Barbicane még aznap este visszatért társaival Tampa Townba; Murchison mérnök pedig ismét hajóra szállt, s a Tampicón visszafordult New Orleansba. Egy hadseregnyi munkást kellett toboroznia, s az anyag nagy részét is ide kellett szállítania. A Gun Club tagjai Tampa Townban maradtak, hogy a környékbeliek segítségével megszervezzék az első munkálatokat.

Nyolc nap múlva a Tampico visszatért az Espirito Santo-öbölbe. Egész kis hajórajnyi gőzös kísérte. Murchison 1500 munkást fogadott fel. A rabszolgaság szomorú idején Murchison mérnök ugyan hiába fáradozott volna a toborzással. De amióta Amerikában, a szabadság földjén, csupa szabad ember él, mindenki sietve igyekszik oda, ahol jól fizetett munkaerőt keresnek. Nos, a Gun Club bőviben volt a pénznek, magas bért és arányosan növekvő jutalmat kínált embereinek. A Floridába elszegődött munkás számíthatott arra, hogy a munkálatok befejezése után nagyobb összeget helyeznek el nevére a Baltimore-i Bankban. Murchison tehát válogathatott az ajánlkozókban, s szigorú lehetett abban a tekintetben, hogy csupa értelmes és ügyes embert vegyen fel. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a gépészek, fűtők, olvasztárok, mészégetők, vájárok, téglaégetők és mindenféle segédmunkások színe-javát vette fel munkáslégiójába, tekintet nélkül a bőrük színére. Sok munkás a családját is magával hozta. Valóságos kivándorlás indult Floridába.

Október 31-én reggel tíz órakor a csapat partra szállt Tampa Townban. A kis városka élete egészen megélénkült, az utca csupa mozgás volt, hiszen egyik napról a másikra megkétszereződött a lakossága. Tampa Town számára óriási keresetet jelentett a Gun Club vállalkozása - ugyan nem a munkások érkezése miatt, mert ezeket azonnal Stone's Hillre irányították, hanem azért, mert a városkát hamarosan ellepte a kíváncsiak tömege, amely lassanként már a világ minden tájáról csődült ide, a floridai félszigetre.

Az első napok azzal teltek el, hogy kirakták a hajókból a szerszámokat, gépeket, az élelmiszert s a sok házat, amelyeket egymásba illeszthető és megszámozott lemezekből kell majd összeállítani. Barbicane ugyanekkor lecövekelte egy 15 mérföld hosszú vasútvonal első jelzőkaróit. Ez a vasútvonal Stone's Hillt Tampa Townnal köti majd össze.

Tudjuk, hogyan épül az amerikai vasút. A sínek szeszélyes kanyarokban, merész lejtőkön futnak, tekintet nélkül az útjukban álló korlátokra, művészi értékű épületekre. Dombra fel, völgybe le rohan a vasút, vakon száguld előre, fittyet hányva az egyenes vonalnak. A vasútépítés itt nem drága, senkit sem zavar; szabadon lehet mindenkinek kisiklani és felrobbanni. A Tampa Townt Stone's Hill-lel összekötő vonal szóra sem érdemes csekélység volt, építése nem került sok pénzbe, sem sok időbe.

Barbicane volt a lelke ennek a hívására összesereglett embertömegnek. Felvillanyozta őket, lelket öntött beléjük, beléjük oltotta a maga hitét, a lelkesedését. Mindenütt ott volt, mintha egyszerre mindenütt jelen tudna lenni, J. T. Maston pedig állandóan a sarkában, s a fülébe döngicsélt. A gyakorlati érzékű Barbicane ezer ötleten törte a fejét. Nem ismert akadályt, minden nehézséget áthidalt, sose jött zavarba; robbantó, kőműves, gépész és tüzér volt egy személyben, minden kérdésre megvolt a válasza, minden problémát megoldott. Élénk levelezést folytatott a Gun Clubbal és a Goldspring-gyárral. A Tampico teljes gőzerőre fűtött kazánokkal éjjel-nappal várta parancsait a hillisborói kikötőben.

Barbicane november 1-én egy csapat munkással eltávozott Tampa Townból, s másnap már egy előre gyártott házakból álló város állt Stone's Hill körül. A települést kerítéssel vették körül, s a mozgalmas, élénk hely csakhamar az Egyesült Államok valamely nagyvárosára emlékeztette az embert. Életét fegyelmi előírások szabályozták. A munka tökéletes rendben megindult.

Gondos próbafúrásokkal megállapították a talaj minőségét, s november 4-én már hozzáfoghattak az akna fúrásához. Barbicane ezen a napon összehívta a művezetőket, és így szólt hozzájuk:

- Kedves barátaim, önök valamennyien tudják, miért hívtam el önöket ide, Florida e sivár tájára. Egy ágyút kell itt öntenünk, amelynek 9 láb a belső átmérője, falvastagsága 6 láb, az ágyút körülvevő kőburkolat pedig 19 és fél láb vastag; tehát egy 60 láb széles és 900 láb mély aknát kell fúrnunk. Ezt a hatalmas munkát nyolc hónap alatt el kell végeznünk, ami azt jelenti, hogy önöknek 2 543 400 köbláb földet kell 255 nap alatt kiemelniük, vagyis kereken 10 000 köblábat naponta. Ezer munkáskéznek ez nem jelentene különösebb megerőltetést, ha olyan helyen dolgoznánk, ahol kényelmes a mozgás, de az önök munkája az aránylag szűk helyen fáradságosabb lesz. A munkát azonban el kell végezni, tehát el is végzik majd. Számítok kitartásukra és ügyességükre.

Reggel nyolc órakor vágták a munkások először a csákányt Florida földjébe, s ettől a perctől fogva a derék szerszám pillanatig sem állt meg a vájárok kezében. A munkások hatóránként váltották egymást.

Bármily gigászi is volt ez a munka, mégse haladta meg az emberi teljesítőképesség határát. De még mennyire nem! Sokkal nehezebb munkát végzett már az ember, ahol harcba kellett szállnia a természeti erőkkel - és műveit mégis sikeresen befejezte! Hogy csak a hasonló munkálatokról beszéljünk, elég, ha megemlítjük József atya kútját, amelyet Szaladin szultán Kairó közelében épített. Ez oly korban készült, amikor még nem voltak gépek, hogy megszázszorozzák az ember erejét. A 300 láb mély kút leér egészen a Nílus szintjéig! Vagy az a másik 600 láb mélységű kút, amelyet János badeni őrgróf Koblenzban fúratott. Mert miről van itt szó voltaképp? Háromszor olyan mély, de tízszer olyan széles aknát kell ásni, s ez a fúrást megkönnyíti! Egyetlen művezető, egyetlen munkás sem akadt a táborban, aki kételkedett volna a művelet sikeres elvégzésében.

Murchison mérnök Barbicane elnökkel egyetértésben fontos határozatot hozott, s ezzel meggyorsította a munka menetét. A szerződés egyik pontja értelmében a Columbiadot meleg állapotban kovácsoltvas gyűrűkkel kell ellátni. Fényűzően felesleges óvatosság - mert az ágyúnál a szorítógyűrűk nyilván feleslegesek. A szerződésnek ezt a pontját tehát törölték.

