Aznap éppen hét hónapja múlt, hogy a léggömb utasai a Lincoln-szigetre vetődtek. Bármennyit kutattak is e hét hónap során, semmiféle emberi lénnyel nem találkoztak. Még csak fölszálló füstöt sem láttak sehol, amiből ezt gyaníthatták volna, hogy más is lakik kívülük a szigeten. Emberi kéz munkájának a nyomára sem bukkantak soha sehol, sem újabb keletűre, sem régebbről valóra. A sziget tehát nemcsak lakatlannak bizonyult, hanem a jelek arra vallottak, hogy soha nem is élt ott senki. Csakhogy most következtetéseik egész épületét egy csapásra halomba döntötte az az egyetlen szem ólomsörét, amelyet egy ártalmatlan malac testében találtak!

Mert annyi bizonyos, ezt a sörétet puskából lőtték ki, és az is kétségtelen, hogy a fegyvert csak ember süthette el.

Pencroff letette az ólomgolyócskát az asztalra, társai pedig mélységes döbbenettel bámulták. A látszólag jelentéktelen mozzanat ugyancsak érdemes volt a megfontolásra, és a hozzá fűződő következtetések tüstént át is villantak a telepesek agyán. Akkor se képedtek volna el jobban, ha hirtelenében valamilyen természetfölötti lény jelenik meg előttük.

Cyrus Smith azonban nem habozott, és megfogalmazta a váratlan, meghökkentő esemény tanulságait. Kezébe vette a sörétet, jobbra-balra forgatta, hüvelykujja és mutatóujja közé fogva tapogatta, majd Pencroffhoz fordult.

- Bizonyos abban - kérdezte -, hogy az ezzel megsebesített pekari nem volt idősebb háromhónaposnál?

- Még annyi sem lehetett, Cyrus úr - felelte a tengerész. - Az anyja éppen szoptatta, amikor rájuk találtam a veremben.

- Akkor hát ez azt jelenti, hogy valaki három hónapon belől puskát sütött el a Lincoln-szigeten! - állapította meg a mérnök.

- A sörét pedig ezt a kis jószágot érte - tette hozzá Gedeon Spilett -, de nem sebezte meg halálosan...

- Ez kétségtelen - válaszolta Cyrus Smith, és így folytatta: - Lássuk mármost, miféle következtetéseket kell levonnunk ebből a fordulatból. Két eset lehetséges: vagy jövetelünk előtt is laktak már itt emberek, vagy csak úgy három hónapon belül szálltak itt partra. Vajon jószántukból kerültek-e ide, vagy kénytelenségből, egyszerűen kikötöttek-e, vagy hajótörést szenvedtek? Ezt majd később derítjük ki. Nem tudhatjuk, kicsodák, európaiak-e vagy malájok, barátok-e vagy ellenségek, de arra sem utal semmi, hogy vajon itt vannak-e még, vagy pedig eltávoztak a szigetről. Viszont mindezek a kérdések sokkal fontosabbak, semhogy továbbra is bizonytalanságbán maradhassunk felőlük.

- Nem! - kiáltotta a tengerész, és fölugrott az asztal mellől. - Százszor is nem! És ezerszer is nem! A Lincoln-szigeten rajtunk kívül nem lakik senki! Az ördögbe is! Az egész sziget nem nagy: ha emberek élnének rajta, valahol csak összeakadtunk volna velük!

- Az ellenkezője mindenesetre meglepő volna - mondta Harbert.

- Bizony, annál már csak az volna meglepőbb - jegyezte meg az újságíró -, ha rájönnénk, hogy ez az ajakos malac söréttel a húsában született!...

- Az nem lehetséges-e - kérdezte Nab halálos komolyan -, hogy Pencroff szájában...?

- Ide figyelj, Nab! - csattant föl Pencroff. - Azt hiszed, nem vettem volna észre, ha öt-hat hónapja ólomgolyót hordanék a pofámban?! Mit képzelsz, hol bujkált eddig?

Azzal akkorára tátotta a száját, hogy elővillant az állkapcsában fehérlő mind a harminckét pompás foga.

- No, ide süss, Nab! - kurjantotta. - Látod-e ezeket a remekbe sikerült fogakat? Ha csak egy lyukasat találsz, megengedem, hogy fél tucatot kihúzz belőlük!

- Nab föltételezése valóban elfogadhatatlan - felelte Cyrus Smith, aki ugyan komoly gondolatokat forgatott a fejében, de egy mosolyt azért ő sem fojthatott el. - Annyi azonban bizonyos: három hónapon belül valaki puskát sütött el a Lincoln-szigeten. Ami engem illet, arra a föltevésre hajlok, hogy akik itt jártak, azok igen rövid, átmeneti időre szállhattak partra; mert ha akkor is itt laktak volna már, amikor a Franklin-hegy tetejéről végigfürkésztük a szigetet, akkor vagy mi láttuk volna meg őket, vagy ők pillantottak volna meg bennünket. Valószínű tehát, hogy a vihar hajótörötteket vetett ki a partra, mégpedig csupán néhány hete. Ám akárhogyan áll is a dolog, mindenképpen fontos, hogy megbizonyosodjunk felőle.

- Úgy vélem, helyénvaló az óvatosság! - állapította meg az újságíró.

- Magam is azt hiszem - válaszolta Cyrus Smith. - Mert, sajnos, tartanunk kell tőle, hogy maláj kalózok léptek partra a szigeten.

- Vajon nem lenne-e jó, Cyrus úr - kérdezte a tengerész -, ha fölfedező utunk előtt csónakot építenénk? Azon aztán fölevezhetnénk a folyón, vagy ha kedvünk szottyan, körbe is ladikázhatjuk az egész szigetet. Amondó vagyok, kerüljünk elébe minden meglepetésnek.

- Az ötlet nem rossz, Pencroff - felelte a mérnök -, csakhogy nincs vesztegetni való időnk. Valamirevaló csónak megépítése egy hónapig is eltart...

- Ha igazi csónakot akarunk építeni, akkor csakugyan válaszolta a tengerész -, de hát nekünk most semmi szükségünk valódi, nagy, viharálló bárkára; megteszi kisebb és gyengébb is, és én fogadom, öt nap alatt összetákolok egy pirogféle ladikot: arra jó lesz, hogy a Hála-folyón csónakázzunk rajta...

- Öt nap alatt? - hitetlenkedett Nab. - Öt nap alatt akarsz te sajkát építeni?!

- Bizony, Nab, mégpedig indián módra.

- Fából? - kérdezte a néger tamáskodó hangon.

- Fából bizony - felelte Pencroff -, vagyis inkább fakéregből. Ismétlem, Cyrus úr, öt nap alatt nyélbe ütöm a dolgot!

- Öt nap alatt? - fontolgatta a mérnök. - Rendben van.

- Annyi szent, mostantól fogva vigyáznunk kell! - jegyezte meg Harbert.

- Valóban, nagyon kell ügyelnünk - felelte Cyrus Smith. - Arra kérlek benneteket, barátaim, hogy vadászkirándulásaitokon se távolodjatok el a Gránitpalota környékéről.

A vacsora nem végződött olyan vidáman, mint Pencroff remélte.

A szigeten tehát a telepeseken kívül mások is laknak, vagy legalábbis laktak! Az ólomsöréttel való baleset ezt immár vitathatatlan ténnyé tette, és ez a fölfedezés érthető nyugtalanságot keltett a mérnökben és társaiban.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett hosszasan tanácskoztak lefekvés előtt. Azon tanakodtak, hogy a sörét dolga nem áll-e valamiféle összefüggésben a mérnök megmenekülésének rejtelmes körülményeivel és a többi különös, meghökkentő jelenséggel. Alaposan meghányták-vetették a kérdést. Végül is Cyrus Smith ezzel zárta le a beszélgetést:

- Nos, kíváncsi a véleményemre, kedves Spilett?

- Természetesen, Cyrus.

- Hát akkor ide hallgasson: meggyőződésem, hogy akármilyen aprólékosan kutatjuk is át a szigetet, nem találunk semmit!

Pencroff már másnap munkához látott. Csak afféle egyszerű, lapos fenekű ladik készítését tervezte, s esze ágában sem volt holmi hajlított bordázatú, lécekből, pallókból ácsolt "bókonyos" csónak építésével bíbelődni; a lapos fenekű lélekvesztőn is biztonsággal ladikázhatnak majd a Hála-folyón, sőt a sekély vizű forrásvidékén alkalmasabb is lesz, mint holmi mély járatú bárka. Néhány egymáshoz erősített kéregdarabból is jó erős, könnyű vízi jármű barkácsolható, s még az az előnye is megvan, hogy alkalomadtán vállra vehetik, ha akadályokon kell átsegíteniök a folyón. Pencroff úgy tervezte, hogy a kéreglemezeket szorosan, szivárgásmentesen szegecseli egymáshoz.

Elsősorban erre a célra való, hajlékony és szívós kérgű fát kellett keresniök. A legutóbbi orkán jó néhány douglastörzset döntött ki, és ez a fa tökéletesen megfelelt az effajta ladiképítésre. A fatörzsek a földön feküdtek, csak éppen le kellett hántani a kérgüket - igen ám, de a telepesek kezdetleges szerszámaival épp ez bizonyult a legnehezebb munkának. Azért valahogyan mégis csak boldogultak.

Amíg a tengerész a mérnök segítségével úgyszólván pihenő nélkül építette a ladikot, Gedeon Spilett és Harbert sem tétlenkedett. Ők ketten vállalkoztak arra, hogy az élelemről gondoskodjanak. Az újságíró nem győzte bámulni, hogy a fiú milyen ügyességre tett szert az íj és a vadászgerely használatában. Harbert olyan bátran, megfontoltan, hidegvérrel bánt a fegyverrel, hogy rátermettségét méltán nevezhették volna "bravúros ésszerűségnek". A két vadászcimbora megfogadta Cyrus Smith tanácsát, és legföljebb kétmérföldnyire távolodott el a Gránitpalotától, de már az erdőség alsó lejtői is bőséggel lerótták a maguk aguti-, vízidisznó-, kenguru- és pekariadóját, és bár a csapdák hozama a fagy csökkenése óta nem volt jelentős, a vadaskert azért mindennap beszolgáltatta a maga szokásos járulékát, s mindez elegendő táplálékot biztosított a Lincoln-szigeti településnek.

Vadászat közben Gedeon Spilett gyakran beszélgetett Harberttel az ólomsörét dolgáról és a mérnök föltevéseiről; egy napon - október 26-án - a fiú így szólt az újságíróhoz:

- Nem találja furcsának, Spilett úr, hogy a szigetre vetődött hajótöröttek egyszer sem mutatkoztak a Gránitpalota tájékán?

- Csakugyan, ez nagyon meglepő - felelte az újságíró, és hozzátette: -, már amennyiben még mindig a szigeten tartózkodnak; de csöppet sem csodálkoznék, ha már eltávoztak volna innen!

- Tehát úgy véli, hogy azok az emberek elhagyták már a szigetet? - kérdezte Harbert.

- Ez több, mint valószínű, fiacskám - válaszolta a hírlapíró -, hiszen ha hosszabb ideig itt éltek volna, és főként ha még itt volnának, akkor a véletlen valamiképpen mégiscsak elárulná jelenlétüket.

- De hát ha útra kelhettek - vetette ellen a fiú -, akkor nem lehettek hajótöröttek!

- A szó valódi értelmében csakugyan nem lehettek azok, én talán "ideiglenes hajótörötteknek" nevezném őket. Könnyen lehet, hogy egy szélroham a szigetre sodorta őket, de hajójukat nem tette végleg hasznavehetetlenné; vihar szűntével pedig a hajótöröttek ismét tengerre szálltak.

- Úgy vettem észre - jegyezte meg Harbert -, hogy Cyrus Smith úr sohasem vágyott más szigetlakók társaságára.

- Valóban - ismerte el az újságíró -, főként maláj kalózok érkezésétől tart, márpedig azok a gentlemanek igencsak rossz hírű fickók, tanácsos elkerülni a velük való találkozást.

- Az vajon nem történhetik-e meg, Spilett úr - kérdezte a fiú -, hogy egy napon ráakadunk a partraszállás nyomára, és akkor bizonyságot szerezhetünk ebben a tekintetben?

- Éppenséggel megtörténhetik, fiacskám. Egy elhagyott táborhely, egy elhamvadt tábortűz könnyen nyomra vezethet: ezt keressük majd a következő kirándulásunkon.

Aznap, amikor ez a beszélgetés folyt, a két vadász éppen a Hála-folyó mentén elterülő erdőben járt, különlegesen sudár, szép fák közt. Némelyik fenséges toboztermő - az új-zélandi bennszülöttek kaurinak nevezik - csaknem kétszáz lábnyi magasra nőtt.

- Van egy ötletem, Spilett úr! - szólalt meg Harbert. - Mi lenne, ha fölkapaszkodnék egy ilyen kauri tetejére? Azt hiszem, jókora körzetben beláthatnám a környéket.

- Jó ötlet - felelté az újságíró -, csakhogy föl tudsz-e mászni ilyen óriási fa csúcsára?

- Mindenesetre megpróbálom - válaszolta Harbert.

Azzal fürgén, ügyesen föllendült az egyik fa alsó ágára; a kauri megmászása eléggé könnyűnek ígérkezett, és valóban, a fiú néhány perc múlva már fönn is termett a fa tetején, amely messzire magaslott a dús erdőlombozat végtelen, zöldellő rengetege fölé.

Onnan fentről a pillantás szabadon siklott végig a sziget egész déli részén a délkeleti Karom-fok és a délnyugati Csúszómászó-földnyelv közt. A Franklin-hegy északnyugatra emelkedett, és eltakarta a láthatár jókora negyedét.

Harbert azonban a facsúcs magasából tüzetesen szemügyre vehette a sziget egész ismeretlen fertályát, amely menedéket adhatott az idegeneknek, és ahol talán még most is meghúzódnak.

A fiú feszült figyelemmel nézelődött. A tengeren közel s távol semmi sem mutatkozott. Még egy vitorla csücske sem villant föl sehol, sem a messzi láthatáron, sem a sziget közelében. Az ugyan megeshetett, hogy valamilyen árbocát vesztett hajó a partnak olyan pontján kötött ki, amely rejtve maradt Harbert szeme elől.

A Vadnyugat-vadonban szintén nem látszott semmilyen gyanús jelenség. Igaz, hogy a rengeteg sok ezer négyzetlábnyi erdő olyan kupolát alkotott, amelyen nem hatolt át az emberi tekintet, és még csak tisztás vagy csak ritkásabb folt sem derengett a fák tengerében. A Hála-folyó útját sem lehetett szemmel követni, sőt az sem derült ki, hogy a hegy melyik részén ered a folyó. Megeshetett, hogy nyugat felé más patakok is csordogáltak, de a lombozaton keresztül ezt semmiből sem lehetett megállapítani.

De ha emberi településnek nem is látta nyomát Harbert, vajon nem pillantott-e meg legalább emberek közelségére valló füstöt a levegőben? A légkör kristálytisztán ragyogott, még a leghalványabb pára is élesen kirajzolódott volna a kék égbolt hátterén.

Harbert egyetlen pillanatig úgy hitte, nyugaton gyér füstcsík foszladozik a magasban alapos megfigyelés után azonban rájött, hogy tévedett. Feszülten meredt arrafelé, a szeme kitűnő volt... Nem, véglegesen megállapíthatta: nyugaton is tiszta a levegő.

Harbert lekúszott a kauritörzsről, és a két vadász visszatért a Gránitpalotába. Cyrus Smith meghallgatta a fiú elbeszélését, megcsóválta a fejét, de egy szó nem sok, annyit sem mondott. Nyilvánvaló volt: erről az ügyről csak a sziget teljes átkutatása után lehet véleményt alkotni.

Harmadnap azonban - október 28-án - ismét olyan eset történt, amelyre a telepesek nem találtak kellő magyarázatot.

Harbert és Nab a parton kószált; vagy kétmérföldnyire járhattak a Gránitpalotától, amikor az a ritka szerencse érte őket, hogy a víz mentén a cheloniák rendjének egyik pompás példányára bukkantak. Valódi óriásteknős volt, a Chelonia viridisek családjából; páncélja tündöklő zöldes árnyalatokban csillogott.

Harbert vette észre a jól megtermett teknősbékát, amint az éppen a tenger felé igyekezett.

- Nab, gyere csak ide! - kiáltotta.

Nab odarohant.

- Tyű, de szép állat! - mondta. - Meg kéne fogni! De hogyan?

- Mi sem könnyebb annál - felelte Harbert. - Hátára fordítjuk a teknős komát, hogy ne tudjon elmenekülni. Fogd a dárdát, és tedd azt, amit én...

A csúszómászó, veszélyt érezve, teknője és haspáncélja közé húzta fejét, nyakát, lábát. Olyan mozdulatlanul kushadt ott a fövényen, mintha sziklává merevedett volna.

Harbert és Nab ekkor az állat mellcsontja alá feszítették dárdájuk nyelét, és együttes erővel, nem minden kínlódás nélkül sikerült is a hátára hengeríteniök. A három láb hosszú teknősbéka legalább négyszáz fontot nyomhatott.

- Jól van! - kiáltotta Nab. - Képzelem, hogy örül majd Pencroff barátunk ennek a fogásnak!

Hát igen, Pencroff barátunk örülhetett is, mert a tengeri füvekkel táplálkozó teknős húsa valóságos ínyencfalat. E pillanatban azonban az egész állatból nem látszott egyéb, csak a csontos boltozat alatt rejtőző, halántékgödrei mögött kiszélesedő, apró, lapos feje.

- Most mit kezdjünk vele? - kérdezte Nab. - Nem hurcolhatjuk magunkkal a Gránitpalotáig!

- Hagyjuk csak itt, amúgy sem tud megfordulni - ajánlotta Harbert. - Mi pedig elszaladunk a targoncáért, és azon visszük haza.

- Értem!

Mindazonáltal Harbert - ámbár Nab ezt fölöslegesnek ítélte - óvatosságból néhány nagy kővel alá is dúcolta a teknősbéka páncélját. Ezután a két vadász hazaindult a Gránitpalota felé, a fövénypart hosszán, amelynek - apály lévén - széles sávja szárazon állt. Harbert, hogy meglepje Pencroffot, egyetlen szóval sem említette neki "a cheloniák rendjének pompás példányát", amely most hátán fekve rostokol a fövényen; két óra múlva Nabbel együtt kordéstul visszatért oda, ahol a teknőcöt hagyták. Ám "a cheloniák rendje pompás példányának" hűlt helyét találták.

Nab és Harbert előbb egymásra bámultak, aztán körülnéztek. Semmi kétség: itt, ezen a helyen hagyták a teknőcöt. Harbert még azokat a köveket is megtalálta, amelyekkel aláékelte az állatot, tehát nem eshetett tévedés a dologban.

- No de ilyet! - álmélkodott Nab fejcsóválva. - Ezek a dögök mégiscsak képesek a hátukról a hasukra fordulni?

- Úgy látszik - felelte Harbert, de azért sehogyan sem értette a dolgot, és megütődve meredt a homokon szanaszét heverő kövekre.

- Jaj de kár, Pencroff mégsem fog örülni!

- Ezt a rejtélyes eltűnést pedig még Smith úr sem igen tudja majd megmagyarázni! - vélte Harbert.

- Akkor jobb, ha nem is beszélünk róla - tanácsolta Nab, mert legszívesebben eltitkolta volna, hogy pórul jártak.

- Épp ellenkezőleg, Nab - felelte Harbert -, első dolgunk az lesz, hogy elmondjuk az egészet elejétől végéig!

Azzal fogták a hiába odahurcolt targoncát, és visszatértek a Gránitpalotába.

Az ácsszérűben, ahol a mérnök és a tengerész a csónaképítésen dolgozott, Harbert beszámolt arról, hogy mi történt velük.

- Ej, ti ügyefogyottak! - horkant föl Pencroff. - Legalább ötven levesrevalót szalajtottatok el!

- Nem a mi hibánk, hogy az az állat megszökött! - védekezett Nab. - Hiszen mondom, hogy a hátára fordítattuk!

- Hát akkor nem eléggé fordítottátok a hátára! - kötekedett csökönyösen a tengerész.

- Nem eléggé? - kiáltotta méltatlankodva Harbert.

És elmondta, hogy még kövekkel gondosan alá is dúcolta a teknőcöt.

- Hát akkor csoda történt! - állapította meg Pencroff.

- Azt hittem, Cyrus úr - mentegetődzött Harbert -, hogy a hátára fordított teknősbéka, különösen az ilyen nagy fajta, nem tud saját erejéből a lábára állni...

- Ez igaz is, fiam - felelte Cyrus Smith.

- Hát akkor ennek mégis hogyan sikerült...?

- Milyen távolságban feküdt a tengertől az a teknősbéka? - kérdezte a mérnök, miután félbehagyta a munkát, és elgondolkozott:

- Legföljebb tizenöt lábnyira - felelte Harbert.

- És ez apály idején történt?

- Igen, Cyrus úr.

- Nos, akkor egyszerű az eset - jelentette ki a mérnök. - Amit a teknősbéka nem tud megtenni szárazon, azt alighanem megteszi a vízben. Amikor a dagály elérte, nyilván megfordult, és szép nyugodtan visszamászott a mély vízbe.

- Jaj de ügyetlenek voltunk! - fakadt ki Nab.

- Ezt épp az imént jómagam is bátorkodtam megállapítani - vágta rá Pencroff.

Cyrus Smith kétségkívül elfogadható magyarázatot adott. De vajon ő maga is meg volt-e győződve magyarázata helyességéről? Ezt nem mernénk állítani...

Október 29-re a kéregcsónak elkészült, Pencroff állta a szavát, a rugalmas bordázatú, pirogszerű alkotmányt öt nap alatt megépítette. Egy pad a ladik farában, egy a közepén, a harmadik - a helyes súlyelosztás kedvéért - az orrában, egy-egy fenyőgerenda a két evezőcövek megszilárdítására, egy kormánylapát: mindössze ebből állt a tizenkét láb hosszú és legföljebb kétszáz font súlyú alkalmatosság. Ami a vízre bocsátást illeti, azt nagyon egyszerűen elintézték. A könnyű pirogot levontatták a Gránitpalota előtti fövénypadra, és a dagályra bízták, hogy fölemelje. Pencroff tüstént bele is ugrott, egyet-kettőt húzott a kormánylapáttal, és megállapította, hogy a sajka kiválóan megfelel a célnak.

- Hurrá! - ünnepelte minden feszélyezettség nélkül saját diadalát a tengerész. - Körülhajózhatjuk ebben akár az egész...

- Az egész földet? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Nem, hanem az egész szigetet. Néhány kődarab nehezéknek, árboc az előderékra, némi kis vitorla, amelyet majd Cyrus úr sző nekünk egy szép napon... és messzire eljutunk ezen a hajócskán! Hát önök, Cyrus úr, Spilett úr, nem akarják-e ki próbálni az új óceánjárót? Harbert, Nab, gyertek már! Végtére látnunk kell, elbírja-e mind az ötünket!

Valóban, ezt a kísérletet még végre kell hajtaniok. Pencroff a sziklák közt nyíló keskeny közön néhány evezőcsapással partra vezette a csónakot; és úgy döntöttek, hogy nyomban kipróbálják a pirogot, elhajóznak rajta a sziklafal déli végénél tengerbe nyúló szirtfokig.

Amikor beléptek a ladikba, Nab fölkiáltott:

- De hiszen víz szivárog a hajódba, Pencroff!

- Annyi baj legyen - válaszolta a tengerész. - A palánkoknak meg kell még dagadniok. Két nap múlva már egyetlen csöpp sem szivárog át az eresztékeken, és meglátod, annyi víz se lesz benne, mint egy borissza ember hasában. Beszállás!

A telepesek elfoglalták helyüket a kéregnaszádban, és Pencroff nekivágott a nyílt tengernek. Fölséges idő volt aznap. A tenger olyan, nyugodtan csobogott a csónak körül, mintha csak egy tavacska szűk partjai közt ladikáznának, a pirog pedig olyan biztonsággal szelte a habokat, akárha a Hála-folyó csöndes vizén haladna.

Nab fogta az egyik evezőt, Harbert a másikat, Pencroff pedig a hajó farában helyezkedett el, hogy a kormánylapátot kezelje.

A tengerész átkelt a csatornán, és elhúzott a zátony déli csúcsa alatt. Enyhe déli szellő fújdogált, de hullámot sem a csatornán, sem a nyílt tengeren nem vetett a víz. Csak néhány hosszú hullámrezgés duzzasztotta föl időnként a felületet, de a megterhelt ladikot meg sem lendítette ez a kis mozgás. Mintegy félmérföldnyire távolodtak el a parttól, és a telepesek szeme előtt fokozatosan, teljes nagyságában bontakozott ki a Franklin-hegy.

Aztán Pencroff a folyó torkolata felé kormányozta a kéregnaszádot. A pirog most a fövényszegély mentén haladt, és a part görbülete elfödte az utasok elől a Hullámkacsa-mocsár lapályát.

Ez a part szirtben végződött, amely csupán hárommérföldnyire esett a Hála-folyótól, a telepeseknek azonban a part hajlata miatt jóval nagyobb utat kellett megtenniök, hogy odaérjenek. Elhatározták ugyanis: elhajóznak a szirtfok csúcsáig, de nem sokkal eveznek túl rajta, csak éppen annyira, hogy futó pillantást vethessenek a Karom-fok vidékére.

A ladik tehát a part vonalát követte, körülbelül két kötélhossznyira tőle, és jobbra-balra kanyargott, hogy kikerülje a lassacskán dagályba süllyedő sziklazátonyokat. A gránitfal a folyó torkolatától lejtősen ereszkedett a szirtfokig. A magaslatnak ez a szakasza csak amolyan szeszélyesen szétszórt sziklahalmaz volt, erősen elütött a Kilátó-fennsík tövénél alászakadó, meredek gránitfaltól, és rendkívül szilaj, vadregényes látványt mutatott az egész tájék. A szemlélő szinte azt hihette volna, hogy valamilyen roppant szekér sziklarakományát zúdították le a parton. Ez a csúcsos kiszögellés kétmérföldnyi hosszúságban húzódott az erdő felől, és úgy festett, mint a zöld növényzet ruhaujjából kinyúló óriási kar.

A két evező hajtotta kéregnaszád könnyedén siklott a sima vízen. Gedeon Spilett, egyik kezében ceruzával, másik kezében jegyzetfüzetével, sebtiben fölvázolta a part képét. Nab, Pencroff és Harbert vidám csevegés közepette az ismeretlen partszakaszt szemlélte, és mennél jobban dél felé haladt a pirog, utasainak annál inkább úgy rémlett, mintha az Állkapocs-fok elmozdulna a helyéből, két szára lassanként összecsukódnék, és még szűkebbre zárná az Unió-öblöt.

Ami a mérnököt illeti, ő nem beszélt, csak nézelődött, és tekintete bizonyos aggodalmat fejezett ki, mintha valami meglepőt, valami különöset látna...

Háromnegyed órai csónakázás után a pirog a szirtcsúcs közelébe érkezett, és Pencroff már nekikészült, hogy megkerülje, amikor Harbert hirtelen fölállt, és egy fekete pontra mutatott.

- Vajon mi az, amit ott látok a parton?

Minden tekintet a jelzett irányba fordult.

- Valóban - mondta az újságíró -, ott csakugyan van valami. Homokba süppedt roncsnak nézné az ember...

- Ohó - kiáltott föl Pencroff -, én már látom, mi az!

- No, mondd hát! - kérlelte Nab.

- Két hordó! Két hordó! Mintha tele lennének! - válaszolta a tengerész.

- Gyerünk a partra, Pencroff! - vezényelte Cyrus Smith.

Néhány evezőcsapás, és a pirog kikötött egy kis öbölben, utasai pedig kiugrottak a fövényre.

Pencroff nem tévedett. Két hordó állt ott, félig a homokba süllyedve, de mindkettőt kötelek erősítették szilárdan egy hatalmas ládához; nyilvánvaló, hogy ezt a ládát a két hordó tartotta a víz színén, mindaddig, amíg meg nem feneklett a parton.

- Lehetséges, hogy hajótörés történt a sziget körüli vizeken? - kérdezte Harbert.

- Bizonyára - felelte Gedeon Spilett.

- Vajon mi van ebben a ládában? - kiáltotta Pencroff, érthető türelmetlenséggel. - Mi lehet benne? Zárva van, nekünk pedig semmiféle szerszámunk sincs, amivel föltörhetnénk a fedelét! Rajta, üssük be valamilyen kődarabbal...

A tengerész megmarkolt egy súlyos követ, és fölemelte, hogy bezúzza vele a láda tetejét, de a mérnök visszatartotta:

- Pencroff! - szólt rá. - Nem mérsékelné egy órára a türelmetlenségét?

- De hát gondolja csak el, Cyrus úr! Hátha éppen az van benne, amire szükségünk van?!

- Majd megtudjuk idejében - felelte a mérnök -, de fogadjon szót, ne törje föl a ládát, még hasznát vehetjük. Vigyük magunkkal a Gránitpalotába, ott könnyen fölnyithatjuk, még csak megrongálnunk sem kell. Minden kész az elszállításra: ha idáig a vízen úszott, innen is elúszik majd a folyó torkolatáig.

- Igaza van, Cyrus úr, tévedtem - ismerte be a tengerész. - De mit csináljak? Az ember nem mindig ura önmagának!

A mérnök jó tanácsot adott. A pirog valóban nem bírta volna el a ládát, amely nyilvánvalóan súlyos tárgyakat rejtett magában: máskülönben nem kellett volna két üres hordóhoz kötözni. Célszerűbbnek látszott hát, ha a ládát hordóstul kötélre fogják, és elvontatják a Gránitpalota előtti fövénypartra.

No de hogyan került ide ez a partra vetett holmi? Ez a főbenjáró kérdés foglalkoztatta őket. Cyrus Smith és társai figyelmesen körülnéztek, és több száz lépésnyire bejárták a partot. Semmiféle roncsot nem találtak. A tengert szintén tüzetesen végigfürkészték tekintetükkel. Harbert és Nab még egy magas szikla csúcsára is fölkapaszkodott. A horizonton semmi sem látszott a sík vízen, sem kormánya vesztett gőzös, sem vitorlás hajó.

Pedig az kétségtelen, hogy hajótörés történt. Lehetséges-e vajon, hogy a láda partra kerülése és az ólomsörét esete közt valamilyen összefüggés van? Talán idegenek kötöttek ki a sziget valamelyik távolabbi pontján? Vagy talán itt is vannak még? Azt az egyet azonban a telepesek bizonyosra vették, hogy a jövevények semmiképpen sem maláj kalózok, mert a ládán meglátszott: Európából vagy Amerikából származik.

Mindnyájan visszatértek az öt láb hosszú, három láb széles láda köré. A gondosan lezárt tölgyfa ládát rézszögekkel kivert, vastag bőrhuzat borította. A két hasas, vízmentesen bedugaszolt hordó ütögetésre kongó hangot adott, és mindkettőt hajókötelek erősítették a láda oldalához. Pencroff a különös módon összebogozott köteleken fölismerte az úgynevezett "matrózcsomókat". A láda szemlátomást tökéletes épségben maradt, aminek az a magyarázata, hogy fövénysávon feneklett meg, nem pedig a part menti sziklákon. Figyelmesebb vizsgálatra még az is meglátszott rajta, hogy nem sokáig hányódhatott a tengeren, viszont partra sem igen régen vetődött. A víz, úgy látszik, nem hatolt át a láda eresztékein, a benne levő tárgyak tehát föltehetőleg épségben maradtak.

Nyilvánvaló, hogy a ládát valamilyen kormánya vesztett hajó fedélzetéről dobták vízbe, közel a szigethez, alighanem abban a reményben, hogy a hullámok partra sodorják; a hajó utasai bizony arra számítottak, majd megtalálják a szigeten, s ezért kötözték óvatosságból ehhez az úszó alkalmatossághoz.

- Legjobb lesz, ha ezt a gazdátlan holmit elvontatjuk a Gránitpalotáig - ajánlotta a mérnök -, ott aztán majd pontos teltárat készítünk a tartalmáról; ha később megtaláljuk a szigeten a föltételezett hajótörés menekültjeit, visszaadjuk jogos tulajdonukat. Ha viszont senkit sem találunk...

- Akkor megtartjuk magunknak! - kiáltotta Pencroff. - De az Isten szerelmére, ugyan mi lehet benne?...

A dagály már elérte a fövénybe mélyedt ládát: mihelyt az egész partot elönti a víz, a hullámok bizonyára ismét fölemelik a megfeneklett holmit. A telepesek a hordókat tartó kötelek egyikét részben leoldoztak, és azzal a ladik farához erősítették az úszó alkalmatosságot. Aztán Pencroff és Nab evezőlapátjukkal csatornát vájtak a fövénybe, hogy megkönnyítsék a víz dolgát, és a láda simábban mozduljon el helyéről; nemsokára indulhatott is a ladik, rövidesen megkerülte a szirtfokot, amely egyébként attól fogva a Gazdátlan Láda foka nevet viselte. A vontatókötélre fogott láda igen súlyosnak mutatkozott, a két hordó épp csak a víz színén tartotta. A tengerész minden pillanatban attól tartott, hogy a kötél elszakad, a láda pedig a fenékre süllyed. Félelme azonban szerencsére alaptalannak bizonyult, és a pirog másfél órával indulása után - mert éppen annyi telt el, amíg a hárommérföldes utat megtette - kikötött a Gránitpalota előtti parton.

A ladikot is, a ládát is a fövényre vonszolták a telepesek, s apály lévén mindkettő rövidesen szárazra került. Nab eközben szerszámokért szaladt, és a telepesek - óvatosan, hogy mennél kevesebb kárt tegyenek benne - nekiláttak a láda fölfeszítésének; nemsokára kiderül hát, mit rejt. Pencroff nem is titkolta, hogy milyen izgatott.

A tengerész azon kezdte, hogy leoldozta a két teljesen ép állapotban levő hordót; kimondatlanul is mindenki tudta, azok is hasznára lehetnek a telepnek. Aztán feszítővassal föltörte a zárakat, és a fedél kinyílt.

A ládát belülről bádogbélés borította; nyilván arra szolgált, hogy tartalmát minden körülmények közt megvédje a nedvességtől.

- Hű! - kiáltott föl Nab. - Mi lehet benne, talán konzerv?

- Remélem, hogy nem! - felelte az újságíró.

- Bárcsak az volna! - rebegte a tengerész.

- Micsoda? - kérdezte tőle Nab, aki meghallotta a halk fohászt.

- Semmi - legyintett Pencroff.

A bádogköpenyt előbb egész szélességében, majd két keskenyebb oldalán is fölhasították, aztán belenyúltak a ládába, és sorjában kiemelték a benne levő különféle tárgyakat, majd a fövényre rakták valamennyit. Pencroff minden egyes darab megpillantásakor újabb és újabb "hurrá!" kiáltásokban tört ki, Harbert tapsolt, Nab pedig néger harci táncra perdült. Könyvek is sorakoztak ott meg konyhai eszközök is: az előbbieknek Harbert örült bolondulásig, az utóbbiaknak meg Nab, mégpedig annyira, hogy boldogságában csókjaival halmozta el mindegyiket!

Végeredményben a telepeseknek csakugyan minden okuk megvolt, hogy elégedettek legyenek, mert a ládában egész sor szerszámot, fegyvert, műszert, ruhaneműt és könyvet találtak; Gedeon Spilett tüstént el is készítette és füzetébe jegyezte a pontos leltárt:

Amikor az újságíró befejezte a leltározást, megjegyezte:

- El kell ismernünk, hogy a láda tulajdonosa igazán fejlett gyakorlati érzékkel rendelkezett!... Szerszámok, fegyverek, műszerek, ruhaneműk, konyhaeszközök, könyvek, semmi sem hiányzik! Szinte azt hinné az ember, hogy számított a hajótörésre, és jó előre fölkészült rá!

- Csakugyan nem hiányzik innen semmi... - mormolta Cyrus Smith eltűnődve.

- Annyi szent - jegyezte meg Harbert -, hogy a láda tulajdonosa nem volt kalóz, és hajója sem volt kalózhajó!

- Éppenséggel nem olyan bizonyos - felelte Pencroff -, lehet, hogy a láda gazdája a kalózok fogságába esett...

- Ez nem valószínű - szólt közbe az újságíró. - Sokkal hihetőbb az a föltevés, hogy a hullámok valamilyen amerikai vagy európai hajót sodortak a part közelébe, utasai pedig, menteni akarván a menthetőt, összecsomagolták és a tengerbe dobták ezt a ládát.

- Önnek is ez a véleménye, Cyrus úr? - kérdezte Harbert.

- Igen, fiacskám - válaszolta a mérnök -, lehet, hogy így történt. Megeshetett: az utasok hajótöréskor vagy még korábban ebbe a ládába csomagolták legfontosabb holmijukat, hogy majd egyszer valahol a parton ráakadjanak...

- Még fényképezőgépről sem feledkeztek meg! - dünnyögte a tengerész hitetlenkedő arccal.

- Ami ezt a készüléket illeti, magam sem értem, mire való - válaszolta Cyrus Smith. - Számunkra is, más hajótöröttek számára is többet ért volna, ha helyette több ruhaneműt vagy több lőszert tesznek a ládába.

- S vajon nincs-e ezeken a szerszámokon, műszereken, könyveken valamiféle cégjelzés vagy cím, amiről megállapítható, hogy honnan származnak? - kérdezte Gedeon Spilett.

Erről csakugyan meg kellett győződniök. Minden egyes tárgyat figyelmesen megvizsgáltak, főleg a könyveket, műszereket és fegyvereket. Ám rendhagyó módon sem a fegyverek, sem a műszerek nem tüntették föl gyártójuk nevét; egyébként tökéletesen ép volt valamennyi, és meglátszott, hogy senki sem használta még. A szerszámokat és a háztartási eszközöket hasonlóképpen mind vadonatújnak találták; végeredményben mindez csak azt bizonyította, hogy ezeket a tárgyakat nemcsak úgy találomra markolták föl és hajigálták a ládába a hajó utasai; épp ellenkezőleg, megfontoltan válogatták össze és gondosan rendezték el valamennyit. Ezt igazolta a láda tartalmát nedvességtől óvó belső fémburok is, hiszen azt igazán senki sem forraszthatta össze kapkodva, az utolsó pillanatban.

Ami a természettudományos ismerettárat és a polinéziai szótárat illeti, ezek angol nyelvű kiadványok voltak, de sem a kiadó neve, sem a megjelenés időpontja nem állt raktuk.

Az angol nyelvű, negyedrét alakú és nyomdászatilag figyelemreméltó köntösben kiadott Biblián meglátszott, hogy sokat forgatták, gyakran lapozgatták.

Az atlasz maga remekmű volt, megtalálták benne a világ minden tájának térképét és a Mercator-vetület szerinti planiszfériumok^[69] több rajzolatát, francia magyarázó szöveggel - de a kiadás időpontja is, a kiadó neve is hiányzott róla.

Semmi jel nem utalt tehát a különféle tárgyak eredetére, és következésképpen arra sem, hogy milyen hajó is járhatott nemrégiben a partvidéken. Ám akárhonnan származott is a láda, az bizonyos: egy csapásra gazdaggá tette a Lincoln-sziget lakóit. Mindeddig maguknak kellett megalkotniok, maguknak kellett a természettől kicsikarniok mindent, s értelmes emberek lévén sikerült is úgy-ahogy zöldágra vergődniök. Most azonban a Gondviselés, mintha csak kárpótolni akarná őket sok veszteségükért, az emberi ipar remekbe készült termékeit sodorta útjukba. Lelkük mélyéből fölujjongó köszönettel adtak hálát az égnek.

Csupán egyikőjükön látszott valamelyes elégedetlenség. Pencroffon. Úgy rémlett, éppen azt keresi hiába a ládában, amire leginkább számított, és mennél több holmit húzott elő a bádogburkolat alól, annál inkább halkultak "hurrá!" kiáltásai, s amikor a leltár végére jártak, így zsémbelődött:

- Mindez nagyon szép és jó, de meglátjátok, énnekem semmi sem jut ebből a skatulyából!

Nab nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:

- No csak, Pencroff barátom, mit is keresel voltaképpen?

- Fél font dohányt! - dörmögte a tengerész elszontyolodva. - Csak az hiányzik a boldogságomhoz!

Erre aztán a telepesekből kitört a kacagás.

Ez az eredményes fölfedezés azonban arra a következtetésre vezette őket, hogy nem halogathatják tovább a sziget tüzetes átkutatását. Elhatározták hát, hogy másnap hajnalban útra kelnek, föleveznek a Hála-folyón, és úgy közelítik meg a nyugati partvidéket. Attól tartottak ugyanis, ha a hajótöröttek a sziget nyugati felén értek partot, ott a maguk erejéből sehogyan sem boldogulhatnak, és kötelességüknek érezték, hogy késedelem nélkül segítségükre siessenek.

Még a délután folyamán a Gránitpalotába szállították a talált tárgyakat, és szép rendben elraktározták őket a nagyteremben.

Aznap - október 29-én - éppen vasárnap lévén, mielőtt pihenőre tértek volna, Harbert arra kérte a mérnököt, olvasson föl nekik néhány passzust az Evangéliumból.

- Szívesen - felelte Cyrus Smith.

Kézbe vette a Szentírást, és már-már belelapozott, amikor Pencroff intett, várjon még egy pillanatig, majd így szólt:

- Cyrus úr, én babonás vagyok. Üsse föl találomra, és olvassa el nekünk azt a legelső szakaszt, amelyen megakad a szeme. Majd meglátjuk, illik-e a mi helyzetünkre.

Cyrus Smith elmosolyodott a tengerész kérésén, és hogy eleget tegyen kívánságának, épp ott nyitotta ki az Evangéliumot, ahol könyvjelzőt látott a lapok közt.

Tekintete megállapodott egy piros kereszten, amellyel valaki Szent Máté evangéliuma hetedik fejezetének nyolcadik versét jelölte meg.

Ez a vers pedig így szólt:

Másnap - október 30-án - reggel minden készen állt a legutóbbi események miatt hirtelenében oly sürgőssé vált fölfedező útra. Valóban, a dolgok úgy alakultak, hogy a Lincoln-sziget telepesei már nem szorultak támogatásra, hanem inkább ők igyekeztek segíteni másokon.

Úgy határoztak, hogy föleveznek a Hála-folyón, mégpedig addig, amíg hajózható. Az út java részét ezért különösebb fáradság nélkül tehetik meg, és az útravalót is, a fegyvereket is messzire elszállíthatják a sziget nyugati részébe.

Csakhogy nem csupán a magukkal vitt tárgyak elhelyezésére kellett gondolniok, hanem azokéra is, amelyeket szerencsés esetben visszafelé jövet hoznak majd magukkal a Gránitpalotába. Ha ugyanis csakugyan hajótörés történt, amint valamennyien föltételezték, akkor a partra vetődött hajó roncsa alighanem ott lesz a fövényen, és mint zsákmány joggal megilleti a rátalálókat. A targonca kétségkívül sokkal alkalmasabb lett volna erre a célra, mint a törékeny ladik; az otromba és nehézkes kordét azonban húzni-tolni kellett, tehát sokkal kényelmetlenebbül használhatták volna, és Pencroff ki is fejezte sajnálkozását, amiért az őt külön megillető fél font dohányon kívül egy pár virgonc, telivér New Jersey-i lovacskát is elfelejtettek a ládába csomagolni, pedig lám, milyen jó hasznát vehetnék most a telepesek!...

