MÁSODIK RÉSZ
A JÉGPUSZTASÁG


I.
A DOKTOR LELTÁRT KÉSZÍT

Bizony, merész terv volt ez a Hatteras kapitányé: a messzi északra nyomulni, s hazájának, Angliának szerezni meg az Északi-sark felfedezésének dicsőségét. Ez a vakmerő tengerész mindent elkövetett, ami az emberi képességek határán belül csak lehetséges volt. Miután kilenc álló hónapig küszködött az áramlatokkal és viharokkal, miután egész jéghegységeket zúzott szét, s jégmezőkön tört keresztül, olyan cudar tél hidegével szállva szembe, amilyenre még nem volt példa ezeken a legmagasabban fekvő északsarki tájakon sem, miután expedícióján összesítette elődei munkájának eredményeit, s úgyszólván ellenőrizte s újraírta a sarki felfedezések történetét, miután az ismert tengereken túlra nyomult előre kétárbocosával, a Forwarddal, most, miután munkájának fele részét elvégezte, azt kell látnia, hogy nagy tervei hirtelen megsemmisülnek! A megpróbáltatásokban tönkresilányodott legénységének árulása vagy inkább kishitűsége, néhány esztelen főkolompos bűnös bujtogatása szörnyű helyzetbe hozták: a kétárbocos fedélzetén eredetileg elindult tizennyolc emberből mindössze négy maradt itt, elhagyatva, kisemmizve, hajó nélkül, több mint kétezer-ötszáz mérföldnyire hazájától!

A szemük láttára felrobbant Forward pusztulásával a létfenntartásukhoz szükséges végső eszközök is odavesztek.

Ám Hatteras kapitány bátorságát nem rendítette meg ez a rettenetes katasztrófa. Megmaradt társai legénységének legkülönb tagjai voltak, hősi lélek valamennyi. Bízott az erélyben, Clawbonny doktor tudományában, Johnson és Bell áldozatkészségében és a vállalkozásba vetett saját hitében. Igenis, merészelt reményről beszélni ebben a kétségbeejtő helyzetben; derék társai megértették őt, s ezeknek az elszánt embereknek múltja záloga annak, hogy bátran nézhetnek a jövő elébe.

A doktor a kapitány erélyes szavai után szerette volna pontosan megállapítani, hogyan is áll hát a helyzet, s otthagyta a hajó maradványaitól ötszáz lépésre álló társait, és a katasztrófa színtere felé tartott.

A Forwardból, ebből az annyi gonddal épített, drága hajóból semmi sem maradt. Holmi összeolvadt, kunkorodott üvegdarabok, alaktalan, megfeketedett, üszkös roncsok, elgörbült vasrudak, kábeldarabok, amelyek úgy füstölögtek, mint az ágyú kanócos gyújtórúdja, és amott, messze, a jégmezőn néhány tekergő füstoszlop tanúsítja, mekkora volt a robbanás ereje. Az előfedélzet ágyúja több ölnyi távolságban hevert; egy ágyútalphoz hasonló jégtömbre vetette a robbanás. Százölnyi körzetben mindenféle hulladékkal volt teleszórva a talaj. A kétárbocos hajótőkéje egy rakás jégtömb alatt feküdt. Az a néhány jéghegy, amelyet felolvasztott volt a tűzvész heve, már ismét gránitkeményre fagyott.

A doktor most az ő elpusztult kabinjára, odaveszett gyűjteményeire, darabokra tört drága készülékeire, széttépett s porrá égett könyveire gondolt. Mennyi megsemmisült kincs! Könny szökött a szemébe, míg ezt a szörnyű pusztulást nézte, s most nem is a jövőre gondolt, hanem arra a csapásra, amely egyenest őt sújtotta.

Kisvártatva Johnson is odajött hozzá. Az öreg tengerész arca magán viselte legutóbbi szenvedéseinek vonásait. Neki egymagában kellett szembeszállni lázadó társaival, s védeni a rábízott hajót.

A főmatróz szomorúan szorította meg a doktornak feléje nyújtott kezét.

- Mi lesz velünk, barátom? - kérdezte a doktor.

- Ki láthat a jövőbe? - felelt Johnson.

- Az a fő, hogy ne vegyen rajtunk erőt a kétségbeesés. Legyünk férfiak! - folytatta a doktor.

- Úgy van, Clawbonny úr, önnek igaza van - hangzott az öreg tengerész válasza. - A nagy szerencsétlenségek pillanatában kell születniük a nagy elhatározásoknak! Mi most kutyaszorítóban vagyunk. Arra kell hát gondolnunk, hogyan mászunk ki belőle.

- Szegény hajó! - sóhajtott fel a doktor. - Én oly nagyon ragaszkodtam hozzá. Úgy szerettem, mint ahogy családi tűzhelyét szereti az ember, mint szülőházát, ahol egész életét töltötte, s íme, egyetlen felismerhető porcikája sem maradt!

- Ki hinné, Clawbonny úr, hogy ez a csomó üszkös gerenda és deszka ennyire a szívünkhöz nőtt!

- Hát a bárka? - nézett körül kutatón a doktor. - Az se menekült meg a pusztulástól?

- De megmenekült, Clawbonny úr. Shandon és cimborái vitték magukkal, mikor itt hagytak bennünket!

- Hát a csónak?

- Ezer darabra tört! Nézze ezt a néhány bádoglemezt. Még meleg. Ennyi maradt a csónakból.

- Így hát már csak a gumicsónakunk van meg?

- Csak az. S ezt is csak annak köszönhetjük, hogy önnek eszébe jutott magukkal vinni az útjukra.

- Hát ez bizony nem sok - mondta a doktor.

- A nyomorult árulók! Megszöktek! - kiáltott fel Johnson. - Úgy verje őket az Isten, ahogy megérdemlik!

- Johnson - felelte szelíden a doktor -, ne felejtsük el, hogy kemény próbára tette őket a szenvedés! Csak a legkülönbek bírnak jók maradni a bajban, ott, ahol a gyengék összeroskadnak! Inkább szánjuk hát szerencsétlen társainkat, ne átkozzuk őket!

E szelíd szavak után néhány percig szótlanul hordozta körül a tájon nyugtalan tekintetét a doktor.

- Mi lett a szánnal? - kérdezte Johnson.

- Egymérföldnyire hagytuk.

- Simpsonra bízták?

- Nem, barátom. Simpson, a szegény jó Simpson nem bírta a fáradságot.

- Meghalt? - kiáltott fel a főmatróz.

- Meghalt! - felelte a doktor.

- Szerencsétlen! - mormolta Johnson. - Különben ki tudja, nem kellene-e irigyelnünk sorsát!

- De a halott helyett, akit ott hagytunk - folytatta a doktor -, hoztunk egy haldoklót.

- Egy haldoklót?

- Azt. Altamont kapitányt.

S a doktor néhány szóval elmondta a főmatróznak találkozásuk történetét.

- Amerikai? - tűnődött el Johnson.

- Igen, minden amellett szól, hogy az Egyesült Államok polgára. De mi fán terem ez a nyilván hajótörést szenvedett Porpoise, s mit keres errefelé?

- Vesztére jött ide - felelte Johnson -; a halálba hurcolta legénységét, mint mindazok, akiket vakmerőségük erre a tájra vet! De legalább elérték utazásuk célját, Clawbonny úr?

- A szénlelőhelyet? - kérdezte a doktor.

- Azt - mondta Johnson.

A doktor szomorúan rázta a fejét.

- Semmit se találtak? - kérdezte az öreg tengerész.

- Semmit! Már nem volt mit ennünk, és nem bírtuk tovább a fáradtságot! Még csak el sem értük azt a partot, amelyet sir Edward Belcher jelzett!

- Így hát nincs tüzelő? - folytatta az öreg tengerész.

- Nincs!

- S élelem se?

- Az se!

- S hajónk sincs, amellyel visszatérhetnénk Angliába!

A doktor és Johnson elhallgatott. Valóban férfibátorság kellett ahhoz, hogy ezzel a rettenetes helyzettel szembenézzenek.

- Végül is, legalább tisztán látjuk a helyzetünket! - szólalt meg ismét a főmatróz. - Tudjuk, mihez tartsuk magunkat. De sürgősen cselekednünk kell, mert megfagyunk ebben a cudar hidegben. Legelőbb is hókunyhót kell építenünk.

- Igen, Bell segítségével ez nem lesz nehéz - felelte a doktor. - Azután elmegyünk a szánért, elhozzuk az amerikait, aztán majd tovább tanácskozunk Hatterasszal.

- Szegény kapitány! - sóhajtott Johnson, feledve a maga baját. - Mennyire szenvedhet!

A doktor és a főmatróz visszament társaihoz.

Ott állt Hatteras, mozdulatlanul, szokása szerint mellén összefont karral, s némán, mintegy a jövőt kutatva, meredt a semmibe. Arca ismét felvette szokott keménységét. Vajon mire gondolt ez a különös férfi? A kétségbeejtő helyzet aggasztotta-e, vagy dugába dőlt terveire gondolt? Vagy talán arra, hogy mégiscsak vissza kellene fordulni, ha már emberek és elemek mind így összefogtak ellene?

Senki sem találhatta ki a gondolatait. Kifelé nem árulta el magát. Hűséges kutyája, Duk nem tágított tőle, s gazdája oldalán ezzel a -36°-os szörnyű hideggel is dacolt.

Bell mozdulatlanul feküdt a jégen; teljesen élettelennek látszott. Érzéketlensége az életébe kerülhetett. Könnyen kővé fagyhatott.

Johnson erőteljesen rázta, hóval dörzsölte tagjait, s nagy fáradsággal életet vert belé.

- Rajta, Bell! - mondta neki. - Bátorság! Talpra! Szedd össze magad. Meg kell beszélnünk a helyzetet, és valami kuckóra is szükségünk van! Tán csak nem felejtetted el, hogyan kell egy hókunyhót összeeszkábálni? Gyere, Bell, segíts nekem! Nézd csak, itt ez a jéghegy. Mintha csak azért állna itt, hogy barlangot vájjunk az oldalába! Munkára hát! Ettől majd visszakapjuk azt, amire itt a legnagyobb szükségünk van: a bátorságot meg a bizakodást.

Ezek a szavak lelket öntöttek Bellbe, s engedelmesen követte az öreg tengerészt.

- Clawbonny úr, lesz szíves közben elmenni a szánért, és a kutyákkal együtt idehúzni.

- Máris indulok - felelte a doktor -, s egy órán belül vissza is térek.

- Ön is vele tart, kapitány? - fordult Hatterashoz Johnson.

Hatteras, bár az imént mély tűnődésbe merült, hallotta a főmatróz indítványát, mert most szelíden így felelt neki:

- Nem, barátom. Ha a doktor szíveskedik vállalni ezt... Nekem még a mai napon határoznom kell. Hagyjanak magamra, hadd gondolkozzam. Rajta. Cselekedjenek egyelőre belátásuk szerint. Én a jövőre gondolok.

Johnson visszament a doktorhoz.

- Különösnek találom - mondta neki -, hogy a kapitány, úgy látszik, teljesen megszelídült. Még sohasem hallottam ilyen nyájasnak a hangját.

- Úgy van! - felelt a doktor. - Mert visszanyerte a hidegvérét. Higgye el nekem, Johnson, ez az ember képes arra, hogy megmentsen bennünket!

E bizakodó szavak után a doktor mélyen a szemébe húzta a csuklyáját, s szeges botjával a kezében elindult a hold világította ködös úton a szán felé.

Johnson és Bell rögtön nekifogott a munkának; az öreg tengerész buzdító szavaival serkentette a szótlanul dolgozgató hajóácsot. Most nem építésről volt szó, hanem csupán arról, hogy egy nagy jégtömböt kivájjanak. Szörnyen kemény volt a jég, s nehezen hatolt belé a kés, de viszont ez a keménység biztosította a búvóhely szilárdságát. Johnson és Bell nemsokára már a maguk vájta üreg védelmében dolgozhattak, s kifelé dobálták a tömör jégfalról lehasogatott törmeléket.

Hatteras olykor meg-megindult, s nyomban megállt. Nyilván nem akart egészen odáig menni, ahol szerencsétlen hajója maradványai hevertek.

A doktor, ígéretéhez híven, nemsokára visszaérkezett. Elhozta Altamontot. Az amerikai ott feküdt a szánon, a sátorponyvába burkolva; a csonttá soványodott, kimerült, kiéhezett grönlandi kutyák már alig bírták húzni a szánt, s hámjukat is teljesen elnyűtték. Legfőbb ideje volt, hogy a kis csapat, állat és ember egyaránt táplálékhoz és pihenőhöz jusson.

Mialatt mind mélyebbre vájták a jégbarlangot, a mindenfelé kajtató doktor szerencsésen egy kis kályhára akadt, amelyet csaknem teljesen megkímélt a robbanás. A kályhácska horpadt füstcsövét könnyen rendbe lehetett hozni. A doktor diadalmasan cipelte oda. Három óra múlva a jégbarlang lakható volt. Felállították benne a kályhát, jól megtömték fahulladékkal, s a kis fűtőalkalmatosság csakhamar duruzsolva árasztotta a jóleső meleget.

Az amerikait bevitték, s a barlang mélyén takarókra fektették. A négy angol a tűz köré telepedett. A szán rakományának utolsó élelmiszerkészletéből némi kétszersültet fogyasztottak, forró teát ittak, s ettől úgy-ahogy magukhoz tértek. Hatteras nem beszélt. A többiek tiszteletben tartották hallgatását.

Mikor az étkezéssel végeztek, a doktor intett Johnsonnak, hogy jöjjön ki utána.

Odakünn aztán így szólt hozzá:

- Most felleltározzuk, amink maradt. Pontosan kell tudnunk, mennyi a vagyonunk. Mindenfelé hevernek itt dolgok. Együvé kell hordanunk mindent. Bármely percben megindulhat a havazás, akkor aztán semmit sem találhatunk meg többé a hajó maradványaiból.

- Akkor hát ne vesztegessük az időt - felelte Johnson. - Élelem és fa! Pillanatnyilag ez a kettő a legfontosabb számunkra.

- Nos hát akkor egyik oldalon majd én keresgélek, a másikon meg maga - felelt a doktor. - A robbanás egész körzetét bejárjuk. Kezdjük a középen, s úgy haladunk a kör kerülete felé.

A két sorstárs azonnal a felé a jégágy felé indult, amelyben a Forward feküdt volt. A hold gyér fényénél mindketten gondosan keresgélték a hajó maradványait. Valósággal vadásztak a roncsokra. A doktor igazi vadászszenvedéllyel - hogy ne mondjuk: vadászörömmel - vetette magát erre a munkára, s minden sértetlennek látszó ládát szívének hangos dobbanásával üdvözölt. De a legtöbb láda üres volt, s szilánkjai szétszórva hevertek a jégmezőn.

A robbanás ereje hatalmas volt. A legtöbb holmi porrá lett, hamuvá égett. A hajógép nagyobb darabjai elgörbülve vagy szétzúzódva feküdtek szerteszét. A hajócsavar szárnyai a hajótól húszölnyire mélyen fúródtak be a keményre fagyott hóba. A behorpadt hengerek leszakadtak forgattyúcsapjukról. Az egész hosszában elrepedt kémény, amelyen még rajta fityegtek a láncmaradványok, félig szétmorzsolva feküdt egy óriási jégtömb alatt. A szegek, a vaskapcsok, a kormányszerkezet vasalásai, a burkolat rézlemezei, a hajó minden fémrésze úgy hevert szanaszét, mint egy ócskavasraktárban.

De a sok vastárgy, amely vagyont jelentett volna egy eszkimó törzsnek, számukra semmire se volt jó. Élelmiszer! Mindenekelőtt erre vadásztak, de a doktor alig talált valamennyit.

- Hát ez bizony rosszul megy - mormolta magában a doktor -; kétségtelen, hogy az éléskamrát teljesen megsemmisítette a robbanás, hiszen az a lőporkamra közelében volt. Ami nem égett el, porrá zúzódott. Ez bizony nagy baj, és ha Johnson élelmiszer-vadászata sem sikerül jobban, mint az enyém, akkor nemigen tudom, mi lesz velünk.

Amikor mind tágasabb körben keresgélt, a doktornak mégiscsak sikerült vagy tizenöt fontnyi pemmicanmaradékra akadnia. És még négy, mintegy öt-hat pint pálinkával telt kőpalackot is talált; ezeket jó messzire, a még puha hóra vetette a robbanás, s így menekültek meg a pusztulástól. Távolabb két csomag cochleariamagot is összeszedett; ez kapóra jött a skorbut ellen oly hatásos citromlé pótlására, mert természetesen a citromlé is odaveszett.

Két óra múlva a doktor találkozott Johnsonnal. Közölték egymással, hogy mit találtak. Élelmiszerből sajnos csak jelentéktelen mennyiségre akadtak. Alig néhány darab sózott hús, vagy ötvenfontnyi pemmican, három zsák kétszersült, valamicske csokoládé és pálinka és körülbelül két font kávé, amit szemenként szedtek össze a jégen.

Se takarót, se függőágyat, se ruhaneműt nem találtak. Nyilvánvaló volt, hogy mindezt a tűz emésztette el.

Mindent egybevetve, a doktor és a főmatróz, a legszűkebben számítva, legfeljebb három hétre elegendő élelmiszert böngésztek össze; ez még arra sem volt elég, hogy a végképp kimerült embereket talpra állítsa. Így hát a rettentő körülmények következtében, most, amikor már szenük sem volt, Hatteras a teljes élelemhiány közvetlen veszélye elé nézett.

Ami a hajó roncsaiból összeszedhető tüzelőt illeti, az árbocok és a hajótőke darabjai mintegy háromheti fűtést biztosíthattak, de még mielőtt ezeket a fadarabokat a jégbarlang fűtésére használták volna, a doktor megkérdezte Johnsont, vajon nem lehetne-e ezekből az ormótlan hulladékokból egy hajócskát, vagy ha azt nem, akkor legalább egy bárkát összeeszkábálni.

- Nem, Clawbonny úr - felelte a főmatróz -; erre gondolni sem lehet. Egyetlen hibátlan darab fa sincsen, amelynek hasznát lehetne venni. Mindez csak arra jó, hogy néhány napig fűtsünk vele, aztán...

- Aztán? - kérdezte a doktor.

- Aztán Isten kegyelme légyen velünk! - felelte a derék tengerész.

Mikor a leltár elkészült, a doktor meg Johnson elment a szánért. Kénytelen-kelletlen elébe fogták a szegény, fáradt kutyákat, s visszatértek a robbanás színhelyére; felrakták ennek a kevéske s oly becses készletnek maradványait, és odaszállították a jégbarlanghoz. Aztán, félig megfagyva, helyet foglaltak sorstársaik mellett.


II.
ALTAMONT ELSŐ SZAVAI

Este nyolc óra felé az égboltról néhány percre eltűntek a ködös hófellegek, a csikorgó hidegben fényesen tündököltek a csillagok.

Hatteras néhány csillag magasságának mérésére használta fel ezt az időváltozást. Szó nélkül ment ki, s vitte magával műszereit. Földrajzi fekvésüket akarta megállapítani, s bizonyságot szerezni arról, vajon nem indult-e még útnak a jégmező.

Fél óra múlva visszatért, ledőlt a barlang egyik zugában, s úgy nyúlt el ott, mélységes mozdulatlanságban, amely azonban nem az álom nyugalma volt.

Másnap ismét nagy pelyhekben, bőven hullott a hó. A doktor méltán gratulálhatott önmagának, hogy előző este végezte el a keresgélés munkáját, mert most már csakhamar dús hószőnyeg borította a jégmezőt, és a robbanás nyomát fehér szemfedő takarta el.

Ezen a napon ki se tehették a lábukat; szerencsére a kuckó lakályos volt, vagy legalábbis annak látszott e teljesen letört sarkutazók szemében. A kis kályha derekasan dolgozott, csak olykor verte vissza a füstöt a csövön át a bömbölő szélvihar. A kályha arra is jó volt, hogy forró italokat, teát, kávét ihassanak, ami oly pompás élvezet ilyen rettenetes hideg időben.

A hajótöröttek - mert valóban rászolgáltak erre a névre - olyan jóleső érzéssel heverésztek, amilyenben réges-régen nem volt részük. Nem is gondoltak hát most másra, mint a jelenre, erre a jótét melegségre, erre a futó pihenésre; kis időre feledték a jövőt, szinte dacoltak az oly közeli halállal fenyegető jövendővel.

Az amerikai hajóstiszt szenvedései is szűnni kezdtek, s lassacskán magához tért, kinyitotta a szemét, de még nem beszélt. Ajkán a skorbut nyomai látszottak, s még képtelen volt hangot adni. De hallotta s megértette, amit mondtak neki, s társai felvilágosították a helyzetről. Köszönete jeléül csak bólintott. Látta, hogy valahogyan megmentették hósírjából, s a doktor elég bölcs volt ahhoz, hogy ne adja tudtára, milyen rövid idővel késleltették halálát, mert hiszen legjobb esetben két-három hét múlva teljesen elfogy az élelmük.

Délfelé felengedett Hatteras mozdulatlansága. Odalépett a doktorhoz, Johnsonhoz és Bellhez.

- Barátaim - mondta nekik -, most majd együttesen döntjük el véglegesen, mit tehetünk még. De előbb megkérem Johnsont, mondja el nekem, milyen körülmények között játszódott le az az árulás, amely a vesztünket okozta.

- Mire jó ezt tudni? - szólt közbe a doktor. - Így történt, és kész. Nem kell rá gondolni.

- Ellenkezőleg. Én igenis gondolok rá - felelt Hatteras. - De ha Johnson elmondja, nem gondolok rá többé.

- Nos hát, akkor így történt - kezdte a főmatróz. - Én mindent megtettem, hogy ezt a gazságot megakadályozzam.

- Ebben biztos vagyok, Johnson. S még azt is hozzáteszem, hogy a főcinkosok már régen forgatták a dolgot a fejükben.

- Én is úgy vélem - mondta a doktor.

- Ez az én véleményem is - folytatta Johnson -, mert csaknem nyomban az ön távozása után, kapitány, vagyis már másnap, Shandon, ez a Shandon, aki nagyon dühös volt önre, a többi cimborája támogatásával magához ragadta a hajó parancsnokságát. Én ellene akartam szegülni, de hiába. Ettől fogva mindenki csaknem azt csinálta, amit éppen kedve tartott. Shandon szabadjára hagyta őket. Meg akarta mutatni a legénységnek, hogy elmúlt a robotolás és nélkülözés ideje. Így hát minden takarékoskodásnak vége volt, nagy tüzet raktak a kályhában, magát a hajót fűtötték fel. Az élelem és az italok is szabadon álltak a legénység rendelkezésére, és elképzelheti, hogy ezek a fickók, akik oly régóta nem jutottak szeszes italhoz, mit vittek véghez! Így ment ez január 7-től 15-ig.

- Szóval Shandon volt az, aki lázadásra bujtogatta a legénységet - hangzott Hatteras komor szava.

- Ő volt, kapitány.

- Őróla ne essék szó soha többé. Folytassa, Johnson.

- Január 24-én vagy 25-én került szóba az a terv, hogy el kell hagyni a hajót. Úgy határoztak, hogy elérik a Baffin-tenger nyugati partját, onnan majd aztán bárkával lehet bálnavadászhajók után nézni, vagy még talán a keleti part grönlandi településeit is el lehet érni. Busásan el voltak látva élelemmel, a hazatérés puszta reménységétől a betegek is lábra kaptak. Nekikezdtek hát az indulás előkészületeinek. Akkora szánt ácsoltak össze, hogy az élelmiszereket, a tüzelőt meg a bárkát szállíthassák rajta. Úgy tervezték, hogy az emberek fogják be magukat a szán elébe. Mindez február 15-ig tartott. Én közben mindig reméltem, hogy egyszer csak megérkezik ön, de egyben féltem is az ön jelenlététől; semmit sem ért volna el a legénységnél, inkább meggyilkolták volna önt, mintsem hogy a hajón maradjanak. Mintha megbolondította volna őket ez a nagy szabadság. Én egymás után beszéltem a lelkére minden társamnak, kitartásra buzdítottam őket, megértettem velük, milyen veszélyekkel jár egy ilyen expedíció, s egyben azt is, mily gyávaság így cserbenhagyni önt! Semmit sem értem el, még a legkülönbeknél sem! Úgy beszélték meg, hogy február 22-én indulnak útnak. Shandon türelmetlenkedett. A szánra és a bárkába annyi élelmiszert és italt raktak, amennyi csak rájuk fért. Nagy mennyiségű fát is vittek magukkal. A jobb oldali hajófalat már szétrombolták, egészen a merülési vonaláig. Végül az utolsó napon valóságos orgiát ültek. Fosztogattak, raboltak, s mikor már holtrészegre itták magukat, Pen és három cimborája felgyújtotta a hajót. Dulakodtam velük, küzdöttem ellenük; fellöktek, ütöttek-vertek, majd, élükön Shandonnel, elindultak kelet felé, és eltűntek a szemem elől! Egymagam maradtam. Mit tehettem volna a tűzvész ellen, mikor már az egész hajón elharapózott? A léket, amit vágtunk volt, eltorlaszolta a jég, egy csepp vizem se volt. A Forward két napig vonaglott a lángtengerben. A többit tudja.

Mikor Johnson befejezte, hosszú csend honolt a barlangban. Az elbeszélés még élénkebben idézte a hajótöröttek lelkébe az égő hajó képét, az értékes kétárbocos vesztét. Úgy érezték, hogy maga a képtelenség az, amellyel ők most szemben állnak. Maga a lehetetlenség: visszajutni Angliába. Nem is mertek egymásra nézni, mert attól féltek, hogy valamelyikük arcán a végső kétségbeesés vonásait pillantják meg. Csak az amerikai kínos lélegzése hallatszott.

Végre megszólalt Hatteras.

- Köszönöm, Johnson - mondta -; ön mindent megtett, hogy megmentse a hajómat. De egymaga nem állhatott ellen. Még egyszer köszönöm önnek, és ne beszéljünk többé erről a katasztrófáról. Egyesítsük erőinket mindnyájunk üdvéért. Négyen vagyunk itt, útitársak, négy jó barát, egyiknek az élete éppen annyit ér, mint a másiké. Hát mindenki fejtse ki a véleményét, hogy szerinte mi most a teendő.

- Várjuk a kérdéseit, kapitány - felelt a doktor -; mi szívvel-lélekkel önnel tartunk, minden szavunk a lelkünkből fakad. De legelőbb is: van önnek valami ötlete?

- Nekem magamnak nem is lehet - mondta szomorúan Hatteras. - Az én véleményemet esetleg az érdekeim diktálják. Mindenekelőtt az önökét szeretném ismerni.

- Kapitány - fordult feléje Johnson -, mielőtt még bárhogyan is nyilatkoznánk, e súlyos körülmények között egy kérdésem lenne önhöz.

- Beszéljen, Johnson.

- Tegnap ön megállapította földrajzi helyzetünket. Nos, az a kérdés, vajon odébb úszott-e jégmezőnk, vagy a régi helyén van?

- A jégmező nem mozdult - felelt Hatteras. - Helyzetünk ugyanaz, mint ami távozásunk előtt volt: 80° 15' északi szélesség és 97° 35' nyugati hosszúság.

- És keletre milyen messzire van tőlünk a legközelebbi tenger?

- Körülbelül hatszáz mérföldnyire - felelt Hatteras.

- És az a tenger a...

- A Smith-tengerszoros.

- Az, amelyen tavaly áprilisban nem tudtunk átjutni?

- Az.

- Jól van, kapitány, most, hogy már tudjuk, mi a földrajzi helyzetünk, az ügy ismeretében határozhatunk.

Hatteras két tenyerébe ejtette fejét. Így odafigyelhetett társaira anélkül, hogy rájuk tekintene.

- Csak mondja tovább.

- Hát ön szerint mi lenne a leghelyesebb tennivalónk? - fordult Bellhez a doktor.

- Nem kell ezen sokat töprengeni - felelte a hajóács -; vissza kell fordulni, de egy napot vagy akár csak egy órát sem szabad veszteni, s akár délnek, akár keletnek megyünk, el kell érnünk a legközelebbi partot..., még akkor is, ha két hónapig tart az utunk!

- Már csak három hétre van élelmünk - felelt Hatteras, anélkül, hogy fejét felemelte volna.

- Nos hát, akkor három hét alatt kell megtennünk ezt az utat - felelte Johnson -, mert ez az egyetlen esélyünk a menekvésre. Ha térden csúszva kellene is megközelíteni a partot, akkor is csak azt mondanám: induljunk, és próbáljuk megtenni az utat huszonöt nap alatt.

- A sarkvidéki szárazföldnek ez a része ismeretlen - felelt Hatteras. - Akadályokra bukkanhatunk, hegyek, jéghegyek állhatják el teljesen az utunkat.

- Ebben én nem látok elég okot arra, hogy ne kíséreljük meg az utazást - felelte a doktor. - Hogy szenvednünk kell, s nem is keveset, az kétségtelen. A lehető legszűkebben kell beosztanunk élelmünket, hacsak a vadászszerencse...

- Csak fél font lőporunk maradt - felelt Hatteras.

- Nézze, Hatteras - folytatta a doktor -, én értékelem az ön ellenvetéseit, s nem ringatom magam hiú reménységben. De azt hiszem, tudok olvasni az ön gondolataiban. Van önnek valami kivihető terve?

- Nincs - felelte kissé habozva a kapitány.

- Ugye, nem kételkedik a mi bátorságunkban - folytatta a doktor -; mi olyan emberek vagyunk, akik végig kitartunk ön mellett, ezt jól tudja. De e pillanatban le kell mondanunk a reményről, hogy elérhetjük az Északi-sarkot. Az árulás meghiúsította az ön terveit. Ön bírta a harcot a természet adta akadályok ellen, s azokat le is győzte, de az emberi aljassággal és gyengeséggel szemben alul maradt. Ön minden lehetőt megtett, amit ember megtehetett, és célhoz is ért volna, ebben biztos vagyok. De mostani helyzetünkben kénytelen feladni terveit, ha másért nem is, már csak azért is, hogy egyszer még majd próbálkozhassék. Nem azt kell-e most néznie, hogy visszajusson Angliába?

Hatteras hosszú ideig nem felelt.

- Nos, kapitány? - sürgette a választ Johnson.

Végre a kapitány felemelte fejét, és kényszeredett hangon mondta:

- Önök valóban azt hiszik, hogy ilyen fáradtan s csaknem teljesen élelem nélkül elérhetik a tengerszoros partját?

- Nem - felelte a doktor -, de annyi biztos, hogy a part nem jön ide hozzánk, tehát nekünk kell feléje tartanunk. Délebbre jutva talán majd találunk olyan eszkimó törzseket, amelyekkel meg tudjuk értetni magunkat.

- Különben is hátha találkozunk a tengerszorosban valami telelésre kényszerült hajóval - jegyezte meg Johnson.

- És szükség esetén - folytatta a doktor -, ha a tengerszoros be van fagyva, azon átkelve miért ne érhetnénk el Grönland nyugati partját, és onnan valamelyik dán települést? Végül is, Hatteras, hiába lebzselünk ezen a jégmezőn! Az út Anglia felé arra van, délen, nem pedig itt, északon!

- Úgy van, Clawbonny úrnak igaza van - helyeselt Bell is. - Indulnunk kell, mégpedig késedelem nélkül. Mindmáig bizony nagyon is megfeledkeztünk hazánkról és szeretteinkről.

- Ez az ön véleménye is, Johnson? - kérdezte még egyszer Hatteras.

- Igen, kapitány.

- És az öné is, doktor?

- Igen, Hatteras.

Hatteras még most is hallgatott. De arca akarata ellenére elárulta rettenetes benső küzdelmét. Amit most elhatároz, az sorsdöntő. Ha visszafordulna, akkor örökre vége vakmerő terveinek; akkor már nem remélheti, hogy negyedszer is megkísérelheti ezt az utat.

A doktor, látva, hogy a kapitány hallgat, így folytatta:

- Meg kell jegyeznem még, Hatteras, hogy egy perc veszítem való időnk sincs. Minden élelmünket fel kell raknunk a szánra, és annyi fát kell magunkkal vinni, amennyit csak lehet. Be kell vallani, hogy ilyen körülmények között bizony sok a hatszáz mérföld, de azért meg lehet tenni. Naponta húsz mérföldet haladhatunk, jobban mondva ennyit kell megtennünk, akkor egy hónap alatt, tehát március 25-e felé elérhetjük a partot...

- De nem lehetne még néhány napig várni? - kérdezte Hatteras.

- Miben reménykedik még? - felelte Johnson.

- Mit tudom én? Ki láthat a jövőbe? Még néhány napot! Egyébként ez még arra is elég, hogy kissé pótolják elvesztett erőiket! Még két útszakaszt se bírnának megtenni, s összerogynának a fáradtságtól, a menedéket nyújtó hókunyhó nélkül!

- De itt borzasztó halál vár ránk! - kiáltott fel Bell.

- Barátaim - kezdte újra, csaknem könyörgő hangon Hatteras -, önök idő előtt esnek kétségbe! Azt ajánlanám, hogy menjünk észak felé, mert ott a menekvés, de tudom, nem lennének hajlandók követni engem! Ám nem élnek-e éppúgy eszkimó törzsek a Sark közelében, mint a Smith-szoros táján? Az a szabad tenger, amelynek mégiscsak lennie kell valahol, szárazföldek partjait mossa. A természet mindenben logikus, amit alkot. Nos, hinnünk kell abban, hogy ott, ahol a nagy hidegek véget érnek, megint a növényzet az úr. Vajon nem az ígéret földje vár-e bennünket északon, ahonnan önök a visszatérés reménye nélkül menekülnek?

Hatteras egészen felélénkült beszéd közben. Felajzott szelleme varázslatos képet festett ezekről a tájakról, amelyek talán nem is léteznek.

- Csak egy napot még! Egy órát! - ismételte.

A kalandos természetű és élénk képzeletű dr. Clawbonnyt lassanként feltüzelte ez a beszéd, s már-már hajlandó lett volna engedni, de az óvatosabb és hidegebb fejű Johnson kijózanította, és figyelmeztette kötelességére.

- Gyerünk, Bell! - mondta. - Elő a szánt!

- Gyerünk! - felelte Bell.

A két tengerész a barlang kijárata felé tartott.

- Ó, Johnson! Hát maga is? - kiáltott fel Hatteras. - Hát jó! Menjenek! De én maradok! Én itt maradok!

- Kapitány! - döbbent meg Johnson, s akarata ellenére megállt.

- Én maradok. Megmondtam! Menjenek! Hagyjanak el engem, mint ahogy a többi elhagyott! Menjenek!... Gyere, Duk. Mi ketten együtt maradunk!

A derék kutya ugatva adott hangot hűségének, s odasimult gazdája lábához. Johnson a doktorra nézett. Az nem tudott mihez kezdeni. Azt tartotta leghelyesebbnek, ha megnyugtatják Hatterast, s egy napot feláldoznak rögeszméjének. A doktor már éppen elszánta magát, amikor érezte, hogy valaki megérinti a karját.

Hátrafordult. Az amerikai kibújt takarói közül, s négykézláb odamászott hozzá. Végül már térden állt, s kisebesedett ajkai artikulátlan hangokat hebegtek.

A doktor meglepetten, csaknem ijedten, szótlanul bámult rá. Hatteras közelebb lépett az amerikaihoz, s figyelmesen szemlélte. Megpróbált elkapni valamit azokból a szavakból, amelyeket a szerencsétlen nem bírt kiejteni. Végre, ötpercnyi erőlködés után az amerikai kinyögte ezt a szót: Porpoise.

- A Porpoise! - kiáltott fel a kapitány.

Az amerikai bólintott.

- Ezeken a vizeken? - kérdezte Hatteras, és hangosan vert a szíve.

A nagybeteg ismét igent intett.

- Északon?

- Igen! - bólintott a beteg.

- S ön tudja a hajó földrajzi fekvését?

- Igen!

- Pontosan?

- Igen! - intett most is Altamont.

Egy pillanatra csend lett. A váratlan jelenet szemlélői szívdobogva lesték a továbbiakat.

- Jól figyeljen ide - fordult végre Hatteras a beteghez -; nekünk tudnunk kell, mi a hajó földrajzi helyzete! Én most majd hangosan elsorolom a fokokat, s ön adjon jelt ott, ahol meg kell állnom.

Az amerikai bólintott, hogy rendben van.

- Hát akkor előbb vegyük a hosszúsági fokokat - mondta Hatteras. - Százöt? Nem. Százhat? Százhét? - Nyugaton, ugye?

- Igen - bólintott az amerikai.

- Folytassuk. Százkilenc? Száztíz? Száztizenkettő? Száztizennégy? Száztizenhat? Száztizennyolc? Százhúsz?...

- Igen - felelte Altamont.

- Tehát 120° nyugati hosszúság - állapította meg Hatteras.

- És hány perc? Számolok...

Hatteras egynél kezdte a számolást. Tizenötnél Altamont jelt adott, hogy ez az.

- Jó! - mondta Hatteras. - Most vegyük az északi szélességet. Érti? Nyolcvan? Nyolcvanegy? Nyolcvankettő? Nyolcvanhárom?

Az amerikai bólintott, hogy ez az.

- Jól van! És a percek? Öt? Tíz? Tizenöt? Húsz? Huszonöt? Harminc? Harmincöt?

Itt Altamont gyengén elmosolyodott, s ismét intett.

- Így hát - folytatta Hatteras komolyan - a Porpoise helyzete 120° 15' nyugati hosszúság és 83° 35' északi szélesség.

- Úgy van - bólintott utoljára az amerikai, s aléltan hanyatlott a doktor karjaiba.

Ez a megerőltetés teljesen letörte.

- Barátaim! - kiáltott fel Hatteras - hát láthatják, hogy északon van a menekvés, mindig csak északon! Megmenekülünk!

De az öröm ez első kitörése után hirtelen rettenetes gondolata támadt. Úgy érezte, hogy a féltékenység kígyója a szívét marcangolja.

Másvalaki, egy amerikai, három teljes fokkal jutott előbbre nála az Északi-sark felé vezető úton! Vajon miért? Mi célból?


III.
TIZENHÉT NAPOS GYALOGÚT

Ez az új esemény, Altamont első megszólalása teljesen megváltoztatta a hajótöröttek helyzetét. Az imént még semmi segítségre nem volt kilátásuk, semmi reményük arra, hogy elérhessék a Baffin-tengert, az a veszély fenyegette őket, hogy fáradt tagjaikkal, éhezve kell megtenniük egy végtelenül hosszú utat, s most tudják, hogy jégbarlangjuktól legfeljebb négyszáz mérföldnyire egy hajó vesztegel, amely bőséges készletekkel láthatja el őket, s talán még azt is lehetővé teszi, hogy folytathassák vakmerő útjukat az Északi-sark felé. A már csaknem végképp kétségbeesett négy utas, Hatteras, a doktor, Johnson és Bell, ismét reménykedni kezdett. Az öröm percei voltak ezek, csaknem eszüket vette a boldogság.

De Altamont felvilágosításai még kiegészítésre szorultak, s néhány percnyi pihenés után a doktor folytatta vele ezt az értékes beszélgetést. A doktor úgy tette fel kérdéseit, hogy Altamontnak válaszként csak bólintania kellett, vagy szemével intenie.

Így csakhamar sikerült megtudnia, hogy a Porpoise egy amerikai háromárbocos. New Yorkból való, s nagy mennyiségű élelmiszere és tüzelőanyaga volt, mikor a jéghegyek közepette hajótörést szenvedett. Ámbár a hajó oldalára dőlt, valószínű, hogy ellenállt a nyomásnak, s meg lehet menteni rakományát.

Altamont és legénysége két hónappal ezelőtt hagyta el a hajót, szánon szállították el a dereglyét. A Smith-szorosig szerettek volna eljutni, ott valamilyen bálnavadászhajót elérni, hogy az vigye haza őket Amerikába. De a fáradtság, a betegségek végül is leverték őket lábukról, s a szerencsétlenek egyenként hullottak el útközben. A végén a harmincfőnyi legénységből csak a kapitány és két matróz maradt, és az, hogy ő, Altamont, túlélte a katasztrófát, a gondviselés csodájának tekinthető.

Hatteras az iránt érdeklődött, hogy mit keresett a Porpoise az északi szélesség ilyen magas pontján.

Altamont jelezte, hogy a hajót a jégár ragadta magával ellenállhatatlanul.

Hatteras aggodalmasan kérdezgette a kapitányt utazásának végcélja felől. Altamont azt állította, hogy ő az Északnyugati átjárón akart áthaladni.

Hatteras nem okvetetlenkedett tovább, s nem tett fel neki több ilyen kérdést.

A doktor vette át a szót.

- Most minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy megtaláljuk a Porpoise-t - mondta. - Ahelyett, hogy a Baffin-tenger felé kalandoznánk, egy harmadával rövidebb úton haladva érhetünk el a hajóhoz, ahol mindennel elláthatjuk magunkat, ami a teleléshez csak szükséges.

- Nincs is más választásunk - felelt Bell.

- Meg kell jegyeznem, hogy egy percet sem veszíthetünk - sürgette a főmatróz. - Ellentétben az általános szokásokkal, ki kell számítani, meddig tart az utunk, s úgy kell beosztanunk élelmiszerkészletünket, hogy addig tartson, amíg célhoz nem érünk, s mihamarabb el kell indulnunk.

- Igaza van, Johnson - felelte a doktor. - Ha holnap, azaz kedden, február 26-án útnak indulunk, március 15-én el kell érnünk a Porpoise-t, különben éhen halunk. Mit szól hozzá, Hatteras?

- Azonnal fogjunk hozzá az előkészületekhez, és induljunk - mondta a kapitány. - Az is lehet, hogy az út hosszabb lesz, mintsem gondoljuk.

- Már miért lenne hosszabb? - vetette ellen a doktor. - Úgy látom, ez az ember teljesen tisztában van hajója földrajzi helyzetével.

- De hátha a Porpoise éppúgy tovasodródott a jégmezővel, mint a Forward? - felelte Hatteras.

- Ez valóban megeshetik - ismerte el a doktor.

Johnson és Bell nem szóltak bele, hogy lehetséges-e egy ilyen sodródás, amilyennek ők is áldozatai lettek.

De Altamont figyelemmel kísérte a beszélgetést, s jelezte a doktornak, hogy beszélni szeretne. A doktor teljesítette az amerikai kívánságát, s egy jó negyed óráig tartó körülményes, tétova jelbeszéd segítségével bizonyságot szerzett arról, hogy a Porpoise part közelében feneklett meg, s nem mozdulhatott sziklaágyából. Ez a hír megnyugtatta a négy angolt, de megfosztotta őket a reménytől, hogy visszatérhetnek Európába; hacsak Bellnek nem sikerül a Porpoise roncsaiból valami kis hajót összetákolnia. Bármint álljon is a dolog, most az volt a legsürgősebb tennivaló, hogy odajussanak a hajótörés színhelyére.

A doktor még egy utolsó kérdést tett fel az amerikainak:

- Szabad tengerre talált ön azon a 83. szélességi fokon?

- Nem - felelte Altamont.

Hát ebben maradtak. Azonnal hozzáfogtak az indulás előkészületeihez. Bell és Johnson legelőbb is az alapos javításra szorult szánnal foglalatoskodtak. Mivel fában nem volt hiány, a szán oldaldeszkáit jobban megerősítették; hasznukra fordították a déli kirándulás tapasztalatait; most már ismerték ennek a szállítási módnak gyenge oldalait, s minthogy bőséges havazásra, vastag hórétegre kellett számítani, a szántalpakat is magasabbra méretezték.

A szán belsejében Bell sátorlappal fedett vackot készített az amerikai számára. Sajnos, olyan kevés volt az élelmiszerük, hogy súlya nem terhelte meg túlságosan a szánt; viszont ennek fejében annyi fával egészítették ki a rakományt, amennyi csak felfért.

Miközben elhelyezték, a doktor a leglelkiismeretesebb pontossággal felleltározta az élelmiszereket. Számításainak az volt az eredménye, hogy háromhetes utat véve alapul, a fejadag háromnegyed részével kell beérniük. A négy szánhúzókutya teljes adagokat kap. Ha Dukot is befogják a szánba, neki is teljes adag jár.

Az úti előkészületeket este hét óra tájban, az álmosság és fáradtság ellenállhatatlan parancsára félbe kellett szakítani; de mielőtt nyugovóra tértek, a hajótöröttek a vörösizzóra fűtött kis kályha köré húzódtak. Szegények most megengedték maguknak az oly soká nélkülözött meleg fényűzését. A pemmicanből, néhány kétszersültből és több csésze kávéból álló vacsora mindjárt jókedvre hangolta őket, amiben azonban az oly hirtelen s oly messziről jött reménységnek is része volt.

Reggel hétkor folytatták a munkát, és délután három órára teljesen be is fejezték.

Már leszállt a sötétség. A nap január 31. óta már megjelent ugyan a látóhatár fölött, de csak rövid ideig adott valamelyes gyenge kis világosságot. Szerencsére már fél hétkor felkel a hold, és ebben a derült időben a holdsugár is eléggé megvilágítja az utat. A hőmérséklet néhány nap óta érezhetően alábbszállt, s végül elérte a -37°-ot.

Az indulás pillanata elérkezett. Altamont - bár tudta, hogy a szán döccenései majd tetézik szenvedéseit - örömmel fogadta az indulás hírét; értésére adta a doktornak, hogy majd a Porpoise fedélzetén annyi skorbut elleni gyógyszert talál, amennyi elég lesz a felgyógyulásához.

Az amerikait felrakták a szánra, s a lehető legkényelmesebben helyezték el. A kutyákat, Dukot is, a szán elé fogták. Az utasok most még egy végső pillantást vetettek a Forward egykori jégfekhelyére. Hatteras arca egy pillanatra eltorzult a mérhetetlen dühtől, de uralkodott indulatain, és a kis csapat, a szánt észak-északnyugatnak fordítva, nekivágott a ködnek.

Mindenki szokott helyén haladt. Elöl Bell, az utat mutatva, a doktor és a főmatróz a szán két oldalán, őrködve és nekifeküdve a lőcsnek, ha a szükség úgy kívánta; hátul Hatteras ügyelt az útirányra és arra, hogy Bell mögött haladjon a csapat.

Elég gyorsan haladtak. A rettentő hidegben keményre, simára fagyott a hófelület, s pompásan siklott rajta a szán. Az öt kutya könnyedén húzta az alig kilencszáz fontnyi rakománnyal terhelt járművet. De állat és ember egyaránt gyorsan kifulladt, s gyakran kellett megállni, hogy lélegzethez jussanak.

Este hét óra tájban a hold rőt korongja előbukkant a látóhatár ködfüggönye mögül. Szelíd sugarai átvilágították a légréteget, s kevéske fényét tisztán verte vissza a jégmező. Északnyugatra tökéletes síkban nyúlt a végtelenbe a fehér jégpusztaság. Sehol gyűrődés, sehol jégtorlasz. Úgy látszott, ez a tengerrész oly simán fagyott be, mint egy békés tó.

Végtelen, egyenletes, egyhangú jégsivatag.

Ez az érzés kelt a táj láttán a doktor lelkében, s ezt közölte is társával.

- Igaza van, Clawbonny úr - felelte Johnson -; ez valóban sivatag, de olyan sivatag, ahol nem kell attól félnünk, hogy szomjan veszünk!

- Ez kétségtelenül előny - folytatta a doktor -, de ez a végtelenség mégis bizonysága valaminek: annak, hogy nagyon messze lehetünk mi minden szárazföldtől, mert általában a sok jéghegy jelzi a part közelségét; márpedig itt sehol se látok jéghegyet körülöttünk.

- A köd nagyon leszűkíti a látóhatárt - felelte Johnson.

- Ez kétségtelen, de elindulásunk óta folyton ezen a sík területen járunk, amely mintha sohasem akarna véget érni.

- Tudja azt, Clawbonny úr, hogy ez a mi sétánk veszedelmes kis séta? Az ember hozzászokik, és nem is gondol rá, de végül is, ez a jégfelület, amelyen menetelünk, mérhetetlen mélységeket takar!

- Igaza van, barátom, de nekünk nem kell attól félnünk, hogy elnyel bennünket a mélység. Ez a jégkéreg ebben a harminchárom fokos hidegben sokat elbír! Figyelje meg, hogy a jég vastagsága egyre növekszik, mert ezeken a földrajzi szélességeken tíz közül kilenc napon át esik a hó, még áprilisban, májusban, sőt júniusban is, s az én becslésem szerint a jégréteg legnagyobb vastagsága nem lehet messze a harminc-negyven lábtól.

- Ez megnyugtató - felelte Johnson.

- Mi valóban jobban állunk, mint azok, akik a Serpentine-folyón korcsolyáznak, s minden pillanatban attól kell félniük, hogy betörik alattuk a jég. Nekünk ilyen veszélytől nem kell tartanunk.

- Ismeretes a jég teherbírásának foka? - érdeklődött az öreg tengerész, aki, a doktor társaságában, mohón vágyott a művelődésre.

- Tökéletesen ismeretes - felelt a doktor. - Mit is ne tudnánk manapság ezen a világon, aminek mértéke van? Persze az emberi becsvágy mértékén kívül! Hát nem kellene ennek a becsvágynak mértékét ismernünk? Ennek, amely, íme, az Északi-sark felé ösztökél bennünket? De hogy visszatérjek kérdésére, ezt felelhetem: ha két hüvelyk vastag a jég, akkor elbírja egy ember súlyát. Ha három és fél hüvelykes, akkor a lovast lovastul. Nyolc hüvelyk vastagságnál egy egész táboriágyú-fogatot. És végül, ha tíz hüvelyk vastag a jég, akkor akár egy egész hadsereg, egy végeláthatatlan tömeg is végigvonulhat rajta! Ott, ahol mi most haladunk, fel lehetne építeni a liverpooli vámházat vagy akár a londoni parlament palotáját.

- Alig lehet felfogni, hogy ekkora a teherbírása a jégnek - csóválta a fejét Johnson. - De az imént valami olyat mondott, Clawbonny úr, hogy ezen a vidéken tíz napból kilenc napon esik a hó. Ez nyilvánvaló tény, hát ezt én kétségbe se vonom. De hát honnan jön az a sok hó? Mert ha a tengerek be vannak fagyva, nemigen látom, hogyan hozhatják létre azt a rengeteg párát, amelyből a felhők képződnek.

- Helyes a megjegyzése, Johnson: tehát szerintem a legnagyobb része annak a hónak meg esőnek, amelyben itt, a sarkvidéken részünk van, a mérsékelt égöv tengereinek vizéből származik. Van olyan hópehely, amelyet egy európai folyóból való vízcsepp alkotott; ott szállt fel pára alakjában, öltött felhő alakot, s ide került, hogy hópihévé váljék. Így hát még az is lehetséges, hogy ha mi itt ivóvízként használjuk ezt a havat, akkor tulajdonképpen a mi hazánk folyóiból oltjuk szomjunkat.

- Ez is valami - felelt a főmatróz.

Most Hatteras hangját hallották, amint az útiránytól való eltérésre figyelmeztet, s a beszélgetés félbeszakadt. A köd sűrűvé vált, s megnehezítette a menetirány betartását.

Végre, este nyolc óra felé, tizenöt mérföldnyi gyaloglás után megállt a kis csapat. Továbbra is száraz, hideg idő uralkodott. Felütötték a sátrat; tüzet raktak a kis kályhában, elköltötték szerény vacsorájukat, s békén töltötték az éjszakát.

Hatterasnak és társainak valóban kedvezett az idő. A következő napokon nehézségek nélkül folytatták útjukat, ámbár oly rettenetessé vált a hideg, hogy a megfagyott higany már fel sem engedett a hőmérőben. Ha a szörnyű hideghez még a szél is hozzájárul, nem bírták volna elviselni. A doktor megállapította, hogy Parrynek a Melville-szigetre tett utazásakor végzett megfigyelései helyesek. Ez a hírneves tengerész arról számolt be, hagy a kellőképpen öltözött ember nagy hidegekben is bántatlanul sétálhat a szabadban, feltéve, hogy nyugodt a légkör. De mihelyt csak a legcsekélyebb szél is kezd fújni, égő fájdalmat érez az ember az arcán, s olyan irtózatos fejfájást kap, amelybe nemsokára belehal. A doktor hát továbbra is nyugtalan volt, mert a legkisebb szélroham valamennyiüknek a csontja velejéig hatolt volna.

Március 5-én az északi szélességnek egy különös tüneményére lett figyelmes: az égbolt teljesen derült volt, s tele ragyogó csillagokkal; bár felhőnek nyoma sem volt, sűrűn hullott a hó, a tetszetős egyenletességgel hulldogáló hópihéken átragyogtak a csillagok. Körülbelül két óra hosszat tartott a havazás, s elállt anélkül, hogy a doktor kellő magyarázatát találta volna ennek a jelenségnek.

A hold utolsó negyedének is vége volt; most már a nap huszonnégy órájából tizenhét óra hosszat mély sötétség borult a tájra. Az útitársaknak hosszú kötél segítségével kellett fenntartaniuk az összeköttetést, nehogy elszakadjanak egymástól. Most már csaknem teljes lehetetlenség volt az egyenes útirányt betartani.

De, bár vasakarattal küzdöttek, már fogytán volt az ereje ezeknek a bátor férfiaknak. Mind gyakrabban álltak meg, pedig egy órát sem volt szabad veszíteniük, mert az élelem szemlátomást fogyott.

Hatteras a hold és a csillagok állásából gyakran határozta meg földrajzi helyzetüket. Mikor látta, hogy múlnak a napok, s útjuk végcélja a végtelenbe vész, olykor azt kérdezte önmagától, vajon létezik-e egyáltalán ez a Porpoise, vajon a sok szenvedéstől nem zavarodott-e meg az amerikai, vagy éppenséggel angolgyűlöletétől indíttatva, s látván, hogy ő menthetetlenül elveszett, nem akarja-e őket is magával rántani a biztos halálba?

Ezt a gyanúját a doktorral is közölte; az a leghatározottabban elvetette ezt a feltevést, de látta, hogy valami különös versengés támadt az angol meg az amerikai kapitány között.

- Hát ezt a két embert nehéz lesz összebarátkoztatni - mondta magában.

Március 14-én, tizenhat napi menetelés után még csak a 82. szélességi fokig jutottak előre. Erejük végképp kimerült, s még százmérföldnyire voltak a hajótól. Szenvedéseiket még tetézte az, hogy élelemadagjaikat negyedével csökkenteni kellett, hogy a kutyák teljes adagot kaphassanak.

Sajnos, vadászattal szerezhető élelemre nem lehetett számítani, mert már csak hét töltetre való lőporuk s mindössze hat golyójuk maradt; hiába lődöztek arra a néhány fehér nyúlra és rókára, amely nagy ritkán útjukba akadt, egyet se találtak el.

Pénteken, 15-én a doktornak mégis kedvezett a vadászszerencse. Sikerült meglepnie egy jégtáblán heverő fókát, s több golyóval is megsebesítette: az állat nem menekülhetett el a léken, mert azt jó előre betömték; csakhamar kézre került s agyonverték. Hatalmas fóka volt; Johnson ügyesen kizsigerelte, de a rendkívül sovány kétéltűnek nem sok hasznát vehették, mert sehogyan sem bírták magukat elszánni arra, hogy fókaolajat igyanak, mint az eszkimók.

A doktor mindazonáltal vitézül hozzáfogott, hogy leerőszakolja a torkán ezt a nyúlós folyadékot, de a legjobb akarattal se volt képes lenyelni. Maga se tudta, miért - talán a vadászösztön szavára - kikészítette az állat bőrét, s felrakta a szánra.

Másnap, 16-án, néhány jéghegy és jégdomb tűnt fel a láthatáron. Vajon a part közelségét jelezte ez, vagy csak a jégmező egyenetlensége volt? Nemigen tudták, mihez tartsák magukat.

Egy torlaszhoz érkeztek, s ez arra volt jó, hogy barlangot vájjanak bele, amely kényelmesebb menedéket nyújtott, mint a sátor, s háromórás munka után végre elnyúlhattak a fűtött kályha körül.


IV.
AZ UTOLSÓ TÖLTÉSNYI LŐPOR

Johnson a végképp kimerült kutyáknak is kénytelen volt helyet adni a jégkunyhóban. Ha bőséges volt a havazás, a hó betemette a kutyákat, s ezt a hó kuckót az állatok testének melege fűtötte. De most, a szabadban, ebben a negyvenfokos, száraz hidegben, a szegény párák hamarosan megfagytak volna.

Johnson értett az eszkimó kutyákhoz, s megpróbálta őket azzal a feketés fókahússal etetni, amelyet ő és társai nem voltak képesek lenyelni. Nagy meglepetésére a szánvonó kutyák valóságos lakomaként üdvözölték ezt a húst. Az öreg tengerész örvendezve közölte a doktorral furcsa tapasztalatát.

Ez egyáltalán nem lepte meg a doktort, sőt azt is tudta, hogy Észak-Amerikában a lovak fő eledele a hal; márpedig ami jó a növényevő lónak, azzal a mindent evő kutya még sokkal inkább beérheti.

Mielőtt nyugovóra tértek - ámbár az alvás parancsoló szükségesség volt ezeknek az embereknek, akik tizenöt mérföldet tettek meg vánszorogva a jégmezőn -, a doktor szépítgetés nélkül ismertetni akarta társai előtt jelenlegi súlyos helyzetüket.

- Még csak a 82. délkörnél vagyunk - mondta -, s máris az a veszély fenyeget, hogy élelem nélkül maradunk!

- Ez is egy ok arra, hogy egy percet se vesztegessünk! - felelt Hatteras. - Menni kell! Előre! Az erősebbek majd viszik a gyengébbeket.

