbeesett kísérletre került sor. A nyílt tenger felől elég erős szél kerekedett, vagyis délnyugat felé fújt, éppen abba az irányba, ahol az Aleuti-szigetcsoport legközelebbi szigetei terülnek el. Hogy mekkora távolságban? Azt nem lehetett megmondani, mert mérőműszerek híján nem lehetett többé meghatározni a jégtábla jelenlegi földrajzi helyzetét. De nemigen sodródhatott sokat, hacsak valami áramlat nem ragadta magával, mert úgyszólván semmi fogása sem volt rajta a szélnek.

Mégiscsak volt még valami remény. Ha - bármily lehetetlennek látszik is - a jégtábla közelebb lenne a szárazföldhöz, mint ahogyan ezt a hajótöröttek feltételezték! Ha valami olyan tengeráramlat, amelynek irányát nem tudták megállapítani, közelebb vitte volna a jégtáblát azokhoz az annyira áhított Aleuti-szigetekhez! Most a szigetek felé fújt a szél, és így gyorsan vihetné a jégtáblát, ha lenne mibe kapaszkodnia. Ha még csak néhány óráig tarthatná magát víz fölött a jégtábla, talán földet láthatnának pár órán belül, vagy ha földet nem is, de legalább azoknak a part menti kereskedelmi vagy halászhajóknak egyikét, amelyek sosem merészkednek ki a nyílt tengerre.

Hobson hadnagynak egy ötlete támadt, előbb csak egy pillanatra villant át az agyán, de aztán, ha furcsa is, de határozott gondolattá vált: miért ne lehetne vitorlát feszíteni a jégtábla fölé úgy, mint egy közönséges tutajra? Ezt valóban könnyen megtehetik.

Jasper Hobson közölte ötletét az ácsmesterrel.

- Önnek igaza van - felelte Mac Nap. - Fel a vitorlákat, valamennyit!

Ez a terv, bármily csekély sikerrel biztatott is, némi lelket öntött a nyomorultakba. De hiszen nem is lehet ez másként. Hát nem kell-e vajon mindenbe belekapaszkodni, ami csak hasonlít is a reménységhez?

Valamennyien munkához láttak, még Kellet is, aki még nem emlékeztette Paulina Barnett asszonyt az ígéretére.

Egy kis gerendát, amely azelőtt a szállás tetőgerincét képezte, felállítottak, s szilárdan beágyazták a dombocskát alkotó föld- és homokrétegbe. Egy csarnakként alkalmazott kötéllel meg egy gyámfával erősítették meg. Egy erős pózna szolgált vitorlarúdként, s az utolsó fekvőhelyek lepedőiből, takaróiból lett a vitorla, s már fel is húzták a rúdjára. A vitorlát, illetve ezt a vitorlának csúfolt tákolmányt kellőképpen szélbe állították, s az mindjárt bele is kapott, és abból a barázdából, amit maga után vont a vízen, csakhamar nyilvánvalónak látszott, hogy a jégtábla gyorsabban halad, délkelet felé.

Hát ezt sikernek lehetett nevezni! A földig sújtott, csüggeteg lelkek mintha új életre keltek volna. Mert ez már nem álldogálás volt, hanem igenis haladás, s bármily közepes volt is, szinte mámorosak lettek ettől a sebességtől. Az ácsmester különösen meg volt elégedve ezzel az eredménnyel. Egyébként valamennyien úgy kutatták tekintetükkel a láthatárt, mint csupa matróz-őrszemek az árbockosárban, s ha azt mondja nekik valaki, hogy nem jelenik meg a föld a szemük előtt, el sem is akarták volna hinni!

Pedig ennek így kellett történnie.

Három óra hosszat úszott már a jégtábla a tenger eléggé csendes vizén. Nem állt ellen sem a szélnek, sem a hullámnak, ellenkezőleg, a hullámok vitték, egyáltalán nem álltak útjába. Ám a láthatár mindenütt kör alakban borult a tengerre anélkül, hogy bárhol is egy pont zavarta volna éles körvonalait. De a szerencsétlenek még mindig reménykedtek.

Délután három óra tájban Hobson hadnagy félrehívta Long őrmestert, és így szólt hozzá:

- Haladunk, az igaz, de a szigetecskénk szilárdságának és élettartamának rovására.

- Mit akar ezzel mondani, hadnagy úr?

- Csak azt akarom mondani, hogy a jégtáblát teljesen felemészti a víz, mert a sebessége miatt erősebben morzsolja, lazítja, tördeli, úgyhogy mióta felvontuk a vitorlát, egyharmadával csökkent a szigetünk területe.

- Biztos ön ebben?

- Teljesen biztos vagyok benne, Long. A jégtábla elnyúlik, elvékonyodik. Nézze, a tenger már csak tízlábnyira van a dombtól.