Nab a csónakba rakta az élelmet: pácolt húst, néhány gallon gyökérsört és erjesztett fanedvet - három napra való elemózsiát, mert Cyrus Smith mindössze ennyire tervezte a fölfedező utat. Máskülönben arra is számíthattak, hogy útközben kiegészítik élelmiszerkészletüket, és ezért Nab nem is feledkezett meg a kis hordozható tűzhelyről sem.

A szerszámok közül a telepesek csak a két favágó baltát vitték magukkal, hogy legyen mivel utat törniök az erdő sűrűjében; a műszerek közül pedig csupán a távcsövet és a zsebiránytűt.

Fegyverül a két kovás puskát választották; ez ugyanis jobban megfelelt céljaiknak, mint a bonyolultabb szerkezetű gyutacsos puska, mert az előbbihez csak kovakő kell, az utóbbihoz ellenben gyújtókupak is, és attól tartottak, hogy a gyújtókupakkészlet idő előtt kimerül a gyakori használatban. De azért karabéllyal és sörétes töltényekkel is fölszerelték magukat. Ami a lőszert illeti, a kis hordókban mindössze ötven font lőpor volt, annak jó részét magukkal is vitték; a mérnök azonban azt tervezte, hogy később maga gyárt robbanóanyagot a puskapor pótlására. A tűzfegyvereken kívül pedig a telepesek öt bőrhüvelyes, erős vadásztőrt is a csónakba raktak, és ilyen körülmények közt már a siker némi reményével merészkedhettek be az irdatlan rengetegbe.

Szükségtelen megjegyeznünk, hogy az ekként fölfegyverkezett Pencroff, Harbert és Nab úgy érezték: minden vágyuk teljesült; Cyrus Smith azonban megígértette velük, hogy alapos ok nélkül egyszer sem sütik el a puskájukat.

Hajnali hat órakor a telepesek tengerre bocsátották a pirogot. Toppal együtt valamennyien beszálltak, és tüstént el is indultak a Hála-folyó torkolata felé.

A dagály csak félórája kezdődött. Tudták tehát, hogy a víz néhány óra hosszat még emelkedőben lesz, élniök kellett ezzel az alkalommal, mert később a visszaözönlő víztömeg jelentékenyen megnehezíti az ár ellen való csónakázást. A dagály duzzasztotta tengervíz sebesen tódult fölfelé a folyó medrében. A pirog gyorsan haladt a két meredek part közt, éppen csak ármentében kellett kormányozni, még arra sem volt szükség, hogy evezővel gyorsítsák az iramot.

A fölfedezők néhány perc alatt a folyó sarkantyújához értek, ahhoz a kiszögelléshez, ahol Pencroff hét hónapja első tutaját tákolta össze.

Az éles könyök után a folyó enyhe kanyarodóval délnyugatnak fordult, és átlós irányban hömpölygött tovább a hatalmas, örökzöld, toboztermő fák árnyékában.

A Hála-folyó két partja elragadó látványt nyújtott. Cyrus Smith és társai fenntartás nélkül csodálták, hogy a természet milyen egyszerű eszközökkel - vízzel és fákkal - ér el gyönyörűbbnél gyönyörűbb festői hatásokat. Amint a kéregnaszád haladt, úgy változott az erdő képe. A folyó jobb partján bámulatos szépségű ulmusfélék, vagyis szilfák nőttek lépcsőzetes rendben; ezt az értékes fafajtát különösen a hajóépítők kedvelik, mert jól állja a vizet, és sokáig nem korhad el. Aztán ugyanennek a növénycsaládnak más csoportjai következtek, köztük az úgynevezett korallfák, amelyeknek a mandulájából sokféle célra használható olajat sajtolnak. Távolabb Harbert néhány "madzagfát" fedezett föl - ezek arról nevezetesek, hogy vízben áztatott, hajlékony ágaikból erős köteleket lehet sodorni -, még távolabb pedig két-három szeszélyes erezetű, szép, fekete színű ébenfacsonkot is észrevett a fiú.

Időnként megállították a csónakot egy-egy olyan partszakaszon, ahol könnyűszerrel kiköthettek. Gedeon Spilett, Harbert és Pencroff, puskával a kézben, végigcserkészte a folyó mentét; Top is velük tartott. Nemcsak vadakra számítottak, hanem arra is, hogy jártukban-keltükben hasznos növényeket találhatnak, és ez sem éppen megvetendő úticél; az ifjú természettudós nagy örömmel fedezett föl egy bokorra való "libatop"szerű vadparajt és különféle keresztes virágú növényeket a káposztafélék családjából: vízitormát, retket, répát, csupa vadnövényt; Harbert azonban arra gondolt, hogy alkalmas talajba átültetve talán megszelídítheti némelyiket. Néhány lépéssel odább a fiú ágas-bogas, enyhén bolyhosodó, mintegy három láb magas kórót pillantott meg: termésében gömbölyű, barna magvak ültek.

- Tudod-e, miféle növény ez? - kérdezte Harbert a tengerészt.

- Dohány?! - kiáltott föl Pencroff, mert kedvenc növényét nyilván csak pipában látta eddig.

- Dehogyis, Pencroff! - felelte Harbert. - Nem dohány az, hanem mustár!

- Edd meg magad! - legyintett a tengerész. - De ha valahol dohánylevélre bukkansz, fiacskám, ne restelld ám leszedni azonnal!

- Majd csak találunk azt is! - biztatta Gedeon Spilett.

- Meghiszem azt - rikkantotta Pencroff -, s ha egy szép napon az is lesz, akkor igazán nem tudom, mi hiányzik még a mi szigetünkről!

A növényeket gondosan, gyökerestül kiásták a földből, és elhelyezték a pirog fenekén; a mérnököt ott találták, ahol hagyták: egész idő alatt gondolataiba merülten üldögélt a csónakban.

Az újságíró, Harbert és Pencroff útközben még néhányszor kiszállt, mégpedig hol a jobb, hol a bal parton. A folyó bal oldalán kevésbé meredeken lejtett a part, jobb felén viszont dúsabban burjánzott az erdő. A mérnök zsebiránytűje segítségével megállapította, hogy a folyó - hárommérföldnyire levő alsó kanyarulatától - csaknem egyenes vonalban tart délnyugat felől északkelet felé. Föltételezte azonban, hogy ez az irány valahol távolabb ismét megváltozik, és a Hála-folyó megint csak északnyugatnak fordul, a Franklin-hegy alsó "gyámpillérei" felé, hiszen a forrásai alighanem onnan táplálkoznak.

Egyik kis kirándulása alkalmával Gedeon Spilettnek sikerült egy vékony csőrű, hosszú nyakú, rövid szárnyú, kurta farktollazatú tyúkféle szárnyaspárt élve elfognia. Harbert tüstént rávágta, hogy "tinamu" a nevük, s ezúttal sem tévedett; a telepesek pedig elhatározták: ez a két madár lesz majdani baromfiudvaruk első két lakója.

A puskák azonban mindeddig nem jutottak szóhoz, s az első lövés itt, a Vadnyugat-vadon vidékén abból az alkalomból dörrent el, hogy halászmadárra emlékeztető szép szárnyas röppent föl a lombok alól.

- Ez az, fölismerem! - kiáltotta Pencroff, és szinte akarata ellenére elsütötte a puskáját.

- Mi az, mit ismert föl? - érdeklődött az újságíró.

- Ez az a fajta madár, amelyet első kirándulásunkon elszalajtottunk, és amelyről ez az erdő a nevét kapta!

- A fénymadár! - rikkantotta Nab.

Csakugyan fénymadár volt; merev tollazata fémes fénnyel csillogott. Újabb lövés dörrent, a szárnyast néhány sörét érte, és lezuhant; Top érte futott, és odavitte a csónakhoz; ugyanakkor azonban egész sereg kúszómadár, tucatnyi galamb nagyságú, rikítózöld begyű, karmazsinvörös szárnyú, fehérrel szegélyezett bóbitájú lóri is a földre potyogott. A nagyszerű találatért Harbertet illette a dicsőség, s a fiú büszkélkedett is a sikerével. A lóri pecsenyéje különb falatnak ígérkezett a fénymadárénál, amelynek kissé rágós a húsa; Pencroffot azonban nehezen tudták volna meggyőzni, hogy lövésével nem éppen az enni való szárnyasok fejedelmét terítette le.

Délelőtt tíz órakor a pirog már a Hála-folyó második kanyarulatához érkezett; a telepesek mintegy ötmérföldnyire jártak a torkolattól. Itt ki is szálltak rövid időre, hogy elköltsék tízóraijukat, de végül is pihenőjük jó fél órára nyúlt a terebélyes, szép fák árnyékában.

A folyó szélessége még ott is hatvan-hetven lábnyira terjedt, mélysége pedig öt-hat láb lehetett. A mérnök megfigyelte, hogy a Hála-folyó vizét számos mellékfolyó duzzasztja, ezek azonban csak amolyan hajózásra alkalmatlan patakok voltak. Ami az erdőt illeti, az a része is, amely a Fénymadár-erdő nevet kapta, és az is, amelyet Vadnyugat-vadonnak neveztek el a telepesek, végeláthatatlan messzeségbe nyúlt el. Ám sehol, sem a magas szálerdőben, sem a part menti fák alatt semmi sem vallott arra, hogy valaha is ember járt volna a környéken. A kutatók sehol sem akadtak gyanús nyomra; nyilvánvaló, hogy favágó fejszéje sohasem sebezte meg ezeket a fákat, úttörők daraszoló kése sohasem irtotta ezeket a bozótokat, soha nem szaggatta-nyeste a tömött cserjések és magasra burjánzó vadcsalitok közt egyik fatörzsről a másikra kúszó, hosszú liánok indáit. Ha csakugyan hajótöröttek léptek volna a sziget földjére, akkor azok nem hagyhatták még el a partvidéket; a föltételezett hajótörés menekültjeit tehát nem ez alatt a vastag lombtakaró alatt kell keresniök.

A mérnök igencsak siettette társait, hogy mielőbb elérjék a Lincoln-sziget nyugati partját, amely - becslése szerint - még legalább ötmérföldnyire lehetett. A telepesek újból csónakba szálltak, és noha úgy tetszett, hogy a Hála-folyó, jelenlegi irányát követve, nem a tengerszegély felé vezet, hanem inkább a Franklin-hegy irányába, mégis elhatározták: mindaddig a pirogon utaznak tovább, amíg az végképpen meg nem feneklik a sekély vízben. Úgy gondolták, hogy ezzel sok fáradságot és egyben sok időt takaríthatnak meg, mert különben, ha gyalog igyekeznének a part felé, baltával kellene utat vágniok a sűrű bozótban.

A vízáramlás azonban lassanként abbamaradt, talán már beköszöntött az apály - csakugyan eljött az apály ideje -, de az is lehet, hogy a dagály hatása a torkolattól ekkora távolságra amúgy sem igen érezhető. Kénytelen-kelletlen megragadták hát az evezőket. Nab és Harbert az evezőpadra ült, Pencroff pedig a kormánylapátot markolta meg, és a kéregnaszád folytatta futását fölfelé a Hála-folyón.

A Vadnyugat-vadon partvidéke felé közeledve úgy tetszett, hogy ritkul a rengeteg. A fák itt nem nőttek olyan sűrűn, mint az erdő alsó felén, sőt néhol tetemes távolságban álltak egymástól. Ám éppen mert tágasabb volt körülöttük a tér, szabadabban suhant körülöttük a levegő, és ezért koronájuk csodálatosan kiterebélyesedett.

Tüneményes növénypéldányok pompáztak ezen a tájon. Ezek láttán gyakorlott növénytani szakértő első pillantásra tüstént megmondta volna, melyik szélességi körön is fekszik a Lincoln-sziget.

- Ni csak, eukaliptuszok! - kiáltotta Harbert.

Valóban azok voltak: az Egyenlítőhöz közel eső vidékek fenséges faóriásai; ezek az utolsó gigászok főként a Lincoln-szigettel azonos szélességi fokon fekvő Ausztrália és Új-Zéland erdeiben tenyésznek. Egyikük-másikuk kétszáz lábnyira szökkent a magasba. Törzsük kerülete lenn a tövüknél a húsz lábat is meghaladta, illatos gyantaerekkel hálózatosan barázdált kérgük pedig néhol az öthüvelyknyi^[70] vastagságot is elérte. Kevés a különösebb, de egyben csodálatosabb látvány, mint e mirtuszféle növényeknek egy-egy ilyen roppant példánya: levelei nem lapjukkal, hanem élükkel fordulnak a nap felé, lombozata tehát nem vet árnyékot, hanem átengedi a napsugarakat!

Az eukaliptuszok tövében üde gyepszőnyeg borította a talajt, és a dús fűnyalábok közül, megannyi szárnyra kelt karbunkulusként^[71] tündökölve, apró madarak hussantak föl seregestül.

- Micsoda fák! - ámuldozott Nab. - De vajon használhatók-e valamire?

- Ugyan! - legyintett Pencroff. - A növények közt ugyanúgy akadnak égimeszelők, akár az emberek közt. Vásári mutogatásra való az ilyesmi...

- Azt hiszem, téved, Pencroff - szólt közbe Gedeon Spilett -, az eukaliptuszok fáját ugyanis egyre szívesebbén kezdik megmunkálni a műbútorasztalosok.

- Én pedig azt is hozzátehetném - mondta Harbert -, hogy sok más hasznos tagja is él az eukaliptuszok családjának, például a gujava, amelyről a gujavagyümölcsöt szüretelik; a szegfűszegfa, amelyen a szegfűszeg terem; a gránátalmafa, jóízű gránátalmáival; az Eugenia cauliflora, amelynek gyümölcséből kellemes bor erjeszthető; az ugnimirtusz, amelynek levéből alkoholos ital állítható elő; a Caryophyllus, amelynek kérgéből a közkedvelt fahéjat őrlik; az Eugenia pimenta, amely a "jamaicai paprikának" nevezett fűszert szolgáltatja; a közönséges mirtusz, amelynek bogyói bors helyett használatosak; az Eucalyptus robusta, amely zamatos, mannaszerű magvakat termel; az Eucalyptus gunei, amelynek erjesztett nedve sörszerű ital; végezetül mindazok a fák, amelyeket "életfa" vagy "vasfa" néven emlegetnek. Ezek mind a mirtuszfélék családjába tartoznak, és ennek a családnak negyvenhat neme és ezerháromszáz fajtája ismeretes.

A fiú hagy lendülettel mondta föl ezt a kis növénytani leckét, társai pedig hagyták, nem szakították félbe. Cyrus Smith mosolyogva hallgatta, Pencroff pedig kimondhatatlan büszkeséggel legeltette rajta a szemét.

- Helyes, Harbert - dicsérte meg a tengerész -, de azért fogadni mernék, hogy a most fölsorolt növények egyike sem nőtt akkorára, mint ezek az óriási fák itt az orrunk előtt!

- Valóban, Pencroff.

- No lám, ez is csak azt bizonyítja, amit az imént mondtam - állapította meg a tengerész -, az óriásoknak semmi hasznát nem veszi az ember.

- Ebben megint téved, Pencroff - vetette közbe a mérnök -, mert bizonyos célra éppen ezek az óriás eukaliptuszok a legalkalmasabbak.

- Ugyan miféle célra?

- Arra, hogy javítsák a járványos vidékek éghajlatát... Tudja-e, hogyan hívják ezeket a fákat Ausztráliában és Új-Zélandban?

- Nem én, Cyrus úr.

- "Lázfák"-nak hívják őket.

- Mert lázat okoznak?

- Éppen ellenkezőleg, mert megakadályozzák a mocsárláz terjedését!

- Igazán? - örvendezett a hírlaptudósító. - No, ezt följegyzem.

- Írja csak, kedves Spilett, mert a tapasztalat valóban az, hogy az eukaliptusz semlegesíti a mocsárláz kórokozóit. Dél-Európában és Észak-Afrikában sokfelé kísérleteztek vele, és mindenütt arra a megállapodásra jutottak, hogy ahol az eukaliptusz terem, ott a lakosság állapota fokozatosan javul. Azokon a területeken, ahol ezek a mirtuszfélék zöldellnek, megszűnik a váltóláz. Ez ma már kétségtelen, és minékünk, Lincoln-szigeti telepeseknek is igencsak nagy szerencsénk, hogy ezt a vidéket eukaliptuszerdők borítják.

- Micsoda sziget! Milyen áldott föld! - kiáltott föl Pencroff. - Én mondom: nem hiányzik innen semmi... legföljebb csak...

- Csak a dohány, ugye? Sebaj, az is meglesz, Pencroff - vigasztalta a mérnök. - Egyszer majd azt is találunk. Most azonban gyerünk tovább, és evezzünk, amíg csak ki nem fogy a víz a pirogunk alól.

Folytatták hát fölfedező útjukat, legalább két mérföldet haladtak fölfelé a Hála-folyón, és mindvégig a szigetnek ezen a fertályán uralkodó eukaliptuszok közt. Az utazók nem látták, hogy meddig terjed az eukaliptusz borította vidék, mert a kanyargós folyóágy magas, zöldellő partjai kétoldalt elzárták előlük a kilátást. A medret pedig egyre inkább magas vízinövények, sőt éles-hegyes sziklák rekesztették el, és miattuk a hajózás fölöttébb vesződségessé vált. A telepesek néhol már nem is használhatták az evezőket, úgyhogy Pencroffnak nemegyszer csáklyával kellett hajtania a csónakot. Egyre sekélyebb vízben siklottak, és sejtették, hogy nincs messze az a pillanat, amikor a pirog, víz híján, végképp megfeneklik. A nap már a látóhatár felé hanyatlott, s a fák aránytalanul hosszúra nyúló árnyakat vetettek a földre. Cyrus Smith belátta, hogy aznap már semmiképpen sem érhetik el a sziget nyugati partját, s elhatározta: ott ütnek tábort, ahol a ladik alól kifogy a víz. Úgy becsülte, hogy mintegy öt-hat mérföldnyire járnak a tengerszegélytől, s ez a távolság túlságosan nagy, semhogy éjnek évadján megkíséreljenek átvágni az idegen őserdőkön.

A kéregnaszád tehát megállás nélkül haladt tovább a rengetegben, amely egyre sűrűbbé vált s egyszersmind egyre népesebbé is; a tengerész - s ezúttal sem csalt a szeme - lombok közt hancúrozó majomcsapatot fedezett föl. Olykor két-három állat közelebb is merészkedett, és a rémület legcsekélyebb jele nélkül, bámészan meredt a vízi alkotmány utasaira; bizonyára most láttak embert első ízben, és még nem ismerték a félelmet. Néhány puskalövéssel könnyű lett volna leteríteni egy-két négykezűt, Cyrus Smith azonban ellenezte az efféle haszontalan vérengzést. És okosan tette, hogy megfékezte Pencroff túlzó vadászszenvedélyét, már csak azért is, mert ezek az izmos, végtelenül fürge majmok alkalomadtán félelmetessé válhatnak, jobb tehát, ha nem ingerlik őket, nem keltik föl a bennük lappangó vadságot efféle teljesen szükségtelen zaklatással.

Igaz, hogy a tengerész a majmokat is csupán élelmezési szempontból vette figyelembe, és tudvalevőleg ezeknek a növényevő állatoknak a húsa csakugyan kiváló eledel; de hát a telepeseknek bőségesen volt útravalójúk, ezért valóban kár lett volna vesztegetni lőszerüket.

Négy óra tájt már igen nehezen vonszódott a kéregladik, mert a folyó ágyát minduntalan vízinövények és sziklák torlaszolták el. A part is egyre meredekebben lejtett, és egyre magasabbra horgadt, mert a folyó itt már a Franklin-hegy alsó vonulatai közé vájta be magát. Eredete sem lehetett túlságosan távol, hiszen forrásai nem táplálkozhattak máshonnan, csak a hegy déli lejtőiről.

- Negyedóra sem telik bele, Cyrus úr - szólt a tengerész -, és megrekedünk!

- Sebaj, akkor majd kiszállunk, Pencroff, és ott helyben tábort is ütünk éjszakára - felelte a mérnök.

- Milyen messzire lehetünk a Gránitpalotától? - kérdezte Harbert.

- Talán hétmérföldnyire - válaszolt Cyrus Smith -, de persze számot kell vetnünk a folyó kanyargásával is, mert az végeredményben északkelet felé térített el bennünket.

- Folytassuk hát utunkat? - kérdezte az újságíró.

- Igen, evezzünk tovább, amíg lehet - válaszolta Cyrus Smith. - Holnap hajnalban otthagyjuk a csónakot, ahol elakadt, és remélem, két óra alatt átgyalogolunk a partig, akkor pedig csaknem egész napunk marad a földerítő útra.

- Gyerünk! Gyerünk! - kiáltozta Pencroff.

Csakhogy a meder kavicsai rövidesen már a pirog fenekét súrolták, a víz teljesen elsekélyesedett, és szélessége sem haladta meg a húsz lábat. A folyóágy fölött valóságos lugassá fonódott össze a sűrű növényzet, és a habokra félhomály borult. Valahol a közelben vízesés csobogott, és ez azt jelentette, hogy ár ellen néhány száz lépésnyire természetes akadály állja el a ladik útját.

Valóban, a folyó utolsó kanyarulatában a fák közül zuhatag bukkant a telepesek elé. A kéregnaszád már erősen horzsolta a meder alját, és néhány pillanat múlva utolsót zökkent, és kikötött egy ledőlt fatörzs mellett, a jobb parton.

Öt órára járt az idő. A lenyugvó nap utolsó sugarai áttörtek a kusza lombokon, és ferdén vetültek a kis zuhatag szivárványszínben tündöklő, szétporló permetegére. A vízesés fölött a Hála-folyó medre a bozótba veszett: ott rejtőzött nyilván a forrása is. Ezen a tájon a Hála-folyó már csak amolyan csörgedező, tiszta vizű, sekély patakká keskenyült, a beletorkolló csermelyek csupán alsó szakaszán duzzasztották folyóvá.

Az utazók tábort vertek a kikötés helyén, elragadó környezetben. A telepesek kirakodtak a kéregnaszádból, és tüzet gyújtottak egy terebélyes korallszilfa tövében; arra gondoltak, hogy az öles ágak közt szükség esetén menedéket találnak éjszakára.

A vacsorát egykettőre elköltötték, mert igencsak megéheztek útközben, és elérkezett az alvás ideje. Napnyugta után azonban néhány gyanús zörejt hallottak, ezért hát fölszították a tüzet, hogy éjszaka a lobogó lángok őrizzék álmukat. Nab és Pencroff fölváltva virrasztott a máglya mellett, és nem fukarkodott a tüzelővel. Némelykor Nabnek is, Pencroffnak is úgy rémlett, mintha settenkedő állatok árnyékát látná a táborhely körül, a bozótosban meg a fák lombjai közt; az éjszaka azonban minden zavaró körülmény nélkül telt el, és másnap, október 31-én reggel öt órakor már valamennyien talpon voltak, indulásra készen.

Hajnali hat órakor a telepesek már végeztek a reggelijükkel, s fölkerekedtek azzal a szándékkal, hogy a lehető legrövidebb úton átvágnak a sziget nyugati partjára. Mennyi időbe telik vajon, míg odaérnek? Cyrus Smith úgy vélte, két órába; ez azonban nyilvánvalóan a fölbukkanó akadályok természetétől függ. A Vadnyugat-vadonnak ezt a részét rendkívül sűrű erdő borította, úgy festett az egész, mint valami óriási, kusza bozót. A telepesek bizonyosra vették, hogy baltával kell utat törniök az összevissza tekergőző bojtorjánok, cserjék közt - de ha az éjszaka hallott vadállati hörgésekre gondoltak, azt is tudták, hogy a puskát sem szabad letenniök a kezükből.

A tábor helyét a Franklin-hegy fekvéséből pontosan megállapíthatták, és mivel a vulkán északra emelkedett, nem egészen hárommérföldnyire tőlük, a telepeseknek tehát egyenesen délnyugat felé kellett haladniok, hogy elérjék a nyugati partot.

A pirogot gondosan kikötötték, aztán útnak eredtek. Pencroff és Nab vitte az ennivalót, amelynek legalább két napig kellett táplálnia a kis csoportot. Vadászatról ugyanis már szó sem lehetett; a mérnök lelkére kötötte társainak, hogy ne durrogtassanak hiába, ne árulják el vele jelenlétüket a part közelében.

Egy bozótos mastixfacserjésben került sor az első baltacsapásra, valamivel odébb, a vízesés fölött, Cyrus Smith pedig iránytűvel a kezében mutatta, merre menjenek.

Az erdő arrafelé javarészt olyan fákból állt, amilyeneket a telepesek már a tó és a Kilátó-fennsík környékén is sokat láttak. Deodarák, vagyis himalájai cédrusok, douglasfenyők, kazuárfák, gumifák, eukaliptuszok, sárkányfák, mályvaféle hibiszkuszok, cédrusok burjánzottak itt egymás hegyén-hátán, meglehetősen satnya növésűek, mert a kusza sűrűségben csak csökevényesen fejlődhettek. A telepesek tehát csak lassan juthattak előre, mert üggyel-bajjal, lépésről lépésre kellett utat törniök; a mérnök úgy számította, hogy ebben az irányban haladva, valahol távolabb keresztezniök kell a Vörös-patak folyását.

A telepesek útjuk során számos szelíd ívű lankán ereszkedtek alá, ezek az enyhe lejtők formálták ki az egész tájék hegyrajzi arculatát; máskülönben igen száraz talajon lépkedtek, jóllehet a buja növényzet a föld felszíne alatt futó vízérhálózat vagy patak közelségét sejtette. Pedig Cyrus Smith úgy emlékezett, hogy Franklin-hegyi kirándulásuk alkalmával a Vörös-patakon és a Hála-folyón kívül semmiféle más folyóvizet nem látott a szigeten.

Gyalogútjuk első óráiban a telepesek újabb és újabb majomfalkákkal találkoztak; az értelmes jószágok mély megrökönyödéssel fogadták a jövevényeket, az emberek látványa nyilvánvalóan újdonságot jelentett számukra. Gedeon Spilett évődve kérdezte társait, vajon nem tekintik-e őket is afféle elfajzott, elkorcsosult testvéreiknek ezek az ügyes és erős négykezűek... Mert az igazat megvallva, az egyszerű gyalogjárók nemigen büszkélkedhettek a fürge, mozgékony majmok előtt, hiszen úgyszólván minden lépésüket bozótok, indanyalábok akadályozták, és farönkök gátolták, a virgonc jószágok viszontságról ágra szökelltek, és a szó szoros értelmében nem ismertek semmiféle akadályt. Szinte nyüzsögtek a lombok közt, szerencsére azonban egyikük sem mutatott semmilyen ellenséges indulatot.

A telepesek egy-két vaddisznót is láttak, aztán néhány agutit, kengurut és más rágcsálót meg két-három kulát; Pencroff szíves örömest megeresztett volna néhány golyót.

- Ám sajna, még érvényben van a vadászati tilalom! - sóhajtotta. - Játsszatok, ugrándozzatok csak nyugodtan, barátocskáim! Majd visszajövet lesz hozzátok egy-két szavam!...

A telepesek nyílegyenest délnyugatnak tartottak, útjukat azonban reggel fél tíz tájban egyszerre csak ismeretlen folyó zárta el, harminc-negyven láb széles, lejtős medrű, gyors futású folyó, számtalan sziklataréjon meg-megtörő áradata haragos morajjal száguldott nyugat felé. Mély volt, ugyan és tiszta vizű, de teljességgel hajózhatatlan.

- Most aztán elakadtunk! - kiáltott föl Nab.

- Dehogyis - felelte Harbert -, ez csak amolyan patak, egykettőre átúszunk rajta.

- Minek? - kérdezte Cyrus Smith. - Hiszen bizonyos, hogy ez a patak a tengerbe ömlik. Maradjunk csak itt, a bal parton, és kövessük a folyását: igencsak meglepődnék, ha nem vezetne nyílegyenest a tengerpartra. Gyerünk!

- Egy pillanatra, barátaim! - szólt az újságíró. - Hát a patak nevével mi lesz? Egészítsük csak ki a térképünket...

- Helyes! - rikkantotta Pencroff.

A mérnök Harberthez fordult.

- Adj nevet a pataknak, fiacskám - biztatta.

- Ne várjuk-e meg inkább, amíg végig megismerjük, egészen a torkolatáig? - kérdezte Harbert.

- Igazad van, várjunk - felelte Cyrus Smith. - Akkor hát ne ácsorogtunk, hanem induljunk el a partján.

- Csak még egy pillanatra! - szólt Pencroff.

- Mi az? - kérdezte az újságíró.

- Ha vadászni tilos is, úgy vélem, halászni csak szabad - somolygott a tengerész.

- Nincs vesztegetni való időnk - felelte a mérnök.

- Ó, öt perc az egész - magyarázkodott Pencroff buzgón. - Öt perc nem sok, annyit kérek csupán, ebédünk érdekében!

Azzal lehasalt a partra, és kezét mélyen a surrogó vízbe mártotta; a szikla közt csak úgy hemzsegtek a rákok, Pencroff pillanatok alatt tucatnyit kifogott közülük.

- Ez aztán a finom falat! - lelkendezett Nab, és a tengerész segítségére sietett.

- Hiszen mondom én, minden van ezen a szigeten - dünnyögte Pencroff, és mély sóhajjal hozzátette: -, csak éppen dohány nincsen...

Öt perc sem telt belé, és a tengerész csodálatos fogást csinált. Egész zsákra valót szedett össze a folyóban nyüzsgő, kobaltkék páncélú crustaceák, vagyis héjas állatok közül, amelyek ollóján apró, éles fogak meredeztek.

A telepesek folytatták útjukat; amióta az új folyó partját követték, könnyebben és gyorsabban jutottak előre. A partokon máskülönben sehol nem bukkantak emberi lábnyomokra. Időről időre viszont jókora állati mancsnyomokat láttak azokon a csapákon, a amelyeken az állatok inni jártak a folyóra, mást azonban semmit; az a szopós malac tehát a Vadnyugat-vadonnak nem ezen a részén kapta sonkájába azt a sörétet, amely Pencroffnak csaknem egy zápfogába került.

Tekintetbe véve azonban azt, hogy a folyócska milyen sebesen rohan a tenger felé, Cyrus Smith hajlott arra a föltevésre, hogy ő és társai jóval messzebb járnak a nyugati parttól, mint eredetileg gondolták. A dagály ideje ugyanis már elérkezett, a tenger szintje javában emelkedik lenn a partfövényen, és ha a torkolat nem volna távolabb néhány mérföldnél, akkor a dagálynak vissza kellene fordítania a patak folyásirányát is. Mármost ez a hatás egyáltalán nem észlelhető az új folyó futásán, a víztömeg áramlása a meder természetes lejtését követi. A mérnököt nagyon meghökkentette ez, és egyre gyakrabban pillantott az iránytűre, hogy meggyőződjék róla, nem térítette-e vissza őket a Vadnyugat-vadon belsejébe a folyó valamelyik kanyarulata.

A patak eközben lassacskán kiszélesült, és a vize sem örvénylett már olyan robajosan, mint az imént. Jobb és bal felén egyaránt olyan sűrűn sorakoztak a fák, hogy a telepesek tekintete át sem hatolt lombjuk szövevényén; az erdőség azonban ezen a tájon teljesen kihalt volt, mert Top egyetlenegyszer sem csaholt, márpedig az értelmes állat kétségkívül nyomban jelezte volna, ha bármilyen idegen lény ólálkodnék a folyó közelében.

Harbert kissé előresietett, de fél tizenegykor - Cyrus Smith nagy meglepetésére - hirtelen megtorpant és fölkiáltott.

- A tenger!

Néhány pillanattal később a telepesek valamennyien az erdő szélén álltak, szemük előtt pedig kibontakozott a sziget nyugati tengerszegélye.

De milyen más part ez, mint a sziget keleti pereme, amelyre a véletlen először vetette a léghajó utasait! Nem látszott itt sem gránitfal, sem széles sziklazátony, de még part menti fövénysáv sem. Itt maga az erdőszél volt a tengerpart, legszélső fatörzsein tört meg a hullámverés, és a lekonyuló ágak beletúrtak a habokba. Olyasféle homokpart, amilyet a természet többnyire kialakít, itt nem húzódott, nem terült el széles fövénysáv, nem formáltak szeszélyes csoportozatokat a sziklák, csupán ez a világszép fákból álló, csodálatos erdősövény szegte a sziget szélét. A meder pereme olyan magasra meredt, hogy a dagály még tetőzéskor sem csaphatott át rajta, gránittalapzatú, dús televényföldjében pedig szemlátomást ugyanolyan szilárdan gyökereztek a tüneményes faóriások, akár beljebb, a sziget szívében.

A telepesek apró öblöcske sarló alakú hajlatában bukkantak ki a törzsek közül; ebbe a jelentéktelen kis öbölbe - két-három halászbárka is alig fért volna el benne - torkollott bele az új folyócska; de különös módon a patak vize nem afféle szelíd lejtőn ömlött a tengerbe, hanem több mint negyvenlábnyi magasságból zuhogott alá, s ezzel magyarázatot nyert, miért nem érződött meg a dagály a patakvíz folyásán. A patak szintjét a Csendes-óceán legmagasabban tetőző dagálya sem érhette el, a patakmeder olyan volt, mint valamilyen vízrekesztő zsilip: a víz amolyan duzzasztógátfélén bukott át a tengerbe, és kétségkívül évmillióknak kell még eltelniök, amíg az áramlat igazi, hajózható torkolattá marja ki ezt a gránitból való zsilipfeneket. Harbert most már elkeresztelhette az új patakot; a Zuhatag-patak nevet ajánlotta, és javaslatát egyhangúlag elfogadták.

Az erdős partszegély a vízeséstől északra mintegy kétmérföldnyi távolságra terjedt; azon túl gyérebben nőttek a fák, és csaknem egyenes, észak-déli irányt követve, igen festői magaslatok rajzolódtak ki a tenger közelében. Átellenben, a Zuhatag-pataktól délre, egészen a Csúszómászó-fokig viszont egészen más képet mutatott a tájék, amarra csak merő erdőség zsúfolódott, csodálatos, egyenes szálfák meg girbegurba törzsek, némelyiknek már a gyökérzetét áztatták a messzire kiöntő tengerfodrok. Mármost a telepeseknek ezen a parton kellett folytatniok földerítő útjukat, vagyis a Kígyó-félszigeten, mert arrafelé még csak elrejtőzhetett valaki, ellenben a part északi felén a hajótörött, bárki lett légyen is, aligha találhatott menedéket.

Szép, derült idő volt, és egy magas sziklaszirtről - amelyen Nab és Pencroff megterített ebédre - széles kilátás nyílt mindenfelé. A tökéletesen tiszta láthatáron sehol nem fehérlett vitorla a tenger színén. A parton, ameddig a szem ellátott, sehol nem sötétlett hajó, de még hajóroncs sem. A mérnök azonban úgy vélekedett, hogy ameddig a Kígyó-félsziget legvégső csücskéig át nem kutatták a partot, addig nem lehetnek bizonyosak a dolgukban.

Az ebéddel gyorsan végeztek, és déli fél tizenkettőkor Cyrus Smith jelt adott az indulásra. A telepesek ezúttal sem sziklahátak gerincén, sem fövénysávon nem haladhattak; a part irányát követve, az erdő sűrűjében kellett továbbgyalogolniok.

A Zuhatag-patak torkolata mintegy tizenkét mérföldnyire esett a Csúszómászó-foktól. Járható fövénycsíkon a telepesek négy óra alatt minden sietség nélkül megtették volna ezt a távolságot; ezúttal azonban kétszer ennyi időbe telt, amíg céljukhoz értek, mert unos-untalan meg kellett állniok, kerülgették a fákat, keresztülvagdalkoztak bozótokon, liánfonadékokon, úgyhogy ez az óriási vargabetű roppantul meghosszabbította útjukat.

Végigjárták a partot, de végezetül semmi sem tanúskodott arról, hogy valamikor itt hajótörés történt volna. Az persze megeshetett - amint Gedeon Spilett szóvá is tette -, hogy a víz időközben ismét nyílt tengerre sodorta a roncsot; ezért hát abból a puszta tényből, hogy a parton nem leltek semmiféle nyomot, még nem következtethetnek arra, hogy a vihar egyáltalán nem vetett hajót a Lincoln-szigetre.

Az újságíró okosan érvelt, meg aztán az ólomsörét is azt bizonyította, hogy valaki három hónapon belül puskát sütött el a szigeten.

Már öt órára járt az idő, de a telepesek még mindig kétmérföldnyire bandukoltak a Kígyó-félsziget csúcsától. Nyilvánvaló, hogy Cyrus Smith és társai a Csúszómászó-fokról nem érhetnek vissza naplemente előtt a Hála-folyó forrásánál levő táborukba. Ezért hát a félszigeten kell éjszakázniok. Útravalójuk még nem fogyott ki, szerencséjükre is, mert az erdő szegélyén, amely végeredményben mégiscsak tengerpart volt, négylábú vadnak nyoma sem látszott. Szárnyas viszont annál több csapongott; csak úgy nyüzsgött mindenfelé a sok fénymadár, kuruku, tragopán, fajdkakas, papagáj, kakadu, fácán, galamb és száz meg száz másféle madár. Nem akadt fa fészek nélkül, és nem láttak fészket, amelyből ne hallatszott volna szárnycsattogás!

Este hét óra tájt a halálosan fáradt telepesek megérkeztek a furcsa, csigavonal alakú Kígyó-félszigetre. Itt vége szakadt az erdőnek, és a partvidék déli része az ismert képet öltötte föl sziklatorlaszaival, szirtjeivel, kavicsos szegélyével. Könnyen megtörténhetett, hogy valamilyen kormányát vesztett hajó a szigetnek éppen ezen a szakaszán futott zátonyra; az éjszaka azonban csakhamar leszállt, és a telepeseknek másnapra kellett halasztaniok a további kutatást.

Pencroff és Harbert táborozásra alkalmas helyet keresett. A Vadnyugat-vadon utolsó nyúlványai itt szakadtak meg, a Csúszómászó-fokon, s a fák közt a fiú sűrű bambuszcsoportokat pillantott meg.

- Jaj de jó! - kiáltott föl. - Ez aztán értékes fölfedezés!...

- Értékes? - álmélkodott Pencroff.

- Semmi kétség - felelte Harbert. - De hát azt el sem mondom neked, Pencroff, hogy a bambusz keskeny szalagokra hasított héja kosárfonásra szolgál; azt sem, hogy a megőrölt, vízben áztatott bambusznádból Kínában papirost gyártanak; sem azt, hogy bot, sétapálca, pipaszár, vízvezetékcső készül belőle, szárvastagság szerint; azt sem teszem szóvá, hogy a vastagabb bambusztörzs építőanyagnak is kitűnő, mert könnyű, tartós, és nem őrlik meg a férgek. Sőt még azt sem közlöm veled, hogy ha az ember kettéfűrészeli a bambusznád csomóját, és a benne levő harántlemez egyik felét meghagyja talpazatnak, akkor olyan alkalmatos, kézhez álló kancsóféleséghez jut, amilyen főként Kínában használatos. Nem, mindezt hiába is említeném, hiszen téged mindez éppenséggel nem érdekel. Viszont...

- Viszont...?

- Viszont azt válaszolom, hogy: ha nem tudnád, Kínában úgy eszik a bambuszt, akár minálunk a spárgát.

- Harminc láb magas spárga! - hüledezett a tengerész. - És jó étel?

- Kitűnő - felelte Harbert. - Csakhogy nem éppen a harminc láb magas szárakat eszik, hanem a fiatal hajtásokat.

- Remek, fiam, remek! - örvendezett Pencroff.

- És hozzátehetem, hogy a zsenge bambusz szárának ecetben pácolt bele ízletes fűszer.

- Még remekebb, Harbert!

- Végül pedig elárulhatom, hogy a bambusz boga cukros levet izzad, és abból nagyon kellemes ital készül.

- Ez minden? - kérdezte a tengerész.

- Ez minden!

- Pipába nem jó véletlenül?

- Sajnos, abba nem, szegény barátom!

Harbertnek és Pencroffnak nem kellett sokáig keresgélniök, hamarosan megtalálták az éji szállásnak alkalmas helyet. A szél korbácsolta délnyugati hullámok gyakorta verdesték a part menti sziklákat, ezért sok rés nyílt bennük; olyan üreg is nem egy akadt, amelyben a telepesek meghúzódhattak éjszakára, hogy ne csapja őket a hűvös levegő. A tengerész és Harbert már éppen arra készültek, hogy behatolnak az egyik üregbe, de hátrahőköltek, mert vérfagyasztó bömbölés tört ki belőle.

- Vissza! - kiáltotta Pencroff. - A mi puskánkban csak sörét van, márpedig az az állat, amelyik ilyen szépen ordít, a sörétet csak annyiba venné, mintha sót hintenénk a farkára!

A tengerész megragadta Harbert karját, és visszarántotta a sziklák közül; épp jókor, mert egy pillanattal később jól, megtermett vadállat jelent meg a barlang nyílásában.

Jaguár volt, legalább akkora, mint ázsiai rokonai: orrától a farka tövéig több mint öt láb hosszúságú. Rőtes bundáját, ellentétben hasa fehér szőrzetével, több sor nagy, fekete petty tarkította. Harbert tüstént fölismerte benne a tigris vérengző vetélytársát: a jaguár sokkal félelmetesebb, mint rokona, az ezüst oroszlánnak is nevezett kuguár, az legföljebb a farkas vetélytársa lehet.

A jaguár szőrét borzolva előbbre lépett, és tűzben égő szemmel nézett körül; nyilván sohasem látott még embert.

Ebben a pillanatban Gedeon Spilett megkerülte a magas sziklákat, Harbert pedig abban a hitben, hogy az újságíró nem vette észre a jaguárt, elébe futott; a kiváló vadász azonban csak intett, és folytatta útját. Nem ez volt az első jaguár életében; tízlépésnyire megközelítette a fenevadat, aztán puskáját ráirányítva megállt, egyetlen izma sem rezzent.

A jaguár most őellene fordult, és nekirontott, de abban a pillanatban, amikor reá akarta vetni magát, golyó találta a két szeme közt, és holtan rogyott össze.

Harbert és Pencroff a jaguárhoz rohant. Nab és Cyrus Smith is odaszaladt. Percekig bámulták a földön elnyúlt, hatalmas bestiát; aztán elhatározták, hogy pompás bundáját dísznek akasztják a Gránitpalota nagytermének a falára.

- Ó, Spilett úr! - kiáltott föl Harbert érthető lelkesedéssel. - Mennyire csodálom önt, és mennyire irigylem!

- Nincs miért, fiacskám - felelte az újságíró -, te is ezt tetted volna az én helyemben.

- Én? Ilyen hidegvérűen?...

- Képzeld, Harbert, hogy nem jaguárra lősz, hanem nyúlra, akkor mindjárt olyan nyugodtan célzol majd rá, mint annak a rendje!