- De találunk-e hajót azon a jelzett helyen? - kétkedett Bell, akit, bármennyire igyekezett erőt venni magán, az út fáradalmai rendkívüli módon megviseltek.

- Miért kételkednénk ebben? - felelte Johnson. - Az amerikai a saját életével felel a mi életünkért.

A nagyobb bizonyosság kedvéért a doktor még egyszer ki akarta kérdezni Altamontot. Az amerikai már elég könnyen tudott beszélni, bár hangja még gyenge volt. Most minden előbb szolgáltatott adatát megerősítette. Megismételte, hogy a gránitsziklákon megfeneklett hajó nem mozdult onnan, s hogy a 120° 15' nyugati hosszúság és 83° 35' északi szélesség alatt fekszik.

- Nem kételkedhetünk állításában - mondta hát a doktor. - Nem az a nehéz, hogy megtaláljuk a Porpoise-t, hanem az, hogy eljussunk hozzá.

- Mennyi élelmünk maradt még? - kérdezte Hatteras.

- Legfeljebb három napra való - felelte a doktor.

- Nos hát akkor három nap alatt kell odaérnünk! - szólt erélyesen a kapitány.

- Úgy bizony - folytatta a doktor -, s ha ez sikerül, akkor nem panaszkodhatunk, mert akkor különösen jó idő kedvezett nekünk. A havazás tizenöt nap haladékot adott, és a jéggé fagyott havon könnyen csúszott a szán. Ó, miért is nincs rajta vagy kétszáz fontnyi élelem! Derék kutyáink könnyen megbirkóztak volna ezzel a teherrel is. De elvégre, ha nincs, hát nem tehetünk róla.

- Egy kis szerencsével és ügyességgel nem lehetne vajon hasznát venni a megmaradt néhány töltésnyi lőpornak? - kérdezte Johnson. - Ha kézre keríthetnénk egy medvét, akkor utunk végéig el volnánk látva élelemmel.

- Ez kétségtelen - felelte a doktor -, de a medve félénk állat, s ritka is errefelé. Meg aztán, ha csak arra gondol is az ember, hogy mi függ attól a lövéstől, máris káprázik a szeme, s reszket a keze.

- Pedig ön jól bánik a puskával - mondta Bell.

- Jól ám, amikor nem az én ügyességemtől függ négy ember ebédje; de azért, ha alkalom adódik, megteszem, ami tőlem telik. Egyelőre, barátaim, érjük be ezzel a pemmicanmorzsákból álló vacsorával, próbáljunk aludni, s holnap majd folytatjuk utunkat.

Néhány perccel később minden okoskodást legyőzött a halálos fáradtság, s valamennyien mély álomba merültek.

Szombaton korán reggel Johnson felkeltette társait. A kutyákat a szán elé fogták, s folytatták az utat észak felé.

Gyönyörű égbolt borult föléjük, a levegő csodálatosan tiszta volt, a hideg csikorgó. Mikor a nap megjelent a látóhatáron, hosszúkás ellipszisnek látszott: a sugártörés következtében vízszintes átmérője kétakkora volt, mint függőleges átmérője; tiszta, de hideg fénynyalábot vetett a végtelen jégmezőre. Örültek a napnak, ha meleget nem is adott, de legalább világított.

A doktor, a hideggel és a magányossággal dacolva, puskájával a kezében két-három mérföldre eltávolodott társaitól. Mielőtt eltávozott tőlük, számba vette, mennyi a lőszere. Még négy lövésre való lőpora s mindössze három golyója volt. Ez bizony kevés, ha meggondoljuk, hogy az olyan erős és szívós állatot, mint a jegesmedve, gyakran csak tíz-tizenkét golyó teríti le.

Így hát a derék doktor nem is nagyon akarta, hogy ilyen borzasztó vadállattal találkozzék. Néhány nyúllal, két-három rókával is beérte volna, mert az is bőven elég lenne élelmiszer-állományuk kiegészítésére.

De ezen a napon, ha észre is vett egy-egy állatot, nem tudta puskavégre kapni, s mikor végre egyet sikerült megközelítenie, ismét csak megtévesztette a sugártörés, így aztán egy töltésnyi lőport meg egy golyót elpocsékolt ezen a napon.

Társait megremegtette a reménység, amikor puskája dörrenését meghallották, aztán azt kellett látniuk, hogy lehajtott fővel bandukol visszafelé a doktor. Nem szóltak neki semmit. Este éppúgy ledőltek, mint eddig, de előbb félretették a két következő napra szükséges negyed adag élelmet.

Másnap mind kínosabbá vált az út. Már nem meneteltek, csak éppen hogy vonszolták magukat. A kutyák már a fóka beleit is felzabálták, s éhségükben a hám szíjazatát rágcsálták.

Néhány róka osont tova, távol a szántól, a doktor üldözőbe is vette őket, s ismét elpazarolt egy golyót. Most már aztán nem merte kockáztatni utolsó golyóját meg az utolsó előtti lövésre való lőporát.

Este korábban pihentek meg; már alig álltak a lábukon, s bár pompás északi fény világította be az utat, kénytelenek voltak vesztegelni. Szomorú volt ez a vasárnap esti utolsó étkezés, a jeges sátor alatt. Ha csak az Isten nem segít a szerencsétleneken, elvesztek.

Hatteras nem beszélt, Bell már nem is gondolkozott, Johnson szótlanul tűnődött, de a doktor még mindig nem vesztette el minden reményét.

Johnsonnak az az ötlete támadt, hogy éjszakára néhány veremcsapdát ásson. De csalétek híján nem sok sikert remélt a találmányától, s igaza is volt, mert reggel, amikor megvizsgálta a csapdákat, látott ugyan rókanyomokat körülöttük, de egyetlen róka se esett kelepcébe.

Nagyon csalódottan jött hát visszafelé, amikor egy óriási jegesmedvét pillantott meg, alig ötvenölnyire, amint a szán felől jövő párát szimatolta. Az öreg tengerész arra gondolt, hogy ezt az állatot a gondviselés küldte útjába. Anélkül, hogy felébresztette volna társait, megragadta a doktor fegyverét, s odalopózott a medve közelébe.

Mikor lőtávolságra ért, arcához emelte a fegyvert, de amint meg akarta húzni a ravaszt, úgy érezte, hogy reszket a karja. Ormótlan prémkesztyűje is zavarta. Gyorsan lehúzta a kesztyűt, s máris biztosabban fogta a puskát.

De egyszerre fájdalmasan feljajdult. Ujja odafagyott a tűzként égető, jeges puskacsőhöz, a leejtett fegyver az ütődéstől elsült, s az utolsó golyó a levegőbe röpült.

A fegyverdörrenésre a doktor odaszaladt, és mindent megértett. Látta a nyugodtan tovacammogó mackót. Johnson annyira kétségbeesett, hogy nem is gondolt fájó kezére.

- Hát mi vagyok én? Valóságos anyámasszony katonája! - kiáltott fel. - Gyerkőc, aki nem bírja elviselni a fájdalmat! Én! Johnson! Az én koromban!

- Ugyan, jöjjön be már, Johnson - nyugtatta a doktor -, hisz mindjárt megfagy. Nézze, a keze már egészen fehér. Jöjjön! Jöjjön már!

- Nem érdemlem meg, hogy törődjék velem, Clawbonny úr! - szégyenkezett a főmatróz. - Hagyjon!

- Jöjjön hát, maga önfejű ember! Jöjjön, mert mindjárt későn lesz!

És a doktor valósággal betuszkolta a tengerészt a sátorba, s ott egy tálba nyomta a két kezét. A tálban víz volt, amelyet a kályha melegének, ha jéghidegen is, de sikerült folyékony állapotban tartania. De alighogy Johnson keze belemerült a tálba, az érintéstől a víz azon nyomban megfagyott.

- Na látja, hogy legfőbb ideje volt bejönni - zsörtölődött a doktor -, mert különben kénytelen lettem volna amputálni a kezét.

Hála a doktor gondoskodásának, egy óra múlva Johnson túl volt a veszélyen, de nem csekély fáradságába került a doktornak, míg ismételt dörzsölgetéssel sikerült megindítania az öreg tengerész ujjainak vérkeringését. A doktor lelkére kötötte, nehogy közelítsen kezével a kályhához, mert a meleg súlyos szerencsétlenséget okozhatna.

Aznap le kellett mondaniuk az ebédről. Már nem volt se pemmican, se sózott hús. De még csak egy morzsányi kétszersült sem maradt s alig fél font kávé; be kellett érniük ezzel a forró itallal, s aztán útra kelni.

- Nincs több élelmünk! - szólt oda Bell Johnsonhoz, s kimondhatatlan kétségbeesés volt a hangjában.

- Bízzunk Istenben - mondta az öreg tengerész. - Ő, a mindenható, megmenthet bennünket!

- Ó, ez a Hatteras kapitány! - folytatta Bell. - Első expedícióiról még csak visszakerült valahogy ez az őrült! De erről sose tér vissza, és mi sem látjuk többé hazánkat!

- Bátorság, Bell! Meg kell adni, hogy a kapitány vakmerő ember, de van egy másik ember a közelében, aki ugyancsak feltalálja magát, ha szorul a kapca!

- Dr. Clawbonny - mondta Bell.

- Ő bizony! - felelte Johnson.

- Mit tehet ő ilyen helyzetben? - vont vállat Bell. - Tán húsdarabokra változtathatja itt ezeket a jégtömböket? Isten tán ő, hogy csodát tegyen?

- Ki tudja! - felelte társa kételyeire a főmatróz. - Én bízom benne.

Bell megrázta a fejét, s megint csak abba a teljes némaságba merült, amikor már nem is gondolkozik az ember.

Ezen a napon alig haladtak három mérföldet. Este nem vacsoráztak. Már az a veszély is fenyegetett, hogy egymást falják fel a kutyák. Az emberek gyomrát kibírhatatlan fájdalommal mardosta az éhség.

Állatnak sehol semmi nyoma. De mire is lenne jó? Késsel nem lehet vadászni. Csak Johnsonnak rémlett úgy, mintha szél alatt egymérföldnyire mögöttük ott látná az óriási medvét, amint a boldogtalan kis csapatot követi.

- Leskelődik utánunk! - gondolta. - Biztos zsákmánynak lát bennünket!

De Johnson nem szólt erről társainak. Este megálltak, úgy, mint eddig, de most már csak kávé volt a vacsora. Szegényeknek majd kiesett a szemük, már-már befagyott az agyvelejük az éhségtől, s egy órát se bírtak aludni. Téveteg, kegyetlenül fájdalmas álmok törtek lelkükre.

Ezen a szélességi fokon, ahol a test parancsoló szükségét érzi az erőt adó ételnek, a szerencsétlenek harminchat óra óta semmit sem ettek, s így érték meg a szerda reggelt. De hajtotta őket az emberfölötti lelkierő és akarat, s mégiscsak folytatták útjukat. Hátulról tolták a szánt, mert a kutyák már nem bírták húzni.

Két óra múlva összerogytak a kimerültségtől.

Hatteras még tovább szeretett volna menni. Ő, aki mindig oly erélyes volt, most valósággal könyörgött, rimánkodott társainak, hogy szedjék össze magukat, s álljanak talpra. Hiába. Lehetetlenséget kívánt! Így hát Johnson segítségével barlangot vájt a jéghegy oldalába. Mintha csak a sírjukat ásnák.

- Ám haljak éhen - mondta Hatteras -, de megfagyni nem akarok.

Ha keservesen is, de mégis elkészült a kunyhó, s a kis csapat bemászott.

Így telt el a nap. Este, míg társai szótlanul nyúltak el vackukon, Johnson idegeivel valami hallucináció játszott: motyogva álmodozott arról az óriási medvéről.

Oly sokszor mormolta ezt a szót: "medve", hogy a doktor felfigyelt rá, felrezzent zsibbadtságából, s megkérdezte az öreg tengerésztől, miért beszél magában medvéről, s hogy miféle medvéről van szó.

- Arról a medvéről, amely követ bennünket - felelte Johnson.

- Egy medve követ bennünket? - ismételte csodálkozva a doktor.

- Igen, két nap óta!

- Két nap óta! És ön látta?

- Láttam. Szél alatt egymérföldnyire, mögöttünk.

- És nem is szólt nekem, Johnson?

- Mi értelme lett volna?

- Hát ebben igaza van - sóhajtott a doktor. - Egyetlen golyónk sincs.

- Egy vasrudunk vagy valami vasdarabunk sincs, még csak egy szegünk sem! - felelt az öreg tengerész.

A doktor némán tűnődött, majd így szólt a főmatrózhoz:

- Biztos ön abban, hogy ez az állat követ bennünket?

- Biztos vagyok benne, Clawbonny úr. Arra számít a dög, hogy majd emberhúst ebédel! Tudja ő, hogy nem menekülhetünk előle!

- De Johnson! - a doktort megrendítette a társa hangjából kiérezhető kétségbeesés.

- Az ő tápláléka biztosítva van. Az övé! - vetette oda már szinte önkívületben a szegény öreg. - Ki lehet már éhezve az a medve, nem is tudom, miért váratjuk hát!

- Johnson! Nyugodjék meg, öregem!

- Nem, Clawbonny úr, minthogy úgyis ez lesz a sorsunk, mire való meghosszabbítani ennek az állatnak a szenvedéseit? Ő éppoly éhes, mint mi, nincs fóka, amit felfaljon! Embereket vetett útjába a Gondviselés! Nos, annál jobb neki!

Az öreg Johnson tisztára eszét vesztette. El akarta hagyni a jégkunyhót. A doktor csak nagy üggyel-bajjal bírta visszatartani, s hogy ez sikerült neki, azt nem az erőszaknak, hanem annak köszönhette, hogy a legmélyebb meggyőződés hangján így szólt hozzá:

- Én holnap megölöm azt a medvét!

- Holnap? - nézett rá bambán Johnson, mint aki rossz álomból ébred.

- Holnap!

- De hisz nincs is golyója!

- Majd csinálok.

- Ólma sincs!

- De van higanyom!

S e szavak után a doktor elővette a hőmérőt. Odabenn a kunyhóban +10°-ot mutatott a műszer. A doktor kiment, letette a hőmérőt egy jégtömbre, s nemsokára visszajött. Odakünn -47° volt a hőmérséklet.

- Most tegyük el magunkat holnapra - mondta az öreg tengerésznek -; aludjunk egyet, és várjuk meg a napfelkeltét.

Az éhség mardosó kínjai között telt el az éjszaka. Csak a doktorban meg a főmatrózban tartotta a lelket a reménység.

Másnap reggel, mikor a nap első sugarait elárasztotta a tájon, a doktor Johnsonnal együtt kiugrott vackából; kimentek a kunyhó elé, s odaszaladtak a hőmérőhöz. A hőmérő higanya tömör henger alakjában gyűlt össze a kupakban. A doktor eltörte a műszert, s óvatosan, kesztyűvel védett ujjaival egy igazi, alig kovácsolható, acélkemény fémdarabot, valóságos kis fémrudat vett ki belőle.

- Ó, Clawbonny úr - kiáltott fel a főmatróz -, hát ez csodálatos! Ön nagy ember!

- Nem vagyok én nagy ember, barátom - szerénykedett a doktor -, csak olyan ember, akinek jó az emlékezőtehetsége, s aki sokat olvasott.

- Mit akar ezzel mondani?

- Egyszerűen csak visszaemlékeztem egy tényre, amelyet Ross kapitány beszélt el egy utazásról; arról számolt be, hogyan lőtt keresztül egy hüvelyk vastagságú deszkát megfagyott higanygolyóval töltött fegyverével. De ha nekem most némi olaj áll rendelkezésemre, az csaknem ugyanezt a szolgálatot tette volna, mert Ross kapitány azt is elbeszélte, hogy ő mandulaolajból készült golyóval rálőtt egy póznára, a golyó behasította a fát, s visszapattant, de nem tört el.

- Hihetetlen!

- Pedig így van, Johnson. Úgy nézze meg ezt a fémdarabkát, hogy ez az életünket mentheti meg. Most, addig is, amíg hasznát vesszük, hagyjuk itt, a szabadban, s nézzük meg, vajon nem hagyott-e itt bennünket a medve.

Most Hatteras lépett ki a kunyhóból. A doktor megmutatta neki a higanyrudacskát, s közölte vele tervét. A kapitány megszorította a doktor kezét, és a három vadász vizsgálni kezdte a láthatárt.

Derült idő volt. Hatteras megelőzte társait, s alig hatszáz ölnyire megpillantotta a medvét. Az állat az ülepén csücsült, s e szokatlan vendégek szagát szimatolva, békén himbálta busa fejét.

- Amott van! - kiáltott fel a kapitány.

- Csend! - szólt rá a doktor.

De az irdatlan négylábú meg sem mozdult, mikor a vadászokat észrevette. Nem félt tőlük, s dühös sem volt rájuk, csak nézte őket. De mégis nagyon bajos lesz megközelíteni.

- Barátaim - hangzott Hatteras komoly szava -, itt most nem holmi üres szórakozásról van szó, hanem az életünk megmentéséről. Most hát óvatos emberek módján kell cselekednünk.

- Úgy bizony - felelte a doktor -, hiszen csak egyetlenegy golyó áll rendelkezésünkre. Nem szabad elhibázni az állatot; ha elmenekül, akkor elveszett számunkra, mert gyorsabban fut, mint a nyúl.

- Nos hát, akkor egyenest neki kell menni - felelte Johnson. - Mit számít, ha az életünket kockáztatjuk is? Hadd kockáztatom én az enyémet.

- Majd inkább én! - kiáltott fel a doktor.

- Én! - felelt egyszerűen Hatteras.

- De hiszen az önök élete az összesség javára értékesebb, mint az ilyen magamfajta vén legényé!

- Nem, Johnson - folytatta a kapitány -, csak hadd próbáljam én. Nem teszem szükségtelenül kockára az életemet, s lehetséges, hogy önöket is segítségül hívom.

- Szóval oda akar menni a medvéhez, Hatteras?

- Ha biztos lennék benne, hogy leterítem, még akkor is rámennék, doktor, ha tudnám, hogy szétzúzza a koponyámat. De lehet, hogy közeledtemre elszalad. Csupa ravaszság ez az állat. Igyekezzünk hát ravaszabbnak lenni nála.

- Mit akar csinálni?

- Tízlépésnyire megközelíteni, anélkül, hogy jelenlétemet sejtené.

- De hogyan?

- Az én módszerem kockázatos, de egyszerű. Megvan annak a fókának a bőre, amit elejtett?

- Ott van a szánon.

- Helyes! Menjünk most vissza a kunyhónkba, addig Johnson itt marad figyelőnek.

A főmatróz egy jégtorlasz mögé kúszott, ahol teljesen elrejtőzhetett a medve szeme elől.

A mackó még mindig ott üldögélt, most is himbálta a fejét, és szimatolta a szelet.


V.
A FÓKA MEG A MEDVE

Hatteras a doktorral visszatért a jégkunyhóba.

- Ön is tudja - mondta a kapitány -, hogy a jegesmedve fókára szokott vadászni, mert az a fő tápláléka. Naphosszat lesi a lék szélén a fókát, s két mancsával menten megfojtja, mihelyt felbukkan a jég felszínén. Vagyis a medve nem fél a fókától. Éppen ellenkezőleg.

- Úgy hiszem, értem az ön tervét - mondta a doktor. - Veszélyes!

- De a siker reményével biztat - felelte a kapitány -, tehát ki kell próbálnunk. Magamra húzom a fókabőrt, s odakúszom a jégmezőn. Ne vesztegessük hát az időt. Töltse meg a fegyverét, és adja ide.

Erre nem tudott mit felelni a doktor; hisz ő is megtette volna, amit társa meg akart kísérelni. Két fejszét szedett elő, egyet Johnsonnak, egyet meg magának, s elhagyta a jégkunyhót, majd Hatteras kíséretében a szán felé tartott.

A szánnál Hatteras magára öltötte a fókabőrjelmezt, amely csaknem teljesen eltakarta.

Ezalatt a doktor az utolsó adag lőporával megtöltötte a puskát, majd belecsúsztatta a csőbe az acélkemény s ólomsúlyú higanyrudacskát. Mikor ezzel elkészült, odanyújtotta Hatterasnak a fegyvert, amelyet az a fókabőr alá rejtett.

- Menjen, csatlakozzék Johnsonhoz - mondta a doktornak. - Én várok néhány percig, hogy ellenfelemet tévútra vezessem.

- Bátorság, Hatteras! - mondta a doktor.

- Legyenek nyugodtak, és főként ne mutatkozzanak addig, amíg a lövést nem hallják.

A doktor odasietett ahhoz a jégtorlaszhoz, amely mögött Johnson megbújt.

- Nos? - kérdezte a főmatróz.

- Egyelőre várunk. Hatteras feláldozza magát értünk.

A doktor megilletődve állt meg; a medvére nézett. Az állaton most már heves felindulás jelei mutatkoztak, mintha érezné a közeli, fenyegető veszedelmet.

Negyedóra múlva a fóka ott mászott a jégmezőn, a nagyobb jégtömbök mögött bujkálva kerülőt csinált, hogy jobban belophassa a medvét. Most mintegy ötvenölnyire volt tőle. A medve észrevette a fókát, s úgy tett, mintha ki akarna térni előle.

Hatteras rendkívüli ügyességgel utánozta a fóka mozdulatait, olyannyira, hogy ha a doktor nincs beavatva a dologba, még ő is fókának nézte volna.

- Nagyszerű! Kitűnő! - súgta oda neki Johnson.

A kétéltű úgy közeledett a medvéhez, mintha nem is vette volna észre. Úgy látszott, mintha léket keresne, hogy megint alámerülhessen a vízbe.

A medve viszont a jégtömböket kerülgetve a legnagyobb óvatossággal tartott a fóka felé, lángoló szeme csupa sóvárgás; egy hónapja éhezik, de az is lehet, hogy már két hónapja böjtöl, s íme, most biztos zsákmányt vetett útjába a véletlen.

A fóka nemsokára már csak tíz lépésre volt ellenségétől. A medve most hirtelen nekiveselkedett, egy óriásit ugrott, s meghökkenve, elképedve állt meg, három lépésre Hatterastól, aki hátravetette a fókabőrt, letérdelt, s célba vette a vadállat szügyét.

A lövés eldördült, s a medve felhemperedett a jégen.

- Gyerünk! Gyerünk! - kiáltotta a doktor.

És nyomában Johnsonnal a küzdelem színhelyére rohant.

A gigászi vadállat felemelkedett, egyik mancsával a levegőbe csapdosott, a másikkal meg egy maroknyi havat ragadott fel, és sebét igyekezett eltömni vele.

Hatteras meg se moccant. Kése a kezében. Várt. Jól célzott, nem remegett a keze, golyója talált; még mielőtt társai odaértek volna, markolatig döfte kését a vadállat szívébe. A medve elterült, s nem mozdult többé.

- Győzelem! - kurjantott Johnson.

- Hurrá, Hatteras! Hurrá! - lelkendezett a doktor.

Hatteras a legkisebb felindulás nélkül, mellén keresztbe font karral állt ott, s nézte az óriási testű vadállatot.

- Most aztán énrajtam a cselekvés sora! - mondta Johnson. - Az rendben van, hogy a kapitány leterítette a vadat, de nem szabad bevárnunk, míg a hideg kővé fagyasztja, mert akkor aztán se a fogunk, se a késünk nem bír vele.

Johnson hát nyomban hozzálátott az óriási állat megnyúzásához. A medve kilenc láb hosszú s hat láb széles volt, három hüvelyk hosszú két hatalmas szemfog állt ki az állkapcsából.

Johnson felhasította a gyomrát, de semmit sem talált benne, csak vizet; nyilvánvaló volt, hogy nagyon régóta nem evett a medve. De azért még jó kövér volt, több mint ezerötszáz font lehetett a súlya. Johnson felnégyelte, egy-egy ilyen negyedrész mintegy kétszáz fontnyi húst adott. A vadászok a jégkunyhóig vonszolták a rengeteg húst, s nem feledkeztek meg a medve szívéről sem, amely még három óra múlva is erősen dobogott.

Társai legszívesebben azon nyomban rávetették volna magukat a nyers, véres húsra, de a doktor rábeszélésére megvárták, amíg a pecsenye megsül.

Mikor Clawbonny bemászott a jégkunyhóba, rettentő hideg csapta meg. Odament a kályhához, s látta, hogy a tűz teljesen kialudt. A délelőtti izgalmak egészen elfeledtették Johnsonnal, hogy ügyelnie kell a tűzre.

A doktor nekilátott, hogy újra tüzet rakjon, de hiába kotorászott a már kihűlt hamuban, egyetlen szikrára sem akadt.

- Nana, csak egy kis türelem - biztatta önmagát.

Visszament a szánhoz taplóért, és elkérte Johnsontól tűzszerszámját.

- Kialudt a tűz a kályhában - mondta neki.

- Ez az én hibám - felelte Johnson.

Azzal keresgélni kezdte a tűzszerszámot abban a zsebében, amelybe bele szokta dugni, s meglepődött, hogy nem találja.

A többi zsebét is végigtapogatta, ugyanolyan sikertelenül. Bement a jégkunyhóba, s összevissza forgatta a takaróját, amelyen az éjszakát töltötte, de most sem volt szerencsésebb.

- Na mi lesz? - kiáltotta oda neki a doktor.

Johnson visszajött, s kérdőn nézett társaira.

- Nincs önnél a tűzszerszám, Clawbonny úr? - kérdezte.

- Nincs, Johnson.

- Önnél se, kapitány?

- Nálam se - felelte Hatteras.

- Mindig magánál volt - jegyezte meg a doktor.

- És most nincs sehol - mormolta elsápadva az öreg tengerész.

- Nincs! - kiáltott fel a doktor, és akaratlanul is megremegett.

Nem volt más tűzszerszámuk, és ennek a veszteségnek rettenetes következményei lehettek.

- Keresse csak egy kicsit alaposabban, Johnson - mondta neki a doktor.

Johnson odaszaladt ahhoz a jégtömbhöz, amely mögött a medvét leste, majd a küzdelem színhelyére, ahol szétdarabolta volt az állatot. De semmit sem talált. Kétségbeesetten tért vissza. Hatteras csak ránézett, de egy szóval sem tett neki szemrehányást.

- Hát ez bizony komoly dolog - mondta a doktornak.

- Az - felelte emez.

- Még csak egy olyan műszerünk sincs, valami távcső, amelynek kivehetnénk a lencséjét, hogy azzal csináljunk tüzet.

- Tudom - felelte a doktor. - Ilyen a balszerencse. Mert a nap sugarai már elég erősek lennének ahhoz, hogy a tapló lángra lobbanjon.

- Hát akkor nincs más hátra, ezzel a nyers hússal kell csillapítanunk éhségünket - felelt Hatteras. - Aztán majd folytatjuk utunkat, és igyekszünk elérni a hajót.

- Igen... - motyogta eltűnődve a doktor. - Szükség esetén lehetséges. Miért ne lenne lehetséges? Meg lehet kísérelni...

- Mire gondol? - kérdezte Hatteras.

- Egy ötletem támadt...

- Egy ötlet! - kiáltott fel Johnson. - Ha önnek ötlete támad, akkor meg vagyunk mentve!

- Csak az a kérdés, sikerül-e! - felelte a doktor.

- Mi a terve? - kérdezte Hatteras.

- Ha nincs lencsénk, hát akkor csináljunk egyet.

- De hogyan? - kérdezte Johnson.

- Egy darab jégből. Majd kifaragjuk.

- Micsoda? Azt hiszi?...

- Miért ne? Arról van szó, hogy egy gyújtópontba kell összegyűjteni a nap sugarait. Márpedig a jeget éppúgy felhasználhatjuk erre, mint a legfinomabb kristályt.

- Lehetséges ez? - álmélkodott Johnson.

- Lehetséges, csakhogy nekem ehhez inkább édesvízi jég kellene, mint tengervízi. Az édesvízi jég átlátszóbb és keményebb.

- De hiszen ha nem csalódom - mutatott Johnson egy alig százlépésnyire emelkedő jégtömbre -, annak a csaknem feketésnek látszó tömbnek sötétzöld színe arra vall...

- Igaza van. Gyerünk, barátaim. Vegye a fejszéjét, Johnson.

A három férfi a valóban édesvízből való, jelzett jégtömb felé tartott.

A doktor egy láb átmérőjű darabot hasíttatott le a jégtömbből, s csak úgy nagyjából megfaragta a fejszével, majd késével egyenletesebbre kaparta a jégdarab felületét, végre a kezével lassanként simára csiszolta, s csakhamar olyan átlátszó lencséje volt, hogy a legremekebb kristályból sem lehetett volna különbet csiszolni.

Most aztán visszatért a kunyhó bejáratához, ott egy darabka taplót vett elő, és hozzáfogott kísérletéhez.

Éppen elég erősen sütött a nap. A doktor a jéglencsével összegyűjtötte a napsugarakat, és a taplóra irányította.

A tapló néhány másodperc múlva tüzet fogott.

- Hurrá! Hurrá! - lelkendezett Johnson, s nem akart hinni a szemének. - Ó, Clawbonny úr! Clawbonny úr!

Az öreg tengerész nem bírt hová lenni örömében. Csak jött és ment, mintha eszét vesztette volna.

A doktor visszabújt a jégkunyhóba. Néhány perc múlva már duruzsolt is a kis kályha, s nemsokára finom pecsenyeillat költötte fel Bellt kábulatából.

El lehet képzelni, micsoda lakomát csaptak. Ám a doktor mérsékletre intette társait, ő maga járt elöl jó példával, majd miután jóllakott, ismét megszólalt.

- Ma szerencsés napunk van - mondta -; a még hátralevő utunkra biztosítva van az élelem. De azért nem kell babérainkon hevernünk, s jól tesszük, ha útnak indulunk.

- Már nem lehetünk kétnapi járóföldnél messzebb a Porpoise-tól - mondta Altamont, akinek most már csaknem teljesen helyreállt a beszélőképessége.

- Remélem, hogy ott majd lesz mivel tüzet raknunk - mondta mosolyogva a doktor.

- Lesz - felelte az amerikai.

- Csak azért mondom - folytatta a doktor -, mert az én jég-lencsém jó ugyan, de ha nincs napsütés, akkor némi kívánnivalót hagy hátra; márpedig a Sarktól nem is egészen négyfoknyi távolságra vajmi ritkán süt a nap!

- Alig négyfoknyira bizony - felelt sóhajtva Altamont -, az én hajóm most ott van, ahová soha, egyetlen hajó sem merészkedett előre!

- Indulás! - hangzott fel Hatteras kurta parancsszava.

- Indulás! - ismételte a doktor, s nyugtalan pillantást vetett a két kapitányra.

A táplálkozás visszaadta erejüket, a kutyák is bőségesen részesedtek a medvehús hulladékaiból, s gyorsan haladtak észak felé.

Útközben a doktor szerette volna megtudni Altamonttól, hogy voltaképpen miért jött ilyen magasra északra, de az amerikai kitérően válaszolt.

- Erre a két emberre vigyázni kell - súgta a főmatróz fülébe a doktor.

- Értem! - felelte Johnson.

- Hatteras sohasem intézi a szót az amerikaihoz, emez meg nemigen hajlandó háládatosnak mutatkozni! Még szerencse, hogy itt vagyok én.

- Clawbonny úr - felelt Johnson -, mióta ez a jenki feléledt, nekem nem nagyon tetszik az ábrázata.

- Nagyon tévednék, ha azt hinném, hogy az amerikai nem sejti Hatteras terveit - felelte a doktor.

- Ön tehát azt hiszi, hogy ennek az idegennek ugyanaz jár az eszében, ami a kapitánynak?

- Ki tudja, Johnson. Az amerikaiak bátrak, sőt vakmerőek. Amit egy angol a fejébe vett, azt egy amerikai is megkísérelhette.

- Ön azt gondolja, hogy Altamont...

- Én nem gondolok semmit - felelte a doktor -, de az amerikai hajójának földrajzi helyzete a Sark felé vezető úton elgondolkoztatja az embert.

- De hiszen Altamont azt állítja, hogy ő akarata ellenére sodródott oda.

- Azt mondja! Igen ám, csakhogy én különös mosolyt vettem észre az ajkán.

- Az ördögbe is! Hát két ilyen dudás aztán igazán nem fér meg egy csárdában, Clawbonny úr!

- Adja az ég, hogy tévedtem légyen, Johnson, mert ez a helyzet súlyos következményekkel járhatna, ha ugyan nem vezetne éppenséggel katasztrófára!

- Remélem, Altamont nem felejti el, hogy mi mentettük meg az életét!

- Na és ő most tán nem menti meg a mienket? Azt meg kell adni, hogy nélkülünk ő már nem élne; de azt is, hogy őnélküle, a hajója nélkül, a benne felhalmozott élelem és tüzelő nélkül nem tudnánk mihez kezdeni.

- Az a fő, hogy ön itt van, Clawbonny úr, és én remélem, hogy az ön segítségével majd csak megússzuk ezt is.

- Én is remélem, Johnson.

Az utazás minden különösebb esemény nélkül folytatódott. Nem volt hiány medvehúsban, pompásan lakmároztak belőle. Hála a doktor élceinek és kedves bölcselkedésének, szinte jókedvű lett a kis csapat. Ez az érdemes férfiú minduntalan előhúzott az ő tudós-tarisznyájából valami olyan tanulságot, amely a tényekkel s dolgokkal összefüggött. A doktor továbbra is jó egészségnek örvendett. Még csak le se fogyott a sok nélkülözéstől; liverpooli barátai is könnyen ráismerhettek volna, ha másról nem, aranyos kedélyéről.

A szombat délelőtt folyamán észrevehetően megváltozott a határtalan hómező képe; az egymásra torlódott jégtömbök, a mind gyakoribb packek, az egymás hegyen-hátán heverő jégtorlaszok mind arról tanúskodtak, hogy nagy nyomás alatt áll a jégmező. Nyilvánvaló volt hát, hogy valami ismeretlen szárazföld vagy még fel nem fedezett sziget szűkítette el az átjárókat, s idézte elő ezt a felfordulást. Az édesvízből keletkezett mind gyakoribb s mind terjedelmesebb jégtömbök is a közeli partot jelezték.

Tehát valami fel nem fedezett, új föld van itt a közelben, s a doktor égett a vágytól, hogy ennek a földnek berajzolásával gazdagíthassa az északi félteke térképét. El sem lehet képzelni, mekkora öröm az, mikor ismeretlen partokat határoz meg a tudós, s ceruzája hegye az új terület körvonalait rajzolja. Hát ha Hatterasnak az volt a célja, hogy az Északi-sark földjét tapossa, akkor a doktoré meg ez volt. Már előre örült, ha arra gondolt, milyen névre kereszteli majd a tengereket, tengerszorosokat, öblöket, ennek az új kontinensnek minden egyes kanyarulatát. Persze ebből a dicső névjegyzékből nem feledi majd ki sem társait, sem barátait, sem "Őfelségét", sem a királyi családot, de önmagát sem; s jogos elégtétellel már szinte látta azt a bizonyos "Clawbonny-hegyfok"-ot.

Naphosszat ezekkel a gondolatokkal bíbelődött. Estére letáboroztak, úgy mint mindig, és éppúgy tartottak soros őrséget ezen az éjszakán, az ismeretlen szárazföld közelében.

Másnap, vasárnap, medvetalpból készült kiadós és pompás ebéd után, kissé nyugatnak térve el, folytatták útjukat észak felé. Az út nehezebb lett ugyan, de azért elég gyorsan haladtak.

Altamont a szán tetejéről lázas érdeklődéssel figyelte a látóhatárt. Társain önkéntelenül is nyugtalanság vett erőt. A legutóbbi megfigyelések szerint pontosan az északi szélesség 83° 35'-én és a nyugati hosszúság 120° 15'-én voltak. Ez volt az a jelzett hely, ahol az amerikai hajónak lennie kellett. Élet-halál kérdése dől el ezen a napon.

Végre délután két óra tájban Altamont egyenesen felállt a szánon, hangos kiáltással állította meg a kis csapatot, s ujjával egy fehér tömegre mutatott, amelyet senki másnak a szeme nem bírt volna megkülönböztetni a körülötte levő jéghegyektől, és harsány hangon kiáltott fel:

- A Porpoise!


VI.
A PORPOISE

Március 24-e nagy ünnepnap: virágvasárnap. Ezen a napon Európa falvait és városait virág és zöld lomb borítja el, harangok szava száll, s a virágok édes illata tölti be a levegőt.

De mily szomorú is ez a nap itt, ebben a kietlen jégvilágban! Halálos csönd! Zordonan zúgva sziszeg a szél. Sehol egy fűszál, még csak egy száraz levél se, sehol!

És ez a vasárnap mégiscsak örömünnep volt a mi sarkutazóinknak, mert végre rátaláltak azokra a készletekre, amelyek nélkül rövidesen éhen haltak volna.

Meggyorsították lépteiket, a kutyák is buzgóbban húztak, Duk örvendezve csaholt, és a csapat nemsokára odaérkezett az amerikai hajóhoz.

A Porpoise-t teljesen betemette a hó. Semmi sem látszott belőle, se az árbocai, se a vitorlafája, se a kötélzete. Egész felszerelését tönkretette a hajótörés. A hajó egy sziklaágyba ékelődött be, amelyből semmi sem látszott, amikor ráfutott. Az összeütközés ereje oldalára döntötte a Porpoise-t. A hajó vízvonal alatti része felszakadva tátongott. A Porpoise lakhatatlannak látszott.

Annak látszott, s az is volt, ezt a kapitány, a doktor és Johnson is megállapította, amikor nagy nehezen behatoltak a hajó belsejébe. Több mint tizenöt lábnyi jeget kellett eltávolítaniuk, hogy a nagy fedélzeti nyílás deszkázatához hozzáférhessenek. De általános volt az öröm, mikor megállapították, hogy - bár a jégmezőn számtalan állati lábnyomot vettek észre - az állatok megkímélték a becses élelmiszerkészletet.

- Ha tüzelőnk és élelmünk van is elég - mondta Johnson -, de én ezt a hajótestet nem találom lakhatónak.

- Nos hát akkor hókunyhót kell építenünk - felelte Hatteras -, és a lehető legjobban berendezkednünk a szárazföldön.

- Ez kétségtelen - vette át a szót a doktor. - De ne siessük el, s csináljuk jól a dolgunkat. Szükség esetén ideiglenesen a hajón is meghúzódhatunk, s azalatt majd felépítünk egy erős házikót, ahol nyugton leszünk a hidegtől is meg az állatoktól is. Vállalom, hogy én leszek az építészmérnök, s majd megnézhetik a munkámat!

- Én nem is vonom kétségbe a tehetségét, Clawbonny úr - felelt Johnson. - Rendezkedjünk be itt, ahogyan csak tudunk, és leltározzuk fel a hajó rakományát. Sajnos, én nem látok itt se dereglyét, se csónakot, és ezek a roncsok nagyon rossz állapotban vannak ahhoz, hogy új hajót építhessünk belőlük.

- Ki tudja - felelt a doktor. - Ha ráér az ember, s tud gondolkozni, sok mindent meg lehet csinálni. Most nem hajózásról van szó, hanem arról, hogy állandó lakhelyet létesítsünk. Tehát azt javasolom, hogy egyelőre ne foglalkozzunk más tervekkel, hanem végezzük sorján a dolgunkat.

- Bölcs beszéd - felelte Hatteras. - Kezdjük azzal, ami a legsürgősebb.

A három utas elhagyta a hajót, visszatértek a szánhoz, s közölték terveiket Bell-lel meg az amerikaival. Bell azt felelte, hogy ő máris kész a munkára. Az amerikai, amikor meghallotta, hogy semmihez sem lehet kezdeni a hajójával, csak megrázta a fejét. Minthogy azonban hiábavaló lett volna most ezen vitatkozni, elfogadták azt az indítványt, hogy egyelőre a Porpoise lesz a szállásuk, aztán majd egy jókora lakóházat építenek a parton.

Délután négy órára az öt utas úgy-ahogy berendezkedett az alsó fedélzeten. Hosszú fenyőrudakból és holmi árbocmaradványokból Bell csaknem sima padlózatot tákolt össze, erre rakták le a fekhelyeket, amelyek ugyan kőkeményre fagytak, de majd fölengednek, ha begyújtanak a kályhába. Altamont a doktorra támaszkodva nagyobb nehézség nélkül csoszogott el a számára fenntartott sarokig. Mikor hajójára tette a lábát, boldogan felsóhajtott, s ezt a főmatróz nem tekintette valami jó jelnek.

- Otthon érzi itt magát - gondolta az öreg tengerész -; úgy tesz, mintha mi csak meghívott vendégei volnánk!

A nap hátralevő óráit a pihenésnek szentelték. Nyugati szél kezdett fújni, s ez időváltozással fenyegetett. Az odakünn elhelyezett hőmérő -32°-ot mutatott.

Mindent egybevetve, a Porpoise a hideg sarkpontján túl feküdt, s bár északabbra, de aránylag mégis kevésbé jeges északi szélesség alatt.

Azzal fejezték be a napot, hogy elköltötték, ami a medvehúsból még megmaradt, s ezt a hajókamrában talált kétszersülttel és teával egészítették ki. De most aztán győzött a fáradtság, s nemsokára mindnyájan az igazak álmát aludták.

Reggel Hatteras és társai kissé későn ébredtek. Most már más terveket forgattak a fejükben. Már nem kellett aggódni amiatt, hogy mit esznek holnap. Csak arra gondoltak hát, hogy minél kényelmesebben rendezkedjenek be. A hajótöröttek úgy tekintették magukat, mintha rendeltetési helyükre érkezett hadoszlopok lennének, s az út szenvedéseit feledve, csak arra gondoltak, hogy elviselhető jövendőt teremtsenek maguknak.

- Hű, de jó, hogy nem kell kérdezni, hol pihenünk le este, s mit eszünk holnap! - kiáltott fel a doktor, és kitárta karját.

- Kezdjük a leltár felvételével - felelt erre Johnson.

A Porpoise-t tervezett messzi útjára tökéletesen szerelték fel, s látták el élelemmel annak idején.

A leltározás az alábbi élelmiszer-mennyiségeket állapította meg: hatezer-százötven font liszt, zsír, pudinghoz való mazsola; kétezer font marha- és sózott disznóhús; ezerhatszáz font pemmican, hétszáz font cukor s ugyanannyi csokoládé; másfél láda, kilencvenhat font súlyú tea; ötszáz font rizs, több hordó gyümölcs- és főzelékkonzerv; bőséges citromlékészlet, cochlariamag, sóska, zsázsa; háromszáz gallon rum és pálinka. A lőporkamrában nagy mennyiségű lőpor, golyó és ólom volt felhalmozva. Szén és fa is bőségesen volt raktáron. A doktor óvatosan vette kézbe a fizikai és hajózási műszereket, sőt egy Bunsen-féle szárazelemre is bukkant, amit azért raktároztak volt be, hogy villamossági kísérleteket végezhessenek.

Egyszóval a mindenfajta felszerelés és élelem öt embernek két évre volt elegendő, ha teljes adagokat számítunk. Sem az éhhaláltól, sem a fagyhaláltól nem kellett félni többé.

- Most hát, hogy létfenntartásunk biztosítva van, mi sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy tovább menjünk északnak, egészen a Sarkig - jelentette ki a doktor.

Hatteras felrezzent a szóra.

- A Sarkig! - visszhangozta.

- Kétségkívül - folytatta a doktor. - A nyári hónapokban semmi akadálya annak, hogy a szárazföldön előre nyomulhassunk, egy kutatóútra.

- Igen, a szárazföldön át! De a tengereken át hogyan?

- Nem lehetne a Porpoise deszkáiból valami bárkát összeácsolni?

- Persze egy amerikai bárkát! - felelt megvetően Hatteras. - És ez az amerikai lenne a parancsnoka!

A doktor megértette a kapitány ellenszenvét, s úgy vélte, hogy nem szükséges tovább feszegetni ezt a kérdést. Másra terelte hát a beszélgetést.

- Most, hogy az ellátást illetően már tudjuk, mihez tartsuk magunkat - folytatta -, raktárhelyiségeket kell építenünk az élelmiszer elhelyezésére, s egy lakóházat, magunknak. Építőanyag van elég, s nagyon kényelmesen berendezkedhetünk. Remélem, Bell - fordult most a hajóácshoz a doktor -, hogy maga majd remekel a munkában, barátom; egyébként én is adhatok néhány jó tanácsot.

- Én készen állok a munkára, Clawbonny úr - felelt Bell. - Akkor se jönnék zavarba, ha ezekből a jégtömbökből akár egy egész várost, házsorokat, utcákat kéne építenem, ha egyszer szükség volna rá.

- Á, dehogyis kell nekünk annyi. Vegyünk példát a Hudson-öböl Társulat tisztviselőitől. Azok azért építenek erődítményeket, hogy nyugtuk legyen az állatoktól meg az indiánoktól. Nekünk se kell több; sáncoljuk el magunkat, ahogy csak tőlünk telik. Egyik oldalon a lakóház, a másikon a raktárak, s valami középsáncféle meg két bástya, fedezékül. Majd ebből az alkalomból igyekszem visszaemlékezni tábortani ismereteimre.

- Hitemre, Clawbonny úr - lelkesedett Johnson - egy percig sem kételkedtem abban, hogy az ön irányításával valami szépet alkotunk!

- Nos hát, barátaim, legelőbb is a megfelelő helyet kell kiválasztanunk; a jó építészmérnöknek mindenekelőtt a tereppel kell megismerkednie. Velem jön, Hatteras?

- Megbízom önben, doktor - felelte a kapitány. - Csak menjen. Addig én majd végignézek a parton.

Altamont még túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy részt vegyen a munkában, így hát őt a hajón hagyták, s az angolok kimentek a szárazföldre.

Ködös idő volt; délben -23°-on állt ugyan a hőmérő, de szélcsend lévén, elviselhető volt a hideg.

Innen a partról nézve, nyugatra, ameddig csak a szem elláthatott, végtelen, befagyott tenger terült el; ezt a tengert keletre kerek, mély, öbölszerű torkolatokkal megszakított, s befelé hirtelen kétszáz yardra emelkedő part szegélyezte. Így a part tágas öblöt alkotott, teletűzdelve azokkal a veszedelmes sziklákkal, amelyek egyikén a Porpoise hajótörést szenvedett. Távolabb a szárazföldön hegység emelkedett, a doktor mintegy ötszáz ölre becsülte a magasságát. Észak felé hegyfok látszott, lankái a tengerig nyúltak. A parttól hárommérföldnyire közepes nagyságú sziget, jobban mondva szigetecske emelkedett ki a jégmezőből. Nem lett volna nehéz megközelíteni ezt a biztos horgonyzási lehetőséget és menedéket nyújtó kikötőt. Egy jól hozzáférhető külön kis kikötő is volt a part egy bevágásában, ha ugyan az olvadás valaha is mentesíti a jégtől az északsarki óceánnak ezt a részét. Azonban - legalábbis Belcher és Penny beszámolói szerint - a nyári hónapokban ennek az egész tengernek szabadnak kell lennie.

A lejtő derekán kör alakú, mintegy kétszáz láb átmérőjű fennsíkot látott a doktor. A fennsík az öböl három oldalát foglalta el; a negyedik oldalt egyenesen égnek meredő, húsz öl magas sziklafal zárta el. Ide csak a jégbe vágott lépcsőfokokon lehetett felkapaszkodni. Ez a hely alkalmasnak látszott arra, hogy itt szilárd épületet emeljenek, s azt könnyűszerrel erődítménnyé is ki lehetett építeni; a természet kezükre járt itt, csak ki kellett használniuk a hely fekvésének előnyeit.

A doktor, Bell és Johnson úgy jutottak fel a fennsíkra, hogy fejszéjükkel vágták maguk előtt a lépcsőfokokat a jégbe. A fennsík felülete tökéletesen sima volt. A doktor, miután kijelentette, hogy a hely kiválóan alkalmas az építkezésre, úgy határozott, hogy el kell távolítaniuk a talajt borító tíz láb vastag, jéggé fagyott hóréteget, mert a lakóházat és a raktárakat szilárd talajra kell építeni.

Hétfőn, kedden és szerdán szakadatlanul dolgoztak. Végre leértek a talajig; rendkívül kemény, tömör gránit volt ez, lepattogzott gerincei olyan élesek, mint az üvegszilánk, de még gránitot és nagy földpátkristályokat is tartalmazott; csak úgy szikrázott, s visszapattant róla a csákány.

A doktor most már megadta a hókunyhó méreteit és tervét; negyven láb hosszú, húsz láb széles s tíz láb magas legyen; a beosztás: három helyiség - egy társalgó, egy hálószoba és egy konyha. Többre nem is volt szükség. Balra tervezték a konyhát, jobbra a hálószobát s középütt a társalgót.

Öt napig tartott a szorgos munka. Építőanyagban nem volt hiány. A jégfalakat elég vastagra méretezték ahhoz, hogy az olvadásnak ellenállhassanak, mert nem lehetett megkockáztatni, hogy akár nyáron is fedél nélkül maradjanak.

Amint a ház emelkedett, kezdett kialakulni takaros formája; négy homlokzati ablaka volt, két ablaka a társalgónak, egy a konyhának s egy másik a hálószobának. Az ablaküveget eszkimó módra készített remek jégtáblák helyettesítették; ez olyan kellemes, tompított világosságot adott, mint a tejüvegablak.

A társalgó előtt, a két ablak között hosszú, fedett úthoz hasonló folyosó húzódott, ezen át lehetett bemenni a házba; a Porpoise egyik kabinjának erős ajtaja légmentesen zárta el ezt a folyosót. Mikor a ház elkészült, a doktor elragadtatva nézte művét. Hát azt bizony nehezen lehetett volna megállapítani, hogy milyen építkezési stílust képviselt ez a ház, jóllehet az építész az Angliában annyira elterjedt szász-gótikus stílus képviselőjének vallotta magát. De nem is a stílus volt itt a fontos, hanem az, hogy a ház megálljon a lábán; a doktor hát beérte azzal, hogy vaskos, a zömök, román stílusú oszlopokhoz hasonlatos támasztópillérekkel erősítse meg a homlokzati részt.

A meredek lejtésű tetőzet a gránitfalra támaszkodott. Ez egyben a füstöt kivezető kályhacsövek támaszául is szolgált.

Mikor a nagy építőmunkával elkészültek, a belső berendezésre került a sor. A szobába becipelték a Porpoise fekvőhelyeit. Ezeket kör alakban helyezték el egy nagy kályha körül. A padokat, székeket, foteleket, asztalokat, szekrényeket is elhelyezték az ebédlőnek is használt társalgóban. Végül a konyhába kerültek a hajó tűzhelyei és különféle főzőedényei. A padlón kiterített vitorlák szolgáltak szőnyegül és a belső helyiségek ajtónyílásának elfüggönyözésére is, mert ezeket a helyiségeket nem lehetett egymástól másként elkülöníteni.

A ház falai általában öt láb vastagok voltak, és az ablaknyílások ágyúlőrésekhez hasonlatosak.

Az egész rendkívül szilárd építmény volt, kívánni se lehetett különbet. A doktor szerint még rengeteg sok mindent lehetett volna csinálni ebből a mindenféle célra oly könnyen alkalmazható jégből és hóból! A doktor naphosszat számtalan ilyen nagyszerű terven kérődzött, amelyeket persze esze ágában sem volt meg is valósítani, de játékos szellemének ilyen termékeivel tette vidámabbá a közös munkát.

Egyébként, könyvbarát lévén, egyszer egy ritka könyvet olvasott, amelynek ez volt a címe: "A Szentpétervárott 1740 januárjában épült jégház és a benne levő tárgyak tüzetes leírása". Ez az emlék most nagyon felajzotta a doktor találékony szellemét. Egy este mesélt is társainak ennek a jégpalotának csodáiról.

- Miért ne tudnánk mi is megcsinálni itt azt, amit Szentpétervárott felépítettek? - mondta nekik. - Mi hiányzik hozzá? Semmi. Még a képzelőtehetség sem!

- Gyönyörű lehetett az a jégpalota, ugye? - kérdezte Johnson.

- Tündéri volt, barátom! Az Anna császárnő parancsára épült ház, amelyben 1740-ben egyik udvari bolondjának lakodalmát rendeztette, körülbelül akkora volt, mint ez a mienk, de a jégpalota homlokzata előtt hat jégágyú sorakozott a jégből való ágyútalpakon. A lőporral s golyóval töltött ágyúkat többször is elsütötték anélkül, hogy szétrepedtek volna; továbbá hatvanfontos bombákhoz való mozsarak is voltak ott; így hát szükség esetén mi is félelmetes tüzérséget tudnánk itt felállítani. A hozzávaló "bronz" a kezünk ügyében van, úgyszólván az égből hull az ölünkbe. De a művészi ízlés igazi diadala a jégpalota homlokzata volt! Csodaszép jégszobrok díszítették, a feljáró ugyancsak jégből készült virágvázákkal és narancsfákkal gyönyörködtette a szemet. Jobbra óriási elefánt állt, nappal vizet, éjszaka meg égő petróleumot fecskendezett ormányából. Tyű, micsoda tökéletes állatseregletet tudnánk mi itt csinálni, ha akarnánk!

- Ami az állatokat illeti - felelt Johnson -, hát úgy vélem, azokban itt sem lesz hiány, és ha nincsenek is jégből, azért elég érdekesek lesznek!...

- Nem baj - felelte a harcias kedvű doktor -, majd módját ejtjük, hogy védekezhessünk támadásaik ellen. De visszatérve az én szentpétervári jégpalotámra, még azt is hozzáteszem, hogy asztalok, mosdóberendezések, tükrök, kandeláberek, gyertyák, ágyak, matracok, párnák, függönyök, faliórák, székek, játékkártyák, teljes étkészlettel telt szekrények voltak benne, s mindez cizellált, esztergályozott, faragott jégből, és végül a teljes bútorzat is.

- Szóval valóságos palota volt - mondta Bell.

- Tündökletes, császárnőhöz méltó palota! Ó, a jég! Milyen jól is tette a természet, hogy feltalálta, mert hisz mennyi csodálatosat nyújt, s méghozzá milyen áldás a hajótörötteknek!

A jégház berendezése március 31-ig tartott. Éppen húsvét volt, s az ünnepet a pihenésnek szentelték. Az egész napot a társalgóban töltötték, ott tartották az istentiszteletet is, s mindannyian meg lehettek elégedve a "hókunyhójuk"-kal.

Másnap a raktárak és a lőporkamra építésére került a sor. Ez még vagy egyheti munkát adott, beleszámítva a Porpoise teljes leszerelését is, ami elég nehéz munka volt, mert a nagy hidegben nem lehetett egyfolytában soká dolgozni. Végre április 8-án az élelemkészlet, a tüzelő és a lőpor is fedél alatt s tökéletes biztonságban volt. A raktárak északi fekvésűek voltak; a lőporkamra a fennsík déli oldalán épült, a ház mindkét végétől mintegy hatvanlábnyi távolságra. A raktárak közelében a szánfogat grönlandi kutyái számára egy kutyaólfélét szerkesztettek, amelyet a doktor a "kutyapalota" címmel tisztelt meg. Duk a férfiakkal lakott, a közös helyiségekben.

Most aztán a lakóhely védelmi eszközeire tért át a doktor. Útmutatásai szerint valóságos jégerődítménnyel vették körül a fennsíkot, amely így minden oldalról védve volt. Mivel ez az erődítmény természetes lejtőt alkotott, se beugró, se kiálló része nem lévén, egész vonalán egyforma erős volt. A doktor ezt a védelmi rendszert kétségtelenül amaz érdemes Tobie de Sterne szellemében alkotta, aki éppen olyan jóságosan szelíd és jó kedélyű volt, mint ő. Látni kellett volna, amint a belső meredély lejtésének, a mellvéd hajlatának és a lőemelvény szélességének számításait végezte! De ezzel a könnyen megmunkálható hóval valóságos élvezet volt dolgozni, s így a szeretetre méltó mérnök hét láb vastagságúra méretezhette a jégfalakat. Egyébként a fennsík uralkodott az öböl felett, így hát sem belső lejtőt, sem külső töltést, sem pedig védőbástyát nem kellett építenie; a hómellvéd a fennsík körvonalait követve a sziklafalhoz vezetett vissza, s a ház két végéhez tapadt. Ezek a tábortani munkálatok április 15-én értek véget. Az erődítmény tökéletesen sikerült, s látszott, hogy a doktor nagyon büszke is művére.

Valóban, ez az erődített övezet egy egész eszkimó törzs ellenében is hosszú ideig tarthatta volna magát, ha ugyan ilyen ellenségekkel valaha is találkoznak ezen a szélességi fokon. De nyoma sem volt emberi lénynek ezen a tájon. Hatteras, az öböl talajalakulását vizsgálgatva sehol sem akadt olyan kunyhómaradványokra, amelyek széltében találhatók a grönlandi törzsek látogatta vidékeken. Úgy látszott, hogy a Forward és a Porpoise hajótöröttei az elsők, akik ezt az ismeretlen földet tapossák.

De ha embertől nem is kellett tartaniuk, annál félelmetesebbek lehettek az állatok; ám az így megerősített "vár"-ban a kis garnizon lakóinak nem kellett tartaniuk az állatok támadásaitól.


VII.
TÉRKÉPÉSZETI VITA

A telelés előkészületei idején Altamont teljesen visszanyerte egészségét és erejét. Már a hajó kirakodásánál is hasznát lehetett venni. Erőteljes szervezete végül is győzedelmeskedett, és egészséges vére a sápadtságán is diadalmaskodott.