Sok időt takarítottak meg ezzel, mert áttérhettek az újabban alkalmazott fúrási módszerre, amely a kutak építésénél a fúrással egyidejűleg végzi a kőművesmunkát. Ennek az egészen egyszerű eljárásnak az az előnye, hogy a földet nem kell keresztmerevítéssel kidúcolni: a fal teljesen szilárdan tartja, s a saját súlyánál fogva magától lesüllyed.

Ezt a műveletet csak akkor kezdik el, amikor a csákány a talaj szilárd rétegéhez ér.

November 4-én ötven munkás az elkerített terület kellős közepén, vagyis Stone's Hill tetején egy 60 láb átmérőjű kerek lyukat ásott.

A csákány előbb egy 6 hüvelyk vastag, fekete televényszerű rétegbe vágott, amelyet könnyű volt eltávolítani. A televény alatt 2 lábnyi finom homok volt; ezt gondosan hozták felszínre, hogy majd az öntőforma elkészítésénél felhasználhassák.

A homok alatt meglehetős sűrű, fehér agyag következett, olyasféle, mint az angliai márga, s egy 4 láb vastagságú réteget alkotott.

A csákányok hegye azután a talaj szilárd rétegébe ütközött. Teljesen száraz, igen kemény, szilárd, megkövesedett kagylókból képződött sziklán szikráztak most a csákányok. A lyuk ekkor már 6,5 láb mély volt; hozzáfoghattak a kőművesmunkához.

A gödör fenekére egy tölgyfából készült "kútgyűrűt" építettek be, egy erősen szegecselt, szilárd, minden megterhelést kibíró korongot, amelynek lyuk volt a közepén. A lyuk átmérője egyenlő volt a Columbiad külső átmérőjével. Ezen a kútgyűrűn feküdtek a falazás első rétegei; a vízben keményedő cementhabarcs erősen, szilárdan kötötte a köveket. A munkások a kerülettől kiindulva s a középpont felé haladva végezték a falazást, s most egy 21 láb széles aknába zárva dolgoztak.

A vájárok e munka befejezése után megint megragadták a csákányt, s most a gyűrű alatt kezdték bontani a sziklát, gondosan ügyelve, hogy a gyűrűt rendkívül szilárd rönkökkel fokozatosan alátámasszák. Aszerint, hogy az akna 2-2 lábbal mélyült, fokozatosan eltávolították a rönköket, s a kútgyűrű lassan-lassan süllyedt, s vele együtt a gyűrű alakú falazás is, amelynek felső rétegén a kőművesek állandóan dolgoztak, megfelelő légréseket hagyva, hogy majd az öntés alatt keletkező gázok a felszínre juthassanak.

Ez a munka rendkívül nagy ügyességet és feszült figyelmet igényelt. Néhány munkást, akik a kútgyűrű alatt fúrtak, a szerteszét repülő kövek súlyosan megsebesítettek, sőt halálos végű baleset is történt. De a munka lázas irama egy percig sem hagyott alább - sem éjjel, sem nappal. Nappal az emberek a forró napsütésben dolgoztak, néhány hónappal később is, amikor a meszes síkságon 99° volt a hőmérséklet a Fahrenheit-hőmérő szerint, éjjel pedig a villanyvilágítás fehér fényében folyt a munka. A sziklát bontó csákányok pengése, a robbantóaknák döreje, a gépek csikorgása, a levegőben kavargó füst félelmetes légkört vont Stone's Hill köré, úgyhogy a bivalycsordák és a szeminolok messze elkerülték ezt a tájat.

A munka szabályosan folyt tovább. Gőzdaruk beállításával gyorsították meg a föld kiemelését; váratlan akadályokkal nemigen találkoztak, csak az előre látott nehézségekkel kellett megküzdeniük, s ezeket ügyesen hidalták át.

Az első hónap végén az akna elérte azt a mélységet, amelyet a terv erre az időre előírt, vagyis a 112 lábat. Decemberben ez a szám megkétszereződött, januárban pedig megháromszorozódott. Februárban a munkásoknak a földkéregből előtörő vízzel kellett megküzdeniük. Hatalmas szivattyúkkal és légsűrítő készülékekkel távolították el a felgyülemlett vizet, hogy a források száját betonnal eltömhessék, mint hajón a léket. Végül sikerült gátat vetni a veszélyes vízáramlásnak. De a megbolygatott talajban a kútgyűrű valamelyest meglazult, és az aknát félig elöntötte a víz. Elképzelhető a 75 öl magas falazat irtózatos nyomása! A baleset több munkás életébe került.

Három hétig tartott, míg a kőburkolatot aládúcolták, s alapjától kezdve átépítették, és a kútgyűrűt eredeti szilárd állapotában helyreállították. De a leleményes mérnök a hatalmas kapacitású gépek segítségével végül helyrehozta a kárt. Az építkezés visszanyerte eredeti szilárdságát, s folytathatták a munkát.

A munka folyamán nem történt több baleset. Június 10-én, húsz nappal a Barbicane kitűzte határidő letelte előtt, a kőfallal véges-végig kibélelt akna elérte a 900 láb mélységet. Az akna fenekén a falazás egy 30 láb vastag, tömör kockán nyugodott, felső pereme a föld színéig ért.

Barbicane elnök és a Gun Club tagjai elismerésüket fejezték ki Murchison mérnöknek, aki rendkívül gyorsan készült el ezzel a küklópszi munkával.

Barbicane a nyolc hónap alatt egy percre sem távozott el Stone's Hillről. Állandóan rajta volt a szeme a fúráson, amellett a munkások jóléte és egészsége is folyvást aggasztotta. Nagy örömére szolgált, hogy sikerült elkerülniük a nagy embertömegek összezsúfolásánál oly gyakran fellépő járványokat, amelyek a trópusi vidékeken különösen sok áldozatot szednek.

Való igaz, hogy több munkásnak az életébe került a veszélyes munkáknál gyakran észlelt vigyázatlanság. De ezeket a végtelenül sajnálatos baleseteket nem lehetett elkerülni. Az amerikaiak nem sokat törődnek ezekkel a - részletkérdésekkel. Őket az emberiség, amúgy általában véve, jobban érdekli, mint az egyes egyén. Barbicane azonban ezzel ellentétes elveket vallott, s elveit mindig alkalmazta is. Az ő gondoskodásának, eszének, a nehéz helyzetekbe való talpraesett beavatkozásának, csodálatos bölcsességének és emberségének volt köszönhető, hogy a balesetek átlaga nem haladta meg a tengerentúli országok baleseteinek átlagát. Pedig ezekre az országokra úgy hivatkoznak, mint amelyek valósággal luxust űznek az elővigyázatosságból. Mint például Franciaország, ahol 200 000 frank értékű munkára körülbelül egy baleset jut.

A nyolc hónapig tartó fúrási munkálatokkal egyidejűleg megindították az öntés előkészületeit is, mégpedig rendkívül gyors ütemben. A Stone's Hillbe érkező idegen elbámult volna a szeme előtt kibontakozó képen.