- Hát, ami azt illeti - jegyezte meg Pencroff -, ez a jaguár már a nyúlnál is ártalmatlanabb...

- Most pedig, barátaim - mondta Gedeon Spilett -, ha már a jaguár volt szíves önszántából kiköltözni a lakásából, nem látom be, miért ne foglalhatnánk el ezt a barlangot éjszakára...

- Talán más jaguár is lakik benne, és később hazajön! - vetette ellen Pencroff.

- Elég, ha tüzet gyújtunk az üreg bejáratánál - felelte az újságíró -, akkor semmiféle állat nem meri átlépni a küszöböt.

- Nosza rajta, gyerünk a jaguárpalotába! - kiáltott a tengerész, és magával vonszolva a jaguár tetemét, elindult.

A telepesek követték őt az elhagyott barlang felé, ott pedig a menedék előtt Nab megnyúzta a jaguárt, társai pedig eközben nagy halom száraz rőzsét hordtak a bejárathoz, találtak bőséggel az erdőn.

Cyrus Smith azonban, aki szintén fölfedezte a bambuszcsoportot, odament, levágott néhány szárat, és darabjait a tüzelő közé szórta.

Amikor mindezzel elkészültek, nagy nehezen letelepedtek a barlang földjén szanaszét heverő lerágott csontok közt; fegyvereiket mindenesetre megtöltötték, hogy váratlan támadás ne érje őket készületlenül; aztán megvacsoráztak, majd amikor elérkezett a lefekvés ideje, meggyújtották a barlang szájánál fölhalmozott rőzsét.

Hirtelen valóságos sortűz reszkettette meg a levegőt! A bambuszdarabkákat elérte a láng, azok durrogtak úgy, mint a tűzijáték röppentyűi. Ez a zenebona önmagában is elegendőnek bizonyult, hogy a legbátrabb ragadozókat is elriassza a barlang tájékáról. A durrogtatásnak ez a módja nem a mérnök találmánya volt, Marco Polo^[72] szerint a tatárok évszázadok óta így tartják távol táborhelyeiktől Közép-Ázsia félelmetes vadállatait.

Cyrus Smith és társai úgy aludtak a barlangban, amelyet a jaguár oly udvariasan átengedett nekik, akár igaz lelkiismeretű mormoták.

A napkelte azonban már valamennyiüket a parton érte, a félsziget csúcsán, tekintetük a messzeséget fürkészte, a láthatár kerülete kétharmad részben kitárult előttük. A mérnök azonban ezúttal is csak azt állapíthatta meg, hogy sem vitorla, sem hajóroncs nem látszik a tengeren, és távcsővel sem látott többet, mint szabad szemmel: semmi gyanús nincsen se közel, se távol.

Hasonlóképpen semmi föltűnő nem ötlött szemébe a parton sem, legalábbis a földnyelv hárommérföldes, egyenes vonalú déli szegélyén; azon túl azonban sarló alakú bemélyedés takarta el a fövénysávot, úgyhogy a magas sziklák mögött rejtőzködő Karom-fok nem is látszott a Csúszómászó-fok csúcsáról.

Most már csak a sziget déli partvidékét kellett fölkutatniok. Mármost vajon nekivágjanak-e tüstént a fölfedező útnak, és szánják-e reá az egész november 2-át?

Ez az ötlet nem egyezett az eredeti tervvel. Hiszen amikor a pirogot a Hála-folyó forrásánál hagyták, abban állapodtak meg, hogy csak a nyugati partot járják végig, aztán visszamennek, csónakba szállnak, és vízi úton térnek vissza a Gránitpalotába. Cyrus Smith akkor még azt hitte, a nyugati tengermellékén menedéket találhat akár egy végveszedelemben levő gőzös, akár egy menetrendszerű útját járó vitorlás is; mihelyt azonban rájött, hogy ez a partszakasz semmiféle kikötési lehetőséget nem kínál, belátta: a sziget déli fertályán kell keresnie azt, amit nem talált meg a nyugati szegélyen.

Gedeon Spilett azt javasolta: folytassák a fölfedező utat, és állapítsák meg egyszer már végérvényesen, történt-e valóban hajótörés a sziget körüli vizeken; majd megkérdezte, milyen távolságra lehet a Karom-fok a félsziget csúcsától.

- Körülbelül harmincmérföldnyire - felelte a mérnök -, ha számításba vesszük a partvonal kanyargását is.

- Harmincmérföldnyire! - kiáltott föl Gedeon Spilett. - Hiszen az egész napi kemény gyaloglást jelent! Én azonban azt hiszem, nekünk a déli parton kell hazatérnünk a Gránitpalotába.

- Csakhogy még a Karom-foktál is legalább tízmérföldes útra kell számítanunk a Gránitpalotáig! - jegyezte meg Harbert.

- Számítsunk összesen negyven mérföldet - mondta az újságíró -, és vágjunk neki habozás nélkül. Legalább azt az ismeretlen partvidéket is szemügyre vehetjük, és nem kell majd újabb fölfedező útra indulnunk a kedvéért.

- Igaza van! - mondta Pencroff. - De hát mi lesz a piroggal?

- Ha a pirog egy napig őrizetlenül maradhatott a Hála-folyó forrásánál - válaszolta Gedeon Spilett -, akkor két napig még meglehet magában. Semmi okunk azt állítani, hogy a szigeten hemzsegnek a tolvajok!

- Ámbátor, ha a teknősbéka esetére gondolok - jegyezte meg a tengerész -, akkor nincs túl nagy bizalmam a sziget erkölcseit illetőleg...

- A teknősbéka! A teknősbéka! - legyintett az újságíró. - Hát nem állapítottuk meg, hogy a tenger fordította vissza a talpára?

- Ki tudja? - mormogta a mérnök.

- Csakhogy... - kezdte Nab.

Mondani akart valamit, mert már szólásra nyitotta száját, de aztán elhallgatott.

- Mit akartál mondani, Nab? - kérdezte tőle a mérnök.

- Azt, hogy ha a parton kerüljük meg a Karom-fokot - felelte Nab -, akkor utunkat szegi a...

- A Hála-folyó! - kiáltott föl Harbert. - Valóban! Pedig sem hidunk, sem csónakunk nincs az átkeléshez!

- Annyi baj legyen, Cyrus úr - mondta Pencroff -, néhány úszó fatörzs segítségével gyerekjáték lesz átjutni a folyón!

- Remélhetőleg - hagyta rá Gedeon Spilett -, de azért ugyancsak hasznos lenne végre minél előbb hidat építeni reája, hogy könnyebben megközelíthessük a Vadnyugat-vadont.

- Hidat? - kiáltotta Pencroff. - Miért ne? Cyrus úr nem mérnök-e talán? Bízza csak reá, majd csinál ő nekünk hidat, ha hídra lesz szükségünk. Én azonban fejemet teszem rá, hogy ma este valamennyiüket átszállítom a Hála-folyó túloldalára, és még a ruhájuk csücske sem nedvesedik át! Van még egynapi élelmünk, és ez a legfontosabb; máskülönben pedig itt talán még vadban sem lesz olyan hiány, mint a tegnapi vidéken. Gyerünk!

Az újságíró javaslatát csak a tengerész pártolta ilyen élénken, de azért a többiek is elfogadták, mivel mindannyian szívesen eloszlatták volna már valamennyi kétségüket, márpedig ha a Karom-fok érintésével térnek haza, ez azt jelenti, hogy nagyjából végigcserkészték a szigetet. Tehát egyetlen veszteni való órájuk sem volt, hiszen negyven mérföld egynapi járóútnak éppen nem csekélység, arra pedig már semmiképpen sem számíthattak, hogy még sötétedés előtt érnének haza a Gránitpalotába.

Hajnali hat órakor a kis csoport fölkerekedett. Arra is gondolniok kellett, hogy útközben valamilyen kétlábú vagy négylábú ellenséggel találkozhatnak, ezért puskáikat golyóra töltötték, Topot pedig arra biztatták, fusson előre, és fürkéssze végig az erdő szegélyét.

A félsziget nyúlványától kezdődően a part jókora körívet írt le, s a telepesek gyorsan végiggyalogoltak ezen a mintegy ötmérföldes szakaszon, ahol a legaprólékosabb vizsgálódással sem fedezték föl sem régebbi, sem újabb partraszállás jelét: hajóroncsot, elhagyott táborhelyet, kioltott tábortűz maradványát vagy emberi lábnyomot.

Miután elérkeztek a kanyarulatot lezáró kiszögelléshez, attól fogva északkeletnek tartott a part, a Washington-öböl felé, s erről a pontról tekintetük végigsuhanhatott a sziget déli tengerszegélyének teljes terjedelmén. A part, mintegy huszonöt mérföldnyi távolságban, a Karom-fokban végződött, amely maga csupán elmosódottan rajzolódott ki a hajnali ködben, valamilyen tükröződési tünemény a levegőbe emelte, mintha a föld és a víz közt lebegne a magasban. A telepesek tartózkodási helyétől a hatalmas öböl mélye felé vonuló part előterét széles, sima, egyenletes fövénysáv képezte, amelyet fák füzére keretezett; hátrébb azonban igencsak szabálytalanná változott, és hegyes földnyelveket öltögetett a tengerbe; még távolabb végül fekete szirtek torlódtak rajta festői rendetlenségben egészen a Karom-fokig.

Ekként bontakozott ki hát a sziget e részének a képe, amelyet a fölfedezők ekkor láttak első ízben; egy percre megálltak, és röpke pillantást vetettek a tájra.

- Ha itt fut zátonyra egy hajó - mondta Pencroff -, akkor menthetetlenül elpusztul. Mélyen a tengerbe nyúló homokpadok, azon túl pedig sziklazátonyok! Komisz partvidék!

- Persze, azért itt is megmaradt volna valami abból a ronccsá tört hajóból! - jegyezte meg az újságíró.

- Legföljebb a sziklapadon heverhetne néhány fadarab - felelte a tengerész -, a fövényen nem maradhatott semmi sem.

- Vajon miért?

- Mert a homok a sziklánál is veszedelmesebb ellensége a hajóknak, mindent elnyel, amit csak odavet a tenger: néhány nap elegendő, hogy egy több száz tonnás hajó teste teljesen a mélyébe süppedjen.

- Akkor hát az sem volna meglepő, Pencroff, ha egy megfeneklett hajó éppen ezeken a homokzátonyokon veszett volna el nyomtalanul? - kérdezte a mérnök.

- Bizony nem, Smith úr: az idő múlása vagy a vihar minden nyomot elmoshatott. Az azonban mégis különös volna, ha legalább az árbocok roncsait, ezeket a hosszú fenyőszálakat nem vetette volna partra a víz, valahol ott, ahol már nem csapkodják őket a hullámok.

- Akkor hát keressünk tovább -, felelte Cyrus Smith.

Délután egy órára a telepesek elértek a Washington-öböl legmélyebb hajlatához, reggel óta tehát kereken húsz mérföldet gyalogoltak.

Pihenőt tartottak, hogy megebédeljenek.

Onnan kezdve egyre szabálytalanabbá rögösödött a part talaja, a homokpadokkal párhuzamosan szeszélyesen csipkézett, hosszú szirtsor borította; a tenger szintje pillanatnyilag nem emelkedett: a dagály elérte tetőfokát, de az apály még nem indult meg. Látszott azonban, hogy amint a tenger felszíne süllyedni kezd, a sziklák szárazra kerülnek: könnyű hullámrezgések futottak a víz hátán, és a szirtek csúcsán megtörve, hosszú, tajtékos fodrokká alakultak. Ettől a ponttól egészen a Karom-fokig a keskeny fövénycsík az erdő és a part menti sziklazátonyok sora közé szorult.

A gyaloglás ezért egyre nehezebbé vált, mert a parton töméntelen sok sziklamorzsalék hevert. A gránitfal is egyre magasabbra emelkedett; lentről föltekintve a sziklafalat koronázó fáknak csak a csúcsuk látszott, zöld lombjukat még csak szellő sem rezzentette.

Félórás pihenő után a telepesek folytatták útjukat, és tekintetük újra meg újra végigpásztázta a sziklazátonyokat és a fövényes partot. Pencroff és Nab még a szirtek közé is bemerészkedtek, valahányszor valami fölkeltette a figyelmüket. Ám minden egyes esetben kiderült, hogy nem valamilyen roncsot láttak, hanem csak a sziklák különös alakja tévesztette meg őket. Annyi haszonnal mindenesetre jártak ezek a kitérők, hogy megállapították: a partot valósággal ellepik az ehető csigák; az új csigatelepet azonban addig nem lehet kellően kiaknázni, amíg megfelelő összeköttetést nem teremtenek a Hála-folyó két partja közt, és nem tökéletesítik szállítóeszközeiket.

Az egész partvidéken nem találtak tehát semmi olyasmit, ami kapcsolatban lett volna a föltételezett hajótöréssel, márpedig ha ilyesmi csakugyan történt a környéken, akkor valamilyen jellegzetesebb tárgy, a hajó törzse vagy legalább néminemű roncsdarab mégiscsak szemükbe ötlött volna valahol a part mentén, akárcsak az a láda, amelyet innen húszmérföldnyire vetett fövényre a hullám. De semmit sem láttak.

Három óra tájban Cyrus Smith és társai szűk, igen zárt öbölhöz érkeztek; semmiféle folyóvíz nem torkollott bele. Valóságos kis természetes kikötőként bújt meg a parton, a nyílt tenger felől teljesen láthatatlanul; keskeny bejáró vezetett hozzá a sziklák közt.

A kis öböl mélyén heves vulkáni megrázkódtatás szakította le hajdanában a szirtek peremfüzérét; a lankásan lejtő falú nyiladék egészen a sziklafal felső szegélyéig vezetett, a fennsík pedig alig tízmérföldnyire lehetett a Karom-foktól, tehát a Kilátó-fennsíktól légvonalban mintegy négymérföldnyi távolság választotta el.

Gedeon Spilett azt ajánlotta társainak, pihenjenek meg ezen a helyen. Javaslatát valamennyien elfogadták, mert a gyaloglástól farkasétvágyuk támadt; igaz ugyan, hogy még nem érkezett el az étkezés ideje, de azért senki sem utasított vissza egy-egy darab vadhúst. Úgy gondolták, hogy ha jól meguzsonnáznak, ráérnek elkölteni a vacsorájukat hazaérkezésük után, a Gránitpalotában.

Nab előhúzta tarisznyájából az útravalót, a fölfedezők letelepedtek egy tündérszép tengerifenyő-csoport tövében, és néhány perc múlva valamennyien jóízűen falatoztak.

A sziklafennsík ötven-hatvan lábnyi magasan emelkedett a tenger színe fölé. A szemhatár tehát eléggé tágasan terült el, és a telepesek pillantása a szirteken túl elkalandozhatott egészen az Unió-öbölig. Nem látszott el idáig azonban sem a kis sziget, sem a Kilátó-fennsík; nem is látszhatott, mert a domborzati viszonyok és a lombos erdők hatalmas függönyként födték el az északi horizontot.

Szükségtelen megjegyeznünk, hogy hajót erről a helyről sem láttak a kutatók, pedig roppant tengerfelület tárult föl előttük, és a mérnök távcsöve szinte pontról pontra végigvizsgálta az egybeolvadó égbolt és tenger körívű pántját.

Hasonlóképpen üresen tátongott a part eddig föl nem kutatott szakasza: azt is gondosan végigpásztázta a távcső a fövényparttól a sziklazátonyokig, de a műszer látóterében nem mutatkozott semmiféle hajóroncs.

- Most már igazán véleményt alkothatunk a helyzetről - jelentette ki Gedeon Spilett. - Bele kell nyugodnunk abba, hogy senki sem akarja elvitatni tőlünk a Lincoln-sziget birtokát.

- De hát a sörét! - szólt közbe Harbert. - Az mégsem képzelődés!

- De nem ám, hogy az ördög vigye el! - fortyant föl Pencroff, mert eszébe jutott a kicsorbult zápfoga.

- Hát akkor milyen következtetésre jutunk? - kérdezte az újságíró...

- Csak egy következtetés lehetséges - válaszolta a mérnök -, az utóbbi három hónap során, akár kényszerűségből, akár jószántából, hajó kötött ki a szigeten...

- És aztán nyomtalanul elnyelte a föld? - kiáltott föl az újságíró. - Hogyan gondolhat ilyesmit, Cyrus?

- Nem, kedves Spilett, egyvalamit ne felejtsen el: ember járt a szigeten, ez bizonyos; de nem kevésbé bizonyos az is, hogy azóta eltávozott innen.

- Tehát, ha jól értem, Cyrus úr - vágott közbe Harbert -, úgy véli, hogy az idegen időközben elhajózott innen...

- Nyilvánvalóan...

- Mi pedig elszalasztottuk azt a tán soha vissza nem térő alkalmat, hogy visszajussunk hazánkba? - kérdezte Nab.

- Attól tartok, így történt.

- No, hát ha az alkalom elszaladt, szaladjunk mi is! - rikkantotta Pencroff, mert már hazakívánkozott a Gránitpalotába.

Ám amint szedelőzködni kezdett, hirtelen fölfigyelt Top ugatására: a kutya - szájában sáros vászoncafattal - lelkendezve rohant elő az erdőből.

Nab kitépte a rongyot a kutya fogai közül. Nem vászon volt, hanem erős selyemdarab.

Top folyvást csaholt, és hol előreszökellt, hol meg vissza, mintha gazdáját hívná a rengetegbe.

- Úgy látszik, van ott valami, ami magyarázatát adja annak az ólomsörétnek! - kiáltotta Pencroff.

- Hajótörött! - vágta rá Harbert.

- Talán sebesült! - vélekedett Nab.

- Vagy halott! - mondta az újságíró.

Mindnyájan a kutya nyomába eredtek az erdő szegélyét alkotó, hatalmas fenyőfák közt. Cyrus Smith és társai minden eshetőséggel számolva, lövésre készen tartották fegyverüket.

Igencsak mélyen kellett behatolniok a rengetegbe; nagy csodálkozásukra azonban ott sem találtak emberi lábnyomot. A bozót és a töméntelen indanyaláb érintetlennek látszott, annyira, hogy a telepeseknek éppúgy baltával kellett utat vágniok maguknak, akár a vadon legmélyebb sűrűjében. Bizony, nehezen föltételezhették, hogy emberi lény járt volna erre, Top mégis izgatottan szaladgált föl s alá, de nem vaktában, hanem mintha határozott célt követne.

Hét vagy nyolc percnyi járás után a kutya hirtelen megállt. A telepesek tisztásfélére érkeztek, amelyet roppant fák kerítettek; körülnéztek, de nem láttak semmit sem a bozótban, sem a fatörzsek közt.

- Mi van itt, Top? - kérdezte Cyrus Smith.

A kutya még hangosabb csaholásba fogott, és egy óriási fenyőfa tövéhez ugrott.

Pencroff egyszer csak fölkiáltott:

- Hopp! Megvan!

- Micsoda? - kérdezte Gedeon Spilett. - A roncs! Mi eddig a földön és a tengeren kerestük...

- Pedig?

- Pedig a levegőben van!

S a tengerész a fenyőfa sudarára mutatott, amelyen valamilyen fehéres rongy csüngött: ennek egyik földre szakadt foszlányát találta meg Top.

- De hiszen ez nem hajóroncs! - kiáltott föl Gedeon Spilett.

- Már hogyne volna az! - méltatlankodott Pencroff.

- Nem értem! Ez?

- Ez bizony, hajóroncs, mégpedig a mi léghajónké: itt feneklett meg, a fa tetején!

Pencroff ezúttal sem tévedett; a fölfedezés örömére harsány "hurrá!" kiáltást hallatott, aztán így folytatta:

- Ez aztán a jófajta selyem! Évekre kitelik belőle minden fehérneműnk! Most már tudjuk, miből csináljunk zsebkendőt meg inget! No, Spilett úr, ehhez mit szól? Olyan sziget ez, hogy itt még ing is terem a fán!

A Lincoln-szigeti telepeseknek csakugyan szerencséjük volt, hogy a léggömb utolsó magasba szökkenése után éppen a szigetre hullott, s hogy a maradványait sikerült megtalálniok. Ha ugyanis burkát megőrzik ebben a formájában, ahogyan ráleltek, alkalomadtán éppúgy megkísérelhetik légi úton a menekülést, amint annak idején Richmondban tették, ha pedig nincs efféle szándékuk, akkor leoldhatják a léggömböt szigetelő kenceréteget, és számtalan módon hasznosíthatják a sok száz rőfnyi^[73] kitűnő minőségű selymet. Képzelhetjük, hogy Pencroff társai is osztoztak a tengerész örömében.

A burkot biztonságba akarták helyezni, ám ehhez előbb le kellett oldozniok a fáról, és ez nem bizonyult könnyű munkának. Nab, Harbert és a tengerész fölkapaszkodott a fa csúcsára, és minden ügyességükét össze kellett szedniök, hogy az óriási, petyhüdt léggömböt kiszabadíthassák az ágak közül.

Csaknem két óra hosszat elbíbelődtek ezzel, utána azonban nemcsak a burok feküdt a fa tövében, szelepestül, rugóstul, rézszerelvényestül, hanem az egész háló és az a tekintélyes mennyiségű kötél is, amely vele együtt fönnakadt az ágakon. A burok egyébként - nem számítva a vihar során szerzett sérülését - teljesen épségben maradt, csak alsó nyúlványa rongálódott meg.

Ez volt aztán az igazi, égből pottyant szerencse!

- Én amondó vagyok, Cyrus úr - szólt a tengerész -, hogy ha egyszer rászánjuk magunkat a sziget elhagyására, akkor ne léghajón utazzunk! Nincs igazam? A léggömb nem oda megy, ahová az ember jutni akar, mi már tudunk erről egyet s mást!... Higgye el nekem, okosabb, ha jó húsztonnás hajót építünk: ebből a selyemből bízvást kitelik az előtörzsvitorla és az ormányvitorla, ki is szabom, ha megengedi. Ami megmarad belőle, az is elég lesz ruhának...

- Majd meglátjuk, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, majd meglátjuk.

- Addig azonban biztonságba kell helyeznünk ezt a holmit - jegyezte meg Nab.

Valóban, arra gondolni sem lehetett, hogy az egész, tekintélyes súlyú selyem-, kötél- és hálórakományt puszta kézzel szállítsák el a Gránitpalotába, ezt a kincset azonban addig sem szolgáltathatják ki kényre-kedvre az első orkánnak, amíg sikerül alkalmas szállítóeszközről gondoskodniuk. A telepesek együttes erővel lecipelték a léggömb maradványait a partra, ahol eléggé tágas sziklaüreget fedeztek föl, amelynek - kedvező fekvése folytán - sem szél, sem eső, sem hullám nem érte a belsejét.

- Szekrény kell? Tessék: itt a szekrény! - mondta Pencroff. - Mivel azonban ez a bútor nem zárható kulcsra, óvatosságból jó lesz valamivel elfödni a nyílását. Nem annyira kétlábú tolvajoktól tartok, mint inkább a négylábúaktól.

Esti hat órára mindent elraktároztak a sziklaüregbe, majd, miután a kis öbölnek még nem adtak nevet, elkeresztelték, igen találóan, Léggömb-öbölnek; aztán folytatták útjukat a Karom-fok felé. Pencroff és a mérnök a legközelebbi teendőkről beszélgettek. Először is: hidat építenek a Hála-folyón, hogy könnyen járható utat teremtsenek a sziget déli felére; ha ez meglesz, targoncával eljönnek a léggömbért, mert a ladik nem bírná el a terhét; aztán pedig fedélzetes bárkát építenek, és Pencroff kuttervitorlázattal^[74] látja el a hajót, s azon majd körülkerülik a szigetet... s ezeken kívül sok más terv is szóba jött.

Lassanként azonban leszállt az est, és mire a telepesek elérték a Gazdátlan Láda fokát, azt a szirtet, ahol néhány napja az értékes ládát találták, már elsötétült az égbolt. Ám éppúgy, mint egyebütt, ott sem látták semmilyen nyomát a hajótörésnek; ezért hát végül is el kellett fogadniok Cyrus Smith imént megfogalmazott következtetéseit.

A Gazdátlan Láda fokát már csak négy mérföld választotta el a Gránitpalotától, és ezt a csekély utat hamar megtették; ám azért éjfél is elmúlt, mire a telepesek - a torkolatig a tengerparton haladva - elérték a Hála-folyó alsó kiszögellését.

A meder szélessége itt már nyolcvanlábnyira rúgott, úgyhogy fáradságos feladat lett volna úszva átkelni rajta. Pencroff azonban az imént még váltig hetvenkedett, hogy legyűri a nehézségeket: nos, itt az alkalom, szavának állhat.

A telepeseknek be kellett vallaniok, alaposan kimerültek. Az aznapi menetelés szokatlanul hosszúra nyúlt, és a léggömb megtalálása éppenséggel nem adott rá alkalmat, hogy kezüket, lábukat pihentessék. Erősen hazakívánkoztak hát a Gránitpalotába, hogy végre megvacsorázzanak, és nagyot alhassanak; ha a tervezett híd áll már, negyedóra sem kellene a hazajutáshoz.

Igen sötét éjszaka lett. Pencroff nekigyürkőzött, hogy valóra váltsa ígéretét, és valamilyen tutajfélét tákoljon össze az átkeléshez. Kiválasztott két erre a célra alkalmasnak látszó törzset a part közelében, majd Nab is meg ő is baltával nekiesett a fák tövének.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett a folyópart szélén üldögélt; várták, nem kell-e segítség a két favágónak, Harbert pedig kissé távolabb föl s alá téblábolt a parton.

Amint a fiú fölfelé sétált a folyó mentében, egyszer csak megtorpant, majd hanyatt-homlok visszarohant, és a Hála-folyóra mutatva hangosan fölkiáltott:

- Valamit hoz a víz! Mi lehet az?

Pencroff félbehagyta a fadöngetést, odanézett, és mozgó tárgy körvonalait fedezte föl a vakhomályban.

- Csónak! - mondta.

Mindnyájan odafutottak, és nagy ámulatukra csakugyan azt látták, hogy a folyó árja valamilyen vízi járművet sodor magával.

- Hahó, csónakosok! - bömbölte Pencroff torkaszakadtából, mintha most is a tengeren volna; az eszébe sem jutott, hogy ez alkalommal tanácsosabb volna csöndesebben viselkednie.

Semmi válasz. A ladik egyre közeledett, talán tízlépésnyire lehetett, amikor a tengerész fölujjongott:

- De hiszen ez a mi pirogunk! Eltépte kötelét, az áradat pedig idáig sodorta! Épp kapóra jön!

- A mi pirogunk?... - mormolta a mérnök.

Pencroff nem tévedett. Valóban az ő kéregnaszádjuk közeledett; alighanem elszakadt a tartókötele, és gazdátlanul lecsurgott a Hála-folyó forrásától egészen idáig! Gyorsan meg kell hát állítaniok, mielőtt a folyóvíz sebes áramlása magával ragadná a torkolaton túl, a nyílt tengerre; Nab és Pencroff tüstént fölkapott egy-egy hosszú póznát, és ügyesen kihalászták a ladikot.

A pirog a parthoz simult. A mérnök lépett bele elsőnek, megtapogatta a kötél végét, és megállapította, hogy valóban elkopott, nyilván miközben a sziklákhoz dörzsölődött.

- Szó, ami szó - dünnyögte az újságíró, Cyrus Smithhez fordulva -, ez az eset...

- ...kissé furcsa! - fejezte be a mondatot a mérnök.

Akár furcsa, akár nem, annyi bizonyos, hogy a ladik éppen jókor érkezett. Harbert, Nab és Pencroff is beszállt. Ők csöppet sem kételkedtek abban, hogy a kötél a sziklákon kopott-e el. Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy a pirog éppen abban a pillanatban bukkant föl a vízen, amikor a telepesek ott álltak a parton, és magukhoz húzhatták: negyedóra múlva ugyanis óhatatlanul kiszalad a tengerre, és egyszer s mindenkorra elvész.

Ha a telepesek hittek volna a tündérmesék jó szellemeiben, most arra kellett volna gondolniok, hogy természetfölötti lény jár-kel a szigeten, és a hajótöröttek szolgálatába állítja varázshatalmát!...

Néhány erős evezőcsapás, és a telepesek a Hála-folyó torkolatához értek. A ladikot a Kémény közelében kivontatták a fövényre, aztán elindultak a Gránitpalota kötélhágcsója felé.

Ám ebben a pillanatban Top hirtelen dühös ugatásban tört ki, Nab pedig, aki az alsó hágcsófokot kereste a sziklafal tövében, ijedten fölkiáltott...

Eltűnt a kötéllétra.

Cyrus Smith szótlanul megállt. Társai a falat tapogatták a sötétben, hátha a szél sodorta arrébb a kötéllétrát; aztán a földön keresgéltek, mert, talán valahogy leoldódott fentről... A hágcsónak azonban végképp nyoma veszett. Megeshetett, hogy egy hirtelen szélroham a fal közepe táján kiugró pihenőre csapta föl - ezt azonban lehetetlenség megállapítani éjnek évadján.

- Ha ez tréfa, akkor nagyon rossz tréfa! - kiáltotta méltatlankodva Pencroff. - Az ember holtfáradtan érkezik haza, és nem találja a lépcsőt, hogy a szobájába jusson! Ezzel akarnak megnevettetni? Nem, ennek a fele sem tréfa!

Nabnek a szava is elállt, csak néhány tagolatlan kiáltás tört elő a torkából.

- Pedig ma szélcsendes napunk volt! - jegyezte meg Harbert.

- Kezdem úgy találni, hogy egyre különösebb dolgok történnek itt a Lincoln-szigeten! - fakadt ki Pencroff.

- Különös dolgok? - kérdezte Gedeon Spilett. - Nem, Pencroff, ennél az esetnél semmi sem egyszerűbb. Amíg nem voltunk itthon, valaki elfoglalta a lakásunkat, és fölhúzta maga után a hágcsót.

- Valaki?! - hördült föl a tengerész. - De hát kicsoda?...

- Az a vadász, aki meglőtte a pekarit - felelte az újságíró. - Az a sörét mindent megmagyaráz.

Pencroff kacskaringósat káromkodott, mert már elhagyta a béketűrés, aztán így zsörtölődött:

- No jó, ha van valaki odafönn, hát fölkurjantok neki! Remélem, lesz benne annyi becsület, hogy válaszoljon.

És mennydörgő hangján nyújtottan elordította magát, a sziklafal pedig robajló visszhanggal felelt a kiáltásra:

- Hahó-ó-ó!

A telepesek füleltek, és úgy rémlett nekik, hogy a gránitpalota magasságából valamilyen ismeretlen eredetű, rikácsoló, csúfondáros nevetésféle hallatszik. Semmi egyéb. Pencroff újra meg újra rákezdett a harsogásra, de hiába.

Ami itt történt, az valóban elképesztette volna a világ legegykedvűbb embereit is, márpedig a telepesek éppenséggel nem lehettek egykedvűek. Helyzetükben minden váratlan fordulat súlyos következményekkel járhatott, és hét hónapja, mióta szigetlakókká váltak, nem találkoztak ilyen megdöbbentő esettel.

Akármi történt is, most ott toporogtak tanácstalanul a Gránitpalota lábánál, az események annyira megrázták őket, hogy szinte még fáradtságukról is megfeledkeztek, nem tudták, mit gondoljanak, mihez fogjanak; hasztalanul faggatták egymást, feleletet egyikük sem adhatott; agyukban képtelennél képtelenebb föltevések kergetőztek. Nab csalódottnak érezte magát, és váltig siránkozott, hogy nem juthat vissza a konyhájába; ami annál szomorúbban hangzott, mert útravalójuk kifogyott, és ebben a pillanatban semmiképpen sem pótolhatták.

- Barátaim - szólalt meg végül Cyrus Smith -, nem tehetünk egyebet, mint hogy bevárjuk a reggelt, és akkor majd a körülményeknek megfelelően cselekszünk. Addig is gyerünk a Kéménybe. Ott fedél alatt tölthetjük az éjszakát, és ha vacsoránk nincs is, legalább alhatunk egyet.

- De hát ki lehet az az arcátlan fickó, aki ezt a kutyakomédiát játssza velünk?! - füstölgött Pencroff, és sehogyan sem bírt napirendre térni a kaland fölött.

Bárki lett légyen is az az "arcátlan fickó", nem maradt más hátra, mint visszabandukolni a kéménybe, és megvárni a hajnalt. Topnak mindenesetre megparancsolták, hogy őrködjék a Gránitpalota ablakai alatt, és ha Top parancsot kapott, akkor azt ellenkezés nélkül teljesítette. A derék kutya tehát ott maradt a gránitfal tövében, gazdája pedig társaival együtt a sziklák közé húzódott.

A telepesek kimerültek voltak ugyan, de nem mondana igazat, aki azt állítaná, hogy jól aludtak fövényből vetett derékaljukon. Egész éjszaka az új fordulat magyarázatán töprengtek: hiszen megtörténhetett, hogy a létra eltűnése csak a véletlen műve, s ebben az esetben másnapra alighanem kiviláglik az esemény természetes oka - de megeshetett az is, hogy emberi mesterkedés van a dologban; ilyen gondolatok tartották őket ébren, no meg a kényelmetlen fekhelyük. Bármi történt is azonban, akár ez, akár az, egyelőre csak annyi bizonyos, hogy szállásukat más foglalta el, ők pedig pillanatnyilag nem tudnak érvényt szerezni jogaiknak.

A Gránitpalota azonban nemcsak lakásuk volt, hanem egyben raktáruk is. Ott őrizték a telep minden fölszerelését, fegyverét, szerszámát, műszerét, lőszerét, az egész élelmiszerkészletet és még sok más egyebet. Ha ez mind elpusztult, a telepeseknek elölről kell kezdeniök mindent, és újra nekiállhatnak fegyvert és szerszámot gyártani. Súlyos eset! A nyugtalanság hol egyiküket, hol másikukat hajszolta ki a Kéményből, hogy utánanézzen, jól vigyáz-e Top az őrhelyén. Csak Cyrus Smith várakozott az ő szokott nyugalmával, noha belül tusakodott magával: az értelme elkeseredetten lázadozott az ellen, hogy teljességgel megmagyarázhatatlan eseményekkel áll szemben, és semmiképpen sem akart beletörődni abba, hogy akár fölötte, akár alatta, akár körülötte olyan hatalom működhetik, amelynek nem tudja a nevét. Gedeon Spilett maradéktalanul osztotta a mérnök nézetét, és fojtott hangon, hosszasan beszélgetett barátjával azokról az érthetetlen körülményekről, amelyek láttára józan eszük és minden tapasztalatuk cserbenhagyta őket. Mert az bizonyos, hogy valamilyen rejtelem lengi be ezt a szigetet - de hogyan fejtsék meg a titkot? Harbert sem tudta kiötleni, mi lehet a dolgok nyitja, legszívesebben Cyrus Smithhez fordult volna magyarázatért. Ami Nabot illeti, ő már elintézte magában a dolgot: úgy vélekedett, hogy mindez nem őreá tartozik, a gazdája pedig majd csak kitalál valamit; és ha az illemtudás nem tartja vissza, akkor a derék néger ugyanolyan nyugodtan aludt volna, akár otthon, gránitpalotabeli kényelmes ágyán.

Pencroff valamennyiüknél nagyobb dühbe gurult; a jóhiszemű ember valósággal tombolt haragjában.

- Valaki bolondját járatja velünk! - hajtogatta. - Én azonban, a kutyafáját, nem szeretem az ilyen rossz vicceket, és annyit mondok, jaj lesz annak a mókamesternek, ha a markomba kaparintom!

Keleten alig pirkadt még az ég alja, amikor az állig fölfegyverzett telepesek már fölsorakoztak a parton, a sziklazátony peremén. Tudták, hogy a Gránitpalotát szemből éri a fölkelő nap, tehát már az első hajnali fények is megvilágítják a homlokzatát; és csakugyan, a zárt zsalugáteres ablakok rövidesen előtetszettek a növényfüggöny alól.

Nem látszott rajtuk semmi föltűnő, hanem amikor a telepesek megpillantották bejáratát, valamennyien fölkiáltottak: a távozásukkor gondosan bereteszelt ajtó most tárva-nyitva állt.

Valaki behatolt a Gránitpalotába! Semmi kétség immár.

Az ajtó küszöbén lógó felső hágcsó, amelynek alsó végét rendszerint a középső pihenőhöz erősítették, a helyén volt, az alsó kötéllétrát azonban fölhúzta valaki: most összegöngyölten feküdt a küszöbön. Napnál is világosabb, hogy a betolakodók így akartak védekezni minden meglepetés ellen.

De hogy kik azok a betolakodók, és hányan vannak, azt nem lehetett tudni, mert egyikük sem mutatkozott, sem az ajtóban, sem az ablakokban.

Pencroff harsányat kurjantott.

Semmi válasz.

- Csirkefogók! - fakadt ki elkeseredve. - Tessék! Nyugodtan alszanak, mintha csak a saját ágyikójukban szundikálnának! Hahó! Kalózok, banditák, tengeri rablók, John Bull^[75] fattyai!

Ha Pencroff, mint amerikai polgár, valakit "John Bull fattyának" becsmérelt, annak a legvaskosabb sértést akarta a szemébe vágni: ennél gorombább gyalázkodást nem is ismert.

Ekkorra már megvirradt, s a Gránitpalota homlokzatát fénybe borították a napsugarak. De kívül is, belül is minden néma volt és mozdulatlan.

A telepesek az imént még azon töprengtek, van-e valaki a Gránitpalotában, most azonban a hágcsó helyzete eloszlatta minden kételyüket: igen, egészen bizonyos, hogy akik elfoglalták otthonukat, bárkik is azok, még nem távozhattak el onnan. Valahogyan a közelükbe kell férkőzni - de hogyan?

Harbertnek hirtelen remek ötlete támadt: zsineget köt egy nyílvessző végére, és a nyilat a küszöbről lecsüngő hágcsófokok közé lövi. Ezzel a zsinórral talán le lehet rántani a kötéllétrát a földre, hogy fölkapaszkodhassanak rajta a Gránitpalotába.

Okosabbat nyilvánvalóan nem tehettek, s a kísérletnek némi ügyességgel sikerülnie kellett. Az íjakat és nyilakat szerencsére a Kéményben őrizték a telepesek, és ugyanott negyven-ötven fonalnyi^[76] mályvarost zsineg is hevert a raktárban. Pencroff legombolyította, és végét egy jól tollazott nyílvesszőhöz csomózta. Aztán Harbert fölajzotta íját, és gondosan megcélozta a hágcsó lelógó alját.

Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Nab hátrébb vonult, hogy megfigyelje, mi folyik a Gránitpalota belsejében. Az újságíró az ajtónyílásra irányozta karabélya csövét.

Pendült az íj, a nyílvessző szisszenve kiröppent, és magával vonta a rákötött zsineget: pontosan célba talált, a két legalsó hágcsófok közé. A kísérlet sikerült.

Harbert ekkor megragadta a zsineg lenn maradt végét, hogy lehúzza a hágcsót, de szinte ugyanabban a pillanatban kar nyúlt ki az ajtón, elkapta a kötéllétrát, és villámgyorsan berántotta a Gránitpalotába.

- Gazfickók, bitangok, pernahajderek! - rivallt föl a tengerész. - Ha puskagolyó hiányzik a boldogságotokhoz, sose féljetek, tüstént megkapjátok azt is!

- De hát kicsoda az ottan? - kérdezte Nab.

- Hogy kicsoda? Hát nem láttad?...

- Nem én.

- Majom az istenadta! Makákó, mandrill, orangután, pávián, gorilla, cerkóf, csimpánz, vagy mit tudom én, milyen fajta! Ezek foglalták el a lakásunkat: amíg a szigetet jártuk, fölcsimpaszkodtak a hágcsón!

Ebben a pillanatban, szinte a tengerész szavainak igazolásaképpen, öt-hat négykezű^[77] jelent meg az ablakokban, miután lekapták a zsalugátereket, és ezernyi torz mozdulattal és fintorral üdvözölték a Gránitpalota igazi lakóit.

- Lám, tudtam én, hogy gúnyt űztek belőlünk! - füstölgött Pencroff. - De az egyik mókamester most megfizet a többi helyett!

A tengerész vállához kapta a puskáját, sebtiben célzott és tüzelt. A majmok egyszerre eltűntek, kivéve egyet, amelyik halálra sebzetten zuhant alá a fövényre.

Ez a nagy termetű majom - egy pillanatig sem látszott kétségesnek - a négykezűek rendjébe tartozott. Csimpánz lehetett, orangután, gorilla vagy gibbon, mindenesetre az emberszabású majmok családjából való: ekként azokat a majmokat nevezik, amelyek leginkább hasonlítanak az emberre. Harbert figyelmesen szemügyre vette, és kijelentette, hogy orangután, márpedig tudjuk, hogy a fiú értett az állattanhoz.

- Pompás állat! - kiáltott föl Nab.

- Hát ha tetszik, csak gyönyörködjél benne! - felelte Pencroff. - Csakhogy még mindig nem tudom, hogyan jutunk be a lakásunkba!

- Harbert jó céllövő - mondta az újságíró -, legjobb, ha fogja az íját, és újra megpróbálja eltalálni a hágcsót...

- No jó, de ezek ravasz majmok ám - fortyant föl Pencroff -, és most merő galádságból nem állnak ki az ablakba, nem lődözhetjük hát le őket... Jaj, ha arra gondolok, mekkora kárt tesznek ezalatt a szobákban, a raktárban!...

- Türelem, türelem! - intette Cyrus Smith. - Csak nem tarthatnak minket sokáig sakkban ezek az állatok!

- Én csak akkor nyugszom meg, ha már itt látom őket a földön - felelte a tengerész. - Aztán meg tudja-e, Smith úr, hány tucatra való tréfacsináló garázdálkodik odafönn?

Erre bizony nehéz lett volna válaszolni; ami pedig azt az ötletet illeti, hogy a fiú folytassa a lődözést, attól ugyan már nem sok eredményt várhattak, mert a hágcsó fokai az ajtón belül feküdtek, és amikor Harbert ismét célba talált, és megrántotta a zsineget, csak a zsinór szakadt el, a kötéllétra meg sem moccant.

A telepesek most már igazán zavarba estek. Pencroff paprikapirosan dühöngött. A helyzetnek kétségkívül megvolt a mulatságos oldala, de a tengerész sehogyan sem akarta tréfára venni a dolgot, és megátalkodottan mérgelődött. Abban egyikük sem kételkedett, hogy végül is visszafoglalják lakóhelyüket, és kiűzik onnan a betolakodókat. De mikor és hogyan? - erre nem tudták a választ.

Két óra telt el, ám a majmok nem mutatkoztak; de még mindig ott rostokoltak a Gránitpalotában; csak időnként siklott el egy-két majompofa vagy majommancs az ajtó vagy az ablak előtt - ezekre mindannyiszor záporoztak a puskalövések.

- Rejtőzzünk el - tanácsolta ekkor a mérnök. - Ha a majmok azt hiszik, hogy elmentünk, talán újra előbújnak. Gedeon Spilett és Harbert pedig álljon lesbe a sziklák mögött, és tüzeljen, mihelyt egy is kidugja a képét.