Szemlátomást vált ismét olyan izmos, vérmes, erélyes, értelmes és határozott fellépésű emberré, amilyenek többnyire az Egyesült Államok fiai lenni szoktak. Ugyanaz a vállalkozó szellemű, vakmerő, mindenre kész amerikai lett, aki volt. New York-i származású volt, s amint ezt új útitársainak is elmondta, gyerekkora óta hajózott. Hajóját, a Porpoise-t egy gazdag amerikai nagykereskedőkből álló társaság szerelte fel, s bocsátotta tengerre; ennek a társaságnak élén a hírneves Grinnel állott.

Hatteras és Altamont közt volt némi jellembeli hasonlóság, de ők maguk nem voltak rokonszenvesek egymásnak. Nem az a fajta hasonlóság volt ez, amely barátságot ébreszt, éppen ellenkezőleg. Egyébként a jó megfigyelő jelentős eltéréseket találhatott a két férfiú jelleme között; így például annak ellenére, hogy kifelé Altamont mutatott több őszinteséget, mégis Hatteras volt az őszintébb ember. Altamontban több volt a nemtörődömség, kevesebb a megbízhatóság. Nyílt természete nem keltett annyi bizalmat, mint Hatteras komor vérmérséklete. Hatteras egyszer alaposan kifejtette meggyőződését, aztán magába zárkózott. Altamont sokat beszélt, de sokszor semmit sem mondott.

Ilyennek ismerte meg lassacskán a doktor is az amerikai jellemét, s igaza volt abban, hogy ha nem is éppen gyűlöletet, de csírázó ellenségeskedést érzett a Porpoise és a Forward kapitánya között.

Márpedig a két parancsnok közül itt csak egyik parancsolhatott. Hatteras kétségtelenül elvárhatta az engedelmességet az amerikaitól, az elsőbbség és az erő jogán. Igen ám, de ha az egyik az emberei élén volt itt, a másik viszont saját hajója fedélzetén. És Altamont ezt éreztette is.

Altamont, számításból-e vagy ösztönösen, eleinte a doktorhoz húzott; neki köszönhette életét, de inkább a rokonszenv vonzotta ez érdemes férfiú felé, mintsem a háládatosság. Hiába, ez már a derék Clawbonny jellemének elkerülhetetlen hatásából adódott. Úgy nőttek körötte a barátok, mint a napfényen a búza. A közmondás szerint van olyan ember, aki reggel ötkor kel, csakhogy mielőbb ellenségre tehessen szert; a doktor akár hajnali négykor is kelhetett volna, s ez nem sikerült volna neki.

De elhatározta, arra használja fel Altamont barátságát, hogy megtudakolja, mi az indítóoka sarkvidéki útjának. Ám az egyébként oly bőbeszédű amerikai azzal felelt, hogy - nem felelt, és megint csak azt a régi nótáját ismételgette, az Északnyugati átjáróról.

A doktor mást gyanított az expedíció okául, ugyanazt, amitől Hatteras félt. Így hát ügyelni akart arra, hogy az ellenfelek emiatt össze ne szólalkozzanak, de ez nem mindig sikerült neki. A legegyszerűbb beszélgetések akaratlanul is minduntalan azzal fenyegettek, hogy vitává fajulnak, s minden szó lángra lobbanthatta az érdekellentétek szikráját.

S nemsokára valóban így is történt. Mikor a ház elkészült, a doktor elhatározta, hogy pompás lakomával szenteli fel. Ez jó ötlet volt; Clawbonny így akarta meghonosítani ezen a sarki tájon az európai élet örömeit és szokásait. Bell pontosan szállította is a lőtt vadat: néhány hófajdot meg egy fehér nyulat, az új tavasz első hírnökeit.

Április 14-én, a húsvét utáni második vasárnapon rendezték a házszentelő lakomát. Szép, nagyon száraz idő volt, s csikorgó hideg. De a hideg nem merészelt behatolni a jégházba, mert a doromboló kályhák könnyen végeztek volna vele.

Nagy kanállal ettek! A friss hús kellemes változatosság volt az örökös pemmican és sózott hús után. A megint csak a doktor keze munkáját dicsérő csodafinom pudingot a repetálás tisztessége érte, mindenki kétszer kért belőle. A tudós főszakács, kötényével a derekán, s késével az övében, az angol lordkancellár konyhájára se hozott volna szégyent.

A csemegénél megjelentek az italok is; az amerikai nem volt antialkoholista, mint az angolok, így hát semmi oka sem volt arra, hogy ne hajtson fel egy pohár gint vagy brandyt. De többi - egyébként józan életű - asztaltársa is baj nélkül megengedhette most magának a szabály áthágását, tehát, mondhatni, egyenest "orvosi rendeletre", a vidám lakoma végén összecsendülhettek a poharak. Az Egyesült Államokra mondott felköszöntők alatt Hatteras egyszerűen hallgatott.

Ekkor a doktor révén érdekes kérdés került szőnyegre.

- Barátaim - kezdte -, az nem minden, hogy átkeltünk a tengerszorosokon, a hómezőkön, a jégpusztaságokon, és eljutottunk idáig. Még maradt valami tennivalónk. Azt indítványozom most önöknek, hogy adjunk nevet ennek a vendégszerető földnek, ahol jólétre és pihenőre találtunk. A világ minden hajósa ezt a szokást követi, s egy se akad köztük, aki ezt, hasonló körülmények között elmulasztotta volna. Ha majd egyszer hazatérünk, e partok vízrajzi leírásával együtt azokat a hegyfokokat, öblöket, földnyelveket és emelkedéseket is nevükön kell neveznünk beszámolónkban, amelyek e partokat megkülönböztetik. Ez feltétlenül szükséges.

- Ez aztán az okos beszéd! - kiáltott fel Johnson. - De egyébként is: mihelyt ezeknek a területeknek megvan a külön nevük, mindjárt komolyabb képet ölthetnek, mert akkor senkinek sincs joga őket holmi elhagyott, ismeretlen szárazföldeknek tekinteni.

- Nem is számítva azt - lódította Bell -, hogy ez egyszerűsíti az utazási tájékoztatást, s megkönnyíti az utasítások végrehajtását. Egynémely expedíción vagy vadászaton arra kényszerülhetünk, hogy elváljunk egymástól; márpedig leghamarabb akkor találhat rá az ember a visszafelé vezető útra, ha a nevét tudja.

- Nos hát mivel ebben a tárgyban mindnyájan egyetértünk, kíséreljük meg az adandó nevek tekintetében is megegyezésre jutni, és a nevek megállapításánál ne feledkezzünk meg se hazánkról, se barátainkról. Ami engem illet, ha én ránézek egy térképre, az a legnagyobb örömöm, ha egy hegyfok végén, egy sziget mellett vagy egy tenger közepén valamelyik honfitársam nevét pillantom meg. Ez amolyan kedves baráti szolgálat a földrajzban.

- Igaza van, doktor - felelte az amerikai -, s ráadásul ön úgy tálalja ezeket a dolgokat, hogy az még emeli az értéküket.

- Hát nézzük sorjában - felelt a doktor.

Hatteras eddig még nem vett részt a beszélgetésben. Elgondolkozva ült ott. De most, mikor minden tekintet ráirányult, felállt, s ezt mondta:

- Ha nincs jobb indítvány s ha senkinek sincs kifogása ellene - (itt Hatteras Altamontra nézett) illendőnek tartom, hogy ezt a mi lakhelyünket nevezzük el ügyes építészéről, aki a legkülönb közöttünk. Legyen Doktor-lak a neve.

- Helyes! - felelt Bell.

- Helyes! - kiáltott fel Johnson. - Doktor-lak.

- Ennél okosabbat ki sem találhatnánk - szólt hozzá Altamont is. - Éljen dr. Clawbonny!

Háromszoros, de egy szívvel kiáltott hurrá harsant fel; Duk csaholással járult hozzá az ünnepléshez.

- Tehát nevezzük így ezt a házat, addig is, míg majd egy új földet nem nevezhetünk el barátunkról.

- Ó, ha a földi paradicsomnak még nem lenne neve - lelkesedett a doktorért Johnson -, remekül illenék rá a Clawbonny név!

A doktor meghatottan próbált szerénykedni, de hiába, ezen keresztül kellett esnie, így hát annak rendje és módja szerint kimondták, hogy ezt a Doktor-lak konyhájában készült ünnepi lakomát most a Doktor-lak szalonjában költik el, hogy utána a Doktor-lak hálószobájában térjen nyugovóra a jókedvű társaság.

- Most pedig vegyük sorra a legfontosabb pontokat, amelyeket felfedeztünk - tért rá a tárgyra a doktor.

- Itt ez a végtelen tenger, amely körülvesz bennünket - emelt szót Hatteras -, s melynek hullámait nem szelte előttünk senki hajója.

- Senki hajója! - vetette közbe élesen Altamont. - Véleményem szerint nem lenne szabad megfeledkezni a Porpoise-ról. Ha ugyan nem a szárazföldön át került ide - tette hozzá gúnyosan.

- Azt lehetne hinni, hogy a szárazföldön át jött ide - vágott vissza Hatteras -, ha azokat a sziklákat látjuk, amelyeken most ringatózik.

- Igaza van, Hatteras - mondta Altamont sértődötten -, de ha mindent egybevetünk, nem ér-e ez vajon többet, mint hamuként szóródni szét a levegőben, ahogyan ezt a Forward cselekedte?

Hatteras éles visszavágásra készült, amikor a doktor közbelépett.

- Barátaim - csillapította őket -, itt egyáltalán nem hajóról, hanem egy ismeretlen tengerről van szó...

- Ez a tenger nem ismeretlen - felelt Altamont. - Minden sarkvidéki térképen rajta van már a neve. Északi-Jeges-tengernek hívják, és én nem tartom helyénvalónak, hogy megváltoztassuk a nevét. Majd később, ha netán felfedezzük, hogy csak egy tengerszorosról vagy öbölről van szó, meglátjuk, mi a teendőnk.

- Ám legyen - bólintott Hatteras.

- Hát ebben megegyeztünk - felelt a doktor, s már félig-meddig meg is bánta, hogy ilyen, hazafias vetélkedésekre alkalmat adó vitát vetett fel.

- Térjünk rá hát akkor ennek a földnek az elnevezésére, amelyre most lábunkat tettük - folytatta Hatteras. - Nem hinném, hogy volna neve akár a legújabb térképeken is!

Beszéd közben mereven tekintett Altamontra, de az állta pillantását, s így felelt:

- Hát ebben is téved, Hatteras.

- Hogy tévedek? Micsoda? Ennek az ismeretlen területnek, ennek az új földnek...

- ...már van neve - fejezte be a mondatot nyugodtan az amerikai.

Hatteras hallgatott. Ajka remegett.

- És mi az a név? - kérdezte az amerikai állításán kissé csodálkozó doktor.

- Kedves Clawbonny - felelt Altamont -, minden hajósnak megvan az a szokása, hogy ne mondjam: jogos szokása, hogy nevet ad annak a szárazföldnek, amelyre ő lép elsőnek. Nekem hát úgy tűnik, hogy ez alkalommal én is élhettem, nekem is élnem kellett ezzel a vitathatatlan jogommal...

- Azonban... - szólt közbe Johnson, akinek nem tetszett Altamont hideg, éles hangja.

- Szerintem nehéz lenne azt állítani - folytatta Altamont -, hogy a Porpoise nem kötött ki ezen a ponton, még ha elfogadjuk is, hogy "szárazföldön át érkezett ide" - tette hozzá, Hatterasra nézve. - Ez a tény egy percig sem kérdéses.

- Ezt az állítást nem áll módomban elfogadni - felelt komolyan, indulatain erőt véve Hatteras. - Ahhoz, hogy nevet adjunk, legalábbis fel kell fedeznünk azt, amit el akarunk nevezni. S én úgy vélem, hogy amit ön tett, az nem felfedezés. De egyébként is: hol lenne ön nélkülünk, uram? Ön, aki itt most feltételeket szab nekünk! Húsz láb mélyen a hó alatt!

- Hát ön hol lenne énnélkülem és a hajóm nélkül, uram? - vágott vissza élesen az amerikai. - Éhen halt volna! Megfagyott volna!

- Ugyan, barátaim! - lépett közbe ismét, tőle telhető szelídséggel a doktor. - Nyugalom! Mindent el lehet intézni! Hallgassanak meg.

- Ez az úr - folytatta Altamont a kapitányra mutatva - énfelőlem minden földet elnevezhet itt, amit felfedez. Ha felfedezi! De ez a szárazföld itt az enyém! Még annak a követelésnek sem adhatnék helyet, hogy két neve legyen, mint a Grinnel-földnek, amelyet Prince Albert-földnek is neveznek, mivelhogy egy angol meg egy amerikai egyszerre fedezte fel. De ez itt más dolog. Az én elsőbbségi jogom vitathatatlan. Az én hajóm előtt egyetlenegy hajó sem érintette ezt a partot. Ember nem tette a lábát énelőttem erre a szárazföldre, hát én adtam neki nevet, s ez is marad a neve.

- És mi ez a név? - kérdezte a doktor.

- Új-Amerika - felelte Altamont.

Hatteras keze ökölbe szorult az asztalon, de szörnyű erőfeszítéssel sikerült erőt vennie magán.

- Be tudja ön nekem bizonyítani - fordult Hatteras felé Altamont -, hogy valaha is angol ember lába lépett volna egy amerikai előtt erre a földre?

Johnson és Bell hallgatott, ámbár meglehetősen bosszantotta őket a kapitányuk ellenfelének ez a parancsolgató fennhéjázása. De ők sem tudtak mit válaszolni.

Néhány pillanatnyi kínos szünet után a doktor emelt szót:

- Barátaim - mondta -, az első emberi törvény az igazság törvénye. Ez minden más törvényt magában foglal. Legyünk hát igazságosak, és ne engedjünk utat gonosz érzéseknek. Altamont elsőbbségét én vitathatatlannak vélem. Ezen tehát nem is kell vitatkoznunk. Halasszuk későbbre a revánsot. Angliának még bőven lesz része a mi felfedezéseinkben. Hagyjuk meg tehát ennek a földnek az Új-Amerika nevet. De úgy vélem, azzal, hogy elnevezte, még nem rendelkezik Altamont azok felett a tengeröblök, hegyfokok, földnyelvek és emelkedések felett is, amelyeket ez a terület magában foglal, s így én semmi akadályát sem látom annak, hogy ezt az öblöt Viktória-öbölnek[12] nevezzük el.

- Semmi akadálya - felelt Altamont -, ha viszont amott, azt a tengerbe nyúló hegyfokot Washington-foknak nevezzük.

- Olyan nevet is választhatott volna, uram - kiáltott fel magánkívül Hatteras -, amely angol fülnek kevésbé kellemetlenül hangzik.

- De olyat nem - vágott vissza nagy büszkén Altamont -, amely drágább név lenne egy amerikai fülének.

- Ugyan, ugyan! - szólt bele a vitába ismét a doktor, akinek ugyancsak meggyűlt a baja, hogy e kis világ békességét megőrizhesse -, ne vitatkozzunk erről! Hadd büszkélkedhessek egy amerikai az ő nagy embereikkel. Becsüljük meg a lángelmét, bárhol is találkozunk vele, s minthogy Altamont már kiválasztotta a magáét, beszéljünk most hát magunkról és a mieinkről. A mi kapitányunk...

- Doktor - szakította félbe Hatteras -, tekintve, hogy ez amerikai föld, nem óhajtom, hogy a nevem vele kapcsolatban szerepeljen.

- S ez az elhatározása megmásíthatatlan? - kérdezte a doktor.

- Tökéletesen megmásíthatatlan - felelt Hatteras.

A doktor nem ellenkezett tovább.

- Nos hát, akkor maradjon legalább annak valami nyoma, hogy mi itt jártunk - fordult az öreg tengerészhez meg a hajóácshoz. - Indítványozom, hogy azt a szigetet, amit itt látunk magunk előtt, hárommérföldnyi távolságban, a mi főmatrózunk tiszteletére nevezzük el Johnson-szigetnek.

- Ó, Clawbonny úr! - dünnyögte kissé zavartan Johnson.

- Ami pedig ezt a nyugaton felfedezett hegyet illeti, ennek, ha a hajóácsunknak nincs ellenére, a Bell-hegység nevet adjuk.

- Ez túl nagy tisztesség számomra - felelt Bell.

- Így igazságos - mondta a doktor.

- Találóbb nevet nem is adhatnánk neki - helyeselt Altamont is.

- Most már hát nem marad több keresztelnivalónk, csak az erődítményünk - folytatta a doktor. - Efölött nincs is mit vitáznunk; mivel azt, hogy itt menedékre találtunk, nem Viktória királynőnek vagy Washingtonnak, hanem a gondviselésnek köszönhetjük, aki összehozott, s így megmentett bennünket, legyen hát ennek az erődítménynek a neve Gondviselés-erőd!

- Nagyon helyes - bólintott Altamont.

- Gondviselés-erőd, ez jól hangzik! - szólt Johnson. - Így hát ha majd északi kirándulásainkról visszatérünk, a Washington-hegyfokon át érkezünk a Viktória-öbölbe, onnan a Gondviselés-erődbe, ahol a Doktor-lakban találunk ellátásra, s térhetünk pihenőre.

- Hát akkor ebben szépen megegyeztünk - felelt a doktor. - Később, felfedezéseinkhez mérten, majd más neveket is kell adnunk, amelyek remélhetőleg nem adnak okot a vitára. Mert itt nekünk támogatnunk és szeretnünk kell egymást, barátaim; ne adjuk hát át magunkat azoknak az utálatos szenvedélyeknek, amelyek a társadalmakat gyötrik. Legyünk egy szív, egy lélek, hogy minden ellenféllel szemben erősek és megingathatatlanok maradhassunk. Ki tudja, milyen veszélyeket tartogat még számunkra az ég, s milyen szenvedéseket kell még elviselnünk, míg hazánkat viszontláthatjuk! Egy emberként fogjunk hát össze öten; félre a vetélkedéssel, aminek itt még kevesebb a létjogosultsága, mint bárhol másutt. Érti, Altamont? És ön is, Hatteras?

A két kapitány nem felelt, de a doktor olybá vette, mintha válaszoltak volna.

Ezek után másról folyt a szó. Azt is megbeszélték, hogy vadászatokat kell szervezni, mert ki kell egészíteni, s változatosabbá kell tenni húskészleteiket. Tavasszal majd visszatér a nyúl, a fogoly, sőt még a róka meg a medve is. Elhatározták hát, hogy egyetlen kedvező napot sem mulasztanak el, hogy felfedezőútra ne induljanak Új-Amerika földjén.


VIII. KIRÁNDULÁS A VIKTORIA-ÖBÖLTŐL ÉSZAKRA

Másnap, mihelyt fölkelt a nap, Clawbonny megmászta annak a sziklafalnak meglehetősen meredek kaptatóját, amelyhez a Doktor-lak támaszkodott. A sziklafal minden átmenet nélkül csonka kúp alakban végződött. A doktor némi fáradsággal felkapaszkodott a csúcsára, s onnan messzire ellátott e nyilván vulkanikus eredetű, tágas síkság fölött. Óriási fehér lepel fedte a szárazföldet és a tengert, úgyhogy a kettőt nem is lehetett egymástól megkülönböztetni.

Mikor a doktor látta, hogy erről a pontról az egész fennsík áttekinthető, olyan ötlete támadt, amely senkit sem lepett meg, aki őt ismerte.

Mire hazaért, az ötlet annyira megérlelődött, kialakult, elmélyült agyában, hogy teljesen megfontoltan közölhette társaival.

- Az jutott eszembe - mondta nekik -, hogy ennek a fejünk fölött emelkedő kúpnak a csúcsára világítótornyot kellene állítani.

- Világítótornyot? - kiáltottak fel valamennyien.

- Azt. Világítótornyot! Kétféle előnye is lenne. Egyik az, hogy ha távoli kirándulásainkról hazatérünk, éjszaka is mutatja majd nekünk az utat, a másik meg az, hogy a nyolc téli hónap idején megvilágítja a fennsíkot.

- Egy ilyen készülék minden bizonnyal hasznos lenne - felelte Altamont -, de hogyan tudja megcsinálni?

- A Porpoise egyik hajólámpájával.

- Mondjuk. De mi égne abban a lámpában? Fókaolaj?

- Dehogy! A fókaolaj nem ad elegendő fényt. Az alig hatolna át a ködön.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy ki tudja vonni a mi olajunk hidrogéntartalmát, s így világítógázt képes előállítani?

- Ha mondjuk, ezt csinálnám, még ez a világítás sem lenne elég erős; és azzal a súlyos következménnyel járna, hogy felemésztené a tüzelőnk egy részét.

- Akkor hát nem látom, hogy... - mondta értetlenül Altamont.

- Ami engem illet - szólt bele Johnson -, a higanypuskagolyó és a jéggyűjtőlencse óta, no meg a Gondviselés-erőd felépítése óta én mindenre képesnek tartom Clawbonny urat.

- Nos hát, akkor mondja meg, miféle világítótornyot szándékszik felállítani - sürgette Altamont.

- Nagyon egyszerű - felelt a doktor. - Villanyfényű világítótornyot.

- Villannyal akar világítani?

- Hát persze. Vagy nincs tán önnek a Porpoise fedélzetén egy kifogástalan állapotban levő Bunsen-szárazeleme?

- De van - felelte az amerikai.

- Márpedig nyilvánvaló, hogy mikor ön ezt magával hozta, bizonyos kísérletekre gondolt, mert semmi sem hiányzik, sem a tökéletesen szigetelt vezetőhuzalok, sem az elemek üzembe helyezéséhez szükséges sav. Tehát mi sem könnyebb, mint villanyáramot fejleszteni, így majd jobban látunk, és nem kerül semmibe.

- Ez aztán a remek dolog! - lelkesedett a főmatróz. - És minél hamarabb fogunk hozzá, annál...

- Nos, az anyag megvan - felelte a doktor -, és egy óra alatt emelhetünk egy tíz láb magas jégoszlopot, ami teljesen elég is lesz.

A doktor társaival együtt felmászott a kúp csúcsára; a jégoszlop egykettőre állt, s mindjárt meg is koronázták a Porpoise hajólámpájával.

Most a doktor bevezette a szárazelemhez csatolt huzalokat. Az elemet a jégház társalgójában helyezték el, ahol a kályha melege óvta a befagyástól. Innen vezetett aztán a huzal a világítótorony lámpájáig.

Mindez hamarosan elkészült, s már alig várták a naplementét, hogy a látványban gyönyörködhessenek. Mikor leszállt az este, a lámpában egymástól kellő távolságban levő szénrudak két végét egymáshoz közelítették, s a hajólámpából erős fénynyaláb áradt, olyan fény, amelyet a szél nem gyengíthetett, s ki sem olthatott.

Csodálatos látványt nyújtottak az éjszakát remegve elárasztó sugarak, fényük versenyt ragyogott a hómezők fehérségével, s élesen kirajzolta a környező kiszögellések árnyait. Johnsont akaratlanul is tapsra ragadta a látvány.

- Hát Clawbonny úr most meg napot csinált nekünk! - mondta.

- Mindenhez kell konyítani egy kicsit - szerénykedett a doktor.

Az általános álmélkodásnak a hideg vetett véget, s mindenki sietve kuporodott a takarója alá.

Most már rendszeres élet folyt a Doktor-lakban. A következő napokon, április 15-től 20-ig bizonytalan volt az idő. A hőmérséklet hirtelen húsz fokkal is le s fel ugrált. A légkör váratlan változásokat szenvedett, hol hófellegek kavarogtak, s szélvihar tombolt, hol meg olyan farkasordító hideg uralkodott, hogy kellő elővigyázat nélkül a lábukat sem tehették ki a házból.

De szombatra elült a szél, így aztán lehetővé vált, hogy egy kirándulásra szánják el magukat. Úgy határoztak hát, hogy egy napot az élelemkészletek felfrissítése végett a vadászatnak szentelnek.

Korán reggel Altamont, a doktor és Bell kétcsövű vadászpuskákkal, kellő lőszerrel meg egy-egy szekercével felfegyverkezve, borús időben indultak útnak. Hókéseket is vittek magukkal, arra az esetre, ha menedék építésére szorulnának.

Távollétük alatt Hatterasnak a parton kellett kutatóutat tennie, s néhány földrajzi meghatározást végeznie. A doktor gondoskodott róla, hogy üzembe helyezze a világítótornyot, amelynek sugarai szinte felvehették a versenyt a napsugarakkal; a háromezer gyertyafényű vagy háromszáz gázlámpának megfelelő villanyvilágítás valóban az egyedüli, amelyet a napfénnyel össze lehetett hasonlítani.

Csikorgó, szélcsendes, száraz hideg volt. A vadászok a Washington-fok felé tartottak; könnyen haladtak a keményre fagyott havon. Fél óra alatt megtették a hegyfok és a Gondviselés-erőd közti hárommérföldes utat. Duk ott ugrándozott körülöttük.

A part nyugatnak kanyarodott, és a Viktória-öböl magas hegycsúcsai észak felé lejtősödni kezdtek. Ebből arra következtettek, hogy Új-Amerika csak egy sziget lehet, de most nem volt szó arról, hogy alakzatát meghatározzák.

A vadászok szaporán haladtak a tengerpart mentén. Sehol lakhely nyoma, kunyhórom sem, sehol. Szűz földön jártak, amelyet ember lába még nem érintett.

Az első három óra alatt vagy tizenöt mérföldet tettek meg így; nem álltak meg sehol, útközben kaptak be egy-egy falatot, de attól tartottak, hogy vadászatuk eredménytelen lesz, mert alig láttak nyúl-, róka- vagy farkasnyomot. Csak néhány jégmadár repdesett itt-ott, a tavasz hírnökeként jelezve a sarkvidéki állatok visszatértét.

A három vadásznak a szárazföld felé kellett nyomulnia, hogy megkerüljék a mély szakadékokat és a Bell-hegységgel összefüggő meredek sziklákat. De némi késedelemmel visszatérhettek a partra. A jégmező még nem mozdult. Hol van még az! Még mindig a befagyott tenger terült el előttük. De a fókanyomok már e kétéltűek első látogatásáról tanúskodtak, s arról, hogy lélegzés céljából már fel-felbukkannak a jég felszínére. Sőt széles mellük nyomaiból és a jégtáblák friss töredezéseiből az is nyilvánvaló volt, hogy sok fóka nemrég már partra is mászott.

Ezek az állatok mohón vágyakoznak a napsugárra, s boldogan sütkéreznek a parton, élvezve a nap áldott melegét.

A doktor felhívta társai figyelmét erre a különös jelenségre.

- Jegyezzük meg jól ezt a helyet - mondta nekik -, nagyon valószínű, hogy majd nyáron százával találunk itt fókát. Ember nem járta partokon könnyen lehet megközelíteni, kézre keríteni őket. De őrizkednünk kell attól, hogy elriasszuk az állatokat, mert akkor úgy eltűnnek, mintha elvarázsolták volna őket, s nem jönnek vissza többé. Így történik aztán, hogy ügyetlen halászok - ahelyett, hogy egyenként végeznének velük - gyakran nagy zaj és ordítozás közepette rontanak rá a fókatömegre, s így vagy elvesztik, vagy veszélyeztetik a zsákmányukat.

- Csak a bőréért vagy az olajáért vadásszák a fókát? - kérdezte Bell.

- Az európaiak csak azért, de szavamra, az eszkimók megeszik. Abból élnek, pedig bizony azok a fókahúscafatok, amelyeket még vérrel és zsírral is összekevernek, nem valami étvágygerjesztőek. De végül is mindent meg lehet szokni, és én vállalom, hogy olyan finom szeleteket készítek a fóka húsából, hogy az egyáltalán nem lesz megvetendő falat, ha csak a feketés színe miatt nem.

- Majd meglátjuk, hogyan válik be, Clawbonny úr! - felelt Bell. - Jómagam teljes bizalommal vállalom, hogy megeszem a fókahúst, ha ezzel önnek örömet szerzek. Hallja, Clawbonny úr?

- Talán azt akarja mondani, kedves Bell barátom, hogy megeszi, ha ez önnek szerez örömet? De akárhogy igyekszik is, ön sose lehet olyan falánk, mint a grönlandiak, akik naponta tíz-tizenöt fontnyit is elfogyasztanak ebből a húsból.

- Tizenöt fontot! - szörnyűködött Bell. - Micsoda gyomor!

- Sarkvidéki gyomor - felelte a doktor -; ezeknek olyan csodálatos a bendőjük, hogy tetszés szerint tágítható; és hozzáteszem, hogy éppúgy össze is húzódik, s egyaránt bírja a szükséget meg a bőséget. Mikor az eszkimó leül az ebédjéhez, sovány. Mikor megebédelt, olyan kövér, hogy rá sem lehet ismerni! De az is igaz, hogy gyakran egy teljes napig tart az ebédelése.

- Ez a falánkság nyilván a hideg földrészek lakóinak sajátsága - mondta Altamont.

- Én is azt hiszem - felelte a doktor -; a sarkvidéken sokat kell enni. Ez itt már nem csupán erő kérdése, hanem egyenest életkérdés. Így hát a Hudson-öböl Társulat fejenként s naponta nyolc font húst vagy tizenkét font halat juttat az embereinek.

- Ez aztán kiadós étrend - jegyezte meg a hajóács.

- De nem olyan kiadós, mint gondolja, barátom. Mert például egy indián, akit így tömnek, nem dolgozik többet és jobban, mint egy angol munkás, aki pedig beéri az ő napi egyfontnyi húsételével meg a pint sörével.

- Akkor hát minden rendben van, Clawbonny úr.

- Persze hogy rendben. De azért joggal csodálkozhatunk az eszkimók étkezésén. Sir John Ross is, mikor a Boothia-földön telelt, nem győzte csodálni bennszülött vezetőinek falánkságát. Többek között azt is elmesélte, hogy két ember - értsék meg jól: két ember! - egy délelőtt felfalt egy negyed pézsmaökröt; hosszú csíkokra szabdalták fel a húst, s úgy eregették a nyeldeklőjükbe; aztán mindegyik, közvetlenül az orra előtt, késsel levágta, ami már nem fért a szájába, s átadta társának. Vagy pedig úgy étkeztek ezek a nagybélűek, hogy lassacskán nyeldesték a földig érő hússzalagot, olyanformán, mint ahogyan az óriáskígyó emészti el az ökröt, s eközben ők is hasmánt nyúltak el a földön, mint az óriáskígyó.

- Pfuj! - utálkozott Bell.

- Ahány ház, annyi szokás - felelt bölcselkedően az amerikai.

- Szerencsére! - vágott vissza a doktor.

- Nos hát, mivel ezeken az északi szélességeken ily parancsoló szükségesség a bő táplálkozás - folytatta Altamont -, nem csodálkozom azon, hogy a sarkutazók elbeszéléseiben mindig szerepel az étkezés kérdése.

- Igaza van - felelt a doktor -, ezt én is észrevettem. Ennek az a magyarázata, hogy itt nemcsak bőséges táplálékra van szükség, de gyakran nagyon nehéz a táplálékot megszerezni. Így hát szüntelenül erre gondol az ember, s következésképp folyvást erről beszél.

- Mindazonáltal, ha jól emlékszem, Norvégia leghidegebb vidékein sincs szükségük a parasztoknak ilyen túl kiadós étkezésre - mondta Altamont -; némi tejtermék, tojás, nyírfakéregből készült kenyér, olykor lazac elég nekik, s húst sose esznek. S mégis jókötésű, markos fickók.

- Ez alkat kérdése - felelte a doktor -, s ennek a megmagyarázására nem vállalkozom. De mégis azt gondolom, hogy ha norvégokat telepítenénk át Grönlandba, akkor a második vagy harmadik nemzedék végül is a grönlandiak módjára táplálkoznék. És mi magunk is, barátaim, ha itt maradnánk ezen az áldott vidéken, a végén úgy élnénk, mint az eszkimók, hogy ne mondjam, úgy, mint a javíthatatlan nagybélűek.

- Claybonny úr, én már ettől a beszédtől is megéheztem - mondta Bell.

- Én nem - jegyezte meg Altamont -; én inkább úgy megundorodtam, hogy borzadállyal gondolok a fókahúsra. Ej, de hisz nemsokára megkóstolhatjuk. Mert ha nem csalódom, amott, azon a jégtáblán valamit elnyúlva látok, ami mintha mozogna.

- Rozmár! - kiáltott fel a doktor. - Csend! És előre!

S valóban, kétszáz yardnyira tőlük ott fickándozott a kétéltű, fajának leghatalmasabb példánya; kéjesen elnyúlva hempergett a nap sápadt sugaraiban.

A három vadász három irányban indult el, hogy körülvegyék az állatot, s elzárják előle a visszavonulás útját. Így, a jégbuckák mögött lopakodva néhány ölnyi távolságra sikerült megközelíteniük, s egyszerre dördült el a három fegyver.

A rozmár hátratántorodott, de még teljesen erejében volt, csak úgy tördelte a jégtáblákat maga körül, s menekülni akart, de Altamont fejszével állta útját.

Sikerült lecsapdosnia uszonyait. A rozmár kétségbeesetten próbált védekezni, de a második sortűz végzett vele; mozdulatlanul terült el a vérétől pirosló jégmezőn.

Hatalmas példány volt; orrától a farka végéig közel tizenöt láb hosszú; bizonyára több hordó olajat szolgáltatott volna.

A doktor a rozmár húsából kivágta a legízletesebb darabokat, és a tetemet átengedte annak a néhány hollónak, amely már ott keringett fölöttük.

Estére járt az idő. Már arra gondoltak, hogy visszatérnek a Gondviselés-erődbe. A teljesen derült égen mindjárt feltűnik a hold, de addig is felragyognak a szikrázó csillagok.

- Hát akkor indulás - mondta a doktor -; már későre jár; mindent egybevetve, nem mondhatom, hogy valami szerencsés volt a vadászatunk, de ha annyit hoz, hogy van miből vacsorázni, akkor már nincs joga panaszkodni a vadásznak. Csakhogy most a legrövidebb úton menjünk, s ügyeljünk, nehogy eltévedjünk; a csillagok majd mutatják az utat.

Csakhogy ezen a tájon, ahol a sarkcsillag az utas feje fölött ragyog, bajos dolog utána igazodni, mert ha észak pontosan az égbolt legmagasabb pontjára esik, akkor nagyon nehéz a többi égtájat meghatározni; a hold meg a nagy csillagzatok szerencsére segítségére voltak a doktornak a helyes útvonal megállapításában.

A doktor úgy határozott, hogy az út rövidítése végett kerülik a part kanyarulatait, s a szárazföldön vágnak keresztül. Ez az út egyenesebb volt, de bizonytalanabb, így aztán, néhány órai menetelés után a kis csapat teljesen eltévedt.

Az az indítvány vetődött fel, hogy töltsék az éjszakát egy jégkunyhóban, ott kipihenik magukat, bevárják a reggelt, s majd nappali világosságnál tájékozódhatnak, vissza kell-e térniük a partra, hogy a jégmezőre jussanak. De a doktor attól félt, hogy Hatteras és Johnson nyugtalankodnak miattuk, s ragaszkodott az út folytatásához.

- Majd Duk vezet bennünket, és Duk nem tévedhet; az ő ösztöne nekünk minden iránytűnél s csillagnál többet ér. Kövessük hát a kutyát.

Duk a menet élén haladt, s a vadásztársak rábízták magukat az értelmes állatra. És igazuk volt. Nemsokára erős fény tűnt a szemükbe, messze a láthatáron. Nem lehetett valami csillaggal összetéveszteni, mert az nem ragyoghatott volna át ilyen alacsony ködfelhőn.

- Nini! A világítótornyunk! - kiáltott fel a doktor.

- Azt hiszi, Clawbonny úr? - kérdezte a hajóács.

- Biztos vagyok benne, hogy az. Gyerünk.

Minél közelebb értek a vadászok, annál élesebb lett a fény, s nemsokára valóságos fénypornyaláb lepte el őket. Tündöklő fénysugárban meneteltek tovább, s gigászi, mérhetetlenül elnyúló árnyékuk élesen rajzolódott mögöttük a hószőnyegre.

Megkettőzték lépteiket, s fél óra múlva elérték a Gondviselés-erődöt.


IX. A HIDEG MEG A MELEG

Hatteras és Johnson meglehetősen nyugtalanul várta a három vadászt. Ezek boldogan találtak vissza a meleg, kényelmes tanyára. Estére rendkívül alászállt a hőmérséklet, és az odakünn elhelyezett hőmérő -31°-ot mutatott.

A hazaérkezett, végképp kimerült s félig megfagyott vadászok alig álltak a lábukon; szerencsére a kályhák jól működtek, és a tűzhely is csak a vadászzsákmányra várt. A doktor menten szakáccsá vedlett át, és megsütött néhány szelet rozmárhúst. Este kilenc órakor az öt asztaltárs helyet foglalt a kiadós vacsoránál.

- Szavamra, bevallom, még ha eszkimónak néznek is - mondta Bell -, hogy az ilyen téli táborozásnak nagy eseménye az étkezés, és ha már ennivalóhoz jut az ember, akkor lásson is neki!

Az asztaltársaknak úgy tele volt a szájuk, hogy nem tudtak azonnal válaszolni a hajóácsnak, de a doktor intett neki, hogy igaza van.

A rozmárpecsenyét mindenki pompásnak nyilvánította, már aki egyáltalán nyilvánított valamit, miközben mindent befalt, az utolsó harapásig. Márpedig ez többet ér a világ minden nyilatkozatánál.

A csemegénél a doktor szokása szerint már készítette a kávét; senkinek sem engedte volna át ezt a munkát; ő maga párolta az asztalnál a pompás italt egy borszesz-kávéfőzőn, s azon forrón fel is szolgálta. Szerinte a feketekávénak égetnie kell a nyelvet, különben nem is méltó arra, hogy lenyeljük. Ezen az estén olyan forrón szürcsölte, hogy társai nem tudták követni példáját.

- De hiszen megégeti magát, doktor - mondta neki Altamont.

- Soha - felelte a doktor.

- Szóval önnek a szájpadlása rézzel van kibélelve? - csóválta a fejét Johnson.

- Dehogyis, barátaim. Ajánlom, hogy vegyenek rólam példát. Vannak olyan emberek, akik az ötvenöt fokos kávét szeretik, s jómagam is ezek közé tartozom.

- Ötvenöt fok! - kiáltott fel Altamont. - De hiszen még a kéz se állja ezt a forróságot!

- Természetesen, Altamont, a kéz csak az ötvenfokos vizet bírja ki. De a szájpadlás meg a nyelv nem olyan érzékeny, ezek ellenállnak annak a hőfoknak, amelyet a kéz nem bír ki.

- Csodálom - mondta Altamont.

- Nos hát, akkor mindjárt bebizonyítom.

Azzal a doktor fogta a szalon hőmérőjét, s belemerítette egy csésze kávéba. Addig várt, amíg a műszer nem mutatott többet ötvenöt foknál, s akkor szemmel látható élvezettel lenyelte kedvenc italát.

Bell vitézül utánozni akarta, de úgy megégette a száját, hogy hangosan feljajdult.

- Nem szokta meg - mondta a doktor.

- Clawbonny úr, meg tudná ön mondani nekünk, mi az a legmagasabb hőmérséklet, amelyet az emberi test kibír? - folytatta Altamont.

- Mi sem könnyebb ennél - felelte a doktor -; ezt már kikísérletezték, és furcsa tényekre bukkantak ebben a tekintetben. Egy-kettő eszembe is jut közülük, s ezekkel majd bebizonyítom önöknek, hogy az ember mindenhez hozzászokik, még ahhoz is, hogy ott se süljön meg, ahol a bifsztek megsül. Így például azt beszélik, hogy Franciaországban, La Rauchefoucauld városában a földesúri sütödében szolgálatban levő lányok tíz percig bírtak bennmaradni a 132 fokra fűtött kemencében, vagyis a víz forráspontjánál harminckét fokkal magasabb hőmérsékleten, miközben körülöttük tökéletesen megsült az alma meg a hús.

- Micsoda lányok! - kiáltott fel Altamont.

- Van itt egy másik példa, amelyet nem lehet kétségbe vonni. 1774-ben kilenc honfitársunk 128°-os hőmérsékletet bírt ki, addig, míg egy rostélyos s néhány tojás megsült mellettük.

- És ezek angolok voltak? - kérdezte Bell, s némi büszkeség csendült ki a hangjából.

- Angolok, Bell - felelte a doktor.

- Ó, amerikaiak még különb dolgokra lettek volna képesek - jegyezte meg Altamont.

- Ők megsültek volna, ugye? - mondta nevetve a doktor.

- Miért ne? - felelte az amerikai.

- De semmi esetre sem kísérelték meg. Így hát én az én honfitársaim mellett maradok. És még egy utolsó hihetetlen tény - már tudniillik csak akkor hihetetlen, ha a szemtanúk szavahihetőségében kételkedünk: Raguza hercege és dr. Jung, egy francia meg egy osztrák láttak egy törököt, aki 78°-os fürdőben lubickolt.

- Véleményem szerint azok a lányok a kemencében, meg honfitársaink inkább megérdemlik bámulatunkat - jegyezte meg Johnson.

- Bocsánat - felelt a doktor -, de nagy a különbség aközött, hogy forró levegőben vagy forró vízben van-e az ember. A forró levegő izzadást okoz, s ez védi az embert, míg a forró vízben nem izzadunk, tehát megégetjük magunkat. Ezért hát a fürdővíz hőfokának legfelső határát általában 42°-ban szabják meg. Vagyis hát annak a töröknek valami rendkívüli embernek kellett lennie, ha azt a forróságot kibírta!

- Mennyi hát az élőlények átlagos hőmérséklete, Clawbonny úr? - érdeklődött Johnson.

- Ez a természetük szerint változik - felelt a doktor. - Így az állatok közül a madarak hőmérséklete a legmagasabb, s köztük is különösen a kacsáé meg a tyúké; testük melege meghaladja a 43°-ot, míg például a kuviké csak 40°; ez után következnek az emlősállatok, az ember; az angol ember hőmérséklete általában 37°.

- Biztos vagyok benne, hogy Altamont úr itt is többet követel majd az amerikaiaknak - jegyezte meg nevetve Johnson.

- Szavamra, igazán vannak köztünk nagyon meleg vérűek is - mondta Altamont. - Mivel azonban én még sose dugtam egynek se hőmérőt a hóna alá vagy a szájába, ebben a tekintetben nem lehet kialakult meggyőződésem.

- Fajok szerint nincs is nagy különbség az emberek között - felelt a doktor -; feltéve, hogy azonos körülmények között élnek, bármi legyen is a táplálékuk; azt mondhatnám, hogy az ember hőmérséklete csaknem egyforma az egyenlítőnél és a sarkvidéken.

- Eszerint a testünk melege itt ugyanolyan, mint Angliában? - kérdezte Altamont.

- Csaknem pontosan ugyanolyan - felelte a doktor -; ami pedig a többi emlősállatot illeti, ezeknek hőmérséklete valamivel magasabb, mint az emberé. A lóé nagyon közel áll az emberéhez, ugyanígy a nyúl, az elefánt, a delfin, a tigris hőmérséklete; de a macska, a mókus, a patkány, a párduc, a juh, az ökör, a kutya, a majom, a bakkecske, a kecske hőmérséklete eléri a 39°-ot; s végül a legmagasabb hőmérsékletű disznóé a 40°-ot is meghaladja.

- Ez megalázó ránk, emberekre - jegyezte meg Altamont.

- Azután következnek a kétéltűek és a halak; ezeknek a hőmérséklete sokban függ a víz hőfokától. A kígyó hőmérséklete alig több mint 30°, a békáé 25°; a cápáé is annyi, csak átlag másfél fokkal kevesebb. Végül a rovaroké nyilván a víz és a levegő hőmérsékletével egyenlő.

- Mindez rendjén van - szólalt meg most Hatteras, aki eddig nem beszélt -, s én megköszönöm a doktornak, hogy tudását rendelkezésünkre bocsátja. De mi úgy beszélünk itt, mintha tikkasztó hőséggel kellene szembenéznünk. Nem lenne inkább helyénvaló, ha a hidegről beszélgetnénk, hogy tudjuk, minek vagyunk itt kitéve, s hogy mi az eddig megfigyelt legalacsonyabb hőmérséklet?

- Igaza van - mondta Johnson.

- Mi sem könnyebb ennél - felelte a doktor -; ez irányban is felvilágosíthatom önöket.

- Meghiszem azt - mondta Johnson -, hisz ön mindent tud.

- Barátaim, én nem tudok többet, mint azt, amit másoktól tanultam, s ha majd meghallgatták mondanivalómat, önök is annyit tudnak, mint én. Hallgassák meg hát, amit a hidegre, s főként az európai nagy hidegekre vonatkozóan elmondhatok önöknek. Nagyon sok emlékezetes telünk volt, s nekem úgy tűnik, hogy a legszigorúbb telek körülbelül minden negyvenegyedik évben periodikusan visszatérnek, s hogy ez a visszatérés a napfoltok legnagyobb mérvű megfigyelésével esik egybe. Idézem például önöknek az 1364. évi telet, amikor a Rajna egészen Arles-ig befagyott; vagy az 1408. évit, amikor meg a Duna fagyott be egész hosszában, és a farkasok a jégen keltek át a Kattegaton; az 1509. évi telet, amikor az Adriai- meg a Földközi-tenger Velencéig, Cette-ig, Marseille-ig befagyott, és április 10-én még be volt fagyva a Balti-tenger; az 1608. évi tél meg minden háziállatot és szarvasmarhát elpusztított Angliában; 1789 telén pedig a Temze fagyott be, egészen Gravesendig, vagyis London alatt hatmérföldnyire; az 1813. évi tél meg a franciáknak él szörnyűségesen emlékezetében; s végül az 1829. év tele, amely a tizenkilencedik század telei közül leghamarabb állt be, s legtovább tartott. Hát ezek az európai telek.

- De itt, a sarkkörön túl hány fokra süllyedhet a hőmérséklet? - kérdezte Altamont.

- Szavamra, azt hiszem, mi szenvedtük el a legnagyobb hideget, amit valaha megfigyeltek - felelte a doktor -, mert volt olyan nap, amikor -58°-ot jelzett a borszeszhőmérőnk; s ha emlékezetem nem csal, a legalacsonyabb hőmérséklet, amit sarkutazók eddig megfigyeltek, -56,7° volt a Reliance-erődnél.

- Bizony, nekünk ez a rosszkor jött cudar tél állta utunkat! - mondta Hatteras.

- Útjukat állta? - vetette oda Altamont, s farkasszemet nézett a kapitánnyal.

- Mikor nyugatnak vettük az irányt - szólt közbe sietve a doktor.

- Így hát - folytatta az iménti témára visszatérve Altamont - a legmagasabb és legalacsonyabb hőmérséklet között, amit ember elviselhet, mintegy kétszáz fok a különbség?

- Úgy van - felelte a doktor -; a szabadba kitett s minden sugárvisszaverődéstől óvott hőmérő higanyszála sosem emelkedik +57°-nál feljebb, ugyanúgy, mint ahogyan sohasem süllyed -58°-nál lejjebb. Így hát láthatják, barátaim, hogy egészen jól megvagyunk itt.

- De mégis, ha a nap hirtelen kihunyna, vajon akkor sem lenne nagyobb hideg a földön? - kérdezte Johnson.

- A nap nem huny ki soha - felelte a doktor -, de ha ki is hunyna, akkor se valószínű, hogy mélyebbre süllyedne a hőmérséklet, mint addig a fokig, amelyet az imént említettem.

- Hát ez furcsa dolog.

- Ó, tudom én azt, hogy egykor több ezer fokra becsülték a légkörünkön túl fekvő térségek hőmérsékletét, de egy Fourrier nevű francia tudós tapasztalatai alapján vissza kellett vonni ezeket a tantételeket. Fourrier bebizonyította, hogy ha a Föld teljesen hőmentes környezetbe kerülne, akkor a Sarkon most megfigyelt hideg egészen más méreteket öltene, és hogy akkor szörnyű különbség lenne az éjszaka és a nappal hőmérséklete között. Így hát, barátaim, tőlünk néhány millió mérföld távolságra sincs hidegebb, mint itt.

- Mondja, doktor - kérdezte Altamont -, Amerika hőmérséklete nem alacsonyabb, mint a világ többi országáé?

- Kétségtelenül alacsonyabb, de ezzel nincs mit büszkélkednie - felelte mosolyogva a doktor.

- És hogyan magyarázható ez a jelenség?

- Már keresték a magyarázatát, de nem kielégítő módon; így például Halley arra gondolt, hogy egy üstökös, amely egykor rézsútos irányban összeütközött a Földdel, megváltoztatta a Föld forgástengelyének, azaz a Sarkoknak helyzetét; szerinte azelőtt az Északi-sark a Hudson-öbölnél feküdt, és az egykori sarkvidék, amely oly hosszú évekig át volt fagyva, olyan tömegű hideget halmozott fel, hogy hosszú évszázadok napsütése sem volt még képes ezt a tájat felmelegíteni.

- S ön nem ért egyet ezzel az elmélettel?

- Egy percig sem. Mert az, ami érvényes Amerika keleti partjára, nem érvényes a nyugati partra, amelynek magasabb a hőmérséklete. Nem! Meg kell állapítani, hogy az egyenlő hőmérsékletű pontokat összekötő vonalak különböznek a Föld délköreitől, s ennyi az egész.

- Tudja, Clawbonny úr - jegyezte meg Johnson -, mostani körülményeink között könnyen cseveghetünk a hidegről.

- Úgy van, öreg Johnsonom; mi abban a helyzetben vagyunk, hogy a gyakorlatot hívjuk az elmélet segítségére. Ezek a tájak itt hatalmas laboratóriumoknak tekinthetők, ahol a nagy hidegekre vonatkozóan kísérleteket lehet végezni. Ám azért vigyázzanak, és legyenek mindig résen; ha valamelyik testrészük elfagy, azonnal dörzsöljék hóval, amíg csak a vérkeringés meg nem indul; ha pedig a tűz közelébe kerülnek, vigyázzanak, mert kezük-lábuk megéghet anélkül, hogy észrevennék; akkor aztán amputálni kell a végtagokat; márpedig azon kell lennünk, hogy semmit se hagyjunk itt testrészeinkből a sarkvidéken. S mindezek után, barátaim, azt hiszem, jól tennénk, ha álomra hajtanánk fáradt fejünket.

- Szívesen - hangzott a válasz.

- Ki a kályhaügyeletes?

- Én vagyok - felelt Bell.

- Nos hát, akkor ügyeljen a tűzre, barátom, hogy ki ne aludjék, mert ma este kutya hideg van, az ördög vinné el.

- Nyugodt lehet, Clawbonny úr; csúnyán csíp a hideg, az igaz, de nézzen csak ki! Egy tűzben áll az egész égboltozat!

A doktor az ablakhoz lépett, s kitekintett.

- Úgy van - mondta -, a sarki fény, s méghozzá teljes szépségében! Micsoda nagyszerű látvány! Szívesen elnézném akármeddig.

A doktor valóban mindig megcsodálta ezeket a kozmikus tüneményeket, amelyeknek társai nem sok figyelmet szenteltek; egyébként azt is észrevette, hogy e tünemény megjelenése előtt mindannyiszor a mágnestű zavarai voltak észlelhetők, s erre vonatkozó megfigyeléseit a Weather Bookban[13] szándékozott közreadni.

Míg Bell elfoglalta őrhelyét a kályha mellett, többi társa elnyúlt fekvőhelyén, s nemsokára mindnyájan mély álomba merültek.


X. A TELELÉS ÖRÖMEI

A sarkvidéken szomorúan egyhangú az élet. Az ember teljesen alá van vetve az időjárás szeszélyeinek; a viharok és a nagy hidegek kétségbeejtő egyformasággal váltják egymást. Legtöbbnyire a lábát se teheti ki az ember, jégkunyhójába zárkózva kell meghúznia magát. Hosszú hónapok telnek el így, s a telelő valóságos vakondokká válik.

Másnap még néhány fokkal hidegebb lett, s a világosságot teljesen elnyelő hóvihar kavargott a levegőben. A doktor tétlenül ült hát a kényszerű szobafogságban. Semmi tennivalója sem volt, legföljebb, hogy minden órában megtisztogatta a tornácot, nehogy befújja a hó. Meg aztán ismét simára csiszolta a belső melegtől nyirkossá vált jégfalakat; de a jégház nagyon szilárdan épült, s a hóviharok még csak ellenállóbbá tették, mert növelték a falak vastagságát.

A raktárak is jól állták a vihart. A hajóból hozott minden holmit a legnagyobb rendben raktározták el az "árudokk"-ban, ahogyan a doktor nevezte ezeket a helyiségeket. De bár ezek a raktárak csak alig hatvanlépésnyire voltak a háztól, némely napon, ha nagy volt a hófúvás, alig lehetett megközelíteni őket. Így hát a napi használatra szükséges bizonyos mennyiségű élelmiszert mindig a konyhában kellett tárolni.

Az az elővigyázatosság, hogy teljesen kirakodjanak a Porpoise-ból, helyénvalónak bizonyult. A hajó lassú, észrevétlen, de ellenállhatatlan nyomás alatt állt, amely lassanként szétzúzta; nyilvánvaló volt, hogy roncsait semmire sem lehet használni. De a doktor mégis mindig abban reménykedett, hogy valami bárkafélét összetákolhatnak majd belőle, hogy azon Angliába visszatérhessenek. De most még nem volt itt az ideje annak, hogy hozzáfogjanak a csónaképítéshez.

Így hát az öt telelő sarkutazó ideje nagy részét mélységes tétlenségben töltötte. Hatteras elgondolkodva hevert ágyán; Altamont ivott vagy aludt, és a doktor őrizkedett attól, hogy felrázza őket tespedésükből, mert mindig attól tartott, hogy csúnyán összekapnak. A két kapitány csak nagy ritkán szólt egymáshoz.

Így aztán az étkezések idején mindig Clawbonny vitte a szót, s óvatosan úgy irányította a társalgást, hogy az ne sérthesse a két kapitány önérzetét, de épp elég baja volt a túlfűtött érzékenység leszerelésével. A doktor tőle telhetően azon volt, hogy tanítsa, szórakoztassa társait, s hogy felkeltse érdeklődésüket; mikor éppen nem az útijegyzeteit rendezgette, előadást tartott nekik azokról a történelmi, földrajzi vagy meteorológiai tárgyakról, amelyek felvetődtek; előadása bölcs volt és szórakoztató, a legcsekélyebb eseményből is üdvös tanulságot vont le; kimeríthetetlen emlékezőtehetsége sose hagyta cserben; az elméletet jelenlevő személyekre alkalmazta, hogy például ez és ez a tény ilyen és ilyen körülmények közt játszódott le, s elméleteit személyes érveinek erejével támasztotta alá.

El lehet hát mondani, hogy ez az érdemes férfiú a lelke volt ennek a kis világnak, olyan lélek, akiből csak úgy sugárzott az őszinte érzés s az igazságosság. Társai korlátlanul bíztak benne, még Hatteras kapitánynak is imponált. Hatteras egyébként is szerette a doktort, aki minden szavával, egész modorával, szokásaival hozzájárult ahhoz, hogy ennek az elhagyatott öt embernek itt, hatfoknyira a Sarktól egészen természetesnek látszott az élet; mikor a doktort hallgatták, azt lehetett volna hinni, hogy otthon beszél, liverpooli dolgozószobájában.

És mégis, mennyire különbözött a helyzetük azoknak a hajótörötteknek a helyzetétől, akik a Csendes-óceán valamelyik szigetére vetődtek, azokétól a Robinsonokétól, akiknek érdekfeszítő története csaknem minden olvasóban irigységet ébreszt. Ott a tékozlón termő talaj, a bőkezű természet ezerféle élelmet kínál; azokon a szép tájakon némi fantázia s egy kis munka elég volt az anyagi jólét megteremtéséhez. A természet kedvében járt az embernek; a vadászattal s halászattal kielégítheti minden szükségletét; neki nőnek a fák, hívogatóan nyújtanak menedéket a barlangok, a patakok azért csörgedeznek, hogy szomját olthassa; pompás fák árnya védi őket a nap forró sugaraitól, és ha jön is az az enyhe tél, sose fenyegeti őket ez a rettenetes hideg. Ha ezek a Robinsonok véletlenül búzaszemet ejtettek el az áldott, termékeny talajon, néhány hónap múlva már arathattak is. A társadalmon kívüli tökéletes boldogság volt ez. S méghozzá ezek a varázslatos szigetek, ezek a jóságos földek a hajók útjába esnek. A hajótörött mindig remélheti, hogy majd csak felszedik, s türelmesen vár, míg ráakadnak, s elszakítják a boldog életétől.

De itt, Új-Amerikának ezen a partján!... - micsoda különbség! Olykor a doktor is összehasonlította a kettőt, de persze csak úgy magában, s főként a kényszerű tétlenség ellen berzenkedett.

Alig várta az olvadást, hogy folytathassa kirándulásait, s mégis félt az enyhébb időtől, mert előre látta, milyen súlyos jelenetek játszódnak majd le Hatteras és Altamont között. Ha valaha is sikerül a Sarkig nyomulniuk, hová vezet majd ennek a két embernek a vetélkedése?

Mindenre föl kellett készülni, s lassanként igazi egyetértésre, őszinte eszmeközösségre bírni a két ellenfelet. De mily nehéz feladat megbékíteni egymással egy amerikait meg egy angolt! Két ilyen embert, akiket közös származásuk még nagyobb ellenséggé tett, az egyik tele azzal a szigetországbeli gőggel, a másik meg okoskodó szellemmel megáldott, vakmerő s rámenős fajta.

Mikor a doktor így tűnődött az emberi versengés kérlelhetetlensége s e nacionalista vetélkedés felett, nem vont ugyan vállat, mert ezt sose tette, de el kellett szomorodnia az emberi gyengeségek láttán.