1200 lángkemence vette körül az aknát, 600 yard távolságban, körben elhelyezve. A teljesen egyforma kemencék 6 láb magasak voltak, s félölnyi távolság választotta el őket egymástól. Az 1200 egységből álló kemencesor két mérföld hosszúságú vonalat alkotott. Azonos modell szerint készültek; magas, négyszögletes kéményeikkel igen különös látványt nyújtottak. Építészeti elrendezésüket J. T. Maston gyönyörűnek találta; Washington szobraira emlékeztették. Márpedig az ő számára ezeknél szebb nem volt sehol, még Görögországban sem - ámbár a titkár, saját bevallása szerint, sohasem járt a hellének földjén.

Emlékezzünk vissza, hogy a harmadik ülésen a bizottság úgy határozott, hogy a Columbiadhoz vasöntvényt használ, mégpedig szürke nyersvasat. Ez a fém valóban a legellenállóbb, a legjobban nyújtható s formázható, könnyen fúrható, s az öntés minden műveletére alkalmas. Barna, földes szénnel kezelve egészen kitűnő minőségű. Nagy ellenálló képességű darabok készülnek belőle: ágyúk, gőzgéphengerek, hidraulikus sajtók stb. De ha az öntés csak egyszeri olvasztáson megy át, ritkán lesz elég homogén; a második olvasztásnál tisztítják, finomítják, akkor válnak ki belőle a földes üledék maradványai.

Mielőtt tehát Tampa Townba küldték volna a vasércet, a Goldspring-kohókban szénnel és magas hőmérsékletre hevített szilíciummal kezelték; a vasérc karburálódott, és öntvénnyé alakult át. Ez első művelet befejezése után a fémet Stone's Hillbe irányították. Csakhogy itt egy 136 millió font súlyú öntvényről volt szó; ezt vasúton szállítani túlságosan költséges lett volna; a szállítási díj kétannyira emelte volna a nyersanyag árát. Előnyösebbnek látszott hát a vasrudak szállításához hajókat bérelni New Yorkban. A lebonyolításhoz valóságos hajóhadra, nem kevesebb mint hatvannyolc ezertonnás hajóra volt szükség. A hajók május 3-án futottak ki New York kikötőjéből, az Atlanti-óceánon haladva az amerikai part vonalát követték, majd befordultak a Bahama-csatornába, megkerülték a floridai földnyelvet, s ugyanazon hónap 10-én az Espirito Santo-öbölbe kanyarodva, baleset nélkül lehorgonyoztak a Tampa Town-i kikötőben.

A hajórakományt átrakták a Stone's Hill-i vasút szerelvényére, s május közepe táján az óriási mennyiségű fém rendeltetési helyére érkezett.

Könnyen érthető, hogy a 60 000 tonna öntvényt nem egykönnyen lehetett egyszerre megolvasztani az 1200 kemencében. Egy-egy kemence körülbelül 114 000 font fémet fogadott be. Valamennyi a Rodman ágyú öntéséhez szolgáló, trapezoid alakú, mélyen süllyesztett kemencék modellje szerint épült. A fűtőszerkezetet és a kéményt a kemence két végén helyezték el, ami a kemence egész területén biztosította az egyenletes fűtést. A tűzálló téglából épült kemencében csak egy rostély volt a barnaszén elégetésére, és egy "fekü", amelyre az öntvényrudakat fektették. A fekü 25°-os szögben állt, hogy a fém kifolyhasson a tartályokba, ahonnan 1200 egybefutó csatorna vezette a központi aknához. A kőművesmunka és a fúrás befejezése után következő napon Barbicane utasítást adott az öntőforma elkészítésére. Az akna közepén, a tengelyt követve, egy 900 láb magas és 9 láb széles hengert kellett emelni, amely pontosan betölti a Columbiad csöve számára fenntartott tért. Ezt a hengert agyagos föld és homok keverékéből készítették, széna és szalma hozzáadásával. Az öntőminta és a falazat közötti hézagot az olvasztott fémnek kellett kitöltenie, amely majd az ágyúcső 6 láb vastag falát képezi.

Hogy a henger egyensúlyban maradjon, vasarmatúrával és helyenként kőfalba illesztett vastraverzekkel erősítették meg. Az öntés folyamata alatt a traverzek majd beleolvadnak a fém tömegébe, ez azonban nem jár semmiféle hátránnyal.

Július 8-án ezt a műveletet is befejezték. Másnapra volt kitűzve az öntés.

- Az öntés ünnepe gyönyörű szép szertartás lesz - mondta J. T. Maston a barátjának, Barbicane elnöknek.

- Úgy bizony - felelte Barbicane. - Csakhogy az ünnepség nem lesz nyilvános.

- Hogyan? Ön nem nyitja ki holnap mindenki előtt a kapukat?

- Eszem ágában sincs, kedves Maston! A Columbiad öntése igen kényes, hogy ne mondjam: veszélyes művelet, s jobb szeretem, ha zárt ajtók mögött folyik. Legyen hát ünnepség, ha úgy tetszik, a lövedék kilövésénél, de addig szó sem lehet ilyesmiről.

Az elnöknek igaza volt; az óriási művelet előre nem látható veszélyekkel járhat, s a tömegesen odacsődülő nézők csak akadályoznák a baleset elhárítását. Ragaszkodni kellett a teljes mozgási szabadsághoz. Senkit sem engedtek be tehát az elkerített területre, s az öntésnél csak a Gun Club tagságának küldöttsége lehetett jelen, amely erre az alkalomra Tampa Townba utazott. A küldöttségben részt vett az eleven Bilsby, Tom Hunter, Blomsberry ezredes, Elphiston őrnagy, Morgan tábornok és mindazok, akiknek a Columbiad öntése személyes ügyükké vált.

J. T. Maston vezetőül ajánlkozott a társaságnak. A vendégeknek az utolsó szögig mindent meg kellett nézniük; Maston mindenhová elvezette őket, a raktárakba, a műhelyekbe, a gépek közé, s kényszerítette tagtársait, hogy végiglátogassák mind az 1200 kemencét. Az ezerkétszázadiknál azonban már mindenki unta kissé a dolgot.

Az öntést pontosan déli tizenkét órakor kellett elvégezni. Előző nap minden kemencében elhelyeztek 14 000 font súlyú vasrudat; a rudak keresztbe voltak egymásra fektetve, hogy a forró levegő szabadon áramolhasson közöttük. 1200 kémény okádta reggel óta a levegőbe a lángot; a föld tompán morajlott, remegett. Ahány font fém, annyi fontnyi kőszenet kellett elégetni. Vagyis 68 000 tonna szenet égettek el, s a fekete füst sűrű függönyt vont a Nap tányérja elé.

A kemencék körül csakhamar elviselhetetlenné vált a hőség. Dohogtak, morajlottak, mint a mennydörgés. Sípoltak a hatalmas fújtatóberendezések, s oxigénnel telítették az izzó olvasztóteret.

Az öntés sikere a művelet gyors levezetésétől függött. A jelt ágyúlövés adja meg, s akkor minden kemencének csapolnia kell a folyékony öntvényt, s teljesen ki kell ürülnie.

Az utasítások kiadása után a műhelyfőnökök s a munkások türelmetlenül és némi izgalommal várták a komoly pillanatot. Már senki sem volt az elkerített térségen belül, a főolvasztárok a helyükön álltak az olvasztónyílásoknál.