A telepesek végrehajtották a mérnök utasításait; az újságíró és Harbert - a kis csoport mesterlövészei - lőtávolságban helyezkedtek el a Gránitpalota előtt, de úgy, hogy a majmok ne láthassák őket. Nab, Pencroff és Cyrus Smith ezalatt átvágott a fennsíkon, és behatolt az erdőbe, hogy néhány vadat ejtsen, mert közben elérkezett már az ebéd ideje is, de még mindig nem akadt semmilyen ennivalójuk.

A vadászok jó félóra múltán néhány szirti gerlével tértek vissza, és zsákmányukat jól-rosszul megsütötték a parton. Időközben egyetlen majom sem mutatkozott.

Gedeon Spilett és Harbert csatlakozott a többiekhez, hogy megebédeljenek, de Top továbbra is ott strázsált az ablakok alatt. Ebéd után az újságíró a fiúval együtt újra visszatért leshelyére.

Újabb két óra telt el, a helyzet azonban még mindig nem változott. A négykezűek semmiféle életjelt nem adtak: mintha csak eltűntek volna; de valószínűbbnek látszott, hogy megriadtak társuk halálától és a puskadörrenésektől, és most rémületükben némán meghúzódnak a Gránitpalota szobáinak mélyén vagy éppen a raktárban. És ha telepesek a raktárban levő kincseikre gondoltak, akkor - bármennyit csitítgatta is őket a mérnök - béketűrésük hovatovább heves bosszúságra fordult, s az igazat megvallva, teljes joggal.

- Hát ez már csakugyan ostoba helyzet - fakadt ki ekkor az újságíró -, hiszen ennek így sohasem szakad vége!

- Valahogyan mégiscsak ki kell kergetnünk ezeket a bitangokat! - horkant föl Pencroff. - Ellátjuk a bajukat, ha húszan vannak is! Igen ám, de ahhoz meg is kéne verekednünk!... Az irgalmát! Hát igazán nincs rá mód, hogy följussunk hozzájuk?

- De van! - vágta rá a mérnök, akinek hirtelen ötlet villant át az agyán. - Egy módja volna...

- Egy? - kérdezte Pencroff. - No jó, ha nincs több, nyilván ez a legjobb! És mi volna az?

- Próbáljunk meg leereszkedni a Gránitpalotába a régi víznyelőn keresztül - felelte a mérnök.

- Hej, ezer ördög! - rikkantotta Pencroff. - Hogy ez nekem nem jutott eszembe!

Valóban, a telepesek csakis ezen az úton hatolhattak be a Gránitpalotába, hogy ott megküzdjenek a majomhordával, és kiűzzék otthonukból a betolakodókat. Igaz, hogy a víznyelő csatorna száját összecementezett kőfal zárja le, s ezt most föl kell áldozniok, de sebaj, majd újra megépítik, amit leromboltak! Cyrus Smith szerencsére nem valósította meg azt a tervét, hogy a tó mesterségesen földuzzasztott vizével leplezze a lefolyó nyílását, mert ebben az esetben a behatolás sok időt vett volna igénybe.

Dél is elmúlt, amikor az állig fölfegyverzett, csákánnyal, feszítővassal fölszerelt telepesek elhagyták a Kéményt, és elvonultak a Gránitpalota ablakai alatt, Topra pedig ráparancsoltak, maradjon ott és őrködjék tovább; ők maguk pedig nekikészültek, hogy a Hála-folyó bal partján vezető úton fölkapaszkodjanak a Kilátó-fennsíkra.

Nem tettek meg azonban ötven lépést sem, amikor fölfigyeltek a kutya dühös ugatására. Top csaholása kétségbeesett segélykiáltásnak hangzott.

Megtorpantak.

- Fussunk! - kurjantotta Pencroff.

Lélekszakadva rohantak le a folyóparton.

Alig értek a kanyarodóhoz, máris látták, hogy a helyzet időközben gyökeresen megváltozott.

Csakugyan, a majmok, mintha ismeretlen okból hirtelen rémület fogta volna el őket, hanyatt-homlok igyekeztek eliszkolni. Kettő-három közülük légtornászok ügyességével kúszott és szökellt egyik ablakból a másikba. Eszükbe sem jutott, hogy leeresszék a hágcsót, pedig azon könnyűszerrel lemászhattak volna: a menekülésnek erről a módjáról nyilvánvalóan riadalmukban megfeledkeztek. Nemsokára öten-hatan is biztos célpontot mutattak, a telepesek pedig éltek az alkalommal, szaporán tüzeltek. Egyik-másik majom fájdalmas rikácsolással, sebesülten vagy holtan roskadt vissza a szobába. Többen lezuhantak a partra, és estükben agyonzúzódtak; néhány perc múltán a telepesek már föltételezhették, hogy nincs több élő négykezű a Gránitpalotában.

- Hurrá! - bömbölte Pencroff. - Hurrá! Hurrá!

- Korai még az örömujjongás! - jegyezte meg, Gedeon Spilett.

- Már miért? Hiszen legyőztük őket! - felelte a tengerész.

- Ez igaz, de a lakásunkba azért még mindig nem juthatunk föl.

- Akkor hát gyerünk a víznyelőhöz! - indítványozta Pencroff.

- Kétségkívül, nincs más hátra - mondta a mérnök. - Mindamellett sokkal jobb lett volna...

Ebben a pillanatban, mintegy válaszul Cyrus Smith szavaira, a hágcsó az ajtó küszöbére siklott, aztán legöngyölődött, és végiggördült a homlokzaton, egészen a földig.

- Híjnye, azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! Ez aztán a cifra eset! - kiáltott föl a tengerész, és a mérnökre sandított.

- Túlontúl cifra! - mormolta a mérnök, és már sietett is, hogy elsőként kapaszkodjék föl a kötéllétrán.

- Vigyázzon, Cyrus úr - szólt utána Pencroff -, hátha van még odafönn néhány pávián...

- Majd meglátjuk - felelte a mérnök, és megállás nélkül igyekezett föl a hágcsón.

Társai valamennyien követték, és kisvártatva mind fölértek az ajtó küszöbéig.

Átkutatták a lakás minden zegét-zugát. Sem a szobákban, sem a raktárban nem találtak olyasmit, amitől a majomhorda annyira megriadhatott.

- Az ám, és a hágcsó?! - kapott észbe a tengerész. - Hol az a derék úriember, aki leeresztette minékünk?!

Ebben a pillanatban fülhasogató ordítás hallatszott, és egy jókora majom rontott a terembe: eddig, úgy látszik, a folyosón bujkált, Nab kergette elő rejtekhelyéről.

- Hej, te bandita! - kiáltotta Pencroff.

És baltájához kapott, hogy kettéhasítsa az állat koponyáját, Cyrus Smith azonban föltartóztatta.

- Ne bántsa, Pencroff - szólt rá.

- Micsoda?! Méghogy én irgalmazzak ennek az emberevő szerecsennek?!

- Igen! Ő dobta le nekünk a hágcsót!

A mérnök ezt olyan különös hangsúllyal jelentette ki, hogy szinte nem is tudták, komolyan gondolja-e, vagy csak tréfából mondja.

A telepesek azonban mégiscsak rávetették magukat a majomra; az derekasan védekezett, de végül is győzött a túlerő, a telepesek leteperték és gúzsba kötözték a jól megtermett állatot.

- Phű, ez nehéz munka volt! - zihálta Pencroff. - És most mit kezdünk vele?

- Jó lesz inasnak! - felelte Harbert.

A fiú egyáltalán nem tréfált. Tudta, hogy a négykezűeknek ez az értelmes fajtája mennyi mindenre használható.

A telepesek ekkor a majom köré csoportosultak, fölébe hajoltak, és alaposan szemügyre vették. Az emberhez legközelebb álló fajták egyikéhez tartozott, arcéle nem sokban különbözött bizonyos ausztráliai bennszülöttekétől vagy a hottentottákétól. Orangután volt, és hiányzott belőle a pávián vadsága, a makákó szeleburdisága, a csimpánz tisztátalan természete, a törökmajom ingerlékenysége és a kutyafejű majom ösztönös rosszindulata. Az emberszabású majmok e fajtájának sok tulajdonsága szinte már emberi értelemről tanúskodik. Házimunkára is betanítható, fölszolgál az asztalnál, kitakarítja a szobát, kikeféli a ruhát, fényesre dörzsöli a cipőt, ügyesen bánik késsel-villával, sőt a bort sem veti meg... éppúgy felönt a garatra, akár kétlábú, tollatlan gazdái. Tudjuk, hogy Buffonnak^[78] is volt egy ilyen orangutánja, és a majom hosszú időn át hűségesen és buzgalommal szolgálta a nagy tudóst.

A majom béklyóba verve feküdt a Gránitpalota nagytermének padlóján, jól fejlett, tagbaszakadt jószág, hat láb magas, csodálatosan arányos testű, széles mellkasú, közepesem nagy fejű, kerek koponyájú, turcsi orrú, sima, lágy és fényes szőrzetű; arcszöge mintegy hatvanöt fokot zárt be - egyszóval az emberszabású majmok egyik tökéletes példánya jutott a telepesek fogságába. Emberi szemnél valamivel kisebb szemében élénkség, ész, értelem csillogott; fehér fogsora csakúgy ragyogott bajusza alatt, és kurta szakálla mogyoróbarnán göndörödött.

- Jóképű fickó! - állapította meg Pencroff. - Csak tudnám, milyen nyelven beszél, szívesen váltanék vele egy-két szót!

- Igaz az, amit az imént hallottam? - tudakolta Nab a gazdájától. - Csakugyan inast faragunk belőle?

- Azt bizony, Nab - felelte mosolyogva a mérnök. - De azért ne légy rá féltékeny!

- Azt hiszem, kitűnő háziszolga lesz belőle - tette hozzá Harbert. - Fiatalnak látszik, tehát könnyen idomítható; nem lesz rá szükség, hogy erőszakkal kényszerítsük engedelmességre, vagy hogy kihúzzuk éles szemfogait, mint hasonló esetben szokásos. Ha jól bánunk vele, előbb-utóbb ragaszkodni fog hozzánk.

- Persze hogy jól bánunk vele! - fogadkozott Pencroff, mert úgy látszik, már elillant belőle a "mókamesterek" ellen támadt harag.

Odalépett az orangutánhoz.

- No, hékás - kérdezte gyöngéden -, hogy érzed magad?

Az orangután kurta dörmögéssel felelt, és ez nem is hangzott barátságtalanul.

- Beállsz-e hát a mi kompániánkba? - érdeklődött a tengerész. - Elszegődöl-e Cyrus Smith úr inasának?

A majom újabb morgást hallatott - akár beleegyezésnek is érthették.

- Figyelmeztetlek ám: bért nem kapsz, csak teljes ellátást! Beéred vele?

Az orangután harmadszor is helybenhagyólag makogott.

- Kissé egyhangú ez a társalgás - jegyezte meg Gedeon Spilett. - Szűkszavú a legény...

- Az a jó - felelte Pencroff -, nincs rosszabb, mint a szószátyár inas.

Aztán ismét a majomhoz fordult.

- Nos, értesz, fiacskám? Egyelőre nincs fizetség, semmit sem kapsz, később azonban, ha kiálltad a próbaidőt, és elégedettek leszünk veled, megduplázzuk a semmit!

Így történt, hogy a telepesek társasága új taggal gyarapodott; úgy számítottak, hogy jó hasznát veszik, nem egy szolgálatra alkalmas lesz. Mindenekelőtt azonban nevet kellett adniok az új inasnak, Pencroff pedig azt kérte, hadd hívják ezt az orangutánt egy régi majma emlékére Jupiternek, vagyis röviden Jupnak.

Ezzel aztán Jup mestert minden további teketória nélkül be is iktatták gránitpalotabeli hivatalába.

A Lincoln-szigeti telepesek tehát visszafoglalták otthonukat, nem kellett áttörniök az egykori víznyelő csatornáján, s ezzel sok fölösleges kőművesmunkát takarítottak meg. Igazán szerencsés véletlen, hogy a majomhordát éppen abban a pillanatban fogta el a váratlan, de egyszersmind érthetetlen rémület, amikor a telepesek még nem jutottak messzire a Gránitpalotától. Talán megérezték, hogy most már hátulról fenyegeti őket erős támadás? Így kellett lennie, mert másként aligha magyarázható meg hirtelen fejveszett visszavonulásuk.

A telepesek az esti órákban az erdőbe szállították és ott elföldelték a majomhullákat; aztán nekifogtak, hogy helyrehozzák a betolakodók okozta rendetlenséget - a majmok ugyanis csak rendetlenséget okoztak, nem pedig kárt, mert jóllehet fenekestül fölforgatták a szobák berendezését, nem törtek el semmit sem. Nab begyújtott a tűzhelyen, és az éléskamra tartalék készleteiből hamarosan tápláló vacsorát tálalt föl, a telepesek pedig derekasan nekiláttak a falatozásnak.

Jupról sem feledkeztek meg, s őkelme pompás étvággyal fogyasztotta a telep bőségesen feltöltött raktárából előkerült fenyőmandulát és caladiumgumókat. Pencroff a majom karjáról leoldozta a köteléket, de tanácsosabbnak vélte, ha lábát mindaddig nem szabadítja meg a béklyótól, amíg az állat végképpen kezessé nem szelídül.

Aztán lefekvés előtt Cyrus Smith és társai az asztal körül üldögélve megbeszélték néhány hamarosan valóra váltandó tervüket.

Mind közt a legfontosabbnak és legégetőbbnek azt tartották, hogy hidat verjenek a Hála-folyón, s ezzel közvetlen összeköttetést létesítsenek a sziget déli fertálya és a Gránitpalota közt; aztán karám építése következett, muflonok vagy más gyapjas állatok számára, amelyeket majd még el kell fogniok.

Mind a két terv a ruházkodás gondjának enyhítését szorgalmazta, mert ez volt most a legsürgetőbb. A híd a léggömb selyemburkának hazaszállítását könnyíti meg, a karámbeli jószágok pedig gyapjat szolgáltatnak a téli öltözékhez.

Ami a karámot illeti, Cyrus Smith úgy tervezte, hogy a Vörös-patak forrásánál hozza létre, mert a kérődzők ott állandóan friss és bőséges táplálékot találhatnak a legelőkön. A Kilátó-fennsíkról a forrásvidékig vezető utat úgy-ahogy megtisztították már, tehát valamilyen targoncával vagy szekérrel - mindenesetre teherbíróbb járművel, mint a mostani - kényelmes fuvarozás ígérkezett rajta, különösen ha addig igásjószágra is sikerül szert tenniük.

Abból semmi baj sem származhatott, ha a karám távol fekszik a Gránitpalotától, a baromfiudvarral azonban egészen más a helyzet, s erre Nab hívta föl társai figyelmét. És valóban a dolgok rendje az, hogy a baromfiudvar a szakács keze ügyébe essék, erre a célra pedig különb helyet keresve sem lehetett volna találni, mint a tópartnak azt a részét, ahová valamikor a víznyelő szája nyílt. Azon a helyen a vízimadarak éppúgy meglelik a természetükhöz illő környezetet, mint a többi szárnyas; a legutóbbi kiránduláson fogott tinamupár lesz az első kísérleti alany, azt ő példájukból derül majd ki, hogy sikerül-e a vízimadarak háziasítása.

Másnap - november 3-án - megkezdődtek az új munkálatok; először a hídépítéshez fogtak, s ehhez a fontos tevékenységhez minden dolgos kézre szükség volt. Az ismét ácsokká vedlett telepesek fűrészt, baltát, vésőt, kalapácsot vetettek a vállukra, és a hágcsón leereszkedtek a fövényre.

Pencroffnak azonban ott eszébe jutott valami.

- Mit csinálunk akkor - kérdezte -, ha Jup mesternek az a bolondos ötlete támad, hogy ismét fölhúzza a hágcsót, amelyet tegnap délután olyan udvariasan lebocsátott nekünk?

- Rögzítsük le a létra alsó végét - javasolta Cyrus Smith.

A telepesek két vastag karót vertek a fövénybe, és azokhoz erősen hozzáhurkolták a kötéllétra alsó fokát. Aztán fölkapaszkodtak a Hála-folyó bal partjára, és csakhamar megérkeztek a kanyarulathoz.

Ott megálltak, és vizsgálni kezdték a talajt, hogy alkalmas-e hídverésre. A hely minden tekintetben alkalmasnak látszott. Valóban, a déli tengerszegélyen minap fölfedezett Léggömb-kikötő mindössze három és fél mérföldnyire feküdt attól a ponttól, és úgy vélték, könnyűszerrel törnek majd kocsiközlekedésre megfelelő utat a tervbe vett hídtól a Léggömb-kikötőig, hogy ezzel is meggyorsítsák a közlekedést a Gránitpalota és a sziget déli széle közt.

Cyrus Smith ekkor ismertette társaival azt az igen egyszerű, de nagyon hasznos tervét, amelyen már jó ideje gondolkozott. Elhatározta, hogy a Kilátó-fennsíkot teljességgel elkülöníti a sziget többi részétől, és ezzel egyszer s mindenkorra mentesíti a négylábúak és négykezűek minden támadásától. Ha a terv megvalósul, akkor a Kéménybe, a baromfiudvarba és általában a fennsík északi részére egyetlen fosztogató sem teheti be a lábát.

A terv véghezvitele igen egyszerűnek ígérkezett; és lássuk, hogyan okoskodott a mérnök.

A fennsíkot három oldalán már amúgy is - részint természetes, részint mesterséges - állóvíz vagy folyóvíz védelmezi:

északnyugaton a Grant-tó, az egykori víznyelő csatorna torkolatára támaszkodó szöglettől a tó keleti partján robbantott mesterséges csurgóig;

északon a gránitkáva nyílásától a tengerpartig az új folyó, amely a zuhatag fölött a fennsíkon és a zuhatag alatt a tengerparton időközben kivájta már a maga medrét; ennek a folyónak az ágyát éppen csak ki kell mélyíteni, hogy az állatok ne tudjanak átgázolni rajta;

keleten a tenger, a fent említett mesterséges folyócska torkolatától a Hála-folyóig;

végül pedig délen, a Hála-folyó torkolatától addig a kanyarulatig, ahol a telepesek most készülnek hidat verni - maga a Hála-folyó.

Csak a fennsík nyugati oldala védtelen még, a folyó sarkantyújától a tó déli csücskéig egy mérföldnél rövidebb távon bármilyen kóbor állat betévedhet a fennsíkra. Ám mi sem könnyebb, mint széles, mély árkot ásni, és abba beleereszteni a tó vizét, úgyhogy a tó vízfölöslege attól fogva nem egy csurgón ömlik ki, hanem két csatorna közt oszlik meg, és ez a második csatorna a Hála-folyóba vezet. A tó szintje kétségkívül ismét alábbszáll valamelyest, ha még egy helyen megcsapolják a medrét, de Cyrus Smith kiszámította, hogy a Vörös-patak tekintélyes vízmennyiséggel pótolja ezt a különbözetet, tehát a terv megvalósítható.

- A Kilátó-fennsík eszerint valóságos szigetté válik - fejezte be előadását a mérnök -, minden oldalról víz határolja majd, és a Hála-folyón most építendő hídon kívül csak a vízesés alatt és fölött vert két palló, valamint a tervezett árok fölött és a Hála-folyó bal partján fölállítandó két kis egyívű híd köti össze birtokunk többi részével. Mármost ha ezeket a hidakat és pallókat úgy szerkesztjük meg, hogy fölvonhassuk valamennyit, akkor a Kilátó-fennsíknak nem kell több rajtaütéstől tartania.

Cyrus Smith hevenyészetten fölvázolta a fennsík térképét, hogy ötletét szemléltetően társai elé tárja. Azok minden részletében megértették, és egyhangúlag el is fogadták a tervet, Pencroff pedig ácsszekercéjét feje fölött lóbálva harsányan kurjantotta:

- Hajrá, hídverők! Dologra föl!

Valóban, ezt a munkát kellett legsürgősebben elvégezniök! A telepesek alkalmas építőanyagot kerestek, sorra döntötték ki a megfelelő fatörzseket, és lefűrészelték róluk az ágakat; az egyikből gerendát faragtak, a másikból vékonyabb-vastagabb deszkákat hasogattak. Úgy tervezték, hogy a hidat megrögzítik a Hála-folyó jobb partjára támaszkodó felén, míg a bal partra eső részét elmozdíthatóvá építik, ellensúllyal látják el, hogy alkalomadtán éppúgy fölbillenthessék, mint a zsilipek fölött vezető fölvonóhidakat.

Magától értetődik, ez tekintélyes munkának ígérkezett, és nyilvánvaló, hogy ha mégoly szakértelemmel végzik is, igencsak sok időt vesz majd igénybe, hiszen a Hála-folyó medre még ott is legalább nyolcvan láb széles. Először is cölöpöket kellett a folyó ágyába verniük, hogy azok tartsák a híd szilárd lapját, az úgynevezett "hídpályát", ehhez pedig cölöpverő kost kellett ácsolniok; a telepesek két ívet szándékoztak építeni, hogy ezzel is megnöveljék a híd teherbírását.

Szerencséjükre sem famegmunkáló szerszámokban, sem pedig a szerkezet merevítésére szolgáló vas alkatrészekben nem láttak hiányt, a kiváló szaktudású mérnök pedig csodálatos találékonysággal értett ezekhez a feladatokhoz, de társainak odaadó buzgalma is hozzájárult a sikerhez; a telepesek rátermett mesterembernek bizonyultak valamennyien, hiszen a szigeten töltött hét hónap folyamán szükségképpen nagy kézügyességre tettek szert. Szóvá kell tennünk, hogy Gedeon Spilett éppenséggel nem volt köztük a legügyetlenebb, sőt sok tekintetben fölvette a versenyt még magával a tengerésszel is, aki váltig hajtogatta:

- Igazán nem hittem volna, hogy egy egyszerű hírlaptudósító erre is képes!...

A Hála-folyó hídjának építése kerek három hétig tartott, s eközben a telepeseknek egyetlen pillanatnyi pihenőidejük sem maradt. A munkahelyükön ebédeltek, s mivel éppen gyönyörű idő járta, csak vacsorára tértek haza a Gránitpalotába.

Ebben az időszakban már megállapították, hogy Jup mester szemlátomást barátságot köt, és családias kapcsolatba kerül újdonsült gazdáival: állandóan rendkívül kíváncsi tekintettel bámulta őket. Pencroff mindazonáltal merő óvatosságból nem engedte még teljesen szabadon, meg akarta várni - igen helyesen -, amíg elkészülnek a tervbe vett munkálatok, és a Kilátó-fennsík vízövezete megakadályozza a majmot esetleges szökési szándékában. Máskülönben Top és Jup a legjobb barátságba keveredtek, és szívesen játszottak egymással, ámbár Jup némelykor túlságosan komolyra fordította a tréfát.

November 20-ára készen állt a híd. Billenőrészét megfelelő terhelés tartotta egyensúlyban, úgyhogy könnyen mozgott, egészen kis erőfeszítéssel is föllendíthették; ha nyitva állt, vége a jobb parti sáv utolsó keresztgerendájára támaszkodott, ez a keresztgerenda pedig húszlábnyi távolságra esett a billenőrész forgótengelyéről, a köztük levő hézag tehát szélesebb volt, semhogy bármilyen állat is átugorhatná.

A telepesek most már sort keríthettek arra, hogy megkeressék a léggömb burkát, amelyet annak idején csak kutyafuttában helyeztek biztonságba a parton; de hogy a Gránitpalotába hozhassák, a targoncát el kell húzniuk a Léggömb-kikötőig, s ezért előbb utat kell törniök a Vadnyugat-vadon sűrűjében. Ez pedig némi időt igényelt. Nab és Pencroff mindenekelőtt újra ellátogatott a kikötőbe; megállapították, hogy a "selyemraktár" semmiféle kárt sem szenvedett, a léggömböt ott lelték a barlangban, ahová begyömöszölték; a telepesek elhatározták hát, hogy mielőtt a szövetburkot hazaszállítanák, sürgősen befejezik a Kilátó-fennsíkon tervezett munkálatokat.

- Ha minden elkészül, a lehető legjobb körülmények közt létesíthetünk baromfiudvart - jegyezte meg Pencroff -, hiszen akkor sem a rókák látogatásától, sem más kártékony ragadozók támadásától nem kell hogy féltsük...

- Arról nem is szólva - tette hozzá Nab -, hogy megművelhetjük a fennsíkot, és megtelepíthetünk rajta néhány vadon termő növényt...

- És fölszánthatjuk, bevethetjük az új búzaföldet! - kiáltotta diadalmasan a tengerész.

A régi "búzaföld" - hála Pencroff gondos ápolásának gazdagon fizetett. Az elültetett egyetlen búzaszem beváltotta a mérnök jövendölését: csakugyan tíz kalászt termett; minden kalász nyolcvan-nyolcvan magot érlelt, tehát a telep máris nyolcszáz búzaszem tulajdonosának mondhatta magát - mégpedig hat hónap alatt! -, tehát az újdonsült földbirtokosok évi két aratásra számíthattak.

Ötven magot óvatosságból tartalékul eltettek, a többi hétszázötvenet pedig most ugyanolyan gonddal kellett elültetniök az új "szántóföldbe", akár az első szemet.

A mezőt fölszántották, aztán erős sövénnyel elkerítették: a sövényt magasra építették, és hegyes karókkal is megtűzdelték, hogy a négylábúak át ne szökhessenek rajta. Ami a madarakat illeti, azok elriasztására különféle zajos kereplők és rémületes madárijesztők szolgáltak - Pencroff csapongó képzeletének szülöttei. A hétszázötven búzaszemet akkor a telepesek szép egyenesre húzott, keskeny barázdákba vetették, minden egyebet a természetre bíztak.

November 21-én Cyrus Smith kijelölte a Grant-tó déli csücskétől a Hála-folyó kanyarulatáig tervezett árok vonalát: ennek az ároknak az lesz a feladata, hogy nyugat felől határolja a fennsíkot. A talaj két-három láb mélységig termőföld volt, az alatt gránit. Újból nitroglicerinhez kellett hát folyamodniok, a nitroglicerin pedig elkészült, és ezúttal is elvégezte a maga dolgát. Nem telt bele két hét, és máris tizenkét láb széles, hat láb mély árok húzódott a fennsík kemény sziklatalaján. Ugyanezzel az eszközzel új csurgót is robbantottak a tó kőperemébe, a víz pedig az új mederbe tódult, valóságos kis folyó lett belőle; a telepesek a Glicerin-patak nevet adták neki, a Hála-folyó pedig új mellékággal gyarapodott. A tó szintje, amint a mérnök megjósolta, valamelyest alábbszállt ugyan, az apadás azonban alig volt érezhető. Végezetül, hogy a körülzárt terület tökéletesen védett legyen, a telepesek jelentős mértékben kiszélesítették a fövényen át a tengerbe futó patak ágyát, a meder két falán pedig sövényfonadékkal rögzítették a homokot.

December közepére ezek a munkálatok is véglegesen befejeződtek, s attól fogva a Kilátó-fennsík mintegy négymérföldes kerületű, minden oldalán vízzel határolt, szabálytalan ötszöge tökéletesen védetté vált minden támadás ellen.

Egész december folyamán nagy volt a hőség. A telepesek mégsem akarták ezért elodázni terveik megvalósítását, és mert a baromfiudvar létesítése egyre sürgősebb lett, tüstént hozzá is fogtak a munka megszervezéséhez.

Mondanunk sem kell, hogy amióta a telepesek teljesen körülárkolták a Kilátó-fennsíkot, Jup mester visszanyerte aranyszabadságát. Gazdái mellől azonban nemigen tágított, a szökésre pedig éppenséggel semmi szándékot sem árult el. Jóindulatú, kezes jószág volt, de igencsak élénk és meglepően ügyes. Ha arra került sor, hogy meg kell mászni a Gránitpalota kötélhágcsóját, senki sem ért a nyomába! Sőt már bizonyos munkákra is vállalkozott: fakötegeket hurcolt, és cipelte a Glicerin-patak medréből kirobbantott köveket.

- Kőművesnek még nem kőműves, de majomnak már majom! - jegyezte meg Harbert, és ezzel tréfásan utalt arra, hogy a kőművestanoncoknak néhol "majom" a becenevük. És ha valaha illett kőművesinasra ez a név, ezúttal tökéletesen illett!

A baromfiudvar kétszáz négyzetyardnyi területet foglalt el a tó délkeleti partján. A telepesek nagy körültekintéssel választották ki az alkalmas helyet, sövényfalakat cövekeltek le köréje, és különféle ólakat ácsoltak a baromfiudvart majdnem benépesítő szárnyasoknak. Ágakból font, rekeszekre osztott fészerfélék voltak ezek; már csak lakóikra vártak.

Elsőként a tinamupár költözött be ide, és kisvártatva számtalan apró tinamucsibe kapirgált az újkeletű baromfiudvarban. Aztán fél tucat vadkacsa csatlakozott ehhez a madárcsaládhoz; ezek amúgy is a tóparton szerettek tanyázni leginkább. Néhányan közülük a kínai kacsák fajtájába tartoztak: szárnyuk legyezőszerűen nyílt szét, és élénk színű, csillogó tollazatuk vetekedett akár az aranyfácánéval is. Néhány nap múltán Harbert új szárnyaspárt fogott: két kereken ívelő és hosszú farktollazatú, pompás túzokot; csakhamar megszelídültek. Ami a pelikánokat, halászmadarakat, vízityúkokat illeti, azok maguk látogattak el a vízpartra, és önként tértek be a baromfiudvarba; némi civódás után az egész turbékoló, kurrogó, csipogó, kotkodácsoló társaság megbékült egymással, és a telep élelmiszer-ellátása szempontjából megnyugtató módon gyarapodott.

Cyrus Smith, aki ebben is teljességre törekedett, galambdúcot állított a baromfiudvar sarkába. Tucatnyi vadgerlét telepített beléje; ezek ugyan föl-fölröppentek a fennsík magas sziklaperemére, de gyorsan megszokták, hogy éjszakára visszatérjenek új otthonukba; mindenesetre több hajlamot mutattak arra, hogy háziállatokká idomuljanak, mint rokonaik, az örvös galambok, amelyek csak vad állapotukban szaporodnak.

Végre-valahára elérkezett az a pillanat, amikor nekiláthattak, hogy a léggömb selyméből fehérneműt készítsenek; merthogy jelenlegi alakjában őrizzék meg a burkot, majd pedig megtöltsék meleg levegővel, s ekként kíséreljék meg a menekülést az úgyszólván végeláthatatlan tenger fölött, ez legföljebb végszükség esetén lett volna indokolt, és Cyrus Smith, gyakorlati ember lévén, egyáltalán nem is gondolt effélére.

A burkot tehát a Gránitpalotába kellett szállítaniuk, s ezért a telepesek most azzal foglalkoztak, hogy kordéjukat könnyebben kezelhető alkalmatossággá alakítsák át. Ez sikerült is a jármű készen állt, éppen csak a motor hiányzott belőle!... Motor híján azonban megtette volna a ló is - csakhogy az sem akadt a szigeten. De vajon nem él-e itt valamiféle igavonásra fogható szarvasmarha, szamár vagy más kérődző? Ez volt a kérdés.

- Egy szó mint száz - morfondírozott Pencroff -, jó szolgálatot tenne valamilyen igavonó állat, addig is, amíg Cyrus úr gőzkocsit vagy mozdonyt készít nekünk... Mert annyi bizonyos, hogy egy szép napon vasút robog majd a Gránitpalotától a Léggömb-kikötőig, onnan pedig külön szárnyvonal visz a Franklin-hegy felé.

A derék tengerész őszintén hitt abban, amit mondott! Ó de nagyra nő a képzelet, ha éltetője a bizalom!

Ám hogy túlzásba ne essünk: ebben a pillanatban akármilyen közönséges, igába fogható négylábú is kielégítette volna Pencroff igényeit, és mivel a Gondviselés kegyeltje volt, nem is kellett sokáig sóvárognia utána.

Egy napon - december 23-án - Cyrus Smith és társai fölfigyeltek Nab kiáltozására és Top ugatására: úgy lármáztak, ahogy csak a torkukon kifért. A Kéménynél foglalatoskodó telepesek lóhalálában odarohantak, mert attól tartottak, valamilyen baj érte a négert és a kutyát.

Hogy mit láttak? Két szép nagy állat merészkedett be a fennsíkra, amelynek a hídjait aznap még nem vonták föl a telepesek. Cyrus Smith és társai első pillantásra lónak vagy legalábbis szamárnak nézték a két takaros jószágot; az egyik hím volt, a másik nőstény, s mindkettő kecses alakú; szőrzetük színe izabellasárga,^[79] lábuké és farkuké fehér, fejükön; nyakukon, törzsükön pedig párhuzamos, zebraszerű fekete csíkok húzódtak végig. Nyugodtan, a gyanakvás minden jele nélkül közeledtek, és élénk, érdeklődő szemmel csodálkoztak rá az emberekre, akikben még nem sejthették leendő gazdáikat.

- Hiszen ezek onaggák! - kiáltott föl Harbert. - Tudományos nevük pedig Asinus onager, vagyis vadszamár; átmenetet képeznek a zebra és a quagga közt!

- Mi különbözteti meg őket a szamártól? - kérdezte Nab.

- Az, hogy a fülük nem olyan hosszú, alakjuk pedig sokkal kecsesebb, mint a szamáré!

- Ha nincs ló, vadszamár is jó! - bölcselkedett Pencroff. - Ez az a motor, ami a kocsinkból hiányzik, ahogy Smith úr mondaná; következésképpen kapjuk el őket!

Hogy meg ne riassza a két állatot, a tengerész a magas fűben óvatosan a Glicerin-patak hídjához surrant, fölvonta a lengőpallót; a két onagga tehát foglyul esett.

Mármost mi történjék? Kerítsék kézre durván, pányvával a két szilaj jószágot, és idomítsák őket erőnek erejével? Nem! A telepesek úgy döntöttek, hogy néhány napig szabadon hagyják a jövevényeket, hadd kóboroljanak, hadd legelésszék a fennsík dúsan termő füvét; a mérnök pedig gyorsan istállót ácsoltatott össze a baromfiudvar közelében, s ott a két onagga jó, puha almot talált, és menedéket éjszakára.

A pompás vadszamárpár mozgási szabadsága egyelőre tehát tökéletesen megmaradt, a telepesek még attól is őrizkedtek, hogy közeledésükkel fölöslegesen riogassák őket. Az őserdők hatalmas arányaihoz szokott két onagga azonban, úgy látszik, szűknek találta a legelőt, mert hébe-hóba szemlátomást kedvük támadt elhagyni a fennsíkot. A telepesek megfigyelték, hogyan barangolja végig a két jószág az átlábolhatatlan vízövezet partjait, hallották éles szamárordításukat; látták, hogyan vágtáznak árkon-bokron át, hogy aztán ismét lecsillapultan, órák hosszat egy helyben rostokolva bámulják a rengeteg hatalmas szálfáit, amelyek közé hasztalan kívánkoznak vissza.

Eközben a telepesek nem töltötték tétlenül az időt: lószerszámot kovácsoltak, istrángot fontak növényrostból, utat törtek, és néhány nappal az onaggák elfogása után már nem csupán a szekér, zabla, hám, istráng várta készen az igásállatokat, hanem egyenes út is - helyesebben csapás - vezetett a Vadnyugat-vadonon át, a Hála-folyó torkolatától a Léggömb-kikötőig. Ezen az ösvényen már kényelmesen haladhatott a szekér; december végére járt, amikor először próbálkoztak a vadszamarakkal.

Pencroff addigra már magához édesgette az állatokat, úgyhogy azok a tenyeréből ettek, és ellenkezés nélkül tűrték a közellétét, ám amikor először kísérelte meg kocsiba fogni az onaggapárt, egyszeriben megbokrosodtak, alig bírta megfékezni őket. A telepesek azonban bizonyosra vették, hogy az állatok hamarosan beleszoknak új feladatukba, hiszen a vadszamarat - amely nem olyan makrancos, mint a zebra - tudvalevőleg gyakran hámba törik Dél-Afrika hegyvidékein, sőt Európa aránylag hűvösebb éghajlata alatt is sikerült meghonosítani néhány példányt.

Egy napon végre az egész társaság szekérre ülhetett, kivéve Pencroffot, aki a kantárt fogva állatai előtt gyalogolt, és elindultak a Léggömb-kikötő felé vezető úton. Mondanunk sem kell, hogy a sebtében tört ösvény igencsak megzötyögtette a szekér utasait, de azért a jármű mégis minden baleset nélkül eljutott céljához, s még aznap megrakhatták a léggömb selymével, hálójával és kötélzetével.

Visszafelé a szekér ismét átkelt a Hála-folyó hídján, leereszkedett a folyó bal szegélyének kaptatóján, és este nyolc órakor megállt a fövényparton. Az onaggákat kifogták, bevezették őket istállójukba; Pencroff pedig, mielőtt elaludt, elégedetten fölsóhajtott, és a Gránitpalota mindenfelől zúgva visszhangozta fohászkodását.

Január első hetét a telepesek fehérneműkészletük oly szükséges kiegészítésére fordították. A ládában talált acéltűket serényen forgatták nem éppen gyöngéd, de ügyes ujjaik, és elmondhatjuk, hogy amit megvarrtak, az nem egykönnyen feslett föl.

Cérnában semmi hiányt sem láttak, hála Cyrus Smithnek; a mérnöknek ugyanis az az ötlete támadt, hogy erre a célra használják föl újra azt a fonalat, amely a burok gömbszeleteit ölti össze. Gedeon Spilett és Harbert bámulatos türelemmel fejtette le a léggömb selyméről a hosszú szegőszalagokat, Pencroff azonban megtagadta a közreműködést ebben a munkában; arra hivatkozott, hogy módfölött idegesíti az efféle piszmogás; de varrásban aztán nem akadt vetélytársa. Valóban, köztudott, hogy a jó tengerészek milyen rátermett művelői a szabómesterségnek.

A telepesek először is leoldották a léggömb selyméről a rámázolt kenceréteget, erre a célra sziksót és különféle növények elhamvasztásából nyert hamuzsírt használtak; a megtisztított selyemanyag visszanyerte eredeti lágyságát és természetes rugalmasságát; a nedves szövetet pedig kiteregették a fövényre, ahol a napfénytől szépen kifehéredett.

Cyrus Smith és társai több tucat inget és harisnyát készítettek - az utóbbiakat azonban nem kötötték, hanem selyemszövetből varrták, akár az ingeket. Képzelhetjük, mennyire örültek a telepesek, amikor végre tisztát ölthettek - bár tagadhatatlan, hogy az új fehérnemű eléggé durva tapintású szövetből készült, ők azonban nem kényeskedtek, ilyen kicsinységtől nem hagyták zavartatni magukat -, aztán mekkora boldogság fogta el őket azért is, hogy megint lepedőn alhattak, paplannal takarózhattak: a Gránitpalota derékaljai ezzel egy csapásra igazi ágyakká léptek elő.

Ebben az időszakban kezdtek fókabőr lábbeliket is készíteni - éppen idejében, mert az Amerikából hozott cipő és csizma már igencsak lefoszlott a lábukról. Az új bakancsok jó szélesre és hosszúra sikerültek, és sohasem fogják szorítani a telepesek lábát, annyi szent.

Az 1866-os év elején fullasztó hőség tikkasztotta a szigetet, de a vadászat azért nem szünetelt az erdőben. Csak úgy nyüzsögtek mindenfelé az agutik, vízidisznók, kenguruk és a legkülönfélébb bundás és tollas vadak; Gedeon Spilett és Harbert sokkalta jobb vadász volt, semhogy egyetlen lövést is elhibázzon.

Cyrus Smith ugyan állandóan lelkükre kötötte, hogy takarékoskodjanak a lőszerrel, de azért igyekezett gondoskodni pótlásról is, mert szívesen tartalékolta volna a jövőre a ládában talált lőport és golyót. Végtére tudhatta-e bármelyikük is, hogy hová veti őket a vakvéletlen, ha egyszer valahogyan elhagyhatják a szigetet? Ezért hát tanácsosnak látszott, hogy fölkészüljenek az ismeretlen jövendő minden eshetőségére, és kíméljék, illetve könnyen pótolható anyagokkal helyettesítsék lőszerüket.

Cyrus Smith ólomnak nyomát sem találta a szigeten, helyette könnyen gyártható vassörétet használt, és ez sem bizonyult kevésbé alkalmasnak az ólomsörétnél. Mivel azonban a vassörét könnyebb, mint az ólomsörét, nagyobb gömböcskéket kellett önteni belőle: egy-egy töltetben tehát kevesebb volt a lövedék, de a vadászok ügyességgel, pontos célzással ellensúlyozták a lőszer fogyatékosságát. Ami a robbanóanyagot illeti, Cyrus Smith könnyűszerrel gyárthatott volna puskaport, hiszen salétrom, kén és szén bőven akadt a szigeten: tudta azonban, hogy ez a munka rendkívüli gondot igényel: különleges eszközök híján igen nehéz jó minőségű lőport keverni.

Cyrus Smith inkább piroxilint, azaz lőgyapotot akart készíteni: ennek az anyagnak a nevében szerepel ugyan a "gyapot" szó, az azonban mégsem kell hozzá feltétlenül, gyapotra ugyanis csak cellulóztartalma miatt van szükség. Márpedig a cellulóz nem egyéb, mint a növények alapszövete, s ez csaknem tiszta állapotban található nemcsak a len és kender fonásra alkalmas rostjaiban, hanem papirosban, ócska rongyban, bodzabélben és más effélékben is. Nos, a szigeten, a Vörös-patak torkolata táján nagy tömegben tenyészett a földibodza, és a telepesek már javában használták is kávépótlóként ennek a bodzafélék - azaz caprifoliaceák - családjába tartozó cserjének a bogyóit.

Nem kellett tehát mást tenniök, csak bodzabelet, vagyis cellulózt gyűjteniök, mert a lőgyapot gyártásához ezenkívül csak füstölgő salétromsavra van szükség. Mármost Cyrus Smithnek salétromsav ugyan nem állt a rendelkezésére, de kénsav igen, ebből pedig könnyűszerrel készíthet salétromsavat, mégpedig úgy, hogy a kénsavat a természetben talált salétrommal elegyíti.

A mérnök elhatározta hát, hogy piroxilint állít elő, jóllehet tudott ennek az anyagnak valamennyi súlyos hibájáról: hatóerejének szélsőséges változékonyságáról, rendkívüli lobbanékonyságáról - mert a lőgyapot 240 fok helyett már 70 fokon lángra gyullad -, továbbá a túlságosan heves robbanóhatásáról is, amely pillanatok alatt megrongálhatja a lőfegyvereket. Ismerte azonban a lőgyapot számos előnyét is: nem árt neki a nedvesség, nem dugaszolja el a fegyver csövét, feszítőereje pedig négyszerese a közönséges lőporénak.

A piroxilingyártás mindössze abból áll, hogy a cellulózt negyedórán át füstölgő salétromsavban áztatják, aztán bő vízben öblítik és megszárítják. Látni való, hogy ennél mi sem egyszerűbb.