Gyakran beszélt erről Johnsonnal; az öreg tengerésszel teljesen egyetértettek ebben, s azt kérdezték egymástól, miként fogjanak hozzá, hogyan csillapítsák a szenvedélyeket, hogy célhoz érjenek, és sok bonyodalom előrevetett árnyékát vélték látni. Közben tovább tartott a rossz idő. Még gondolni sem lehetett arra, hogy akár csak egy órára is kitegyék a lábukat a Gondviselés-erődből. Éjjel-nappal a jégházban kellett rostokolniuk. Mindnyájan unatkoztak, a doktor kivételével; ő mindig talált valami elfoglaltságot.

- Hát igazán semmi lehetőség nincs itt a szórakozásra? - kérdezte egy este Altamont. - Hát élet ez, ha úgy kell élni, mint a télire megbújt csúszómászóknak?

- Már ez így van - felelte a doktor -; sajnos, nem vagyunk elegen ahhoz, hogy valami rendszeres szórakozást megszervezhessünk.

- Tehát ön azt gondolja - folytatta az amerikai -, hogy ha többen lennénk, akkor inkább állna módunkban leküzdeni a tétlenséget?

- Kétségkívül. Mikor egy-egy hajó teljes legénysége telelt az északi sarkvidéken, mindig módját lelték, hogy ne unatkozzanak.

- Hát arra igazán kíváncsi vagyok, hogyan fogtak hozzá; valóban találékony szelleműnek kell lennie annak, aki ilyen helyzetből bármilyen csekély vidámságot ki tud csiholni. Remélem, nem rejtvényfejtéssel szórakoztatták egymást?

- Nem, de erre nem is igen volt szükségük - felelte a doktor. - Ők a szórakozásnak két nagy lehetőségével éltek ezeken a sarkvidéki tájakon: a sajtóval meg a színházzal.

- Micsoda! Újságjuk volt? - álmélkodott az amerikai.

- És színházat játszottak? - kiáltott fel Bell.

- Úgy bizony, és igaz örömüket lelték benne. Ezért hát Parry kapitány a Melville-szigeti telelésekor ezt a kétfajta szórakozást javasolta a legénységnek, s a javaslatnak óriási sikere volt.

- Hát, őszintén szólva, magam is szerettem volna ott lenni - felelte Johnson -; az érdekes lehetett.

- Érdekes is meg mulatságos is, derék Johnsonom; Beechy hadnagy lett a színigazgató és Sabine kapitány a Téli Krónika, vagyis az Észak-georgiai Híradó főszerkesztője.

- Jó címek - jegyezte meg Altamont.

- Ez az újság 1819. november 1-től 1820. március 20-ig minden hétfőn megjelent. Beszámolt a telelés minden eseményéről, a vadászatokról, napihíreket közölt, s a meteorológiai változásokkal meg a hőmérséklettel foglalkozott; többé-kevésbé tréfás kis krónikákat is hozott; persze hiába kereste volna benne az olvasó, mondjuk, egy Sterne szellemességét vagy a Daily Telegraph elragadó cikkeit; de végül is múlt vele az idő, s szórakoztak; az olvasók sem kényesek nem voltak, sem közömbösek, s úgy vélem, sose volt újságírónak kellemesebb dolga, mint ott.

- Szavamra, kíváncsi volnék egy ilyen sarkvidéki újság egy-egy közleményére, kedves doktor - mondta Altamont. - Azóta bizonyára az első betűtől az utolsóig "elfagytak" azok a cikkek.

- Dehogyis! - felelte a doktor. - Mindenesetre az, amit például kissé naivnak tartott volna a Liverpooli Bölcsészeti Társulat vagy a Londoni Irodalmi Intézet, az nagyon megfelelt a hó alatt kucorgó tengerészlegénység ízlésének. De ön is megítélheti. Akarja?

- Hogyan? Csak úgy előszedi az emlékezetéből?...

- Nem, de a Porpoise-on megvolt a Parry utazásai című könyv, s én egyszerűen felolvasom belőle az egyik cikket.

- Halljuk! - kiáltottak fel a doktor társai.

- Mi sem könnyebb ennél.

A doktor előkereste a társalgó szekrényéből a kívánt művet, s egykettőre megtalálta benne a kérdéses fejezetet.

- Tessék, itt van néhány kivonat az Észak-georgiai Híradóból. Ez itt például egy, a főszerkesztőhöz írt levél:

"Nagy megelégedéssel fogadtuk az ön javaslatát, hogy alapítsunk újságot. Meg vagyok győződve arról, hogy a lap az ön irányításával sok szórakozást szerez majd nekünk, s nagyban megkönnyíti a sarki sötétség száz napjának elviselését.

Az az érdeklődés, amelyet én a magam részéről tanúsítok iránta, kíváncsivá tett, hogy vajon milyen hatással van az ön híradója a mi társadalmunk összességére, s - a londoni sajtó szavaival élve - biztosíthatom önt, hogy a dolog mély hatással volt az olvasóközönségre.

Az ön tájékoztatójának megjelenését követő napon a tinta utáni kereslet szokatlan, mondhatnám, példátlan méreteket öltött a hajón. Asztalaink zöld terítőit egyszerre a megrágott tollszárak szilánkjainak özöne borította el, nagy szerencsétlenségére egyik szolgánknak, akinek, miközben le akarta rázni a terítőt, egy ilyen szilánk a körme alá fúródott.

Végül, jó forrásból eredő hír szerint tudomásom van arról, hogy Martin őrmesternek nem kevesebb, mint kilenc zsebkést kellett élesítenie.

Meg kell nézni asztalainkat: csak úgy roskadozik mindegyik az írópolcok ránehezedő súlyától, holott ezek a polcok két hónap óta nem látták a napot, s azt mondják, hogy még a hajófeneket is többször ki kellett nyitni, hogy mélyéből kiszedjék azt a számtalan rizsma papírt, amely nem számított arra, hogy ilyen rövid lesz a pihenője.

De azt is meg kell mondanom önnek, gyanakszom, hogy majd olyan cikkeket is megkísérelnek becsúsztatni az ön lapocskájába, amelyek minden eredetiséget nélkülöznek, s minthogy már másutt is megjelentek, nem felelhetnek meg az ön tervének. Tény, hogy tegnap este láttak egy szerzőt, aki írópolcára hajolva a Spectateur egy nyitott kötetét tartotta egyik kezével, míg a másikkal a befagyott tintát melengette egy lámpa lángjánál! Fölösleges figyelmeztetnem önt arra, hogy óvakodjék az ehhez hasonló ragaszkodásoktól; nem akarjuk viszontlátni a Téli Krónikában azt, amit több mint egy évszázaddal ezelőtt őseink olvastak vacsorázás közben."

- Egészen jó - mondta Altamont, mikor a doktor befejezte a felolvasást. - Igazán elmés írás, a levélíró eleven eszű fiú lehetett.

- Eleven eszű, ez a helyes kifejezés - felelt a doktor. - S nézzék például ezt az apróhirdetést, ebből se hiányzik a móka:

"Feddhetetlen hírű, középkorú nő, az Észak-georgiai Királyi Színház társulatához öltöztetőnőnek kerestetik. Megfelelő fizetés. Tea és sör ingyen, tetszés szerint. Jelentkezés a színházbizottságnál. Utóirat: Özvegyek előnyben."

- Szavamra, nem voltak finnyásak azok a mi honfitársaink - mondta Johnson.

- És akadt megfelelő özvegy? - érdeklődött Bell.

- Úgy látszik - felelte a doktor -, mert íme, egy válasz:

"Uraim! Özvegyasszony vagyok, huszonhat éves, s erkölcseimet és képességeimet illetően megdönthetetlen tanúsággal szolgálhatok. De mielőtt az önök színházának művésznőit öltöztetni kezdeném, előbb tudni szeretném, szándékukban áll-e magukon tartani nadrágjukat, valamint azt, hogy rendelkezésemre bocsátanak-e néhány markos matrózt, akiknek segítségével majd kellően összehúzhatom s megszoríthatom a hölgyek derékfűzőinek zsinórzatát. Ha ez megvan, uraim, akkor számíthatnak alázatos szolgájukra,

A. B.-re

U. i. Nem kaphatnék a söröcske helyett pálinkát?"

- Bravó! - kiáltott fel Altamont. - Szinte látom azt a szobalányt, amint úgy húzza azt a fűzőzsinórt, mint a hajócsigát. Hát szóval vidám fiúk voltak a Parry kapitány legényei.

- Mint mindazok, akik elérték a céljukat - jegyezte meg Hatteras.

Hatteras csak úgy odavetette ezt a megjegyzést a beszélgetők közé, aztán ismét szokásos hallgatásába merült. A doktor nem akarta súlyosbítani a feszültséget, hát sietve folytatta a felolvasást.

- Ez meg itt egy leírás a sarkvidéki viszontagságokról - mondta -; ezt a végtelenségig lehetne variálni; de egynémely megfigyelése eléggé helytálló! Ám ítéljék meg önök.

...Reggel kimégy a szabad levegőre, s amikor kiteszed a lábad a hajóból, hideg fürdőt veszel a szakács gödrében.

Vadászatra indulsz, megközelítsz egy remek rénszarvast, célba veszed, megnyomod a ravaszt, de keserves csalódás ér, mert puskád csütörtököt mond; a gyutacs átnedvesedett.

Útra kelsz egy darab friss kenyérrel a zsebedben, s mikor rád jön az éhség, olyan kővé fagyott kenyérdarabot szedsz elő, hogy beletörne a fogad, ha bele tudnál harapni.

Sietve hagyod ott az asztalt, mert farkast jeleztek a hajó közelében, s mire visszatérsz, elvitte a macska az ebédet.

Mély és hasznos töprengésekbe merülve jössz hazafelé sétádról, s hirtelen arra rezzensz fel, hogy megölel egy jegesmedve.

- Amint látják, barátaim - tette hozzá a doktor -, egyáltalán nem jönnénk zavarba, ha néhány másféle sarkvidéki kellemetlenséget kellene elképzelnünk; de mihelyt átvészelte az ember az ilyen nyomorúságot, máris kész öröm róla beszámolni.

- Szavamra, szórakoztató újság ez a Téli Krónika - felelte Altamont -, és igazán kár, hogy nem lehetünk előfizetői!

- Hátha megpróbálnánk lapot alapítani - mondta Johnson.

- Öten? - kérdezte Clawbonny. - Épp hogy kitelne belőlünk a szerkesztőség, s nem maradna elég olvasóközönségünk.

- Éppúgy, mint nézőközönségünk, ha azt vennők a fejünkbe, hogy színházat játszunk - felelte Altamont.

- Igaz is, Clawbonny úr - mondta Johnson -, beszéljen nekünk egy kicsit a Parry kapitány színházáról. Új darabokat játszottak benne?

- Persze. A tervek szerint abból a két kötetből, amelyeket az Hecla fedélzetén találtak, kiosztották a szerepeket, és kéthetenként tartották az előadásokat; de csakhamar teljesen elnyűtték a műsort, tehát működésbe kellett lépniük az alkalmi szerzőknek, és Parry maga állított össze a karácsonyi ünnepekre egy, a helyzetükhöz illő komédiát; Az Északnyugati átjáró vagy Az utazás vége című darabnak óriási sikere volt.

- Csuda egy cím - felelte Altamont -; de bevallom, ha nekem kellene írnom ilyen témáról, nagy zavarba jönnék a darab befejezése miatt.

- Igaza van, kapitány - mondta Bell -, ki tudja, mi lesz a vége.

- Mire való az utolsó felvonásra gondolni - kiáltott fel a doktor -, ha az elsők olyan szépen peregnek? Bízzuk a dolgot a Gondviselésre, barátaim; játsszuk a lehető legjobban a szerepünket, mivelhogy a befejezés minden evilági dolgok szerzőjének kezében van; bízzunk az ő képességeiben, ő majd kihúz minket a csávából.

- Akkor hát gyerünk, és álmodozzunk minderről - ásított Johnson. - Már későre jár, s ha itt az ideje az alvásnak, hát akkor aludjunk.

- Ilyen sürgős magának, kedves öregem? - mosolygott a doktor.

- Hát mit csináljak, Clawbonny úr, ha én egyszer oly jól érzem magam a kuckómban! S ezenkívül, olyan szépeket szoktam álmodni... szép, meleg országokról! Így aztán elmondhatom, hogy életem egyik fele az egyenlítőnél játszódik le, a másik meg a sarkvidéken.

- Az ördögbe is! Akkor maga ugyan jól rendezte be az életét - jegyezte meg Altamont.

- Úgy, ahogy mondja - felelte a főmatróz.

- Akkor hát kegyetlenség lenne tőlünk, ha a derék Johnsont tovább sóvárogni hagynánk - indult fekvőhelye felé a doktor. - A trópusi napfény már várja őt. Gyerünk aludni.


XI. NYUGTALANÍTÓ NYOMOK

Az április 26-ról 27-re virradó éjszakán megváltozott az idő; tetemesen süllyedt a hőmérséklet, s ezt a takaróik alá settenkedő hideg adta hírül a Doktor-lak gazdáinak. Most Altamonton volt a kályhaügyeletesség sora, s gondja volt rá, hogy ki ne aludjék a tűz, s hogy bőven táplálja, mert csak így lehetett +10°-on tartani a belső helyiségek hőmérsékletét.

Ez a lehűlés a vihar végét jelentette, és a doktor nagyon örült neki; most majd folytathatják a szokásos foglalatoskodásaikat, a vadászatot, a kirándulásokat, a felderítő utakat; mindez véget vet ennek a tunya magánynak, amelynek közepette végül a legjobb kedély is megsavanyodik.

Másnap reggel a doktor korán ébredt, kimászott ágyából, és a jégtorlaszokon át utat tört magának a világítótorony kúpjáig.

A szél északira váltott, a levegő tiszta volt, a fehér terítő szilárd szőnyegén biztosan lépett a láb.

Az öt telelő útitárs nemsokára elhagyta a Doktor-lakot; első dolguk volt, hogy megszabadítsák a házat a körülötte felhalmozódott jeges hótömegektől; már senki sem ismerhette volna ki magát a fennsíkon; emberi lakhelynek nyomát sem lehetett volna itt felfedezni. A hóvihar feltöltötte a fennsík egyenetlenségeit, s az egészet kiegyengette; legalábbis tizenöt lábnyira emelkedett a talaj.

Először is el kellett takarítani a havat, aztán némi építészeti formát adni a jégháznak, életre kelteni eltemetett vonalait, szóval rendbe hozni.

Egyébként mi sem volt könnyebb ennél, s miután a jégtömböktől megszabadították, a hókésekkel megdolgozták a falakat, úgy hogy visszanyerték eredeti vastagságukat.

Kétórai szorgos munkálkodás után előtűnt a gránittalapzat; az éléskamra és a lőporraktár ismét hozzáférhetővé vált.

Mivel azonban ilyen szeszélyes éghajlat alatt ez bármely napon megismétlődhetett, újból ellátták magukat tüzelővel, s ezt a konyhában halmozták fel. A sok sózott hús már annyira megfeküdte a gyomrukat, hogy mindinkább vágyakoztak a friss húsra; így hát a vadászokra hárult az a feladat, hogy friss húst szerző módszerükkel gondoskodjanak a "belső" fűtésről, és már készülődtek is a vadászkirándulásra.

Ám április vége sem hozta el a sarki tavaszt; még nem ütött a természet megújhodásának órája; még legalábbis hat hét kellett hozzá; a gyenge napsugarak még nem birkózhattak meg a végtelen hómezővel, hogy kicsalják a talajból a hitvány kis sarki növényzetet. Attól kellett tartani, hogy vajmi kevés lesz itt az állatféle, akár madár, akár négylábú. Márpedig egy nyuszi, néhány sarki szárnyas, sőt akár csak egy rókakölyök is jól jött volna a Doktor-lak asztalára, és a vadászok elszántan indultak útnak, hogy lelövöldözzék, ami csak a puskájuk csöve elé kerül.

A doktor, Altamont és Bell vállalta magára a környék kikutatását. Altamont, legalábbis a szokásai után ítélve, ügyes, elszánt vadász lehetett, s biztos kezű puskás, ha kissé kérkedő is. Ő is részt vett hát a vadászkiránduláson, Dukkal együtt; a kutya a maga nemében szintén megállta a helyét, és az az előnye is megvolt, hogy ő még csak nem is hencegett.

A három útitárs a keleti kúpon kaptatott felfelé, és túlvágott a végtelen, fehér síkságon, de nem kellett messzire menniük, mert az erődtől alig kétmérföldnyire már számos vadnyomra bukkantak; innen a Viktória-öböl partjáig ereszkedtek le, s úgy tűnt, mintha koncentrikus körútjuk körülvenné a Gondviselés-erődöt.

Miután merő kíváncsiságból így kutyagoltak egy darabig, a vadászok egymásra néztek.

- Hát én tisztán látom a dolgot - mondta a doktor.

- Túlságosan is tisztán - felelt Bell -; ezek itt medvenyomok.

- Pompás vad - felelt Altamont is -, de úgy látom, hogy van egy kellemetlen tulajdonsága is.

- Éspedig?

- Hogy túl sok van belőle - felelt az amerikai.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Bell.

- Csak azt, hogy itt öt medve tisztán kivehető nyomát látni, márpedig öt medve sok öt embernek!

- Biztos ön ebben? - kérdezte a doktor.

- Nézzenek ide, s ítéljék meg önmaguk: itt egy nyom, amely nem hasonlít erre a másikra, ennek a körmei között nagyobb a távolság, mint amannak a körmei között. Ez meg itt egy kisebb medve nyoma. Hasonlítsák csak össze, s akkor öt állat nyomát különböztethetik meg.

- Szent igaz - mondta Bell, miután figyelmesen megvizsgálta a nyomokat.

- Tehát akkor semmi szükség a bravúroskodásra; éppen ellenkezőleg: vigyáznunk kell a bőrünkre! Ennek a szigorú télnek a végén az állatok ki vannak éhezve, s így rendkívül veszedelmesek lehetnek; különösen, hogy most már nem kételkedhetünk abban, hányan vannak.

- Sem pedig a szándékukban - tette hozzá az amerikai.

- Azt hiszi, észrevették a medvék, hogy mi itt tanyázunk? - kérdezte Bell.

- Minden bizonnyal. Hacsak éppen nem akadtunk itt egy medvecsapásra. De hát akkor miért láthatók itt a nyomok kör alakú területen, ahelyett, hogy a messzeségbe vesznének? Nézzék! Az állatok délkeletről jöttek, itt megálltak, s kutatni kezdték a területet.

- Igaza van - mondta a doktor -; sőt még az is biztos, hogy ma éjjel érkeztek ide.

- S kétségkívül más éjszakákon is jártak erre - felelte Altamont -, csakhogy a hó eltakarta nyomaikat.

- Nem - felelt a doktor -, valószínűbb, hogy a medvék bevárták a vihar végét; a szükség hajtotta őket az öböl partja felé, hogy ott néhány fókán rajtaüssenek, s akkor szimatoltak ki bennünket.

- Hát ez már egyre megy - felelt Altamont. - Egyébként könnyen megtudhatjuk, visszajönnek-e az éjjel.

- Hogyan tudhatjuk meg? - kérdezte Bell.

- Úgy, hogy egy darabon eltöröljük ezeket a nyomokat, és ha holnap új nyomokat találunk, akkor már biztos, hogy a Gondviselés-erőd a céljuk.

- Helyes - felelt a doktor -; akkor aztán legalább tudjuk, mihez tartsuk magunkat.

A három vadász munkához látott, és a havat rákaparva, közel százölnyi távolságban eltüntették a nyomokat.

- Mégiscsak különös - mondta Bell -, hogy ezek a dögök ilyen messziről kiszimatoltak bennünket, hiszen semmi olyan zsírtartalmú holmit nem égettünk, ami ide vonzaná őket.

- Ó, a medvének éles a szeme, s nagyon finom a szaglása - felelt a doktor -; ezenkívül nagyon értelmes is, hogy ne mondjam, minden állat közt a legokosabb, s itt valami nekik szokatlant szagoltak ki.

- Egyébként honnan tudjuk, hogy a vihar idején nem jöttek-e el egészen a fennsíkig? - folytatta Bell.

- De akkor miért vesztegeltek volna itt múlt éjjel, mint valami határvonalon? - tűnődött el az amerikai.

- Hát igen, erre nincs felelet - mondta a doktor -, s azt kell hinnünk, hogy majd lassacskán szűkítik "érdeklődésük" körét a Gondviselés-erőd körül.

- Majd meglátjuk - felelt Altamont.

- Most folytassuk az utunkat - mondta a doktor -, de legyünk résen!

A vadászok óvatosan lépegettek; méltán tarthattak attól, hogy egy-egy medve valamelyik jégdombocska mögött bujkál; sőt gyakran egynémely óriási, hasonló alakú, fehér jégtömböt medvének néztek. De végül is, nagy megkönnyebbülésükre ez mindannyiszor csalóka látomásnak bizonyult.

Félig megkerülték a hegykúpot, de innen is hasztalanul kalandozott tekintetük a Washington-foktól a Johnson-szigetig.

Nem láttak semmit. Mozdulatlan, fehér világ. Tökéletes csend, még csak reccsenés se hallik sehol.

Visszatértek a jégházba.

Hatterasszal és Johnsonnal ismertették a helyzetet, és elhatározták, hogy a legnagyobb figyelemmel őrködnek. Leszállt az éj. Semmi sem zavarta a nagyszerű csendet, semmi sem hallatszott, ami veszély közeledtét jelezné.

Másnap hajnalban Hatteras és társai állig felfegyverkezve hagyták el a házat, hogy a nyomok után nézzenek a hóban. A tegnapihoz hasonló nyomokat találtak, de most már közelebb a házukhoz. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenség a Gondviselés-erőd ostromát készíti elő.

- Második ostromárkot húztak - mondta a doktor.

- Sőt már előretolt állásuk is van - felelt Altamont. - Nézzék csak ezeket a fennsík felé vezető nyomokat. Ezek egy hatalmas állattól származnak.

- Úgy bizony, ezek a medvék lassacskán bekerítenek bennünket - mondta Johnson -; nyilvánvalóan az a szándékuk, hogy megtámadjanak.

- Ehhez kétség sem fér - felelt a doktor. - Ne is nagyon mutogassuk magunkat. Nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy sikerrel vehessük fel a harcot.

- De hol lehetnek ezek az átkozott medvék? - kiáltott fel Bell.

- Valahol keleten, a jégtömbök mögött; onnan leselkednek ránk. Ne merészkedjünk hát ki meggondolatlanul.

- S mi lesz a vadászattal? - szólt Altamont.

- Halasszuk el néhány nappal - felelt a doktor -; töröljük el ismét a legközelebbi nyomokat, s majd holnap meglátjuk, vannak-e újak. Így aztán tisztában leszünk az ellenség hadmozdulataival.

Követték a doktor tanácsát, s ismét bezárkóztak az erődbe; e rettenetes vadállatok jelenléte minden kirándulást lehetetlenné tett. Figyelmesen szemmel tartották hát a Viktória-öböl környékét. A világítótornyot lebontották; ennek most semmi hasznát sem lehetett venni, s csak az állatok figyelmét vonta volna magára; a reflektornak meg a villanyvezetéknek helyet szorítottak a házban, aztán, egymást felváltva, a fennsík felső részén megfigyelőállásba helyezkedtek.

Most ismét a magány unalmát kellett elszenvedniük; de mi mást tehettek volna? Nem veszélyeztethették magukat ilyen egyenlőtlen küzdelemben; életük sokkal becsesebb volt, semhogy oktalanul kockáztassák. Ha majd nem látnak itt semmit a medvék, ez talán félrevezeti őket, s ha egyenként mutatkoznak az állatok a kirándulásokon, a siker nagyobb esélyével lehet majd megtámadni őket.

De ez a közös érdek mégiscsak némi mozgalmasságot hozott a tétlenségbe: őrködniük kellett, s így senki sem bánta, ha az őrállásnál rá kerül a sor.

Április 28-a anélkül múlt el, hogy az ellenség életjelt adott volna magáról. Másnap fokozott kíváncsisággal indultak a nyomok megvizsgálására, s meglepetten kiáltottak fel.

Egyetlen medvenyomra sem akadtak, a hószőnyeg érintetlen, szűz fehérségben nyúlt el a messzeségben.

- Pompás! - kiáltott fel Altamont. - Sikerült félrevezetnünk a mackókat! Nem volt kitartásuk! Belefáradtak a várakozásba! Eliszkoltak! Jó utat! És most: fel a vadászatra!

- Nana - felelt a doktor. - Ki tudja? A nagyobb biztonság okáért kérem önöket, barátaim, hogy őrködjünk még egy napig. Annyi bizonyos, hogy az ellenség ez éjjel nem tért vissza, legalábbis errefelé...

- Kerüljünk egyet a fennsíkon, s mindjárt megtudjuk, mihez tartsuk magunkat - mondta Altamont.

- Készséggel - egyezett bele a doktor.

De hiába vizsgálták át gondosan a területet kétmérföldnyi körzetben, a legcsekélyebb nyomra sem akadtak.

- Nos, akkor hát vadászunk? - türelmetlenkedett az amerikai.

- Várjunk holnapig - felelte a doktor.

- Hát akkor holnap - mondta Altamont, aki láthatóan nehezen mondott le a vadászatról.

Visszatértek az erődbe. De miként múlt éjjel, most is mindegyiküknek el kellett látnia az egyórás megfigyelőszolgálatot.

Mikor Altamontra került a sor, elindult a hegykúp csúcsára, hogy Bellt felváltsa.

Amint elment, Hatteras maga köré szólította társait. A doktor otthagyta jegyzetfüzetét, Johnson a tűzhelyét.

Azt hihették volna, hogy Hatteras a helyzet veszélyeiről akar beszélni, de ez esze ágában sem volt a kapitánynak.

- Barátaim - kezdte -, használjuk ki az alkalmat, hogy most nincs itt ez az amerikai, s beszéljük meg ügyeinket; vannak dolgok, amelyek nem tartoznak rá, s én nem óhajtom, hogy ezekbe beleelegyedjék.

A kapitány szavára a többiek összenéztek; nem tudták, hová akar kilyukadni.

- Szeretnék megegyezni önökkel - folytatta - jövő terveinket illetően.

- Helyes - mondta a doktor -, most egyedül vagyunk, hát megbeszélhetjük.

- Egy hónapon, hat héten belül ismét itt az ideje a kirándulásoknak. Gondoltak önök arra, mihez kell kezdenünk a nyáron?

- Ön gondolt rá, kapitány? - kérdezte Johnson.

- Én csak annyit mondhatok, hogy életemnek minden órájában kitűzött célommal foglalkozom. Feltételezem, hogy egyikük sem szándékozik meghátrálni.

Erre a célzásra a kapitány egyelőre nem kapott választ.

- Ami engem illet - folytatta -, én elmegyek az Északi-sarkig, még akkor is, ha egyedül kell mennem; legföljebb háromszázhatvan mérföldnyire vagyunk tőle. Soha még ember nem közelítette meg ennyire ezt az áhított célt, s én nem szalasztom el az alkalmat anélkül, hogy mindent meg ne kísérelnék, még a lehetetlent is. Mi az önök terve erre vonatkozóan?

- Az, ami az öné - felelte élénken a doktor.

- Hát a magáé, Johnson?

- Az, ami a doktoré - felelte a főmatróz.

- S most maga szóljon hozzá - fordult Bellhez a kapitány.

- Kapitány - mondta a hajóács -, az igaz, hogy nekünk nincs családunk, aki várjon bennünket Angliában, de a haza az mégiscsak a haza! Nem gondol ön a hazatérésre?

- A hazatérés éppoly boldogító lesz akkor is, ha már felfedeztük az Északi-sarkot - felelte a kapitány. - Sőt még boldogítóbb. Most már nem lesznek nagyobb nehézségek, mert felfelé haladva egyre távolodunk majd a globus leghidegebb pontjaitól. Még hosszú időre van tüzelőnk és élelmünk. Semmi sem állhatja hát utunkat, s vétkeznénk, ha lemondanánk a célról.

- De hiszen mi mindnyájan az ön véleményén vagyunk, kapitány - jelentette ki Bell.

- Helyes - felelte Hatteras. - Én sose is kételkedtem önökben. Megcsináljuk, barátaim, s Angliáé lesz a siker minden dicsősége.

- De egy amerikai is van köztünk - szólt Johnson.

Hatteras akaratlanul is dühös mozdulatot tett, s tompa hangon felelt erre a megjegyzésre:

- Tudom.

- Nem hagyhatjuk őt itt - folytatta a doktor.

- Nem! Azt nem tehetjük - felelt gépiesen Hatteras.

- S biztos, hogy ő is velünk tart!

- Igen! Velünk tart! De ki lesz a parancsnok?

- Ön, kapitány.

- És ha önök mind engedelmeskednek nekem, vajon ez a jenki megtagadja az engedelmességet?

- Azt nem hiszem - felelt Johnson -; de végül is, ha nem akarná magát alávetni az ön parancsainak?...

- Az aztán a kettőnk ügye lenne.

A három angol ránézett Hatterasra, s elhallgatott. Most a doktor vette át a szót.

- Hogyan utazunk? - kérdezte.

- Hacsak lehet, a part mentén - szólt Hatteras.

- De ha szabad tengerre találunk, amint ez valószínű is?

- Hát akkor átkelünk rajta.

- De mi módon? Hisz nincs semmilyen járművünk.

Hatteras nem felelt. Láthatóan zavarban volt.

- Talán a Porpoise roncsaiból össze lehetne ütni valami bárkát - mondta Bell.

- Soha! - kiáltott fel hevesen Hatteras.

- Soha! - jelentette ki Johnson is.

A doktor a fejét rázta. Megértette a kapitány idegenkedését.

- Soha! - ismételte Hatteras. - Az a bárka, amelyet egy amerikai hajó roncsaiból csinálnak, amerikai bárka lenne.

- De kapitány... - tiltakozott Johnson.

A doktor titkon intett a főmatróznak, hogy most ne erősködjék tovább. Ezt a kérdést alkalmasabb időpontra kell halasztani. A doktor megértette, de nem osztotta Hatteras visszautasító magatartását, s azzal biztatta magát, hogy majd eltéríti barátját ettől a nyakas elhatározásától.

Így aztán másra terelte a szót; arról beszélt, hogy talán lehetséges lesz a parton egyenesen északra haladniuk, meg a földgolyónak arról az ismeretlen pontjáról, amelynek Északi-sark a neve.

Egyszóval veszélytelenre fordította a társalgás menetét. Mikor Altamont belépett, hirtelen elhallgattak.

Az amerikainak nem volt semmi jelentenivalója.

Így végződött a nap, s nyugodtan telt el az éjszaka. A medvék kétségkívül eltűntek.


XII. A JÉG FOGSÁGÁBAN

Másnap arról tárgyaltak, hogy vadászatot rendeznek, amelyen Hatteras, Altamont és a hajóács vesz részt. A nyugtalanító nyomok nem jelentek meg újra; a medvék minden bizonnyal lemondtak támadó tervükről, vagy azért, mert féltek az ismeretlen ellenségtől, vagy pedig azért, mert semmi új jelét nem látták annak, hogy élőlények lennének e hótömeg alatt.

A három vadász távolléte alatt a doktornak a Johnson-szigetig kellett hatolnia, hogy kivizsgálja a jég állapotát, s hogy néhány vízrajzi meghatározást végezzen. Csikorgó hideg volt, de a telelők jól bírták, mert bőrüket hozzászoktatták ehhez a szertelen éghajlathoz.

A főmatróznak a Doktor-lakban kellett maradnia házőrzőnek.

A három vadász nekifogott az indulás előkészületeinek. Mindegyik egy-egy vontcsövű, kétlövetű, kúpgolyós puskával fegyverkezett fel. Némi pemmicankészletet is vittek magukkal, arra az esetre, ha az éjszaka kint érné őket. Ezenkívül elválhatatlan szerszámukat, a hókést is magukkal vitték; ez nélkülözhetetlen eszköz ezen a vidéken. Felszerelésüket dámvad bekecsük övébe csúsztatott szekerce egészítette ki.

Ezzel a felszereléssel, öltözettel s fegyverzettel messzire mehettek, s mivel ügyes és vakmerő férfiak voltak, jó vadászzsákmányra számíthattak.

Reggel nyolc órára elkészültek, s útnak eredtek. Duk előttük ugrándozott. A keleti dombon kaptattak felfelé, majd megkerülték a világítótorony kúpját, és a Bell-hegység szegélyezte déli síkon nyomultak előre.

Maga a doktor, miután megállapodott Johnsonnal, hogy veszély esetén hogyan adjanak jelt egymásnak, a part felé ereszkedett le, hogy a Viktória-öblöt ellepő, változatos formájú jégtömbökhöz érkezzék.

A főmatróz egyedül maradt a Gondviselés-erődben, de nem ült tétlenül. Azzal kezdte, hogy kieresztette a "kutyapalotából" a nyugtalankodó grönlandi kutyákat; a szabadságtól megrészegült állatok boldogan hemperegtek a hóban. Ezután Johnson bonyolult házimunkákkal foglalkozott. Ki kellett egészítenie a tüzelőt meg az élelmet, rendet teremteni a raktárakban, megjavítani jó néhány törött szerszámot, megfoltozni a rossz állapotban levő takarókat, s rendbe hozni a cipőket a hosszú nyári kirándulásokra. Volt itt munka elég, és a főmatróz a mindenhez értő tengerész sokoldalú ügyességével dolgozott.

Munka közben eltűnődött a tegnapi beszélgetésen; a kapitányra gondolt, s különös önfejűségére, ami mindamellett nagyon hősies és tiszteletre méltó: nem akarja, hogy egy amerikai - sőt akár egy amerikai bárka is - előbb érje el a Sarkot, mint ő.

- De szerintem mégiscsak nehéz lesz hajó nélkül kelni át az óceánon - morfondírozott az öreg -; és ha előttünk a nyílt tenger, nincs mit tennünk, hajóznunk kell. Még a legkülönb angol sem képes háromszáz mérföldet úszni. A hazafiságnak is van határa. Hát majd meglátjuk. Még ráérünk. Clawbonny úr még nem mondta ki az utolsó szót ebben a kérdésben. Ő ügyes ember, majd csak eltéríti a kapitányt rögeszméjétől. Sőt fogadni mernék, hogy ha a sziget táján jár, csak egy pillantást vet a Porpoise roncsaira, s máris tudja, mit lehet belőle csinálni.

Johnson idáig jutott tűnődésében, s egy óra múlt el azóta, hogy a vadászok otthagyták az erődöt, mikor szél alatt két-három mérföldnyiről erős dörrenést hallott.

- Jól van! - dünnyögte a vén tengerész. - Mégiscsak találtak valamit, s nem is kellett messzire menniük, mert tisztán hallatszott a lövés. Persze, hiszen kristálytiszta a levegő!

Most még egy, majd harmadik dörrenés hallatszott, gyors egymásutánban.

- No nézd csak - motyogta magában Johnson -, hát ezek aztán jó helyre vetődtek!

Most megint három lövés dörrent, de már közelebb.

- Hat lövés! - számlálta Johnson. - Nincs több golyójuk. Szorult helyzetben lehettek! Vagy tán véletlenül...

Johnson elsápadt. Kisietett, s néhány pillanat alatt felkapaszkodott a hegykúp csúcsára. Megremegett attól, amit látott.

- A medvék! - kiáltott fel.

A három vadász - nyomukban Duk - lélekszakadva futott visszafelé, s öt óriási állat üldözte őket; hat golyójuk nem bírt a medvékkel, s azok mind közelebb jutottak hozzájuk. Hatteras hátramaradt, s most már csak úgy bírta tartani az állatok közt s közte levő távolságot, hogy egymás után dobálta feléjük a sapkáját, a szekercéjét, sőt végül a fegyverét is. A medvék megtorpantak, hogy szokásuk szerint körülszaglásszák a kíváncsiságuk felkeltésére odavetett tárgyakat, s ezzel némi tért vesztettek ezen a hómezőn, amelyen ők a leggyorsabb lónál is sebesebben futnak.

A futástól végképp kifulladt Hatteras, Altamont és Bell így jutott el Johnsonig, s a magas lejtőről vele együtt ereszkedtek le a jégházig. Az öt medve már csaknem érintette őket, s a kapitánynak késével kellett elhárítani egy szörnyű erejű mancsütést.

Hatteras és társai szempillantás alatt bezárkóztak a házba. Az állatok a fennsíknak a kúp csonkasága formálta kiemelkedő részén álltak meg.

- Végre! - kiáltott fel Hatteras. - Itt már előnyösebben védekezhetünk, öten öt ellen!

- Négyen öt ellen! - kiáltott fel rémülten Johnson.

- Hogyan? - nézett rá értetlenül Hatteras.

- A doktor! - felelt Johnson, s az üres szalon felé mutatott.

- Nos?

- A doktor a sziget felé ment!

- A szerencsétlen! - kiáltott fel Bell.

- Nem hagyhatjuk egyedül - mondta Altamont.

- Szaladjunk! - kiáltotta Hatteras.

Azzal gyorsan kinyitotta az ajtót, de alig volt ideje becsapni: egy medve mancsütése csaknem szétzúzta a koponyáját.

- Itt vannak! - kiáltott fel.

- Mind? - kérdezte Bell.

- Mind! - felelt Hatteras.

Altamont az ablakhoz ugrott, s kezdte berakni az ablaknyílásokat azokkal a jégtömbökkel, amelyeket a házfalakról távolítottak el. Társai szótlanul követték példáját. A csendet csak Duk tompa csaholása szakította meg.

De meg kell mondani, hogy ezeknek az embereknek most csak egyetlen gondolatuk volt; elfeledték az őket fenyegető veszélyt, s csak a doktor járt az eszükben. Csak őrá gondoltak, s nem önmagukra. Szegény Clawbonny! Ez a jóságos, áldozatkész ember, a lelke ennek a kis településnek! Most először történt, hogy nincs köztük. S most a végső veszéllyel néz szembe, a legrémesebb halál vár rá, mert hiszen kirándulása végeztével nyugodtan bandukol hazafelé, a Gondviselés-erődbe, s itt szemben találja magát ezekkel a szörnyű vadállatokkal. S nincs rá mód, hogy figyelmeztessék!

- Én mindazonáltal nagyon csalódnék, ha ő nem vigyázna magára - mondta Johnson. - Okvetlenül fel kellett figyelnie a nagy puskaropogásra, s így tudhatja, hogy valami rendkívüli eseménynek kellett történnie.

- De ha messze volt akkor, s nem hallotta meg? - felelt Altamont. - Mindent egybevetve nyolcvan százalékban áll az az esély, hogy a veszélyt nem is gyanítva tart most hazafelé! A medvéket az erőd lejtője rejti, s így nem is veheti észre őket!

- Hát akkor előbb kell megszabadulnunk ezektől a veszélyes dögöktől, még mielőtt a doktor visszatér - felelt Hatteras.

- De hogyan? - kérdezte Bell.

Erre a kérdésre bajosan lehetett felelni. Hogy kirohanást kíséreljenek meg, ez keresztülvihetetlennek látszott. Gondjuk volt rá, hogy eltorlaszolják a tornácot, de a medvék, ha éppen eszükbe jut, könnyűszerrel megbirkózhattak ezzel az akadállyal; most már tudják, mihez tartsák magukat ellenfeleik számát s erejét illetően, és játszi könnyedséggel juthatnak el hozzájuk.

A foglyok a Doktor-lak minden szobájában elhelyezkedtek, hogy minden behatolási kísérletet szemmel tarthassanak; ha jól füleltek, hallhatták a medvék jövését-menését, tompa dörmögésüket s amint óriási mancsaikkal a jégfalakat kaparják.

De most már tenni kell valamit. Az idő sürgetett. Altamont úgy határozott, hogy lőrést kell nyitni, hogy kilövésük legyen a támadókra. Néhány perc alatt valami résfélét vágott a jégfalba, s elhelyezte benne puskája csövét; de mihelyt kitolta a csövet a szabadba, odakünn ellenállhatatlan erő ragadta ki kezéből a fegyvert, anélkül, hogy elsüthette volna.

- Az ördögbe is! - kiáltott fel. - Gyengék vagyunk mi ide.

És sietve tömködte be a lőrést.

Már egy órája voltak ebben a helyzetben, és nem is sejthették, mi lesz ennek a vége. Megint megvitatták a kitörés lehetőségét. Hiába, gyengék voltak, mert a medvékkel nem lehetett egyenként felvenni a harcot. Mindamellett, csak hogy már történjék valami, s az igazat megvallva azért is, mert restelltek, hogy vadállatok tartsák rabságban őket, Hatteras és társai már-már elszánták magukat arra, hogy egyenest nekimennek a bestiáknak, amikor a kapitánynak valami más védekezési mód jutott eszébe.

Felvette a piszkavasat, amellyel Johnson a salakot szokta kikaparni a tűzhelyekből, és bedugta a kályhába, a parázs közé; majd nyílást vágott a jégfalba, de anélkül, hogy teljesen átütné a falat, vagyis olyként, hogy vékony jégréteg maradt a nyílás szabadba vezető oldalán.

Társai csak nézték. Mikor a piszkavas már fehéren izzott, Hatteras megszólalt:

- Ez az izzó vasrúd arra szolgál, hogy visszaszorítsam vele a medvéket; ezt nem foghatják meg s így aztán a lőrésen át könnyű lesz sortüzet adni rájuk anélkül, hogy fegyvereinket kiragadhatnák a kezünkből.

- Jó gondolat! - kiáltott fel Bell, s mindjárt lövőállásba is helyezkedett Altamont mellett.

Most Hatteras kihúzta a vasrudat a parázsból, s gyorsan átdöfte vele a falat. Az izzó rúd nyomában siketítőn vált vízpárává a hó. Két medve odarohant, megragadta az izzó vasrudat, s borzalmasan felbömbölt; ugyanabban a pillanatban négy fegyver dörrenése remegtette meg a levegőt.

- Talált! - kiáltott fel az amerikai.

- Talált - visszhangozta Bell.

- Folytassuk - szólt Hatteras, s pillanat alatt betömte a nyílást.

A vasrudat ismét az eleven parázsba dugták; néhány perc alatt vörösen izzott.

Altamont és Bell megtöltötték puskájukat, s elfoglalták lőállásukat. Hatteras szabaddá tette a lőrést, s újra kidugta az izzó vasrudat.

Ám most a rúd valami áthatolhatatlan felületbe ütközött.

- A mindenségit! - kiáltott fel az amerikai.

- Mi a baj? - kérdezte Johnson.

- Hogy mi a baj? Semmi egyéb, mint az; hogy az átkozott bestiák egyik jégtömböt a másikra rakva falaznak be bennünket, hogy elevenen eltemessenek!

- Lehetetlen!

- Nézze, a piszkavas nem megy keresztül! Hát ez végül is már kész nevetség!

De bizony több volt nevetségnél. A helyzet aggasztóvá vált, s mindinkább rosszabbodott. A rendkívül eszes állatok ezt a módot fundálták ki, hogy megfojtsák áldozataikat. Úgy tornyozták fel a jégtömböket, hogy teljesen lehetetlenné tegyék a menekvést.

- Hát ez már mégiscsak sok! - mondta keserűen az öreg Johnson. - Ha emberek bánnának így velünk, az még csak hagyján. De hogy medvék!

E megjegyzés óta két óra telt el anélkül, hogy a foglyok helyzete változott volna. A kitörés terve megvalósíthatatlan lett: a vastag falakon semmi külső zaj sem hallatszott át. Altamont úgy futkosott fel s alá, mint egy vakmerő ember, aki kétségbeesetten látja, hogy a veszély nagyobb, mint az ő bátorsága. Hatteras borzadva gondolt a doktorra, s arra a veszedelemre, amely visszatérésekor fenyegeti.

- Ó, ha Clawbonny úr itt volna! - kiáltott fel Johnson.

- Nos, ő mitévő lenne? - kérdezte Altamont.

- Ó, ő ki tudna bennünket húzni a pácból!

- Hogyan? - kérdezte kedvetlenül az amerikai.

- Ha én azt tudnám, akkor nem lenne szükségem őrá. De azért mégiscsak kitaláltam, mit tanácsolna ő most nekünk.

- No mit?

- Azt, hogy együnk valamit! Ez semmiképpen sem árthat. Ellenkezőleg. Mit szól hozzá, Altamont úr?

- Ha úgy tetszik, hát együnk - felelt az amerikai. - Ámbár elég ostoba, hogy ne mondjam, megalázó helyzetben vagyunk.

- Fogadok - mondta Johnson -, hogy ha jóllaktunk, találunk valami módot arra, hogy kikerüljünk innen.

Senki sem felelt a főmatróznak, de asztalhoz ültek.

Johnson, mint aki a doktor iskolájában nevelkedett, megpróbált bölcselkedni a veszélyben, de ez valahogy nem akart sikerülni neki; a tréfa torkán akadt. A foglyok különben is kezdték igen rosszul érezni magukat. A levegő sűrűsödni kezdett a légmentesen elzárt helyiségben; a rossz huzatú kályhacsöveken át nem kaphattak friss levegőt, s így könnyű volt megjósolni, hogy igen rövid időn belül kialszik a tűz. A tüdők is meg a bűz is fogyasztják az oxigént, s nemsokára a szénsavnak ad helyet az éltető gáz, márpedig ez a halál!

Hatteras vette észre az új veszedelmet, nem is titkolta társai előtt.

- Akkor hát mindenáron ki kell jutnunk innen! - felelt Altamont.

- Úgy van! - helyeselt Hatteras. - De várjuk meg az éjszakát. Lyukat fúrunk a boltozatba, onnan kapunk majd friss levegőt, és egyikünk ezen a nyíláson át tüzel a medvékre.

- Egyebet nem is tehetünk - felelt az amerikai.

Ebben megegyeztek, s várták a pillanatot, amikor megkockáztathatják tervüket; az elkövetkező órákban Altamont folyvást szitkozódott a dolgok ilyetén állapota felett, amikor is - ahogyan ő mondta - "medvék és emberek vannak itt együtt, s ez utóbbiak játsszák a csúfos szerepet".


XIII. A ROBBANÓAKNA

Leszállt az est. A lámpa fénye már halványodni kezdett az oxigénszegény levegőben.

Nyolc órakor hozzáfogtak a végső előkészületekhez. A fegyvereket gondosan megtöltötték, s lyukat ütöttek a jégház boltozatán.

Már néhány perce tartott ez a munka, amelyben főként Bell ügyeskedett, amikor Johnson, a hálószobából, ahol megfigyelőként posztolt, átugrott társaihoz.

Az öreg tengerész nyugtalannak látszott.

- Hát magának mi baja? - kérdezte tőle a kapitány.

- Hogy mi bajom? Semmi! - felelte habozva az öreg.

- De mégis mi a baj? - kérdezte Altamont.

- Füleljenek csak! Nem hallanak valami furcsa zajt?

- Merről?

- Erről! Valami történik itt a szoba falával!

Bell félbeszakította munkáját. Mindnyájan hallgatóztak. Tompa zaj ütötte meg fülüket, mintha az oldalfal felől jönne. Nyilvánvaló, hogy odakünn rést ütnek a jégben.

- Kaparnak! - mondta Johnson.

- Ez kétségtelen - felelt Altamont.

- A medvék? - kérdezte Bell.

- Persze! A medvék! - felelt Altamont.

- Taktikát változtattak - folytatta az öreg tengerész. - Lemondtak arról, hogy megfullasszanak minket!

- Vagy pedig azt hiszik, hogy már megfulladtunk! - mondta az amerikai, aki most már igazán dühös volt.

- Készüljünk fel a támadásra! - szólt Bell.

- Hát akkor majd közelharcot vívunk - felelt Hatteras.

- A hétszentségit! - kiáltott fel Altamont. - Ezt én is jobban szeretem! Részemről már elegem van ezekből a láthatatlan ellenségekből! Szemtől szembe! S aki bírja, marja!

- Helyes - felelt Johnson -, de puskalövés nélkül; ilyen szűk helyen lehetetlen fegyvert használni.

- Ám legyen! Fejszével! Késsel!

A zaj nőttön-nőtt; tisztán lehetett hallani a karmok kaparászását; a medvék annál a szögletnél rontottak neki a falnak, ahol az a sziklának támaszkodó hólejtővel összeért.

- Az az állat, amelyik ott vájkál, már hatlábnyira sincs tőlünk - mondta Johnson.

- Igaza van, Johnson - felelt az amerikai -, de még van időnk arra, hogy méltó fogadtatásban részesítsük!

Az amerikai egyik kezébe fejszét, a másikba kést ragadott, s jobb lábára támaszkodva, testét hátra vetve, támadó állásba helyezkedett. Hatteras és Bell követték példáját. Johnson a puskáját szegezte előre, arra az esetre, ha tűzfegyver használatára lenne szükség.

A zaj mind erősebbé vált; a leszaggatott jégszilánkok ropogva röpültek szerte az acélos karmok csapásai alatt.

Végül már csak vékony jégréteg választotta el a támadókat ellenfeleiktől; s most hirtelen úgy szakadt be ez a réteg, mint papírabroncs a bohóc keze alatt, és egy irdatlan, fekete test jelent meg a szoba homályában.

Altamont villámgyorsan emelte fel fegyverét, hogy lesújtson vele.

- Állj! Az égre! Ne! - kiáltott egy jól ismert hang.

- A doktor! A doktor! - kiáltott fel Johnson.

Valóban a doktor volt. Saját tömegének eleven erejétől egészen a szoba közepéig gurult.

- Jó napot, kedves barátaim - mondta, amint feltápászkodott.

Társai szájtátva bámultak rá; de a megrökönyödést az öröm követte; mindenki odafurakodott hozzá, hogy megölelje az érdemes férfiút. Hatteras mélyen meghatva, hosszú ideig tartotta átölelve a doktort, aki meleg kézszorítással viszonozta a kedves fogadtatást.

- Mi a csoda! Hát ön az, Clawbonny úr? - ocsúdott fel meglepetéséből a főmatróz.

- Én vagyok, személyesen, öreg Johnsonom; engem jobban aggasztott az önök sorsa, mint önöket az enyém.

- De honnan tudta, hogy bennünket medvecsorda támadott meg? - kérdezte Altamont. - Mi attól féltünk legjobban, hogy ön nyugodtan jön hazafelé a Gondviselés-erődbe, anélkül, hogy a veszélyről sejtelme lenne.

- Ó, én mindent láttam - felelt a doktor -; az önök puskalövései figyelmeztettek; akkor épp a Porpoise roncsai közelében voltam; megmásztam egy jégbuckát, s láttam, hogy az öt medve már a sarkukban van; ó, milyen félelmet álltam ki önök miatt! De mikor a dombtetőről lebukfenceztek, s az állatok habozva álltak ott, pillanatnyilag megnyugodtam; megértettem, hogy volt idejük eltorlaszolni magukat a házban. Akkor aztán lassanként, hol kúszva, hol a jégtömbök között osonva közeledtem; ideérkeztem az erőd közelébe, láttam munkában a hatalmas hódok módjára dolgozó óriási állatokat, amint döngölték a havat, halmozták a jégtömböket, egyszóval azon voltak, hogy élve temessék el önöket. Még szerencse, hogy nem jutott eszükbe a hegykúp csúcsáról legörgetni a jégsziklákat, mert akkor könyörtelenül pozdorjává zúzták volna mindnyájukat.

- De ön sem volt biztonságban, Clawbonny úr - mondta Bell -, hiszen a medvék ön ellen is fordulhattak volna.

- Eszük ágában sem volt; a grönlandi kutyák, amelyeket Johnson szabadon eresztett, többször is ott őgyelegtek a közelükben, de a medvék nem is gondoltak rá, hogy üldözőbe vegyék őket; hogyisne, mikor sokkal ízletesebb "vad" volt számukra biztos kilátásban.

- Köszönjük szépen a bókot - mondta nevetve Altamont.

- Ó, nincs mire büszkének lenni. Szóval mikor megértettem a medvék taktikáját, elhatároztam, hogy visszajutok önökhöz. Óvatosságból bevártam, amíg besötétedik. Mihelyt az alkony első árnyai leszálltak, zajtalanul lopakodtam a lejtő felé. Megvolt az okom rá, hogy miért választottam épp azt a pontot: aknafolyosót akartam ásni. Munkához fogtam hát, hókésemmel mentem neki a jégnek; szavamra, jó szerszám! Három óra hosszat csákányoztam, vájkáltam, robotoltam, s tessék, itt vagyok, kiéhezve bár, s halálra fáradtan, de megérkeztem...

- Hogy osztozzék sorsunkban? - mondta Altamont.

- Hogy mindnyájunkat megmentsem. De adjanak már egy darab kétszersültet meg egy falat húst, mert mindjárt éhen halok.

S máris jókora darab sózott marhahúst rágtak a doktor fehér fogai. Falatozás közben hajlandó volt felelni a sürgető kérdésekre.

- Szóval hogy minket megmentsen! - mondta Bell.

- Természetesen - felelt a doktor nagyot nyelve.

- Hát igaz is - mondta Bell -, ha Clawbonny úr így haza tudott jönni, akkor mi is elmehetünk ugyanazon az úton.

- Hogyisne! - felelt a doktor - szabad teret engedni annak a kártékony fajzatnak! Végül is ráakadnának a raktárunkra, s kifosztanák!

- Itt kell maradnunk - mondta Hatteras.

- Kétségkívül - felelt a doktor -; és mégis meg kell szabadulnunk tőlük.

- De hát van mód rá? - kérdezte Bell.

- Van. Méghozzá biztos mód - felelte a doktor.

- Ugye, megmondtam! - kiáltott fel Johnson, s kezét dörzsölte. - Ha Clawbonny úr velünk van, akkor soha sincs ok a kétségbeesésre; neki mindig akad valami ötlete a tarisznyájában.

- Ó, de lapos az én szegény tarisznyám. De ha jól belenyúlok...

- Mondja, doktor, a medvék nem hatolhatnak be azon az aknafolyosón, amelyet ön ásott? - kérdezte Altamont.

- Nem. Gondom volt rá, hogy jó erősen betömjem a bejárati nyílást; így hát észrevétlenül juthatunk el a lőporkamráig.

- Pompás! Hát akkor most már mondja meg, milyen módszerrel akar megszabadítani bennünket ezektől a nevetséges látogatóktól?

- Igen egyszerű módszerrel, s a munka egy része már el is készült.

- Hogyan?

- Majd meglátják. De egészen megfeledkeztem róla, hogy nem egyedül jöttem haza.

- Hogyhogy? - kérdezte Johnson.

- Egy társam is van, akit be akarok mutatni önöknek. - S ezzel a doktor egy frissen lőtt rókát húzott elő az aknajáratból.

- Róka! - kiáltott fel Bell.

- A ma reggeli vadászatom eredménye - felelte szerényen a doktor -, s majd meglátják, hogy soha jobbkor nem kerülhetett volna róka a puskám csöve elé.

- De mondja már meg végre, hogy mi a terve?

- Az a szándékom - felelte a doktor -, hogy ezt az egész medvebandát száz font lőporral a levegőbe röpítem.

Meglepetve bámultak a doktorra.

- De honnan veszi a lőport? - kérdezték.

- A lőpor a raktárban van.

- És a raktár?

- Ez a szűk járat oda vezet. Nem ok nélkül ástam én azt a tíz öl hosszú folyosót; a házhoz közelebb is támadhattam volna a mellvédet, de megvolt a tervem.

- És hol akarja elhelyezni azt a robbanóaknát? - kérdezte az amerikai.

- A lejtőnkkel szemben, vagyis a háztól, a lőporkamrától és a raktáraktól legmesszebb eső ponton.

- De hogyan akarja mind az öt medvét egyszerre odaterelni?

- Azt csak bízza rám - felelte a doktor. - De most már elég a puszta beszédből; cselekednünk kell. Ma éjjel száz láb hosszú járatot kell ásnunk; ez bizony fárasztó munka; de öten majd csak boldogulunk vele, ha váltjuk egymást. Bell kezdi, s míg ő dolgozik, mi pihenünk egy kicsit.

- Teringettét! - kiáltott fel Johnson. - Minél többet gondolkozom rajta, annál pompásabbnak találom a Clawbonny úr módszerét.

- Biztos módszer - felelt a doktor.

- Ha ön ezt mondja, az annyi, mintha már el is pusztultak volna a medvék, szinte már a vállamon érzem a bundájukat.

- Munkára hát!

A doktor behatolt a sötét folyosóba, s Bell követte. Amerre a doktor haladt, társai is biztonságban érezték magukat. A két "kubikos" eljutott a lőporkamráig, s a szép rendben sorakozó hordók között bukkant elő. A doktor megadta Bellnek a szükséges utasításokat, a hajóács elkezdte bontani a szemközti, a lejtőnek támaszkodó falat, a doktor pedig visszatért a házba.

Bell egy órán át dolgozott, s mintegy tíz láb hosszú, szűk járatot ásott, amelyben csak hason csúszva lehetett előrehaladni. Egy óra múltán Altamont váltotta fel Bellt, s ugyanannyi idő alatt csaknem ugyanannyi munkát végzett; a járatból kivájt havat a konyhába hordták, ahol a doktor a tűznél felolvasztotta, hogy kevesebb helyet foglaljon el.

Az amerikai után a kapitány s őutána Johnson következett a munkában. Tíz óra alatt, vagyis reggel nyolc órára teljesen készen állt a járat.

A hajnal első sugarainál a doktor egy, a lőporkamra falába vágott résen át megfigyelte a medvéket.

A türelmes állatok nem tágítottak. Itt voltak, jöttek-mentek, dörmögtek, egyszóval példás kitartással álltak őrt. Ott őgyelegtek a ház körül, amely teljesen eltűnt a felhalmozott jégtömbök alatt. De egyszerre mégiscsak úgy látszott, hogy fogytán a türelmük, mert a doktor látta, hogy a medvék kezdik szétdúlni a jégtömböket, amelyeket ők halmoztak fel.