Hobson hadnagynak igaza volt, s ezzel a gyorsan sodródó jégtáblával ez nem is történhetett másként.

- Őrmester - fordult most hozzá Hobson hadnagy - magának is az a véleménye, hogy állítsuk le a jégtábla haladását?

- Úgy gondolom - válaszolta némi fontolgatás után Long őrmester -, én úgy vélem, hogy ezt meg kellene beszélnünk a társainkkal. Most már az összességnek kell viselnie a felelősséget mindazért, amit határozunk.

A hadnagy helyeslően bólintott. Mindketten visszatértek helyükre, a dombra, s Jasper Hobson ismertette a helyzetet.

- A sebesség - magyarázta - gyorsan koptatja a jégtáblát, és talán néhány órával sietteti az elkerülhetetlen katasztrófát. Döntsenek hát, barátaim, tovább akarnak haladni, előre?

- Előre - kiabálták egyszerre, egy emberként a szerencsétlenek.

Továbbhajóztak hát, de ennek az elhatározásnak kiszámíthatatlan következményei lehettek.

Este hat órakor Madge felállt, egy pontra mutatott délkeleten, s így szólt:

- Föld!

Mindnyájan úgy ugráltak fel, mintha villanyáram érte volna őket. S valóban, délkeleti irányban, a jégtáblától mintegy tizenkét mérföldnyire földet pillantottak meg.

- Vitorlát! Vitorlát! - kiáltott fel Hobson hadnagy.

Megértették. Még több vitorlát vontak fel. Toldatvitorlaként ruhaféléket, prémeket feszítettek szélnek a csarnakokon, mindent, amibe csak belekaphat a szél!

Így növelték a sebességet, annál is inkább, mert a szél is frissebben kezdett most fújni. Ám a jégtábla már olvadt, minden oldalán. Érezték, mint remeg. Bármely percben szétválhatott.

Erre még csak gondolni sem akartak. Most a reménység sodrába kerültek. Amott a menekvés, azon a szárazföldön! Kiáltoztak, hadonásztak feléje.

Fél nyolc órakor a jégtábla már egészen megközelítette a partot. De szemlátomást fogyott, le is merült, a víz is ráfutott, a hullámok végigsöpörtek rajta, s magukkal ragadták a félelmükben őrjöngő állatokat. Minden pillanatban attól lehetett tartani, hogy elmerül a mélységben. Könnyíteni kellett hát rajta, mint a süllyedő hajón. Majd gondosan elegyengették a jégfelületen, különösen a széle felé azt a kevés földet és homokot, ami még megmaradt, hogy ily módon védjék a napsugarak közvetlen hatásától. Prémeket is teregettek rá, mert ezek természetüknél fogva rossz hővezetők. Egyszóval ezek az erős lelkű emberek minden elképzelhető eszközt felhasználtak a végső katasztrófa elodázására. De mindez nem volt elég. Belsejében recsegett, ropogott már a jégtábla, és hasadékok látszottak a felszínén. Érezhető volt, hogy nemsokára szétmállik.

Leszállt az éj, és a szegény nyomorultak nem tudtak mihez kezdeni. Hogyan lehetne növelni a jégtábla sebességét? Néhányan deszkákat ragadtak, és evezni kezdtek. A part még négy mérföldnyire volt, széliránt.

Éjszaka lett. Sötét, holdvilágtalan éj.

- Gyerünk! Adjunk jelt, barátaim! - kiáltott fel Hobson hadnagy, de már őt is csak hősies lelkiereje tartotta talpon. - Talán meglátnak bennünket!

Mindent összeszedtek, ami csak éghető holmijuk volt, két-három deszkát, egy kisebb gerendát, máglyát raktak belőle, s alágyújtottak. Magasra csapott a láng a félhomályban...

De a jégtábla egyre olvadt, s egyre süllyedt. Nemsokára már csak az a kis földrakás volt víz fölött, amelyből a dombocska állt. Mindnyájan oda menekültek, a halálos félelem lett úrrá rajtuk, s velük vánszorgott fel a dombra az a néhány állat, amelyet még nem nyelt el a tenger. A medve rémséges bődüléseket hallatott.

Egyre emelkedett a víz. Semmi sem vallott arra, hogy bárki is észrevette volna a hajótörötteket. Biztos, hogy már negyedórájuk sincs hátra, s elnyeli őket a mélység...

Nincs hát mód rá, hogy meghosszabbítsák a jégtábla élettartamát? Három óra kellene már csupán, három órácska, s elérnék ezt a földet, hiszen mindössze csak három mérföldnyire van, szél alatt.

De mihez fogjanak? Mit csináljanak hát?