Cyrus Smithnek azonban csak közönséges, híg salétromsav állt a rendelkezésére, nem pedig füstölgő salétromsav - amelyet azért neveznek füstölgőnek, mert párás levegőben fehéren gőzölög -; ezt azonban úgy pótolta, hogy a közönséges salétromsavat három-öt arányban tömény kénsavval keverte: így aztán mégis elérte a kívánt eredményt. A sziget vadászai ekként csakhamar hatékony robbanószerhez jutottak: ha kellő óvatossággal kezelik, kitűnő eredményeket érnek el vele.

Ez idő tájt a telepesek három acre nagyságú területen fölszántották a Kilátó-fennsíkot, a többit meghagyták füvellőnek, hogy az onaggák ott legelésszenek. Cyrus Smith és társai többször is kiruccantak a Fénymadár-erdőbe és a Vadnyugat-vadonba, s ott egész halom vadnövényt gyűjtöttek: parajt, vízitormát, répát, retket, zsályát; bizonyosra vették, hogy ezeket szakszerű gondozással megnemesíthetik, és változatosabbá tehetik velük eddig jórészt húsneműekből álló étrendjüket. A palántákon kívül nagyobb tűzifa- és szénkészleteket is fuvaroztak a Gránitpalotába. Minden kirándulásuk egyben az utak javítását is szolgálta, mert a szekér kerekei egyre simábbá hengerelték az úttestet.

A vadaskert még mindig hűségesen lerótta adóját a Gránitpalota éléskamrájának. Minthogy a vadaskert a Glicerin-patakon túl feküdt, kissé távolabb a patak eredetétől, lakói nem hatolhattak be a fennsík elkerített részére, és nem tehettek kárt a friss palántákban. Ami a parti sziklák közt létesített osztrigatelepet illeti, szaporán tenyészett, és naponta ellátta ínyencfalatokkal a telepeseket. Ezenfelül a halászat is sikerrel járt, akár a tóban, akár a Hála-folyó vizében: Pencroff ugyanis fenékhorgokat fabrikált vasból, azokra pedig gyakran ráharapott a pisztráng meg egy ismeretlen nevű, de különösen ízletes húsú hal, amelynek ezüstpikkelyes testét apró, sárgás pöttyök tarkították. Nab mester, aki már teljesen magára vállalta a konyha gondját, ötletesen váltogathatta az étkezések fogásait. Csak a kenyér hiányzott még a telepesek asztaláról, és mint mondottuk, ezt valóban nehezen nélkülözték.

Ebben az évszakban némelykor az Állkapocs-fok fövénysávján tanyázó tengeri teknősökre is vadásztak. Ezen a vidéken lépten-nyomon rengeteg apró dudorra bukkantak a homokban: tökéletes gömb alakú, fehér és kemény héjú teknősbékatojásokra; ezeknek az a tulajdonságuk, hogy bennük a fehérje nem olvad meg úgy, mint a madártojásokban. A napsütés melege költi ki a teknőstojásokat: minthogy egy-egy teknősbéka körülbelül kétszázötvenet rak évente, képzelhető, mennyi gömböcske feküdt a fövényparton.

- Valóságos tojásmező! Úgy terem itt a tojás, mint máshol a búza - jegyezte meg Pencroff -, csak éppen le kell aratni.

A telepesek azonban nem érték be a teknősök termékeivel; ők magukra a termelőkre is vadásztak, és ennek eredményeképpen tucatnyi páncélos testű csúszómászót vittek haza a Gránitpalotába: élelmezési szempontból rendkívül becses fogást. Az illatos füvekkel ízesített, kellemes szagú, keresztes virágú növényekkel fűszerezett teknősbékaleves minden alkalommal jól megérdemelt dicséretekhez juttatta Nab mestert, a szakácsművészt.

Meg kell említenünk még egy szerencsés körülményt, amely lehetővé tette, hogy további készleteket gyűjtsenek télire a telepesek. A Hála-folyóba ugyanis seregestül hatoltak be a lazacok, ezrével úsztak fölfelé ár ellenében. Ívás ideje volt, az az időszak, amikor a nőstény lazac alkalmas helyet kerek az ikralerakáshoz: ilyenkor a nőstények, nyomukban a hímekkel, nagy fickándozás és csobogás közepette özönlik el az édesvizeket. Ezernyi ilyen hal zúdult be hirtelen a folyó torkolatába, egyik-másik két és fél lábnyi hosszúságot is elért; a telepeseknek csupán néhány gátat kellett rögtönözniök, és máris jókora tömeg ottrekedt. Cyrus Smith és társai több száz lazacot fogtak ki ilyen módon, majd besózták és eltették őket télire, amikor a befagyott folyóvizeken lehetetlenné válik a halászat.

Ez idő tájt jött el az a nap is, amikor a meglepően értelmes Jup szobainassá léphetett elő. Kabátot kapott, fehér selyem térdnadrágot és kötényt, két zsebbel: ezeknek különösen örült, folyton beléjük dugta a kezét, azt azonban sehogyan sem szenvedhette, hogy más is kotorásszék bennük. Nab bámulatosan jól tanította az ügyes orangutánt; aki beszélgetni látta őket, bízvást hihette, hogy a néger és a majom érti egymás nyelvezetét. Jup máskülönben őszintén vonzódott Nabhez, aki szintén rokonszenvvel idomította a szelíd jószágot. Ha a majomtól nem kívántak valamilyen más szolgálatot - például, hogy tüzelőt hozzon, vagy fölmásszék valamelyik magas fa tetejére -, akkor minden szabad idejét a konyhában töltötte, s Nab mozdulatait igyekezett ellesni és utánozni. A tanítómester nagy türelemmel, sőt odaadó buzgalommal oktatta tanítványát, a tehetséges nebuló pedig sokat okult a leckékből.

Képzelhetjük, milyen büszkeség dagasztotta Jup mester keblét, amikor egy szép napon, karján fehér asztalkendővel, végre a Gránitpalota mit sem sejtő vendégei elé léphetett, és fölszolgálhatta a vacsorát. Tökéletes ügyességgel és tapintattal látta el hivatalát, fürge és figyelmes inasnak bizonyult: tányérokat váltott, hordta be a tálakat, italt töltött, és mindezt olyan buzgó, megilletődött ábrázattal végezte, hogy a telepesek pompásan szórakoztak rajta, Pencroff pedig egyik ámulatból a másikba esett.

- Jup, kérek még egy kis levest!

- Jup, kérek egy szelet agutipecsenyét!

- Jup, légy szíves, a tányért!

- Jól van, Jup! Derék legény vagy, Jup!

Egyéb sem hallatszott az ebédlőben, Jup figyelme azonban egyetlen pillanatra sem kalandozott el, minden parancsot késedelem nélkül teljesített, mindenre ügyelt, és csak bólintott okos buksijával, amikor Pencroff megint rákezdte a minapi tréfát:

- Bizony, Jup, megérdemelnéd, hogy kétszeresére emeljük a fizetésedet!

Mondanunk sem kell, hogy az orangután már tökéletesen megszokta gránitpalotabeli környezetét, sőt olykor az erdőbe is elkísérte gazdáit, és sohasem mutatott semmilyen szökési szándékot. Pencroff nádpálcával ajándékozta meg: a legmulatságosabb látványt akkor nyújtotta, amikor úgy hordta vállán a pálcát, mint valami puskát, azzal masírozott nagy peckesen! Ha a telepesek fa csúcsáról akartak gyümölcsöt szakítani, Jup villámgyorsan fönntermett. Ha a szekér kátyúba süppedt, az izmos Jup egyetlen vállmozdulattal visszazökkentette a jó kerékvágásba.

- Micsoda pompás fickó! - kiáltott föl újra meg újra Pencroff. - No hiszen, nehezen boldogulnánk vele, ha hébe-hóba megbokrosodnék, és rosszalkodni kezdene!

Január vége felé a telepesek nagy munkába fogtak a sziget közepén. Karámot építettek, mégpedig régebbi elhatározásuknak megfelelően a Vörös-patak forrásvidékén, a Franklin-hegy lábánál, azt ugyanis nem tartották kívánatosnak, hogy tömegesen éljenek állatok a Gránitpalota közelében; a karámban különféle kérődzőket akartak tartani, elsősorban muflonokat, mert tőlük várták a téli ruházathoz szükséges gyapjút.

A telepesek ekkoriban hajnalonta ki-kijártak a patak forrásához, néha valamennyien, de többnyire csak Cyrus Smith, Harbert és Pencroff képviselte a társaságot; amióta az onaggák vontatták fogatukat, az egész kiruccanás mindössze ötmérföldnyi, kellemes sétakocsikázást jelentett a zöld lombkoronák alatt, a Karám útnak elnevezett, újonnan tört erdei ösvényen.

Kiválasztottak egy tágas rétet a hegy déli gerince mögött. Nagy mezőség volt ez, alacsony dombvonulat tövében, rajta néhány elszórt facsoport, egyik oldalát maga a hegynyúlvány határolta. Kis csermely csörgedezett át rajta: valahol a hegység lankáin eredt, keresztülszelte a füvellőt, majd beleömlött a Vörös-patakba. A pást frissen zöldellt, a levegő tisztán lengett a fák közt, amelyek nem nőttek sűrűn, nem akadályozták a szellő járását. A telepeseknek tehát csak három oldalról kellett sövényt húzniok a legelő köré, mégpedig úgy, hogy a kerítés mindkét vége a negyedik oldalhoz, a hegy "gyámpilléréhez" csatlakozhassék; a kerítésnek persze magasnak kellett lennie, hogy a legvirgoncabb állatok se ugorhassák át. A körülhatárolt terület alkalmasnak bizonyult akár száz szarvas állat - muflon és vadkecske - befogadására, s arra szintén eléggé tágasnak ígérkezett, hogy a muflonok születendő kicsinyei és a kecskegidák is elférjenek benne.

A karám kerületét a mérnök pécézte ki; aztán mindenekelőtt kerítésnek való fákat kellett kidönteniök; mivel azonban jó néhány fatörzs annak idején áldozatául esett már az útépítésnek, most azokat elszállították szekéren a legelőre; kitelt belőlük vagy száz cölöp, ezeket szilárdan bedöngölték a földbe.

A sövény elülső részén széles nyílást hagytak, és vastag, kemény deszkákból való kétszárnyú kaput szereltek reá, azt pedig erős reteszgerendákkal szilárdították meg kívülről.

Jó három hétbe beletellett, amíg a karám elkészült, az építés ugyanis nemcsak kerítésácsolásból állt: Cyrus Smith a karám sarkába deszkákból összerótt hatalmas fészereket is emelt, hogy födelük alatt a kérődzők védelmet találjanak az eső elől. Meg aztán az egész aklot igen szilárdan kellett megépíteniük, mert tarthattak attól, hogy a szilaj és izmos muflonok első riadalmukban nekirontanak a palánknak is. A telepesek kihegyezték és tűzön megedzették a palánk tartócölöpeinek a tetejét, aztán csapszögekkel erősítették közéjük a keresztgerendákat, végül hellyel-közzel még gyámpóznákkal is körüldúcolták az egész alkotmányt.

A karámépítés befejeztével nagy feladat várt a telepesekre: roppant körvadászatot kellett rendezniök a Franklin-hegy lábánál, a kérődzők látogatta hegyi legelőkön. Erre a vállalkozásra egy szép nyári napon - február 7-én - került sor, és részt vettek benne valamennyien. Gedeon Spilett és Harbert a két derekasan nyeregbe tört onaggán lovagolt: a két hátasállatnak igen jó hasznát látták ez alkalommal.

Az egész hadművelet nem állt egyébből, mint hogy fölhajtsák a környéken legelésző muflonokat és vadkecskéket, aztán pedig egyre szűkebbé vonják körülöttük a kört. Ezért Cyrus Smith, Pencroff, Nab és Jup az erdő más és más pontján helyezkedett el, a két lovas pedig Top kíséretében félmérföldes körzetben kerülgette a karámot.

A szigetnek ezen a részén számtalan muflon élt. Ezek a szép állatok leginkább az argalira - a perzsa muflonra - hasonlítottak, és akkorára nőttek, mint a dámvad, szarvuk valamivel vastagabb volt a kosénál, testüket szürkés, néhol tömött: és hosszú szőrcsimbókokkal tarkított gyapjú födte.

Hát bizony, fárasztó volt a vadászat napja! Mennyi lótás-futás, szaladgálás ide-oda, mekkora kurjongatás! Mintegy száz muflont sikerült fölverniök, de az állatok kétharmada rögtön kezdetben kitört a hajtók gyűrűjéből; végül azonban vagy harminc muflont és tíz vadkecskét sikerült körbefogniok, és lépésről lépésre a karám bejárata felé szorítaniok: a kérődzők, abban a hiszemben, hogy a kapun keresztül nyitva áll a menekülés útja, betódultak a karámba, és azonmód foglyul is estek.

Az eredmény végtére is kielégítő volt, és a telepesek nem panaszkodhattak. Jórészt muflonjerkék kerültek fogságba, némelyikük vemhes állapotban, közvetlenül ellés előtt. Cyrus Smith és társai bizonyosra vették, hogy a mufloncsorda is, a vadkecskenyáj is hamarosan megszaporodik, és nemcsak gyapjúval, hanem állatbőrrel is bőségesen ellátja őket.

Aznap este a vadászok holtfáradtan bandukoltak haza a Gránitpalotába. Másnap reggel azonban ismét fölkerekedtek, hogy megnézzék, rendben van-e minden a karámban. Az elfogott állatok csakugyan megkísérelték, hogy kidöntsék a palánkot, mivel azonban ez nem sikerült nekik, lassanként szépszerével lecsillapodtak.

Február folyamán egyéb fontos esemény nem történt. A napi munka tervszerűen folyt: a telepesek egyre járhatóbbá egyengették a karámhoz és a Léggömb-kikötőhöz vezető ösvényt, és harmadik út építését is megkezdték, a Kilátó-fennsíkon elkerített "szántóföldtől" a nyugati part irányába. Egyetlen ismeretlen fertálya maradt csak a szigetnek: a Kígyó-félsziget, pedig ott, a hatalmas erdőségek mélyén rejtőztek azok a ragadozók, amelyektől Gedeon Spilett már olyan régen szerette volna megtisztítani birodalmukat.

Mielőtt a hideg évszak beköszöntött, a telepesek gondosan ápolgatták a Kilátó-fennsíkra átültetett palántákat. Harbert csaknem valamennyi kirándulásukról hazahozott néhány hasznos növényt. Egyszer valamilyen cikóriafélét talált, amelynek a magvából olajat lehetett sajtolni; máskor pedig sóskát szedett, amely közönséges növény ugyan, de éppenséggel nem megvetendő táplálék, mert hatékony szer a skorbut ellen; aztán meg lisztes gumókat ásott ki a földből: Dél-Amerikában ősidők óta termesztik ezeket a gumókat, becsületes nevük burgonya, és világszerte több mint kétszáz fajtájuk ismeretes. A jól öntözött, jól gondozott, madarak ellen jól megóvott konyhakertet kisebb négyzetekre osztották: az egyikben burgonya, a másikban sóska, a harmadikban retek, a negyedikben répa, a többiben egyéb főzelékféle termett. A fennsík talaja televényföld volt, és bőséges termést ígért.

Változatos italok sem hiányoztak a telepesek asztaláról; boruk ugyan nem volt, de nem is nagyon kívánták, mert italaik a legkényesebb ízlést is kielégítették. Cyrus Smith ugyanis az ápolka leveléből forrázott teán és sáfrányfa gyökeréből erjesztett pálinkán kívül valódi sört is készített: megfőzte az Abies nigra, vagyis a szömörkefenyő zsenge tobozát, a főzetet pedig erjesztette, s ilyen módon jóízű, egészséges italt állított elő, amelyet egyébként sok helyütt ismernek, s az amerikai angolok fenyősör néven fogyasztják.

Nyár vége felé a baromfiudvar új lakókkal gyarapodott: először is egy túzokra emlékeztető szép bajnokszalonkapárral, amelyet sajátos tollköpönyeg különböztetett meg többi rokonától; aztán tucatnyi pelikánfélével, amelynek alsó csőrén nyúlékony torokzacskó fityeg; végül néhány gyönyörű, fekete taréjú, fekete golyvás, sötétes húsú kakas is megjelent ott, ezek egy Mozambikban honos fajtára hasonlítottak, és naphosszat föl s alá páváskodtak a tó partján.

Elmondhatjuk hát, hogy e bátor és eszes emberek minden igyekezetét siker koronázta. A Gondviselés is sokban segítette őket, kétségkívül, de láttuk, hogy eredményeiket lelkierejüknek, ügyességüknek és fáradhatatlan szívósságuknak is köszönhették.

Forró nyári napok alkonyatán, munkájuk végeztével, amikor a tenger felől már fújdogálni kezdett az enyhe esti szellő, szívesen elüldögéltek a Kilátó-fennsík repkény borította lugasában, amelyet Nab épített a tulajdon két kezével. Beszélgettek, tanítgatták egymást, terveket szőttek, s a tengerész harsány jókedve gyakran fölvidította a társaságot, amelyben egyébként mindig a legtökéletesebb egyetértés uralkodott.

Szó esett távoli hazájukról, a nagy és kedves Amerikáról is. Hol tart vajon a rabszolgák fölszabadításáért vívott háború? Alighanem vége felé járhat már! Richmondot nyilván rég elfoglalták, és Grant tábornok seregei élén bevonult a városba. A déliek fővárosának eleste bizonyára utolsó felvonása volt a gyászos színjátéknak. Észak igaz ügye kétségkívül diadalt aratott. Hej, csak legalább újságot olvashattak volna! Kimondhatatlanul sóvárogtak friss hírek után, hiszen Lincoln-szigeti száműzöttekként immár tizenegyedik hónapja megszakadt minden kapcsolatuk az emberi társadalommal, és nemsokára - március 24-én - első évfordulója lesz annak a napnak, amelyen a léggömb az ismeretlen partra vetette őket! Akkor még mint szánalmas hajótöröttek azt sem tudták, képesek-e megküzdeni az elemekkel puszta életükért. Most pedig, hála sokoldalú vezetőjük tudásának, hála valamennyiük értelmének, szorgalmának, hajótöröttekből valóságos telepesekké váltak, fegyverekkel, szerszámokkal, műszerekkel rendelkeznek, hasznukra tudják fordítani a sziget állatvilágát, növényvilágát és ásványi kincseit, tehát meghódították a természet mindhárom birodalmát!

Igen, gyakran beszélgettek életük folyásáról, és terveket szőttek: hogyan alakuljon jövőjük.

Ami a mérnököt illeti, szűkszavú ember lévén, többnyire csöndben hallgatta társait, ő maga ritkán szólalt még. Olykor-olykor elmosolyodott Harbert némelyik megjegyzésén vagy Pencroff egyik-másik zamatos szólásán, de igazában mindig és mindenütt azokon a megmagyarázhatatlan jelenségeken töprengett, azokon a különös rejtelmeken, amelyeknek a nyitját még mindig nem sikerült megtalálnia!

Március első hetében megváltozott az időjárás. A hónap teliholddal kezdődött, és még egyre tartott a nagy hőség. Elektromos feszültség érződött a levegőben, s a telepesek joggal tarthattak attól, hogy hosszabb-rövidebb zivataros időszak következik.

Valóban, március 2-án hatalmasat dördült az ég. Keleti szélroham kerekedett, és egyenesen a Gránitpalota homlokzatához csapkodta a jégesőt, amely úgy kopogott a zsalugáterek deszkáin, akár a kartácságyú pergőtüze. A telepeseknek légmentesen be kellett csukniok az ajtókat és az ablakokat, hogy az eső be ne verjen, s el ne öntse a szobák belsejét.

Amikor Pencroff kitekintett, és meglátta a jégszemeket - némelyik akkora volt, akár a galambtojás! -, egyetlen gondolat villant át az agyán: végveszélyben a búzavetés.

Lélekszakadva rohant a fennsíkra, az ő szántóföldjére, amelyen már föl-fölütötték zöld fejecskéiket a zsenge kalászok, és jókora selyemponyvával letakarta az egész "földbirtokot", és sikerült is megmentenie a termést. A jégeső ugyan alaposan helybenhagyta, de ő nem bánta csöppet sem.

Álló hétig tartott ez a cudar idő: a mennydörgés szakadatlan dübörgéssel görgött elő az égbolt mélységes mélyeiből. Még kurta viharszünetek idején is tompa döndülés moraja visszhangzott a Gránitpalotáig, valahonnan a láthatár szegélyén túli óceán felől; de ezek a csöndesebb köztes időszakok nem sokáig tartottak, és csakhamar megújult dühvel ismét rákezdte az égiháború. Az égboltozatot villámok hasogatták, a mennykő gyakran belecsapott a szigeti fákba is, így többek közt kettőbe hasított egy óriási fenyőt a tó partján, az erdőszélen. Két vagy három ízben a parti sávot is villamos kisülés érte: nyomában üveggé olvadt a homok. A mérnök később, az orkán elmúltával, sok fulguritdarabot^[80] talált a fövényen, s attól fogva bízni kezdett abban, hogy előbb-utóbb sikerül majd szelet, esőt és jégverést egyaránt álló, szilárd üvegtáblákkal ellátnia az ablakokat.

A telepeseket semmiféle sürgős teendő nem szólította a szabadba, tehát éltek az alkalommal, és a kedvezőtlen időjárás napjain át a Gránitpalotában folytatták az ott már régebben megkezdett munkát, és kezük nyomán napról napra teljesebbé és tökéletesebbé gazdagodott a lakás berendezése. A mérnök esztergapadot helyezett üzembe, és azon különféle piperecikkeket, konyhaeszközöket, gombokat csiszolt - főként az utóbbiakra volt nagy szükségük. Aztán remek állványt ácsoltak a gondosan ápolt fegyverek számára, de faragott szekrényeik, polcaik sem hagytak semmi kívánnivalót. Fűrészeltek, gyalultak, csiszoltak, esztergályoztak, és amíg odakünn tombolt az ítéletidő, bentről, a Gránitpalotából szerszámok csikorgása, kopácsolása, esztergapad surrogása felelt a mennydörgés morajára.

Jup mesterről sem feledkeztek meg a telepesek: a majom külön lakószobát kapott a nagy raktárhelyiség mellett, amolyan fülkefélét, ahol fakeretbe ágyazott, puha alom várta; láthatóan kitűnően érezte magát kényelmes otthonában.

- Milyen pompás inas ez a derék Jup! - ismételgette Pencroff. - Soha nem felesel, soha nincs rá panasz! Micsoda inas! Ugye, Nab? Micsoda inas!

- A tanítványom! - büszkélkedett Nab. - És nemsokára túlszárnyalja mesterét!

- Már túl is szárnyalt! - vágott vissza nevetve Pencroff. - Mert te sokat fecsegsz, ő azonban nem szól egyetlen mukkot sem...

Mondanunk sem kell, hogy Jup beletanult már valamennyi házi teendőbe. Ruhát porolt, nyársat forgatott, szobát söpört, fölszolgált az asztalnál, kamrába rakta a fát, és - Pencroffot különösen ez ragadta meg - sohasem feküdt le úgy, hogy előzőleg be ne takargatta volna ágyában a derék tengerészt.

Ami a telep kétlábú, kétkezű és négylábú vagy négykezű tagjainak egészségi állapotát illeti, abban semmi hiba nem volt. Szabad levegőn éltek valamennyien, enyhe éghajlat alatt, egészséges napsütésben sütkéreztek, rendszeresen dolgoztak, de nemcsak a kezüket használták, hanem a fejüket is; úgy hitték, nincs az a betegség, amely megtámadhatná őket.

Pompásan érezték magukat, annyi szent. Harbert kéthüvelyknyit nőtt egy év alatt. Alakja megemberesedett, és minden arra vallott, hogy testben és lélekben egyaránt igazi férfi válik belőle. A kétkezi munka szüneteiben, valahányszor csak tehette, arra használta föl idejét, hogy művelődjék: elolvasta a ládában talált könyveket, de okult a mindennapi élet során adódó gyakorlati tanulságokból is, és ezenfölül a mérnökben is, az újságíróban is jó mesterére talált; az előbbi főként a természettudományokhoz értett, az utóbbi pedig főként a nyelvekhez, s mindketten kész örömmel járultak hozzá Harbert ismereteinek gyarapításához.

A mérnök legkedvesebb terve az volt, hogy elméleti magyarázatokkal, gyakorlati példákkal megtanítja Harbertet mindarra, amit ő maga tud, és Harbert valóban sokat okult a leckékből.

"Ha egyszer meghalok - gondolta magában Cyrus Smith -, lesz, aki a helyemre áll!"

Március 9-én ért véget a viharos időszak, de az eget továbbra is felhők borították a nyárnak ebben az utolsó hónapjában. A légkört erősen fölkavarták a villamos kisülések, nem is nyerte már vissza régi tisztaságát, csaknem szakadatlanul zuhogott az eső, és a köd sem akart fölszakadni, alig akadt egy-két derült nap: ilyenkor a telepesek különféle kirándulásokat tettek.

Ez idő tájt ellett meg az onagga, csacsija is nőstény lett, valamennyien a csodájára jártak a kecses kis jószágnak. A muflonnyáj is otthonosnak találta új környezetét, mert szépen gyarapodott a karámban: a fészerek alatt már jó néhány apróság bégetett Harbert meg Nab nagy örömére; a néger is, a fiú is meglelte és dédelgette-becézgette a maga kedvencét az újszülöttek közt.

A telepesek megpróbálkoztak a pekarik szelídítésével is, és kísérletük tökéletes sikerrel járt. Ólakat építettek a baromfiudvar közelében, s azokban Nab keze alatt nemsokára több malac és süldő tett jelentékeny haladást a polgárosodás, azaz egyszerűbben szólva: a hízás útján. Jup mesterre bízták, hogy naponként etesse őket a zsíros mosogatóléből és konyhai hulladékokból kotyvasztott moslékkal, miegyébbel, ő pedig lelkiismeretesen teljesítette feladatát. Azt azonban nem állhatta meg, hogy el ne szórakozzék kis kosztosai rovására, és meg ne ráncigálja a farkukat; ám ezt nem rosszindulatból tette, hanem csak pajkosságból, mivel ösztönlény lévén, akár a csintalan kisgyermek, egyszerűen játékszernek tekintette a pekarimalacok kurta, kunkori farkát.

Március egyik napján Pencroff, miközben a mérnökkel beszélgetett, figyelmeztette Cyrus Smith mérnököt, hogy még nem váltotta be egyik ígéretét.

- Valamilyen szerkezetet említett régebben, Cyrus úr - jegyezte meg a tengerész -, azt mondta, hogy az majd fölöslegessé teszi a hosszú kötéllétrát a Gránitpalotán. Nem csinálhatná-e meg nekünk ezekben a napokban?

- Fölvonóra gondol? - kérdezte Cyrus Smith.

- Jó, nevezzük fölvonónak, ha úgy tetszik - felelte Pencroff. - A név nem jelent semmit, csak az a fontos, hogy fáradság nélkül jussunk föl a lakásunkba.

- Mi sem könnyebb ennél, Pencroff - mondta a mérnök. - De vajon hasznát vesszük-e?

- Már hogyne vennénk, Cyrus úr! Most, hogy már mindenünk megvan, a kényelmünkkel is törődhetünk egy kicsit. Meg aztán, ha az emberek számára talán fényűzés is az efféle szerkezet, a holmink számára szinte nélkülözhetetlen! Mert nem valami kellemes dolog ám, ha az embernek jó súlyos teherrel a hátán kell fölkecmeregnie azon a hosszú hágcsón!

- No jó, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, megpróbáljuk kielégíteni az igényeit.

- De hiszen nincsen semmilyen gépezet, amely a fölvonót hajtsa, Cyrus úr!

- Majd csinálunk!

- Gőzgépet?

- Nem, vízturbinát.

Valóban, a szerkezet mozgatására hatalmas természeti erő állt a mérnök rendelkezésére, és ezt minden nagyobb nehézség nélkül föl is használhatta.

Mindössze annyit kellett tennie, hogy megnövelje a Granttóból a Gránitpalotába vezető szivárgócsatorna vízmennyiségét. A vízvezeték szája a régi csatorna elfalazott, felső torkolatánál nyílt, sziklák és növények közt; ezt a nyílást a telepesek most kitágították: ezáltal a folyosó végén erős zuhogó keletkezett, amelynek túlcsorgó vize a belső aknán át a tengerbe ömlött. A zuhatag alá a mérnök lapátos malomkereket szerelt, amely szabadba nyúló, hosszú tengelyt forgatott, a tengely végén pedig kosár függött, szívós kötélen. A Gránitpalotából még egy kötél csüngött le a fövényig: a telepesek ezzel a kötéllel kapcsolhatták be és ki a víz hajtotta motort: egyszerűen beleültek a kosárba, megrántották a kötelet, és fölhúzatták magukat az ajtó magasságáig.

Március 17-én, a telepesek általános örömére, működni kezdett a fölvonó. Ettől fogva minden terhet, a fát, a szenet, az élelmiszert, sőt magukat a telepeseket is ez az egyszerű masina vonta föl a magasba, teljesen fölöslegessé téve a kezdetleges kötélhágcsót, úgyhogy senki sem sajnálta a szerkezet készítésére fordított fáradságot. Topot különösen elbűvölte ez az előnyös újítás, mert bizony nem volt, nem is lehetett olyan ügyes a létramászásban, mint például Jup mester, s ezért jórészt Nab vagy éppen az orangután hátán tette meg a Gránitpalotába vezető meredek utat.

Szintén ebben az időben próbálkozott meg Cyrus Smith az üvegkészítéssel is, és ezért az egykori fazekaskemencét, új feladatának megfelelően, üveghutává kellett átalakítania. Jókora nehézségek akadályozták munkájában, de néhány eredménytelen kísérlet után mégiscsak sikerült üveggyártó műhelyt berendeznie; Gedeon Spilett és Harbert készségesen szegődött a mérnök segítőtársául, és egyikük sem távozott mellőle napokig.

Ami az üveganyag alkotórészeit illeti, ezek fölöttébb egyszerűek: homok, mész és hamuzsír vagy nátrium-szulfát, illetve nátrium-karbonát. Mármost homok bőven volt a tengerparton, mész is akadt elég a szigeten; hamuzsír a tengeri növényekből került ki, kénsav a piritkőzetekből; a kőszenet, amellyel kellő hőfokra hevítették a hutát, maga a talaj adta. Cyrus Smithnek tehát minden szükséges kellék a keze ügyében állott, hogy megkezdhesse a műveletet.

Legtöbb nehézséggel az üvegkészítő műhely pipa nevű szerszámának az elkészítése járt: ez öt-hat láb hosszú vascső, és arra szolgál, hogy egyik nyílásával fölszedjék a fúvásra váró, cseppfolyóssá olvadt üveganyagot. Pencroffnak végül sikerült egy hosszú, vékony vaspántot puskacsőszerűen összepöndörítenie, s azzal kész is lett a használatra alkalmas fúvópipa.

Március 28-án erősen befűtöttek a kemencébe. Tűzálló tégelyekbe rakták, az üvegkészítésre szánt nyersanyagokat: száz rész homokot, harmincöt rész meszet, negyven rész hamuzsírt, két-három rész porrá tört szenet. A huta magas hőfokán az egész keverék cseppfolyós, pontosabban szólva: pépes állapotba került; Cyrus Smith ekkor pipájával bizonyos mennyiséget "fölszippantott" a szörpsűrűségű anyagból, és egy előzőleg odakészített acéllapon fúvásra alkalmas alakúba hengergette; aztán átnyújtotta a csövet Harbertnek, és biztatta, hogy fújjon bele a túlsó végén.

- Mintha szappanbuborékot fújnék?

- Pontosan úgy - felelte a mérnök.

A fiú földuzzasztotta arcát, és belefújt a csőbe, s addig fújta, addig forgatta ügyesen a pipát, amíg leheletére a kocsonyásan áttetsző anyag fokról fokra hólyagosodni nem kezdett. Amikor ez megvolt, ismét a tégelybe mártotta a fúvócsövet, és újabb üvegadagot mert ki vele: végül is körülbelül lábnyi átmérőjű gömb csüngött a pipa végén. Cyrus Smith ekkor kivette Harbert kezéből a csövet, és ingaszerűen himbálni kezdte, mire az olvatag buborék megereszkedett, és hengerkúp alakúra nyúlt.

A fúvás eredménye tehát ez idáig mindkét végén gömbsüvegben végződő üveghenger volt, a mérnök vízbe mártott vésővel könnyen lepattintotta róla a két végét elzáró dudort, majd pedig ugyanilyen módon magát a hengert is kettérepesztette hosszában; ezután másodszor is fölhevítették a megjegecesedett anyagot, majd amikor nyújthatóvá lett, acéllapra terítették, és fahengerrel simára mángorolták.

Elkészült tehát az első üvegtábla; a telepeseknek azonban ötvenre volt szükségük, tehát ötvenszer kellett megismételni ezt a műveletet. Munkájuk eredményeképpen a Gránitpalota ablakait nemsokára átlátszó üveglapok védték; nem tündököltek ugyan kristálytisztán, a világosságot azonban mindenesetre eléggé átengedték.

Az ablaküvegöntés befejeztével a telepesek edényeket, palackokat, poharakat is fújtak, ez azonban inkább már csak játékszámba ment. Nemigen bánták, milyen formájúra sikerednek készítményeik, beérték minden darabbal úgy, amilyennek éppen lekerült a pipa végéről. Pencroff ajánlkozott, hogy majd ő is fúj egyet; megengedték neki, hadd szórakozzék: akkorákat "lehelt" a csőbe, hogy a legmókásabb, legkajlább figurák bodorodtak elő pipájából: maga sem győzött álmélkodni rajtuk.

Ez idő tájt kirándultak is hébe-hóba; egyik alkalommal olyan fafélét találtak, amely termékeivel nagyban gyarapította a telep élelemforrásait.

Cyrus Smith és Harbert egy napon a Hála-folyó bal partján vadászgattak, és elkalandoztak a Vadnyugat-vadonban; a fiú, szokásához híven, most is ezernyi kérdéssel ostromolta a mérnököt, az pedig szíves örömest válaszolgatott. De a vadászattal is úgy van az ember, mint minden egyéb foglalatossággal: ha nem csinálja igyekezettel, akkor bizony sehogyan sem sikerül. És mivel Cyrus Smith amúgy sem volt nagy vadász, Harbert pedig vegytani és fizikai jelenségek okairól faggatta a mérnököt, ezen a napon puskavégre került kenguruk, vízidisznók, agutik valóságos kis sereglete menthette meg az irháját. Már esteledett, amikor a vadászok észbe kaptak, hogy egész nap hiába cserkésztek az erdőben; Harbert azonban megtorpant, és hangos örömujjongással fölkiáltott:

- Cyrus úr! Látja ezt a fát?

S egy közeli fára - helyesebben inkább cserjéje - mutatott; ez csupán egyetlen, ág nélküli, oszlopforma, pikkelyes kérgű törzsből állt, amelyen párhuzamos erekkel csíkozott, apró levelek nőttek.

- Miféle fa ez? - kérdezte Cyrus Smith. - Olyan, mint valami törpe pálma...

- Ez a Cycas revoluta! - felelte Harbert. - A mi természetrajzi ismerettárunkban is benne van a képe.

- Semmiféle gyümölcsöt nem látok rajta.

- Azt nem is terem, Cyrus úr - felelte Harbert -, hanem a törzse lisztnemű anyagot tartalmaz, mégpedig a természet jóvoltából finomra őrölt állapotban.

- Ez hát a híres kenyérfa?

- Nem. Az igazi kenyérfa, az Artocarpus insica, sokkal magasabb ennél, és annak a gyümölcsét sütik meg kenyérnek. Ez itt nem egyéb, mint afféle nagyra nőtt, páfrányféle haraszt, de azért ez is megérdemli a kenyérfa nevet: így is hívják sok helyütt...

- No hát akkor, fiacskám, ez igen fontos fölfedezés, főként amíg búzánkat le nem aratjuk. Lássuk csak, mit rejteget ez a fa; remélem, nem tévedtél.

Nem, Harbert nem tévedett. Kettétörte egy cycas törzsét, s azt látta, hogy a növény likacsos szövete nagy mennyiségű, fás nyalábokkal bordázott, lisztes belet zár magába, a szár belsejét pedig ugyancsak fás anyagú, párhuzamos karikák osztják rekeszekre. A lisztet mézgás, kellemetlen ízű nedv járta át, ezt azonban könnyűszerrel kisajtolhatják belőle. A sejtes bélanyag igazi, finom, nagy táperejű lisztet ad: ezt a világ több részén sokra becsülik, sőt néhol olyan értékesnek tartják, hogy a japán kormány például törvénnyel tiltotta meg kivitelét az ország területéről.

Cyrus Smith és Harbert jól megjegyezte, hogy a Vadnyugat-vadon melyik tájékán terem a kenyérfa, mindketten emlékezetükbe vésték a környék ismertetőjegyeit, aztán visszatértek a Gránitpalotába, és ott hírül adták fölfedezésüket.

Másnap a telepesek kenyérfaszüretre indultak, és Pencroff, aki egyre rajongóbban lelkesedett a szigetért, így szólt a mérnökhöz:

- Elhiszi-e, Cyrus úr, hogy az óceánon különleges szigetek vannak a hajótöröttek számára?

- Hogy érti ezt, Pencroff? - kérdezte a mérnök.

- Úgy, hogy vannak szigetek, amelyek csak arra jók, hogy kellemessé tegyék a hajótörést, és a szegény ördögök könnyen boldoguljanak rajtuk.

- Hát az bizony meglehet - felelte mosolyogva a mérnök.

- Nemcsak meglehet, hanem bizonyos, Smith úr - tódította Pencroff -, és az is bizonyos, hogy a Lincoln-sziget is ezek közül való!

A telepesek jó néhány ölnyi kenyérfatörzs-aratással tértek haza a Gránitpalotába. A mérnök prést állított föl, és azzal kisajtolta a liszt mézgás nedvét: így aztán jelentékeny mennyiségű liszthez jutottak, amely Nab keze alatt csakhamar süteménnyé és pudinggá alakult át. A búzaliszttel ugyan nem állta a versenyt, de azért nem sokkal maradt el mögötte.

Az onaggakanca és a karámbeli kecskék meg juhok most már mindennap kellő mennyiségben szolgáltattak tejet a telep lakóinak. A kordé, helyesebben: a régi kordé helyett gyártott könnyű, kétkerekű kocsi gyakran végiggördült a karámba vezető úton, s amikor Pencroffra került a hajtás sora, mindig magával vitte Jupot is, és rábízta a gyeplőt, a majom pedig ostorát pattogtatva, szokott értelmességével látta el a kocsis feladatát.

Rendjén ment hát minden a karámban is és a Gránitpalotában is, egyvalami fájt csak a telepeseknek: az, hogy olyan távol estek hazájuktól, máskülönben igazán nem lehetett panaszra okuk. Annyira, megszokták a szigetet, mintha csak erre az életre születtek volna; ha úgy hozná a sors, hogy búcsút mondhatnak neki, szinte sajnálkozva hagynák el vendégszerető földjét!

Bármilyen nagy szeretettel zárták is azonban szívükbe ezt a tájat, ha váratlanul valamilyen hajó bukkant volna föl a láthatáron, a telepesek mindent elkövettek volna, hogy jelekkel a szigetre hívják, és boldogan elutaznának rajta!... Addig is boldog nyugalomban éltek, és ha remélték is, hogy valamilyen véletlen esemény véget vet ennek, ugyanannyira féltek is tőle.

De hát végtére ki hivalkodhatik azzal, hogy nemcsak a szerencse köpönyegét tartja a markában, hanem megragadta az üstökét is?! És ki hihetné, hogy már semmi baj sem érheti ezen a világon?!

Akárhogy is, a telepesek gyakran elbeszélgettek a Lincoln-szigetről, ahol már több mint egy esztendeje éltek, s egy napon olyan megfigyelést tettek, amely utóbb döntő következményekkel járt.

Április elsején történt, húsvét vasárnapján, amelyet Cyrus Smith és társai munkaszünettel ünnepeltek meg. Gyönyörű szép idő volt - olyan, mint az északi félteke derűs októberi napjain.

Estefelé, vacsora után, valamennyien a lugasban üldögéltek, a Kilátó-fennsík peremén, és nézték, hogyan borul éjszaka a láthatárra. Nab néhány csésze kávépótló bodzateát szolgált föl. Éppen a szigetről folyt a beszélgetés, arról, hogy milyen magányos fekvésű a Csendes-óceánon, amikor Gedeon Spilettnek valami hirtelen eszébe jutott:

- Mondja csak, kedves Cyrus - kérdezte -, megállapította-e újra a sziget fekvését, amióta rendelkezésére áll a ládában talált szextáns is?

- Még nem - felelte a mérnök.

- Pedig tanácsos lenne - mondta az újságíró -, hiszen ez a műszer sokkal pontosabb annál a szerkentyűnél, amelyet ön erre a célra használt.

- Ugyan már! - legyintett Pencroff. - Mire jó az? Nem mindegy az, hogy hol van a sziget? Jó helyen van ott, ahol van.

- Ez kétségtelen - hagyta rá Gedeon Spilett -, de hát megeshetett, hogy a műszer tökéletlensége miatt akkor hiba csúszott a számításba, és mivel most könnyen meggyőződhetünk róla...

- Igaza van, kedves Spilett - válaszolta a mérnök -, voltaképpen már régen ellenőriznem kellett volna a megfigyeléseimet, ámbár, ha tévedtem is, a hiba alig lehet nagyobb öt szélességi vagy hosszúsági foknál.

- Ej, mégis! Ki tudja - makacskodott az újságíró -, hátha közelebb vagyunk valamilyen földrészhez, mint hisszük?!

- Majd megtudjuk holnap - felelte Cyrus Smith -, hiszen már régóta tudnánk, ha nem lett volna annyi dolgunk, hogy semmi szabad időnk nem maradt rá.

- Ugyan - szólt Pencroff. - Cyrus úr érti a csíziót, sokkal jobb megfigyelő, semhogy tévedne! Ha csak a sziget el nem mozdult azóta a helyéről, akkor most is ott van, ahol ő mondja!

- Majd meglátjuk.

Másnap a mérnök a szextáns segítségével elvégezte a szükséges vizsgálatokat, hogy meggyőződjék róla, annak idején helyesen állapította-e meg a sziget koordinátáit, és íme, a megfigyelés a következő eredménnyel járt:

Az első alkalommal a mérnök ezeket az adatokat derítette ki a sziget fekvéséről:

A második, pontos vizsgálat pedig ezt eredményezte:

Eszerint tehát Cyrus Smith már az, első mérés alkalmával tökéletlen eszközeivel is olyan ügyesen végezte a dolgát, hogy öt foknál nem tévedett többet.

- Most pedig, kedves Cyrus - mondta Gedeon Spilett -, mivel nem csupán szextánsunk van, hanem atlaszunk is, keressük csak meg a térképen a sziget pontos helyét.

Harbert elszaladt az atlaszért, amely nyilvánvalóan francia kiadású lehetett, mert franciául jelölte a földrajzi neveket.

A telepesek kiteregették a Csendes-óceán térképét, a mérnök pedig, körzővel a kezében, nekilátott a pontos helymeghatározásnak.

A körző azonban egyszer csak megállt a kezében, és fölkiáltott:

- Hiszen itt sziget van az óceánon!