Barbicane kollégáival egy közeli magaslatról nézte végig a műveletet. Előttük állt a lövésre kész ágyú, amely a mérnök intésére el fog dördülni.

Déli tizenkét óra előtt néhány perccel kicsurrantak a fém első cseppjei; a tartályok lassan megteltek, s amikor az öntvény már teljesen folyékonnyá vált, pár pillanatig pihentették, hogy az idegen anyagok könnyebben kiváljanak.

Delet ütött az óra. Az ágyú hirtelen eldördült, s rőt fényét az égre vetette. Ugyanebben a pillanatban megnyílt az 1200 öntőnyílás: 1200 tűzkígyó kúszott izzó gyűrűzéssel a központi akna felé. Az akna szájáról irtózatosan robajló zuhatagban ömlött alá a vas a 900 láb mélységbe.

Megdöbbentően nagyszerű látvány volt! Remegett a föld, az izzó öntvény áradatából füstfelhők szálltak az égre, az öntőforma nedvessége elpárolgott, s a gőz a kőburkolat légrésein át sűrű gomolyagokban tódult ki a levegőre. A vastagon gomolygó párafelhők 500 öl magasságra szálltak az égen. A látóhatár szélén túl barangoló bennszülött azt hihette, hogy Florida földjén új tűzhányó keletkezett. Pedig nem tört ki semmiféle tűzhányó, se vihar, se forgószél nem kerekedett, nem az elemek harca volt ez, egyike se azoknak a rettenetes jelenségeknek, amiket a természet szokott produkálni. Nem! A vöröslő pára, a tűzhányó kitöréséhez hasonló hatalmas lángnyelvek, a földrengésszerű morajlás és rázkódtatás, a szélvésszel és viharral versenyző bömbölés - ez mind az ember műve volt: az ember keze zúdította alá a kezével kivájt mélységbe az olvadt érc Niagara-zuhatagát!

Sikerült-e az öntés? Csak találgatni lehetett. Mégis minden jel arra vallott, hogy sikerült a művelet, mert az öntőforma teljesen elnyelte a kemencékben megolvasztott fémet. Bármint is áll a dolog, jó ideig lehetetlen lesz erről megbizonyosodni.

Amikor Rodman 160 000 fontos ágyúját öntötte, teljes két hétig tartott, amíg az öntvény kihűlt. Meddig rejtőzik még el a gomolygó párafelhők koronázta s irtózatos hőségével mindenkit távol tartó, monstruózus Columbiad bámulóinak szeme elől? Nehéz volt kiszámítani.

A Gun Club tagjainak türelmét nagy próbára tette ez a várakozás. De mit tehettek volna? Kis híján múlt, hogy a túlbuzgó J. T. Maston meg nem sült. Két héttel az öntés után óriási füstoszlop szállt még az ég felé; Stone's Hill csúcsa körül kétszáz lépésnyi körzetben sütött a talaj az ember lába alatt.

Múltak a napok, egyik hét telt a másik után. Nem volt rá semmi mód, hogy az óriási hengert lehűtsék. Meg sem lehetett közelíteni. Várni kellett. A Gun Club tagjai alig bírták fékezni türelmetlenségüket.

- Augusztus 10-e van - mondta J. T. Maston egy reggel. - Alig négy hónap múlva itt a december elseje! És még el kell távolítanunk a belső öntőformát, kalibereznünk kell a csövet, meg kell töltenünk a Columbiadot - rengeteg munka van még hátra! Nem készülünk el! Még csak meg se közelíthetjük az ágyút! Hát már sohasem hűl ki? Ez bizony kegyetlen csalódás!

Hasztalan igyekeztek megnyugtatni a titkárt. Barbicane nem szólt semmit, de hallgatása nagy ingerültséget leplezett. Nincs keservesebb helyzet veterán hadfiak számára, mint megtorpanni egy akadály előtt, amelyen csak az idő győzedelmeskedhet. Márpedig az idő az adott körülmények között veszedelmes ellenség volt, s ők teljesen ki voltak szolgáltatva neki.

A naponként megejtett vizsgálatok során mégiscsak megállapították, hogy a talaj állapotában bizonyos változás következett be. Augusztus 15-e tájt a kitóduló gőz kevesebb és ritkább lett. Néhány nappal később a talajból már csak könnyű pára szállt fel: a kőkoporsóba zárt szörnyeteg utolsó lehelete. A föld rázkódtatása lassanként elült, szűkült a hőövezet, s a legtürelmetlenebb nézők már megközelítették az aknát. Az első napon két öllel merészkedtek előre, másnap már néggyel; augusztus 22-én Barbicane, a kollégái és a mérnök már elhelyezkedtek az öntés szintjén, a Stone's Hill tetején. S ez a magaslat roppant egészséges hely volt: senki sem panaszkodhatott, hogy fázik a lába.

- Végre-valahára! - kiáltott fel mélységes, megkönnyebbült sóhajjal az elnök.

Már aznap folytatták a munkát. Azonnal hozzáfogtak a belső öntőforma kiemeléséhez, hogy szabaddá tegyék a cső belsejét. A csákányok, kapák, menetvágó szerszámok szakadatlanul dolgoztak. A hő hatása alatt az agyagos föld és a homok erősen megkeményedett, de a gépek segítségével sikerült az öntvény falával érintkező helyeken a még forró anyagot eltávolítani. A kiemelt formahomokot gőzzel hajtott targoncákon gyorsan elszállították, s oly jól ment minden, úgy égett mindenki keze alatt a munka, Barbicane oly erélyesen feszítette az iramot, a munka sürgősségét bizonyító érveit oly sikeresen támogatta dollárokkal, hogy szeptember 3-án az öntőformából már egy szemernyi sem volt Stone's Hillen látható.

Azonnal nekiláttak az ágyúcső csiszolásának. Késedelem nélkül felszerelték a gépeket, s működni kezdtek a hatalmas dörzsárak, melyeknek marófelülete nekifogott az érdes öntvény megmunkálásának. Pár héttel később az óriási cső belső felülete tökéletesen henger alakú és tükörsima volt.

Végül is szeptember 22-én, nem is egészen egy évvel azután, hogy Barbicane bejelentette tervét, a teljes pontossággal kaliberezett óriási ágyúcső, mint azt a finom műszerek segítségével megállapították, pontosan függőleges helyzetben, működésre készen állt. Már csak a Holdat kellett megvárni, és biztosra lehetett venni, hogy pontosan megjelenik a találkán.

Határtalanul nagy volt most J. T. Maston öröme. A derék férfiú kis híján lezuhant az irtózatos mélységbe, amikor tekintetét a 900 láb hosszú ágyúcső torkába mélyesztette. Még szép szerencse, hogy Blomsberrynek, a derék ezredesnek megmaradt a jobb karja, mert e nélkül a Gun Club titkára a Columbiad fenekén lelte volna halálát.