- Ó, ha csak egy módja lenne, egyetlen módja annak, hogy megakadályozhassam a jégtábla felolvadását! - kiáltott fel Jasper Hobson. - Az életemet adnám érte, ha rájönnék! Igen! Az életemet!

Most megszólalt valaki, s kurtán kibökte:

- Van egy módja!

Thomas Black volt, aki megszólalt! A csillagász, aki már oly régóta még csak ki sem nyitotta a száját - hogy úgy mondjuk -, s aki már nem is számított élőnek e halálra szánt élőlények között! És az első mondat, amit kiejtett a száján, ez volt:

- Igen, van egy mód rá, hogy megakadályozzuk a jégtábla felolvadását. Még van egy módja annak, hogy megmeneküljünk.

Jasper Hobson odarohant Thomas Blackhez. Ő is és társai is kérdő pillantást vetettek a csillagászra. Azt hitték, rosszul hallottak.

- És mi lenne az a mód? - kérdezte Jasper Hobson.

- Minden ember a szivattyúkhoz!

Csak ennyit mondott Thomas Black.

Talán megőrült a csillagász? Hajónak veszi ezt a jégtáblát, süllyedő hajónak, melynek fenekét tíz láb magas víz borítja?

Azonban tényleg itt voltak a légszivattyúk meg a légtartály is, amely utóbbi ivóvíztartályként szolgált. De mire volnának még használhatók ezek a szivattyúk? Miként is szolgálhatnának arra, hogy a jégtábla minden részén olvadó, omlatag jégszélek keményebbé váljanak?

- Ez megbolondult! - mondta Long őrmester.

- A szivattyúkhoz! - ismételte a csillagász. - Töltsék meg a légtartályt!

- Tegyük, amit mond! - kiáltott fel Paulina Barnett asszony.

A szivattyúkat a légtartályhoz csatolták, ennek tetejét gyorsan rácsukták, s csapszeggel összefogták. A szivattyúk nyomban működni kezdtek, és a levegő több atmoszféra nyomás alatt töltötte meg a tartályt. Ezután Thomas Black fogta az egyik, a tartályhoz csatolt bőrcsövet, kinyitotta a csapot; a sűrített levegő sziszegve tódult ki, a tudós végighaladt vele a jégtábla szélein, s mindenütt ráirányította a csövet, ahol a meleg már olvasztani kezdte.

Micsoda hatás! Mindnyájan meglepetve bámulták! Mindenütt, ahová a csillagász a sűrített levegőt kilövellte, megszűnt az olvadás, a hasadékok összezárultak, újra összefagytak.

- Hurrá! Hurrá! - kiáltottak fel egyszerre valamennyien a szerencsétlenek.

Fárasztó munka volt a szivattyúzás, de férfikarban nem volt hiány! Egymást váltva dolgoztak. A jégtábla szélei olyan keményre fagytak, mintha csak rendkívüli hidegnek lettek volna kitéve.

- Ön megment bennünket, Black úr - fordult a tudóshoz Jasper Hobson.

- De hiszen ez egészen természetes! - felelte egyszerűen a csillagász.

Valóban, mi sem volt ennél természetesebb, s íme, mily fizikai hatást hozott most létre.

A jégtábla újrafagyásának két oka volt: először az, hogy a jégtábla felületének a légnyomás alatt bekövetkező párolgása nagy hideget hozott létre, aztán meg az, hogy a sűrített levegő ahhoz, hogy kiterjeszkedjék, meleget vont el az olvadó jégfelülettől, úgyhogy az nyomban újra megfagyott. Mindenütt, ahol csak törés keletkezett, a sűrített levegő hirtelen kiterjeszkedése folytán létrejött hideg összefagyasztotta a jégtábla széleit, és - hála ennek a végső eszköznek - a jégtábla csakhamar visszanyerte eredeti szilárdságát.

S így ment ez több óra hosszat! A végtelen reménységgel eltelt hajótöröttek olyan serényen dolgoztak a szivattyúknál, hogy nincs az a hatalom, amely meg tudta volna állítani őket!

Közeledtek a földhöz.

Amikor már csak vagy negyedmérföldnyire voltak tőle, a medve a hullámokba vetette magát, úszni kezdett, nemsokára partot ért és eltűnt.

Néhány perccel később a jégtábla megfeneklett a kavicsos parton. Az a néhány állat, amely még rajta volt, elmenekült a sötétben. Majd a hajótöröttek is partra szálltak, s térdre borulva adtak hálát az Égnek, csodálatos megmenekülésükért.