- Sziget? - kiáltott föl álmélkodva Pencroff.

- Kétségkívül a mi szigetünk - vélte Gedeon Spilett.

- Nem az - felelte Cyrus Smith. - Ez a sziget a nyugati hosszúság 153. fokán és a déli szélesség 37. fokának 11. percén fekszik, tehát két és fél fokkal nyugatabbra és kétfoknyival délebbre, mint a Lincoln-sziget.

- És mi a neve? - kérdezte Harbert.

- Tabor-sziget.

- Valami nagyobb földdarab?

- Nem, csak magányos sziget a Csendes-óceán közepén; talán még soha nem járt rajta ember.

- Sebaj, majd mi szemügyre vesszük! - jelentette ki Pencroff.

- Mi?

- Bizony, Cyrus úr! Fedélzetes bárkát építünk, én pedig vállalom a kormányzását... Milyen messzire lehetünk attól a Tabor-szigettől?

- Körülbelül százötven mérföldnyire fekszik tőlünk, északkeleti irányban - felelte Cyrus Smith.

- Százötven mérföld! Az is valami! - örvendezett Pencroff. - Jó széllel negyvennyolc óra alatt odaérünk!

- De hát mire jó az? - kérdezte az újságíró.

- Sose lehessen tudni. Megnézzük, mi van ott.

Ez a válasz el is döntötte a kérdést; és a telepesek úgy határoztak, hogy bárkát építenek, és a következő októberben, ha majd kitavaszodott, tengerre szállnak.

Ha Pencroff valamit a fejébe vett, akkor addig nem nyugodott, s addig másnak sem hagyott nyugtot, amíg a terve meg nem valósult. Most mindenáron föl akarta keresni a Tabor-szigetet, és mert az átkeléshez megfelelő nagyságú jármű kellett, a telepesek hozzáláttak, hogy bárkát építsenek.

Cyrus Smith a tengerésszel egyetértésben megszerkesztette a hajó tervét.

A bárka hossza a hajótőnél (a fenéken végigvonuló hosszanti borda mentén számítva) harmincöt láb; a fedélzeti palánkozat legnagyobb szélessége kilenc láb: ez a karcsú test, amennyiben súlypontját és vízvonalát is sikerül jól eltalálni, gyors járásúnak ígérkezik; ha nem merül is alább hat lábnál, eléggé mélyen szántja majd a vizet, hogy a szél el ne térítse haladási irányától. Egész hosszában fedélzettel látják el, amelybe két lejárót - hajósnyelven szólva: véket - nyitnak majd: ezek egy-egy, közfalakkal elválasztott fülkébe vezetnek, a hajótestet pedig a sloopok^[81] módjára "csarnakolják" föl, vagyis látják el árboccal, kötélzettel, vitorlával; négy árboca lesz: előárboc, főárboc, tatárboc és ormányárboc, s a kötélzet fölötti részen, mindegyik árboc csúcsán, még egy sudárvitorlafa. Az árbocokra megfelelő vitorlázat kerül: elővitorla, nagyvitorla, keresztderék-vitorla, ormányvitorla és különösen szélirányban hajózásra alkalmas, váratlan viharok esetén könnyen bevonható sudárvitorla. Végül a bordákat - szaknyelven szólva: bókonyokat - az alapgerendára ácsolják, és hosszanti bordákkal erősítik meg a hullámverések ellen; a bókonyok hordozzák a hajótest külső palánkozatát, mégpedig úgy, hogy a deszkák egy síkban sorakoznak, és csak érintik egymást, széleik nem fekszenek egymásra.

Milyen fát használjanak a hajóépítésre? Szilfát-e vagy a szigetet valósággal ellepő fenyőfélék valamelyikét? A fenyő mellett döntöttek, mert igaz ugyan, hogy fája - az ácsok kifejezésével élve - kissé "szálkás", vagyis hosszanti irányban könnyen hasad, viszont könnyen megmunkálható, és éppen olyan jól állja a vizet, akár a szilfa.

Tudván, hogy a szép idő hat hónapnál korábban úgysem tér vissza, tehát nem sietős a dolguk, a részletek tisztázása után megállapodtak hát abban, hogy csak Cyrus Smith és Pencroff dolgozik a hajón. Gedeon Spilett és Harbert feladata továbbra is a vadászat marad, Nab pedig, valamint inasa, Jup mester, nem hagy föl a reá bízott házimunkával.

A mérnök és a tengerész sorra kidöntötte és földarabolta a kiszemelt fatörzseket, aztán olyan szép, egyenes deszkákat hasogattak belőlük, hogy a legjobb deszkafűrészelő gép sem csinálja különbül. Nyolc nappal utóbb a Kémény és a gránitfal közti partmélyedésben fölütötték a dokkot, és nemsokára már egyik végén jó fartőkével, másik végén homloktőkével vagyis a hajótő elejéhez és hátsó részéhez illeszkedő, fölfelé kunkorodó, vastag gerendákkal fölszerelt, harmincöt láb hosszú, ácsolt fatönk nyúlt el a fövényen.

Cyrus Smith nem vaktában vágott neki az új feladatnak. Jártas lévén a mérnöki tudomány minden ágában, többek közt a hajóépítésben is, előzetesen papíron szerkesztette meg a vízi jármű vázrajzát. Máskülönben Pencroff sokat segített neki: a tengerész évekig dolgozott az egyik brooklyni hajógyárban, tehát gyakorlatból ismerte a mesterséget. Gondos számítások és érett megfontolások előzték meg tehát a bókonyoknak az alapgerendába való beillesztését.

Könnyű elképzelnünk, hogy Pencroff milyen lángoló lelkesedéssel vett részt az új vállalkozásban, s egyetlen pillanatra sem akarta félbehagyni kedvenc foglalatosságát.

Egyetlen olyan tennivaló akadt csupán, amely elszakíthatta a hajóépítő dokktól, de az sem hosszú időre, mindössze egy napra: az új búzatermés betakarítása, április 15-én. A második aratás éppúgy fizetett, akár az első: annyi búzaszem termett, amennyire számítottak.

- Öt véka, Cyrus úr! - jelentette Pencroff, miután aggályos pontossággal lemérte a drága kincset.

- Öt véka! - ismételte a mérnök. - Ha vékáját csak százharmincezrével számítjuk, ez akkor is hatszázötvenezer szemet jelent.

- Hát jó - sóhajtott a tengerész -, akkor most elvetjük az egészet, csak némi keveset hagyunk meg belőle, tartaléknak.

- Helyes, Pencroff - válaszolta Cyrus Smith -, és ha a következő termés arányos lesz az eddigiekkel, akkor nemsokára négyezer véka búzát mondhatunk a magunkénak.

- S akkor végre eszünk-e kenyeret?

- Akkor majd eszünk.

- Az ám, csakhogy ahhoz malom is kell!

- Hát akkor majd építünk egyet.

A harmadik búzamező hasonlíthatatlanul terjedelmesebb volt a két előbbinél, és a féltő gonddal megművelt televényföld befogadta a vetést. Pencroff pedig a szántás-vetés végeztével visszatért a hajóácsoláshoz.

Ez idő tájt Gedeon Spilett és Harbert sokat vadászott: nemcsak a környéket járták, hanem bemerészkedtek a Vadnyugat-vadon még ismeretlen mélységeibe is; puskájukat, minden veszélyes eshetőségre készen, golyóra töltötték. Hatalmas szálfák nőttek ott átláthatatlan, kusza tömkelegben; néhol olyan sűrűn sorakoztak egymás mellett, mintha rés sem volna törzsük közt. Az irdatlan ősrengeteg átkutatása roppant nehéznek ígérkezett, az újságíró nem is kockáztatta meg a behatolást iránytű nélkül, mert a napsugár szinte alig-alig tört át a tömött lombozaton, s ezért az erdőben igen körülményes volt a tájékozódás. Természetes, hogy vad nemigen járt ezeken a tájakon, hiszen az áthatolhatatlan bozót erősen akadályozta szabad mozgásában. De azért április utolsó két hetében mégis elejtettek a vadászok három hatalmas növényevőt. Kulák, azaz lajhárok voltak ezek - egy példányt régebben, a tó északkeleti csücskénél is láttak már a telepesek -, s igen ostobán hagyták leteríteni magukat, mert fölmenekültek ugyan a fák csúcsára, de ott aztán bambán, mozdulatlanul csüngtek a vastag ágakon. Bundájukat a két vadász lenyúzta és hazavitte a Gránitpalotába; ott aztán kénsavoldatban kicserezték, s ezzel használhatóvá tették a szőrméket.

Egyik kirándulásuk során azonban más tekintetben értékes növényt is találtak; pontosabban szólva: az új fölfedezés Gedeon Spilett jó szimatát dicsérte.

Április 30-án történt. A két vadász mélyen behatolt a Vadnyugat-vadon délnyugati részébe, amikor az újságíró, aki elöl haladt - Harbert körülbelül ötvenlépésnyire követte - váratlanul valamilyen tisztásfélére érkezett: itt kissé gyérebben álltak a fák, úgyhogy néhány pászma napsugár áttűzhetett a lombkoronákon.

Gedeon Spilett orrát hirtelen átható illat ütötte meg: ezt egyenes, hengeres alakú, ágas-bogas szárú karók árasztották, fürtös virágok és apró magvas, tokos kelyhek teremtek rajtuk. Az újságíró letépett néhányat, majd visszament a fiúhoz, és így szólt hozzá:

- Nézd csak, Harbert. Mi lehet ez?

- Hol találta ezt a növényt, Spilett úr?

- Tömegével nő amott, egy kis tisztáson.

- Ez aztán a fölfedezés! - csettintett Harbert. - Pencrofftól méltán várhat érte elismerést!

- Talán csaknem dohányra bukkantam?!

- De bizony, arra! Ugyan nem valami elsőrangú fajta, de mégiscsak dohány...

- Hej, az a derék Pencroff! De boldog lesz vele! Hanem az ördögbe is, remélem, csak nem füstöli el az egészet, hagy egy szippantásnyit minekünk is!

- Van egy ötletem, Spilett úr - felelte Harbert. - Ne is említsük a dolgot Pencroffnak, aszaljuk meg titokban a leveleket, és egy szép napon nyújtsuk át neki meglepetésképpen a tömött pipát.

- Helyes, Harbert, és akkor aztán derék barátunknak az égvilágon semmi kívánnivalója sem marad!

Az újságíró és a fiú jókora mennyiséget gyűjtöttek az értékes növényből, majd hazatértek, és zsákmányukat becsempészték a Gránitpalotába, ahol aztán olyan óvatosan dugdosták a szűzdohányt, mintha nem is Pencroff, hanem valamilyen szemfüles finánc elől rejtegették volna.

A mérnököt és Nabet is beavatták az összeesküvésbe, a tengerész pedig nem fogott gyanút, noha igencsak hosszú ideig eltartott, amíg a vékony leveleken megszárogatták, szálra metélték és forró köveken valamelyest megpörkölték. Két hónap is beletelt, amíg elkészültek vele; mindezeket a mesterkedéseket könnyűszerrel megejthették Pencroff tudta nélkül; a tengerészt ugyanis annyira elfoglalta a hajóépítés, hogy csak aludni járt haza a Gránitpalotába.

Mindazonáltal egyetlenegyszer - május elsején - mégiscsak megakadályozta valami a tengerészt kedvenc tevékenységében: a telepeseknek olyan halászkalandjuk akadt, amelyből valamennyiüknek ki kellett venniök a részüket.

Néhány nap óta időről időre óriási állat bukkant föl a tengeren: ott úszkált a Lincoln-sziget körüli vizeken, a parttól két-három mérföldnyi távolságban. Bálna volt, mégpedig a legnagyobbak közül való, valószínűleg a "fokföldi hálna" nevű, déltengeri cetek fajtájához tartozott.

- De jó lenne nyakon csípni! - kiáltott föl a tengerész. - Hej, csak volna alkalmatos bárkánk, meg hozzá egy jófajta szigonyunk, én bizony azt mondanám: gyerünk utána, mert megéri a fáradságot!

- No, Pencroff - mondta Gedeon Spilett -, magam is szívesen megnézném, hogyan hajítja beléje a szigonyt. Érdekes lehet!

- Nagyon érdekes, és nem is veszélytelen - felelte a mérnök. - Mivel azonban nincs mivel bálnára vadásznunk, kár is szót vesztegetni rá.

- Csodálom, hogy ilyen viszonylag magas szélességi fokon is látni bálnát - jegyezte meg az újságíró.

- Ugyan miért, Spilett úr? - kérdezte Harbert. - Az angol és amerikai cethalászok a Csendes-óceánnak éppen ezt a részét nevezik "Bálnamezőnek", s a déli félgömb bálnái itt, Új-Zéland és Dél-Amerika közt tanyáznak legtömegesebben.

- Szent igaz - bizonygatta Pencroff is. - Engem inkább az lep meg, hogy eddig egyet sem láttunk közülük. No de hát úgysem juthatunk a közelébe, csakugyan nem érdemes foglalkozni vele...

És Pencroff visszatért a dolgához, de azért nem bírt elnyomni egy sajnálkozó sóhajt; hiszen minden tengerész lelke mélyén ott izzik a halászszenvedély, és ha igaz, hogy a halászat öröme egyenes arányban áll a zsákmány nagyságával, képzelhető, mit érez a bálnavadász ekkora cethal láttán!

S még ha csak gyönyörűségről lett volna szó! Senki sem tagadhatta azonban, hogy az ilyen zsákmány valóságos kincset jelentett volna a telepesek háztartásában, hiszen a bálna zsírját, olaját, halcsontját (az úgynevezett szilát) sokféle célra hasznosíthatják.

Ez a bálna azonban semmilyen jelét nem adta, hogy el akarná hagyni a parti vizeket. Harbert és Gedeon Spilett, ha éppen nem vadásztak, szinte le sem vették szemükről a távcsövet, és a Gránitpalota ablakaiból is, a Kilátó-fennsíkról is egyre csak a roppant állat mozdulatait figyelték, és Nab szintén így tett: amíg fazekaira ügyelt a konyhában, fél szemmel mindig a tengert leste. A cet mélyen beúszott a tágas Unió-öbölbe, villámgyorsan átszelte az Állkapocs-foktól a Karom-fokig: hatalmas farkuszonyával csapkodva, sebesen szántotta a habokat; olykor hirtelen nagyot szökkent, nekilendült, és óránként tizenkét mérföldet is meghaladó iramban száguldott végig a vízen. Néha olyan közel merészkedett a Menedék-szigetke zátonyaihoz, hogy a telepesek alaposan szemügyre vehették. Csakugyan déltengeri bálna volt, merőben fekete irhájú, feje pedig sokkal laposabb az északi, úgynevezett grönlandi bálnákénál.

A partról világosan látszott az is, hogyan lövelli nagy magasságra orrnyílásán a bálnára jellemző gőzoszlopot... vagy vízoszlopot: mert bármilyen furcsán hangzik is, a természettudósok és a bálnavadászok nem értenek egyet ebben a kérdésben. Vajon levegőt fúj-e ki orrlyukán a bálna, vagy pedig vizet fecskendez a magasba? Általában úgy vélik, hogy gőzt prüszköl a levegőbe, a gőz pedig hirtelen lecsapódik a hidegben és esőként aláhull.

Az óriási vízi emlős közelsége szüntelenül foglalkoztatta a telepeseket. Különösen Pencroffot ingerelte a föl-fölbukkanó állat, és még a munkájától is elvonta a figyelmét. Végül már úgy vágyott a bálnára, mint gyermek a tilos holmira. Éjszakánként olyan élénken álmodott róla, hogy álmában föl-fölkiáltott; bizonyos, ha megvannak a vadászeszközei, s ha bárkáján képes már tengerre szállni, egyetlen pillanatig sem habozik, hanem nyomban az állat üldözésére indul.

Ám amire a telepesek nem vállalkozhattak, azt elvégezte helyettük a véletlen: május 3-án a konyhája ablakában strázsáló Nab hirtelen kiáltozni kezdett, s lelkendezve újságolta, hogy a bálna zátonyra vetődött a sziget partján.

Harbert és Gedeon Spilett éppen vadászatra indultak, de a hír hallatára letették a puskát, Pencroff is elhajította ácsszekercéjét, Cyrus Smith és Nab is csatlakoztak társaikhoz: valamennyien hanyatt-homlok rohantak arrafelé, ahol a bálna megfeneklett a fövényen.

A roppant tengeri emlős a Gazdátlan Láda fokánál sodródott szárazra, hárommérföldnyire a Gránitpalotától. Dagály lévén föltehető volt, hogy a maga erejéből nem egykönnyen szabadul a homokról. A telepesek mindenesetre jónak látták, hogy sürgősen útját szegjék menekülésének. Csáklyákkal és vashegyű dárdákkal fölfegyverkezve átfutottak a Hála-folyó hídján, leszaladtak a folyó jobb szegélyén, nekivágtak a fövényes partsávnak, és nem telt bele húsz perc, máris ott álltak a behemót állat mellett; a mozdulatlan test körül valóságos madársereglet csapongott.

- Mekkora szörnyeteg! - álmélkodott Nab.

Fején találta a szöget: ez a déltengeri bálna díszpéldánya volt fajtájának: nyolcvanlábnyira nőtt, és legalább százötvenezer fontot nyomhatott!

A fövényen tornyosuló óriás meg sem rezdült, semmiféle kísérletet sem tett, hogy visszavergődjék a hullámok közé, pedig a dagály éppen csúcspontján állt.

Amikor bekövetkezett az apály, és a telepesek körüljárhatták a bálnát, megtudhatták mozdulatlansága okát.

Nem élt már, bal oldalából szigony állt ki.

- Bálnavadászok járnak a környékünkön! - kiáltott föl Gedeon Spilett.

- Miből gondolja ezt? - kérdezte a tengerész.

- Abból, hogy szigony van a horpaszában...

- Ugyan, Spilett úr, az még nem jelent semmit - felelte Pencroff. - Megesik, hogy bálnák ezer meg ezer mérföldet úsznak szigonnyal a véknyukban: egyáltalán nem csodálnám, ha ezt a példányt valahol az Atlanti-óceán északi részén szigonyozták volna meg, és idejött meghalni a déli Csendes-óceánra!...

- Hát azért talán mégsem... - kételkedett Gedeon Spilett, mert Pencroff állítása nem győzte meg teljességgel.

- Bizony, nagyon is lehetséges - vágott közbe Cyrus Smith -, de vegyük csak szemügyre azt a szigonyt. Talán akad rajta valamilyen ismertetőjel, hiszen a bálnavadászok általában belevésik a hajójuk nevét...

Pencroff kirántotta a szigonyt az állat oldalából, és valóban talált rajta fölírást:

- Vineyard!^[82] - kiáltott föl a tengerész. - Hazai hajó! A Maria Stella! Szavamra, pompás cetvadászbárka! Jól ismerem! Hej, barátaim, vineyardi hajó, vineyardi cetvadásznaszád!

És Pencroff a szigonyt lóbálva meghatottan ismételgette a szívéhez nőtt nevet, szülővárosa nevét.

Mivel nem kellett attól tartaniuk, hogy a Maria Stella befut, és visszaköveteli a megszigonyozott állatot, elhatározták, azonnal földarabolják a tetemet, mielőtt oszlásnak indul. Dögevő madarak napok óta lestek már a gazdag zsákmányra, és most minden teketória nélkül birtokba akarták venni, olyan erőszakosan, hogy puskalövésekkel kellett elriogatni őket.

Nőstény bálna volt, emlői duzzadtak a tejtől, márpedig a bálnatej Dieffenbach, az Új-Zéland természetrajzával foglalkozó, világutazó természettudós szerint egyenlő értékű a tehén tejével; s valóban, attól sem ízre, sem sűrűségre nem különbözött.

Pencroff valaha cetvadászhajón is matrózkodott, úgyhogy most teljes módszerességgel vezethette a szétvagdalást - ezt az eléggé undorító műveletet, amely három napig tartott; de a telepesek egyike sem vonta ki magát ebből a munkából, még Gedeon Spilett sem; a tengerész meg is jegyezte, hogy végül még "szakképzett" hajótörött válik majd belőle...

A bálna szalonnáját előbb két és fél láb vastagságú párhuzamos csíkokra hasították, aztán földarabolták: a zsírkockákat - súlyuk darabonként ezer fontra rúghatott - hatalmas agyagüstökbe dobálták és kiolvasztották, azon nyomban, a helyszínen, mivel részint nem akarták a levegőt olvadt háj bűzével rontani a Kilátó-fennsík környékén, részint pedig tudták, hogy a szalonna az olvasztás során súlyának körülbelül harmadrészével megfogyatkozik. Adódott azonban busásan egyéb zsiradék is: csupán magából a bálna nyelvéből hatezer fontnyi olaj került ki, alsó ajkából pedig négyezer fontnyi. Ez a zsírmennyiség hosszú időre fedezi a telep sztearin- és glicerinszükségletét, de ezen kívül még ott volt a halcsont, az úgynevezett szila is, és bár a Gránitpalota lakói nemigen hódoltak a divatnak, nem viseltek sem esernyőt, sem fűzőt, ennek azért szintén jó hasznát vehették. A cet felső állkapcsáról és szájpadlásáról ugyanis mindkét oldalt nyolcszáz-nyolcszáz igen rugalmas, szarunemű lemez csüng alá, s ezek mindegyike, mint megannyi hatalmas fésű, alul hat láb hosszúságú szilákra fogazódik: ezeknek a fésűknek az a rendeltetésük, hogy fogazatukkal kiszűrjék, visszatartsák az ezernyi tengeri állatkát, apró halat és puhányt, amellyel a ceteknek ez a fajtája táplálkozik. (Van olyan cetféle, amely nagyobb halakat eszik, de olyan is, amely növényeket fogyaszt.)

Amikor ez a munka a telepesek nagy örömére véget ért, az állat maradványait átengedték az ott csapongó madárseregnek: ezek a dögevők egykettőre eltüntetik majd az utolsó cafatig; a Gránitpalotában pedig megkezdődött a mindennapos foglalatosság.

Cyrus Smith azonban, mielőtt visszatért volna az ácsszérűre, furcsa szerszámokat készített, amivel igencsak fölcsigázta társai kíváncsiságát. Fogott egy tucat bálnaszilát, hat-hat egyenlő részre nyeste valamennyit, és sorra kihegyezte mindkét végüket.

- Hát ez meg mire való, Cyrus úr?... - kérdezte Harbert, amikor a mérnök elkészült a farágással.

- Farkasokat, rókákat, sőt jaguárokat is elejthetünk velük... - felelte a mérnök.

- Tüstént ki is próbáljuk?

- Nem, majd csak télen, amikor segítségünkre lesz a fagy is.

- Nem értem... - mormolta Harbert.

- Azonnal megmagyarázom, fiacskám - felelte a mérnök. - Ez a tőrféleség nem az én találmányom: az Aleut-szigetek halászai használják vadászterületeiken, Alaszkától nyugatra, a Bering-tenger déli részén. Nos, nézzétek ezeket a szilapeckeket: ha beáll a fagy, meggörbítem őket, s addig locsolom vízzel, ameddig a rájuk rakódó jégréteg, amúgy görbe alakban meg nem merevíti mindegyiket, majd zsírral vonom be, s úgy szórom el valamennyit a havon. Mármost mi történik, ha valamilyen kiéhezett állat bekap egy ilyen csalétket? Az történik, hogy gyomra melegében elolvad a jég, a halcsont hirtelen egyenessé pattan, és hegyes végeivel átfúrja a vad oldalát.

- Ez aztán ötletes találmány! - ismerte el Pencroff.

- Mindenesetre megtakaríthatjuk vele a puskaport és a golyót - felelte Cyrus Smith.

- Jobb, mint a csapda! - fűzte hozzá Nab. - Várjuk hát a telet!

- Mást úgysem tehetünk...

A bárkaépítés eközben rendjén haladt, és a hónap végére már a fél palánkozat is fölkerült a bókonyokra. Máris meglátszott a hajón, hogy jó erős, viharálló alkotmány lesz belőle.

Pencroff páratlan szenvedéllyel munkálkodott, edzett szervezete azonban megbirkózott ezekkel a roppant fáradalmakkal is; társai pedig titkon méltó jutalmat tartogattak számára annyi vesződségéért, és csakugyan, május 31-én akkora öröm érte a tengerészt, amekkora talán még soha életében!

Aznap, éppen befejezték az ebédet, s a tengerész éppen készülődött, hogy fölkeljen az asztal mellől, amikor kéz nehezedett a vállára.

Gedeon Spilett keze volt.

- Egy pillanatra, Pencroff mester! Csak nem megy máris? Itt hagyja-e a csemegét? - kérdezte az újságíró.

- Köszönöm, Spilett úr - felelte a tengerész -, vár a munkám.

- No jó, akkor legalább egy csésze kávét igyék!

- Majd később.

- De egy pipát csak elszív?

Pencroff tüstént talpra ugrott, és széles, jóindulatú arca elhalványult, amikor meglátta, hogy az újságíró tömött pipát nyújt feléje, Harbert pedig már hozza is az izzó parazsat.

A tengerész habogott-hebegett, de egyetlen szót sem bírt kinyögni; ám azért megragadta a pipát és ajkához emelte, majd rányomkodta a parazsat a dohányra, és gyors egymásutánban ötöt-hatot szippantott.

Illatos, kék füstfelhő gomolydult a tengerész körül, és a füstfelhő mélyéről mámoros hang ismételte elragadtatottan:

- Dohány!... Igazi dohány!

- Úgy bizony, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, mégpedig a javából!

- Hála a mennyei gondviselésnek! A világmindenség Teremtőjének jósága beláthatatlan! - fohászkodott föl a tengerész. - Most már igazán semmi, de semmi nem hiányzik a szigetünkről!

És Pencroff szítta, szítta, szítta, csak úgy habzsolta a füstöt.

- És ki fedezte föl a növényt? - kérdezte később. - Ugye, te, Harbert?

- Nem, Pencroff - felelte Harbert -, nem én bukkantam rá, hanem Spilett úr.

- Spilett úr! - kiáltott föl a tengerész, és keblére szorította az újságírót, akinek még soha életében, így meg nem ropogtatták a bordáit.

- Phű! - sóhajtott föl, amikor végre, jó percnyi szorongattatás után szusszantásnyi lélegzethez jutott. - Ne csak engem ölelgessen, Pencroff! Az elismerésből egy-egy rész mindenkit megillet: Harbertet, mert fölismerte a növényt, Cyrust, mert elkészítette, Nabet pedig, mert nagy nehézségek árán is megőrizte a titkot.

- Köszönöm, barátaim, egyszer még megszolgálom! - rebegte a tengerész. - Örök hálára köteleztetek!

Mivel június havában beállt a tél - a déli féltekén ez a hónap az északi félgömb decemberének felel meg -, a telepeseknek az volt a legfőbb gondjuk, hogy mennél sürgősebben tartós, meleg ruhákat készítsenek.

Mindenekelőtt megnyírták a karámbeli muflonokat, s ezután az a feladat várt rájuk, hogy valamiképpen szövetté alakítsák a muflongyapjút, ezt az igen értékes textilanyagot.

Mondanunk sem kell, Cyrus Smithnek semmiféle mosógép, szárítószerkezet, fésülő és gerebenező eszköz, előfonó, fonópad és szövőszék, mángorló-, csinozó- vagy bogácsolómasina - tehát semmiféle textilfeldolgozó szerszám nem állt a rendelkezésére, ezért hát a legegyszerűbb eljáráshoz kellett folyamodnia, hogy helyettesíthesse a fonást, a szövést és a többi bonyolult munkálatot. És valóban, a mérnök minden teketória nélkül úgy döntött: fölhasználja a gyapjúnak azt a tulajdonságát, hogy rostjai egyenletes sajtolás hatására összegubancolódnak, s a préselésnek kitett anyag, pusztán a keresztül-kasul egymásba kuszálódó szálak egybetapadása által erős posztóvá tömörül; az ilyen textilszövetet nemeznek vagy abaposztónak hívják. Nemez azonban nemcsak gépi sajtolással készíthető, hanem kézi sulykolással, úgynevezett ványolással vagy kallózással is, és ámbár ilyen módon veszít valamit puhaságából, melegtartó képessége viszont jelentékeny mértékben fokozódik. Minthogy a nemezgyártáshoz a mennél rövidebb fürtű gyapjú a legalkalmasabb, s a muflonokról lenyírt gyapjú igencsak kurta volt, a telepesek jó feltételekkel láthattak munkának.

A mérnök, társai segítségével - közéjük számítva Pencroffot is, akinek ezúttal ismét félbe kellett hagynia az ő hajójának ácsolását! - nekifogott a posztógyártás előkészítésének; a muflongyapjút ugyanis faggyas, olajos anyag, az úgynevezett gyapjúzsír, más néven lanolin itatja át: mindenekelőtt ettől kellett megtisztítaniok. Ez a zsírtalanítás úgy történt, hogy a gyapjúkötegeket huszonnégy óra hosszat kádak hetvenfokos meleg vizében áztatták, azután pedig lúgos fürdőben kiöblítették; majd miután nyomkodással eltávolították belőlük a vizet, nekiláthattak a voltaképpeni ványolásnak, vagyis az abaposztó készítésének, amely ugyan tartós, de kétségkívül durva anyag, Európa vagy Amerika ipari központjaiban alig értékelik valamire, a Lincoln-sziget vásárterein azonban százszázalékos keresletre számíthatott.

Magától értetődik, hogy ezt a szövetféleséget az emberiség ismerte már a legrégibb időkben is, és valóban, Cyrus Smith ugyanúgy szándékozott hozzáfogni a ványoláshoz, akár az első posztóverő iparosok.

Ő azonban, mérnök lévén, nagyszerűen kamatoztatta tehetségét, erre a célra is ügyes gépet eszelt ki, és találékony módon alkalmazta hozzá a fövényparti zuhatag mindaddig veszendőbe ment mechanikai erejét: a lezúduló víz hajtotta most a gyapjú sulykolására szolgáló ványolószerkezetet, a "kallómalmot".

Végtelenül egyszerű alkotmány volt ez. A telepesek néhány emeltyűt kalapáltak egy vízszintes gerendára, s ezek szabályos időközönként fölhúzták, majd ismét leejtették a gyapjú befogadására szolgáló vályúkba az alázuhanó függőleges döngölőket; az egész szerkezetet pedig erősen összeácsolt fakeret tartotta össze: ennyiből állt hát a kallómalom, és így festett annak előtte évszázadokon át, amíg az embereknek eszükbe nem jutott, hogy a döngölőcölöpöket sajtolóhengerekkel helyettesítsék, és sulykolás helyett egyszerűen simára mángorolják a gyapjúanyagot.

Cyrus Smith jól oldotta meg feladatát, s a kísérlet eredményesen végződött. A gyapjút szappanos oldattal telítették kallózás előtt, részint azért, hogy ez meglágyítsa és sikamlóssá tegye a szálakat, s ezzel megkönnyítse összesimulásukat, részint pedig azért, hogy döngölés közben az anyagot ne érje sérülés; a laposra sulykolt gyapjútömeg vastag nemezlapok alakjában került ki a kallómalomból. A gyapjúrostok természetes egyenetlenségei és rovátkái szorosan egymásba akaszkodtak, s a kusza gyapjúszáltömkelegből vert posztó ruházat és takaró készítésére egyaránt alkalmasnak ígérkezett. Bizony, mi tagadás, nem valami finom szövet lett belőle, nyilvánvalóan nem mérkőzhetett sem a merinószövettel, sem a gyapjúmuszlinnal, sem a skóciai kasmírral, sem a stoff-fal, sem a ripsszel, sem a kínai szaténnal, sem az orléans-i selyematlasszal, sem az alpaka gyapjából készült kelmével, de még a gyári posztóval vagy flanellal sem!^[83] Ez csak "Lincoln-szigeti abaposztó" volt, semmi egyéb - a Lincoln-sziget viszont újabb iparággal gyarapodott!

A telepeseket most már a jó meleg ruhák és vastag takarók birtokában nem aggasztotta a hideg, és félelem nélkül nézhettek az 1866-67-es tél elébe.

Valójában csak június 20-án kezdte fogait éreztetni az igazi, harapós nagy hideg, és ekkor Pencroffnak, őszinte sajnálatára, abba kellett hagynia az ácsmunkát; a hajókészítés máskülönben már annyira jól haladt, hogy jövő tavaszra minden bizonnyal be is fejeződik.

A tengerész azt a rögeszmét dédelgette, hogy átvitorlázik a Tabor-szigetre, és megnézi, mi van ott, bár a mérnök éppenséggel nem helyeselte a kirándulás tervét - amely puszta kíváncsiságból fakadt -, hiszen nyilvánvalóan semmi keresnivalójuk azon a nagyrészt kietlen, elhagyatott sziklazátonyon. Cyrus Smith bizonyos aggodalommal gondolt arra, hogy a tengerész viszonylag kicsiny hajón, ismeretlen vizeken nekivágjon a százötven mérföldes útnak. Mi történik vele, ha nem jut el a Tabor-szigetre, de a Lincoln-szigetre sem talál vissza, és milyen sors vár reá a veszedelmekkel fenyegető Csendes-óceán kellős közepén?

Cyrus Smith és Pencroff gyakran beszélgetett erről a tervről, s a mérnök minden alkalommal úgy tapasztalta, hogy Pencroff szokatlan, furcsa makacssággal ragaszkodik az ötletéhez, noha konoksága okáról jószerint maga sem tud számot adni.

- Végtére is eléggé különös - figyelmeztette egy nap a mérnök -, hadd emlékeztessem, barátom, hogy mindeddig nem győzte magasztalni a Lincoln-szigetet, és váltig hajtogatta, mennyire sajnálná, ha egyszer el kellene távoznia innen; és most mégis elsőként akarja itt hagyni erőnek erejével!

- Csupán néhány napra mennék el - válaszolta Pencroff -, néhány napra csupán, Cyrus úr! Térülök-fordulok, megnézem, mi van azon a Tabor-szigeten, és máris itthon vagyok!

- De hiszen a Tabor-sziget nem érhet föl a Lincoln-szigettel!

- Ezt magam is bizonyosra veszem!

- Hát akkor mire való az egész kaland?

- Hogy megtudjam, mi van ott...

- Ugyan, mi lehetne? Nincs ott semmi!

- Ki tudja?

- És ha viharba keveredik?

- Tavasszal szép az idő, nem kell ettől tartanunk - felelte Pencroff. - Hanem azért persze mindenre gondolni kell; nem is akarok magammal vinni a kirándulásra mást, csak Harbertet; nos, kérem, egyezzék bele!

- Pencroff - mondta a mérnök komolyan, s a tengerész vállára tette a kezét -, azt a fiút valamennyiünk gyermekévé tette a véletlen, hogyan vigasztalódnánk, ha baj érné kettejüket?

- Sose féltsen bennünket, Cyrus úr - felelte a tengerész rendíthetetlen bizakodással -, nem okozunk önnek szomorúságot. Egyébiránt most ne firtassuk tovább a dolgot, akkor beszéljünk majd az utazásról, ha eljön az ideje. Meg aztán úgy képzelem, ha majd meggyőződött róla, hogy hajónk jól ácsolt, pompásan fölszerelt vízi jármű, és miután körülhajóztuk a szigetünket (s ezen a próbaúton ön is részt vesz, a többiekkel együtt), akkor azt is meglátja, milyen derekasan állja a hajó a tengert, akkor pedig, mondom, úgy képzelem, csöppet sem habozik tovább, és bízvást utunkra bocsát! Mert nem titkolom, az ön hajója valóságos remekmű lesz!

- Mondja legalább úgy: a mi hajónk! - helyesbítette a mérnök, akit pillanatnyilag lefegyverzett a tengerész szóáradata.

A beszélgetés azonban nem győzte meg sem a tengerészt, sem a mérnököt; csak azért hagyták abba, hogy alkalomadtán újrakezdjék.

Június vége felé lehullott az első hó is. Előzőleg a telepesek bőségesen ellátták a karámot takarmánnyal, ezért nem kellett naponta odalátogatniok; azt azonban elhatározták, hogy hetenként egyszer azért továbbra is fölkeresik a muflonnyájat.

A vermeket újra lombokkal álcázták, és próbát tettek Cyrus Smith bálnaszilából való csalétkeivel is. A jégburokba fagyott, vastag zsírréteggel bevont, meggörbített halcsontdarabkákat az erdőszegélyen szórták el, azon a csapán, amelyen a vadak többnyire tavi itatójukhoz vonulnak.

A mérnök nagy örömére az Aleut-szigeti halászok találmányának Lincoln-szigeti változata tökéletesen bevált. Tucatnyi róka és több vadkan kapta be a csalétket, sőt még egy jaguár is lépre ment: ezeket az állatokat mind szilától átfúrt gyomorral, holtan találták.

Ekkortájt a telepesek érdekes kísérletre szánták rá magukat, ami azért említésre méltó, mert a Lincoln-szigeti hajótöröttek ekkor próbálkoztak első ízben kapcsolatot keresni a külvilággal.

Gedeon Spilett már jó ideje törte a fejét, hogyan juttathatna üzenetet valamelyik lakott területre, akár úgy, hogy följegyzést készít, s azt palackba zárva a tengerbe dobja, hátha szárazföld közelébe sodorják az áramlatok, akár pedig galambposta útján. De hogyan is reménykedhetnék ép ésszel abban, hogy akár galambok, akár palackok legyőzhetik a sziget és a legközelebbi földrészek közti ezerkétszáz mérföldnyi távolságot? Merő hóbort lett volna ebben bizakodnia.

Június 30-án azonban, némi küszködés árán, sikerült élve elfogniok egy albatroszt: Harbert puskalövése könnyebb sebet ejtett a lábán. Pompás példánya volt a hosszúszárnyúak rendjéhez tartozó viharmadaraknak: szárnyának fesztávolsága a tíz lábat is elérte; ez a madárfaj könnyűszerrel átröpüli a legszélesebb tengereket, még magát a Csendes-óceánt is.

Harbert szívesen ott marasztalta és szelídítgette volna a fenséges madarat, amelynek gyorsan begyógyult a sérülése, Gedeon Spilett azonban megértette a fiúval, hogy nem szalaszthatják el ezt a ritka alkalmat: ezzel a hírvivővel talán üzenetet továbbíthatnának a Csendes-óceán melléki szárazföldek valamelyikére, és Harbert belátta, igaza van az újságírónak, hiszen ha az albatrosz lakott vidékről érkezett, akkor nyilvánvalóan késedelem nélkül vissza is száll oda, mihelyt szabadon bocsátják.

Meglehet, Gedeon Spilettben időnként még föl-föltámadt a hajdani hírlaptudósító, és lelke mélyén alig várta már, hogy lenyűgöző cikket írhasson a Lincoln-szigeti telepesek kalandjairól, s azt a véletlenre bízhassa... Mekkora sikert jelentene, a New York Herald állandó munkatársa és egyszersmind a tudósítást közlő lap számára, ha a küldemény csakugyan a címzett: a tiszteletre méltó John Bennett főszerkesztő kezébe kerülne!

Gedeon Spilett nekiült hát, és tömör cikket kanyarított a telepesek viselt dolgairól; a papírt kencével vízhatlanított, erős zacskóba zárta, és nem mulasztotta el rávezetni azt a nyomatékos kérelmet, hogy aki a kérelmet megtalálja, legyen szíves, juttassa el a New York Herald szerkesztőségébe. A kis zacskót az albatrosz nyakára erősítették; azért a nyakára, és nem a lábára, mert ezek a madarak a tenger színére szoktak szállni, ha pihennek; aztán kiszabadították kötelékeiből, és útjára bocsátották a légi gyorsküldöncöt; a telepesek bizonyos meghatottsággal figyelték, hogyan húz napnyugatnak, s hogyan tűnik el a távoli ködök közt.

- Vajon merre tart? - kérdezte Pencroff.

- Új-Zéland felé - felelte Harbert.

- Szerencsés utat! - kiáltott a tengerész a madár után, bár nem sok eredményt várt a levélküldésnek ettől a módjától.

Tél jöttén a Gránitpalotában újfent serényen folyt a sokféle házimunka: ruhafoltozás, különféle szabás-varrás, és egyebek közt a hajó vitorláit is kiszabták a léggömb kifogyhatatlan selyemburkából...

Július havában csikorgó hideg lett, a telepeseknek azonban nem kellett takarékoskodniok sem tűzifával, sem szénnel. Cyrus Smith második kandallót is épített a nagyteremben, a telepesek ott töltötték a hosszú téli estéket. Munka közben el-elcsevegtek, ha pedig dolgos kezük megpihent, olvasgattak; valamennyiük számára így teltek-múltak hasznosan és kellemesen a napok.

Igaz gyönyörűségükre szolgált, amikor esténként gyertyákkal jól megvilágított, szénnel jól fűtött szobában üldögéltek a kiadós vacsora után, előttük egy-egy csésze bodzakávé gőzölgött, pipájukból illatos füst gomolygott a magasba, és hallgatták az odakünn dühöngő vihar bömbölését! Tökéletes jólétben éltek, ha ugyan leledzhet valaha is jólétben az, aki ekkora távolságra szakadt embertársaitól, és képtelen velük bárminemű kapcsolatot találni! Többnyire a hazájukról beszélgettek, távollevő barátaikról, hozzátartozóikról folyt a társalgás, az amerikai köztársaság erősödéséről, ipari gyarapodásáról, és Cyrus Smith, aki annak idején nagy tájékozottságra tett szert az Egyesült Államok gazdasági ügyeiben, lendületes előadásai során összefoglaló ismertetéseket és jóslásokat adott róla hallgatóságának.

Egy napon Gedeon Spilett így szólt a mérnökhöz:

- Ugyan kedves Cyrus, mondja csak, végül is nem áll-e fenn az a veszély, hogy az ipar és a kereskedelem haladását (amelynek ön szakadatlan fejlődést jövendöl) előbb vagy utóbb egyszer csak teljességgel megakasztja valami?

- Megakasztja? Micsoda?

- A szénhiány; hiszen a szenet teljes joggal nevezhetjük a legértékesebb ásványnak!

- Igen, valóban, a legértékesebb - felelte a mérnök -, úgy tetszik, mintha a természet maga is azt akarta volna igazolni; amikor megalkotta a legtisztább kristályos szerkezetű szenet, a gyémántot.

- Csak nem azt akarja mondani ezzel, Cyrus úr - szólt közbe Pencroff -, hogy szén híján gyémánttal tüzelnek majd a kohókban és a kazánokban?

- Nem, barátom - felelte Cyrus Smith.

- Még mindig nem kaptam választ a kérdésemre - makacskodott Gedeon Spilett. - Ön talán kétségbe vonja, hogy a föld szénkészlete előbb-utóbb teljesen kifogy?

- Ó, a kőszéntelepekben még tekintélyes mennyiség vár kiaknázásra, bár jelenleg százezer bányász dolgozik a tárnák mélyén, és évente százmillió quintal^[84] szenet fejt-ki onnan, még ebben az iramban sem merítik ki jó sokáig a föld ölében rejlő kőszénmennyiséget.

- Csakhogy a fogyasztás növekedésének arányában nem gyarapodik-e előreláthatóan százezerről kétszázezerre a bányászok száma, és nem kétszereződik-e meg a kitermelt szénmennyiség is?