- Nahát! - mondta a mellette álló kapitánynak.

- Mit csinálnak a bestiák? - kérdezte emez.

- Úgy látom, szét akarják rombolni, amit építettek, s aztán hozzánk férkőzni! De várjunk csak egy kicsit! Hamarabb romboljuk mi szét őket! Mindenesetre, nincs több veszteni való időnk.

A doktor most odacsúszott, ahol a robbanóaknát el kellett helyezni. Itt a lejtő egész szélességében s magasságában kitágíttatta a járatot. A felső részen nemsokára már csak egy láb vastagságú jégréteg maradt úgyannyira, hogy ezt fel kellett polcolni, nehogy leomoljon.

Egy, a gránittalajba szilárdan beágyazott pózna szolgált akasztó faként; a róka tetemét felkötötték a cölöp tetejére; a cölöp aljához pedig egy hosszú kötelet erősítettek, amely az aknajáraton végigkígyózva egészen a lőporkamráig ért.

Társai követték a doktor utasításait, bár szándékát nem értették.

- Itt a csalétek - mondta, a rókára mutatva.

A cölöp lábához egy, körülbelül százfontnyi lőport tartalmazó hordócskát guríttatott.

- Ez meg itt az akna - tette hozzá.

- De vajon nem repülünk-e a medvékkel együtt mi is a levegőbe? - kérdezte Hatteras.

- Nem! Mi elég messze vagyunk a robbanás színhelyétől; egyébként a házunk szilárd építmény, de ha itt-ott meg is repedezik, annyi baj legyen, majd ismét rendbe hozzuk.

- És hogyan képzeli a robbantást?

- Hát ide nézzen: ha meghúzzuk a kötelet, azzal ledöntjük a cölöpöt, amely az akna fölötti jégréteget támasztja alá; a róka teteme így hirtelen felbukkan a lejtőn, s nem nehéz elképzelni, hogy a kiéhezett állatok habozás nélkül vetik rá magukat erre a váratlan zsákmányra.

- Helyes.

- Akkor aztán felrobbantom az aknát, s egyszerre röpítem a levegőbe a lakmározókat is meg a lakomát is.

- Tyű de jó! - kiáltott fel Johnson, aki élénk érdeklődéssel kísérte a tanácskozást.

Hatteras teljesen megbízott barátjában, nem kívánt semmiféle magyarázatot. Várt. De Altamont tudni akart minden részletet.

- Doktor - vetette fel a kérdést -, hogyan tudja olyan pontosan kiszámítani a gyújtózsinór égéstartamát, hogy a robbanás a kellő időben következzék be?

- Egyszerű - felelte a doktor -; nem számítok ki semmit.

- Száz láb hosszú a gyújtózsinórja?

- Nem.

- Így hát egyszerűen végigszórja a puskaport?

- Szó sincs róla! Az csütörtököt mondhat.

- Akkor hát valamelyikünknek fel kell áldoznia magát, odamenni, s alágyújtani az aknát?

- Én szívesen vállalkozom erre a feladatra - ajánlkozott Johnson.

- Erre semmi szükség, derék barátom - felelt a doktor, kezét nyújtva az öreg főmatróznak -; mind az ötünk élete egyformán becses, és - Istennek hála - meg is marad.

- Akkor hát lemondok a további találgatásról - vont vállat az amerikai.

- Ugyan! - felelt mosolyogva a doktor. - Hát ha az ember ilyen helyzetben sem tud kimászni a csávából, akkor mi haszna abból, hogy fizikát tanult?

- Ó - lelkesedett Johnson -, fizika!

- Az! Vagy nincs talán egy villamoselemünk s hozzá olyan hosszú zsinórunk, amilyen kell? Ugyanaz a készség, amelyet a világítótornyunknál használtunk.

- Nos?

- Nos hát akkor robbantjuk fel az aknát, mikor kedvünk tartja, mégpedig pillanat alatt, s veszély nélkül.

- Hurrá! - kiáltott fel Johnson.

- Hurrá! - visszhangozták társai, mit sem törődve azzal; hogy hallják-e őket ellenségeik, vagy sem.

Azon nyomban végigfektették az aknajáraton a villanyvezetéket, a háztól a robbanóakna fészkéig. Egyik végét rátekerték a szárazelemre, a másikat meg a lőporos hordócska közepébe ágyazták. A gyújtószikrát küldő két zsinórvéget egymás közelében helyezték el.

Reggel kilencre mindennel elkészültek. Éppen ideje volt; a medvéken végképp kitört a rombolás dühe. A doktor elérkezettnek látta a pillanatot. Johnson a lőporraktárban helyezkedett el; őrá várt a feladat, hogy meghúzza a kötelet. Elfoglalta őrhelyét.

- És most készítsék elő fegyverüket - fordult társaihoz a doktor -, arra az esetre, ha ostromlóink mégsem pusztulnának el azonnal, és álljanak oda Johnson mellé; a robbanás után nyomban rohanjanak ki.

- Rendben van - felelt az amerikai.

- S ezzel mindent megtettünk, amit ember csak tehet! Segíts magadon, s az Isten is megsegít. Nos, mi segítettünk magunkon!

Hatteras, Altamont és Bell a lőporkamrába ment. A doktor egyedül maradt a szárazelem közelében. Kisvártatva Johnson távoli kiáltását hallotta:

- Vigyázat!

- Minden rendben - felelte.

Johnson nagyot rántott a kötélen, maga felé húzva a cölöpöt, majd a lőréshez ugrott és kitekintett.

A lejtő felülete beszakadt. A jégtörmelék fölött kibukkant a róka teteme. A medvék előbb meghökkentek, de máris egy csomóban tolongva vetették rá magukat a nem várt, friss zsákmányra.

- Tűz! - kiáltotta Johnson.

A doktor nyomban zárta az áramkört; szörnyű robbanás dördült fel; a ház úgy megingott, mintha földrengés rázta volna meg, a falak megrepedeztek. Hatteras, Altamont és Bell tüzelésre kész fegyverrel rohant ki a lőporraktárból.

De nem volt szükség a puskájukra. Az öt medve közül négyet kapott el a robbanás, s csak darabokra szaggatott, felismerhetetlen, csonka, megszenesedett testrészeik hullottak alá, míg az ötödik mackó félig megsülve iszkolt, esze nélkül.

- Háromszoros hurrá Clawbonnynak! - kiáltották társai, míg a doktor mosolyogva dőlt a tárt karokba.


XIV. TAVASZ A SARKVIDÉKEN

A foglyok kiszabadultak; örömüknek meleg ünnepléssel adtak kifejezést, s zajosan hálálkodtak a doktornak. Az öreg Johnson kissé sajnálta ugyan a megégett s használhatatlanná vált medvebőröket, de ez a sajnálkozás nem nagyon befolyásolta jókedvét.

A robbanástól jócskán megrongálódott jégház tatarozásával telt el a nap.

Eltávolították a medvék rakta jégtömböket, s újra összeillesztgették a repedezett falakat. Gyorsan ment a munka, nótaszóval, mert a főmatróz olyan szépen dalolt, hogy öröm volt hallgatni.

Másnapra rendkívül megjavult az idő, hirtelen szélroham hozta az enyhülést, a hőmérő higanya -9°-ra emelkedett. Ezt a jelentékeny hőmérséklet-különbséget emberek s dolgok egyaránt élénken megérezték. A déli szellő a sarkvidéki tavasz első leheletét hozta.

Ez a viszonylag meleg idő több napig kitartott; a szélmentes helyen levő hőmérő -1°-ot mutatott. Már az olvadás jelei kezdtek mutatkozni!

A jég repedezett; itt-ott az angol parkok szökőkútjaihoz hasonlóan buggyant fel a sós víz; néhány nap múlva szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.

Sűrű pára szállt fel a hómezőkről; ez jó volt, s úgy látszott, hogy az óriási tömegek olvadásának ideje közeledik. A nap sápadt korongja is színesedni kezdett, s hosszabb sugárnyalábot vetett a látóhatár felé; az éjszaka már alig tartott három óra hosszat.

Az is a közeledő tavasz biztos jelének számított, hogy néhány hófajd, valamint az északsarki madarak, a sarki lile meg a császármadár seregestül tértek vissza. A levegő egyre jobban megtelt siketítő rikácsolásukkal, amelyre a múlt tavaszról még oly jól emlékeztek hajósaink.

Az öböl partjain megjelentek a jó vadászzsákmányul szolgáló nyulak, úgyszintén a sarki egerek, amelyeknek föld alatti vackai szabályos üregrendszert alkottak.

A doktor figyelmeztette társait, hogy mindezek az állatok már vedleni kezdenek, levetik téli, fehér szőr- és tollruházatukat, hogy nyári díszükben pompázzanak; szemlátomást "tavaszosodtak", s a természet már fakasztotta is számukra a táplálékot, a mohát, vadmákot, kőtörőfüvet s törpepázsitot.

Érezni lehetett, hogy a szétmálló hó alatt már nyújtózik a nap felé az új élet.

De a szelíd állatokkal együtt megérkeztek kiéhezett ellenségeik is; a róka meg a farkas mohón nézett zsákmány után; hátborzongató üvöltésük felhangzott a kurta éjszakákon.

A sarkvidéki farkas nagyon közeli rokona a kutyának; éppúgy ugat, mint a kutya, úgyhogy olykor a leggyakorlottabb fület is megtéveszti, például a kutyafajták fülét is; sőt még azt is mondják, hogy a farkasok itt ezzel a ravaszsággal élnek, ugatásukkal magukhoz csalják a kutyákat, aztán felfalják őket. A Hudson-öböl menti területeken meg is figyelték, s a doktor Új-Amerikában is megállapíthatta ezt a tényt. Johnsonnak gondja volt hát rá, hogy ne engedje csatangolni a szánfogat kutyáit, nehogy azok is ebbe a csapdába essenek.

Ami Dukot illeti, ő már sok vihart látott, és sokkal tapasztaltabb volt, semhogy beleszaladjon valami farkasnak a szájába.

Vagy két hétig sokat vadászgattak; bőséges frisshús-készletre tettek szert. Foglyot, hófajdot és sármányt is lőttek, ez mind ínyencfalat volt. A vadászok nem hagyták maguk mögött a Gondviselés-erődöt. Azt lehet mondani, hogy az apróvad szinte maga ment a puskacső elé; a madársereg jelenlétével rendkívül felélénkítette ezeket a csendes partokat, s így a Viktória-öböl szokatlanul örvendetes látványt nyújtott.

Az a két hét, amely a nagy medvekalandot követte, ezekkel a különféle foglalatoskodásokkal telt el. Szemmel láthatóan megindult az olvadás, a hőmérő 0 Celsius fokot mutatott; a szakadékokban már felhangzott a vízesések robaja, s a dombok lankáin hirtelen ezernyi zuhatag képződött.

A doktor megtisztogatott egy holdnyi területet, s bevetette zsázsa-, sóska- és cochleria-maggal; ezek a növények kitűnő hatásúak a skorbut ellen. Már szinte látta, mint kel ki a földből a sok apró, zöldellő levelecske, mikor hirtelen, érthetetlen gyorsasággal visszatért a sarkvidék ura, a hideg, s elfoglalta birodalmát.

Az erős északi szél hatására egyetlen éjszakán húsz fokkal szállt alá a hőmérséklet: -22°-ra süllyedt. Minden megfagyott; madarak, négylábúak, kétéltűek szinte varázsszóra tűntek el; a fókalékek bezárultak, a repedések eltűntek, a jég megint gránitkemény lett, a vízesések zuhantukban merevedtek jéggé, s hosszú, kristályszerű jégcsapokban függtek alá.

Valósággal megváltozott a látkép; s mindez a május 11-ről 12-re virradó éjjel történt. S mikor Bell reggel kidugta az orrát ebbe a farkasordító hidegbe, csepp híja, hogy ott nem hagyta.

- Ó, te északsarki természet! - kiáltott fel kissé csalódottan a doktor - hát te aztán jól elbánsz velünk! Most újra kezdhetem a vetést.

Hatteras kevésbé filozofikusan fogta fel a dolgot, merthogy annyira szerette volna kutatómunkáját folytatni. De hát erről le kellett mondania.

- Sokáig tart még ez a pocsék idő? - kérdezte Johnson.

- Nem sokáig, barátom, nem sokáig - felelte a doktor -; ezek már az utolsó rugdalódzásai! Meg kell értenie, hogy a hideg itthon van itt, s nem adja meg magát egykönnyen. Megpróbál ellenszegülni.

- Elég jól védekezik - felelte arcát dörzsölve Johnson.

- Bizony! De ezt nekem előre kellett volna látnom - felelt a doktor -, nem pedig feláldozni a magvaimat, mint valami tudatlan fráter; annál is inkább, mert szükség esetén a konyhában, a tűzhely közelében is kikeltethettem volna őket.

- Azt mondja, hogy előre kellett volna látnia ezt az időjárást? - kérdezte Altamont.

- Feltétlenül látnom kellett volna, s ehhez még csak boszorkánynak sem kell lennem! A magvaimat Pongrác, Szervác és Bonifác közvetlen védnöksége alá kellett volna helyeznem, akiknek neve napja e hó 11-, 12- és 13-ra esik.

- Ugyan már, doktor! - kiáltott fel Altamont. - Hát akkor mondja meg nekem, hogy a három említett szent milyen befolyással lehet a hőmérsékletre?

- Igen nagy befolyással; ha ugyan hinni lehet a kertészeknek, akik "fagyosszentek"-nek nevezik őket.

- Éspedig miért, ha szabad kérdeznem?

- Mert május hónapban általában hideg időszak áll be, s mert a legnagyobb hőmérséklet-süllyedés rendesen május 11-13-ra esik. Ez tény, és ennyi az egész.

- Ez furcsa. És van rá valami magyarázat? - érdeklődött Altamont.

- Hogyne. Kétféleképpen is magyarázzák: vagy azzal, hogy ebben az időszakban nagyobb számú meteor kerül a Föld és a Nap közé, vagy egyszerűen a hóolvadással magyarázzák, vagyis azzal, hogy az olvadó hó szükségszerűen nagy meleget von el. Mindkét megoldás elfogadható. Hogy vajon feltétlenül el kell-e fogadni? Nem tudom. De ha a magyarázatot nem is fogadom el fenntartás nélkül, a tény hitelességében nem kételkedhetem, s nem volna szabad megfeledkeznem róla, s így veszélyeztetni a palántáimat.

A doktornak igaza volt. Ezért vagy azért, de a május hátralevő része végig rettentő hideg volt; a vadászatokat félbe kellett szakítani, nem is annyira a kemény hideg, mint inkább a vad teljes hiánya miatt; szerencsére a frisshús-tartalékot még korántsem emésztették fel.

A telelők hát ismét tétlenségre voltak kárhoztatva; a május 11-től 25-ig terjedő két hét alatt mindössze egyetlen említésre méltó esemény történt egyhangú életükben: a hajóácsot súlyos betegség, az álhártyás torokgyík támadta meg. Bellnek erősen bedagadt a mandulája, s vastag lepedék képződött rajta. A doktor nem tévedhetett e szörnyű kórt illetően; de itt aztán igazán elemében volt a doktor, és a betegség nyilván nem számított az ő jelenlétére, mert egykettőre meghátrált. Bell nagyon egyszerű kezelésben részesült, és a gyógyszertár sem volt messze; a doktor beérte annyival, hogy néhány apró jégdarabkát nyeletett a beteggel; pár óra múlva a daganat lohadni kezdett, és a lepedék is eltűnt. Egy nappal később Bell talpon volt. Mikor társai nagy szemeket meresztettek a gyógymód felett, a doktor így szólt:

- Ez itt a torokgyík hazája; illik hát, hogy az orvosság is a kór közelében legyen.

- Az orvosság itt főként maga a doktor - tette hozzá Johnson, akinek lelkében a doktor személye mérhetetlen magasságokba emelkedett.

Ez újabb semmittevés idején a doktor elhatározta, hogy komolyan beszél a kapitánnyal: el kell térítenie Hatterast attól a szándékától, hogy bárka vagy valamilyen csónak, akár csak egy darab fa, szóval a tengereken és szorosokon való átkeléshez szükséges eszköz nélkül folytassa útját észak felé. A rögeszméjéhez csökönyösen ragaszkodó kapitány határozottan kijelentette, hogy az amerikai hajó maradványaiból semmiféle vízi járművet nem enged készíteni.

A doktor nemigen tudta, hogyan térjen a tárgyra, holott fontos volt, hogy minél előbb döntsenek, mert a júniussal eljön a nagy kirándulások évadja. Végül is, hosszas gondolkodás után egy szép napon félrevonta Hatterast, és az ő szokott, szelíd jóságával így kezdte:

- Mondja, Hatteras, barátjának tart maga engem?

- Annak bizony - felelte élénken a kapitány -, mégpedig a legjobb s egyetlen barátomnak.

- És ha én egy tanácsot adok magának - folytatta a doktor -, ha kéretlen tanácsot is, hiszi, hogy nem a magam érdekében beszélek?

- Hiszem. Tudom, hogy sose vezette személyes érdek. De hová akar kilyukadni?

- Várjon, Hatteras, még egy kérdésem van magához. Hiszi-e, hogy én éppen olyan jó angol vagyok, s hogy éppúgy igyekszem dicsőséget szerezni hazámnak, mint maga?

Hatteras meglepett pillantást vetett a doktorra.

- Hiszem - felelte, s tekintete azt kérdezte, hogy mi fog ebből kisülni.

- Maga el akarja érni az Északi-sarkot - folytatta a doktor -; én értem a becsvágyát, s osztom is; de ahhoz, hogy célhoz érjünk, sok minden szükséges.

- Nos, tán eddig nem áldoztam fel mindent a sikerért?

- Nem, Hatteras, nem áldozta fel személyes ellenszenvét, s most látom, arra is kész, hogy az Északi-sark eléréséhez elengedhetetlenül szükséges eszközöket visszautasítsa.

- Ó, maga arról a bárkáról meg arról az emberről akar beszélni - felelt Hatteras.

- Ugyan, Hatteras, hallgassunk az ész szavára, szenvedély nélkül, hidegen vizsgáljuk meg minden oldaláról ezt a kérdést. Ez a part, ahol mostanáig teleltünk, megszakadhat valahol; semmi sem bizonyítja azt, hogy észak felé hat fokon át egy darabban nyúlik el. Ha azok az értesülések, amelyek magát idáig hozták, helyesnek bizonyulnak, akkor nekünk a nyár folyamán nagy kiterjedésű szabad tengerre kell találnunk. De hát mitévők legyünk a jégtől megszabadult s hajózásra alkalmas sarki tenger partján, ha hiányoznak az átkeléshez szükséges eszközeink?

Hatteras nem válaszolt.

- Hát azt akarja, hogy mikor már csak néhány mérföldre lesz az Északi-sarktól, ne érhesse el?

Hatteras két tenyerébe hajtotta fejét.

- És most vizsgáljuk a kérdést erkölcsi oldaláról - folytatta a doktor. - Én megértem azt, hogy egy angol feláldozza vagyonát és életét, hogy Angliának eggyel több dicsőséget szerezzen. De csupán az, hogy egy amerikai hajó, egy hajótörést szenvedett hajó kiszaggatott deszkáiból készült az a vízi jármű, amely majd új partot érint, vagy ismeretlen vizeken kél át, csökkentheti-e vajon a felfedezés dicsőségét? Hát ha önmaga akadt volna rá ezen a parton egy elhagyatott hajóroncsra, vajon habozott volna-e, hogy felhasználja? Avagy tán nem egyedül az expedíció vezetőjét illeti a sikerből eredő jutalom? Azt kérdezem hát magától, vajon nem angol bárka lesz-e a bordázatától a fedélzetéig az a bárka, amelyet négy angol keze épít?

Hatteras még mindig hallgatott.

- Beszéljünk őszintén - folytatta Clawbonny -: nem a bárka fáj magának, hanem az ember.

- Igen, doktor, igenis, az ember - felelte a kapitány. - Én gyűlölöm ezt az amerikait, akit a végzet vetett utamba...

- Hogy megmentse magát!

- Hogy elveszejtsen! Ez az ember félvállról kezel engem, úgy beszél, mintha ő lenne itt az úr, azt képzeli, hogy ő tartja kezében sorsomat, s hogy tisztában van terveimmel. Vagy tán nem leplezte le önmagát, mikor az új földek elnevezéséről volt szó? Bevallotta-e valaha is, hogy mi a keresnivalója ezen az északi szélességen? Maga nem verheti ki fejemből azt a gondolatot, amely valósággal megöl engem: ezt az embert az Egyesült Államok kormánya küldte ide egy felfedező expedíció vezetőjeként.

- És ha így lenne, Hatteras, ki bizonyíthatja be azt, hogy ez az expedíció az Északi-sarkot akarta elérni? Hát Amerika nem kísérelheti meg éppúgy az Északnyugati átjáró felkutatását, mint Anglia? Az biztos, hogy Altamontnak fogalma sincs a maga terveiről, mert sem Johnson, sem Bell, sem maga, sem én nem szóltunk előtte egy szót sem.

- Ne is tudja meg soha!

- De végül is meg kell tudnia, mert nem hagyhatjuk őt itt egyedül.

- Miért ne? - kérdezte a kapitány, s kemény lett a hangja. - Miért ne maradhatna a Gondviselés-erődben?

- Ebbe ő nem egyeznék bele, Hatteras; de egyébként is, itt hagyni ezt az embert, mikor nem biztos, hogy visszajövet itt találjuk, ez több lenne, mint meggondolatlanság, ez embertelenség lenne. Altamont velünk jön, velünk kell jönnie! De minthogy fölösleges most olyasmire felhívnunk a figyelmét, amire eddig nem gondolt, ne mondjunk neki semmit, és építsünk egy bárkát, látszólag arra, hogy ezeknek a partoknak felkutatására induljunk vele.

Hatteras nem tudta rászánni magát, hogy elfogadja a barátja indítványát. A doktor hiába várta a választ.

- De hátha ez az ember nem is engedi szétszedni a hajóját? - bökte ki végre a kapitány.

- Ebben az esetben a maga oldalán lenne az igazság, s akkor az ő akarata ellenére is megépíttetné a bárkát, és ő nem követelhetne többé semmit.

- Adja az ég, hogy ne engedje szétszedni a bárkát! - kiáltott fel Hatteras.

- Előbb mindenesetre meg kell kérdezni tőle - felelt a doktor. - Majd én megkérdezem.

Még aznap este a vacsoránál Clawbonny valóban a nyári hónapokban megvalósítandó bizonyos kirándulási tervekre terelte a beszélgetést, azzal, hogy ezekre a partok vízrajzi meghatározása céljából van szükség.

- Úgy gondolom, Altamont - mondta -, hogy ön is velünk tart.

- Persze - felelt az amerikai -, tudnunk kell, meddig terjed ez az Új-Amerika.

Míg az amerikai ezeket mondta, Hatteras merőn nézte vetélytársát.

- És ebből a célból a lehető legjobban kell felhasználni a Porpoise maradványait - folytatta Altamont -; építsünk belőle egy jó erős bárkát, amelyen messzire eljuthatunk.

- Hallja, Bell? - mondta élénken a doktor. - Holnap hozzáfogunk a munkához.


XV. AZ ÉSZAKNYUGATI ÁTJÁRÓ

Másnap Bell, Altamont és a doktor kiment a Porpoise-hoz. Fában nem volt hiány. Az egykori háromárbocos bárkából, amelyet szétzúzott a jégnyomás, még össze lehetett ütni egy új jármű fő részeit. A hajóács hát azonnal nekifogott a munkának. Olyan bárkát kellett építeni, amely tengerjáró, s mégis elég könnyű legyen ahhoz, hogy szánon is lehessen szállítani.

Május utolsó napjain fölmelegedett az idő; a hőmérő higanyszála a fagypontig emelkedett; most már igazában megjött a tavasz, s a telelők levetették téli ruházatukat.

Gyakori volt az esőzés; a hó a talaj legcsekélyebb lejtését is kihasználta, hogy vízesésekben, zuhatagokban zúduljon lefelé.

Hatteras nem titkolta örömét, mikor a jégmezőkön az olvadás első jeleit észlelte. A szabad tenger! Neki ez jelentette a szabadságot.

Vajon elődei tévedtek-e vagy sem a sarki medencének e fontos kérdését illetően? Most már remélte, hogy nemsokára megkapja a választ erre a kérdésre. Vállalkozásának egész sikere ettől függött.

Egy elég meleg napot követő este, amikor már minden jel arra mutatott, hogy itt az olvadás ideje, erre az érdekes tárgyra - a szabad tengerre - terelte a beszélgetést.

Ismét felsorolta megszokott érveit, és a doktor, mint mindig, most is melegen osztotta véleményét. De amúgy sem lehetett tagadni a következtetések helyességét.

- Nyilvánvaló - kezdte Hatteras -, hogy ha az óceán a Viktória-öböl előtt megszabadul a jégtől, akkor a déli része is Új-Cornwallig és a De la Reine-csatornáig jégmentes lesz. Penny és Belcher így látták, s biztos, hogy jól látták.

- Én is ezen a véleményen vagyok, Hatteras - felelte a doktor -, és semmi jogunk kételkedni ennek a két nagynevű tengerésznek a szavahihetőségében; némelyek megkísérelték, de hasztalanul, hogy a tükröződés hatásának tulajdonítsák a két sarkkutató felfedezését; de ha nem lettek volna biztosak a dolgukban, nem védhették volna olyan határozottan a maguk igazát.

- Én is mindig így gondoltam - kapcsolódott a beszélgetésbe az amerikai -; a sarki medence nemcsak nyugat felé terjed, hanem kelet felé is.

- Valóban ezt lehet feltételeznünk - felelte Hatteras.

- Ezt kell feltételeznünk - folytatta az amerikai -, mert azt a szabad tengert, amelyet Penny és Belcher kapitány a Grinnel-föld partjai közelében látott, Kane hadnagya, Morton szintén észrevette a Morton-szorosban, amelyet erről a vakmerő tudósról neveztek el!

- Mi nem vagyunk a Kane-tengerben - felelte szárazon Hatteras -, így hát nem is bizonyosodhatunk meg e tény felől.

- De legalábbis feltételezhetjük - mondta Altamont.

- Minden bizonnyal - szólt közbe a doktor, aki szerette volna elkerülni a haszontalan vitát -; úgy igaz, ahogyan Altamont gondolja; hacsak a környező területeknek nincs valami sajátos jellegük, ugyanazok alatt a szélességi fokok alatt a jelenségek is ugyanazok. Így hát én éppúgy hiszek a keleti, mint a nyugati szabad tenger létezésében.

- Mindenesetre, ez a mi szempontunkból nem fontos - jelentette ki Hatteras.

- Ebben nem értek egyet önnel, Hatteras - felelte az amerikai, akit már ingerelni kezdett a kapitány tettetett közönye -; bizonyos tekintetben igenis fontos lehet számunkra!

- Például mikor, ha szabad kérdeznem?

- Majd akkor, ha a visszatérésre gondolunk.

- A visszatérésre! - kiáltott fel Hatteras. - Ugyan ki gondol a visszatérésre?

- Senki - felelte Altamont -, de úgy vélem, végül mégiscsak megállunk valahol.

- Hol? - ütötte fel a fejét Hatteras.

Most először szögezték egyenest az amerikainak ezt a kérdést. A doktor odaadta volna fél kezét, ha menten elvághatja ezt a vitát. Altamont nem válaszolt, s a kapitány megismételte kérdését.

- Hol? - kérdezte makacsul.

- Hát ott, ahová megyünk - felelte nyugodtan az amerikai.

- Ki tudja, hova megyünk - szólt közbe békítően a doktor.

- Én tehát azt állítom - folytatta Altamont -, hogy ha a sarki medencének hasznát akarjuk látni visszatérésünkkor, megkísérelhetnek, hogy a Kane-tengerhez jussunk; az egyenesebb úton visz a Baffin-tengerhez.

- Azt hiszi? - kérdezte gúnyosan a kapitány.

- Azt. Mint ahogyan azt hiszem, hogy ha ezek az északsarki tengerek valaha is hajózhatók lennének, ezen az úton kell azokat megközelíteni, mert ez az egyenesebb út. Nagy felfedezés ám annak a dr. Kane-nek a felfedezése.

- Valóban! - dühöngött Hatteras, s véresre harapta az ajkát.

- Igen, ez tagadhatatlan - mondta a doktor -, s hagyjuk meg mindenkinek a maga érdemét.

- Nem is szólva arról - folytatta csökönyösen az amerikai -, hogy e hírneves tengerész előtt senki sem hatolt oly mélyen északra.

- Remélem, hogy most majd az angolok megelőzik! - vágta rá Hatteras.

- És az amerikaiak! - csattant fel Altamont.

- Az amerikaiak! - visszhangozta gúnyosan Hatteras.

- Hát én mi vagyok? - mondta büszkén Altamont.

- Mármint ön? - felelte alig fékezett indulattal Hatteras. - Ön olyan ember, aki szerint a vakvéletlennek ugyanannyi a része a dicsőségben, mint a tudománynak! Az ön amerikai kapitánya messzire jutott északra, de csupán a véletlen...

- A véletlen! - kiáltott fel Altamont. - Ön tehát azt meri állítani, hogy Kane nem erélyének és tudásának köszönhette ezt a nagy felfedezést?

- Én csak azt mondom - vágott vissza Hatteras -, hogy ezt a Kane nevet nem való kiejteni egy olyan országban, amelyben a Parryk, a Franklinok, a Rossok, a Belcherek, a Pennyk szereztek hírnevet, sem pedig ezeken a vizeken, ahol az Északnyugati átjáró nyílt meg az angol Mac Clure előtt...

- Mac Clure! - vágta oda keményen az amerikai. - Épp ön idézi ezt a nevet, ön, aki lenézi a véletlen szerepét? Vagy tán az ön Mac Clure-ja nem a vak véletlennek köszönhette sikerét?

- Nem! - felelte még egy fokkal hangosabban Hatteras. - Nem! A bátorságának köszönhette. Meg annak, hogy négy télen át rendületlenül kitartott e jégvilág közepette...

- Az ám - felelte az amerikai -; a jég foglya lett, nem bírt visszajönni, s végül is elhagyta a hajóját, az Investigator-t, hogy visszatérjen Angliába!

- Barátaim... - szólt közbe a doktor.

- Egyébként hagyjuk az embert, s nézzük az eredményt - vágta el a doktor szavát Altamont. - Ön az Északnyugati átjáróról beszél. Nos, ezt az átjárót egyelőre még meg kell találni!

Hatteras felugrott erre a szóra; soha ennél izgalmasabb nemzetiségi vita nem merült fel két ellenfél között!

A doktor ismét megpróbált közbelépni.

- Nincs igaza, Altamont - mondta az amerikainak.

- Dehogyis nincs! Igenis, fenntartom állításomat - makacskodott az amerikai -, az Északnyugati átjárót még meg kell találni, vagyis át kell haladni rajta, ha így jobban tetszik önnek! Mert Mac Clure nem ment végig rajta, s a mai napig sem érkezett a Baffin-tengerbe olyan hajó, amely a Bering-szorosból indult!

Ha szó szerint vesszük, ez tény volt. Mit lehetett erre válaszolni az amerikainak?

Hatteras azonban mégis felállt, és így szólt:

- Nem tűröm tovább, hogy jelenlétemben csepüljék egy angol kapitány dicsőségét!

- Nem tűri! - felelte az amerikai, s ő is felpattant helyéről. - De a tények beszélnek, s önnek nincs hatalmában megsemmisíteni azokat.

- Uram! - szólt élesen Hatteras, és elsápadt a dühtől.

- De barátaim! Nyugodtabban! - csillapítgatta őket a doktor. - Hiszen tudományos kérdés felett vitázunk!

A derék jó Clawbonny mindenáron csak tudományos vitát szeretett volna látni ott, ahol pedig egy amerikai meg egy angol kölcsönös gyűlöletéről volt szó.

- Majd én mindjárt felsorolom önnek azokat a tényeket - folytatta fenyegetően Hatteras, aki most már senkire sem hederített.

- Én is megmondom a magamét! - vágott vissza az amerikai.

Johnson és Bell nem tudta, mitévő legyen.

- Uraim! - szólt rájuk hangos szóval a doktor. - Engedjék meg, hogy én is szóhoz jussak! Szeretnék mondani valamit; a kérdéses tényeket én éppúgy ismerem, mint önök, sőt még jobban, mint önök; engedjék meg hát, hogy pártatlanul szóljak hozzá.

- Igen! Úgy van! - helyeselt Bell és Johnson, akiket aggasztott a vita ilyetén fordulata, s közbeszólásukkal kedvező többséget teremtettek a doktor számára.

- Tessék, Clawbonny úr - mondta Johnson -, az urak várják a szavát, s legalább mi is tanulhatunk belőle.

- Beszéljen hát! - vetette oda az amerikai.

Hatteras ismét leült, beleegyezően bólintott, s összefonta mellén a karját.

- Most elmondom önöknek az igaz, való tényeket - kezdte a doktor -, s rendreutasíthatnak, barátaim, ha kifelejtek vagy változtatok valamit.

- Ismerjük önt, Clawbonny úr - felelte Bell -; ne féljen semmitől, csak beszéljen.

- Íme, itt a sarkvidéki tengerek térképe - folytatta a doktor, miközben felállt, hogy összeszedje a "periratokat" -; ezen könnyű követni Mac Clure hajóútját, s így önök az ügy ismeretében ítélhetnek.

A doktor azoknak a kitűnő térképeknek egyikét teregette ki az asztalon, amelyeket az admiralitás rendeletére adtak ki, s amelyen már a legújabbkori sarkvidéki felfedezések is rajta voltak. Aztán így folytatta:

- Amint önök is tudják, 1848-ban két hajót, Kellet kapitány Heraldjét és a Morr parancsnoksága alatt álló Plowert küldték ki a Belony-szorosba, hogy ott megkíséreljék felkutatni Franklin nyomait. Kutatásaik eredménytelenek maradtak. 1850-ben Mac Clure is csatlakozott hozzájuk; ő az Investigator parancsnoka volt, 1849-ben James Ross parancsára ezen a hajón tette meg az utat. Őt követte főnöke, Collinson kapitány, aki az Entreprise-re szállt; de ő megelőzte, s a Bering-szoroshoz érkezve kijelentette, hogy nem várakozik tovább, hanem továbbindul, saját felelősségére - most füleljen, Altamont! -, hogy ráakadjon Franklinra vagy az átjáróra.

Altamont nem árulta el, hogy helyesli-e vagy helyteleníti a mondottakat.

A doktor folytatta:

- 1850. augusztus 5-én, miután még egyszer utoljára érintkezésbe lépett a Plowerrel, Mac Clure egy csaknem ismeretlen úton nekivágott a keleti vizeknek; nézzék, itt ez a térkép alig jelez földet. Augusztus 30-án a fiatal tiszt a Bathurst-fokot határozta meg, szeptember 6-án pedig a Baring-földet - amelyről azóta már azt is megtudta, hogy a Banks-földnek egy része -, majd a Prince Albert-földet fedezte fel. Ekkor elszántan nekivágott annak a szorosnak, amely ezt a két nagy szigetet elválasztja egymástól, s amelyet ő Prince de Galles-tengerszorosnak keresztelt el. Na most kövessük a bátor hajós esze járását, s lépjünk be ebbe a tengerszorosba! Ő azt remélte, hogy majd kibukkan a Melville-medencében, amelyen mi is áthajóztunk, s igaza volt, mikor ezt remélte; de a tengerszoros végpontján a jéghegyek áthághatatlan akadályt állítottak elébe. Így hát Mac Clure-nak meg kellett állnia útjában, és 1850-51 telét ott kellett töltenie; ez idő alatt átkelt a jégmezőn, biztosítván magának a tengerszoros és a Melville-medence közti összeköttetést.

- Igen, de nem jutott el a Melville-medencébe - jegyezte meg Altamont.

- Várjon csak - folytatta a doktor; - Ezen a telelésen Mac Clure tisztjei bejárják a közeli partokat, a Baring-földet, a Prince Albert-föld déli s a Walker-fok északi részét. Júliusban, az olvadás első napjaiban Mac Clure másodszor is megkísérli, hogy az Investigatorrel behajózzék a Melville-medencébe; meg is közelíti húsz mérföldre, mindössze húszmérföldnyire van már csak tőle! Ám a szél ellenállhatatlanul dél felé sodorja, s ezzel az akadállyal nem tud megküzdeni. Így hát arra határozza el magát, hogy ismét leereszkedik a Prince de Galles-szoroson, s megkerüli a Banks-földet, hogy nyugaton kísérelje meg azt, ami keleten nem sikerült neki. Visszafordítja a hajóit; 18-án meghatározza a Kellet-fokot, s 19-én, két fokkal magasabban, a Prince Alfred-fokot; majd a jéghegyek ellen vívott szörnyű küzdelem után a Banks-átjáróban akad meg, ama szorosok sorozatának bejáróján, amelyek a Baffin-tengerbe vezetnek.

- De ott sem tudott átkelni - szólt közbe Altamont.

- Várjon még egy kicsit, s legyen türelemmel, mint ahogyan Mac Clure is türelemmel volt. Szeptember 26-án elfoglalta téli szállását a Banks-földtől északra, a Könyörületesség-öbölben, s itt időzött 1852-ig. Elérkezik az április. Mac Clure-nak már csak tizennyolc hónapra van élelme. De mégsem akar visszafordulni. Elindul, szánon kel át a Banks-szoroson, s a Melville-szigetre érkezik. Kövessük csak őt. Azt remélte, hogy ezeken a partokon rátalál Austin parancsnok hajóira, amelyeket a Baffin-tengeren és a Lancaster-tengerszoroson át küldtek elébe. Április 28-án érinti a Winter Harbourt, vagyis azt a pontot, ahol harminchárom hónappal azelőtt Parry telelt; de hajó sehol. Csupán egy jelzőoszlopban talált írásból tudja meg, hogy Austin hadnagya, Mac Clintock egy évvel előbb arra járt s visszatért. De ahol másvalaki kétségbeesett volna, Mac Clure nem esik kétségbe. Teljesen a vakvéletlenre bízva, egy másik írást helyez el a jelzőoszlopban, tudtul adván azt a szándékát, hogy a felfedezett Északnyugati átjárón át a Lancaster-szorosba s onnan a Baffin-tengerbe jutva visszatér Angliába. Ha nem hallatszik több hír felőle, ennek az az oka, hogy a Melville-szigettől nyilván észak vagy nyugat felé sodródott; aztán mégis csüggedetlenül tér vissza a Könyörületesség-öbölbe, ahol az 1852-53. évi telet tölti. Ez már a harmadik telelése volt.

- Én sose vontam kétségbe Mac Clure bátorságát, csak azt mondtam, hogy nem járt sikerrel - szólt közbe Altamont.

- Kövessük őt tovább - felelt a doktor. - Vad hiányában, kétharmadrész élelemadagokon töltött rendkívül szigorú tél után márciusban Mac Clure arra szánja el magát, hogy legénysége felét, akár a Baffin-tengeren, akár a Mackenzie-folyón és a Hudson-öblön át visszaküldi Angliába. A legénység másik fele viszi majd vissza az Investigatort Európába. Azokat a leromlott fizikumú embereket válogatta ki, akikre itt egy negyedik tél gyászos következményekkel járt volna. Minden készen volt az április 15-re tervezett indulásukra, amikor, április 6-án a hadnagyával, Creswell-lel a jégmezőn sétáló Mac Clure egy észak felől integetve feléjük futó férfira lett figyelmes. Ez az ember Pim hadnagy volt, a Heraldről, annak a Kellet kapitánynak hadnagya, akit ő - miként az elbeszélésem elején elmondtam - a Bering-szorosnál hagyott volt. Kellet, mikor Winter Harbourba érkezett, megtalálta a Mac Clure véletlenre bízott céduláját, s így tudomást szerezve arról, hogy a Könyörületesség-öbölben tartózkodik, hadnagyát, Pimet küldte a bátor kapitány elébe. A hadnagyot a Heraldnek egy legénységi különítménye követte. A legénység között ott volt de Bray francia tengerészzászlós is, aki önkéntesként szolgált Kellet kapitány vezérkarában. Remélem, nem kételkedik honfitársainknak ebben a találkozásában!

- A legkevésbé sem - felelte Altamont.

- Nos, nézzük hát, mi is történt még, s hogy vajon valóban áthaladtak-e ezen az Északnyugati átjárón. Figyeljék meg, hogy ha Parry felfedezéseit összekötnék a Mac Clure-éivel, rájönnének, hogy Amerika északi partjait megkerülték.

- De nem egyetlen hajó kerülte meg - felelt Altamont.

- Nem, de egyetlen ember. Folytassuk. Mac Clure fölkereste Kellet kapitányt a Melville-szigeten. Tizenkét nap alatt tette meg a százhetven mérföldes utat, amely a Könyörületesség-öblöt a Winter Harbourtól elválasztja; megegyezett a Herald parancsnokával, hogy elküldi hozzá betegeit, majd visszatért a hajójára. Mac Clure helyében mindenki úgy vélte volna, hogy megtette a magáét, de a rettenthetetlen fiatalember még egyszer szerencsét akart próbálni. Ekkor - és most jól figyeljenek! -, ekkor a hadnagya, Creswell, az Investigator betegeinek s rokkantjainak kíséretében elhagyta a Könyörületesség-öblöt, Winter Harbourba ment, majd onnan négyszázhetven mérföldes utat tett a jégmezőn, s június 2-án elérte a Beechey-szigetet, és néhány nap múlva tizenkét emberével a Phénix fedélzetén volt.

- Ahol akkoriban Inglefield kapitány parancsnoksága alatt jómagam is szolgáltam - szólt közbe Johnson -, s visszatértünk volt Angliába!

- És 1853. október 7-én - folytatta a doktor - Creswell, miután a Bering-szoros és a Farewell-fok közti egész területet átszelte, megérkezett Londonba.

- Nos hát - szólt közbe Hatteras -, ha valaki egyik oldalon megérkezik, miután a másik oldalról indult volt el, erre bízvást lehet azt mondani, hogy "áthaladt".

- Igen, de úgy haladt át, hogy négyszázhetven mérföldet a jégmezőn tett meg - felelt Altamont.

- Mit számít az?

- Minden ezen fordul meg - felelt az amerikai. - Az a kérdés, hogy Mac Clure hajója haladt-e át?

- Nem - felelt a doktor -, mert a negyedik telelés után Mac Clure-nak el kellett hagynia jégbe fagyott hajóját.

- Nos, ha tengeri utazásról van szó, akkor nem az embernek, hanem a hajónak kell áthaladnia. Ha az Északnyugati átjáró valaha is járható lesz, akkor hajók és nem szánok számára lesz járható! Vagyis a hajónak kell megtennie az utat, s hajó híján a bárkának.

- A bárkának! - kiáltott fel Hatteras, aki nyilvánvaló szándékosságot hallott ki az amerikai szavából.

- Altamont - sietett közbeszólni a doktor - ön itt gyerekes megkülönböztetést tesz, s mi nem adunk önnek igazat.

- Önök könnyen beszélnek, uraim - felelte az amerikai -, hisz négyen vannak egy ellen. De ez nem gátol engem abban, hogy megtartsam a véleményemet.

- Hát csak tartsa meg magának a véleményét - kiáltott fel Hatteras -, mégpedig olyan jól, hogy ezentúl ne is halljunk róla!

- Milyen jogon beszél velem így? - méltatlankodott az amerikai.

- Azon a jogon, hogy én vagyok itt a kapitány! - csattant fel dühösen Hatteras.

- Szóval én az ön parancsnoksága alatt állok? - vágott vissza Altamont.

- Ehhez kétség sem fér! És jaj önnek, ha...

A doktor, Johnson és Bell közbelépett. Legfőbb ideje volt. Már csúnyán méregették egymást. A doktor nehéznek érezte a szívét.

Néhány békítő szó után azonban Altamont az amerikai himnuszt, a Yankee Doodle-t fütyürészve lefeküdt; aludt-e vagy sem, nem lehet tudni, de egy árva szót se szólt.

Hatteras elhagyta a sátrat, s nagy léptekkel sétált odakünn; csak egy óra múlva tért vissza, s anélkül, hogy egy szót is szólt volna, ő is lefeküdt.


XVI. AZ ÉSZAKI-SARK ÁRKÁDIÁJA

Május 29-e volt az első nap, amikor nem nyugodott le a nap; korongja épp hogy érintette a látóhatár szélét, de alighogy hozzáért, máris emelkedni kezdett; beléptek a huszonnégy órás nappalok évszakába. Másnap pompás fény körben jelent meg a sugárzó égitest, a színskála minden színében tündökölt e fénykör. Ennek a tüneménynek gyakori megjelenése mindannyiszor magára vonta a doktor figyelmét, sosem mulasztotta el, hogy feljegyezze a megjelenés dátumát és a fénykör méreteit; ez a fénykör, amelyet ma figyelt meg, elliptikus alakjával eddig még kevéssé ismert jelenség volt.

Nemsokára minden rikoltozó szárnyas népség megjelent; tömegestül a túzokok, csapatostul a kanadai vadludak; Florida vagy Arkansas messze tájairól jöttek, meglepő gyorsasággal húztak észak felé, a tavaszt hozták szárnyaik alatt. A doktornak sikerült egy-kettőt elejtenie közülük, s két-három korai darvat, sőt egy árva gólyát is.

A nap sütött, s most már mindenütt olvadásnak indult a hó. A repedéseken és a fókalékeken átszüremlett a sós tengervíz, s ez siettette az olvadást; a tengervízzel keveredve a jég mocsokszín habarccsá alakult, amit "slush"-nak - latyaknak - hívnak a sarkutazók. Széles tócsák lepték el az öböllel szomszédos területeket, s úgy bújt elő a növényzet a jégpáncél alól kiszabadult talajból, mintha ez a sovány föld akarná létrehozni az északsarki tavaszt.

A doktor újra megkezdte a palántázást; magja volt hozzá elég. Egyébként meglepetve látta, hogy valami sóskaféle magától bújik elő a kiszáradt kövek között, s a doktor megcsodálta a természet teremtő erejét, amely ily mostoha körülmények közt is jelentkezik. Zsázsát vetett, és a palánta három hét múlva már tíz centiméterre nőtt.

A hanga is kezdte már félénken mutogatni kis halvány rózsaszín, csaknem színtelen virágait, mintha csak valami ügyetlen piktor keze túl sok vízzel keverte volna azt a rózsaszín festéket. Egészében véve Új-Amerika növényvilága bizony elég szegényes, de azért ezt a ritka és satnya növényzetet is öröm volt nézni. Mindössze ennyit volt képes adni ez a gyenge kis napsugár, mintegy a gondviselés utolsó emlékeként, annak jeléül, hogy nem feledkezett meg teljesen ezekről az isten háta mögötti tájakról.

Végre aztán igazán kimelegedett az idő. Június 15-én +14°-ot mért a doktor. Nem akart hinni a szemének, de el kellett fogadnia, ha a hőmérő ennyit mutatott. A táj megváltozott. A napsugarak cirógatására számtalan vízesés indult meg a csúcsokon, hogy rohantában robajlón zúduljon a szakadékba. A jégmező táblákra töredezett, és a szabad tenger nagy kérdésének most már dűlőre kellett jutnia. A domboldalakról mélybe gördülő lavinák robajától rengett a lég, s a jégmezők rianása siketítő ropogással töltötte meg a tájat.

A sarkutazók kirándultak a Johnson-szigetig. Ez valójában csak egy jelentéktelen, sivár, puszta szigetecske volt, de azért az öreg főmatróz nem kevésbé volt elragadtatva attól, hogy ez a néhány tengerbe veszett szikla az ő nevét viseli, sőt a nyaktörést is kockáztatva szerette volna bevésni a nevét az egyik magasan fekvő sziklába.

Hatteras sétái folyamán gondos kutatást végzett a Washington-fokon túl fekvő területekig. A hóolvadás jelentősen megváltoztatta a táj képét; szakadékok és domboldalak bukkantak elő ott, ahol ezelőtt, a tél széles, fehér szőnyege alatt minden egyforma lapálynak látszott.

A jégház és a raktárak elolvadással fenyegettek, s gyakran kellett tatarozni az épületeket; szerencsére ezeken az északi szélességeken ritka az ilyen meleg idő, az átlagos hőmérséklet alig emelkedik a fagypont fölé.

Június 15-e táján a bárka építése már jócskán előrehaladt, s formája kezdett kialakulni. Amíg Bell és Johnson a bárka építésén dolgozott, a többiek néhány nagy vadászattal próbálkoztak, s nem eredménytelenül. Egy-két rénszarvast is sikerült elejteniük, holott ezeket az állatokat igen nehéz puskavégre kapni; de Altamont a hazájabeli indián módszerrel élt: négykézlábra ereszkedve mászott feléjük, fegyverét s két karját úgy tartva feje fölé, hogy azok e félénk négylábúak szarvához legyenek hasonlatosak; így aztán lőtávolból közelíthette meg, s biztos lövéssel teríthette le az állatokat.

De a vidék voltaképpeni nagyvadja, a pézsmaökör, amelynek Parry a Melville-szigeten számos csordájára akadt, úgy látszott, nem látogatja a Viktória-öböl partjait. Tehát távolabbi kirándulásra kellett elszánniuk magukat, hogy ezekre az értékes állatokra vadászhassanak, s egyben a keleti területet is felkutassák. Hatteras nem szándékozott a szárazföldnek ezen a részén a Sarkig hatolni, de a doktor nem bánta volna, ha általános képet alkothat a tájról. Úgy döntöttek hát, hogy a Gondviselés-erődtől egy földrajzi pontnyi távolságig hatolnak el. Altamont a vadászat kedvéért tartott velük. Duk természetesen szintén részt vett a kiránduláson.

Így hát hétfőn, június 17-én reggel hat órakor pompás időben elhagyták a Doktor-lakot. A hőmérséklet +5° volt, szél nem fújt, a levegő tiszta volt. A három vadász mindegyike kétcsövű vadászfegyverrel, szekercével és hókéssel látta el magát; Duk a nyomukban. Két-három napos kirándulásra rendezkedtek be; élelmet is ennek megfelelően vittek magukkal.

Reggel nyolc órára Hatteras és két társa mintegy hét mérföldet hagyott maga után. Még eddig egyetlen élőlény sem került a puskájuk elé, hogy célpontnak ajánlkozzék, s a vadászat már azzal fenyegetett, hogy csupán kirándulás lesz belőle.

Ezen az új tájon terjedelmes síkságok nyúltak el, beláthatatlan messzeségben; számtalan, csak a minap fakadt patak futott rajta keresztül, s tószerű, hatalmas, mozdulatlan tócsák tükrözték a nap ferde sugarait. Az olvadásnak indult jégréteg alatt olyan üledékes talajon lépkedett a lábuk, amilyet a víz romboló hatása idéz elő, szerte az egész földtekén.

De néhány szabálytalan formájú, sajátos szerkezetű kőtömböt is láttak, olyat, amelynek jelenlétét ezen a talajon nehéz volt megmagyarázni. Lemezes szerkezetű palára, a mésztartalmú talaj különféle termékeire is nagy bőségben akadtak itt, s különösen furcsa, áttetsző, s az irlandi pát sugártörésére emlékeztető kristályfajtákra.

De bár a doktor nem vadászott, mégsem ért rá geológuskodni: a tudós csak lépésről lépésre jut előre, márpedig az ő társai gyorsan haladtak. Azért mégis tanulmányozta a talajt, s annyit csevegett, amennyi csak telt tőle, mert nélküle halálos csendben menetelt volna a kis csapat. Altamontnak semmi kedve sem volt szólni a kapitányhoz, aki úgysem óhajtott volna válaszolni neki.

Délelőtt tíz órára a vadászok vagy tizenkét mérföldre haladtak kelet felé. A tenger a látóhatár alatt rejtezett; a doktor azt ajánlotta, hogy álljanak meg ebédelni. Egykettőre bekapták az ebédet, s fél óra múlva továbbindultak.

Most szelíd lépcsőzetben ereszkedett alá a talaj, itt-ott hófoltok maradtak, vagy a terület fekvése, vagy a sziklák lejtőssége miatt, s ez olyan bodrozódó külsőt adott a tájnak, mint mikor erős szellő fodrozza a hullámokat a nyílt tengeren.

Egy szál növényzet sem látszott sehol, az egész síkságon, s úgy tűnt, hogy élőlény sem járt soha erre.

- Hát azt elmondhatjuk - fordult a doktorhoz Altamont -, hogy a vadászattal nem volt szerencsénk. Be kell látnunk, hogy ez a vidék nem sok táplálékkal szolgál az állatvilágának; de a vadaknak nincs is joguk ahhoz, hogy finnyáskodjanak, így hát előzékenyebbek is lehetnének.

- Azért ne keseredjünk el - felelt a doktor -; a nyári évad épp hogy csak elkezdődött, és ha Parry annyi különféle állatra akadt a Melville-szigeten, semmi ok sincs arra, hogy mi is ne találjunk.

- De mi északabbra vagyunk - felelt Hatteras.

- Kétségtelenül, de az, hogy észak, az csak üres szó ebben a kérdésben; a hideg sarkpontját kell figyelembe venni, vagyis azt a végtelen jégvilágot, amelynek közepette a Forwarddal teleltünk. Ám amily mértékben felfelé haladunk, abban a mértékben távolodunk a földgolyó leghidegebb részétől; tehát ezen a területen túl rá kell akadnunk mindarra, amire Parry, Ross és a többi sarkutazó rátalált.

- Mindenesetre - sóhajtott fel bánatosan Altamont -, eddig mi itt inkább a felfedezők mesterségét űztük, mintsem a vadászokét!

- Csak türelem - felelt a doktor -, lassacskán változni kezd a vidék, s nagyon csodálkoznék, ha nem akadnánk vadra azokban a vízmosásokban, ahol valamelyes kis növényzet módját lelte a megélhetésnek.

- Be kell vallani - mondta bosszúsan az amerikai -, hogy bizony lakatlan s lakhatatlan területen vonulunk át.

- Ó! "Lakhatatlan." Ez csak amolyan frázis - válaszolt a doktor -; én nem hiszem, hogy vannak lakhatatlan területek; az ember, ha áldozatok árán is, ha nemzedékek pusztulnak is bele, de a mezőgazdaság tudományának minden eszközével végül mégiscsak termékennyé varázsolja az ilyen vidéket is!

- Úgy gondolja? - kérdezte Altamont.

- Természetesen! Ha ön azon a vidéken járna, amely a földi élet bölcsője volt, ott, ahol Théba, Ninive, Babilon terült el egykoron, atyáink e termékeny völgyeiben lehetetlennek látná, hogy valaha is emberek élhettek ott, sőt még a levegő is megmételyeződött ott azóta, hogy az emberek eltűntek onnan. Ez általános törvénye a természetnek, amely egészségtelenné, terméketlenné teszi azokat a vidékeket, ahol mi még nem élünk, éppúgy, mint azokat, ahol mi már nem élünk. Tudja meg hát: az ember maga teremti meg hazáját, jelenlétével, szokásaival, szorgalmával - s többet mondok -, magával a leheletével. Lassanként módosítja a talaj párolgását, a légköri viszonyokat, s már azzal is egészségesebbé teszi, hogy lélegzik! Tehát legfeljebb azt mondhatjuk, hogy vannak lakatlan helyek. De lakhatatlanok? Lakhatatlanok nincsenek sehol!

Ilyen beszélgetésbe merülve folyvást meneteltek a természettudósokká vedlett vadászok, míg egy tágas, csupasz völgyféléhez nem értek, amelynek mélyén egy csaknem teljesen jégmentes folyó kígyózott. Déli fekvése folytán partjain s lejtőin némi növényzet tengődött. A talaj itt valósággal áhítozott a megtermékenyülésre, csak néhány hüvelyknyi televényföldre lett volna szükség, s a föld boldogan ontotta volna a termést. A doktor figyelmeztette társait a talajnak erre a nyilvánvaló sajátosságára.

- Nézzék például ezt - mondta -, hát valami vállalkozó szellemű telepesek szükség esetén nem tudnának megélni ebben a vízmosásban? Szorgalommal s kitartással át tudnánk alakítani; persze nem mérsékelt övi szántófölddé, ezt nem állítom, de mindenesetre olyan területté, amelyen meg lehet élni. De nézd csak! Ha nem csalódom, néhány négylábú lakója is van ennek a földnek! Ismerik a jó helyecskéket a szemtelenek!

- Szavamra, sarki nyulak! - kiáltott fel Altamont, s már töltötte is a puskáját.

- Várjon! - kiáltott rá a doktor - várjon, maga megveszekedett vadász! Ezeknek a szegény állatoknak eszükben sincs a menekülés! Ugyan, ne bántsa őket, hiszen felénk tartanak!

Három-négy süldőnyúl, az apró hanga s az új moha közt ugrándozva valóban a három vadász felé tartott; úgy látszott, cseppet sem félnek tőlük, kedves, együgyű pofácskával futottak oda hozzájuk, amivel azonban egyáltalán nem sikerült lefegyverezniük Altamontot.

Nemsokára ott csücsültek a nyuszik a doktor lába előtt; lehajolt hozzájuk, megsimogatta a bundácskájukat, s így szólt:

- Mire való puskalövéssel fogadni azt, aki gyöngédségért jő hozzánk? Semmi hasznunk ezeknek a kis állatoknak a halálából.

- Igaza van, doktor - felelt Hatteras. - Hagyjuk meg az életüket.

- Hát ezek a hófajdok, amelyek itt felénk repülnek? - kiáltott fel Altamont. - Meg ezek a gémek, amelyek a hosszú pipaszárlábaikon döcögnek erre?