Az ágyú tehát elkészült. Nem volt semmi kétség: megmunkálása tökéletesen sikerült. Nicholl kapitány ennek folytán október 6-án mindenesetre átutalta Barbicane-nek a pénzét. Az elnök 2000 dollárt jegyzett be az üzleti könyvek "bevétel" oldalán. Indokoltnak látszik a feltevés, hogy a kapitány őrjöngött dühében, és alighanem bele is betegedett. De Nichollnak még három fogadása volt: a 3000, a 4000 és az 5000 dolláros még nem dőlt el - és ha ebből kettőt megnyer, akkor már nem csinált rossz üzletet, ha nem is valami kitűnőt.

Igaz ugyan, hogy a kapitánynál nem számított a pénz. De hogy a vetélytársnak sikerült egy olyan ágyút önteni, amelynek még egy 10 öl vastagságú páncéllemez sem állhatna ellen, ezt irtózatos csapásnak érezte.

Szeptember 23-án Stone's Hill elkerített részét megnyitották a nagyközönség előtt. Csak úgy tódultak a látogatók.

Tömegesen érkeztek Floridába a kíváncsiak az Egyesült Államok minden tájáról. Tampa Town ez alatt az év alatt bámulatosan terjeszkedett, megnövekedett, s az egész város a Gun Club munkálatai szolgálatába sorakozott. 150 000 lelket számlált ebben az időben. Először a Brooke-erődöt kapcsolta magához az utcák hálózatával, majd az Espirito Santo-öböl két kikötőjét elválasztó földnyelven indult meg az építkezés. Gomba módra nőtt ki a hajdan elhagyatott köves parton, a forró amerikai nap alatt a tengernyi új ház, tér és városrész. Részvénytársaságok alakultak templomok, iskolák, magánházak felépítésére, s a város alig egy év alatt kiterjedésének tízszeresére nőtt.

Tudjuk, hogy a jenkik született kereskedők. Bárhová veti is őket a sors, a jeges Északi-sarkra vagy a forró egyenlítői tájra, üzleti érzékükkel azonnal működési teret keresnek, így magyarázható, hogy azok, akik csupán kíváncsiságból jöttek el Floridába, s utazásuk egyetlen célja az volt, hogy végignézzék a Gun Club munkálatait, alighogy elszállásolták magukat Tampában, mindjárt belekapcsolódtak valami üzleti tevékenységbe. A nyersanyag szállítására kibérelt hajók és a munkássereg pezsgő életet vitt a kikötőbe. Újabb hajók szelték át csakhamar az öblöt és a két kikötőt, a legkülönbözőbb formájú és tonnatartalmú vízi járművek, mindenféle élelmiszer- és árurakománnyal. Nagy hajóépítő vállalatok és tőzsdeügynökségek irodái telepedtek le a városban, s a Shipping Gazette újabb meg újabb hajók befutását jelezte a tampai kikötőbe.

A város körül új utak épültek. Számolni kellett a lakosság hatalmas megnövekedésével és a város élénk kereskedelmével, s ezért Tampa Town végre vasutat kapott, amely összekötötte az Egyesült Államok déli államaival. Mobile-t vasútvonal kötötte már össze Pensacolával a Dél nagy tengerihajó-építő telepével; a vonat e fontos pontról Tallahassee felé futott. Itt már volt a tengerpart mentén egy 21 mérföld hosszú kis vasútszakasz, amelyen Tallahassee Saint Marksszal közlekedett. Ezt a szárnyvonalat most meghosszabbították Tampa Townig.

A vasútvonal mentén feléledtek, illetve felébredtek Közép-Florida halott vagy szunnyadó tájai. Tampa pedig - a csodálatos ipari alkotások folytán, amelyek egy szép napon egy ember fejében megszületett ötletnek köszönhették létezésüket - joggal ölthetett nagyvárosi külsőt. "Moon City"-nek, Holdvárosnak nevezték el, s a világ minden tájáról látható hanyatlás árnyékát vetette Florida fővárosára.

Nagyon is érthetővé válik tehát Texas és Florida nagy versengése és Texas haragja, amikor a Gun Club elutasította az igényeit. Texas bölcs előrelátással megérezte, mit nyer az az ország, ahol Barbicane végrehajtja kísérletét, s hogy mekkora jólét fakad egy ekkora ágyúlövés nyomában! Texas megrövidült: nagy kereskedelmi gócponttá válhatott volna, vasútvonalat kapott volna, népessége jelentékenyen megszaporodott volna. Mindezekhez az előnyökhöz a nyomorult kis félsziget jutott - a kis floridai félsziget, amely csak úgy oda van dobva, mint valami cölöpgát, a Mexikói-öböl és az Atlanti-óceán hullámai közé. Barbicane Santa-Anna tábornokkal osztozott egész Texas ellenszenvében.

Tampa Town újdonsült lakosai eszeveszett, lázas szenvedéllyel vetették bele magukat a kereskedelmi és ipari tevékenységbe, de ez semmiképp sem gátolta őket abban, hogy érdeklődéssel kísérjék a Gun Club munkálatait. Sőt, ellenkezőleg. Szenvedélyesen érdekelte őket a legapróbb részlet, minden csákányvágás. Állandó volt a jövésmenés a város és Stone's Hill között: véget nem érő körmenet, vagyis inkább zarándoklás.

Előre látható volt, hogy a kísérlet végrehajtásának napján millió és millió néző gyülekezik össze Stone's Hill körül. Máris megindult a vándorlás a világ minden tája felől a keskeny félszigetre. Európa kivándorolt Amerikába.

Meg kell állapítanunk, hogy a sok ideérkező idegen mostanáig nemigen elégíthette ki kíváncsiságát. Sokan számítottak arra, hogy végignézik majd az öntést - s az egésznek csak a füstjét látták. Ez vajmi kevés volt a mohó szemeknek, de Barbicane senkit sem engedett az öntőmunkálatok közelébe. Az emberek szitkozódtak, elégedetlenkedtek, morogtak. Szidták az elnököt, önkényeskedéssel vádoltak; kijelentették, hogy ez az eljárás "semmiképp sem felel meg az amerikai felfogásnak". Majdnem lázadás tört ki a Stone's Hillt elzáró kerítés körül. De Barbicane-t - mint tudjuk - semmi sem ingathatta meg elhatározásában.

Amikor azonban teljesen elkészült a Columbiad, a nyilvánosságot nem lehetett többé kirekeszteni. Rossz vért szült volna az elzárkózás, nem okos dolog általános elégedetlenséget kelteni. Barbicane tehát szélesre kitárta kapuit; mindenki besétálhatott rajta. A gyakorlati gondolkodású elnök azonban elhatározta, hogy pénzre váltja az általános kíváncsiságot.

Roppant érdekes dolog volt megtekinteni az óriási Columbiadot - de leszállni az ágyú mélységes fenekére: a földi boldogság netovábbjának tűnt az amerikaiak szemében. Világért sem tagadta volna meg magától valaki azt az élvezetet, hogy leszálljon a fémóriás szörnyű mélységű torkába. Motoros csörlőre felszerelt szállítóalkalmatosságok tették lehetővé a nézőknek, hogy kielégítsék kíváncsiságukat. Ez már szinte tömegőrület volt. Asszonyok, gyermekek, öregek, általában mindenki szent kötelességének tartotta, hogy fenékig hatoljon az óriási ágyúcső titkaiba. A leszállás ára személyenként 5 dollár volt, de a magas belépődíj ellenére is annyi látogató sereglett a kilövést megelőző két hónapon át a Columbiadhoz, hogy a Gun Club ebből közel 500 000 dollár bevételre tett szert.