- Kétségkívül így lesz; de ha Európa bányái végleg kimerülnek (ami könnyen megtörténhetik, hiszen a gépek idővel lényegesen gyorsabb kiaknázásukat teszik majd lehetővé), Amerika és Ausztrália bányái még akkor is hosszú ideig elegendő szénnel látják el az ipart.

- Mennyi ideig? - kérdezte az újságíró.

- Legalább kétszázötven-háromszáz évig...

- Ez megnyugtató - kottyant közbe Pencroff -, már ami bennünket magunkat illet, ükunokáinkra nézvést azonban annál nyugtalanítóbb a helyzet!

- Majd találnak addigra más fűtőanyagot - jegyezte meg Harbert.

- Reméljük - felelte Gedeon Spilett -, mert végtére is szén nélkül nincs gép, gép nélkül nincs vasút, nincs gőzhajó, nincs gyár, nincs semmi, ami hozzátartozik a modern élethez!

- De vajon milyen fűtőanyagot találnak ki majd szén helyett? - tudakolta Pencroff. - Van-e róla fogalma, Cyrus úr?

- Hát nagyjából-egészéből igen, barátom.

- No és mivel tüzelnek majd utódaink, ha kifogy a szenük?

- Vízzel - válaszolta Cyrus Smith.

- Vízzel? - kiáltott föl Pencroff. - Vízzel fűtik a gőzhajókat és mozdonyokat, vízzel forralják föl a vizet?

- Úgy bizony, méghozzá alkotóelemeire bontott vízzel - felelte Cyrus Smith -, s a víz fölbontását kétségkívül elektromosság végzi majd el, amely addigra hatalmas, de mindazonáltal könnyen kezelhető erővé válik; a nagy találmányok ugyanis (és ez szinte megmagyarázhatatlan törvényszerűség) többnyire azonos korszakban születnek, és kiegészítik egymást. Igen, barátaim, szentül hiszem, hogy a vizet egy szép napon még tüzelőanyagként fogják fölhasználni, és alkotóelemei, a hidrogén és az oxigén, egymástól elkülönítve; de együttesen alkalmazva, kimeríthetetlen hő- és fényforrást jelentenek majd, hatásfokuk pedig akkora lesz, amekkora szénnel soha el nem érhető. Egyszer még eljön az idő, amikor a gőzösök kamráit és a mozdonyok szerkocsiját szén helyett sűrített gázzal töltik meg, amely sohasem sejtett hatásfokú hőmennyiséget termel majd a kazánokban. Nincs tehát mitől félnünk. A föld, amíg csak lakott lesz, ki is elégíti lakói szükségleteit, s az emberiség sohasem szenved majd hiányt sem fényben, sem melegben, mint ahogy nem nélkülözi majd a növényvilág, az ásványvilág vagy az állatvilág termékeit sem. Hiszem tehát, hogy ha a szénbányák egyszer csakugyan kimerülnek, az emberiség vízzel fűti a gépek kazánját s a lakások tűzhelyét. A víz a jövő szene.^[85]

- No, azt magam is megnézném! - mondta a tengerész.

- Ahhoz kissé túl korán születtél, Pencroff - figyelmeztette Nab, akinek ez volt egyetlen megjegyzése az egész beszélgetés során.

A társalgást azonban mégsem Nab szavai fejezték be, hanem Top ugatása: a kutya ismét azt a különös kaffogást hallatta, amelynek jelentésén a mérnök már annyit tanakodott. Top ugyanakkor elkezdte körülugrálni a belső folyosón nyíló kút káváját.

- Vajon miért csahol már megint? - kérdezte Pencroff.

- Jupot pedig mi lelte, miért morog olyan furcsán? - fűzte hozzá Harbert.

Valóban, az orangután csatlakozott a kutyához, és hozzá hasonlóan az izgalom félreérthetetlen jeleit mutatta, de különös módon mindkét állat inkább nyugtalannak látszott, semmint haragosnak.

- Nyilvánvaló - mondta Gedeon Spilett -, hogy ez az akna közvetlenül a tengerbe vezet, és a mélyén alighanem valamilyen tengeri állat bukkan föl időről időre, hogy lélegzetet vegyen.

- Bizonyára így áll a dolog - bólintott a tengerész -, nem is lehet erre más magyarázat... Nos hát, Top, elhallgass! - tette hozzá, a kutya felé fordulva, majd rászólt a majomra is: - Te pedig, Jup, eredj szépen a szobádba!

A majom is, a kutya is elhallgatott. Jup lefeküdt aludni, Top azonban a társalgóban maradt, és az este folyamán még többször is föl-fölmordult.

Erről a furcsa ügyről ugyan nem esett több szó, a mérnök homlokáról azonban mégsem simultak el a redők.

Július utolsó napjaiban a hideg idő az esőssel váltakozott. A hőmérséklet nem zuhant olyan mélyre, mint előző télen, a hőmérő még a legcsikorgóbb zimankóban sem süllyedt tizenhárom foknál lejjebb a fagypont alá. A tél azonban, jóllehet enyhébbnek mutatkozott a tavalyinál, annál több hosszan tartó vihart és rövid, de heves szélrohamot hozott. Nemegyszer már-már a Kéményt is összedöntötte a szilaj tengerzajlás. A telepesek némelykor úgy hitték, hogy tenger alatti földrengés kavarja a borzalmas méretű hullámokat, és zúdítja őket szökőárszerűen a Gránitpalota falának.

A telepesek, miközben az ablakból bámulták a szemük előtt porrá omló roppant víztömegeket, nem tudták betelni a tombolva dühöngő óceán csodálatos látványával. A habtaréjok kápráztatóan fehér tajtékpezsgéssé zúzódtak a parton, a fövénycsík maga teljesen eltűnt az őrjöngő áradat alatt, és úgy rémlett, mintha az egész sziget a tengerbe merült volna, csupán a gránittömb ágaskodnék ki a vízből, amelynek permetté foszlott cseppjeit több mint százlábnyi magasságba suhintotta a hullámverés.

A viharok időszakában a sziget útjain nehéz lett a járás, sőt nemcsak nehéz, hanem veszélyes is, mert a szél egyre-másra csavarta ki gyökerestül a hatalmas szálfákat. De azért nem múlt el hét, hogy a telepesek föl ne keresték volna a karámot. Szerencsére abban a palánk övezte területben, amelyet egyik oldalról a Franklin-hegy délkeleti "gyámpillére" oltalmazott, nem tett sok kárt a tébolyult orkán, megkímélte fáit, kerítéseit, fészereit. A Kilátó-fennsíkon létesített baromfiudvar viszont, amelyet szemtől szembe támadtak a keleti szélrohamok, igencsak megsínylette a viharokat. A galambdúc tetejét kétszer is letarolta az égiháború, a sövényfonadék meg több helyütt kidőlt. A telepeseknek ezért sokkal erősebbé kellett újjáépíteniök mindent, mert most már világosan látták, hogy a Lincoln-sziget a Csendes-óceán legzaklatottabb tájékán fekszik. Sőt úgy tetszett, mintha éppen középpontjába esnék a trópusok közelében oly gyakori ciklonoknak,^[86] s azok úgy csépelnék-korbácsolnák a szigetet, mint ostor a pörgőcsigát. Csakhogy ezúttal a csiga állt mozdulatlanul, és az ostor forgott sebesen körülötte.

Augusztus első hetében a forgószél rohamai lassacskán csillapultak, és a légkör visszanyerte nyugalmát, amely pedig már-már úgy látszott, mindörökre elveszett. A vihar szelídültével azonban ismét csökkent a hőmérséklet, farkasordító hideg támadt, s a hőmérő higanyoszlopa huszonkét fokig süllyedt a fagypont alá.

Augusztus 3-án végre szerét ejtették annak a kirándulásnak, amit jó néhány napja tervezgettek már, és elindultak a sziget délkeleti részébe, a Hullámkacsa-mocsár vidékére. A vadászoknak főként azokra a víziszárnyasokra fájt a foguk, amelyek a télnek ebben a szakában a láp vizén tanyáznak. Csakúgy nyüzsög ott ilyenkor a sok vadkacsa, sárszalonka, böjti jérce, búbos vöcsök, tőkés réce, és a telepesek úgy döntöttek, hogy egy napjukat vadszárnyasok elejtésére szánják.

Ezúttal nemcsak Gedeon Spilett és Harbert indult útnak, hanem Pencroff és Nab is részt vett a kiruccanásban. Csak Cyrus Smith nem csatlakozott a társasághoz, munka ürügyén otthon maradt a Gránitpalotában.

A vadászok tehát, miután megígérték, hogy estére hazatérnek, a Léggömb-kikötő felé vezető úton elindultak az ingovány irányába. Top és Jup is velük tartott. Amikor már a Hála-folyó túloldalán jártak, a mérnök fölhúzta utánuk a híd billenőpallóját, és visszament a Gránitpalotába, mert olyasvalamit tervezetett, amit egymaga akart végrehajtani. Azt tervezte ugyanis, hogy tüzetesen átkutatja azt a belső kutat, amelynek a szája - mint tudjuk - a Gránitpalota folyosójából nyílt; alsó járatának nyilvánvalóan a tengerbe kellett torkollania, hiszen nemrégiben azon távozott el a tó vízfölöslege.

Vajon miért forgolódik Top annyit a kút kávája körül? Vajon miért kaffog olyan különös hangon, amikor a kút környékére vonzza az a bizonyos rejtelmes nyugtalanság? Vajon miért osztozik Jup is a kutya megmagyarázhatatlan szorongásában? A tengerbe nyíló függőleges aknán kívül talán más elágazása is van a kútnak? S az a járat, esetleg a sziget más részébe vezet? Íme, Cyrus Smith ezekre a kérdésekre óhajtott választ, és hogy megtudhassa, amire kíváncsi, ahhoz egyedül akart maradni. Már régebben elhatározta, hogy egyszer társai távollétében megkísérli az akna átkutatását, és most végre alkalom adódott, valóra válthatta tervét.

A kút aljáig leereszkedni nem nehéz feladat, hiszen ott a hágcsó: a fölvonó üzembe helyezése óta használatlanul hever a raktárban, hossza pedig éppen elegendő. A mérnök tehát cselekedett. A kötéllétrát odavonszolta a kút mintegy hatlábnyi átmérőjű szájához, és miután végét gondosan hozzáerősítette a nyílás széléhez, hagyta legöngyölődni a hosszú tekercset. Aztán lámpást gyújtott, pisztolyt és vadásztőrt tűzött az övébe, majd elindult lefelé a fokokon.

A fal körös-körül simán homorult, hellyel-közzel azonban kisebb-nagyobb sziklagöbök mutatkoztak rajta: végeredményben lehetségesnek látszott, hogy valaki vagy valami nagy ügyességgel fölkapaszkodjék rajtuk egészen a kút felső nyílásáig.

Ez volt a mérnök első észlelete; ám amint lámpása fényével lassan, aprólékosan sorra megvilágította a kiszögelléseket, azt tapasztalta, nyoma sincs rajtuk horzsolásnak vagy csorbának, ami arra engedne következtetni, hogy akár újabban, akár régebben bárki is kapaszkodásra használta bármelyiküket.

Cyrus Smith egyre mélyebbre ereszkedett, és mindenütt körülvilágította az akna falait.

Sehol semmi gyanúsat nem talált.

Amikor a kötéllétra legalsó fokára ért, megpillantotta a víz tökéletesen mozdulatlan felszínét. Sem a vízfelület magasságában, sem másutt nem ágazott el semmilyen, a gránittömb belsejébe vezető keresztfolyosó. A fal, amelyet Cyrus Smith a vadásztőre nyelével több ízben is megkopogtatott, tömören döngött, tehát sehol sem rejlik üreg a szilárd sziklatömegben. Merő gránit volt az egész, s azon semmiféle élőlény sem törhetett utat magának. A kútba tehát senki be nem juthatott, hacsak azon a csatornán nem, amely az aknát a partfövény sziklás altalaján keresztül összeköti a tengerrel, az azonban állandóan víz alatt áll, s azon a víztömegen át legföljebb csak tengeri állatok hatolhatnak be. Ami azt a kérdést illeti, hogy a föld alatti csatorna másik vége hol, a partszakasz melyik pontján és milyen mélységben torkollik a víz színe alatt a tengerbe, arra Cyrus Smith nem tudta a választ.

A mérnök ezzel be is fejezte a kutatást, fölmászott a Gránitpalotába, maga után húzta a kötélhágcsót, ismét befödte a kút nyílását, mélyen elgondolkozva tért vissza a nagyterembe, és ezt mormolta magában: "Nem láttam semmit, és mégis, valaminek kell lennie odalenn!"

Aznap este a vadászok bőséges zsákmánnyal tértek haza, a szó szoros értelmében roskadoztak az elejtett vadak terhe alatt, és pontosan annyit cipeltek, amennyit négy ember még éppen elbír. Még Top nyakában is egymáshoz kötözött tőkésrécék lógtak, Jup válláról pedig szalonkafüzérek csüngtek alá.

- Nézze csak, kedves gazdám - kiáltotta Nab -, nézze csak, mit hoztunk! Lesz ám dolgunk elég, amíg konzervet, pástétomot készítek belőle tartaléknak! De nem is győzöm egymagam a munkát, valakinek segítenie kell. Számítok rád, Pencroff...

- Nem érek rá, Nab - válaszolta a tengerész. - Sürgetős az én teendőm is, még kötelekkel és vitorlákkal kell fölszerelnem a hajót; sajnos, le kell mondanod rólam.

- És maga, Harbert úrfi?

- Nekem meg holnap a karámba kell mennem, Nab - felelte a fiú.

- De legalább ön ugye, segít nekem, Spilett úr? - fordult Nab az újságíróhoz.

- Szívesen, Nab, ha ezzel a kedvedben járok - felelte Gedeon Spilett -, de annyit mondok, ha közben véletlenül kikotyogod a konyhareceptjeidet, én bizony közhírré teszem valamennyit!

- Ahogy önnek tetszik, Spilett úr - mosolygott Nab -, értesítse csak olvasóit, ahogy önnek tetszik!

És lám, csakugyan, másnap Gedeon Spilett fölcsapott szakácsinasnak, és megkezdte kuktáskodását Nab mester konyhai laboratóriumában. A mérnök azonban még előbb közölte vele vizsgálata eredményét; és az újságíró osztozott Cyrus Smith véleményében: bár szemlátomást semmi sincs a kútban, mégis rejlik ott megfejtésre váró titok.

A kemény fagy még egy hétig tartott, és a telepesek jóformán ki sem mozdultak a Gránitpalotából, legföljebb a baromfiudvarba látogattak el olykor-olykor. A lakásban, Nab és az újságíró szakértő munkálkodásának eredményeképpen ínycsiklandozó illatok terjengtek; ám a lápvidéki vadászat zsákmányát nem teljes egészében dolgozták föl konzervvé; a vadhúst a nagy hideg tökéletesen tartósította, a kacsafélék egy részét viszont azon frissiben fogyasztották a telepesek, és megállapították, hogy azoknál ízletesebb víziszárnyas nem tenyészik sehol a széles földkerekségen.

Ezen a héten Pencroff és vele együtt Harbert - aki szintén ügyesen forgatta a varrótűt - olyan hévvel dolgozott, hogy a hajó valamennyi vitorlája készen került ki a kezük alól. Kenderkötélben nem láttak hiányt, a léggömb hálózatából bőségesen kitelt a szükséges mennyiség. A zsinegek is, a kötelek is jó erős fonálból készültek annak idején, a tengerésznek most éppen ilyenek kellettek. A vitorlákat szívós madzagsodralékkal szegélyezték, és még arra is maradt idejük, hogy fölhúzóköteleket, árboctartó "csarnakokat" és fogóköteleket, miegymást fabrikáljanak. Ami a vitorlák kezeléséhez szükséges csigafölszerelés alkatrészeit illeti, azokat Cyrus Smith faragta - Pencroff útmutatása alapján - a maga gyártotta esztergapadon. Így történt, hogy az árbocozat és a kötélzet hamarább készült el, mint maga a bárka. Pencroff még zászlót is varrt: a szigeten sok, festékanyagot tartalmazó növény termett, ezeknek a nedvével kékre, pirosra és fehérre sávozta a selymét. Csak éppen ahhoz a harminchét csillaghoz, amelyek az Egyesült Államok harminchét államát jelképezik az amerikai lobogón, a tengerész hozzábiggyesztett egy harmincnyolcadikat is, azaz a "Lincoln-Szigetállamét", minthogy őkelme már hazájuk nagy köztársaságához tartozónak tekintette kicsiny birodalmukat.

- Hiszen szívem szerint már régen csatlakoztunk az Unióhoz - nyilatkozta Pencroff -, ha ténylegesen még nem üthettük is nyélbe a dolgot!...

A zászlót egyelőre a Gránitpalota középső ablakára erősített rúdra függesztették, és a telepesek háromszoros "hurrá!" kiáltással tisztelegtek előtte.

A hideg évszak a vége felé közeledett, és már-már úgy látszott, hogy a második tél minden különösebb baj nélkül múlik el, amikor az augusztus 11-re virradó éjszakán váratlan esemény történt, amely az egész Kilátó-fennsíkot teljes pusztulással fenyegette.

A telepesek mélyen aludtak - aznap egész napon át keményen dolgoztak, s jólesett a pihenés -, de hajnali négy óra tájt Top ugatására hirtelen fölriadtak.

A kutya ezúttal nem a kút szájánál kaffogott, hanem a küszöb előtt, és olyan bőszen rontott neki az ajtónak, mintha ki akarná dönteni. Jup mester pedig eszeveszetten rikácsolt.

- Mi ütött beléd, Top? - kiáltotta Nab, aki elsőként dörzsölte ki szeméből az álmot.

A kutya azonban még dühösebben csaholt.

- Mi történt? - kérdezte Cyrus Smith.

A telepesek sebtén magukra kapkodták ruháikat, az ablakhoz csődültek, és föltépték a zsalugátert.

Szemük előtt hólepel födte a fövénysávot, de a koromsötét éjszakában még ez a takaró is alig fehérlett föl. A telepesek nem láttak semmit, időnként azonban különös, vakkantásszerű hangok csaptak föl hozzájuk a vakhomályból. Nyilvánvaló volt: egész sereg állat özönlötte el a partszegélyt; nem lehetett tudni, mifélék.

- Miféle vadak ezek? - kiáltotta Pencroff.

- Farkasok, jaguárok vagy majmok! - vélte Nab.

- Ebugattát! - döbbent meg az újságíró. - Hiszen ezek a fennsíkra is följuthatnak!

- A baromfiudvar! - jajdult föl Harbert. - A búzaföldünk! A konyhakertünk!

- Hogy az ördögbe kerülhettek ide?! - tanakodott Pencroff.

- Csak a fövényparti pallón jöhettek át, amelyet valamelyikünk elfelejtett fölvonni - felelte a mérnök.

- Az ám! - kapott észbe Gedeon Spilett. - Most jut eszembe, hogy este nyitva hagytam...

- No, ezt jól megcsinálta, Spilett úr! - horkant föl a tengerész.

- Ami történt, megtörtént - vágott a szavába Cyrus Smith. - Lássuk, hogyan segíthetünk a bajon!

A kérdések és a feleletek villámgyorsan váltogatták egymás. Cyrus Smith és társai azt az egyet bizonyosra vehették, hogy az állatok átjutottak a pallón, ellepték a fövénypartot, és bármifélék legyenek is, a Hála-folyó bal partján könnyűszerrel fölkerülhetnek a Kilátó-fennsíkra. A telepeseknek tehát a lehető legsürgősebb dolguk az, hogy útjukat szegjék, és szükség esetén akár meg is küzdjenek velük.

- De hát miféle vadak ezek? - hangzott el másodízben is a kérdés, amikor a homoksávról újult erővel harsant föl az állatfalka vonítása.

A vakkantásokra fülelve Harbert megremegett, és eszébe jutott, hogy ezt a hangot hallotta már valamikor: első kirándulásuk alkalmával, a Vörös-patak forrásvidékén.

- Ezek Canis fulvusok! - szólt ijedten. - Ezek a fakó rókák!

- Hajrá, le velük! - kurjantotta a tengerész.

Valamennyien fejszét, pisztolyt, karabélyt ragadtak, beugráltak a fölvonó kosarába, és nemsokára a fövényen álltak.

A fakó rókák veszedelmes fenevadak, különösen ha falkástul támadnak, és az éhség is hajtja őket. A telepesek mindazonáltal habozás nélkül nekirontottak a hordának; a vaksötétben gyors villódzással tündökölt föl az első pisztolylövések torkolattüze, és a rókák elővédje meghátrált.

A telepeseknek mindenekelőtt és mindenáron azt kellett meghiúsítaniok, hogy a dúvadak följussanak a Kilátó-fennsíkra, hiszen ha betörnek a konyhakertbe, a búzavetésbe és a baromfiudvarba, ott mérhetetlen és tán jóvátehetetlen károkat okozhatnak, főként a búzaföldön. Minthogy azonban a Kilátó-fennsíkra csak a Hála-folyó bal szegélyén vezet út, elég, ha a víz széle és a gránitfal közé szorult szűk parti ösvényt torlaszolják el áthághatatlan akadályként, ott szegülnek szembe a fakó rókákkal.

Ezzel az elképzeléssel valamennyien egyetértettek, és Cyrus Smith utasítására sietve igyekeztek a kijelölt partszakaszra, miközben a rókahad szilaj szökellésekkel keringett körülöttük az éjszakában.

Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Harbert, Pencroff és Nab átszakíthatatlan rajvonalban fogadták a rókák rohamát. Top harapásra tárta félelmetes állkapcsát, és követte a telepeseket, nyomában pedig ott loholt Jup, vastag, göcsörtös bunkósbotot szorongatott a markában, és úgy forgatta a feje körül, mint valami buzogányt.

Az éjszaka csillagtalan feketeséggel borult reájuk. A telepesek csak a sortüzek föl-fölszikrázó világánál látták egy-két pillanatig támadóikat; mindegyik lövésüknek célba kellett találnia, mert legalább száz róka nyüzsgött a havon, szemük izzott, akár a parázs.

- Nem szabad átjutniok! - kiáltotta Pencroff.

- Nem jutnak át! - felelte a mérnök.

Valóban, nem jutottak át, de nem azért, mintha meg sem kísérelték volna az áttörést. A hátsó rajok tolták-taszították az elsőket, szakadatlanul folyt a viaskodás, a telepesek pisztolylövésekkel és fejszecsapásokkal védekeztek. Rókatetemek tömege takarta már a talajt, de a horda száma csak nem akart megfogyatkozni: úgy látszik, a fövénypart pallóhídján át szüntelenül fölújította erőiket az utánpótlás.

A telepesek rövidesen kézitusára kényszerültek, test küzdött test ellen, s eközben néhányan óhatatlanul sebeket kaptak, szerencsére nem súlyosakat. Harbert pisztolylövéssel mentette meg Nabet, akinek a hátára úgy vetette magát egy róka, mint valami tigris. Top ádáz dühvel acsargott, vicsorogva marcangolta a rókák torkát, és egyre-másra megfojtotta őket. Jup - hiába küldték hátra a telepesek - úgy csépelte fütykösével a rókahordát, mint aki se lát, se hall. Pedig az ő tekintete áthatolt a legsűrűbb sötétségen is: ezért aztán mindig ott vagdalkozott, ahol a legkeményebben dúlt a harc, időről időre éleset füttyentett, ez a hang az ő szájából diadalmas győzelmi ujjongásnak felelt meg. Némelykor annyira előmerészkedett, hogy egy-egy pisztolylövés fényénél látni lehetett, mint viaskodik egyszerre öt-hat jól megtermett rókával, mint nyomja kupán őket ritka hidegvérrel.

Végül is a telepesek nyerték meg a csatát, de micsoda roppant, kétórás helytállás árán! Kétségkívül a hajnal első sugarai késztették arra a támadókat, hogy visszavonuljanak: észak felé menekültek, és átiszkoltak a folyó hídján, Nab pedig üldözte őket, és tüstént fölvonta mögöttük a pallót.

Amikor a fölkelő nap elegendő fényt vetett már a csatatérre, a telepesek vagy ötven róka szétszórt tetemét számlálták össze a fövénysávon.

- Hát Jup? - bődült el Pencroff. - Hol van Jup?

Jup eltűnt. Nab fennhangon szólongatta, és most fordult elő első ízben, hogy Jup nem felelt barátja és tanítója hívására. Mindnyájan Jup keresésére indultak, és valamennyien attól rettegtek, hogy a halottak közt találják. Eltakarították a rókadögöket, amelyeknek a vére vörösre festette a havat, és ott bukkantak rá Jupra, hatalmas hullahegy alatt: szétzúzott pofájú, összeroppantott ágyékú fenevadak tömege tanúskodott arról, milyen derék munkát végzett félelmetes furkósbotjával a rettenthetetlen orangután. Szegény Jup még akkor is markában szorongatta törött husángja csonkját: fegyvertelenül maradt a harcban, a túlerő leteperte, és mély sebek tátongtak a mellén.

- Él! - kiáltotta Nab, aki fölébe hajolt.

- Megmentjük - fogadkozott a tengerész -, úgy ápoljuk, mint közülünk valót!

Jup, mintha csak megértette volna a tengerész szavait, fejét hálásan Pencroff vállára hajtotta. Pencroff maga is megsebesült, sérülései azonban, csakúgy, mint társaié, szót sem érdemeltek, mert fegyvereikkel majdnem mindvégig távol tudták tartani testüktől a támadókat. Csak az orangután került ilyen súlyos állapotba.

Nab és Pencroff fölemelte, s odavitte Jupot a fölvonóhoz; ekkor alig hallható nyöszörgés hagyta el a majom ajkát. Gyöngéd óvatossággal vonták föl a Gránitpalotába. Az egyik heverőből kiszedték a derékaljat, és arra fektették, sebeit a legnagyobb gonddal kimosták. Úgy látszott, hogy a harapások sehol sem értek létfontosságú szervet; Jup azonban teljesen elgyöngült a nagy vérveszteségtől, láza pedig igen magasra szökött.

Ágyat vetettek hát számára, sebeit bekötözték, és könnyű ételt erőltettek beléje, "mint afféle szegény beteg emberbe", ahogyan Nab mondta, aki néhány csésze üdítő herbateát is itatott vele; a gyógyital alkotórészei a Gránitpalota gyógyfüvekkel gazdagon fölszerelt házi patikájából kerültek elő.

Jup elaludt, s eleinte nyugtalan álma lehetett; később azonban lélegzete lassanként egyenletessé vált, s a telepesek magára hagyták, hadd pihenjen zavartalanul. Top időről időre halkan, úgyszólván "lábujjhegyen" pajtása fekhelyéhez lépett, és olyan gyöngéden nézett reá, hogy gyöngédebben már nem is lehet. Jup egyik keze lelógott az ágyról, és Top bánatos képpel nyalogatta.

Még aznap reggel eltakarították a rókadögöket, valamennyit kiszállították a Vadnyugat-vadonba, és ott mélyen elföldelték őket.

Ez a támadás - amely súlyos következményekkel járhatott volna - alapos leckéül szolgált a telepeseknek, s attól fogva lefekvés előtt egyikük-másikuk mindig megbizonyosodott felőle, vajon fölhúzták-e valamennyi hidat, és ezzel megakadályoztak-e minden behatolást a telep területére.

Jup állapota néhány napig komoly aggodalomra adott okot, a majom szívós szervezete azonban, hosszú birkózás után, végül is legyűrte a betegséget. Láza fokról fokra csökkent, és Gedeon Spilett, aki konyított valamicskét az orvostudományhoz, úgy vélekedett, hogy rövidesen túljut a válságon. Augusztus 16-án Jup végre enni kért; Nab jó cukros kását főzött neki, a beteg pedig látható élvezettel kóstolgatta az édes pépet, élt-halt ugyanis a nyalánkságokért, és Nab nem is akarta leszoktatni erről a kis hibájáról.

- Ugyan már, hadd pákosztoskodjék - legyintett, amikor Gedeon Spilett néhanapján szemére vetette, hogy túlságosan elkényezteti az állatot -, ennek a szegény Jupnak más öröme sincsen, csak a hasa, én meg örülök, hogy legalább néhány jó falattal meghálálhatom szolgálatait!

Jup mester tíz napig nyomta az ágyat, aztán augusztus 21-én fölkelt. Sebei behegedtek, és látszott rajta, hogy hamarosan visszanyeri szokott rugalmasságát és régi testi erejét. Mint minden lábadozót, őt is valóságos farkasétvágy gyötörte, az újságíró pedig ezúttal hagyta, hadd tömje kedvére a gyomrát, mert bízott benne, hogy ösztönös mérséklete - amely a nála értelmesebb lényekből nagyon gyakran hiányzik - minden szertelenségtől megóvja az orangutánt. Nab túláradó boldogsággal - tapasztalta, hogy tanítványának újra jó az étvágya.

- Egyél csak, Jup - biztatta -, egyél csak, és ne törődj semmivel! Te a véredet ontottad miérettünk, igazán az a legkevesebb, hogy segítsek pótolni a vérveszteségedet!

Augusztus 25-én a telepesek fölfigyeltek Nab kiáltozására, aki társait hívta:

- Cyrus úr, Gedeon úr, Harbert úr, Pencroff, jöjjenek! Gyorsan!

A nagyteremben ülő telepesek fölugrottak helyükről, és Jup szobájába siettek.

- Mi történt? - kérdezte az újságíró.

- Oda nézzenek! - kiáltotta Nab, kacagástól fuldokolva.

Mit láttak? Jup mester törökülésben kuporgott a küszöbön, és nyugodtan, komoly képpel pipázott!

- Az én pipám - rikkantott föl Pencroff. - Elcsente a pipámat! No jól van, derék Jup, tartsd meg, neked adom. Szívjad csak, pajtikám, váljék egészségedre!

Jup pedig roppant elmélyülten eregette a bodor füstgomolyokat, látszott rajta, hogy páratlan gyönyörűséget szerez neki a dohányzás.

Cyrus Smith mérnököt nem lepte meg különösképpen ez a látvány, tüstént idézte is több olyan szelíd majom példáját, akik rákaptak a pipázásra.

Ettől a naptól fogva azonban Jup mester saját pipával büszkélkedhetett: a tengerész hajdani pipája ott lógott a kamrájában, dohányzacskója mellett. Maga tömte meg, maga gyújtott rá izzó parázzsal, és ilyenkor úgy tetszett, nincs nála boldogabb négykezű az egész földkerekségen. Gondolhatjuk, hogy Jup és Pencroff cimboraságát még szorosabbá fűzte ez az ízlésbeli közösség, és a jámbor rajom meg a derék tengerész attól fogva az addiginál is meghittebb barátságban élt egymással.

- Némelykor már-már azt hiszem, hogy nem is majommal, hanem emberrel van dolgom - mondta Pencroff néha Nabnek. - Te talán csodálkoznál rajta, ha egyszer csak beszélni kezdene velünk?

- Szavamra, nem! - felelte Nab. - Én inkább azon csodálkozom, hogy nem szólal meg, hiszen egyébként alig különbözteti meg valami az embertől!

- Jól mulatnék - fűzte tovább a gondolatot a tengerész -, ha egy szép napon így szólna hozzám: "Ugyan cseréljünk már pipát, Pencroff bácsi!"...

- Hát bizony - felelte Nab -, igen nagy kár, hogy némának született!...

Szeptemberre a tél kiadta mérgét, a telepesek pedig ismét serény munkába fogtak.

A hajóépítés gyorsan haladt. A külső palánkozat már teljesen elkészült, és most a belső bordázat fölszerelése került sorra; az is meglett, a mérnök és a tengerész a hajótest minden pontját a bárka alakjához illő, vízgőzön hajlított bókonyokkal merevítette.

Fában nem lévén hiány, Pencroff azt javasolta a mérnöknek, hogy ráadásul vízhatlan belső deszkaburkolattal is béleljék ki a bárkát, mert ezáltal a jármű még biztonságosabbá válik.

Cyrus Smith nem tudhatta, mit tartogat számukra a jövő, s ezért helyeselte a tengerész ötletét, hogy olyan viharállóvá építsék a hajót, amilyenné csak lehet.

Szeptember 15-én befejezték a belső burkolat berakását s a fedélpalánkozat fölszögelését is. Az eresztékek tömítésére tengeri füvet alkalmaztak, a kócpamatokat kis fakalapáccsal dugacsolták a hajótest, a belső deszkaburkolat és a fedélzet palánkrései közé; az eresztékeket pedig erdei fenyőből csapolt, olvasztott gyantával kenték be kátrány helyett.

A hajó belső berendezése a lehető legegyszerűbb volt. Először is nehezéket raktak a fenék aljára: mészhabarcsba ágyaztak a hajótövön néhány súlyos gránittömböt, amelyek mintegy tizenkétezer fontot nyomtak, és biztosították a hajó egyensúlyát. A holtsúlyként használt kövek fölé alsó fedélzetet húztak, a hajóteret pedig két fülkére osztották, amelyeknek mindegyikében egy-egy pad húzódott a fal mellett: ezek útiládaként szolgáltak. Az árboc lába a két fülke közt állt, és a közfalakat támogatta: a fülkékből egy-egy, tetővel ellátott följáró vezetett a felső fedélzetre.

Pencroffnak nem okozott nagy gondot, hogy árbocnak való fát találjon. Göcstelen, sudár, fiatal fenyőt választott ki erre a célra, és nem is kellett mást tennie vele, csak tövénél, az úgynevezett árbocfészeknél négyszögletesre faragta a törzsét, csúcsát pedig kissé legömbölyítette. Az árbocra, a kormányszerkezetre és a hajótestre vasalás is kellett, ezt a Kémény kovácsműhelyében kalapálták ki, nem valami tetszetősen, eléggé durvára - viszont annál szilárdabbra sikeredett. Végül is október első hetében valamennyi árboc, vitorla, sudárszár, daruszálfa, evező és velük együtt a hajó minden más tartozéka ott állt a helyén, s a telepesek úgy döntöttek, hogy próbautat tesznek a sziget körül, és meggyőződnek róla, mennyire állja a bárka a tengert; akkor majd elválik, jogosan lehetnek-e büszkék a művükre.

A telepesek azonban a hajóépítés ideje alatt sem hanyagolták el mindennapi teendőiket. A karámot átrendezték, kibővítették, mert a muflon- és vadkecskenyáj többször is megfiadzott, és a borjaknak, gidáknak lakóhelyre és takarmányra volt szükségük. Cyrus Smith és társai az osztrigatelepet és a vadaskertet szintén föl-fölkeresték, sőt el-ellátogattak a kőszén és vas lelőhelyére, valamint a Vadnyugat-vadon vadban bővelkedő, ismeretlen rengetegeibe is.

Kirándulásaik során leltek néhány újfajta növényt, igaz ugyan, hogy valami nagy hasznát egyiknek sem látták, de azért ezekkel is sikerült változatosabbá tenniök a Gránitpalota tartalékait. Egyik alkalommal például fügeféle cserjéket találtak, némelyikük a fokföldi ficusra emlékeztetett; akadt olyan, amelynek húsos levelét ehették, a másiknak pedig a magva tartalmazott ízletes, lisztnemű anyagot.

Október 10-én végre vízre bocsátották a bárkát. Pencroff sugárzott az örömtől. A művelet kitűnően sikerült. Az árboccal, kötélzettel tökéletesen fölszerelt, "fölcsarnakolt" bárkát görgőkön tolták a part széléig, ott aztán a nemsokára beálló dagály a hátára kapta a telepesek tapsa és éljenzése közepette; különösen Pencroff ünnepelt ujjongva, ez alkalommal sem mutatkozott csöppet sem szerénynek. Hiúságát egyébiránt még a hajóépítés sikerénél is jobban kielégítette, hogy átvehette a bárka parancsnokságát, a telepesek ugyanis közfelkiáltással kapitányi rangra emelték.

Hogy Pencroff kapitány kedvében járjanak, mindenekelőtt nevet akartak adni a bárkának, és miután hosszasan meghányták-vetették a dolgot, különféle javaslatok elvetése után végül is a Bonadventure^[87] névre esett a legtöbb szavazat, ez volt ugyanis a derék tengerész keresztneve.

Miután a Bonadventure-t habjaira vette a dagály, annyit máris látni lehetett, hogy pontosan a vízvonalig merül a tengerbe, és alighanem bármilyen vitorlaállás mellett könnyen tartja majd a menetirányt.

A próbahajózásra még aznap sor került a part menti vizeken. Szép idő volt, friss szellő fújdogált, a tenger - kivált az északnyugati széltől védett déli partvidéken - alig vetett hullámot.

- Beszállás, beszállás! - vezényelte Pencroff kapitány.

Indulás előtt azonban illett reggelizni, sőt úgy látszott, tanácsos némi elemózsiát is magukkal vinniök, hiszen megeshetett, hogy a kirándulás eltart akár estelig is.

Cyrus Smith szintén türelmetlenül várta, hogy végre kipróbálják a dereglyét, elvégre ő tervezte, ha gyakran változtatott is egyik-másik részletén a tengerész tanácsára; ő azonban korántsem bízott meg benne annyira, mint Pencroff, aki egyébiránt nem hozta már szóba a tabor-szigeti kirándulást, és ezért a mérnök abban reménykedett, hogy barátja fölhagyott immár a tervvel. Cyrus Smith ugyanis sehogyan sem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy két-három társa ezen a végeredményben igen kicsiny, legföljebb tizenöt tonnás bárkán nekivágjon a hosszú, kalandos útnak.

Fél tizenegykor mindenki a fedélzeten volt, még Jup is és Top is. Nab és Harbert fölhúzta a horgonyt, amely a Hála-folyó torkolatának fövenyébe kapaszkodott, fölvonták a fővitorlát, és a Lincoln-sziget flottalobogója is fölkúszott az árbocra, a Bonadventure pedig, Pencroffal a kormánykeréknél, kifutott a nyílt vízre.

Hogy kijussanak az Unió-öbölből, hátszéllel kellett haladniok, s az utasok ekkor megállapíthatták, hogy a bárka "tág szarvval", vagyis szél előtt vitorlázva kielégítő gyorsasággal szeli a hullámokat.

Miután megkerülték a Gazdátlan Láda fokát és a Karom-fokot, attól fogva Pencroffnak "élben", azaz széljárásra rézsútosan kellett vezetnie a bárkát, hogy továbbra is a sziget déli szegélye hosszán hajózhasson - ilyenkor a vitorlásnak zegzugosan kell futnia, és hol jobbról, hol balról kapja a szelet -, és néhány irányváltoztatás után elégedetten állapította meg: a dereglye jó sebességgel halad így is, a "dűlőkben", vagyis a hirtelen fordulókban szintén remekül kanyarodik. Gyorsan, biztosan vált "szelen át" - szaknyelven szólva: jó vitorlasajátságokkal rendelkezik -, sőt cikcakkos menetben halad még széllel szemben is.

A Bonadventure utasai valóban elragadtatást éreztek. Látták, hogy kifogástalan dereglyén hajóznak, amely szükség esetén nagy segítségükre lehet; a gyönyörű időben, a lengedező szélben valamennyien roppantul élvezték a sétahajózást.

Pencroff kivágott a nyílt tengerre, három vagy négy mérföldnyire elkalandozott a pattól, a Léggömb-kikötő magasságában. Szemük előtt ekkor merőben új nézőpontból bontakozott ki a sziget látképe, a Karom-foktól a Kígyó-félszigetig terjedő változatos tengerszegély, az erdőségek rügyező, zsenge lombozata, amelyből itt is, ott is fölhorgadt a sudár toboztermők csúcsa, a sziget fölé tornyosuló Franklin-hegy, ormán fehérlő hófoltokkal.

- Milyen szép! - kiáltott föl Harbert.

- Bizony - bólintott Pencroff -, szép sziget, jó sziget ez a mi szigetünk. Úgy szeretem, ahogy valamikor szegény édesanyámat! Nincstelenül vetődtünk ide, úgy fogadott, hogy semmink sem volt, és mindennel ellátta égből pottyant öt gyermekét. Mert ugyan miben látunk most hiányt?

- Semmiben - felelte Nab -, semmiben, kapitány uram, mindenünk megvan, amit csak szemünk-szájunk kíván!

És a két nekilelkesült, derék fickó három dobhártyarepesztő "hurrá!" kiáltást eresztett meg szigetük tiszteletére.

Gedeon Spilett eközben, az árboc sudarához dőlve, fölvázolta a szeme elé táruló tájképet.

Cyrus Smith szótlanul merengett a messzeségbe.

- Nos, Cyrus úr - kérdezte Pencroff -, mit szól a hajónkhoz?

- Úgy látszik, jól viselkedik - felelte a mérnök.

- De jól ám! És nem gondolja-e, Cyrus úr, hogy akár hosszabb utat is kibírna?

- Miféle utat, Pencroff?

- Hát például a Tabor-szigetig.

- Nézze csak, barátom - válaszolta Cyrus Smith -, úgy hiszem, hogy valamilyen halaszthatatlan, sürgető esetben habozás nélkül rábízhatnánk magunkat a Bonadventure-re, akkor is, ha netán hosszabb átkelésről volna szó; de, tudja, azt mégsem látnám szívesen, ha a Tabor-szigetre indulna, hiszen nekünk az égvilágon semmi okunk nincs odamennünk.

- Az ember szívesen megismerkedik a szomszédaival - makacskodott Pencroff, aki csökönyösen ragaszkodott az ötletéhez. - Márpedig a Tabor-sziget a szomszédunk, sőt: egyetlen szomszédunk! Már csak az udvariasság is úgy kívánná, hogy legalább egyszer tisztelgő látogatást tegyünk ott!

- Ördögadta! - füttyentett Gedeon Spilett. - A mi Pencroff barátunk, úgy látszik, bolondja az illemszabályoknak!

- Nem vagyok én bolondja semminek - vágott vissza a tengerész, aki bosszankodott; rosszul esett neki a mérnök ellenkezése, bár tudta, nem azért teszi, hogy az ő kedvét szegje.

- Gondolkozzék csak, Pencroff - szólt a mérnök -, hiszen egymagában úgysem mehet a Tabor-szigetre.

- Beérem én egy kísérővel is.

- Úgy - kérdezte a mérnök -, tehát a Lincoln-sziget öt telepese közül kettőnek kockára tenné az életét?

- A telepnek nem öt lakosa van, hanem hat! - felelte a tengerész. - Ön megfeledkezik Jupról.

- Heten vagyunk! - szólt közbe Nab. - Top jócskán fölér eggyel!

- Nincs kockázat, Cyrus úr - bizonygatta a tengerész.

- Lehet, hogy igaza van, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, én azonban ismétlem: semmi értelme, hogy önmagát és kísérőjét szükségtelenül veszedelemnek tegye ki!

Az önfejű tengerész nem válaszolt, ám csak azért hagyta abba a társalgást, hogy alkalmasabb pillanatban újrakezdje. Ám arra ő maga sem számított, hogy váratlan fordulat siet a segítségére, és az események egy csapásra emberbaráti cselekedetté változtatják azt, ami eddig általánosan vitatott, kétes értelmű szeszélynek számított csupán.