Egész sereg szárnyas népség jött a vadászok elébe, nem is sejtvén a veszélyt, amelyet a doktor jelenléte hárított el felőlük. Még Duk maga is megemberelte magát, s csodálkozva állt ott.

Érdekes s egyben megható látványt nyújtott ez a sok szép állat, amint bizalmatlanság nélkül ott futkároztak, ugrándoztak, röpködtek körülöttük. Néhány madár a jóságos Clawbonny vállára telepedett; az állatok a lába elé heveredtek, mintegy kínálkozva nyúltak el a szokatlan gyöngédség, a cirógató emberkéz alatt. Mintha csak minden tőlük telhetőt elkövetnének ez ismeretlen vendégek méltó fogadtatására. Örvendezve csacsogott a sok madár, egymást hívogatták, s jöttek is, a vízmosás minden pontjáról; valóságos varázslónak látszott köztük a doktor.

A vadászok folytatták útjukat, felfelé haladtak a patak meredek partjain, s nyomukban mindenütt szárnyas és bundás új kis barátaik. A völgy egy kanyarulatánál nyolc-tíz állatból álló rénszarvascsapatot vettek észre, amint a hó alól éppen csak hogy kibújt zuzmóféleséget eszegették; a békésen legelésző állatok kedves látványt nyújtottak csipkézett agancsaikkal, amelyeket a tehenek éppoly büszkén viseltek, mint a bikák; gyapjúszerű bundájuk már levedlette téli fehér színét, hogy a nyári, szürkésbarna ruházatnak adjon helyet. A rénszarvasok sem látszottak ijedtebbeknek, sem kevésbé szelídeknek, mint e békés vidék nyulai vagy madarai. Ilyen lehetett az első ember viszonya az első állatokhoz, a világ őskorában.

A vadászok a nyáj kellős közepébe értek anélkül, hogy akár csak egyetlen állat is egy lépést tett volna a menekülésre; ezúttal a doktor már alig bírta fékezni Altamont vadászszenvedélyét. Az amerikai nem bírta nyugton szemlélni ezt a remek vadat anélkül, hogy a vérszomj el ne öntötte volna agyát. Hatteras megindultan nézte a kedves állatokat, amint odajöttek a doktorhoz, minden élőlény jó barátjához s ruhájához dörgölték bársonyos orrukat.

- De hát végül is nem vadászni jöttünk ide? - morgott Altamont.

- Pézsmaökröt lőni, s nem egyebet! - felelt a doktor. - De nem is tudnánk mihez kezdeni ezzel a vaddal. Élelemkészleteink kielégítőek; hagyja hát, hadd örüljünk ennek a megható jelenségnek, hogy az ember itt jár az életüknek örvendező, békés állatok között anélkül, hogy félelmet keltene bennük.

- Ez azt bizonyítja, hogy ezek még sose láttak embert - mondta Hatteras.

- Nyilvánvalóan - felelt a doktor -, és ebből a megfigyelésből azt az észrevételt is leszűrhetjük, hogy ezek az állatok nem amerikai származásúak.

- Miért ne lennének amerikai származásúak? - kérdezte Altamont.

- Mert ha Amerikában születtek volna, akkor már tudnák, mint vélekedjenek arról a kétlábú, kétkezű emlősállatról, amelynek ember a neve, s akkor nyomban elmenekültek volna, mihelyt megpillantottak bennünket! Nem, az a valószínű, hogy északról kerültek ide, hogy Ázsiának azokon az ismeretlen vidékein vannak otthon, ahová a magunkfajta sose jutott el, és hogy a Sarkkal szomszédos szárazföldön jöttek keresztül. Így hát önnek, Altamont, semmi joga ahhoz, hogy honfitársainak tekintse őket.

- Ó, a vadak nem veszik ezt olyan szigorúan - felelt Altamont -, s a vad mindig odavaló, ahová az, aki lelövi!

- Ugyan, csillapodjék, derék Nimródom! Ami engem illet, inkább sose süssem el a puskámat, mintsem hogy megrémítsem itt ezt a kedves népséget. Nézze! Még maga Duk is összebarátkozik ezekkel a szép állatokkal. Higgye el, jobb jónak lenni, ha lehet! A jóság - erő!

- Jó, jó - felelt Altamont, aki nemigen értette ezt a lelki finomságot -, szeretném én önt medvék vagy farkasok közt látni, de úgy, hogy ez a jóság legyen minden fegyvere!

- Ó, én nem állítom azt, hogy megbabonázom a vadállatokat - felelt a doktor -; én nem hiszek Orpheusz varázslatában; egyébként pedig a medvék és a farkasok úgysem jönnének ide hozzánk, mint a nyulak, foglyok és rénszarvasok.

- Mért ne jönnének, ha sose láttak embert? - kérdezte Altamont.

- Mert azok az állatok természetüknél fogva vadak, és a vadság éppúgy gyanakvóvá tesz, mint a gonoszság. Ezt a tételt a megfigyelők éppúgy vonatkoztathatták az emberre, mint az állatokra. Aki gonosz, az gyanakvó is, és hamar megijed az, aki félelmet tud kelteni.

Ezzel a kis természetbölcseleti leckével végződött a beszélgetés.

Az egész napot ebben a vízmosásban töltötték, amelyet a doktor északsarki Árkádiának akart elnevezni; társai ezt egyáltalán nem ellenezték, s mikor leszállt az est, olyan vacsora után, amely e vidék egyetlen lakójának sem került az életébe, a három vadász nyugovóra tért egy sziklamélyedésben.


XVII. ALTAMONT BOSSZÚJA

Másnap a doktor és két társa teljes nyugalomban töltött éjszaka után ébredt. Nem volt nagy a hideg, csak hajnal felé egy kicsit csípős; de jól betakaróztak, s mélyen aludtak a békés állatok őrizete alatt.

Minthogy továbbra is szép maradt az idő, úgy határoztak, hogy még egy napot rászánnak a vidék felkutatására s a pézsmaökrök hajszolására. Mégiscsak lehetőséget kellett adni Altamontnak egy kis vadászásra, s így kimondták, hogy legyenek bár azok az ökrök a világ legszelídebb állatai, akkor is joga van lőnie belőlük az amerikainak. Egyébként a pézsmaökör húsa, bár erősen pézsmaszagú, ízletes táplálék, és a vadászok már előre örültek, hogy hazavihetnek a Gondviselés-erődbe néhány darabot ebből a friss és tápláló húsból.

A délelőtt első óráiban semmi különöset nem láttak; északkelet felé a táj arculata változni kezdett; az emelkedései, a hegyvidék első domborulatai, másfajta talajra vallottak. Ez az Új-Amerika, ha nem is volt szárazföld, legalábbis jókora sziget lehetett. Egyébként nem volt szó arról, hogy a területnek ezt a pontját földrajzi szempontból megvizsgálják.

Duk messzire előreszaladt, s csakhamar egy pézsmaökör-csorda nyomai előtt torpant meg. A kutya rendkívüli gyorsasággal iramodott neki, s nemsokára el is tűnt a vadászok szeme elől.

Most már a tisztán, élesen hallható csaholás vezérelte a vadászokat: az ugatás hevességéből tudták, hogy a hű állat végre felverte az olyannyira áhított vadat.

Nekiindultak hát, s másfél órai menetelés után ott álltak a két, elég szépen fejlett s valóban félelmetes állat mögött. A különös négylábúakat nyilván meglepte Duk támadása, anélkül, hogy egyébként megijedtek volna; békén legelgették az olvadó hó alatti talajt bársonyként borító rózsaszín mohafélét. A doktor könnyen felismerte őket középszerű termetükről, nagyon széles és tőben a homlokhoz simuló szarvukról, a pofának furcsa hiányáról, a juhhoz hasonló kacskaringós fejszőrdíszükről s egészen kurta farkukról; testi szerkezetüknek e formája alapján adták nekik a természettudósok az "ovibos" nevet, amely összetett szó arra a kétféle természetű állatra utal, amelyhez hasonlítanak. Bozontos, hosszú, vastag szőrzettel elegyes finom, barna, selyemszőrű gyapjú a bundájuk.

Mikor a két állat megpillantotta a vadászokat, nyomban futásnak eredt, s azok futva vették őket üldözőbe.

De nehéz volt utolérni őket olyan vadászoknak, akiknek félórai futás után elfogyott a lélegzetük. Hatteras és társai megállottak.

- Az ördögbe is! - zihált Altamont.

- Ördög! Ez a helyes szó - felelt a doktor, mihelyt némi lélegzethez jutott. - Én ezennel odaajándékozom önnek ezeket a kérődzőket, az amerikaiak számára; úgy látszik, nem valami kedvező véleménnyel vannak az ön honfitársai felől.

- Ez is csak azt bizonyítja, hogy mi jó vadászok vagyunk - felelt Altamont.

Eközben a pézsmaökrök, látván, hogy nem üldözik őket, úgy álltak ott, mintha meglepődtek volna. Nyilvánvaló volt, hogy okosabb, ha üldözés helyett bekerítik az állatokat. Az a fennsík, ahol most tartózkodtak, alkalmas volt erre a műveletre. A vadászok otthagyták Dukot, hadd hajkurássza az állatokat, s úgy ereszkedtek le a szomszédos vízmosáson, hogy megkerüljék a fennsíkot. Altamont meg a doktor a fennsík egyik végén bújt meg, egy kiálló szikla mögött, míg Hatteras a másik végén váratlanul kapaszkodott fel, hogy onnan rájuk hajtsa az állatokat.

Fél óra alatt mindenki őrhelyén volt.

- Ezúttal nem ellenzi, hogy puskalövéssel fogadjuk ezeket a négylábúakat? - kérdezte Altamont.

- Nem! Ez kemény harc lesz - felelte a doktor, aki szelíd természete ellenére lelkében vadászember volt.

Így beszélgettek, mikor egyszer csak azt látják, hogy megindultak ám a pézsmaökrök! Duk ott a nyomukban, s távolabb Hatteras ordítozva hajtja őket a doktor és az amerikai felé, aki máris elébe ugrott a pompás vadnak.

Az ökrök legott megtorpantak, s nyilván azért, mert az egy szál ellenfelet kevésbé félelmetesnek találták, visszafordultak Hatteras felé. A kapitány terpeszállásban várta őket, célba vette a két ökör közül a közelebbit, s tüzelt; de bár golyója homloka közepén találta az állatot, ezzel még csak nem is állította meg útjában. Hatteras második lövésének csak annyi hatása volt, hogy feldühítette az állatokat; rávetették magukat a lefegyverzett vadászra, s pillanat alatt földre teperték.

- Vége! - kiáltott fel a doktor.

Abban a pillanatban, amikor Clawbonny ilyen kétségbeesetten kiáltott fel, Altamont elindult, hogy Hatteras segítségére siessen; de közben önmagával s előítéleteivel küszködve megállt.

- Nem! - kiáltott fel. - Ez gyávaság lenne!

S Clawbonnyval a küzdelem színhelyére rohant.

Habozása fél másodpercig sem tartott.

De ha a doktor látta, mi ment végbe az amerikai lelkében, Hatteras meg is értette; ő, aki inkább hagyta volna magát megölni, mintsem hogy ellenfele közbelépéséért könyörögjön. De jóformán még végig sem gondolhatta ezt, máris ott állt mellette Altamont.

Hatteras a földön, hanyatt fekve próbálta kivédeni a két állat döféseit, s elkerülni a dühödten tipró patákat, de ez a reménytelen küzdelem nem tarthatott soká.

Az őrjöngő állatok menthetetlenül darabokra szaggatták, tiporták volna; ekkor két puskalövés dördült el; Hatteras úgy érezte, hogy fejét súrolták a golyók.

- Rajta! - ordította Altamont, s messze hajítva magától töltetlen fegyverét, nekirohant a tajtékzó állatoknak.

Az egyik ökröt szívén találta volt a golyó, s holtan rogyott össze; de a másik, tombolása tetőpontján éppen fel akarta hasítani a szerencsétlen kapitány gyomrát, amikor Altamont, szembefordulva vele, egyik kezével hókését döfte az állat nyitott, nyálcsurgató állkapcsai közé, s a másikkal szörnyű fejszecsapást zúdított rá, s szétzúzta a koponyáját.

Mindez csodálatos gyorsasággal ment végbe, egy szemvillanásnyi idő alatt. A második ökör térde megrogyott, s az állat holtan esett össze.

- Hurrá! Hurrá! - kiáltott fel Clawbonny.

Hatteras megmenekült.

Most hát annak az embernek köszönhette életét, akit a világon legjobban gyűlölt! Vajon mi játszódott le a lelkében abban a pillanatban? Miféle benső emberi ösztön volt az, amelynek engedelmeskednie kellett?

Íme, az emberi szív egyik titka, amelyet nem lehet megfejteni. Akárhogyan volt is, Hatteras habozás nélkül odalépett vetélytársához, s komor hangon így szólt hozzá:

- Ön megmentette az életemet, Altamont.

- Ön pedig megmentette az enyémet - felelt az amerikai.

Pillanatnyi csend támadt, majd Altamont hozzátette:

- Kvittek vagyunk, Hatteras.

- Nem, Altamont - felelte a kapitány -, mert amikor a doktor kihúzta önt jégsírjából, én nem tudtam, hogy ön kicsoda, de ön tudván tudta, hogy én ki vagyok, s mégis kockáztatta az életét, hogy az enyémet megmentse.

- Ej! Ön végtére is embertársam! - felelt Altamont. - S bármint legyen is, egy amerikai nem gyáva!

- De nem ám! - kiáltott fel a doktor. - Igazi férfi! Akárcsak ön, Hatteras!

- És éppúgy osztozik majd a ránk váró dicsőségben, mint én!

- Az Északi-sark felfedezésének dicsőségében - mondta Altamont.

- Abban! - felelt ünnepélyes hanglejtéssel a kapitány.

- Tehát kitaláltam! - kiáltott fel az amerikai. - Ön hát ezt a vakmerő tervet agyalta ki! Elszánta magát, hogy megkísérli elérni ezt a hozzáférhetetlen pontot! Nahát, ez gyönyörű! Én magam mondom ezt önnek, ez nagyszerű dolog!

- De ön - szegezte neki gyorsan a kérdést Hatteras -, ön nem az északi-sarki útnak vágott neki, úgy, mint mi?

Altamont habozott. Nem válaszolt rögtön.

- Nos? - kérdezte a doktor is.

- Nos hát: nem! - kiáltott fel az amerikai. - Nem! Előbb jön az igazság, s csak azután az önérzet! Nem! Énbennem nem fogamzott meg az a nagy gondolat, amely önöket idáig sodorta. Én azon voltam, hogy hajómmal átkeljek az Északnyugati átjárón, ennyi az egész!

- Altamont - mondta megindultan Hatteras, s kezet nyújtott az amerikainak -, osztozkodjék hát maga is a dicsőségünkben, s tartson velünk utunkon, az Északi-sark felfedezésére!

S most őszintén, becsületesen kezet szorított, s melegen megölelte egymást a két férfi.

Mikor hátrafordultak, látták, hogy a doktor sír.

- Ó, barátaim - mondta szemét törölgetve a doktor -, el sem fér szívemben az öröm, amelyet szereztek nekem! Ó, kedves társaim, önök feláldozták nyomorult nacionalizmusukat, azért, hogy együtt szálljanak síkra a közös sikerért! Azt mondták önmaguknak, hogy Angliának és Amerikának mindehhez semmi köze, és hogy szeretnünk kell egymást, ha szembe akarunk szállni expedíciónk veszedelmeivel! Ha az Északi-sarkot elérték, mit számít az, hogy ki fedezte fel! Mire való így lealacsonyodni s hetvenkedni, hogy amerikai vagyok vagy angol vagyok, mikor azzal dicsekedhetem, hogy ember vagyok!

A jó doktor magához ölelte a kibékült ellenségeket; nem bírt az örömével; s a két új barát úgy érezte, hogy ennek az érdemes férfiúnak barátsága még közelebb hozta őket egymáshoz. Clawbonny beszélt, beszélt, feltartóztathatatlanul, a versengés hívságáról, a vetélkedés esztelenségéről s arról az egyetértésről, amelyre oly nagy szükségük van a hazájuktól távol, önmagukra utalt embereknek. Minden szava, minden könnye, minden gyöngédsége szívének legmélyéről fakadt.

De, miután még vagy hússzor megölelte Hatterast és Altamontot, végül mégiscsak lecsillapodott.

- És most munkára! Munkára fel! - kiáltotta. - S mivelhogy én mint vadász csődöt mondtam, lássuk hasznát más tehetségemnek.

S azzal hozzálátott a pézsmaökör - miként ő nevezte: "a kibékülés ökre" - feldarabolásához, de oly ügyesen, hogy munkája valami kényes boncolást végző sebészéhez volt hasonlatos.

Két társa mosolyogva nézte. Az ügyes trancsírozó sebész néhány perc alatt vagy százfontnyi étvágygerjesztő húsdarabot vágott ki az állatból; három részre osztotta a húst, mindenki felrakodott egy-egy csomót, s elindultak a Gondviselés-erőd felé.

Este tíz órakor a nap ferde sugarai alatt haladó vadásztársaság elérte a Doktor-lakot, ahol Johnson és Bell jó vacsorát készített számukra.

De mielőtt még asztalhoz ültek volna, a doktor rámutatott két vadászcimborájára, s diadalmas hangon így kiáltott:

- Öreg Johnsonom, én egy angolt meg egy amerikait vittem magammal, ugye?

- Igen, Clawbonny úr - felelte a főmatróz.

- Nos, két testvért hoztam vissza.

A tengerészek örömmel szorítottak kezet Altamonttal. A doktor elbeszélte nekik, mit tett az amerikai kapitány az angol kapitányért, és ezen az éjszakán a jégházacska öt tökéletesen boldog embernek nyújtott menedéket.


XVIII. A VÉGSŐ ELŐKÉSZÜLETEK

Másnapra megváltozott az idő; megint hidegre fordult; váltakozva, jó néhány napig hullott a hó, zuhogott az eső, s tombolt a szélvihar.

Bell befejezte a bárka építését; a jármű tökéletesen megfelelt annak a célnak, amelyre épült. Egy részén fedélzet, oldalfalai magasak, előtörzsvitorlájával s ormányvitorlájával viharban is állja a tengert. Olyan könnyű volt, hogy szánon is lehetett szállítani, anélkül, hogy túlságosan megterhelné a kutyák erejét.

Végre végbement a sarki medence állapotában az a bizonyos változás, amely oly fontos volt a telelőknek: az öböl közepén kezdett megindulni a jég. A legmagasabb tömböket alulról szüntelenül morzsolták az ütődések, már csak egy jó vihar kellett nekik, hogy elszakadjanak a parttól, s úszó jéghegyekké váljanak. De Hatteras nem akarta bevárni a jég teljes megindulását ahhoz, hogy útját megkezdje. Minthogy szárazföldön indulnak útnak, nem sokat számít, hogy szabad-e a tenger, vagy sem. Június 25-ét állapította meg hát a kapitány az indulás napjául. Addigra teljesen befejeződhetnek az előkészületek. Johnson és Bell a szánt hozta rendbe az útra; az alvázat megerősítették, s új szántalpakat raktak alá. Az utasok ki akarták használni útjukon azt a néhány hétig tartó szép időt, amit a természet a Sarkhoz közel eső tájakon engedélyez. Így aztán nem kell majd olyan szörnyű szenvedésekkel szembenézniük, s az akadályokat is könnyebben győzhetik le.

Június 20-án, az indulás előtt néhány nappal, itt-ott szabad út nyílt a jégtáblák között, s ezt arra használták fel, hogy próbasétát tegyenek a bárkán, a Washington-fokig. A tenger még távolról sem volt teljesen jégmentes, de szilárd felülete megszakadozott, s istenkísértés lett volna gyalog útnak indulni a táblákra töredezett jégmezőkön át.

Ezen a félnapos hajóúton módjukban volt megállapítani a bárka jó tengerjáró képességeit.

Visszafelé jövet érdekes jelenetnek voltak szemtanúi: óriási jegesmedve vadászott egy fókára. A medve szerencsére annyira el volt foglalva a fókával, hogy nem vette észre a bárkát, mert különben azt vette volna üldözőbe. Ott leselkedett a jégmezőn, egy léknél, ahol a fóka nyilván alámerült. A mackó a vadász vagy inkább a halász türelmével leste a fóka következő felbukkanását, mert ez valóságos halászat volt. Csendesen lesben állt, meg sem moccant.

De egyszerre csak a lék felszínén megmozdult a víz; a kétéltű kidugta az orrát, hogy lélegezzék; a medve egész hosszában elnyúlt a jégen, s két mancsával körülfogta a léket.

Pillanat múlva felbukkant a fóka, feje felmerült a vízből, de már nem volt ideje ismét lemerülni; mint a csapda acélrugója, úgy csapódott össze a medve két hatalmas mancsa, s ellenállhatatlan erővel ölelte magához s emelte ki a fókát a tengerből.

A küzdelem rövid volt; a fóka néhány másodpercig vergődött, míg gigászi ellenfele, széles melléhez szorítva meg nem fojtotta. Bár jókora fóka volt, a medve könnyedén cipelte, s ugrott vele egyik jégtábláról a másikra, míg csak partot nem ért, s el nem tűnt zsákmányával.

- Jó utat! - kiáltotta utána Johnson. - Hát ez a medve aztán jól el van látva mancsokkal!

A bárka kisvártatva elérte azt a partmélyedést, amelyet a jégtáblák között kikötőül rendezett be neki Bell.

Még négy nap választotta el Hatterast és társait az indulásra kitűzött időponttól.

Hatteras sürgette a végső előkészületeket; sietős volt neki elhagyni Új-Amerikát, ezt a földet, amely nem volt az övé, s amelynek nem ő adott nevet. Sehogyan sem érezte itt otthon magát.

Június 22-én kezdték felhordani a szánra a táborozáshoz szükséges kellékeket, a sátrat és az élelmet. A sarkutazók kétszáz font sózott húst, három láda zöldséget és húskonzervet, ötven font besűrített sós vizet és citromlevet, négyszáz font lisztet, zsázsa- és cochlearia-csomagokat vittek magukkal; ez utóbbiakat már a doktor termelte, veteményeskertjében. Mindehhez járult még kétszáz font lőpor, a szerszámok, a fegyverek s az apró-cseprő holmi; ha hozzászámítjuk a bárka, a gumicsónak meg a szán súlyát, bizony vagy ezerötszáz fontnyi húznivaló volt itt, bőven elég négy kutyának; annál is inkább, mert míg eszkimó szokás szerint csak négy egymást követő napon dolgoznak a kutyák, addig ezeknek mindennap húzniuk kellett, mert nem volt kutya a fogatváltásra. De a sarkutazók megfogadták, hogy a szükséghez képest majd segítenek a kutyáknak, s úgy számítottak, hogy útközben többször megpihennek. A Viktória-öböltől az Északi-sarkig legfeljebb háromszázötvenöt mérföld az út, s ha naponta tizenkét mérföldet tesznek meg, egy hónap alatt odaérnek. Egyébként, ha majd kifogy alóluk a szárazföld, ott a bárka, annak segítségével befejezhetik az utazást, anélkül, hogy akár kutya, akár ember kifáradna.

Ez utóbbiak jól bírták magukat; az általános egészségi állapot kitűnő volt. Bár kemény volt a tél, kielégítő kondícióban érték meg a végét. Mindegyikük megszívlelte a doktor tanácsait, s így elkerülték azokat a betegségeket, amelyek ezzel az éghajlattal együtt járnak. Szóval lefogytak egy kicsit, amitől a derék Clawbonny nemigen volt elragadtatva, de testben, lélekben egyaránt hozzáedződtek ehhez a keserves életmódhoz, s most már aztán ezek az akklimatizálódott férfiak a fáradság és a hideg legkomiszabb megpróbáltatásaival is a megroggyanás veszélye nélkül nézhettek szembe.

Aztán végül is már útjuk végcélja felé közelednek, az eddig hozzáférhetetlen Északi-sark felé, amelynek elérése után már csak a visszatérésről lesz szó. Annak a rokonszenvnek, amely most már az expedíció öt tagját egyesíti, hozzá kellett segítenie őket vakmerő utazásuk sikeréhez, s egyikük sem kételkedett abban, hogy vállalkozásuk célt ér.

Minthogy hosszú időtartamú expedícióra volt kilátás, a doktor már jó előre rávette társait, hogy készüljenek fel rá, s a legnagyobb gondossággal "eddzenek".

- Barátaim - mondta nekik -, én nem arra kérem magukat, hogy kövessék az angol futók példáját, akik kétnapi tréninggel tizennyolc s öt nap alatt huszonöt fontot is leadnak. De végül is kell valamit tennünk avégből, hogy a lehető legjobb kondícióban tehessük meg a hosszú utat. Márpedig az edzés alapelve az, hogy a futó testét hashajtó segítségével, izzasztással és erős testgyakorlatokkal éppúgy megszabadítsák a fölösleges zsírtól, mint a zsoké testét. Aki a fogyasztás előtt egy mérföldet is alig bírt futni kifulladás nélkül, az utána könnyen fut akár huszonöt mérföldet is. Beszélik, hogy egy bizonyos Townsend tizenkét óra alatt megállás nélkül száz mérföldet futott.

- Szép eredmény - felelt Johnson -, s ámbár mi nem vagyunk nagyon kövérek, de ha még fogyni kell...

- Nem kell, Johnson; de túlzás nélkül: tagadhatatlan, hogy az edzés jó hatással jár, ellenállóbbá teszi csontozatunkat, rugalmasabbá izmainkat, finomabbá hallásunkat s élesebbé látásunkat; hát ne feledkezzünk meg róla.

Végül is, tréning ide, tréning oda, a sarkutazók június 23-án készen álltak az útra. Vasárnap volt, s ezt a napot a teljes pihenésnek szentelték.

Az indulás perce közeledett, és a Gondviselés-erőd lakói bizonyos izgalommal várták ezt a percet. Fájó szívvel vettek búcsút a jégkunyhótól, amely oly jól töltötte be a menedékház szerepét, a Viktória-öböltől, e vendégszerető tengerparttól, ahol telelésük utolsó hónapjait töltötték. Vajon visszajövet itt találják-e még ezeket az épületeket? Vajon a napsugarak nem olvasztják-e el a törékeny jégfalakat?

Mindent egybevetve, szép órákat töltöttek itt! A doktor a vacsoránál fölidézte ezeket a megható emlékeket, és nem feledte el azt sem, hogy köszönetet mondjon az égnek e szinte szemmel látható segedelemért.

De végre itt volt az ideje, hogy nyugalomra térjenek. Mindnyájan korán feküdtek le, hogy hajnalban ébredjenek. Így telt el utolsó éjszakájuk a Gondviselés-erődben.


XIX. ÚTBAN ÉSZAK FELÉ

Másnap hajnalban Hatteras jelt adott az indulásra. A kutyákat befogták a szán elé; a nagyon kényelmesen töltött tél után útnak induló, jól táplált, kipihent állatoktól joggal elvárhatták, hogy most, nyáron aztán jó szolgálatokat tegyenek! Nem is kérették hát magukat, mikor rájuk rakták az úti szerszámzatot.

Hiába, derék állatok ezek a grönlandi kutyák; vad természetük lassacskán átalakult, már nem hasonlítottak annyira a farkashoz, sokkal inkább Dukhoz, minden ebek e tökéletes példaképéhez; egyszóval: civilizálódtak.

Duk mindenesetre részt vett a kutyák nevelésében; leckét adott nekik a jó cimboraságból, s jó példával járt elöl; angol mivoltában s a "tolvajnyelv"-kérdésben rendkívül szőrszálhasogató lévén, hosszú ideig tartott, amíg megbarátkozott ezekkel az ebekkel, "akiket még csak be se mutattak neki", s "elvben" nem is állt szóba velük. De mivel közös veszélyekben, közös nélkülözésekben, közös szerencsében osztoztak, ezek a különböző fajú állatok lassanként mégiscsak összemelegedtek. A jószívű Duk tette meg ebben az irányban az első lépést, s az egész négylábú társaság rövidesen baráti csoportot alkotott.

Ha a doktor megsimogatta a grönlandi kutyákat, Duk féltékenykedés nélkül nézte ezt a családjabelieknek juttatott gyöngédséget.

Az emberek sem voltak rosszabb állapotban az állatoknál; ha emezeknek jól kellett húzniuk, amazok meg föltették magukban, hogy derekasan menetelnek.

Reggel hat órakor indultak, jó időben. Miután megkerülték az öblöt, és elhagyták a Washington-fokot, Hatteras egyenest északnak fordíttatta a szánt; hét órakor az utasok délen elvesztették szem elől a világítótorony kúpját és a Gondviselés-erődöt.

Az utazás jónak ígérkezett, s mindenesetre jobbnak, mint az az expedíciójuk, amelynek a tél kellős közepén vágtak neki, hogy szén után kajtassanak! Hatteras akkor a lázadást, a kétségbeesést hagyta maga mögött hajója fedélzetén, s még azt sem tudta biztosan, milyen cél felé tart. A hidegtől félholt legénységet hagyott akkor hátra, a sarkvidéki tél nyomorúságától legyengült társakkal indult volt útnak; ő, az észak fia, délnek fordult! Most, éppen ellenkezőleg, erőteljes, egészséges, lankadatlan, nekibátorodott, céltudatos barátok körében menetel egész életének egyetlen célja, az Északi-sark felé! Soha még ember nem volt közelebb ahhoz, hogy ezt a mérhetetlen dicsőséget hazájának s önmagának megszerezze.

Vajon gondolt-e a kapitány azokra a dolgokra, amelyeket mostani helyzetük természetszerűen sugalmazott? A doktor szerette volna feltételezni, hogy gondol, s nem is kételkedett benne, amikor olyan buzgónak látta a kapitányt. A jó Clawbonnynak öröm volt a barátja öröme, s a két kapitánynak, az ő két barátjának kibékülése óta a legboldogabb embernek érezte magát; ő, akitől a gyűlölködésnek, az irigységnek, a versengésnek még a gondolata is távol volt, a legjobb ember minden teremtett lélek között, mit várt ő, milyen eredményt, ettől az utazástól? Nem tudta. De végre is, jól kezdődik. S már ez is sok.

Új-Amerika nyugati partja a Washington-fokon túl nyugat felé egy öbölsorozatban folytatódott. A sarkutazók, hogy ezt az óriási kanyarulatot elkerüljék, miután a Bell-hegység első lépcsőzetén áthaladtak, a magas fennsíkon északnak fordultak. Ez tetemes útmegtakarítást jelentett; Hatteras, hacsak szorosok és hegyek váratlan akadálya nem áll útjába, háromszázötven mérföldes egyenes vonalban szeretett volna a Gondviselés-erődtől a Sarkig haladni.

Könnyen haladtak; a fennsíkot vastag hószőnyeg borította, a kénezett alvázzal felszerelt szán könnyen siklott rajta, és a sarkutazók biztosan és gyorsan meneteltek a havon.

A hőmérő +3°-ot mutatott. Az idő nem volt teljesen állhatatos, hol tiszta, hol ködös; de sem hideg, sem hófergeteg nem állta volna útját ezeknek az elszánt sarkutazóknak.

Az iránytű szerint könnyen el lehetett igazodni. Távolodván a mágneses ponttól, a műszer mutatója most már nem volt olyan lusta, és nem is ingadozott. Igaz, hogy a mágneses pont elhagyása után a mágnestű visszafordult, és a déli irányt mutatta, de ez a fordított jelzés nem zavarta meg számításaikat.

Egyébként a doktor egyszerű útjelző módszert eszelt ki, amelynek segítségével el lehetett kerülni azt, hogy minduntalan az iránytűre szoruljanak: ha már a helyzetet meghatározták, tiszta időben, egy pontosan észak felé eső célt jegyeztek meg az utasok, amely tőlük vagy két-három mérföldnyire lehetett; aztán addig meneteltek, amíg ezt a célt el nem érték, s ekkor egy új célpontot szemeltek ki ugyanabban az irányban és így tovább. Ily módon alig tértek el valamicskét az egyenes úttól. Utazásuk első két napján tizenkét óránként húsz mérföldet tettek meg; a fennmaradó időt pihenésnek és étkezésnek szentelték; sátorban aludtak, s ez elég védelmet nyújtott a hideg ellen.

Az idő melegebbre fordult; némely helyen - a talaj szeszélyeinek megfelelően - teljesen elolvadt a hó, míg másutt megőrizte makulátlan fehérségét; itt-ott terjedelmes tócsák képződtek, sok helyütt akkorák, hogy egy kis képzelőerővel tavaknak látszottak. Az utasok olykor térdig gázoltak a vízben; egyébként ezen is csak nevettek, és a doktor még örült is a váratlan fürdőnek.

- Voltaképpen a víznek errefelé nincs is engedélye arra - tréfálkozott -, hogy benedvesítsen bennünket; ennek az elemnek itt csak a szilárd és légnemű halmazállapothoz van joga; a folyékony halmazállapot egyenesen visszaélés! Jég vagy pára, ez csak hagyján; de víz? Hallatlan!

Útközben sem feledkeztek meg a vadászatról; mert csakis így juthattak friss élelemhez. Altamont és Bell becserkészték a szomszédos vízmosásokat; ilyenképpen néhány hófajdhoz, lummamadárhoz meg szürke nyúlhoz jutottak. Ezeknek az állatoknak bizalma lassanként megszűnt, hogy a félelemnek adjon helyet. Nagyon félénkek lettek, s most már nehéz volt megközelíteni őket. Duk nélkül bizony hiába találták volna fel nekik a puskaport.

Hatteras lelkükre kötötte, hogy egy mérföldnél messzebbre ne menjenek, mert egy napjuk, de még csak egy órájuk sincs veszíteni való, és csupán háromhónapi szép időre lehetett számítani.

De egyébként is ott volt a helye mindenkinek a szán mellett, mikor valami nehéz terepre értek, s szűk hegyszoroson, meredek fennsíkon kellett átkelniük. Ilyenkor valamennyien a szán elé fogták magukat, vagy nekifeküdtek a lőcsnek, húzták, tolták, támogatták a szánt. Nem is egyszer le kellett szedni az egész rakományt, de még így sem kerülhették el a zökkenőket s a zökkenők okozta rongálásokat, amelyeket aztán Bell tőle telhetően kijavítgatott.

Harmadnap, szerdán, június 26-án egy több hektár kiterjedésű tóhoz értek. A tavat még jég borította, mert védve volt a napsütéstől, sőt olyan vastag volt rajta a jég, hogy megbírta az utasokat meg a szánt. Ez a jégréteg még egy régi télből származhatott, mert ezen a tavon, helyzeténél fogva sosem olvadt fel a jég. Kemény jégtükör volt ez, amelyen nem fogott a sarkvidéki nyár, s ez a körülmény megerősíteni látszik azt a megfigyelést, hogy ezeket a partokat száraz hó borítja, amelynek alsó rétegei bizonyára régebbi évekből származnak.

Ettől fogva észrevehetően lankásodott a táj, amiből a doktor azt következtette, hogy észak felé nem lehet messze a tenger; egyébként nagyon valószínűnek látszott, hogy Új-Amerika nem egyéb szigetnél, s hogy nem terjed az Északi-sarkig. Mindinkább sík lett a talaj, csak nyugat felé húzódott néhány domb, amelyet lapállyá egyengetett a távol, s elnyelt a kékes köd.

Mindeddig nem járt fáradsággal az expedíció: utasaink csak a hómezőről visszaverődő napsugaraktól szenvedtek, ettől az erős sugártöréstől hóvakságot kaphattak, amit szinte lehetetlen elkerülniük. Máskor éjszaka utaztak volna, csakhogy elkerüljék ezt a kellemetlenséget; igen ám, de itt most sose volt éjszaka! Szerencsére a hó is olvadásnak indult, s így sokat vesztett vakító fehérségéből.

Június 28-án +7°-ra emelkedett a hőmérséklet; ezt a felmelegedést záporeső kísérte, amit utasaink bölcs nyugalommal fogadtak, sőt még örültek is neki, mert ez is meggyorsította az olvadást. Megint fel kellett venni a dámvadbőr bocskorokat, és a szántalpakon is változtatni kellett. Ezzel bizony késleltették a haladást, de komoly akadály nem állta útjukat, hát mégiscsak előbbre jutottak.

Útközben a doktor itt-ott gömbölyű vagy lapos köveket szedett fel; olyanok voltak ezek a kövek, mint a hullámverés gömbölyítette kavicsok; ebből azt következtette a doktor, hogy a sarki medence közelében járnak; de továbbra is csak síkság terült el mindenütt, végeláthatatlanul.

A táj nyomát se mutatta a lakottságnak, se kunyhó, se jelzőoszlop, se eszkimó odú sehol; nyilvánvaló volt, hogy utasaink az elsők, akiknek lába ezt a földet tapossa. A grönlandiaknak még azok a törzsei sem jutottak ilyen messzire, amelyek el-ellátogatnak a sarkvidékre, pedig ezen a tájon jó eredménnyel vadászhattak volna. Olykor jegesmedvét is láttak, amint szél alatt követte a kis csapatot, anélkül, hogy támadó kedvének jelét adta volna. A távolban nagy csapat pézsmaökör és rénszarvas is felbukkant; a doktor szívesen fogott volna néhány rénszarvast, hogy a szán húzásánál hasznát vegye, de az állatok nagyon félénkek voltak, s lehetetlen volt élve kézre keríteni őket.

Június 29-én Bell egy rókát lőtt, s Altamont, miután hidegvéréről s ügyességéről tanúságot tett, szerencsésen elejtett egy közepes nagyságú pézsmaökröt. Az amerikai valóban olyan nagyszerű vadásznak bizonyult, hogy még a doktor is megcsodálta, pedig ő aztán igazán szakértő volt. Az ökröt kizsigerelték, s húsa friss és bőséges táplálékul szolgált.

Ezek a finom, ízletes húsételek, amelyekhez a véletlen segítette őket, mindig kapóra jöttek; még azok sem állták meg, hogy megelégedett tekintetet ne vessenek egy ilyen étvágygerjesztő szelet friss húsra, akik egyébként nem voltak ínyencek. A doktor önmagát is kinevette, amikor rajtakapta magát, hogy szinte elragadtatva nézi a pompás pecsenyét.

- Csak lássunk neki jó étvággyal - mondta -; az étkezés fontos dolog a sarki expedíciókon.

- Különösen akkor - felelte Johnson -, ha egy többé-kevésbé ügyes puskalövés előzte meg.

- Igaza van, öreg Johnsonom - válaszolt a doktor -, s ha az ember tudja, hogy a konyha tűzhelyén rotyog a leves, akkor kevesebbet gondol az evésre.

Június 30-án, minden várakozás ellenére nagyon egyenetlenné vált a talaj; mintha csak valami vulkanikus kitörés dúlta volna szét; a kúpok, a hegyes csúcsok végtelen tömege sokasodott, s nagy magasságokat ért el.

Erős délkeleti szél kerekedett, s csakhamar valóságos orkánná fajult; végigzúdult a hó koronázta sziklákon s a jéghegyláncok között, amelyek bár a szárazföld kellős közepén meredtek égnek, jégbucka- és jéghegyformákat öltöttek; jelenlétük ezen a magas fennsíkon megmagyarázhatatlan maradt, még a doktornak is, aki pedig mindent meg tudott magyarázni.

A vihart meleg, nedves idő követte; ez most már igazi olvadás volt; minden oldalról felhangzott a jég ropogása, amelynek zaja a lavinák félelmetesebb robajával elegyedett.

Utasaink gondosan óvakodtak attól, hogy a dombok alján meneteljenek, még csak hangos szót sem mertek ejteni, mert az erős hang rezgése is megmozgathatta a levegőt, s katasztrófát idézhetett elő. Gyakran voltak szemtanúi rettenetes görgetegek megindulásának, amelyeket nem is láthattak előre. Ugyanis a sarkvidéki lavina fő jellegzetessége, hogy szörnyű hirtelenséggel zúdul a mélybe; ebben különbözik a svájci meg a norvégiai lavinától. Ott ugyanis előbb egy jelentéktelen kis hógolyó képződik, amely a havas lejtőn legördülve, a rátapadt hótól s beleragadt szikladaraboktól nőttön-nő, s növekvő sebességgel zuhanva egész erdőket pusztít el, falvakat rombol szét, lezúdulásához mégiscsak meglehetősen hosszú idő kell. De a fagyos sarki tájakon nem így áll a dolog. A jégtömb zuhanása váratlan s megsemmisítő hatású; indul, s máris lezuhant, és aki épp az esés irányában áll, mire észreveszi, hogy a jégtömb ingadozik, már pozdorjává is zúzta. Az ágyúgolyó se gyorsabb, a mennykőcsapás se sebesebb; a sarkvidéki lavinánál a leválás, zuhanás és pusztítás pillanata egybeesik. Irtózatos mennydörgésszerű robaj kíséri, amelyet inkább panaszosan, mint zajosan ismétel a furcsán visszaverődő visszhang.

Itt is elképedve bámulták olykor az utasok, micsoda változás állt be a táj képében. Teljes átalakuláson ment át a vidék. A hirtelen olvadás hatására síksággá változott a hegyvidék; mikor pedig az esővíz beszivárgott a nagy tömbök hasadékaiba, s egyetlen hideg éjszakán megfagyott, a jégnek a gőznél is hatalmasabb feszítő ereje szétvetett minden akadályt. S mindez rettenetes gyorsasággal következett be.

Szerencsére semmiféle katasztrófa nem fenyegette a szánt és vezetőit; megfelelő óvatossággal minden veszélyt elkerültek. Egyébként ez a hegygerincekkel, másodlagos hegyláncokkal, hegyhátakkal és jéghegyekkel borított vidék nem volt nagy kiterjedésű, s három nappal később, július 3-án már ismét síkságon, könnyebb terepen haladtak sarkutazóink.

De ekkor meglepetve figyeltek fel egy új tüneményre, amely hosszú ideig zavarta volt az Ó- és Újvilág tudósainak türelmes kutatómunkáját. A kis csapat egy alig ötven láb magas dombsort követett, amely - úgy látták - több mérföld távolságra nyúlik. Csakhogy a dombsor keleti lankája hóval volt fedve, mégpedig vérvörös hóval.

El lehet képzelni megdöbbent kiáltozásukat. Első pillanatban borzalmasnak találták ezt a hosszú, kárminvörös leplet. A doktor, ha már meg nem nyugtathatta társait, legalább igyekezett megmagyarázni nekik ezt a jelenséget; ő ismerte ezt a különös vörös havat s azokat a vegytani vizsgálatokat is, amelyeket erre vonatkozóan Wollaston, de Candolle és Bauer végzett. A doktor elmondta társainak, hogy ezzel a hóval nem csupán az Északi-sarkvidéken lehet találkozni, hanem a svájci Alpesekben is, Saussure a Brevenen, 1760-ban jelentős mennyiséget szedett össze belőle, s Ross, Sabine és más hajósok azóta is hoztak ebből a hóból sarki expedícióikról.

Altamont kérdésére megmagyarázta a doktor, milyen természetű ez a rendkívüli anyag, hogy ez az elszíneződés kizárólag szerves testecskékből ered: a vegyészek sokáig nem voltak tisztában azzal, vajon állati vagy növényi természetűek-e ezek a testecskék. De végül is rájöttek, hogy mikroszkopikus kicsiségű gombák családjához, ott is az "Uredo"-fajhoz tartoznak, amelyeket Bauer javaslatára "Uredo nivalis"-nak neveztek el.

Most a doktor vashegyű botjával felkavarta a havat, s megmutatta társainak, hogy ez a skarlátvörös réteg kilenc láb vastagságú, s hogy próbálják csak megszámlálni, mennyi ilyen gombácska lehet több mérföldnyi területen, ha a tudósok számításai szerint negyvenháromezer van belőlük egy köbcentiméterben.

Ez az elszíneződés, a lejtő fekvését tekintve, régmúlt időkre vezethető vissza, minthogy ezek a gombák sem a párolgás, sem a hóolvadás folytán nem oszlanak fel, és színük sem változik.

Ha meg is magyarázta a doktor a tüneményt, azért az éppoly különös maradt; a természetben nagy felületeken ritkán fordul elő a piros szín; a napsugarak visszaverődése ezen a bíborszőnyegen bizarr látványosság volt; vörhenyes fénybe vonta a környező tárgyakat, sziklákat, embereket, állatokat, mintha valami belső parázslás világította volna meg azokat, s mikor ez a piros hó olvadni kezdett, úgy látszott, mintha vérpatak csörgedezett volna az utasok lába előtt.

A doktor, aki nem vizsgálhatta meg ezt az anyagot akkor, amikor a Baffin-tenger Kármin-szikláinál észlelte volt a jelenséget, itt aztán kedvére gyűjthette, s gondosan el is tett belőle néhány palackkal.

Csak háromórai gyaloglás után hagyták maguk mögött ezt a vörös talajt, amelyet a doktor "Vérmező"-nek nevezett, s a táj visszanyerte szokott képét.


XX. NYOMOK A HÓBAN

Július 4-én vastag ködben meneteltek. Csak a legnagyobb nehézségek árán tudták tartani az északi irányt; minduntalan az iránytűhöz kellett folyamodniuk, hogy el ne tévelyedjenek. A sötétség idején szerencsére semmiféle baleset nem történt, csupán Bellnek veszett oda a hócipője, mert nekiment egy kiálló sziklának, s széjjelzúzta a teniszütő formájú lábbelit.

- Szavamra, én azt hittem - mondta Johnson -, hogy ha az ember a Merseyn meg a Temzén járt, akkor nincs joga finnyáskodni a ködben, de most látom, hogy tévedtem.

- Hát gyújtsunk fáklyákat, mint Londonban és Liverpoolban!

- Miért ne? - helyeselt a doktor. - Egészen jó ötlet; ha nem is valami nagyon világítjuk meg vele az utat, de legalább látjuk a vezetőt, és akkor egyenesebben haladhatunk.

- De honnan vegyünk fáklyát? - kérdezte Bell.

- Kócot borszeszbe mártunk, a botunk végére erősítjük, s kész a fáklya.

- Megint fején találta a szöget, Clawbonny úr! - lelkesedett Johnson. - És ezeket a fáklyákat hamar össze lehet tákolni.

Negyed óra múltán fáklyák fényénél folytatta útját a kis csapat a nedves sötétségben.

De ha így egyenesebb irányban haladtak is, azért nem haladtak gyorsabban, és a köd-gyászfátyol nem szakadt fel július 6-a előtt; akkor lehűlt a talaj, s a kósza északi szél úgy tépte szét a ködöt, mint egy szétmállott szövet rongyait.

A doktor most tüstént meghatározta földrajzi helyzetüket, s megállapította, hogy ebben a ködben még csak napi nyolcmérföldes átlagot sem értek el.

Így hát 6-án akarták behozni az elvesztett időt, s kora hajnalban útnak eredtek. Altamont és Bell ismét a menet élére állt, óvatosan tapogatva ki a talajt, s vizsgálgatva a vadcsapást.

Duk is velük volt. Az idő a szokott változékonysággal ismét egészen derűsre s szárazra fordult, s ámbár a vezetők két mérföldre voltak a szántól, a doktor egyetlen mozdulatukat sem tévesztette szem elől.

Nagy meglepetéssel látta hát, hogy hirtelen megállanak, s hogy mozdulataik nagy megdöbbenést árulnak el; úgy látszott, hogy élénken figyelnek valamit a messzeségben, mint az olyan utasok, akik a látóhatárt vizsgálják.

Most lehajolnak, s figyelmesen vizsgálják a talajt, s meglepődve egyenesednek fel. Sőt - úgy látszott - Bell előre akar menni, de Altamont a kezével visszatartja.

- Hát ez mi? Mi a csodát csinálnak ezek? - fordult Johnsonhoz a doktor.

- Én is figyelem őket - felelt az öreg tengerész -, de mit sem értek a mozdulataikból.

- Talán állatnyomokra akadtak - mondta Hatteras.

- Az nem lehet - felelt a doktor.

- Miért nem lehet?

- Mert akkor Duk ugatna.

- De mégiscsak nyomokat vizsgálnak.

- Gyerünk - mondta Hatteras -; nemsokára megtudjuk, mihez tartsuk magunkat.

Johnson gyorsabb futásra ösztökélte a kutyafogatot.

Húsz perc múlva együtt volt az öt útitárs, és Hatteras, a doktor és Johnson osztoztak Bell és Altamont meglepetésében.

Kétségkívül, vitathatatlanul, tisztán kivehető, friss emberi nyomok látszottak a hóban, mintha csak tegnapról származtak volna.

- Ezek eszkimók - jelentette ki Hatteras.

- Valóban, itt a hótalpak nyoma - felelte a doktor.

- Azt hiszi? - kérdezte Altamont.

- Egészen biztos!

- És ez itt? - folytatta Altamont, és egy másik, ismétlődő nyomra mutatott.

- Mármint hogy ez?

- Azt állítja, hogy ez is eszkimó lábnyoma?

A doktor figyelmesen megvizsgálta, s elképedt; szegekkel kivert, európai cipő nyoma volt; talpa, sarka mélyen benyomódott a hóba.

Semmi kétség: egy ember, idegen ember járt erre.

- Európaiak, itt! - kiáltott fel Hatteras.

- Minden bizonnyal - bólintott Johnson.

- De ez mégis olyan valószínűtlen - mondta a doktor -, hogy kétszer is meg kell gondolni, mielőtt véleményt mond az ember.

A doktor hát kétszer, háromszor is megvizsgálta a lábnyomot, s kénytelen volt elismerni, hogy rendkívül különös eredetű.

Defoe hőse, Robinson Crusoe sem lepődhetett meg jobban, mikor a sziget partján lábnyomot pillantott meg a homokban, de míg őt félelem fogta el a lábnyom láttán, Hatteras bosszankodott. Egy európai, ily közel a Sarkhoz!

Előbbre mentek, követve a nyomokat, amelyek más, hócipő- és bocskornyomokkal elegyesen vagy negyedmérföldnyire vezettek, aztán nyugatnak fordultak.

Mikor ehhez a ponthoz értek, az utasok azon tanakodtak, kövessék-e még tovább is a nyomokat.

- Nem - döntött Hatteras. - Menjünk...

A doktor kiáltása szakította félbe. Clawbonny egy tárgyat vett fel a hóból; ez a tárgy még meggyőzőbb volt, s származása felől nem lehetett kétség. Egy zsebnagyító lencséje volt.

- Most aztán - mondta a doktor - biztosak lehetünk abban, hogy idegen tartózkodik ezen a földön!

- Előre! - kiáltotta el magát Hatteras. S oly erélyesen ejtette ki ezt a szót, hogy mindnyájan azonnal követték.

Mindnyájan feszülten figyelték a láthatárt, kivéve Hatterast, akit úgy elvakított a düh, hogy már semmit sem akart látni. Minthogy azonban félő volt, hogy idegen utasokkal találkoznak, óvatosaknak kellett lenniük. Ha ezen az ismeretlen úton megelőzték volna őket, hát ez aztán igazán balszerencse lenne! A doktor, ha nem is volt olyan dühös, mint Hatteras, minden higgadt bölcsessége ellenére sem tudta lenyelni bosszúságát. Altamont szintén bosszúsnak látszott; John és Bell fenyegető szavakat sziszegett a foga közt.

- Ugyan - szólalt meg végre a doktor -, vágjunk jó képet a rossz játékhoz.

- Bevallom - mondta Johnson úgy, hogy Altamont nem hallhatta -, ha már elfoglalták a helyünket, akkor elmegy az ember kedve ettől az egész sarki utazástól!

- Márpedig ehhez nem fér kétség - felelt Bell.

- Nem - mondta a doktor is -, hiába is forgatom a fejemben ezt az eseményt, hiába mondom magamnak, hogy ez valószínűtlen, lehetetlen dolog; bele kell nyugodni; ez a cipő nem mélyedhetett volna itt bele a hóba, ha nincs benne láb, s ha ez a láb nem része egy emberi testnek. Az eszkimóknak még csak megbocsátanám ezt, de egy európainak!

- Tény az - felelt Johnson -, hogy ha abban a világ végén levő vendégfogadóban majd lefoglalt ágyakat találunk, az bizony nagy bosszúság lesz!

- Rendkívül nagy bosszúság - hagyta rá Altamont.

- Hát majd meglátjuk - vont vállat a doktor, s ezzel továbbindultak.

Ez a nap elmúlt anélkül, hogy újabb tény erősítette volna meg idegenek jelenlétét Új-Amerikának ezen a részén. Este aztán tábort ütöttek. Meglehetősen erős északi szél fújt, hát valami szakadék mélyén kellett védett helyet keresni. Hosszú felleg-savók kergetőztek az égen, nagy sebességgel; szinte a fejük fölött jártak a felhők, a szem alig bírta követni fékevesztett rohanásukat; olykor néhány ilyen felhőrongy a földet súrolta, és a sátor csak nagy nehezen bírt ellenállni az orkánnak.

- Csúnya éjszakánk lesz - mondta Johnson, vacsora után.

- Nem lesz hideg, csak zajos - felelte a doktor -; legyünk óvatosak, és biztosítsuk a sátrat jókora kődarabokkal.

- Igaza van, Clawbonny úr; ha az orkán elragadná ezt a kis ponyva-menedékünket, Isten a tudója, hol szednénk össze.

A legaprólékosabb óvóintézkedéseket tették hát e veszély elkerülésére, s a kimerült utasok megpróbáltak aludni.

De lehetetlen volt aludni. A vihar nekiszabadult, s elképzelhetetlen erővel száguldott délről északnak; a fellegek úgy szóródtak szerteszét, mint egy felrobbant kazán gőze; az orkán tombolása elindította az utolsó lavinaomlásokat, s a visszhang tompán verte vissza a zuhanások robaját.

Mintha levegőnek és víznek e dühében szörnyűséges két őselemnek elkeseredett küzdelme zajlott volna a légkörben; csak a tűz maradt távol e csatától.

Az elemek tobzódásának szokott lármájából külön zajt hallott ki az idegfeszültségben megélesedett fül, nem azt a zajt, amely a súlyos testek zuhanását kíséri, hanem a szétroppant testek recsegését; a vihar elnyújtott dübörgése közepette oly tisztán, élesen meg lehetett figyelni ezeket a roppanásokat, mint mikor az acél pattan el.

Ez utóbbi zajokat természetesen a szélvihar görgette lavinákkal lehetett magyarázni, de a többi zajt nem tudta minek tulajdonítani a doktor.

A zaj elültének aggasztóan csendes perceiben - mintha csak lélegzetet venne a vihar, hogy újult erővel üvöltsön tovább - az utazók közölték egymással feltevéseiket.

- Olyanok ezek a rázkódások - mondta a doktor -, mintha a jéghegyek jégmezőkkel ütköznének össze.

- Igen - felelt Altamont -, azt hinné az ember, hogy az egész földkéreg mozgásban van. Figyeljenek csak!

- Ha közel lennénk a tengerhez - folytatta a doktor -, valóban azt hinném, hogy jégtáblák töredeznek.

- Ezt a zajt igazán nem lehet másként magyarázni - felelt Johnson.

- Tehát a parthoz érkeztünk volna? - kérdezte Hatteras.

- Nem lehetetlen - felelte a doktor -; hallja csak! - tette hozzá egy rendkívül erős koppanás után - hát nem olyan, mintha a jégtáblák töredeznének? Nagyon közel kell lennünk az óceánhoz.

- Ha így van - mondta Hatteras -, akkor én habozás nélkül nekivágok a jégmezőnek.

- Ó - intette a doktor -, a jég ilyen nagy vihar után minden bizonnyal széttöredezett. Majd holnap meglátjuk. Bármint legyen is, ha bármiféle embercsoport útban van ilyen éjszakán, azt szívem mélyéből sajnálom.

Az orkán tíz óra hosszat szakadatlanul tombolt, s a sátor egyetlen lakója sem hunyhatta le szemét, egy percre sem; mélységes aggodalomban telt az éjszaka.

Ilyen körülmények közt minden új esemény, vihar, lavina valóban súlyos időveszteséggel jár.

A doktor szeretett volna kimenni, hogy szemügyre vegye, hogyan is áll hát a dolog; de hogyan merészkedjék kitenni a lábát ilyen nekivadult szélviharban?

Szerencsére a hajnali órákban elült az orkán; végre el lehetett hagyni a sátrat, amely derekasan kitartott. A doktor, Hatteras és Johnson egy mintegy háromszáz láb magas domb felé indultak; elég könnyen megmászták.

A vidék teljesen megváltozott képe tárult onnan a szemük elé. Váratlanul felbukkant sziklák, éles, teljesen hómentes hegygerincek meredtek az égnek. Hirtelen jött a nyár, a vihar elűzte a telet. Az orkán szinte éles pengeként beretválta le mindenütt a havat, oly gyorsan, hogy még vízzé olvadni sem volt ideje, s a talaj eredeti sivárságában bukkant elő.

De Hatteras legelőbb is északi irányban hordozta meg tekintetét. Olyan volt arrafelé a látóhatár, mintha feketés párában fürdene.

- Látja, ezt az óceán közelsége hozhatta létre - mondta nyugodtan a doktor.

- Igaza van - szólt Hatteras -, a tengernek ott kell lennie.

- Ez a szín az, amit mi a szabad víz csillogásának nevezünk - mondta Johnson.

- Pontosan az - felelt a doktor.

- Hát akkor gyerünk azzal a szánnal - kiáltott fel Hatteras - s induljunk az új óceán felé!

- Ennek örül aztán a maga szíve - mondta Clawbonny a kapitánynak.

- Hát persze! - felelt lelkesen Hatteras. - Csepp híja még, s a Sarkon vagyunk! És magát, kedves doktorkám, nem teszi boldoggá ez a kilátás?

- Mármint engem? Én mindig boldog vagyok, s különösen a mások boldogsága láttán.