 

XXIV. ZÁRÓSZÓ

A Bering-tenger végén, a legutolsó Aleuti-szigetnél, a Blejinic-nél ért partot a Reménység-erőd egész személyzete, miután több mint ezernyolcszáz mérföldet tett meg a jégzajlás kezdete óta! Az aleuti halászok siettek segítségükre, s vendégszeretően fogadták őket. Hobson hadnagy és övéi nemsokára összeköttetésbe léptek a Hudson-öböl Társaság kontinensbeli angol ügynökeivel.

E részletes elbeszélés után szükségtelen külön kiemelnünk e derék, parancsnokukhoz méltó emberek bátorságát, s azt a lelkierőt, amelynek a megpróbáltatások hosszú sorozata folyamán tanújelét adták. Bátor szívben nem volt itt hiány, sem a férfiak, sem a nők között, ahol Paulina Barnett asszony mindig jó példával járt elöl, eréllyel a végveszélyben, megnyugodva az Ég akaratában, amikor úgy érezte, hogy itt a vég. Valamennyien a végsőkig küzdöttek, s nem adták meg magukat a kétségbeesésnek még akkor sem, amikor látták, hogyan változik szigetté a szárazföld, amelyen a Reménység-erődöt alapították, majd szigetecskévé a sziget, s jégtáblává a szigetecske; végül még akkor sem, amikor - a melegebb vizek és a napsugarak kettős hatása alatt - utolsó menedékük, ez a jégtábla is olvadni kezdett! Ha a Társaság kísérletét újra kell kezdeni, ha elveszett is az új erőd, ezért sem Jasper Hobsont, sem társait nem érheti szemrehányás, hiszen ők olyan eseményeknek voltak alávetve, amiket ember nem láthat előre. Mindenesetre, abból a tizenkilenc emberből, akiket a hadnagyra bízott a Társaság, egyetlenegy sem hiányzott, amikor visszatértek, sőt még két taggal bővült is a kis kolónia, Kalumahhal, a fiatal eszkimó nővel és Mac Nap ácsmester gyermekével, Paulina Barnett asszony keresztfiával.

Megmentésük után hat nappal a hajótöröttek megérkeztek Új-Arhangelszkbe, Orosz-Amerika fővárosába.

Ott ezek a jó barátok, akiket oly szorosan kapcsolt egymáshoz a közös veszély, elválnak, s talán örökre! Jasper Hobsonnak és embereinek a Társaság területein át az Összekötő-erődbe kellett visszatérniük, míg Paulina Barnett asszony, Kalumah - aki nem akart elválni tőle - és Thomas Black úgy számítottak, hogy San Franciscón és az Egyesült Államokon át Európába térnek vissza.

Mielőtt azonban elváltak volna egymástól, Jasper Hobson valamennyi egybegyűjtött társa előtt ezekkel a meghatott szavakkal fordult az utazónő felé:

- Asszonyom, áldásunk kísérje mindazon jóságáért, amit irántunk tanúsított! Ön volt a mi hitünk, vigaszunk, ön volt a lelke a mi kis világunknak! Köszönöm önnek, mindnyájunk nevében!

Háromszoros hurrá harsant fel Paulina Barnett asszony tiszteletére. Ezután minden katona kezet akart szorítani a bátor utazónővel. Minden asszony szeretetteljes csókkal vett búcsút tőle.

Ami pedig Hobson hadnagyot illeti, akit őszinte rokonszenv töltött el Paulina Barnett asszony iránt, hát bizony az ő szíve nehéz volt, amikor utoljára szorított kezet vele.

- Hát lehet az, hogy mi ne lássuk viszont egymást többé? - kérdezte.

- Nem, Jasper Hobson - felelte a híres utazónő -, nem, az nem lehet! És ha ön nem látogat el Európába, akkor majd én keresem fel önt itt... Itt vagy azon az új kereskedelmi ügynökségen, amelyet majd egy szép napon alapít...

Most előlépett Thomas Black, akinek, mióta szilárd földre tette a lábát, megjött a hangja:

- Úgy van, majd viszontlátjuk egymást... huszonhat év múlva! - mondta a legmélyebb meggyőződés hangján. - Barátaim, én alaposan elpuskáztam ezt az 1860-as napfogyatkozást, de nem szalajtom majd el azt, amely ugyanilyen körülmények között, ugyanazon a helyen megy végbe, 1886-ban. Huszonhat év múlva önnek is, kedves asszonyom, és önnek is, hadnagy úr, ismét találkát adok, a Jeges-tenger határán!...


Jegyzetek

35. A két hajó neve: Vállalkozás, Kutató [VISSZA]

36. A Társaság akkori elnöke [VISSZA]

37. Mintegy 52 kilométer, vagy 13 mérföld [VISSZA]

38. Status quo = az eddigi állapot [VISSZA]

39. A szem tévedése, káprázata [VISSZA]

40. Gallon - angol űrmérték; 4,5 liter [VISSZA]




Hátra Kezdőlap