Talán mondanunk sem kell, hogy a Columbiad első látogatói a Gun Club tagjai voltak; ezt a kedvezményt a kitűnő egyesület méltán megérdemelte. Feldíszített liftkosár szállította le Barbicane elnököt, J. T. Mastont, Elphiston őrnagyot, Morgan tábornokot, Blomsberry ezredest, Murchison mérnököt és a híres klub legkiválóbb tagjait a mélységbe. Tízen voltak. A hosszú fémcső fenekén még igen meleg volt. A látogatók fulladoztak a hőségben. És mégis, micsoda öröm! Micsoda elragadtatás!

A tíz vendéget terített asztal várta, amelyet a Columbiadot alátámasztó hatalmas kőtömbön helyeztek el; a villanyvilágítás nappali fényt árasztott a mélységben. A sok pompás fogás mintha a mennyből szállt volna le a vendégek elé. S ezen a pompás ebéden, 900 láb mélységben, csak úgy folytak a legjobb francia borok.

Az ünnepi lakomán igen élénk, sőt igen zajos volt a hangulat. Egyik pohárköszöntő a másikat követte, éltették a Földet, éltették a bolygóját, éltették a Gun Clubot, éltették az Egyesült Államokat, a Holdat, Phoebét, Dianát, Szelénét, "a sápadt fényű égitestet", "az égbolt szelíd vándorát"! Az ágyú, mint valami óriási hallócső, felerősítette a hurrá-kiáltások hanghullámait, s az éljenzés mennydörgésszerű robajjal érkezett a felszínre. A Stone's Hill körül szorongó tömeg örömrivalgása egybeolvadt az óriási Columbiad fenekére zsúfolt tíz vendég éljenzésével.

J. T. Maston magánkívül volt örömében. Nehéz eldönteni, hogy öröme miben nyilvánult meg a legjobban: hadonászásban-e vagy torkaszakadt kiabálásban, hogy többet evett, vagy többet ivott-e. Annyi bizonyos, hogy egy királyságért sem adta volna oda a helyét, "még akkor se, ha most tüstént megtöltik és elsütik az ágyút, s ő ízekre tépve repül fel a világűrbe"!

A Gun Club nagy munkálatai már jóformán befejeződtek, de két egész hónap volt még hátra addig a napig, amikor a lövedéknek fel kell repülnie a Holdba. Az általános türelmetlenség közepette éveknek tűnt ez a két hónap. Az újságok mostanáig nap nap után beszámoltak a gyártás minden egyes apró részletéről; az emberek mohó érdeklődéssel olvasták a híreket. S most egyszerre félő lett, hogy a nagyközönség részére tálalt napi híradag erősen lecsökken, s mindenki attól tartott, hogy nem jut hozzá a maga mindennapos izgalmához.

De ez mégsem következett be. A legváratlanabb, legrendkívülibb, leghihetetlenebb, legvalószínűtlenebb esemény korbácsolta fel újból a szenzációért lihegő kedélyeket; lázas idegizgalom hulláma söpört végig ismét az egész világon.

Egy napon, mégpedig szeptember 30-án délután három óra negyvenhét perckor az írországi Valentia és az amerikai parton levő Új-Fundland között lefektetett kábelen sürgöny érkezett Barbicane elnök címére.

Barbicane felbontotta és elolvasta. Bármily nagy volt az önuralma, mégis elfehéredett az ajka, s elborult a szeme, mire a tizenhárom szavas sürgöny végére ért.

Íme a szövege (az eredeti okmány a Gun Club levéltárába került):

Franciaország, Párizs

Szeptember 30., reggel 4 óra

BARBICANE
Tampa, Florida
Egyesült Államok

Gömb alakú lövedék helyett hengerkúp alakút készítsen. Lövedék belsejében fogok utazni. Atlanta gőzösön érkezem.

Michel Ardan

Ha ez a döbbenetes hír nem a távíró villanydrótjain repült volna, hanem közönségesen, lepecsételt borítékban, postán érkezik, ha a francia, az ír, az új-fundlandi és az amerikai postaalkalmazottak nem szereztek volna szükségképpen tudomást a sürgöny tartalmáról, úgy Barbicane pillanatig sem tétovázik: hallgat az egészről, már csak óvatosságból is, hogy le ne járassa a vállalkozását. Könnyen meglehet ugyanis, hogy a bolondját akarják járatni vele, ami annál is inkább feltehető, mert a sürgönyt valami francia küldte. Elképzelhető-e egyáltalán, hogy akad olyan vakmerő, akinek agyában egy ilyen utazásnak a merő gondolata is felbukkan? Ám ha ilyen ember mégis létezik, akkor kötözni való bolond, akinek nem ágyúgolyóban, hanem az őrültekházában a helye!

A sürgönyről azonban mások is tudomást szereztek, minthogy a távírókészülékek nemigen tartanak titkot; Michel Ardan ajánlkozásának híre tovaszárnyalt már az Egyesült Államok különböző államaiba. Barbicane tehát úgy vélte, semmi értelme sincs, hogy hallgatásba burkolózzék. Összehívta Tampa Townban tartózkodó kollégáit, s hűvös hangon felolvasta nekik a szűkszavú szöveget, anélkül, hogy a saját véleményét elárulta volna, vagy vitába bocsátkozott volna arról a kérdésről, hogy mennyiben érdemel egyáltalán hitelt ez a sürgöny.

- Lehetetlen!

- Hát ez hihetetlen!

- Tréfa az egész!

- Csúfot űznek belőlünk!

- Nevetséges!

- Képtelenség!

Perceken át röpködtek a szobában a kétkedés, a hitetlenség, a butaság, az őrültség kifejezésére szolgáló szavak, s a szavakat a szokásos mozdulatok kísérték. A jelenlevők mosolyogtak, nevettek, a vállukat vonogatták, vagy pedig hangosan felkacagtak, ki-ki a maga hajlama, természete szerint. Csak J. T. Maston tett egy remek kijelentést.

- Pompás ötlet! - kiáltotta.

- Ügy van - felelte az őrnagy. - Az embernek csakugyan lehetnek néha ilyen remek ötletei... feltéve, hogy még csak nem is gondol a megvalósításukra.

- Már miért ne?! - vágott vissza szenvedélyesen a Gun Club titkára, vitára készen. De társai nem akarták még tovább feszíteni a húrt.

Tampa városában ekkor már szárnyra kapta a hír Michel Ardan nevét. Az idegenek és a bennszülöttek sokatmondóan egymásra néztek; faggatták egymást, tréfálkoztak - de nem az európain, hiszen az az ember merő agyrém, mese csupán -, hanem J. T. Mastonon, aki elhitte, hogy ez a legendás alak valóban létezik. Annak idején, amikor Barbicane előadta merész tervét, hogy egy lövedéket meneszt a Holdba, mindenki természetesnek, megvalósíthatónak találta ezt a vállalkozást. Kizárólag ballisztikai kérdést láttak benne! De hogy valamely értelmes lény arra ajánlkozzék, hogy a lövedék belsejében maga is vállalkozik erre a valószínűtlen utazásra - hát ez már igazán képtelenség! Valami tréfa lesz, ugratás, "humbug", hogy azt a szót használjuk, amelyet köznapi nyelven pontosan így mondanak a franciák is.