A három angol visszatért a szakadékhoz, útra készítette a szánt, és felszedte a sátrat. Folytatták az utat. Mindannyian attól féltek, hogy ismét ráakadnak a tegnapi lábnyomokra; de a hátralevő úton sem idegenek, sem bennszülöttek lábnyomait nem fedezték fel a talajon.

Három óra múlva elérték a tengerpartot.

- A tenger! A tenger! - kiáltottak fel mindhárman egyszerre.

- Mégpedig a szabad tenger! - kurjantotta a kapitány.

Délelőtt tíz óra volt.

Az orkán valóban tisztára söpörte a sarki medencét; törött, szétvált jégtáblák úszkáltak szanaszét, a legmagasabbak jéghegyekké torlódtak, s - matróznyelven szólva - "felszedték a horgonyt", s kihajóztak a nyílt tengerre. A szél alaposan elbánt a jégmezővel; apró jéglemezek zápora, törmelék és jégpor borította a környező sziklákat. Az a kevés, ami a partközelben még a jégmezőből megmaradt, rothadtnak látszott; a tengerár mosta sziklákat nagy tengeri algák s hínárcsomók fedték.

Ameddig a szem elláthatott, mindenütt óceán; sem sziget, sem új szárazföld nem zárta el a szemhatárt.

A part kelet és nyugat felé két, szelíd lejtéssel a tengerbe vesző hegyfokot alkotott; a hegyfok végpontján megtört a tenger, s könnyű, a szél szárnyán fehér abroszként terülő tajtékot vert. Új-Amerika földje így szinte vergődés nélkül, csendesen, könnyed megadással semmisült bele a sarki óceánba; széles öböllé tágult, s a két hegyfok határolta nyílt horgonyzóhelyet alkotott. Középütt egy kiugró sziklaperem három oldalról védett kis természetes kikötőt vett körül; ez a kikötő egy széles patakmederben nyúlt bele a szárazföldbe; tél utóján az ilyen zuhogó patak a rendes útja az olvadó hónak.

Hatteras, miután számot vetett a part alakzatával, úgy határozott, hogy még aznap hozzáfognak az indulás előkészületeihez, tengerre bocsátják a bárkát, leszerelik a szánt, s eljövendő kirándulásaik érdekében azt is magukkal viszik.

Mindez aznap estig elég munkát adott.

Felütötték hát a sátrat, s miután mindannyian jól befalatoztak, dolognak láttak.

Ezalatt a doktor fogta a műszereit, s elindult, hogy megállapítsa földrajzi helyzetüket, s vízrajzilag is meghatározza az öböl egy részét.

Hatteras sürgette a munkát; sietős volt az indulás; el akarta hagyni a szárazföldet, s előnyhöz jutni, arra az esetre, ha egy másik csoport is elérné a tengert.

Délután öt órára Johnson és Bell már akár malmozhatott volna. A bárka kecsesen himbálódzott a parányi kikötőben, árboca állt, ormányvitorlája megeresztve, előtörzsvitorlája a csavarókötélen; az élelmet és a szán szétszedett darabjait már felhordták a bárkára; másnapra már csak a sátor és a táborozás néhány kellékének berakodása maradt.

Mire a doktor visszatért, már befejeződtek az előkészületek. Mikor megpillantotta a széltől védett, csendesen ringatózó bárkát, eszébe ötlött, hogy nevet kellene adni ennek a kis kikötőnek, s azt javasolta, hogy nevezzék el Altamontról.

Ez ellen senkinek sem volt kifogása, s mindnyájan teljesen igazságosnak találták a doktor javaslatát.

A kikötőt tehát Altamont-Harbournak nevezték el.

A doktor számításai szerint a kikötő Greenwichtől nyugatra az északi szélesség 87° 05'-e és a nyugati hosszúság 118° 35'-e alatt, vagyis az Északi-sarktól 3°-ra feküdt.

A Viktória-öböltől Altamont-Harbourig kétszáz mérföldes utat tettek meg a sarkutazók.


XXI. A SZABAD TENGEREN
[14]

Másnap reggel Johnson és Bell elvégezte a táborozás kellékeinek berakodását. Nyolc órára befejezték az indulás előkészületeit. Most, amikor elbúcsúztak ettől a parttól, a doktor megint azokra az utasokra gondolt, akiknek lábnyomaival találkoztak; ez az esemény azóta is szüntelenül aggasztotta őket.

Vajon északra tartanak azok az emberek? Rendelkezésükre áll-e valami eszköz arra, hogy átkeljenek a Sarki-tengeren? Vajon találkoznak-e még velük?

Három nap óta semmi nyom sem árulta el jelenlétüket, és bárkik voltak is, annyi biztos, hogy nem érték el Altamont-Harbourt. Ezt a helyet még nem érintette ember lába.

Ezek a gondolatok mégis annyira üldözték a doktort, hogy még egy végső pillantást akart vetni a tájra, s felhágott egy alig száz láb magas emelkedőre; onnan az egész déli látóhatáron végigtekinthetett.

Mikor a dombtetőre ért, szeméhez emelte távcsövét. De mekkora volt meglepetése, mikor semmit sem látott, sem a messzeségben, a síkon, sem közvetlen közelében! Ezt nagyon különösnek találta. Tovább nézelődött, majd szemügyre vette távcsövét... Hiányzott róla a nagyítólencse.

- A lencse! - kiáltott fel a doktor.

Érthető, hogy ez a felfedezés mit jelentett; a doktor akkorát kiáltott, hogy társai meghallották, s aggódva nézték, ahogy nagy sebbel-lobbal lemászik a dombról.

- Mi történt már megint? - kérdezte Johnson.

A doktor lélegzet után kapkodott; nem bírt szóhoz jutni; végül kinyögte:

- A lábnyomok..., a lépések..., az a csapat...

- Na, mi az? - unszolta Hatteras. - Itt vannak az idegenek?

- Nem! Dehogyis!... - hebegte a doktor - ... a lencse... az én lencsém..., az enyém...

S távcsövére mutatott.

- Úgy! - kiáltott fel az amerikai - ...szóval elvesztette?...

- El!

- Hát akkor azok a lábnyomok...

- A mieink, barátaim, a mi lábnyomaink! - kiáltott fel a doktor. - Eltévedtünk a ködben! Közben forgolódtunk, s visszakerültünk saját nyomdokainkhoz!

- És az a cipőnyom? - mondta Hatteras.

- Az a Bell cipőjének a nyoma; Bellé, aki miután a hóbocskorát eltörte, egész nap cipőben gyalogolt a hóban.

- Ez szent igaz - mondta Bell.

A tévedés olyan nyilvánvaló volt, hogy mindnyájan nevetésben törtek ki. Csak Hatteras nem nevetett, pedig ő éppúgy örült, mint társai.

- Hát mi aztán alaposan felsültünk - mondta a doktor, mikor a vidámság végre csillapodott. - Hogy miket nem képzeltünk! Még hogy idegenek ezeken a partokon! Ugyan már! Hát való igaz, hogy itt előbb gondolkozni kell, s csak azután beszélni. De végül is, mivel most már ebben a tekintetben nincs mit nyugtalankodnunk, nem marad más hátra, mint az indulás.

- Indulás! - visszhangozta Hatteras.

Negyedóra múlva mindnyájan helyet foglaltak a bárkán, amely előtörzsvitorláját kibontva, ormányvitorláját felvonva, csakhamar kihajózott Altamont-Harbourból.

Az átkelés ezen a tengeren július 10-én, szerdán kezdődött, a hajósok igen csekély távolságban, pontosan százhetvenöt mérföldnyire voltak az Északi-sarktól. Bármily kevéssé is volt valószínű, hogy földgolyónknak ezen a részén szárazföld van, a tengeri útnak nagyon rövidnek kellett lennie.

Gyenge, de kedvező szél fújt. A hőmérő +10°-ot mutatott. Most már valóban meleg volt.

A bárkának mit sem ártott a szánon tett utazás. Kifogástalan állapotban volt, s könnyen lehetett irányítani. A kormányrudat Johnson kezelte; a doktor, Bell és az amerikai meghúzta magát valahogy a sok útiholmi között, amit részben a fedélzeten, részben pedig alatta helyeztek el.

Hatteras a bárka elején foglalt helyet, s tekintete mereven szegződött ama titokzatos pont felé, ahova, úgy érezte, valami ellenállhatatlan hatalom úgy vonzza, mint a mágneses sarok az iránytű delejes mutatóját. Ha valami part bukkanna fel, ő akart az első lenni, aki megpillantja. S valóban meg is illette ez a megtiszteltetés.

Egyébként megfigyelte, hogy a Sarki-tenger rövid hullámokat vet, mint a zárt tengerek általában. Ebből föld közelségét következtette, s a doktor osztotta ebbéli véleményét.

Könnyen érthető, miért óhajtotta Hatteras olyan nagyon, hogy szárazföldre akadjon az Északi-sarkon. Mily nagy csalódást érzett volna, ha bizonytalan kiterjedésű, végtelen tengert lát ott, ahol annak az ő terveihez olyannyira szükséges szárazföldnek - akár csak egy icipici szárazföldnek - kell elterülnie! Mert hiszen hogyan is lehetne külön nevet adni a végtelen óceán egy bizonyos pontjának? Hogyan lehet a nyílt tenger hullámaiban kitűzni az ő hazája lobogóját? Hogyan lehet Őfelsége nevében birtokba venni a cseppfolyós elem egy részét?

Hatteras tehát ott állt, iránytűjével a kezében, szeme a távolba meredt, s csak úgy falta tekintetével az északi látóhatárt.

Egyébként egészen a látóhatárig sehol sem volt vége a sarki medencének; a messzeségben egybeolvadt az égboltozattal, amely tiszta ezen a tájon. Egynéhány, a nyílt víz felé úszó jéghegy szinte utat engedett a vakmerő hajósoknak.

Ez a táj különösen jellegzetes képet mutatott. Vagy talán csak a nagyon is megilletődött, túlfeszített idegzetű utasok lelkiállapota idézte elő ezt a benyomást? Nehéz volna ezt megállapítani. De a doktor az ő mindennapi jegyzeteiben lefestette az óceánnak ezt a furcsa ábrázatát; úgy beszélt róla, mint valaha Penny, aki szerint ez a vidék olyan látványt nyújt, "amelynek legszembeszökőbb ellentéte az élőlények millióitól hemzsegő tenger".

A víztükör, amely az ultramarin legbizonytalanabb színárnyalataiban pompázott, sajátságosan áttetszőnek látszott, s hihetetlen fényszóró képességű volt. Az áttetsző vízbe mérhetetlen mélységekig hatolhatott le a tekintet, úgy tűnt, mintha az egész sarki medence egy alulról megvilágított, óriási akvárium lenne; valaminő, a tenger mélyén keletkező elektromos tünemény kétségkívül meg is világította a legmélyebben fekvő vízrétegeket. Így hát olybá tűnt, mintha feneketlen mélységek fölött függne a bárka.

E különös víz felszíne fölött úgy repdesett a madarak megszámlálhatatlan sokasága, mintha sűrű, terjedelmes viharfellegek lepnék el az eget. Átvonuló madarak, partlakó madarak, evezőmadarak együttesen képviselték a vízimadarak nagy családjának minden faját, de gigantikus arányú példányokban. Szüntelen és siketítő zajt csaptak rikácsolásukkal. Láttukra a doktort cserbenhagyta természetrajzi tudása, nem emlékezett ezeknek a csodálatos madárfajtáknak neveire, s azon kapta magát, hogy lehajtja a fejét, mikor ezek az óriási szárnyak leírhatatlan erővel csapkodják fölötte a levegőt.

Ezeknek a légi szörnyetegeknek egynémelyike a húsz láb terjedelmet is meghaladta; egynek-egynek szárnyai alatt teljesen elfért a bárka, s egész légiója volt itt az olyan madaraknak, amelyek nem szerepelnek a madártani nyilvántartásokban. A doktor elképedt, s jóformán belekábult abba, hogy így cserbenhagyta a tudománya.

Mikor pedig elfordította tekintetét az égről, hogy a békés óceán víztükrén jártassa végig, akkor az állatvilágnak éppoly meglepő példányaival találkozott, s a többi között akkora medúzákkal, hogy szélességük a harminc lábat is elérte. Ezek szolgáltatták a szárnyas népség mindennapi eledelét, s valóságos kis szigetekként úsztak az algák és óriási tengeri moszatok tömege közepette. Csodálatos látvány! Mennyire különböznek ezek a medúzák azoktól a mikroszkopikus méretű medúzáktól, amelyeket Scoresby figyelt meg a grönlandi vizeken, s amelyeknek száma e hajós szerint két négyzetmérföldnyi területen huszonháromtrilliárd-nyolcszáznyolcvannyolcbilliárd milliárdra rúg.[15]

Mikor aztán mélyebbre hatolt ez áttetsző vizekbe a tekintet, az ezerfajta hal éppoly természetfölötti képet mutatott. Hol villámgyorsan surrantak a folyékony tömeg mélyére, fokról fokra kisebbedve, hogy kísérteties rémképekként tűnjenek el, hol meg elhagyták az óceán mélységeit, hogy folyvást nagyobbodva bukkanjanak a hullámok felszínére. Ezek a tengeri szörnyetegek egyáltalán nem árultak el félelmet a bárka láttán; meg-megérintették irdatlan uszonyaikkal, mikor elúsztak a közelében. Ott, ahol a hivatásos bálnavadászok joggal elszörnyülködhettek volna, hajósainknak eszükbe sem jutott, hogy veszedelem fenyegeti őket, holott ezeknek a tengerlakóknak egynémelyike rettenetes arányokat ért el.

Ott hancúroztak a fiatal tengeri borjak; a fantasztikus alakú, az egyszarvúhoz hasonló hegyes, kúp alakú, a jégtáblák fűrészelésére való agyarral felfegyverzett agyaras cethal a félénkebb fajta cetféléket vette üldözőbe; a számtalan bálna, orrlikaiból víz- s nyálkaoszlopot lövellve, különös füttyentéseivel töltötte be a levegőt, a karcsú farkú, széles farkuszonyú "nord caper" mérhetetlen sebességgel szelte a hullámokat, s útközben éppoly gyors állatokkal, galócákkal és makrélákkal táplálkozott, míg a lustább fehér bálna békésen nyeldeste az önmagához hasonló természetű, sorsukat megadással viselő puhányokat.

A nagyobb mélységekben hegyes orrú bálnák, hosszúkás és feketés grönlandi anarnakok, a minden tengerben honos óriás ámbrás cetek úszkáltak a szürke ámbrazátonyok közepette, ahol olyan homéroszi küzdelmeket vívtak, hogy több mérföldnyi körzetben csak úgy piroslott az óceán felszíne; a henger alakú physal, a vaskos, labradori tegusik, a kardpengeszerűen éles uszonyzatú delfinek, mindenfajta családja fókának és rozmárnak, tengerikutyák, -lovak, -medvék, -oroszlánok; a tengerielefántok mintha csak az óceán nedves pázsitján legelnének, s a doktor olyan kényelmesen bámulhatta ezt a számtalan állatot, mintha csak az állatkert kristálymedencéjében nézné a rákféléket meg a halakat.

Mily gyönyörű, mily változatos, mily hatalmas is a természet! Milyen furcsának s csodálatosnak is látszott minden itt, ezekben a Sark körüli régiókban!

A légkör természetfölöttien tiszta lett; mintha túltelítődött volna oxigénnel; a hajósok élvezettel szívták ezt a vérpezsdítő levegőt, anélkül, hogy számot vetettek volna ezzel a hatással, valósággal olyan égési folyamat áldozatai lettek, amelyről halvány fogalmuk sem volt; vérkeringésük, emésztésük, légzésük emberfölötti erővel működött; túlfeszült agyműködésük folytán grandiózus ötleteik támadtak: egy óra alatt annyit éltek, mint máskor egy teljes nap alatt. Mindeme bámulat és csodálatosság közepette a fújdogáló s az albatroszok széles szárnyaitól is meg-meglebbenő szelíd szélben siklott a bárka.

Estefelé Hatteras és társai elvesztették szem elől Új-Amerika partjait. A mérsékelt égöv alatt éppúgy üt az éjszaka órája, mint a napéjegyenlőség zónájában; de itt csigavonalban terül szét a nap s az óceánnal pontosan párhuzamos kört von. Ezekben a ferde napsugarakban fürdött a bárka, s a fényközpont vele együtt haladt.

Az Északi-sark közvetlen közelében tartózkodó élőlények azonban mégis éppúgy érezték az est érkezését, mintha az a fényt sugárzó égitest letűnt volna a láthatárról. A madarak, a halak, a cetfélék eltűntek. Hol vannak vajon? Az ég magasságában? A tenger legmélyén? Ki a megmondhatója? De kiáltozásuk, füttyeik után, a tenger szörnyeinek lélegzésétől kelt hullámverés remegésének elültével csakhamar a teljes mozdulatlanság csöndje terült a tengerre; a hullámok észrevétlenül, végsőt verdesve szunnyadtak el, s békés éjszaka borult a napsütésben fürdő tájra.

Mióta a bárka elhagyta Altamont-Harbourt, egy foknyit haladt észak felé; másnap még semmi sem mutatkozott a látóhatáron, sem azok a magas csúcsok, amelyek messziről jelzik a szárazföldet, sem azok a sajátságos jelek, amelyekről jó előre megérzi a tengerész, hogy sziget vagy föld felé közeledik.

A szél nem volt erős, de kitartott; alig hullámzott a tenger; a madarak és halak éppoly nagy számban kísérték a bárkát, mint tegnap. A doktor a hullámok fölé hajolt, s láthatta, mint hagyják el a víz mélységeit a cetek, hogy lassanként a tenger felszínére emelkedjenek; csupán néhány jéghegy s itt-ott szétszórtan úszkáló jégtáblák szakították meg az óceán végtelen egyhangúságát.

Mindamellett jég alig volt, s ami volt, az sem zavarhatta a hajó útját. Meg kell jegyezni, hogy most tíz fokkal a hideg sarkpontja fölött volt a bárka, és a hőmérséklet szélességi köreinek szempontjából ez olyan, mintha tíz fokkal alatta lett volna. Tehát semmi csodálnivaló sincs azon, hogy ebben az évszakban itt éppoly szabad a tenger, mint amilyennek a Disko-öblön át és a Baffin-tengeren lennie kellett. Így hát a nyári hónapokban szabadon mozoghatott itt a hajó.

Ennek a megfigyelésnek nagy a gyakorlati fontossága, ha ugyanis a bálnavadászhajók akár az amerikai északi vizeken, akár pedig az észak-ázsiai tengereken valaha is feljöhetnek a sarki medencéig, itt biztosan számíthatnak arra, hogy egykettőre jó fogást csinálnak, mert úgy látszik, az óceánnak ez a része valóságos halastava, fő rezervoárja a bálnának, fókának s minden tengeri állatnak.

Délben a víz vonala még mindig egybeolvadt az ég vonalával; a doktor már kételkedni kezdett abban, hogy szárazföld van ezek alatt a magas szélességi fokok alatt.

De tovább gondolkozván, mégiscsak kénytelen volt hinni egy északi-sarki szárazföld létezésében; mert hiszen a világ első napjaiban, miután a földkéreg kihűlt, a légköri pára lecsapódásából származott vizeknek, a centrifugális erőnek engedelmeskedve, az egyenlítői zónák felé kellett áramlaniuk, s elhagyniuk a földgömb mozdulatlan sarkpontjait. A sarkkal szomszédos területeknek szükségképpen ki kellett emelkedniük a vízből.

A doktor nagyon helyesnek találta ezt az okoskodást. És Hatteras is helyesnek találta.

A kapitány hát szinte szerette volna átfúrni tekintetével a ködös látóhatárt. A világért sem vette volna el szeme elől a távcsövet. A vizek színében, a hullámok alakzatában, a széljárásban, mindenütt a föld közelségének jeleit kutatta. Homloka előrehajolt, és még az is megcsodálta volna őt, aki nem ismerte gondolatait, mert egész magatartása csupa makacs vágyakozás, csupa aggódó kérdés volt.


XXII. KÖZELEDÉS A SARK FELÉ

E bizonytalanság közepette telt az idő. Semmi sem mutatkozott e kerek világ zárt látóhatárán. Csak ég és víz körös-körül. Még a hullámok tetején sem úszkált egyetlen olyan szárazföldi fűszálacska sem, amilyen Kolumbusz Kristóf szívét remegtette meg, amikor útban volt Amerika felé.

Hatteras csak figyelt, figyelt.

Végre, este hat óra tájban bizonytalan alakú, de észrevehetően felfelé szálló pára jelent meg a tenger felszíne fölött, mint valami füstoszlop; az ég teljesen derült volt, tehát felhő nem lehetett; hol eltűnt egy-egy pillanatra, hol ismét megjelent, mintha mozogna.

Hatteras vette észre elsőnek ezt a jelenséget; távcsöve látómezejébe fogta ezt a bizonytalan pontot, ezt a megmagyarázhatatlan páratömeget, s egy álló órán át vizsgálta egyfolytában.

Egyszer csak valami jelt, valami jelenséget láthatott, mert két karját kitárta a látóhatár felé, s izgatottan felkiáltott:

- Föld! Föld!

Erre a szóra úgy ugrott fel valamennyi társa, mintha villanyütés érte volna őket. Valamiféle füst emelkedett, észrevehetően, a tenger fölött.

- Látom! Látom! - kiáltott fel a doktor.

- Igen! Egész biztos... - mondta Johnson is.

- Az egy felhő - jelentette ki Altamont.

- Föld! Föld! - ismételte rendíthetetlen meggyőződéssel Hatteras.

Az öt hajós nagy figyelemmel tovább vizsgálgatta a jelenséget.

De miként gyakran megtörténik, hogy a távoli tárgyak bizonytalanná válnak, most is úgy látszott, hogy a megfigyelt pont eltűnt. Végre ismét elfogta a tekintetük, sőt a doktor most északon mintegy húsz-huszonöt mérföldnyire egy gyors villanást is vélt látni.

- Tűzhányó! - kiáltott fel.

- Tűzhányó? - hitetlenkedett Altamont.

- Kétségkívül.

- Ennyire fent északon?

- Miért ne? - folytatta a doktor. - Vagy talán Izland nem vulkanikus terület, hogy úgy mondjam, vulkán alkotta föld?

- Izland az! - felelte az amerikai. - Izland. De ilyen közel a Sarkhoz!

- Nos hát a mi illusztris hazánkfia, James Ross parancsnok nem talált-e vajon két működő tűzhányót is, Az Erebust meg a Terrort a sarki szárazföldön, a nyugati hosszúság 170°-a és az északi szélesség 78°-a alatt? Hát akkor miért ne lehetnének vulkánok az Északi-sarkon is?

- Akkor valóban lehetséges - felelte Altamont.

- Ó, most már tisztán látom: tűzhányó! - kiáltott fel a doktor.

- Hát akkor gyerünk egyenest oda - mondta Hatteras.

- Kedvezőtlenre fordult a szél - jelentette Johnson.

- Vonja be egészen az előtörzsvitorlát.

De ez a manőver csak azt eredményezte, hogy a bárka eltávolodott a megfigyelt ponttól, s most már a legélesebb szem sem találta azt meg újra.

De mégsem kételkedhettek abban, hogy már közel a part. Itt voltak hát, utazásuk végcéljánál, ha még nem is érték el, semmi kétség, hogy egy nap sem telik bele, s ez új földre lépnek, amelyet még nem érintett ember lába. Ha már a gondviselés megengedte nekik, hogy ily közel jussanak hozzá, bizonyára nem akadályozza meg, hogy a vakmerő tengerészek ki is kössenek rajta.

Ám a jelen körülmények között egyik sem tudott annyira örülni, amennyire egy ilyen felfedezésnek örülniük kellett volna. Mindegyik magába zárkózott, s azon tűnődött, milyen is lehet ez a sarki föld. Úgy látszott, az állatok menekülnek innen; az esti órákban a madarak, ahelyett, hogy itt kerestek volna menedéket, nyílsebes szárnycsapásokkal délnek szálltak! Hát olyan barátságtalan ez a vidék, hogy még a sirály vagy a hófajd sem lel itt menedékre? Még a halak, a nagy cetek is sietve menekültek ezekről a partokról, az áttetsző vizeken át. Honnan származik a viszolygásnak, sőt rettegésnek ez az érzése, amely a földgolyó e részének minden élőlényét eltölti?

A hajósok ez általános benyomások után megadták magukat a helyzetnek, s lassanként mindegyikük úgy érezte, hogy leragad a szeme az álmosságtól.

Most éppen Hatterasra került az őrszolgálat sora! Átvette a kormányrudat. A doktor, Altamont, Johnson és Bell elnyújtózott a padokon, egymás után szunnyadtak el, s nemsokára az igazak álmát aludtak.

Hatteras megpróbálta leküzdeni álmosságát; semmit sem akart veszíteni ezekből az értékes órákból; de a bárka himbálózása észrevétlenül elringatta, s hiába küzdött ellene, ellenállhatatlanul el-elszundított.

Ezalatt alig haladt a bárka; a lanyha szél még a petyhüdt vitorlát sem duzzasztotta meg. Nagy messze, nyugaton néhány mozdulatlan jéghegy verte vissza a fénysugarakat, s vörös lemezként izzott a nyílt tengeren.

Hatteras álmodozott. Gondolatai sebesen végigfutottak egész életén; az álomnak ezt a sajátosságát, ezt a gyorsaságot, amely egész életén végigvitte, még egyetlen tudós sem volt képes kiszámítani. Így álmodozva ismét átélte az elmúlt napokat, viszontlátta telelőhelyüket, a Viktória-öblöt, a Gondviselés-erődöt, a Doktor-lakot, s találkozását a jég alól előkerült amerikaival.

Majd messzebbre fordult vissza a múltba. Hajójáról, a felgyújtott Forwardról álmodott, áruló társairól, akik cserbenhagyták. Vajon mi lett velük? Shandonre gondolt, Wallra, a goromba Penre. Vajon merre vannak? Elérték-e a Baffin-tengert a jégmezőkön át?

Álmodozó képzelete most még messzebbre ragadta vissza a múltba. Megint ott volt az indulásnál, Angliában, átélte előbbi utazásait, meghiúsult kísérleteit, balszerencséjét. S ekkor elfeledte mostani helyzetét, közeledő sikerét, félig megvalósult reményeit. Álmodozása az örömből az aggodalomba vetette vissza.

Két óra hosszat tartott ez így, majd új irányba terelődtek gondolatai, a Sark felé vitték; látta önmagát, amint végre a szárazföldre lép a lába, s kitűzi az Egyesült Királyság lobogóját!

Míg így álmodozott, óriási, zöldes színű felleg emelkedett a látóhatárra, s elsötétítette az óceánt.

El sem lehet képzelni, mily villámgyorsan tör rá az orkán a sarki tengerekre. Az egyenlítői tájakon keletkezett párák a végtelen északi jégmezők fölött sűrűsödnek össze, s ellenállhatatlan erővel vonzzák a légtömegeket. Ez magyarázza a sarki viharok erejét.

A kapitány és társai az első szélrohamra felserkentek szunyókálásukból, hogy irányítsák a bárkát. A tenger keskeny, hegyes hullámokat vetett, a bárka hol mélyen alámerült, hol meg negyvenöt fokos szögben megdőlve ingott egy hegyes hullám taraján.

Hatteras kemény kézzel ragadta meg a kormányrudat, amely nyikorogva forgott; olykor egy-egy hirtelen fordulatnál, bárhogy is küzdött ellene, eltaszította s meggörnyesztette a kormányrúd. Valahányszor hullámvölgybe zuhant a bárka, Johnson és Bell szakadatlanul merte ki belőle a vizet.

- Hát erre a viharra egyáltalán nem számítottunk - mondta, görcsösen a padba kapaszkodva Altamont.

- Itt mindenre számítani kell - felelt a doktor.

Ezek a szavak a szél süvítése s a hullámok robaja közepette hangzottak el, vízporrá verte szét a hullámokat a szél; tulajdon szavukat is alig hallották.

Nehéz volt tartani az északi irányt; a sűrű vízpárától alig lehetett néhány ölnyire látni; most már nem volt a szemnek támaszpontja sehol. Ez a hirtelen, úgyszólván a cél elérésének percében támadt vihar súlyos figyelmeztetést rejtett magában; a túlfeszített idegzetű utasok szinte tilalomnak érezték: ne tovább! A természet akarta hát megtiltani a Sark elérését? Orkánok és viharok védőerődjével van körülvéve a földgolyónak ez a pontja, hogy ne lehessen megközelíteni?

Ám e kemény férfiarcok láttán akárki tudhatta volna, hogy ezek nem engednek sem szélnek, sem hullámnak, s hogy kitartanak a célig.

Így küzdöttek egész nap, minden percben szembenézve a halállal; ha nem is haladtak semmit sem északnak, de nem is vesztettek tért, bőrig áztatta őket a langyos eső, s arcukba csapkodtak a vihar korbácsolta tenger óriási hullámai. A szélvihar süvítésébe olykor belevegyült a madarak rémült rikácsolása.

De a tomboló hullámok legvadabb dühöngésének közepette, este hat óra tájban hirtelen elcsitult a vihar. Úgy ült el egyszerre a szél, mintha csoda történt volna. A tenger olyan sima lett, mintha fél napon át nem is vetett volna házmagasságnyi hullámokat. Úgy látszott, hogy még az orkán is tiszteletben tartja a Sarki-tengernek ezt a részét.

Mi történt hát? Rendkívüli, megmagyarázhatatlan jelenség volt ez, amelynek Sabine kapitány is tanúja volt, amikor a grönlandi vizeken hajózott.

Anélkül, hogy felszakadt volna a köd, különös fényesség öntötte el a tájat.

Elektromos zónában úszott a bárka, mintha nagy tűz lobogna, amely tűz azonban nem adott meleget. Az árboc, a vitorla, a kötélzet feketén s rendkívül élesen rajzolódott a foszforeszkáló égboltra, a hajósok átlátszó sugarak fényességében fürödtek, s lobogó lángok visszfénye színezte arcukat.

Az óceán egy részének hirtelen lecsillapodását kétségkívül a légoszlopok felszállása okozta, míg a ciklonszerű vihar nagy sebességgel száguldott a lecsendesedett középpont körül.

De ez a tűzben álló légkör eszébe juttatott valamit Hatterasnak.

- A tűzhányó! - kiáltott fel.

- Lehetséges? - kérdezte Bell.

- Nem lehetséges! - felelte a doktor. - Megfulladnánk, ha a lángjai idáig érnének.

- Talán a vulkán visszfénye a ködben? - találgatta Altamont.

- Az sem. Akkor azt kellene feltételeznünk, hogy föld közelében vagyunk, s ebben az esetben hallanánk a kitörés zaját.

- Hát akkor?... - kérdezte a kapitány.

- Ez egy kozmikus tünemény - felelte a doktor -; olyan tünemény, amelyet eddig még ritkán figyeltek meg!... Ha folytatjuk utunkat, nemsokára kiérünk ebből a fénylő szférából, s ismét a sötétségbe és a viharba kerülünk.

- Bármint legyen is, előre! - döntött Hatteras.

- Előre! - kiáltottak társai is, akik még lélegzethez sem akartak jutni ebben a mozdulatlan medencében.

Tűzláng volt a vitorla vászna, s vörösen sziporkázó árbocról lógott alá; lánghullámokba merültek az evezők, s mikor kiemelkedtek, szikraesőként hullottak róluk a rubinszerű vízcseppek.

Hatteras, kezében az iránytűvel, ismét északnak fordította a bárkát; a köd lassanként elvesztette fényét, majd áttetszőségét is; néhány ölnyire tőlük újra felbődült a szél, és a vad szélrohamtól oldalára dőlt bárka ismét a viharzónába jutott.

De az orkán szerencsére egy földrajzi ponttal délebbre fordult, és a bárka, hátszéllel futva egyenest a Sark felé tartott; félő volt, hogy már-már elsüllyed, eszeveszett sebességgel száguldott; bármely pillanatban zátonyra, sziklára vagy jégtömbre futhatott, hogy menthetetlenül ízzé-porrá törjön.

De e férfiak egyikének sem volt kifogása ez ellen, egyikük sem emelt szót az óvatosság érdekében. A veszély őrülete ragadta magával, s az ismeretlen utáni szomjúság töltötte el őket. Nem vakon, hanem elvakultan rohantak így, s égő türelmetlenségükben még lassúnak is találták a bárkának ezt az eszeveszett futását. Hatteras a vihar korbácsolta tajtékzó hullámok hátán rendíthetetlenül tartotta kezében az északnak száguldó kis jármű kormányrúdját.

Most már érezni lehetett a part közelségét; különös jelek voltak a levegőben.

Hirtelen kettészakadt a köd, mint mikor egy nagy függönyt szakít szét a szél, s szemvillanásnyi időre óriási lángcsóvát lehetett látni, amint égnek emelkedik a látóhatáron.

- A vulkán! A vulkán!

Egyszerre kiáltotta ezt valamennyi száj; de már el is tűnt a fantasztikus látomás; a hirtelen délkeletre váltó szél most keresztbe fordította a bárkát, s arra kényszerítette, hogy ismét csak eltávolodjék ettől az ismeretlen földtől.

- Ezer átok! - szitkozódott Hatteras, miközben bevonta az előtörzsvitorlát. - Már három mérföldre sem voltunk a parttól!

Hatteras nem volt képes ellenállni a vihar erejének, de anélkül, hogy megadná magát, ferdén lavírozott a leírhatatlan erővel nekiszabadult szélben. Olykor a bárka annyira oldalára dőlt, hogy attól tartottak: a hajó oldala egész a tőkéig kiemelkedik a vízből, de a kormányszerkezet segítségével mindannyiszor sikerült visszafordítani, mint mikor a rogyadozó versenylovat kantárszárral és sarkantyúval cibálja talpra lovasa.

Hatteras, amint ott állt, csapzott hajával, a szinte kezéhez nőtt kormányrudat szorítva, olyan volt, mintha a lelke lenne ennek a bárkának, mintha egy test, egy lélek lenne vele, mint ember és ló a kentaurok korában.

Most hirtelen rettenetes látvány tárult a kapitány szeme elé.

Nem is egészen tízölnyi távolságban egy jéghegy lebegett az őrjöngő hullámok tetején; fel a hegyre, le a völgybe, mint a bárka, amelyet rázuhanással fenyegetett, mert szétmorzsolta volna, ha csak hozzá is ér.

De azzal a veszéllyel, hogy a mélybe süllyed a bárka, még egy másik, nem kisebb veszedelem járt együtt, mert a vakvilágba rohanó jéghegy tele volt egymáshoz szorult, a félelembe beleőrült jegesmedvékkel.

- Medvék! Medvék! - kiáltott fel Bell elfúlt hangon, s a rémülettől dermedten látták valamennyien, amit ő látott.

A jéghegy szörnyű bakugrásai közben, olykor annyira megdőlt, hogy az állatok hanyatt-homlok zuhantak egymásra. Ilyenkor olyan dörmögésbe csaptak, amely versenyre kelt a vihar szavával, s az úszó menazséria rettentő koncertbe fogott.

Ha ez a jégtutaj felborulna, a medvék a bárka felé gurulnának róla, s megkísérelnék, hogy felkapaszkodjanak rá.

Egy évszázadnak tetsző negyedórán át együtt táncolt a hullámokon a bárka meg a jéghegy, hol húszölnyire egymástól, hol meg olyan közel egymáshoz, hogy csaknem összeütköztek. Olykor egyik a másik hegyiben volt, és a szörnyetegeknek csak le kellett volna gurulniuk a bárkára. A grönlandi kutyák reszkettek a félelemtől. Duk meg se moccant.

Hatteras és társai szinte megnémultak; még csak az sem jutott eszükbe, hogy fordítsanak a kormányrúdon, s így távolodjanak el a félelmetes szomszédságtól. Hajlíthatatlan akaraterővel tartottak ki útirányuknál. Bizonytalan érzés szállt agyukra, inkább csodálkozás, mintsem rémület, ámulva nézték ezt a borzalmas látványosságot, amely betetőzte az elemek harcát.

Végre, míg a bárka a szorosan bevont előtörzsvitorlával ellen tudott állni a szélnek, a jéghegy a szélnyomástól lassanként távolodni kezdett, s eltűnt a köd közepette.

Most megkettőződött a vihar ereje, a légkör hullámzásának őrjöngő nekiszabadulása volt ez, a szédületes sebességgel rohanó bárka úgy táncolt a hullámhegyek hátán, hogy olykor teljesen a levegőben lebegett, letépett előtörzsvitorlája úgy szállt tova a sötétben, mint egy nagy fehér madár; kör alakú örvényt formáltak a forrongó vizek; ez a forgatag magával ragadta az utasokat, s olyan gyorsasággal pörgette őket, hogy a kört alkotó víz kiszámíthatatlan sebességgel rohanó vonalai mozdulatlannak látszottak. Lassanként süllyedni kezdtek. Az örvény mélyén valami hatalmas szívóerő ellenállhatatlanul szippantotta be a bárkát, s vonta magához, hogy elevenen nyelje el őket.

Mind az öten felálltak. Szemükben a borzadály. Szédület fogta el őket. Húz, húz a mélység... - ez a meghatározhatatlan érzés fogta el őket.

De most hirtelen függőlegesen emelkedett égnek a bárka. Eleje kilendült az örvény forgatagából; a vonzás középpontján kívülre vetette az örvény adta sebesség, s kikerülve ennek a percenként több mint ezer fordulatszámú körnek a kerületéből, az ágyúgolyó sebességével repült kifelé.

Altamont, a doktor, Johnson és Bell hátraesett a padon.

Mikorára feltápászkodtak, Hatteras eltűnt. Hajnali két óra volt.


XXIII. ANGLIA LOBOGÓJA

Mint egyetlen ember melléből, úgy tört ki egyszerre négy kiáltás a megdöbbenés első pillanata után.

- Hatteras! - nézett szét a doktor.

- Eltűnt! - kiáltotta egyszerre Johnson és Bell.

- Vége!

Körültekintettek. Semmi sem bukkant fel a hullámokon. Duk kétségbeesetten szűkölt, mindenáron a hullámokba akarta vetni magát, Bell alig bírta visszatartani.

- Vegye át a kormányzást, Altamont - mondta a doktor -, s kövessünk el a világon mindent, hogy megtaláljuk szerencsétlen kapitányunkat!

Altamont megragadta a kormányrudat, és a tévelygő bárka ismét a szélnek feküdt.

Johnson és Bell a hullámokba vetette magát, s hatalmas tempóban úsztak; egy álló óra hosszat nem hagyták el a katasztrófa színhelyét. Keresgéltek, de hasztalan! A szerencsétlen Hatterast elragadta az orkán, s odaveszett.

Elpusztult! Ily közel a Sarkhoz! Oly közel a célhoz, hogy szinte már látta!

A doktor szólongatta, kiabált, puskáját is elsütötte; Duk rémes üvöltözéssel kísérte szavát; de senki sem felelt a kapitány két hű barátjának.

Mély fájdalom járta át Clawbonny szívét; fejét két tenyerébe ejtette, s társai hallották, hogy sír.

Ilyen távolságban a szárazföldtől, evező, sőt egy darab fa nélkül, amelybe fogózkodva fenntarthatná magát, Hatteras nem érhette el élve a partot, s ha valami eljut belőle erre az annyira áhított földre, hát az csak felpuffadt, szétzúzott holtteste lehet.

Egyórai keresés után folytatni kellett az utat észak felé, s harcba szállni a végsőt dühöngő viharral.

Július 11-én reggel öt órakor elcsitult a szél, s lassacskán a hullámverés is elült; ismét derült lett a sarki égbolt, és alig hárommérföldnyire egész nagyszerűségében megmutatkozott a szárazföld.

Ez az új föld csupán egy sziget volt, vagyis inkább a világ északi sarkán világítótoronyként égnek emelkedő tűzhányó.

A teljes működésben levő vulkán izzó köveknek egész tömegét okádta, s óriási, tüzes sziklákat hányt; úgy rengették az ismételt rázkódtatások, mintha egy óriás lélegzene; lángoszlopok közepette repültek a magasba a kivetett tömegek, és a hegy lejtőin rohanó, gőzölgő patakokban ömlött alá a folyékony láva zuhataga; itt tűzkígyók tekergőztek a füstölgő sziklák közt, amott bíborszín gőzök közepette izzó tűzzuhatag szakadt a mélybe, s lejjebb ezernyi tűzfolyó ömlött egybe, hogy tűzfolyammá áradtan, fortyogva torkolljon a tengerbe.

Úgy látszott, hogy a tűzhányónak csak egyetlen krátere van, ahonnan a villámok hasogatta tűzoszlop kitört; mintha a villamosságnak is szerepe volna ennek a nagyszerű tüneménynek létrejöttében.

A lobogó lángtenger fölött óriási, alján piros, csúcsán fekete füstoszlop emelkedett. Fenséges látvány volt, amint égnek szállt, és sűrű gomolyagokban gördült szerteszét.

Nagy magasságban hamuszínt öltött az égbolt; az a sötétség, amelyet a vihar idején tapasztaltak, s amelyet a doktor nem tudott megmagyarázni, nyilvánvalóan azoktól a hamuoszlopoktól származott, amelyek áthatolhatatlan függönyként sötétítették el a napot. Most a doktor hasonló esetre emlékezett vissza, amely 1812-ben a Barbade-szigetnél történt; fényes nappal teljes sötétség borult a szigetre attól a hamutömegtől, amelyet a Saint-Vincent-sziget krátere vetett az égre.

Ez az óriási, a nyílt tengeren emelkedő tűzhányó ezer öl magas, körülbelül akkora, mint a Hekla.

A csúcsától az alapjáig vezető ív mintegy tizenegy fokos szöget alkotva olvadt bele a látóhatár vonalába.

Minél közelebb jutott hozzá a bárka, annál inkább kiemelkedett a hullámokból a tűzhányó. Nyoma sem volt rajta semmilyen növényzetnek. Még csak partja sem volt, a hegyoldalak teljesen függőlegesen szakadtak a tengerbe.

- Kiköthetünk? - kérdezte a doktor.

- Odavisz bennünket a szél - felelte Altamont.

- De én nem látok tenyérnyi partot sem, ahová kiléphetnénk!

- Ez csak úgy látszik innen, messziről - mondta Johnson -, de majd találunk annyi helyet, ahol a bárkánk elfér, s nekünk nem is kell több.

- Hát akkor gyerünk! - felelte szomorúan Clawbonny.

A doktor már rá se nézett erre az előtte elterülő, különös szárazföldre. Itt van hát az Északi-sark földje, de nincs itt az az ember, aki felfedezte!

A szikláktól ötszáz lépésnyire fortyogott a föld alatti tüzek fűtötte tenger. Ez a sziget, amelyet körülvett, semmi esetre sem lehetett több, mint nyolc-tíz mérföld kerületű, s számításaik szerint nagyon közel volt a Sarkhoz, de a Föld tengelye nem pontosan itt halad át.

Amint a hajósok a szigethez közeledtek, egy parányi kis fjordot vettek észre, amely elég volt ahhoz, hogy védett helyen húzhassa meg magát a bárka. Nyomban arrafelé tartottak hát, részben azzal a hátsó gondolattal, hogy ott esetleg megtalálják a kapitány holttestét, amelyet ide vethetett ki a vihar.

De azért mégis nehéz volt elképzelni, hogy itt egy holttest feküdjék; hisz part sem volt itt, s a meredek sziklákat csapkodta a tenger; ott, ahová a hullámverés már nem ért el, vastag s emberi lábnyom nem érintette hamuréteg lepte be a sziklák felületét.

Végre, két hullámverés közti pillanatban, a vizet alig érintve surrant be a bárka egy szűk nyíláson át, s itt tökéletesen védve volt a hullámtöréstől.

Most Duk még panaszosabban kezdett üvölteni; ezen az ő nyelvén hívta a kapitányt a szegény állat; visszakövetelte gazdáját ettől az irgalmatlan tengertől, ezektől a néma szikláktól. De hiába csaholt. A doktor hiába simogatta, nem bírta megnyugtatni. A hű kutya, mintha csak gazdáját akarná helyettesíteni, egyetlen nagyszerű ugrással elsőnek termett parton, a sziklákon, amelyeken valóságos hamufelhő porzott körülötte.

- Duk! Gyere ide, Duk! - szólította a doktor.

De Duk most rá se hederített, s eltűnt. Az utasok kikötöttek. Clawbonny és három társa partra szállt, és a bárkát erősen lehorgonyozták.

Altamont éppen egy hatalmas kőrakáson akart átmászni, amikor nem messze tőlük Duk szokatlanul heves csaholása hangzott fel; nem dühös, hanem fájdalmas ugatás volt ez.

- Hallgassák csak! - fülelt a doktor.

- Valami állatot talált - mondta a főmatróz.

- Nem! Nem! - kiáltotta remegve a doktor. - Ez panaszos vonítás! Ez sírás! Hatteras holtteste fekszik ott!

Ezekre a szavakra a négy férfi a szemükbe hulló hamueső közepette Duk nyomába vetette magát. Egy fjord aljára értek, tízlábnyi kis területre, ahol szinte észrevétlenül enyésztek el a tenger hullámai.

Itt ugatott Duk. Előtte egy Anglia lobogójába burkolt holttest.

- Hatteras! Hatteras! - jajdult fel a doktor, s ráborult barátja holttestére.

De nyomban olyan kiáltás hagyta el ajkát, amelyet lehetetlen lett volna utánozni.

A vérrel borított, élettelennek látszó test megvonaglott a keze alatt.

- Él! Él! - kiáltott fel a doktor.

- Él - visszhangozta egy halk hang -, él, az Északi-sark földjén, ahová a vihar vetette. Él, a Királynő szigetén!

- Éljen Anglia! - kiáltott fel egy emberként az öt férfi.

- És éljen Amerika! - tette hozzá a doktor, míg egyik kezével a Hatteras, a másikkal meg az amerikai kezét fogta.

Duk is vakkantott egy hurrát, a maga módján, s ez is ért annyit, mint a többi.

Az első pillanatokban e derék emberek egész valóját a boldogság töltötte el, hogy viszontláthatják kapitányukat, s érezték, hogy elönti szemüket a könny.

A doktor megvizsgálta Hatterast. A kapitány nem sebesült meg súlyosan. A szél sodorta a partig, ahol életveszélyes volt a hullámverés, többször is visszavetette a nyílt vízre a vakmerő tengerészt, de végül, végső erőfeszítéssel sikerült megkapaszkodnia egy sziklában, felhúzódzkodott rá, s kijutott a hullámok közül.

Ott, miután begöngyölte magát lobogójába, elvesztette eszméletét, és csak arra tért magához, hogy Duk nyalogatja arcát, és hangosan csahol.

Néhány percnyi ápolás után Hatteras felállt, s a doktor karjára támaszkodva elindulhatott a bárka felé vezető úton.

- A Sark! Az Északi-sark! - motyogta útközben.

- Most aztán boldog! - mondta a doktor.

- Igen, boldog vagyok! Hát maga, barátom, maga tán nem boldog, hogy itt lehet? Ez a föld, amelyet most taposunk, az Északi-sark földje! Ez a tenger, amelyen átkeltünk, az Északi-Jeges-tenger! Ez a levegő, amit belélegzünk, az Északi-sark levegője! Ó, az Északi-sark! Az Északi-sark!

Hatteras szinte magánkívül volt, azért beszélt így, mintegy lázálomban, s a doktor hasztalan próbálta megnyugtatni. A kapitány szeme csodálatos fényben ragyogott, és gondolatai szinte felforrtak agyában. Clawbonny a lelki túlfeszültségnek ezt az állapotát azoknak a szörnyű veszélyeknek tulajdonította, amelyeket a kapitány átélt.

Nyilvánvaló volt, hogy Hatterasnak pihenésre van szüksége, s így az volt az első gondjuk, hogy táborozásra alkalmas helyet keressenek.

Altamont csakhamar talált egy sziklabarlangot, amely olyként jött létre, hogy a lezuhant sziklák üreget alkottak. Johnson és Bell ide hordta be a készleteket, s szabadon engedték a grönlandi kutyákat.

Tizenegy óra tájt minden készen volt az étkezéshez; a sátorponyva szolgált asztalterítőül; a pemmicanből, sózott húsból, teából és kávéból álló ebéd tálalva volt a földön, s csak neki kellett esni.

De Hatteras ragaszkodott ahhoz, hogy előbb határozzák meg a sziget földrajzi helyzetét. Pontosan akarta tudni, hogy mihez tartsa magát.

A doktor és Altamont elővették hát műszereiket, és megfigyeléseik eredményeként megállapították, hogy a barlang az északi szélesség 89° 59' 15"-én fekszik. Ebben a magasságban a hosszúságnak már nem volt semmi jelentősége, mert néhány száz lábbal feljebb már minden délkör egy pontban fut össze.

Tehát a valóságban a sziget az Északi-sarkon fekszik, és a 90. szélességi fok már csupán 45"-re van innen, pontosan háromnegyed mérföldnyire, vagyis a tűzhányó csúcsán.

Mikor Hatteras megtudta az eredményt, kérte társait, hogy foglalják ezt két példányban kiállított jegyzőkönyvbe, s azt egy jelzőoszlopba zárva helyezzék el a parton.

Így hát a doktor rögtön tollat fogott és az alábbi okmányt szerkesztette meg, amelynek egyik példánya ma a londoni Királyi Földrajztudományi Társaság irattárában található:

"Ma, 1861. július 11-én a 89° 59' 15" északi szélesség alatt, az Északi-sarkon a Királynő szigetét a liverpooli Forward nevű kétárbocos kapitánya, Hatteras fedezte fel, s ő és négy társa is aláírta ezt az okmányt.

Bárki találja meg ez okmányt, kérjük, juttassa el az admiralitáshoz.

Aláírta: John Hatteras, a Forward kapitánya, dr. Clawbonny, Altamont, a Porpoise kapitánya, Johnson főmatróz, Bell hajóács.'

- És most asztalhoz, barátaim! - kiáltotta vidáman a doktor.


XXIV. SARKI KOZMOGRÁFUS-TANFOLYAM

Mondanunk sem kell, hogy "asztalhoz ülni" itt azt jelentette, hogy letelepedni a földre.

- De ki ne adná oda a világ minden ebédlőasztalát és éttermét azért, hogy az északi szélesség 89° 59' 15"-e alatt ebédelhessen! - lelkesedett Clawbonny.

Valamennyiük gondolata mostani helyzetük körül forgott; mindnyájuk lelkét lenyűgözte ez a nagy fogalom: Északi-sark! A sikernek ebben a példátlanul álló percében elfeledték mindazt a veszélyt, amivel megküzdöttek, míg ideértek, s mindazt, amiben még hazafelé menet részük lesz. Amit sem a régi, sem a modern sarkutazók, sem európaiak, sem amerikaiak, sem ázsiaiak nem voltak képesek eddig véghezvinni, azt ők, íme, megvalósították.

Társai figyelmesen hallgatták a doktort, mikor tudásának és emlékezetének kimeríthetetlen tárházából előszedte mindazt, ami a jelenlegi helyzetükre vonatkozott. Legelőbb is őszinte lelkesedéssel javasolta, hogy köszöntsék fel Hatteras kapitányt.

- John Hatteras kapitányra ürítem poharam! - mondta.

- Éljen John Hatteras! - kiáltották egyszerre társai.

- Köszöntöm az Északi-sarkot! - felelte a kapitány, s most meghatottan csengett a hangja ennek az eddig oly hideg, oly tartózkodó embernek, akin most egyre jobban erőt vett túlfeszített idegállapota.

Összecsendültek a poharak, és a felköszöntőket meleg kézszorítások követték.

- Ez itt hát a mi korunk legjelentősebb földrajzi eseménye! - mondta a doktor. - Ki hitte volna, hogy ez a felfedezés megelőzi Közép-Afrika vagy Ausztrália felkutatását! Valóban, Hatteras, maga Stuart és Livingstone s a Burtonok és Barthek fölött áll! Le a kalappal maga előtt!

- Igaza van, doktor - mondta Altamont is -; ha a vállalkozás nehézségeit nézzük, akkor az Északi-sarknak kellett volna lennie az utolsó pontnak a Földön, amelyet felfedeznek. Mihelyt valamely kormány úgy határozott volna, hogy feltétlenül fel akarja kutattatni Közép-Afrikát, ember- és pénzáldozattal ez okvetlenül sikerült volna neki; de itt semmi sem bizonytalanabb, mint a siker, s teljesen áthághatatlan akadályok is felmerülhettek volna.

- Áthághatatlan! - kiáltott fel hevesen Hatteras. - Nincsenek áthághatatlan akadályok, csak gyengébb és erősebb akarat van, ennyi az egész!

- De végül is itt vagyunk, s ez így van jól - mondta Johnson.

- Most már aztán nem mondaná meg nekünk végre, Clawbonny úr, hogy mi különös is van ezen az Északi-sarkon?

- Az, ami itt van, derék Johnsonom, az csupán annyi, hogy ez az egyetlen pontja a mi sártekénknek, amely mozdulatlan, míg minden más pontja óriási sebességgel forog.

- De én egyáltalán nem érzem, hogy itt mozdulatlanabbak lennénk, mint akár Liverpoolban - felelte Johnson.

- Itt sem veszi észre kevésbé a mozgást, mint Liverpoolban; ez onnan van, hogy mindkét esetben maga is részt vesz ebben a mozgásban vagy ebben a mozdulatlanságban. De a tény azért csak tény marad. A Föld tengely körüli fordulata huszonnégy óra alatt megy végbe, s a feltételezett tengely két végpontja az Északi- és a Déli-sarkon halad át. Nos hát, mi most itt ezen az egyik, szükségképpen mozdulatlan végponton vagyunk.

- Így hát - szólt Bell -, míg honfitársaink peregnek, addig mi itt mozdulatlanok vagyunk.

- Csak majdnem, mivel nem vagyunk egészen pontosan az Északi-sarkon!

- Igaza van, doktor - mordult fel Hatteras, s megrázta a fejét -, még 45" hiányzik ahhoz, hogy egészen pontosan ott legyünk!

- De hisz ez csekélység - felelte Altamont -, s így mozdulatlannak tekinthetjük magunkat.

- Igen - folytatta a doktor -, míg viszont az Egyenlítő minden pontjának lakói háromszázkilencvenhat szárazföldi mérföldet tesznek meg óránként![16]

- S mindezt fáradság nélkül! - csóválta a fejét Bell.

- Úgy van! - felelte a doktor.

- De ettől a körforgásától függetlenül, nem mozog a Föld a Nap körül is? - "hallott valamit harangozni" Johnson.

- Igen, ez a Föld haladó mozgása, amit egy év alatt végez.

- És ez gyorsabb, mint a másik? - érdeklődött Bell.

- Végtelenül gyorsabb, és meg kell jegyeznem, hogy ámbár itt vagyunk a Sarkon, ez a mozgás itt éppúgy magával ragad bennünket, mint földünk többi lakóját. Tehát ez a mi állítólagos mozdulatlanságunk csak agyrém: igen, mozdulatlanok vagyunk a földgolyó többi pontjához képest, de a Naphoz képest nem.

- Nahát - mondta Bell, és hangjában komikus sajnálkozás csengett -, én meg azt hittem magamról, hogy nyugton vagyok! Most le kell mondanom erről az illúzióról! Hát tényleg nincs egy percnyi nyugta az embernek ezen a világon?

- Úgy van, ahogy mondod, Bell - felelte Johnson -; és arra is kioktatna bennünket, Clawbonny úr, hogy milyen sebességű Földünknek ez a haladó mozgása?

- Ez bizony jelentékeny gyorsaság - felelte a doktor -; a Föld hatvanhatszor gyorsabban forog a Nap körül, mint amennyi egy huszonnégyes ágyúgolyó sebessége, ami pedig százkilencvenöt öl másodpercenként. A haladó mozgás sebessége tehát hét egész és hattized mérföld másodpercenként;[17] láthatjuk hát, hogy ez egészen más dolog, mint az Egyenlítő pontjainak mozgása.

- Az ördögbe is! - mondta Bell - szinte el se lehet ezt hinni, Clawbonny úr! Miért is nem mozdulatlan?!

- Az ám - szólt közbe Altamont -, de gondolja csak meg, Bell: akkor se nappal, se éjszaka, se tavasz, se nyár, se ősz, se tél nem lenne.

- Nem is számítva egy egyenesen rémes következményt! - tódította a doktor.

- Éspedig mit? - kérdezte Johnson.

- Azt, hogy akkor rázuhannánk a Napra!

- Méghogy a Napra zuhannánk? - csodálkozott Bell.

- Kétségkívül. Ha ez a haladó mozgás megszűnne, akkor a Föld hatvannégy és fél nap alatt ráesne a Napra.

- Hatvannégy napig tartó zuhanás! - képedt el Johnson.

- Sem több, sem kevesebb - felelte a doktor -; mivelhogy harmincnyolcmillió mérföld távolságot kellene befutnia a Földnek.

- És mennyi a Föld súlya? - kérdezte Altamont.

- Ötezernyolcszáznyolcvanegy quadrillió tonna.

- Ó! - legyintett Johnson. - Az ilyen számokat már nem is veszi fel az ember füle! Ezeket már nem lehet felfogni!

- Akkor hát, derék Johnsonom, két összehasonlító fogalommal segítem ki magát, amelyek nyilván megragadnak az eszében. Jegyezze meg: hetvenöt Hold súlya tenné ki a Föld súlyát és háromszázötvenezer Föld a Nap súlyát.

- Ezek megsemmisítő számok! - mondta Altamont.

- Megsemmisítő, ez a helyes kifejezés - felelte a doktor -; de térjünk vissza a Sarkhoz, mert kozmográfiai lecke még soha nem volt helyénvalóbb, mint a Földnek ezen a részén, de persze csak ha nem untatom önöket.