Estig folyt szakadatlanul a gúnyolódás, mondhatni egyetlen röhej volt az egész ország, ami merőben szokatlan dolognak számít az Egyesült Államokban, ahol a leglehetetlenebb vállalkozásoknak is akadnak készséges hívei, magasztalói és pártolói.

Michel Ardan terve azonban, mint minden új ötlet, továbbra is nyugtalanította a kedélyeket. Ez az ötlet szokatlan érzelmi bonyodalmakat okozott: "Miért nem jutott ez idáig eszünkbe?!"

Az Ardan-ügy, éppen azért, mert annyira különös volt, valóságos rögeszmévé vált. Töprengtek rajta. Mi mindennek tagadtuk még tegnap a létezését, ami másnapra már valósággá vált! Miért ne lenne előbb-utóbb ez az utazás is megvalósítható? De ez az ember, aki így kockára akarja tenni az életét, csakis őrül lehet. Tervét nem lehet komolyan venni, tehát okosabban tette volna, ha hallgat, és nem kavarja fel képtelen ötletével az egész országot.

De először is: létezik-e valóban ez az egyén? Nagy kérdés! A Michel Ardan név nem volt ismeretlen Amerikában! Ez a név egy európai emberé, akiről merész vállalkozásaival kapcsolatban sokat beszéltek. No meg aztán az Atlanti-óceán mélységein át továbbított sürgöny, a hajó megjelölése, amelyen a francia állítólag utazik, közeli megérkezésének előre jelzett időpontja: ezek a körülmények mind a valószínűség bizonyos jellegét adták a valószínűtlen vállalkozásnak. A dolgot feltétlenül tisztázni kell! S az elszigetelt egyének csakhamar csoportokba verődtek, a csoportok a kíváncsiság ösztökélésére - mint az atomok a molekuláris vonzás folytán - összetömörültek, s végül is sűrű tömeggé dagadtak, s a tömeg egyszerre csak megindult Barbicane elnök szállása felé.

Barbicane a sürgöny megérkezése óta egyszer sem nyilatkozott; szabad teret engedett J. T. Maston véleményének. Nem helyeselt, de nem is helytelenített semmit; egy kukkot sem szólt, várta a további fejleményeket. Csakhogy Barbicane nem számolt a nagy nyilvánosság türelmetlenségével, s most kelletlenül látta, hogy Tampa lakossága az ablakai alatt gyülekezik. A tömeg zúgott, kiabált. Barbicane csakhamar kénytelen volt kiállani eléje. Hja, a hírnévvel nemcsak rengeteg kötelesség, hanem sok bosszúság is jár...

Barbicane megjelent tehát a sokaság előtt. A zajongás elültével egy polgár szólásra jelentkezett, s kertelés nélkül Barbicane-nak szegezte a kérdést:

- Az az egyén, aki Michel Ardan néven szerepel a sürgönyben, útban van-e valóban Amerika felé - avagy nem?

- Uraim - felelte Barbicane -, erről én sem tudok többet, mint önök.

- Márpedig ezt tudni kell! - kiabálták mindenfelől türelmetlenül.

- Majd kiderül idővel - felelte hűvösen az elnök.

- Ön ne hivatkozzon az időre, amikor az egész ország teljes bizonytalanságban él! - folytatta a szónok. - Módosította ön a sürgönyben közölt kívánságnak megfelelően a lövedék tervrajzát?

- Még nem, uraim. De önöknek teljesen igazuk van: tudnunk kell, mihez tartsuk magunkat. A sürgönyhivatal, amely ezt az egész izgalmat okozta, lesz szíves bővebb felvilágosítást adni.

- Gyerünk a sürgönyhivatalba! Gyerünk a sürgönyhivatalba! - kiáltozta a tömeg.

Barbicane lement az utcára, s a hatalmas gyülekezet élére állva, elindult a postára.

Néhány perccel később távirat ment a hajózási ügynökök egyesületének, Liverpoolba. A következő kérdésekre kértek választ:

"Miféle hajó az Atlanta?"

"Mikor futott ki az európai kikötőből?"

"Tartózkodik-e egy Michel Ardan nevű francia utas a fedélzetén?"

Két órával később Barbicane megkapta a pontos felvilágosítást, amely a legkisebb kétséget is eloszlatta.

"Az Atlanta gőzös október 2-án futott ki Liverpoolból - Tampa Townba vitorlázik -, fedélzetén egy francia utas tartózkodik, aki az utasok lajstromán Michel Ardan néven van bejegyezve."

Az első sürgöny tehát megerősítést nyert! Az elnök szeme hirtelen fellángolt, mikor elolvasta, keze keményen ökölbe szorult, s a közelében állók hallották, hogy ezt mormolja:

- Hát mégiscsak igaz! Mégiscsak lehetséges! Az a francia valóban létezik! És két hét múlva ideérkezik! De hiszen ez bolond! Kevesebb van egy kerekével! Nem egyezem bele! Sohasem egyezem bele...

Barbicane azonban még aznap este írt a Breadwill és Tsa cégnek, és arra kérte a gyárat, hogy újabb utasításig függessze fel a lövedék öntését.

Emberfeletti erőre lenne szükség, s túlságosan merész vállalkozás is lenne, ha megkísérelnek leírni, mekkora izgalom vett erőt egész Amerikán; hogy a sürgöny hatása tízszer akkora volt, mint amit Barbicane bejelentése annak idején kiváltott; hogy miket írtak az Egyesült Államokban az újságok; hogy hogyan fogadták a híreket; hogy hogyan zengedezték a vén Európából érkező hős dicséretét; hogy milyen lázas izgalomban élt mindenki - miközben az órákat, a perceket, a másodperceket számolták. Még csak halvány képét sem adhatjuk annak a Tömegőrületnek, amelyet egyetlen rögeszme korbácsolt fel, s amely hatalmába kerített mindenkit. Senki sem törődött a dolgával, mert mindenkinek máson járt az esze; megállt a munka, pangott a kereskedelem, az indulásra kész hajók a kikötőben vesztegeltek, hogy ne szalasszák el az Atlanta megérkezését. A kereskedelmi hajók rakománnyal tele érkeztek, de üresen fordultak vissza; az Espirito Santo-öblöt gőzösök, személyszállító hajók, jachtok és mindenféle méretű csónakok szántották keresztül-kasul. Az ezerszámra érkező kíváncsiakkal Tampa Town lakossága két hét alatt megnégyszereződött. Az idegenek sátrakban táboroztak, mint valami hadra kelt sereg.

Október 20-án reggel kilenc órakor a Bahama-csatorna szemaforjai vastag füstoszlopot jeleztek a szemhatáron. Két órával később egy nagy gőzös adott jelzéseket. Azonnal megsürgönyözték Tampa Townba, hogy az Atlanta megérkezett.

Az angol hajó négy órakor befutott az Espirito Santo-öbölbe. Öt órakor teljes gőzzel áthaladt a Hillisboro-medence bejáratán, s hat órakor horgonyt vetett a tampai kikötőben.

A horgony még meg sem kapaszkodott a homokos tengerfenéken, s máris ötszáz vízi jármű vette körül az Atlantát, valósággal megrohamozták a gőzöst. Barbicane elsőnek hágott fel a fedélzetre, s izgalomtól remegő hangon elkiáltotta magát:

- Michel Ardan!

- Jelen! - szólt le valaki a hajóbástyáról.

Barbicane keresztbe font karral állt, s néma, kérdő pillantását rászegezte az Atlanta utasára.

Ez az utas negyvenkét éves, magas termetű férfiú volt; a háta már kissé hajlott, mint az erkélyeket vállukkal alátámasztó Atlasz-figuráké. Rőt haja úgy lobogott hatalmas oroszlánfején, mint a sörény. Kiugró pofacsontú, szögletes arcán, a mindenütt kiütköző sárga kis szőrpamacsok között tüskés bajusz ékeskedett; kerek szemének kissé révedező volt a tekintete, mint a rövidlátóké: ez az arc első percben macskára emlékeztetett. De az utas merész vonalú orra, kifejező szája nagyon is emberi volt; magas, okos homlokát barázdák szántották mint a földet, amely sosem hever parlagon. Az utas erőteljes törzse, szilárdan állt a hosszú lábszárakon, izmos karja két hatalmas emelőrúd, ízületei kemények, járása határozott; s hogy kohászati szakkifejezéssel éljünk: jól megtermett fickó volt ez az európai, mintha "vasból kovácsolták, nem pedig öntötték volna".

Lavater és Gratiolet követői könnyen felismerték volna a koponya és az arc alkatából a harcias szellem nyilvánvaló jeleit, vagyis azt, hogy ez a férfiú veszedelmes helyzetekben bátor, mindenkor szembeszáll az akadályokkal. Megvoltak emellett arcán a jóindulat és a csodákban való hit jelei is, az a hajlam, amely némelyeket az emberfeletti dolgokért való szenvedélyes lelkesedésre ösztökél. A birtoklási vágy, a mohó szerzési ösztön dudorainak azonban nyoma sem volt a homlokán.

Hogy az Atlanta utasának külső megjelenéséről teljes képet adjunk, szólnunk kell még bőre szabott, kényelmes öltözékéről is. Nadrágja, felöltője oly sok szövetet emésztett fel, hogy maga Michel Ardan "posztógyilkosnak" szokta nevezni magát. Nyakravalója lazán lógott, inggallérja fesztelenül nyitva volt, úgyhogy kilátszott belőle izmos nyaka; az ideges kezek csuklóján a kézelő sosem volt begombolva. Látszott ezen az emberen, hogy sosem fázik, egyetlen porcikája sem didereg, még a legkeményebb télben és a legnagyobb veszély pillanataiban sem.

S ez a férfiú állandóan jött-ment a fedélzeten, a tömeg közepette, pillanatig sem maradt egy helyben; "már-már elszakadt a horgonytól", ahogyan a matrózok mondják. Hadonászott, mindenkit tegezett, s idegesen harapdálta a körmét. Eredeti alak volt; ilyet szeszélyes kedvében alkot a Teremtő, de nyomban össze is töri az öntőformáját.

Michel Ardan egyénisége valóban érdekes megfigyelésekre késztette a lélekbúvárt. Ez a különös ember állandó túlzásokban élt; még nem jutott túl azon a koron, amely szereti a szuperlatívuszokat. Szemének recehártyáján a tárgyak mérhetetlenül felnagyítva tükröződtek. Óriási ötletei is innen eredtek. Mindent nagynak látott, kivéve a nehézségeket és az embereket.

Színes egyéniség volt, ösztönös művész, szellemes fickó, aki a csípős mondások pergőtüzével nem semmisíti meg az ellenfeleit, hanem mint a vívó, csak olykor-olykor vág vissza. Vitákban nem sokat törődött a logikával, lázadozott a szillogizmusok ellen - ehhez nem volt semmi érzéke -, megvolt neki a maga módszere. Csak mindig fejjel neki a falnak - biztos hatással szegezte az embereknek a legsajátosabb, testükre szabott érveket, s kedvére való volt tíz körömmel védeni a teljesen reménytelen ügyeket.

Egyik hóbortja az volt, hogy "fenségesen tudatlannak" vallotta magát, mint Shakespeare, s azzal kérkedett, hogy megveti a tudósokat. "Ők csak a pontokat jegyzik, mialatt mi a játszmában vagyunk" - volt a szava járása. Mindent egybevetve: bohém természet volt, eget-földet bejárt a képzelete; kalandos hajlamai ellenére sem volt kalandor, hanem ízig-vérig vakmerő ember, Phaethón, aki őrült iramban vágtat a Nap szekerén, Ikarosz - tartalék szárnyakkal. Sosem kímélte magát, bátran nekivágott mindennek, emelt fővel rohant a legőrületesebb vállalkozásokba, Agathoklésznál is lázasabban égette föl maga mögött a hajókat, kész volt bármely percben a nyakát törni - s végül mégis mindig a talpára esett, mint a macska.

Michel Ardan jelszava ez volt: "Csak azért is!" Szeretett mindent, ami lehetetlen. Pope szép kifejezésével élve: ez volt az ő "uralkodó szenvedélye".

Jó tulajdonságai mellett egy sereg hibája is volt a vállalkozó szellemű fickónak. Aki mer, az nyer - tartja a közmondás. Ardan bizony gyakran kockára tett mindent, de nem sokat nyert vele! Dárius kincsét is elköltötte volna; úgy elfolyt tőle a pénz, mint a Danaidák hordójából a víz. Érdek sosem vezérelte, önfeláldozó volt és meggondolatlan, segítségre kész és lovagias. Legádázabb ellensége halálos ítéletét sem írta volna alá, s eladta volna magát rabszolgának, hogy egy négert kiváltson.

Franciaországban, Európában mindenki ismerte ezt a tündöklő, hangos embert. Állandóan beszéltetett magáról, nevét szárnyra kapta a hír; a fáma száz hangja berekedt az ő szolgálatában. Ardan szinte üvegfalú házban élt, az egész világot beavatta legbizalmasabb titkaiba. Volt azonban egész sereg ellensége is, olyanok, akiket többé-kevésbé megbántott, megsértett, vagy irgalmatlanul fellökött, ha utat akart törni magának a tömegben.

Az emberek általában mégis szerették; úgy bántak vele, mint valami elkényeztetett gyerekkel. Az a fajta ember volt, akinek vagy behódolunk, vagy szembeszegülünk vele. Ardannak mindenki behódolt. Mindenkit érdekeltek merész vállalkozásai, s világszerte aggodalmas figyelemmel követték sorsát. Tudták róla, milyen esztelenül vakmerő. Ha egy barátja vissza akarta őt tartani valamely vállalkozástól, s megjósolta neki, hogy biztos katasztrófába rohan, nyájas mosollyal így felelt: "Az erdő csak akkor gyullad ki, ha tüzet fog a fája." Ardan nem is sejtette, hogy válaszával a legszebb arab közmondást idézte.

Ilyen ember volt az Atlanta uta