- Gyerünk, doktor, gyerünk! - mondta Altamont.

- Mint már mondottam önöknek - folytatta a doktor, aki éppen olyan örömmel tanított, mint amilyen örömmel tanultak társai - amint mondtam, a Sark mozdulatlan pont a Föld többi pontjához képest. Nos hát, ez nem egészen igaz.

- Hogyan? - szólt közbe Bell. - Mégis mozog?

- Igen, Bell, a Sark nem mindig foglalja el pontosan ugyanazt a helyet; egykor a sarkcsillag messzebb volt a sarki égbolttól, mint ma. A Sarkunknak tehát van bizonyos mozgása; mintegy huszonhatezer év alatt ír le egy kört. Ez a napéjegyenlőségek előrenyomulásától van, amire mindjárt rátérek.

- De nem történhetik meg az - kérdezte Altamont -, hogy a Sark nagyobb mértékben mozdul el?

- Ej, kedves Altamontom - felelte a doktor -, maga olyan nagy kérdést érint, amelyen már réges-rég vitáznak a tudósok, egy különös felfedezés következtében.

- És melyik volt az a felfedezés?

- Elmondom. 1771-ben egy rinocérosz tetemét találták a Jeges-tenger és 1799-ben egy elefántét Szibéria partjain. Hogyan találkozhatott ez a két meleg égövi állat ugyanazon az északi szélességen? Erre aztán különös mozgolódás támadt a geológusok között, akik nem voltak olyan tudósok, mint később a francia Elie de Beaumont. Beaumont bebizonyította, hogy ezek az állatok fent éltek egészen északon, és hogy egyszerűen a hegyi patakok és a folyamok hordták tetemeiket oda, ahol rájuk találtak. Mivel azonban ez a magyarázat még nem volt köztudomású, mit gondolnak, mit fundált ki a tudósok fantáziája?

- A tudósok mindenre képesek - mondta nevetve Altamont.

- Igen, mindenre, ha egy tény megmagyarázásáról van szó! Nos, azt tételezték fel, hogy a Föld sarkpontja egykor az Egyenlítőnél volt, s az Egyenlítő a Sarkon.

- Bolondság!

- Így volt, ha mondom, márpedig ők a legkomolyabban azt állították. Holott ha ez így lett volna, minthogy a Sarkon több mint öt mérfölddel laposabb a Föld, a centrifugális erő folytán az új Egyenlítőhöz áramlott tengerek kétszer olyan magas hegyeket borítottak volna el, mint a Himalája; a sarkkörrel szomszédos minden ország, Svédország, Norvégia, Oroszország, Szibéria, Grönland, Új-Britannia öt mérföld mély vízréteg alá került volna, míg viszont a Sarkra vetett egyenlítői tájak öt mérföld magas fennsíkokat alkottak volna.

- Micsoda felfordulás! - szörnyűködött Johnson.

- Ó, ez egyáltalán nem félemlítette meg a tudósokat!

- És hogyan magyarázták ezt a felfordulást? - kérdezte Altamont.

- Egy üstökössel való összeütközéssel. Ez már így van: az üstökös a "Deus ex machina";[18] valahányszor zavarba jön a kozmográfia tudománya, mindig egy üstököst hívnak segítségül. Ez a legkészségesebb égitest, amit csak ismerek, és ha egy tudós int neki, máris siet, hogy mindent rendbe hozzon!

- Tehát ön szerint, Clawbonny úr, ez a világfelfordulás lehetetlenség?

- Lehetetlenség!

- És ha mégis megtörténnék?

- Ha ez megtörténnék, akkor egy nap alatt befagyna az egész Egyenlítő!

- Szóval, ha ez most történnék meg - mondta Bell -, akkor képesek lennének azt mondani, hogy mi nem is jöttünk ide a Sarkra!

- Nyugodjék meg, Bell. De hogy visszatérjek a földtengely mozdulatlanságára, ebből a következő dolog származik: ha mi télen ezen a helyen vagyunk, azt láttuk volna, hogy a csillagok tökéletes kört írnak le körülöttünk. Ami pedig a Napot illeti, az március 21-én, a napéjegyenlőség napján pontosan két darabra szelve jelennék meg a látóhatáron (nem számolva a sugártöréssel), és lassacskán emelkedve, nagy, elnyújtott görbéket írna le; de itt az a figyelemre méltó, hogy mihelyt megjelenik, többé nem nyugszik le; hat hónapig marad látható; majd szeptember 21-én, az őszi napéjegyenlőség idején újra érinti korongja a látóhatárt, s miután lenyugodott, egész télen nem látjuk többé.

- Az imént arról beszélt, hogy a Sarkokon lapos a Föld - szakította félbe Johnson -; szíveskedjék ezt megmagyarázni, Clawbonny úr.

- Hát ez így van, Johnson: a világ első napjaiban a Föld folyékony halmazállapotban volt; megérti, ugyebár, hogy a forgómozgás e folyékony tömegének egy részét visszaszorította az Egyenlítő felé, ahol sokkal élénkebben volt érezhető a centrifugális erő. Ha a Föld mozdulatlan lett volna, akkor tökéletes gömb marad; de ama jelenség következtében, amelyet épp most említettem, ellipszoid alakot öltött, s a Sark pontjai mintegy öt és egyharmad mérfölddel vannak közelebb a Föld középpontjához, mint az Egyenlítő pontjai.

- Ezek szerint - mondta Johnson -, ha a mi kapitányunk most a Föld középpontjára akarna vinni bennünket, akkor öt mérfölddel kevesebb utat kellene megtennünk, hogy odaérkezzünk?

- Úgy, ahogy mondja, barátom.

- Nos, kapitány úr, ez annyi, mintha már megtettük volna ezt az utat! Itt a jó alkalom...

Hatteras nem válaszolt. Igaz, hogy nem is vett részt a beszélgetésben, vagy pedig éppen csak hogy hallotta, de nem figyelt oda.

- Szavamra - felelte a doktor -, ha bizonyos tudósoknak hihetünk, lehet, hogy talán ennek az expedíciónak megkísérlésére is sor kerül.

- Tyű! Igazán? - álmélkodott Johnson.

- De hadd fejezzem be - folytatta a doktor -; ezt majd később beszélem el; előbb azt szeretném elmondani, hogyan van az, hogy a Sarkok lelapított volta okozza a napéjegyenlőségek előrenyomulását, jobban mondva, hogy miért érkezik a tavaszi napéjegyenlőség minden évben egy nappal előbb, mint ahogyan akkor érkeznék, ha a Föld tökéletesen gömbölyű volna. Ez egész egyszerűen attól van, hogy a Nap vonzása más módon működik a földgolyónak egyenlítői, gömbölyű részén. Ez az, amitől a Sark kissé eltolódott, amint ezt már előbb mondottam. De ettől a hatástól függetlenül, a laposságnak egy furcsább és sajátosabb hatásának is kellett lennie, amit észre is vettünk volna, ha érzékünk van a matematikához.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Bell.

- Azt akarom mondani, hogy mi itt súlyosabbak vagyunk, mint Liverpoolban.

- Súlyosabbak?

- Igen! Mi magunk is meg a kutyáink, fegyvereink, műszereink is!

- Lehetséges ez?

- Ez így van. És két okból: először azért, mert mi itt közelebb vagyunk a Föld középpontjához, amely ennek következtében jobban vonz bennünket: márpedig ez a vonzóerő nem egyéb, mint a súly, másodszor azért, mert a forgó erő, amely a Sarkon zéróval egyenlő, nagyon jelentékeny az Egyenlítőnél, ott a tárgyak a Földtől távolodó tendenciát mutatnak, tehát kisebb a súlyuk.

- Hogyan? - szólt közbe Johnson -, hát komolyan nem mindenütt egyforma a súlyunk?

- Nem, Johnson. Newton törvénye szerint a testek tömegükkel egyenes arányban s a távolság négyzetével fordított arányban vonzzák egymást. Itt én többet nyomok, mert itt közelebb vagyok a vonzás középpontjához, és egy másik bolygón, az illető bolygó tömegétől függően, több vagy kevesebb lenne a súlyom.

- Micsoda? - szólt közbe Bell. - Hát a Holdban?...

- A Holdban az én súlyom, amely Liverpoolban kétszáz font, mindössze harminckét font lenne.

- És a Napban?

- Ó, a Napban több mint ötezer fontot nyomnék!

- Nagy isten! - döbbent meg Bell - akkor hévér kellene ahhoz, hogy felemeljük a lábait?

- Valószínűleg - felelt a doktor, s elmosolyodott Bell csodálkozásán. - De itt nem érezhető a különbség, és ha ugyanúgy feszítené meg a lábizmait, Bell, itt éppoly magasat ugrana, mint a Mersey-rakparton.

- Igen! De hát a Napban! - ismételte még mindig hitetlenül Bell.

- Barátaim - felelte a doktor -, mindebből az következik, hogy jól vagyunk mi ott, ahol vagyunk, s hogy semmi haszna másfelé szaladgálni.

- Az imént azt mondta - folytatta Altamont -, hogy talán majd megkísérlik azt a kirándulást a Föld középpontjába! Gondolt valaha is valaki arra, hogy ilyen utazásra vállalkozzék?

- Gondolt. És ezzel fejezem be azt, amit a Sarkra vonatkozóan mondani akartam önöknek. Nincs a Földnek olyan pontja, amely több találgatásnak és agyrémnek adott volna tápot. A régiek, akik nem sokat konyítottak a kozmográfiához, azt állították, hogy a Hesperidák kertje van a Sarkon. A középkorban úgy vélekedtek, hogy a Sarkokon "zsanérokon" forog a Föld: de mikor azt látták, hogy a sarkvidéki régiókban szabadon mozognak az üstökösök, le kellett mondani erről a tartósarok-teóriáról. Később akadt egy Bailly nevű francia csillagász, aki kitartott amellett, hogy az a civilizált s eltűnt nép, amelyről Platón beszél, az Atlantidák népe, itt élt. Végül - s ez már a mi napjainkban volt - azt állították, hogy egy óriási nyílás van a Sarkokon, ahonnan a sarki fény sugarai áradnak, és amelyen át be lehet hatolni a földgolyó belsejébe; aztán azt is képzelték, hogy a földgömb üreges, és két bolygó, a Plutón meg a Proserpine van benne, továbbá a nagy nyomás okozta fénylő levegő.

- Ilyeneket mondtak? - kérdezte Altamont.

- És még le is írták, a legkomolyabban. Honfitársaink egyike, Synnes kapitány javasolta is Humphry Davynek, Humboldtnak és Aragónak, hogy kíséreljék meg ezt az utazást! De a tudósok visszautasították.

- Jól tették.

- Én is azt hiszem. Bármint legyen is, láthatják, barátaim, hogy ami a Sarkot illeti, szabadon szárnyalhat a képzelet, s hogy előbb-utóbb vissza kell térni az egyszerű valósághoz.

- Hát majd meglátjuk - mondta Johnson, aki ragaszkodott ötletéhez.

- Szóval holnap kirándulunk - mondta a doktor mosolyogva, mert látta, hogy a vén tengerészt aligha sikerült meggyőznie -, és ha van valahol erre egy külön nyílás, ahol le lehet hatolni a Föld középpontjáig, hát akkor együtt megyünk!


XXV. A HATTERAS-HEGY

E kiadós beszélgetés után mindenki úgy helyezkedett el a barlangban, ahogyan tudott, s nemsokára mindnyájan álomba merültek.

Mindnyájan, Hatteras kivételével. Vajon most miért nem tudott elaludni ez a rendkívüli ember?

Hát nem érte el életcélját? Nem valósította meg szívéhez nőtt vakmerő terveit? Mért nem csitult el ennyi hányattatás után ez a nyugtalan lélek? Az ember azt hitte volna, hogy tervének megvalósítása után valamiféle levertség fogja majd el Hatterast, s hogy elernyedt idegei pihenésre vágynak. Egyenest természetesnek látszott volna, ha a sikert a szomorúság érzete követi, amint ez a kielégített vágyak után mindig történni szokott.

De nem. A kapitány most még izgatottabbnak látszott. Ám nem a hazatérés gondolata izgatta ennyire. Talán még tovább szeretett volna menni? Nem tudott betelni az utazással, s merthogy már körüljárta, túl kicsinek találta a világot?

Elég az hozzá, nem bírt elaludni. Pedig itt, a világ sarkán derült és csöndes volt ez az első éjszaka. A sziget teljesen lakatlan volt. Sehol madár a lángba borult levegőben, sehol állat a hamuval borított talajon, s egyetlen hal sem úszkált a forró vizekben. Csak a tűzhányó morgott tompán a messzeségben, s csúcsa egyre ontotta a parázsló füstgomolyagot.

Mikor Bell, Johnson, Altamont és a doktor felébredt, Hatteras nem volt mellettük. Nyugtalankodva léptek ki a barlangból, s látták, hogy a kapitány ott áll egy sziklán, s nem veszi le szemét a vulkán csúcsáról. Kezében a műszerei: nyilván azért jött ki, hogy pontosan meghatározza a hegy földrajzi helyzetét.

A doktor odament, s többször is szólt hozzá, míg végre felocsúdott tűnődéséből, s megértette szavát.

- Indulás! - mondta neki a doktor, s kutató pillantást vetett rá. - Gyerünk, járjuk körül szigetünket: ez lesz az utolsó kirándulásunk.

- Az utolsó - mormogta Hatteras, mintha álmában beszélne -; úgy van, valóban ez az utolsó. De egyben a legcsodálatosabb is! - tette hozzá feltűnő élénkséggel.

Beszéd közben két kezével megdörzsölte homlokát, mintha azt a benső forrongást akarná elcsitítani.

Most Altamont, Johnson és Bell is odajött; Hatteras felrezzent a hallucinálásnak ebből a különös állapotából.

- Barátaim - fordult hozzájuk megindultan -, köszönöm bátorságukat, köszönöm kitartásukat, köszönöm önöknek azt az emberfölötti erőfeszítést, amelynek segítségével erre a földre léphettünk!

- Kapitány - mondta szerényen Johnson -, mi nem tettünk egyebet, csak engedelmeskedtünk; a dicsőség egyedül az öné.

- Nem! Nem! - tiltakozott szenvedélyesen Hatteras. - Az önöké is, Altamonté is, mindnyájunké; éppen úgy, mint az enyém. A doktoré is! Hadd teszem kezükbe túláradó szívemet! Már robbanásig tele örömmel és háládatossággal!

Hatteras sorra kezet szorított derék társaival, akik körülvették. Jött, ment, sehogyan sem bírt magával.

- Mi csak hazafiúi kötelességünket teljesítettük - mondta Bell.

- Baráti kötelességünket - tette hozzá a doktor.

- Igen - felelt Hatteras -, de ezt a kötelességet nem tudták valamennyien teljesíteni. Néhányan elhullottak! Mégis, meg kell bocsátani nekik, az árulóknak is meg azoknak is, akik rá hagyták venni magukat az árulásra! Szegény emberek! Én megbocsátok nekik. Ugye, megért engem, doktor!

- Meg - felelt a doktor, akit komolyan aggasztott Hatteras felzaklatott lelkiállapota.

A kapitány folytatta:

- És azt sem szeretném, ha elveszítenék azt a kis vagyonkát, amelynek kedvéért ilyen nagy utat tettek. Nem! Én semmit sem változtatok az intézkedéseimen, s ők gazdagok lesznek..., ha ugyan valaha is viszontlátják Angliát!

Lehetetlen volt meghatottság nélkül hallgatni Hatteras szavait.

- De kapitány - próbálta tréfára fordítani a dolgot Johnson -, csak nem végrendelkezik?

- Az is meglehet - felelte komoran Hatteras.

- De hisz szép, hosszú, dicsőségteljes élet előtt áll - folytatta a vén tengerész.

- Ki tudja? - mélázott el Hatteras.

Szavait meglehetősen hosszú csend követte. A doktor nem merte megfejteni ez utolsó szavak értelmét.

De Hatteras máris megértette magát, mert alig fékezett türelmetlenséggel folytatta:

- Ide hallgassanak, barátaim. Mi sokat tettünk mostanáig, de még bőven van tennivalónk.

Társai mély megdöbbenéssel tekintettek a kapitányra.

- Igen, mi a Föld sarkán vagyunk, de mégsem vagyunk magán az Északi-sarkon!

- Hogyan érti ezt? - kérdezte Altamont.

- Éspedig? - kiáltott fel a doktor, s félt, hogy kitalálta Hatteras szándékát.

- Igen - folytatta Hatteras emelt hangon -, én azt mondtam, hogy egy angol a világ Sarkára teszi a lábát; igenis, ezt mondtam, s egy angol meg is teszi, amit mond.

- Hogyan? Nem értem - felelt a doktor.

- Úgy, hogy még 45"-re vagyunk ama ismeretlen ponttól - folytatta növekvő élénkséggel Hatteras -, márpedig én oda megyek, ahol az van!

- De hisz az ennek a vulkánnak a csúcsa! - mondta a doktor.

- Oda megyek!

- Ez egy megközelíthetetlen, kúp alakú csúcs!

- Oda megyek!

- Tátongó, lángoló kráter!

- Oda megyek!

Leírhatatlan benső meggyőződéssel ejtette ki Hatteras ezeket az utolsó szavakat. Barátai döbbenten hallgatták; borzadó tekintetet vetettek a lángoszlopot lövellő tűzhányó felé.

Most aztán a doktor vette át a szót; unszolta, kérlelte Hatterast, hogy mondjon le tervéről, mindent megpróbált, amit csak az áldott szíve diktált, az alázatos könyörgéstől kezdve a baráti fenyegetésig; de mit sem ért el a kapitánynak e feszült idegállapotával szemben, valóságos téboly volt már ez, méltán lehetett azt mondani rá: "a Sark őrülete".

Most már csak erőszakkal lehetett volna visszatartani ezt a megzavarodott embert, aki a vesztébe rohant. De a doktor attól félt, hogy az ilyen erőszakos közbelépés súlyos következményekkel járhat, ezért csak végső szükség esetén akart ehhez folyamodni.

Egyébként remélte, hogy a fizikai lehetetlenségek, az áthághatatlan akadályok majd visszatartják Hatterast tervének végrehajtásától.

- Ha így van, akkor mi is magával tartunk - mondta neki.

- Helyes. A hegy fele magasságáig - felelt a kapitány. - S nem tovább! Maguknak haza kell vinniük Angliába a jegyzőkönyv másodpéldányát, amely igazolja felfedezésünket, abban az esetben, ha...

- De mégis!...

- Így határoztam - felelt Hatteras rendíthetetlenül -, s mivel pedig a barát kérése nem elég, a kapitány parancsol.

A doktor nem akart tovább erősködni, s a nehéz hegymászásra felszerelt kis csapat, Dukkal az élén néhány perc múlva útnak indult.

Az ég ragyogott. A hőmérő +11°-ot mutatott. E magas északi szélességek különösen derült légköre terült a tájra. Reggel nyolc óra volt. Hatteras hű kutyájával a menet élén haladt, Bell, Altamont, a doktor és Johnson a nyomában.

- Én félek - szólalt meg Johnson.

- Ne féljen semmitől - felelt a doktor -; mi is itt vagyunk. Mily furcsa sziget, hogyan is lehetne leírni különös képét, mely maga volt a meglepetés, az újdonság, a fiatalság! Ez a vulkán sem látszott réginek, s a geológusok is azt állapíthatták volna meg róla, hogy mostanában képződött.

Az egymásba kapaszkodó sziklákat igazán csak a szentlélek tartotta egybe. Az egész hegy nem volt egyéb, mint a magasból legördült kőhalmaz. Sehol föld, a legcsekélyebb moha, a leghitványabb zuzmó se, s növényzetnek sincs nyoma, sehol. A kráter okádta szénsavnak még nem volt ideje ahhoz, hogy akár a víz hidrogénjével, akár pedig a felhőzet ammóniákjával egyesüljön, s ily módon a világosság hatására szerves anyagokat hozzon létre.

Ez a tengerbe veszett, magános sziget nem volt egyéb, mint a vulkanikus kitörések anyagának halmaza. Több más hegy is képződött ezen a módon a Földön. Az, amit a hegy kivet a méhéből, elég ahhoz, hogy másik hegy képződjék belőle. Így például az Etna már nagyobb térfogatú lávát okádott ki, mint amekkora a saját tömege; s ilyen Nápoly mellett a Monte Nuovo, két nap alatt hozta létre a láva.

Ez a sziklahalmaz, amelyből a Királynő szigete képződött, nyilvánvalóan a Föld belsejéből került elő; a legnagyobb mértékben vulkanikus jellegű volt. Ezen a helyen valamikor a végtelen tenger terült el, amely a világ kezdetén kihűlt földgolyó fölött összesűrűsödött párák vizéből származott. De abban a mértékben, ahogyan az Ó- és Újvilág vulkánjai kialudtak, jobban mondva bedugultak, új tűzokádó krátereknek kellett nyílni helyettük.

A Földet valóban egy óriási, gömb alakú kazánhoz lehet hasonlítani. A középpontjában égő tűz hatására mérhetetlen mennyiségű pára keletkezik s halmozódik fel több ezer atmoszféra nyomás alatt, úgyhogy a földgolyó szétrobbanna, ha ezek a kifelé vezető biztonsági szelepek nem lennének rajta.

Ezek a szelepek a tűzhányók; mikor az egyik elzáródik, kinyílik helyette a másik, s a Sarkok területén, ahol a lelapítottság folytán vékonyabb a Föld kérge, nem meglepő, ha a hullámokból kiemelkedő hegy váratlanul vulkánná változik.

A Hatteras nyomában haladó doktor megfigyelte ezeket a különös sajátságokat; vulkanikus eredetű tufán, habkőszerű, hamuból kivetett szikladarabokból, a szienitekhez és az izlandi gránithoz hasonló likacsos lávából álló hordalékon lépkedett a lába.

De csupán abból gondolta, hogy a sziget legújabbkori eredetű, hogy az üledékes földnek még nem volt ideje lerakódni rajta.

Víz sem volt a szigeten. Ha a Királynő szigete több évszázaddal ezelőtt képződött volna, éppúgy bugyognának belsejéből a hőforrások, mint mindenütt a tűzhányók közelében. Márpedig nemcsak hogy még egy molekulányi folyadékra sem akadtak itt, de úgy látszott, hogy a lávafolyók fölött gomolygó párának sincs víztartalma.

Tehát ez a sziget újabbkori képződmény volt, és ahogyan egy nap alatt keletkezett, éppúgy eltűnhetett egy másik napon, alámerülve az óceán mélységeibe.

Minél feljebb hágtak, annál nehezebbé vált a hegymászás, a hegyoldalak meredeksége már csaknem a függőlegeshez közeledett, s nagyon kellett vigyázni, hogy a sziklaomlást elkerüljék. Sokszor hamuoszlopok gomolyogtak körülöttük, már-már attól tartottak, hogy megfulladnak, hol meg lávazuhatagok zárták el az utat. Némely helyütt a sík területeken kihűlt és megszilárdult lávapatakok folyékony, fortyogó lávát rejtettek belsejükben, megkeményedett felső rétegük alatt. Csak tapogatózva haladhattak hát, nehogy valamelyikük beleessék ebbe a tűzforró anyagba.

Időnként a bensejében égő gázoktól vörösizzóra hevített szikladarabokat okádott a kráter; egy-egy ilyen szikla bombaként robbant szét a levegőben, s darabjai óriási távolságra repültek szerteszét.

Érthető tehát, mily számtalan veszéllyel járt a hegy megmászása, és hogy mekkora bolondnak kellett lennie annak, aki ezt megkísérelte.

Oda se neki! Hatteras meglepő fürgén kapaszkodott felfelé, még csak vasalt végű botja segítségére sem szorult, s habozás nélkül mászta meg a legmeredekebb sziklaoldalakat is.

Nemsokára egy kerek sziklához érkezett, amolyan, mintegy tíz láb széles sziklapad volt ez, izzó lávafolyó vette körül, amelyet egy kőszál késztetett kettéágazásra a csúcson, csupán egy szűk átjárót hagyott, amelyen Hatteras vakmerően kúszott keresztül.

Ott megállt, s megvárta, míg barátai odaérnek. Most úgy látszott, hogy azt a távolságot méri fel szemével, amelyet még meg kell tennie. Légvonalban már csak mintegy százölnyi távolságra volt a krátertől, vagyis az Északi-sark matematikai pontossággal kiszámított pontjától; de függőlegesen még több mint ezerötszáz lábnyit kellett megmásznia. Már három órája tartott a hegymászás; a kapitányon nem mutatkoztak a fáradtság jelei; barátai végén jártak az erejüknek.

A vulkán csúcsa megközelíthetetlennek látszott. A doktor mindenáron meg akarta akadályozni Hatterast abban, hogy magasabbra másszék. Előbb szelíden próbált a lelkére beszélni, de a kapitány izgalmi állapota már csaknem tébolynak volt nevezhető; egész úton minden jel arra mutatott, hogy egyre jobban belezavarodik rögeszméjébe, s aki ismerte s vele volt élete különböző szakaszaiban, az meg sem lepődhetett ezen. Minél magasabbra hágott Hatteras az óceán fölé, annál magasabbra hágott idegeinek túlfeszítettsége; már nem is a földi halandók régiójában élt, úgy érezte, hogy már akkora, mint ez a hegy.

- Hatteras - mondta neki a doktor -, elég! Mi már nem bírjuk tovább.

- Hát akkor maradjanak - felelte különös hangon a kapitány. - Én feljebb megyek!

- Nem! Semmi haszna annak, amit cselekszik! Hiszen már itt van, a világ sarkán!

- Nem, nem! Feljebb megyek!

- Barátom, én szólok magához, én, Clawbonny doktor. Nem ismer?

- Feljebb! Feljebb! - hajtogatta Hatteras, az eszeveszettek csökönyösségével.

- Nos hát, nem! Nem tűrjük...

De a doktor még be sem fejezhette szavait, mikor Hatteras emberfölötti erővel szökött át a lávafolyón, s most már nem érhették el társai. A négy férfi egyszerre ordított fel; azt hitték, Hatteras elpusztult a tűzzuhatagban; ám a kapitány átjutott a másik oldalra, nyomában Duk. A hű kutya nem tágított mellőle.

Hatteras eltűnt egy füstlepel mögött, s amint távolodott, mind gyengébben hallatszott a hangja.

- Északra! Északra! - kiáltozta. - Fel, a Hatteras-hegy ormára! Emlékezzetek Hatteras hegyére!

Nem is gondolhattak arra, hogy kövessék a kapitányt. Húszat lehetett tenni egy ellen, hogy ott marad, ahová ügyessége s szerencséje, mint mondják: "bolond szerencséje" vitte. Lehetetlenség volt átjutni ezen a tűzzuhatagon, s megkerülni sem lehetett. Altamont hasztalan próbált átmenni, beleveszett volna a lávafolyóba, ha társai erőszakkal vissza nem tartják.

- Hatteras! Hatteras! - kiáltozta a doktor.

De a kapitány nem válaszolt, s csupán Duk alig hallható csaholását verte vissza a hegy.

A füstoszlopok s hamufelhők közepette azonban olykor meg-megpillantották Hatterast. Hol a karja, hol a feje bukkant elő a füstforgatagból. Majd ismét eltűnt, hogy nemsokára feljebb tűnjék fel, amint a sziklákon kapaszkodik. Alakja - miként a levegőbe emelkedő tárgyak mind - fantasztikus gyorsasággal kisebbedett. Fél óra múlva már csak félakkorának látszott.

A vulkán tompa bömbölése töltötte el a levegőt. A hegy visszhangzott bele, s úgy sustorgott, mint a túlfűtött kazán; csak úgy rengett bele a hegyoldal. Hatteras még egyre feljebb kapaszkodott, Duk mindenütt a nyomában.

Olykor sziklaomlás keletkezett mögöttük, s egy-egy óriási szikla, meg-megugorva a gerinceken, növekvő sebességgel gördült alá, egészen a sarki medence aljáig.

Hatteras még csak vissza sem fordult. Zászlónyélként használta botját, s ráerősítette az angol lobogót. Megdöbbent társai egy percre sem tévesztették szem elől. Testének arányai lassanként mikroszkopikussá váltak, s Duk már csak jókora patkánynak látszott.

Volt egy pillanat, amikor széles lángfüggönyt vetett rájuk a szél. A doktor felkiáltott aggodalmában, de Hatteras most ismét előbukkant, ott állt, s lengette a lobogóját.

Ennek a borzalmas hegymászásnak látványossága több mint egy óráig tartott. Egy óra hosszat tartó küzdelem az ingadozó sziklákkal, a hamuval telt hasadékokkal, amelyekben olykor derékig eltűnt ez a páratlan hős. Hol térdeivel s oldalával feszült neki a hegyoldal egyenetlenségeinek, hol kezével függött az éles sziklatarajon, s úgy lengett ott, mint valami elszáradt fűcsomó.

Végre feljutott a vulkán ormára, magához a kráternyíláshoz. Ekkor a doktor reménykedni kezdett, hogy a szerencsétlen, miután céljához jutott, talán visszatér, s már csak a visszafelé vezető út veszedelmeivel kell számolnia. A doktor egy utolsót ordított:

- Hatteras! Hatteras!

Kiáltása a lelke mélyéig megrendítette az amerikait.

- Megmentem! - kiáltott fel Altamont. Majd, a tűzhalált kockáztatva, egyetlen ugrással átvetette magát a tűzzuhatagon, s eltűnt a sziklák között. Clawbonnynak nem volt ideje, hogy visszatartsa.

Ezalatt Hatteras feljutott a hegy ormára, s onnan is tovább, egy sziklára, a kráternyílás fölött. Csak úgy záporozott körülötte a kőeső. Duk mindenütt vele. A szegény állatot már szinte vonzotta a szédületes mélység. Hatteras meglengette a parázsló villódzásban a megvilágított zászlót, a könnyű piros szövetet hosszú redőkben lobogtatta a kráter lehelete.

Hatteras fél kézzel lengette a lobogót. A másikkal a zenitre, az égbolt sarkpontjára mutatott. De úgy látszott, mégis habozik. Még mindig kereste azt a matematikai pontot, ahol a földgolyó délkörei összefutnak, s amely pontra - ez volt az ő már fenségesnek nevezhető csökönyössége - mindenáron rá akarta tenni a lábát.

S most egyszerre csak azt látták társai, hogy már nincs alatta a szikla. A kapitány eltűnt. Társainak szörnyű kiáltása a hegy csúcsáig hatolt. Egy évszázadnak tetsző pillanat telt el. Clawbonny már elveszettnek hitte barátját; azt hitte, a vulkán mélye lett a temetője. De Altamont már ott volt, s Duk szintén. A férfi és a kutya megragadta a szerencsétlent, éppen abban a pillanatban, amikor eltűnt a mélységben. Hatteras akarata ellenére megmenekült, és fél órával később a Forward kapitánya eszméletlenül feküdt kétségbeesett társainak karjai között.

Mikor magához tért, a doktor néma aggodalommal, kérdőn tekintett a szemébe. De ez a szem a semmibe nézett, mint a vak pillantása, amely csak néz, de mit se lát, s nem felelt neki, a doktornak.

- Szent isten! - kiáltott Johnson. - Megvakult!

- Nem! - felelt Clawbonny. - Nem! Barátaim, mi csak a testét mentettük meg Hatterasnak! A lelke a vulkán tetején maradt! Az értelme halott!

- Megőrült! - kiáltott fel Johnson és Altamont, megdöbbenve.

- Megőrült! - felelte a doktor.

S szemét elborították a könnyek.


XXVI. VISSZA, DÉLRE

Három órával Hatteras kapitány kalandjainak e szomorú befejeződése után Clawbonny, Altamont és a két matróz együtt volt a barlangban, a vulkán lábánál.

Társai Clawbonnytól kértek tanácsot a továbbiakra nézve.

- Barátaim, nem maradhatunk tovább a Királynő szigetén; szabad a tenger előttünk, élelmünk is van elegendő, útnak kell indulnunk, s minél hamarabb elérni a Gondviselés-erődöt, hogy ott jövő nyárig áttelelhessünk.

- Ez az én véleményem is - felelt Altamont -; jó szelünk van, s holnap tengerre szállunk.

Mély levertségben telt el a nap. Az, hogy a kapitány megőrült, gyászos előjel volt, s mikor Johnson, Bell és Altamont a hazatérés eszméjét megpendítette, félve gondoltak elhagyatottságukra, s megborzadtak a messzeségtől. Hatteras rendíthetetlen lelke nem volt velük.

De mégiscsak kemény emberek voltak, nekikészülődtek hát, hogy újra felvegyék a harcot az elemekkel, sőt saját magukkal is, ha valaha úgy éreznék, hogy elfogja őket a gyengeség.

Másnap, szombaton július 13-án felrakták a táborozás kellékeit, s a bárka nemsokára indulásra készen állt.

De mielőtt elhagyták volna ezt a sziklaszigetet, hogy sose lássák viszont többé, a doktor, amint ez Hatterasnak szándékában volt, megjelölte azt a pontot, ahol a kapitány lába először érintette a szigetet. Nagy sziklákat halmoztak egymásra, hogy az emlékkő feltűnő legyen, ha ugyan a tűzhányó kitöréseinek vak véletlene megkíméli.

Az egyik lapos kőre ezt az egyszerű feliratot véste:

JOHN HATTERAS
1861

Az okmány másodpéldányát az emlékoszlop belsejében egy tökéletesen zárt henger alakú bádogdobozba helyezték - a nagy felfedezést tanúsító okmányt így ez elhagyott sziklák őrizték.

Ezután a négy férfi és a kapitány - vagy inkább a kapitány lélektelen teste - az ő hűséges, szomorú, panaszos hangú kutyájával, Dukkal, beszállt a bárkába, a visszafelé vezető útra. Délelőtt tíz óra volt. A sátorponyvából másik vitorlát fabrikáltak. A bárka jó hátszéllel elhagyta a Királynő szigetét s este a doktor végső istenhozzádot mondott a látóhatáron lángoló Hatteras-hegynek.

Az átkelés nagyon gyorsan ment; az állandóan jégmentes szabad tengeren könnyű volt a hajózás, s valóban úgy látszott, hogy könnyebb elmenekülni a Sarkról, mintsem közelíteni hozzá.

De Hatteras olyan lelkiállapotban volt, hogy nem értette, mi történik körülötte; elnyúlt a bárka mélyén, szája néma volt, tekintete kihunyt, karját összefonta mellén. Duk ott kuporgott a lábánál. Hasztalan szólt hozzá a doktor, Hatteras meg se hallotta szavát.

Két napig kedvező szél fújt, s alig vetett hullámot a tenger. Clawbonny és társai vitették magukat az északi széllel.

Július 15-én felismerték Altamont-Harbourt, de mivel a Sarki-tenger egész partvonalán jégmentes volt, ahelyett, hogy szánon vágtak volna át Új-Amerika földjén, úgy határoztak, hogy inkább megkerülik, és a tengeren át jutnak a Viktória-öbölbe.

Ez az útirány gyorsabb és könnyebb volt. Végeredményben azt az utat, amelyet a szánon két hét alatt tettek meg, így, hajózva alig egy hét alatt megjárták, s a számos fjorddal csipkézett part kanyargásait követve, miután e partok alakzatát ismerték, hétfőn, július 23-án este megérkeztek a Viktória-öbölbe.

A bárkát szilárdan lehorgonyozták a parton, s mindannyian a Gondviselés-erőd felé siettek. De micsoda pusztulás! A Doktor-lak, a raktárak, a lőporkamra, az erődök, minden elolvadt a nap sugaraitól, és a ragadozó állatok kifosztották az élelmiszer-raktárt.

Szomorú, csüggesztő látvány!

A hajósok már csaknem a végén jártak az élelemnek, s úgy számítottak, hogy majd a Gondviselés-erődben felújítják a készleteket. Így nyilvánvaló volt, hogy lehetetlen itt tölteniük a telet. Mivel olyan emberek voltak, akik mindenbe hamar beletörődnek, úgy határoztak, hogy a legrövidebb úton próbálnak eljutni a Baffin-tengerig.

- Nem marad más hátra - mondta a doktor -; a Baffin-tenger alig van innen hatszáz mérföldnyire; ahol víz van a bárkánk alatt, ott nyugodtan hajózhatunk, elérhetjük a Jones-szorost és onnan a dán településeket.

- Úgy van - felelte Altamont -; szedjük össze, ami élelmünk még megmaradt, s induljunk.

Hosszas keresgélés után találtak itt-ott szétszórva néhány hiánytalan láda pemmicant s két hordó húskonzervet, ami megmenekült a pusztulástól. Az egész együtt hat hétre való élelmet jelentett, s elegendő puskaporuk is volt. Mindezt egykettőre összeszedték, ezt a napot arra szánták, hogy rendbe hozzák a bárkát, kóccal betömködjék a réseit, s másnap, július 24-én ismét tengerre szálltak.

A 83. szélességi fok alatt keletnek hajlott el a szárazföld. Lehetséges volt, hogy a felé a terület felé vezet, amely Grinnel-föld, Ellesmere és Észak-Lincoln néven ismeretes, s amely a Baffin-tenger partját szegélyezi. Biztosra lehetett venni, hogy a Jones-tengerszoros, miként a Lancaster-szoros, szintén a belső tengerekre nyílik.

Mostantól kezdve nagyobb nehézségek nélkül haladt a bárka, s könnyedén kerülte el az úszó jéghegyeket. A doktor, esetleges késéssel számolva, fél élelemadagokra szorította társait; de most nem sokat fáradoztak, és egészségük sem szenvedett kárt.

Egyébként azért csak el-elsütötték a puskájukat; lőttek néhány vadkacsát, vadlibát, lummamadarat, ami friss és egészséges táplálékul szolgált. Ami pedig víztartalékukat illeti, azt könnyen kiegészíthették azokból az édesvízi jégtömbökből, amelyekkel útközben találkoztak. Mindig ügyeltek arra, hogy ne nagyon távolodjanak el a parttól, hiszen kis bárkájuk nem birkózhatott meg a tengerrel.

Az évnek ebben a szakában már mindig fagypont alatt állt a hőmérő higanyszála; miután nagyon esősre fordult, havazni kezdett, s zord lett az idő; a nap korongjából napról napra többet harapott ki az égbolt. Július 30-án először vesztették el szemük elől a napot, vagyis hogy néhány percnyi éjszakában volt részük.

Ezalatt a bárka szépen siklott, s olykor hatvan-hatvanöt mérföldet is befutott egy nap alatt; egy percet sem vesztegeltek; tudták, mennyi fáradságot kell elviselniük, s azt is, hogy miféle akadályok állhatják útjukat majd a szárazföldön. Ezeknek a szűk tengereknek nemsokára össze kell érniük valahol; itt-ott már új jég is képződött. Váratlanul áll be a nyár után a tél ezeken a magas keleti hosszúságokon; errefelé nincs tavasz, sem ősz, nincsenek átmeneti évszakok.

Július 31-én naplementekor derült volt az ég; a zenit csillagképeiben felragyogtak az első csillagok. Ettől a naptól fogva folyton köd ülte meg a tájat, s ez jelentősen megnehezítette a hajózást.

A doktor látta, mint sokasodnak a közeledő tél előjelei, s nagyon nyugtalan lett; tudta, mily nehézségekkel kellett megküzdenie sir John Rossnak, hogy - miután hajója elhagyására kényszerült - eljusson a Baffin-tengerig, sőt, miután először megkísérelt átkelni a jégmezőn, a vakmerő tengerész kénytelen volt visszatérni hajójára, s a negyedik évet is áttelelni. De ott legalább védve volt a csúf télidőben, s élelemben, tüzelőben sem szenvedett hiányt.

Ha ehhez hasonló balsors érné a Forward megmaradt utasait, ha meg kellene állniuk vagy visszafordulniuk, akkor végük lenne; a doktor mit sem szólt aggodalmairól társainak, de sürgette, hogy minél inkább kelet felé kerüljenek.

Végre, augusztus 15-én, egyhónapi eléggé gyors hajózás után, miután százszor is kockáztatták törékeny bárkájukat, két álló napig küszködtek az átjárókban meggyülemlő jéggel, egyszer csak azt vették észre, hogy végképp megrekedtek, s nem mehetnek tovább. A tenger minden oldalról beállott, és a hőmérő már csak átlag -9°-ot mutatott.

Egyébként északon éppúgy, mint keleten könnyen fel lehetett ismerni a part közelségét azokról a lapos és gömbölyű kavicsokról, amelyeket a parti hullámverés koptat ilyen formájúra; de édesvízi jégtömbökkel is mind gyakrabban találkoztak. Altamont aprólékos pontossággal állapította meg földrajzi fekvésüket: 77° 15' északi szélesség és 85° 02' nyugati hosszúság.

- Tehát ez a pontos földrajzi helyzetünk - mondta a doktor-; elértük Észak-Lincolnt, pontosan az Éden-foknál, beléptünk a Jones-tengerszorosba. Ha egy kicsit több a szerencsénk, szabad utat találtunk volna a Baffin-tengerig. De azért nem kell panaszkodnunk. Ha az én szegény Hatterasom először ilyen könnyű vízre akad, hamar elérte volna az Északi-sarkot. Társai sem hagyták volna cserben, és nem is ment volna agyára az a szörnyű aggodalom!

- Így hát most már csak egyet tehetünk - mondta Altamont -; elhagyjuk a bárkát, és szánon próbálunk eljutni Lincoln keleti partjára.

- Itt hagyni a bárkát, és szánnal menni tovább, ez eddig rendben van - felelte a doktor -; de ahelyett, hogy Lincolnon mennénk át, azt javaslom, hogy vágjunk át a Jones-szoros jegén, és jussunk el Észak-Devonba.

- Miért? - kérdezte Altamont.

- Mert minél inkább közeledünk a Lancaster-szoroshoz, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy bálnavadászhajókkal találkozunk.

- Igaza van, doktor, de attól tartok, a jég még nem elég erős ahhoz, hogy járható utat nyújthasson számunkra.

- Majd megpróbáljuk - felelte Clawbonny.

A bárkáról lerakodtak, Bell és Johnson ismét összeállították a szánt, minden alkatrésze jó állapotban volt; másnap elébe fogták a kutyákat, és a part mentén indultak útnak, hogy elérjék a jégmezőt.

Akkor aztán megkezdődött a már annyiszor leírt vesződséges és lassú utazás. Altamontnak igaza volt, mikor nem bízott a jég állapotában; nem lehetett átkelni a Jones-szoroson, és Lincoln partjait kellett követni.

Augusztus 21-én, ferdén vágva keresztül az úton, az utasok megérkeztek a Jéghegy-szoros bejáratához. Itt rámerészkedtek a jégre, és másnap elérték a Koburg-szigetet, amelyen két nap alatt hóviharok közepette haladtak át.

Ekkor aztán rátérhettek a könnyebb útra, a jégmezőkön át, s végre augusztus 24-én Észak-Devon földjére léptek.

- Most már csak ezen a földön kell áthaladnunk - mondta a doktor -, s a Lancaster-szoros bejáratánál elérni a Warender-hegyfokot.

De pocsék idő lett s cudar hideg; a hóviharok, a fergetegek ismét úgy tomboltak, mint télen, az utasok már végét járták erejüknek. Az élelem is fogytán volt, már egyharmad adagokkal kellett beérniük, hogy a kutyáknak a munkájukkal arányban álló élelmet biztosíthassanak.

A talajviszonyok is növelték az utazás fáradalmait; Észak-Devon földje rendkívül egyenetlen, járhatatlan hegyszorosokon kellett átkelni, folyvást harcolva a nekiszabadult elemekkel. Szán, kutya, ember csaknem odaveszett, és bizony többször is elfogta a kétségbeesés ezt a kis csapatot, bármily harcos szellemű volt is és bármennyire állta is a sarkutazás fáradalmait. De anélkül, hogy észrevették volna, testileg, lelkileg elnyűttek ezek a szegény emberek; nem lehet büntetlenül elviselni tizennyolc hónapi szakadatlan küszködést, s remény és kétség szüntelen váltakozását. Egyébként pedig idejövet még megvolt a lendület, a bizakodás és a hit, ami most, a visszatérésnél már hiányzott. Így hát már éppen csak hogy vonszolták magukat a szerencsétlenek; szinte már csak úgy magától vitte őket a lábuk, tisztára állati, akaratuktól független energia volt ez.

Csak augusztus 30-án kerültek ki a hegységeknek ebből a káoszából, de agyongyötörten s félig megfagyva. Mert most már a doktor sem bírt lelket verni társaiba, már ő maga is félholtnak érezte magát.

A hegység olyan síkságban végződött, amely a vulkanikus erők alkotta hegynek képződésekor keletkezett.

Itt aztán feltétlenül meg kellett pihenni néhány napra. Az utasok már alig álltak a lábukon, a szánfogat két kutyája végkimerülésben múlt ki. Meghúzódtak hát egy jégtömb mögött -19° hidegben; senkinek sem volt annyi lelkiereje, hogy felüsse a sátrat.

Az élelemmel nagyon szűken álltak, és készletük a legnagyobb takarékoskodással sem tarthatott egy hétnél tovább. Mind ritkább lett a vad, mert télre enyhébb éghajlat felé vonult. Az éhhalál fenyegette hát a sarkutazás végképp kimerült áldozatait.

Altamont, aki nagy áldozatkészséget, igazi önmegtagadást tanúsított, elhatározta, hogy maradék erejét vadászatra szánja, hogy némi táplálékot szerezzen társainak.

Fogta a fegyverét, füttyentett Duknak, és nekivágott az északi síkságnak; a doktor, Johnson és Bell csaknem közömbösen nézték távozását. Egy óra alatt egyszer sem hallották puskája dörrenését, anélkül jött vissza, hogy fegyverét elsütötte volna. De az amerikai úgy sietett feléjük, mint az, aki megrémült valamitől.

- Mi a baj? - kérdezte a doktor.

- Amott! A hó alatt! - makogta rémült hangon Altamont, és a látóhatár egy pontjára mutatott.

- Mi van ott?

- Egy egész csapat ember!...

- Élő emberek?

- Halottak... Megfagytak..., és mégis...

Az amerikai nem merte befejezni, amit gondolt, de arcvonásai kimondhatatlan borzalmat árultak el. A doktor, Johnson és Bell az eseménytől felélénkülve mégiscsak feltápászkodtak valahogy, s Altamont nyomában vánszorogva arrafelé tartottak a síkságon, ahová az amerikai mutatott.

Nemsokára egy szűk térségre érkeztek, egy vízmosás fenekére, s micsoda látvány tárult itt szemük elé!

Már teljesen megmerevedett holttestek látszottak ki itt-ott a hóréteg alól; itt egy kar, ott egy lábszár, amott meg görcsösen összeszorult kezek s emberfejek, amelyek még holtukban is fenyegető s kétségbeesett arcvonásokat viseltek!

A doktor odalépett, majd hátrahőkölt, elsápadt, vonásai eltorzultak, míg Duk gyászosan vonított.

- Iszonyú! Iszonyú! - szörnyülködött a doktor.

- Kik ezek? - kérdezte a főmatróz.

- Hát maga nem ismeri fel őket? - kérdezte a doktor.

- Mit mond?

- Hát nézzen ide!

Ez a vízmosás valamikor emberek végső küzdelmének színhelye volt; az éghajlattal, a kétségbeeséssel, sőt az éhhalállal vívták ezt a harcukat, mert némely borzalmas maradványból kiderült, hogy ezek a boldogtalanok emberi hullákból táplálkoztak, talán még élő, vonagló embertársaikat falták fel, s köztük a doktor felismerte Shandont és Pent. Erejük elfogyott, nem volt már mit enniük a szerencsétleneknek; bárkájukat bizonyára lavina zúzta szét, vagy egy szakadék nyelte el, s már nem vehették hasznát a szabad tengernek. Az is lehet, hogy eltévedtek az ismeretlen szárazföldön. De ezek az emberek, akiket csak a lázadás láza tartott együtt, egyébként sem élhettek volna sokáig abban az egyetértésben, amely egyedül képesít nagy tettek véghezvitelére. Mindig kétes az a hatalom, amely egy lázadás vezetőjének kezében összpontosul. Így járt hát Shandon is, s hamarosan összecsapott feje fölött az ár.

Bármint volt is, nyilvánvaló, hogy ez a legénység ezer kínszenvedésen, ezer kétségen ment keresztül, míg utolérte őket a katasztrófa; de nyomorúságuk titkát velük együtt temette el a sarki hó.

- Gyerünk! Meneküljünk innen! - kiáltott fel a doktor.

S messzire cipelte társait a szörnyűség helyétől. A borzadály adott neki hirtelen erőt. Folytatták az utat.


XXVII. BEFEJEZÉS

Mire való lenne aprólékosan kitérni azokra a szenvedésekre, amelyek szüntelenül sújtották az expedíció életben maradt tagjait. Még ők maguk sem voltak képesek soha részletesen visszaemlékezni a legénység maradványainak borzalmas felfedezését követő hét eseményeire.

De szeptember 9-én, a végső erőfeszítés csodájaként valahogy mégiscsak a Horsburg-foknál, Észak-Devon végpontjánál találták magukat.

Haldokoltak az éhségtől. Két nap óta egy falatot sem ettek, az utolsó eszkimókutyájuk húsa volt a végső táplálékuk. Bell nem bírta tovább vonszolni magát, és az öreg Johnson úgy érezte, hogy itt a vég.

A Baffin-tenger partján voltak, vagyis most már az Európa felé vezető úton.

A parttól hárommérföldnyire zajosan csapkodta a jégmező éles gerinceit a tengerár.

Vajon hány napig kell még várni, hogy arra járjon véletlenül egy bálnavadászhajó?...

De az ég megkönyörült a szerencsétleneken, mert másnap Altamont minden kétséget kizáróan vitorlát pillantott meg a látóhatáron.

Tudjuk, mily aggodalom kíséri az ilyen hajó megjelenését, s mily félelem, hogy ne legyen hiú a remény! Úgy tűnik, hogy hol közeledik, hol távolodik a hajó. A remény és kétség rémséges váltakozása ez, s gyakran, mikor a hajótöröttek már-már azt hiszik, hogy megmenekültek, távolodik a megpillantott vitorla, s eltűnik a látóhatáron.

A doktor és társai mind e megpróbáltatásokon keresztülmentek; egymást cipelve, tuszkolva érkeztek a jégmező nyugati határához, s azt kellett látniuk, hogy lassanként eltűnik a hajó anélkül, hogy a rajta levők észrevették volna őket. Kiáltoztak, de hasztalan!

Ekkor a doktornak egy végső ötletet adott az a leleményes lángesze, amely addig is oly sokat segített rajtuk.

Egy jégtábla, amelyet arra sodort a tengerár, nekiütközött a jégmezőnek.

- Jégtábla! - mutatott rá eltűnődve a doktor.

Társai nem értették, mire gondol.

- Szálljunk fel rá! Gyerünk! - kiáltott a doktor.

Most már világosság gyúlt a többiek agyában is.

- Ó, Clawbonny úr! Clawbonny úr! - dadogta Johnson, s kezet csókolt a doktornak.

Bell, Altamont segítségével odacammogott a szánhoz, a jármű egyik oldalrúdját kötelekkel árbocként erősítették a jégtáblába, a sátorponyvát szétszakították, s üggyel-bajjal vitorlafélét tákoltak össze belőle. Kedvező szél fújt, a szerencsétlen, elhagyott emberek ráugrottak a törékeny jégtutajra, s kihajóztak a nyílt tengerre.

Két óra múlva, hallatlan erőfeszítések után a Forward megmaradt utolsó embereit felvették a Davis-tengerszoros felé tartó Hans Christian nevű dán bálnavadászhajóra.

A kapitány jó szívvel fogadta ezeket a kísérteteket, akiknek már nem is volt emberi formájuk; szenvedéseik láttán megértette, mi történt velük, a legnagyobb gondossággal ápolta őket, és sikerült is megmentenie életüket.

Tíz nap múlva Clawbonny, Johnson, Bell, Altamont és Hatteras kapitány Dániában kötöttek ki; gőzhajó szállította őket Kielbe, onnan Altonán és Hamburgon át jutottak el Londonba, ahová hosszan tartó viszontagságaik után némileg magukhoz térve, október 13-án érkeztek meg.

A doktornak az volt az első dolga, hogy megkérje a londoni Földrajztudományi Társaságot, kegyeskedjék meghallgatni egy közlését; a Társaság október 15-i ülésére kapott meghívást.

El lehet képzelni e tudós gyülekezet meglepetését s lelkes hurrákiáltásait, amikor a Hatteras-okmányt felolvasták.


Ez a maga nemében egyedülálló utazás, amelyre nincs példa a történelem évkönyveiben, összegezte valamennyi azelőtti sarkvidéki felfedezést, egyesítette a Parryk, a Rossok, a Franklinok, a Mac Clure-ok expedícióit, kiegészítette a századik és száztizenötödik délkör közötti északi sarkvidéki területek térképét, s végül a földgömbnek eleddig elérhetetlen pontjáig, magáig az Északi-sarkig vezetett.

Soha, sohasem hökkentette még meg ilyen váratlan hír Angliát!

Az angolok nagyon lelkesednek az ilyen nagy földrajzi cselekedetekért; a lordtól kezdve a "cockney"-ig,[19] a nagykereskedőtől a kikötőmunkásig ilyenkor mindenki meghatódik, s egyben büszkének is érzi magát.

A felfedezés híre a távíróhuzalokon át villámgyorsan repült szét az Egyesült Királyságban; az újságok cikkeik élén közölték a mártír Hatteras nevét, és egész Anglia csak úgy remegett a büszkeségtől.

A doktort és társait ünnepelték, s a lordkancellár Őfelségének is bemutatta őket az ünnepélyes audiencián.

A kormány megerősítette a Királynő szigete, az Északi-sarkon a vulkánnak a kapitány adta Hatteras-hegy és az Új-Amerika kikötőjének adott Altamont-Harbour neveket.

Altamont nem vált meg azoktól, akik nyomorúságban s dicsőségben társai voltak s barátai lettek; követte a doktort és Johnsont Liverpoolba, ahol nagy örömmel üdvözölték őket, mert azt hitték, hogy már réges-rég elpusztultak, s valahol az örök jég a temetőjük.

De ezt a dicsőséget dr. Clawbonny szüntelenül áthárította arra, aki mindnyájuk közül leginkább rászolgált. "Az angolok és az Északi-sark" című útinaplójában, amely a következő évben a Királyi Földrajztudományi Társaság kiadásában jelent meg, a legnagyobb sarkutazókhoz hasonlította John Hatterast, azokhoz a vakmerő férfiakhoz, akik teljesen feláldozzák magukat a tudomány haladásáért.

Ezalatt a csodálni való szenvedélynek ez a szomorú áldozata békén éldegélt Liverpool közelében, a Sten-Cottage-i elmegyógyintézetben, ahol maga a doktor, az ő jó barátja helyezte el. Csendes őrült volt, nem beszélt, s nem is értett meg többé semmit, úgy látszott, az eszével együtt szava is elveszett. Már csak egyetlen érzés fűzte a külső világhoz, ragaszkodása Dukhoz, "akitől" nem akarták elszakítani.

Ez a betegség, "a Sark-őrület", nyugodtan folyt le, és semmi különös kórjelenséggel nem járt. Egy szép napon dr. Clawbonny meglátogatta a szegény beteget, s meglepődött furcsa viselkedésén.

Egy idő óta Hatteras kapitány az ő hűséges s rá szelíd szomorúsággal tekintő kutyája kíséretében mindennap több órás sétára indult; de sétája mindig, változatlanul egy meghatározott vonalon, s a Sten-Cottage egy bizonyos fasorának irányában vezetett. Mikor a kapitány a fasor végére ért, rák módjára, hátrafelé lépkedve jött vissza. S ha megállította valaki, ujjával az égnek egy pontjára mutatott, s ha valaki arra akarta késztetni, hogy forduljon meg, s úgy haladjon tovább, nagyon megharagudott, s Duk, osztozkodván dühében, bőszen csaholni kezdett.

A doktor figyelmesen szemlélte ezt a furcsa mániát, s csakhamar megértette ezt a különös csökönyösséget; kitalálta, miért sétál mindig ugyanabban az irányban Hatteras, úgyszólván valami delejes erő hatása alatt.

John Hatteras kapitány változatlanul mindig Észak felé haladt.



Jegyzetek

12. A cselekmény idején Viktória királynő uralkodott Nagy-Britanniában. - A szerk. [VISSZA]

13. Fitz-Roy tengernagy idejéből való könyv, amelyben a meteorológiai adatokat gyűjtötték össze [VISSZA]

14. Verne ezt a regényt 1866-ban írta, közel fél évszázaddal az Északi-sark felfedezése előtt. A Sarkról és közvetlen környékéről adott leírását nem igazolták az utóbb felderített tények. Az Északi-sark vidéke valójában kietlen jégvilág, sem jégmentes tenger, sem szárazföld nincs arrafelé. - A szerk. [VISSZA]

15. Mivel ennek a számnak nagyságát egyáltalán nem képes felfogni az emberi ész, az angol bálnavadász így próbálta érzékeltetni: ha ezt meg akarnák számlálni, nyolcvanezer embernek kellett volna számolni, éjjel-nappal, a világ teremtése óta [VISSZA]

16. Kb. 1800 km [VISSZA]

17. Kb. 34 km, de Verne itt pontatlan: a Föld pályasebessége másodpercenként 29,7 km. - A szerk. [VISSZA]

18. "A zsinórpadlásról alászálló isten" - az ókori görög színjátszástól kölcsönzött képletes kifejezés a semmivel sem indokolható megoldásokra és magyarázatokra [VISSZA]

19. Cockneynak hívják London külvárosainak, nyomornegyedeinek népét [VISSZA]




Hátra Kezdőlap