A Bonadventure ugyanis, miután hosszasan időzött már a nyílt tengeren, visszafordult, és a Léggömb-kikötő irányában a part felé közeledett. A telepeseknek meg kellett állapítaniok, miféle átjáró nyílik a homokpadok és a sziklazátonyok közt: szükség esetén bójákat - úszójelzőket - akartak ott lerakni a vízbe, a kis öblöt ugyanis a bárka állandó kikötőjéül szánták.

Vagy félmérföldnyire járhattak a parttól, és a dereglyének minduntalan térülnie-fordulnia, ferdéznie kellett, hogy előrejuthasson szél ellenében. A Bonadventure igen csekély iramban haladt, mert a parti magaslat is elfogta előle a szelet; csak apró, szeszélyes fuvallatok lengedeztek, nemhogy a vitorlákat duzzasztották volna, de még a tükörsima tengerfelületet is alig fodrozták.

Harbert a hajó orrában állt, hogy az utat jelezze az átjáró közepén, és egyszer csak fölkiáltott:

- Széloldalra, Pencroff, széloldalra!

- Mi van ott? - kérdezte a tengerész lábujjhegyre ágaskodva. - Szikla?

- Nem... várj csak - felelte Harbert -, nem látom tisztán... Még egyszer széloldalra!... Jól van... Most egy keveset szélirányba...

Azzal hasra vetette magát a fedélzeten, gyorsan belenyúlt a vízbe, majd fölegyenesedve így szólt:

- Palack!

Ledugaszolt palackot tartott a kezében: a parttól egy-két kötélhossznyira sikerült kifognia a vízből.

Cyrus Smith átvette a palackot. Nem szólt egyetlen szót sem, kihúzta a dugóját; nedves papírszeletet talált benne, és ezt olvasta rajta:

- Hajótörött! - kiáltott föl Pencroff. - Magános hajótörött, néhány száz mérföldnyire tőlünk, a Tabor-szigeten! Ó, Cyrus úr, ugye most már nem ellenzi tovább a tervemet!

- Nem, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, induljon, mihelyt lehetséges.

- Holnap?

- Holnap.

A mérnök még mindig kezében tartotta a palackban talált papírdarabot; néhány pillanatig tűnődve nézte, majd így szólt:

- Ez az írás sok mindent elárul, barátaim, már a megfogalmazás módjából is világos következtetéseket vonhatunk le; először is arról tanúskodik, hogy a Tabor-sziget hajótöröttjének igencsak fejlettek a tengerészeti ismeretei, hiszen percnyi pontossággal közli a sziget szélességi és hosszúsági helyzetét, ugyanúgy, ahogy azt a térképen találtuk; másodjára azt is megtudjuk ebből a levélből, hogy írója angol vagy amerikai, mivel angol nyelven vetette papírra üzenetét.

- A következtetés tökéletesen okszerű - válaszolta Gedeon Spilett -, és a hajótörött közelsége azt is megmagyarázza, hogyan került a gazdátlan láda a Lincoln-sziget partjára. A hajótörött nyilván azért került a Tabor-szigetre, mert hajótörés történt. Nem tudom, kicsoda az illető, de annyi bizonyos, szerencséje van, már csak azért is, mert Pencroff a fejébe vette, hogy hajót épít, ám különösen nagy szerencséje, hogy éppen ma próbáltuk ki ezt a bárkát, hiszen holnapra ez a palack már diribdarabra tört volna a szirtsorokon.

- Valóban - mondta Harbert -, igazán szerencsés véletlen, hogy a Bonadventure éppen most vitorlázott erre, amikor ez a palack is ott úszott a vízen!

- Nem tartja ezt különösnek? - kérdezte Cyrus Smith a tengerésztől.

- Nem én - válaszolta Pencroff -, úgy vélem, szerencsés véletlen, semmi egyéb. Ön talán valami különöset lát benne, Cyrus úr? Valahová csak el kellett jutnia ennek a palacknak, és ha valahová eljuthatott, miért ne juthatott volna el éppen ide?

- Lehet, hogy igaza van, Pencroff - mondta a mérnök -, és mégis...

- De vajon régóta úszkál-e ez a palack a tengeren? - kérdezte Harbert. - Nincs rajta semmilyen jel, amiből ezt meg lehetne állapítani?

- Nincs - felelte Gedeon Spilett -, maga az üzenet is olyan, mintha csak nemrégiben írták volna. Mit gondol, Cyrus?

- Nehéz erről véleményt mondani - válaszolta a mérnök -, egyébiránt, majd megtudjuk nemsokára!...

Pencroff beszélgetés közben sem maradt tétlen. Megfordította a bárkát, s a Bonadventure, erős hátszéllel - olyannal, amely hátulról, ferdén kap bele valamennyi vitorlába -, gyorsan suhant a Karom-fok felé. Valamennyien a Tabor-sziget hajótöröttjére gondoltak. Vajon idejében érkeznek-e a megmentésére? Nagy horderejű esemény ez a telepesek életében! Ugyan mi mások ők maguk is, mint hajótöröttek, az azonban könnyen meglehet, hogy az a másik nincs olyan kedvező helyzetben, mint ők, tehát kötelességük segítségére sietniök, mielőtt végveszélybe jut.

A Bonadventure megkerülte a Karom-fokot, és négy óra tájt horgonyt vetett a Hála-folyó torkolatában.

Még aznap este kitervelték az új fölfedező út minden részletét. Mivel Pencroff és Harbert értett leginkább a hajózáshoz, helyesnek látszott, hogy kettesben vágjanak neki. Ha október 11-én, vagyis másnap fölkerekednek, 13-án már célhoz is érhetnek: a most uralkodó szélben negyvennyolc óra sem kell ehhez a százötven mérföldes átkeléshez. Egy napot számítva a Tabor-sziget átkutatására, hármat vagy négyet pedig a visszatérésre, remélhették, hogy 17-re hazaérnek a Lincoln-szigetre. Az idő szép volt, a légsúlymérő ingadozás nélkül emelkedett, a szél állandónak ígérkezett: a körülmények tehát mindenben kedveztek a két bátor utazónak, aki az emberi kötelességtudat parancsára oly messzire készül eltávozni a szigettől.

A telepesek tehát úgy döntöttek, hogy Cyrus Smith, Nab és Gedeon Spilett a Gránitpalotában marad; egyvalaki azonban váratlanul óvást emelt a határozat ellen: Gedeon Spilett, aki korántsem feledkezett meg róla, miszerint ő voltaképpen a New York Herald tudósítója, ezért kijelentette, ha kell, akár át is úszik a Tabor-szigetre, de ilyen alkalmat el nem mulaszt a világ minden kincséért sem; társai végül is beleegyeztek, hadd vegyen részt az utazásban.

Az este azzal telt el, hogy a telepesek fekvőhelyeket, használati tárgyakat, fegyvereket, lőszert, iránytűt és nyolcnapi élelmet szállítottak a Bonadventure fedélzetére; hamar végeztek a berakodással, és visszatértek a Gránitpalotába.

Másnap, hajnali öt órakor az egyik kis csoport bizonyos meghatottsággal mondott búcsút a másiknak, Pencroff pedig széldagasztotta vitorlákkal a bárkát a Karom-fok felé kormányozta, mert ezt a szirtet meg kellett kerülnie, hogy aztán nyílegyenest délnyugatnak hajózhasson.

A Bonadventure már vagy negyedmérföldnyire járhatott a parttól, amikor utasai két emberalakot pillantottak meg a Gránitpalota fölötti magaslaton, Cyrus Smith mérnököt és Nabot. Istenhozzádot integettek.

- Barátaim! - kiáltotta feléjük Gedeon Spilett. - Tizenöt hónap óta most először válunk el egymástól...

Pencroff, az újságíró és Harbert még egyszer utoljára meglengette búcsúzóul a zsebkendőjét, és a Gránitpalota máris eltűnt szemük elől a fok magas sziklaszirtjei mögött.

Hajózásuk első óráiban a Bonadventure állandóan a déli fövényszegély mentén haladt, s utasai előtt kitárult az egész Lincoln-sziget, amely távolról úgy festett, mint valamilyen zöldellő virágágy, közepén a Franklin-hegy magasba szökő bérceivel. A távolság növekedtével a legkiemelkedőbb ormok is egyre alacsonyabbnak látszottak, s a sziget éppenséggel nem nyújtott olyan képet, hogy partjaira csábítsa a netán arra vetődő hajókat.

Egy óra tájt a hajó elhúzott a Kígyó-félsziget alatt, de akkor már vagy tízmérföldnyire járt künn a nyílt vízen. Ebből a távolságból nézve a Franklin-hegy tövéig húzódó nyugati partvidék mindenestül egybeolvadt a hajósok tekintete előtt, és három órával utóbb az egész Lincoln-sziget a horizont alá merült.

A Bonadventure nagyszerűen viselkedett. Könnyedén szelte a habokat, és gyorsan siklott a vízen. Pencroff a sudárvitorlát is fölvonta, s a dereglye biztosan haladt az iránytűvel meghatározott, egyenes irányban.

Harbert időközönként fölváltotta Pencroffot a kormánykeréknél, s a fiú olyan szilárd kézzel irányította a bárkát, hogy a tengerész nem talált kivetnivalót egyetlen ferdézésében sem.

Gedeon Spilett hol Pencroffal, hol Harberttel beszélgetett, hol meg - ha úgy hozta a szükség - a tengerészmunkákban segédkezett nekik. Pencroff kapitány maradéktalanul elégedett volt a legénységével, még jutalmat is ígért, nem kevesebbet, mint "matrózonként egy-egy negyed kanna bort"!

Estefelé halványan kirajzolódott az égen a növő hold sarlója - a hold öt nap múlva, 16-án éri majd el első negyedét -, de hamar kihunyt a szürkületben. Koromsötét éjszaka borult a tengerre, az égen azonban milliónyi csillag sziporkázott, és ez holnapra is jó időt ígért.

Pencroff, óvatosságból, bevonta a sudárvitorlát, nem akarta, hogy ha valamilyen hirtelen szélroham meglepi őket, vászonba kapaszkodhassék az árboc csúcsán is. Talán kissé túlzott is volt ez a vigyázatosság ilyen nyugodalmas éjszakán, Pencroff azonban semmit sem bízott a véletlenre, ezért pedig senki nem tehetett neki szemrehányást.

Az újságíró átaludta az éjszaka egyik részét. Pencroff és Harbert kétóránként váltotta egymást a kormánykeréknél. A tengerész úgy megbízott Harbertben, akár magamagában, és a higgadt, okos fiú rá is szolgált erre a bizalomra. Pencroff úgy ruházta át Harbertre a parancsnokságot, mint kapitány a kormányosára, és a fiú csakugyan nem engedte, hogy a Bonadventure akár egyetlen vonalnyit^[88] is eltérjen az útiránytól.

Az éjszaka csöndben telt el, és október 12-e hasonlóképpen. A délnyugati irányt egész napon át szigorúan tartották s ezért a Bonadventure-nek, hacsak valamilyen észrevétlen áramlat sodrásába nem kerül, pontosan a Tabor-szigetre kellett érkeznie.

Ami a megtett utat illeti, a bárka teljesen elhagyatott tengerszakaszokon suhant át. Legföljebb egy-egy hatalmas albatrosz vagy fregattmadár húzott el a dereglye fölött; némelyik lőtávolba is került, Gedeon Spilett azonban nem tüzelt rájuk, mert arra gondolt, hátha köztük száll az a gyors röptű szárnyas, amelyikre rábízta a New York Heraldnak címzett legújabb keletű beszámolóját. Ezeken a madarakon kívül semmiféle élőlényt nem láttak az óceánnak ezen a részén, a Tabor-sziget és a Lincoln-sziget közt.

- Pedig ebben az évszakban a bálnavadászok naszádjai rendszerint a Csendes-óceán déli vizeire hajóznak - jegyezte meg Harbert. - Igazán, azt kell hinnem, hogy ez a tájék a legkihaltabb a világ minden tengere közt!

- Nem is olyan nagyon kihalt! - felelte Pencroff.

- Hogy érti ezt? - kérdezte az újságíró.

- Úgy, hogy mi is itt volnánk, vagy mi a manó! Vagy ezt a bárkát csak afféle hányt-vetett roncsnak tekinti, Spilett úr, mi pedig tán delfinek vagyunk?

És Pencroff hatalmasat hahotázott tulajdon elménckedésén.

Estefelé fölmérték a megtett utat, és hozzávetőlegesen úgy becsülték, hogy a Bonadventure a Lincoln-sziget partjaitól számítva körülbelül százhúsz mérföldet haladt, ami azt jelenti, hogy harminchat órányi hajózás során óránként három és fél mérföldes átlagsebességet értek el. A szellő amúgy is gyöngécskén fújt, most még inkább lanyhult. Az utazók mindazonáltal azt remélték, hogy másnap - ha ugyan jól becsülték bárkájuk gyorsaságát, és nem tértek el az egyenes iránytól -, hajnalhasadáskor meglátják a Tabor-szigetet.

Az október 12-ről 13-ra virradó éjszakán ezért sem Gedeon Spilett, sem Harbert, sem Pencroff nem hunyta le a szemét. Türelmetlenül várták a másnapot, és sehogyan sem tudták legyűrni magukban mély meghatottságukat. Hiszen annyi bizonytalanság tette kockázatossá vállalkozásukat! Közel járnak-e már a Tabor-szigethez? Ott lakozik-e még ama hajótörött, akinek a segítségére sietnek? Ki az az ember? Jelenléte nem bolygatja-e föl majd a kis telep életét? S egyáltalán, hajlandó lesz-e börtönét egy másikkal fölcserélni? Mindezekre a kérdésekre a másnaptól várták a választ, de az izgalom is ébren tartotta őket, s alig pirkadt, máris a nyugati látóhatárt fürkészték állhatatosan tekintetükkel.

- Föld! - kiáltott föl Pencroff hajnali hat óra tájban.

Pencroff nem tévedhetett, nyilvánvaló, hogy valóban ott a sziget.

Képzelhető, milyen nagy örömet érzett a Bonadventure maroknyi legénysége! Még néhány óra, és ott állnak a Tabor-sziget partján!

Ez a sziget lapályos földdarab volt, alig emelkedett a tenger színe fölé; talán tizenöt mérföldnyire jártak tőle. A Bonadventure, amelynek az orra eddig valamelyest délebbre fordult, most nyílegyenesen a szigetnek tartott, és amint a nap egyre magasabbra hágott a keleti égen, nemsokára a szárazföld néhány kiemelkedő pontját is megkülönböztethették imitt-amott.

- Ez a szigetecske még a Lincoln-szigetnél is jelentéktelenebb - állapította meg Harbert -, valószínűleg szintén vulkáni tevékenység tolta a hullámok fölé.

Délelőtt tizenegy órakor a Bonadventure már vagy kétmérföldnyire megközelítette a szigetet, és Pencroff, aki alkalmas átjárót keresett, végtelen óvatossággal vezette bárkáját az ismeretlen vizeken.

Az utazók most már teljes egészében maguk előtt látták a szigetkét, amelyen néhány zöldellő gumifacsoport állt egyéb fák közt - olyasfajták lehettek, mint a Lincoln-szigetiek. Egyvalami azonban nagyon meglepte fölfedezőinket: sem füst, sem bármilyen másféle jel nem vallott arra, hogy élne valaki valahol azon a partszegélyen!

Pedig a palackbeli üzenet világosan beszélt: hajótörött tartózkodik a szigeten, ez az ember tehát most ott leselkedik rájuk a bozótban!

A Bonadventure eközben kacskaringós átjárókon kalandozott előre a sziklazátonyok közt, Pencroff pedig feszülten fürkészte a szirtfüzéreket, és a legkisebb öböl sem kerülte el a figyelmét. Harbertet állította a kormánykerékhez, ő maga a hajó orrából vizsgálgatta a vizet, ejtőkötéllel a kezében, hogy azzal szükség esetén bármikor bevonhassa a vitorlát. Gedeon Spilett távcsővel pásztázta a partsávot, emberi nyomot azonban nem fedezett föl sehol.

Végül déltájt a Bonadventure orrtőkéje fövényszegélyre futott. Horgonyt vetettek, bevonták a vitorlákat, s a kicsiny hajó legénysége partra szállt.

Semmi kétségük sem lehetett: valóban a Tabor-szigeten álltak, hiszen a legújabb térképek szerint más sziget nincs is a Csendes-óceánnak ezen a fertályán, Új-Zéland és az amerikai partok közt.

A bárkát erősen a parthoz kötötték, hogy ne sodorhassa magával az apály; aztán Pencroff és két társa fogta fegyverét, és elindult a part mentén; vagy félmérföldnyire tőlük kétszázötven-háromszáz lábnyi magas halom emelkedett, arra akartak fölkapaszkodni.

- A dombtetőről bizonyára beláthatjuk az egész szigetet - mondta Gedeon Spilett -, s ez nagyban megkönnyíti számunkra a kutatást.

- Csakugyan, leghelyesebb, ha így teszünk - felelte Harbert -, hiszen Cyrus úr is azzal kezdte, hogy megmászta a Franklin-hegyet, onnan vette szemügyre a Lincoln-szigetet.

- Hasonlóképpen cselekszünk magunk is - bólintott az újságíró -, ez a legjobb módja a tájékozódásnak!

Beszélgetés közben a fölfedezők a halom lábáig húzódó mezőség szélét követték. Közeledtükre csapatostul rebbentek föl szirti gerlék és tengeri halászkák, ugyanolyanok, mint a Lincoln-szigetiek. A rétet bal kéz felől erdő szegélyezte, s a kutatók hallották, mint zörren meg a cserjés, látták, hogyan rezzen meg a bozót a riadtan menekvő állatok nyomában; arra azonban semmi nem vallott, hogy ember lakná a szigetet.

A domb tövéhez értek, majd Pencroff, Harbert és Gedeon Spilett percek alatt megmászták az alacsony emelkedést, és tetejéről tekintetük körülfutott a horizonton.

Csakugyan szigeten álltak; kerülete alig lehetett nagyobb hat mérföldnél, és elnyúlt, tojásdad alakot mutatott, egyenletes, sima szélét csak el-elvétve csipkézték öblök, bemélyedések, földnyelvek, kiugró szirtfokok. Körös-körül, egészen a messzi égaljig, pusztán és kietlenül terült el a tenger. Sehol föld, sehol vitorla a láthatáron!

A szigetke felületét véges-végig erdők borították, merőben másként festett, mint az egyik felén zord és kopár, a másik felén pedig buján termékeny Lincoln-sziget: egyhangú zöld tömkelegben zöldellett az egész, csak két-három alacsony dombtető magasodott a sűrűség fölé. Az egyik rétséget a sziget tojásdad idomára ferdén patak szelte át, és keskeny torkolattal zuhogott a tengerbe a nyugati parton.

- Szűk kis birodalom ez! - állapította meg Harbert.

- Hát bizony - mondta Pencroff -, kissé kevés is lenne ötünknek!

- Ráadásul lakatlannak is látszik - tette hozzá az újságíró.

- Valóban - felelte Harbert -, semmi sem vall arra, hogy ember lakik a szigeten.

- Gyerünk - ajánlotta Pencroff -, kutassuk át.

A tengerész és két társa visszament a fövénysávra, ahol a Bonadventure-t kikötötték. Úgy döntöttek, gyalogszerrel kerülnek egyet a sziget körül, majd pedig behatolnak a belsejébe is, ilyen módon egyetlen pontját sem hagyják földerítetlenül.

A fövényszegélyen gyors járás esett, néhol ugyan nagyobb sziklatömbök szegték a fölfedezők útját, de azokat is könnyen megkerülték. A telepesek dél felé haladtak, és jöttükre csapatostul kaptak szárnyra a vízimadarak, a fókák pedig falkaszámra vetődtek a vízbe, pedig Pencroffék olyan messze jártak tőlük, hogy jóformán észre sem vették a tengerszélen sütkérező jószágokat.

- Ezek az állatok nem először látnak embert! - jegyezte meg az újságíró. - Félnek tőle, tehát ismerik!

Egy óra múlva mindhárman a szigetke hegyes fokban végződő csúcsára értek, ott aztán északnak kanyarodtak, és végiggyalogoltak a keleti parton, amely szintén egyetlen hosszú, szikla szabdalta homokcsíkként húzódott, és csak hátrébb szegélyezte sűrű rengeteg.

A kutatók pedig négy óra alatt körülkerülték az egész szigetet, de a tenger peremén nyoma sem látszott sehol emberi településnek vagy akár csak emberi lábnak.

Hát ez legalábbis igencsak különös volt, azt kellett hinniök, hogy a Tabor-szigeten soha nem laktak emberek, vagy ha mégis, akkor már régen eltávoztak innen. Végeredményben az sem lehetetlen, hogy a minap talált üzenetet több hónapja vagy éppen több éve zárta palackba valaki, s ebben az esetben a levélben említett hajótörött réges-rég visszatérhetett már hazájába, vagy akár el is pusztulhatott nyomorúságában a szigeten.

Pencroff, Gedeon Spilett és Harbert, e többé-kevésbé kézenfekvő föltevéseket latolgatva, gyorsan bekapták ebédjüket a Bonadventure fedélzetén, hogy mennél hamarább újra kezdhessék a fölfedező útjukat, és késő estig folytassák a kutatást.

Így is tettek, délután öt óráig az erdőt járták.

Közeledtükre itt is, ott is állatok sokasága menekült a sűrűbe, főként - sőt szinte kizárólag - kecskék és házisertések; első pillantásra meglátszott rajtuk, hogy az Európában tenyésző fajtákhoz tartoznak. Kétségkívül valamilyen bálnavadászhajó fedélzetéről rakták ki őket a szigetre, és ott gyorsan elszaporodtak. Harbert el is tökélte magában, hogy néhány párt élve elfog közülük, és magával viszi őket a Lincoln-szigetre.

Ezek után csöppnyi kétségük sem maradhatott: itt valaha emberek jártak. S ez a megállapításuk egyre inkább igazolódott: az erdőben fejszével irtott ösvények, baltával kidöntött fák rönkjei ötlöttek a szemükbe, s ezeken kívül az emberi kéz más egyéb nyomai is; a facsonkok azonban már korhadoztak, lerítt róluk, hogy több éve vágták ki őket, a fejszecsapások hegeit moha nőtte be, az ösvényeket pedig úgy fölverte a gyom, a hosszú szárú, tömött bojtorján, a kusza gizgaz, dudva, hogy a láb taposta talajt magát alig lehetett fölismerni alatta.

- Mindez arról tanúskodik, hogy az emberek nem csupán rövid időre szálltak partra ezen a szigeten, hanem valameddig éltek is itt - jegyezte meg Gedeon Spilett. - De vajon kik lehettek? Hányan lehettek? Hányan maradtak meg közülük?

- Az üzenet csak egy hajótöröttet említ - mondta Harbert.

- No jó, ha még most is itt van a szigeten - felelte Pencroff -, akkor előbb-utóbb bizonyára ráakadunk!

A kutatás folytatódott. A tengerész és társai természetesen a szigetet átlósan keresztülszelő ösvényt követték, és ezen nemsokára el is jutottak a tenger felé siető patakhoz, s attól fogva annak mentén igyekeztek tovább.

Nemcsak az európai eredetű állatok jelenléte és nemcsak az emberi kézre valló munka nyoma bizonyította vitathatatlanul, hogy élt már ember ezen a szigeten, hanem erről tanúskodott a növényvilág számos példánya is. Bizonyos tisztások televényén hellyel-közzel földművelés nyoma látszott, és a kutatók megállapíthatták, hogy hajdan, valószínűleg sok-sok évvel azelőtt valaki oda konyhakerti növényeket ültetett.

Képzeljük, milyen nagy örömmel fedezett föl Harbert a konyhakerti növények közt néhány bokorra való burgonyát, sóskát, cikóriát, murokrépát, sárgarépát és több fej káposztát: elég, ha magot gyűjt róluk és a Lincoln-sziget földje máris értékes zöldségfélékkel gazdagszik!

- Ez nyár döfi! - rikkantott föl Pencroff. - Istókuccse, Nabnek is, nekünk is nagy örömünk telik majd bennük. Még ha nem találjuk is meg a hajótöröttet, legalább nem tettünk hiábavaló utat, a Jóisten kárpótolt a fáradságunkért!

- Kétségkívül - felelte Gedeon Spilett -, ám ami a veteményeskertet illeti, nagyon elhanyagolt állapotban van; attól tartok, hogy a szigeten már régóta nem lakik senki.

- Csakugyan - felelte Harbert -, mert ha laknék itt valaki, akárki is, nem hanyagolná el ennyire ezt a fontos konyhakertet!

- Bizony - bólintott rá Pencroff -, a hajótörött már elutazott!... Legalábbis azt gyanítom.

- Az üzenet tehát vélhetőleg régebbi keletű?

- Alighanem.

- És az a palack eszerint hosszú ideig hányódott a tengeren, amíg elvetődött a Lincoln-sziget partjáig.

- Miért ne? - kérdezte Pencroff. Majd hozzátette: - De lám csak, esteledik már; azt hiszem, jobb, ha egyelőre fölfüggesztjük a kutatást.

- Gyerünk vissza a bárkára, és majd holnap folytatjuk - mondta az újságíró.

Csakugyan, ez volt a legokosabb, amit tehettek, és már-már sarkon is fordultak, amikor Harbert arra a valamire mutatva, ami a fák közt sötétlett, így kiáltott föl:

- Kunyhó!

Mindhárman elindultak a kunyhó felé. Az esti félhomályban is jól látták, hogy gerendákból épült, és vastag, kátrányos vászon födi a tetejét.

Az ajtó félig nyitva állt; Pencroff betaszította, majd gyorsan belépett a szobába...

A kunyhó üres volt!

Pencroff, Harbert és Gedeon Spilett szótlanul állt a sötétben.

Pencroff harsányat kiáltott.

Semmi válasz.

A tengerész tüzet csiholt, és meggyújtott egy gallyacskát. Ez a pisla fény egy percre megvilágította a kicsiny helyiséget, amelyen látszott, hogy régóta lakatlan. Túlsó végében ormótlan tűzhely állt, benne kihűlt üszök és hamu, azon nyalábnyi száraz rőzse. Pencroff rádobta az égő gallyacskát, a fa lángra lobbant, és élénk fényt árasztott a putri belsejében.

A tengerész és két társa ekkor vette észre a fal mellett álló rozoga, vetetlen ágyat; nyirkos és megsárgult lepedőiről lerítt, hogy régóta nem használja senki; a kandalló egyik sarkán két rozsdamarta vízforraló edény barnállott s egy fölborult lábos; a szekrényben néhány penész lepte matrózruha lógott; az asztalon, bádog evőeszközök mellett, egy Biblia málladozott a nedvességtől; a sarokban néhány szerszám hevert: ásó, kapa, csákány, két vadászfegyver (az egyik törött); egy polcként szolgáló deszkalapon érintetlen lőporos hordócska, egy doboz sörét, és néhány doboz gyújtókupak; az egészet vastag, szemlátomást több éves porréteg takarta.

- Lakatlan - állapította meg az újságíró.

- Bizony, lakatlan - visszhangozta Pencroff.

- Látnivalóan régóta nem él senki ebben a viskóban - állapította meg Harbert.

- Valóban, nagyon régóta! - felelte az újságíró.

- Spilett úr - javasolta Pencroff -, én azt hiszem, helyesebb, ha nem megyünk vissza a bárkára, hanem inkább ebben a kunyhóban töltjük az éjszakát.

- Igaza van, Pencroff - válaszolta Gedeon Spilett. - No és ha betoppan a tulajdonosa? Ej, talán csak nem haragszik meg, amiért elfoglaltuk a helyét!

- Nem jön az már ide! - rázta a fejét Pencroff.

- Azt hiszi, hogy már elhagyta a szigetet? - kérdezte az újságíró.

- Nem - felelte Pencroff -, ha elhagyta volna, magával viszi fegyvereit és szerszámait... Hiszen tudja, mennyire ragaszkodnak a hajótöröttek a holmijukhoz, hajójuk utolsó roncsaihoz is! Nem! Nem! - hajtogatta a tengerész, és hangjában mély meggyőződés csengett. - Nem! Nem hagyta el a szigetet! Ha maga tákolta csónakon kísérelte meg a menekülést, akkor még kevésbé hagyhatta itt ezeket az elsőrendű fontosságú tárgyakat! Nem, ez az ember még itt van a szigeten!

- Él-e?... - kérdezte Harbert.

- Akár él, akár meghalt, itt kell lennie. De ha meghalt, úgy vélem, aligha temette el saját magát - felelte Pencroff -, ebben az esetben tehát legalábbis a maradványait meg kell találnunk!

Úgy döntöttek hát, hogy az elhagyott kalyibában töltik az éjszakát; a sarokban talált tűzifával eléggé befűthettek. Becsukták az ajtót, és Pencroff, Harbert meg Gedeon Spilett a padon üldögélve várakozott; keveset beszélgettek, de gondolataik sebesen kergették egymást. Minden föltevésre, minden reményre hajlamosan, mohón figyelték a kintről beszűrődő zörejeket. Ha most hirtelen nyílik az ajtó, és betoppan eléjük egy ember, különösképpen meg sem lepődtek volna, bár a kunyhóban minden arra vallott, hogy lakója már régen elköltözött onnan; de ha az a hajótörött most belép, jóbarátokra lel, akik alig várják már, hogy megszorítsák ismeretlen felebarátjuk kezét.

Odakünn azonban nem hallatszott semmi nesz, az ajtó nem tárult föl, s eseménytelenül teltek az órák.

Milyen hosszúnak érezte ezt az éjszakát a tengerész és két társa! Csak Harbert szunnyadt el egy-két órára, mert abban a korban volt, amelyben a fiatal szervezetnek még nagy szüksége van az alvásra. Mindhárman alig várták már, hogy folytathassák fölfedező útjukat, és átkutassák a szigetet legeldugottabb zugáig is! Pencroff minden következtetése tökéletesen okszerű, volt, és mivel a kalyibában senki sem lakott, a szerszámok, fegyverek, házieszközök pedig ott maradtak, csaknem teljesen bizonyosra vehették, hogy az egykori lakó elpusztult. Kötelességük tehát, hogy megkeressék, és illő keresztény temetésben részesítsék tetemeit.

Megvirradt. Pencroff és társai tüstént tüzetesen átvizsgálták a házikót.

Valóban jó helyre építették annak idején, egy kis domb mögött állt, öt-hat pompás gumifa árnyékában. Bejárata előtt valaki széles tisztást vágott az erdőben, úgyhogy küszöbéről egészen a nyílt tengerig ellátott a szem. Keskeny pázsitút vezetett a partig, két oldalán düledező sövény; az úttól bal kézre kis csermely torkollott a tengerbe.

A kunyhót deszkából ácsolták, s első pillantásra meglátszott rajta, hogy a deszkák valamilyen hajó törzséből vagy fedélzetéből származnak. Valószínű volt tehát, hogy annak idején kormányát vesztett hajó vetődött a sziget partjára, legénységének egyik tagja alighanem megmenekült, és mivel szerszáma volt, a roncsokból ütötte össze szállását.

Másvalami azonban még jobban igazolta ezt; amikor ugyanis Gedeon Spilett körüljárta a házacskát, az egyik deszkán - ez a darab nyilván ugyancsak a szerencsétlenül járt hajó külső palánkozatából került oda - ezt a félig elmosódott föliratot betűzte ki:

BR.TAN..A

- Britannia! - kiáltott föl a tengerész, akit az újságíró odahívott. - Gyakori hajónév ez, ebből még azt sem tudnám megállapítani, hogy angol hajó volt-e, vagy amerikai!

- Nem is fontos, Pencroff!

- Csakugyan nem fontos - felelte a tengerész. - Ha személyzetének valamelyik tagja még életben van, megmentjük, akármilyen nemzetiségű is! Mielőtt azonban tovább kutatnánk, gyerünk vissza a Bonadventure-re!

Pencroffot valamiféle nyugtalanság fogta el bárkáját illetőleg. Hátha mégis lakott a sziget, és lakója valahogyan kézbe kaparintja a dereglyét... De aztán maga is vállat vont a valószínűtlen föltevésre.

Szó, ami szó, a tengerész szívesen reggelizett volna már a hajó fedélzetén. Vágott ösvény vezetett a partig, amely nem is volt messze - legföljebb egymérföldnyire. Útnak eredtek hát, s menet közben is a fák és a cserjék sűrűjét fürkészték; amerre jártak, mindenütt kecskék és disznók menekültek előlük, százával a rengetegbe.

Húsz perccel azután, hogy a viskóból kiléptek, már meg is pillantották a sziget keleti szegélyét; a Bonadventure ott ringatózott, ahová kikötötték, horgonya mélyen kapaszkodott a homokos tengerfenékbe.

Pencroff nem bírta megállni, hogy megkönnyebbülten föl ne sóhajtson. Mert minden egyébtől eltekintve: ez a hajó az ő gyermeke volt, márpedig az apák szíve joga, hogy némelykor a kelleténél jobban aggodalmaskodjanak...

A fölfedezők fölléptek a fedélzetre, és megreggeliztek, méghozzá annyit ettek, hogy csak nagyon későn éhezzenek rá az ebédre; amikor pedig végeztek az étkezéssel, ismét nekiindultak, és még tüzetesebben kezdtek kutatni a szigeten.

Végeredményben nagyon is valószínűnek látszott, hogy a sziget magános lakója elpusztult. Pencroff és társai tehát sokkal inkább halottat kerestek, semmint élőt! Hiába kutattak azonban, fél napon át hasztalan bújták a szigetet borító roppant szálfák sűrűjét. Föltételezniök kellett: ha a hajótörött valóban meghalt, holttestének nem maradt semmilyen nyoma, mert bizonyára még a maradék csontjait is fölfalta valamilyen fenevad.

- Holnap hajnalhasadáskor indulunk - mondta Pencroff két társának, amikor délután két óra tájban leheveredtek egy fenyőliget árnyékában, hogy néhány pillanatig kinyújtóztassák fáradt tagjaikat.

- Azt hiszem, lelkifurdalás nélkül magunkkal vihetjük a hajótörött szerszámait - vélekedett Harbert.

- Magam is azt hiszem - felelte Gedeon Spilett -, ezek a fegyverek és szerszámok jól elkelnek majd a Gránitpalota szertárában. Ha nem tévedek, tartalék lőporra és sörétre különösen nagy szükségünk van.

- Bizony - mondta Pencroff -, ám arról se feledkezzünk meg, hogy egy-két pár házisertést is elfogjunk, disznó ugyanis hiányzik a Lincoln-sziget háziállatai közül...

- S arról se feledkezzünk meg, hogy magokat gyűjtsünk - tette hozzá Harbert -, érdemes, mert két világrész főzelékféléit termeszthetjük róluk.

- Egy nappal talán mégis meg kellene toldanunk a tabor-szigeti tartózkodást - vélekedett az újságíró -, hogy addig szépen összeszedhessünk mindent, ami csak hasznos lehet számunkra.

- Nem, Spilett úr - válaszolta a tengerész -, én arra kérem, induljunk csak holnap hajnalban. Úgy látom, a szél lassan nyugatira fordul, és ha már jó széllel sikerült idejönnünk, ragadjuk meg az alkalmat, hazafelé is vitorlázzunk kedvező széllel.

- Akkor hát ne vesztegessük az időt! - mondta Harbert, és fölkelt.

- Bizony, ne vesztegessük az időt! - visszhangozta Pencroff. - Te, Harbert, gyűjtögesd a magokat, mert közülünk te ismered legjobban a növényeket. Mi ketten pedig, Spilett úr meg én, közben hajtóvadászatot rendezünk, s bár Top éppen nincs velünk, remélem, hogy azért mi magunk is nyakon csípünk egynéhány állatot!

Harbert elindult hát a sziget megművelt részébe vezető ösvényen, a tengerész és az újságíró pedig nyílegyenesen bevágott az erdőbe.

Számos fajta sertés iszkolt előlük: rendkívül fürgén szedték a lábukat, és semmi hajlandóságot sem mutattak, hogy hagyják kézre keríteni magukat. Félórás hajsza után azonban a vadászoknak mégis sikerült a sűrű bozótban rejlő vackán meglepniök és elfogniuk egy kan disznót és egy kocát, amikor egyszer csak a sziget északi fertálya felől, néhány száz lépésnyi távolságból segélykiáltás csapott a fülükbe. A segélykiáltások közé szinte nem is emberi torokból származó, szörnyű, rekedt hörgés vegyült.

Pencroff és Gedeon Spilett gyorsan talpra ugrott, a sertéseknek pedig több sem kellett, éltek az alkalommal, és nyomban kereket oldottak, pedig a tengerész már húzta is elő a zsineget a zsebéből, hogy megkötözze őket.

- Ez Harbert hangja! - szólt az újságíró.

- Rohanjunk! - ordította a tengerész.

A tengerész és Gedeon Spilett lélekszakadva futott arrafelé, ahonnan a segélykiáltások hangzottak.

Jól tették, hogy siettek, mert az ösvény kanyarulatához érve azt látták, hogy a fiú a földön fekszik egy tisztáson, valamilyen vad lény - alighanem óriás majom - leteperte, és csúnyán el is bánik vele, ha nem érkeznek idejében.

Pencroff és Gedeon Spilett egy emberként vetették magukat a szörnyetegre, lerántották Harbertről, és acélos erővel megmarkolták - mindez egyetlen pillanat alatt történt. A tengerész herkulesi erejű fickó volt, az újságírót szintén kemény fából faragták, a szörnyeteg hiába is védekezett szilajon, csakhamar olyan szilárdan gúzsba verték, hogy moccanni sem bírt.

- Megsebesültél, Harbert? - kérdezte Gedeon Spilett. - Nem, dehogyis!

- Jaj, ha megfojtott volna ez a majom! - kiáltotta Pencroff.

- De hiszen ez nem majom! - felelte Harbert.

Pencroff és Gedeon Spilett ekkor figyelmesebben szemügyre vette a földön fekvő furcsa lényt.

Csakugyan nem volt majom! Emberi teremtmény volt, ember! De miféle ember! Vadember, a szó legborzalmasabb értelmében, és irtóztató látványt nyújtott, annál is inkább, mert szemlátomást lesüllyedt már az elállatiasodás legvégső fokára!

Bozontos hajzata ziláltan meredezett, torzonborz szakálla a mellét verdeste, csaknem meztelen testét csupán valamilyen ágyékkötő rongydarab födte, szeme eszelősen forgott, természetellenesen nagy kezén iszonyúan görbültek a túlnőtt körmök, bőre mahagónibarnán sötétlett, talpa szarukeménységűvé durvult, akár a lópata: ilyen volt ez a nyomorúságos szerzet, akit mindazonáltal embernek kellett nevezniök! Ők azonban csakugyan teljes joggal, kérdezhették önmaguktól: vajon maradt-e még lélek ebben a testben, vagy csupán a nyers, vadállati ösztön irányítja cselekedeteit?!

- Bizonyos ön abban, hogy ez itt ember vagy legalábbis valamikor az volt? - kérdezte Pencroff az újságírótól.

- Sajnos, ez nem kétséges - válaszolta Gedeon Spilett.

- Ez volna hát a hajótörött? - kérdezte Harbert.

- Ez - bólintott Gedeon Spilett -, bár a szerencsétlenben alig maradt valami emberi!

Az újságírónak igaza volt. Nyilvánvaló, ha ez a boldogtalan valaha polgáriasult ember volt is, a magános élet vadállattá vagy még annál is rosszabb, gonosz indulatú, emberszabású majommá torzította. Torkából csak durva, tagolatlan hörgés tört elő, fogai élesen villogtak, akár a ragadozók nyers húst marcangoló agyarai. Emlékezőtehetsége kétségkívül már régen cserbenhagyta, s azóta sem szerszámait, sem fegyvereit nem használta, nem tudott tüzet gyújtani sem! Látszott rajta, hogy fürge és rugalmas, de az is, hogy ezek a testi tulajdonságok szellemi képességeinek rovására fejlődtek ki benne!

Gedeon Spilett megszólította. Úgy rémlett, nem érti, még csak nem is hallja... Amikor azonban az újságíró figyelmesen a szemébe nézett, úgy vette észre, hogy még nem hunyt ki benne minden értelem.

A fogoly eközben mozdulatlanul hevert, nem hánykolódott, még csak arra sem tett kísérletet, hogy kötelékeit letépje magáról. Vajon puszta jelenlétükkel hatottak reá azok az emberek, akik közé ő maga is tartozott valamikor? Őrzött-e agyának zugában valamilyen emléket, amely ember voltára ráébreszti? Vajon elmenekülne-e, ha kiszabadítanák béklyóiból? Ez végül is nem derült ki, mert a fölfedezők nem merték rászánni magukat semmiféle kísérletre; Gedeon Spilett nagy figyelemmel szemlélte a nyomorultat, majd így szólt:

- Akárki is ez az ember, akárki volt is a múltban, akárki lesz is a jövőben, kötelességünk magunkkal vinni a Lincoln-szigetre!

- Igen, igen - felelte Harbert -, lehet, hogy a gondos ápolás föléleszti benne az értelem szikráját!

- A lélek nem hal ki - mondta az újságíró -, s milyen nagy örömünkre szolgálna, ha sikerülne kiragadnunk az istenadtát elvadult állapotából!

Pencroff csak kétkedve ingatta a fejét.

- Mindenesetre meg kell kísérelnünk - jelentette ki Gedeon Spilett -, az emberiesség ezt parancsolja nekünk.

Valóban, ez embertársi és keresztényi kötelességük volt. Ebben mindhárman egyetértettek, és jól tudták, hogy Cyrus Smith is helyesli majd cselekedetüket.

- Rajta hagyjuk a béklyót? - kérdezte a tengerész.

- Talán saját lábán elmegy, ha leoldozzuk bokájáról a köteléket - vélekedett Harbert.

- Próbáljuk meg - válaszolta Pencroff.

Szabaddá tették a fogoly lábát, csuklóját azonban szorosan összehurkolva hagyták. Magától föltápászkodott, s nem tett semmilyen kísérletet a menekülésre. Szúrós szemmel meredt a mellette haladó három férfira, de semmivel sem jelezte, hogy hozzájuk hasonló embernek tartaná magát, vagy ráeszmélne, hogy legalábbis valaha az volt. Olykor éles fütty hagyta el az ajkát, mogorva dúvadtekintettel bámult maga elé, de ellenállást nem tanúsított.

Az újságíró tanácsára először a kunyhójába vezették a szerencsétlent. Hátha egykori lakásának megpillantása kedvező hatással lesz reá! Talán egyetlen szikra is elegendő, hogy megvilágítsa elsötétült értelmét, életre keltse halódó öntudatát!

A kalyiba nem volt messze. Néhány perc alatt oda is értek valamennyien; a fogoly azonban nem ismert föl semmit, úgy rémlett, fogalma sincs róla, mi történik körülötte, érdeklődését elvesztette minden iránt!

Vajon teljesen elvadult állapotából arra lehet-e következtetni, hogy a szerencsétlen hajótörött igen régóta foglya már a szigetnek, ahová még épelméjű emberként érkezett, és csak a sanyargató magánosság juttatta ilyen borzalmas állapotba?

Az újságírónak az az ötlete támadt, hogy a tűz látása talán élénkítőleg hat a nyomorultra, hiszen a szépen lobogó fény némelykor még az állatokat is odavonzza; ezért tüstént fölszította a tüzet.

A lángok látványa egy pillanatra mintha csakugyan fölkeltette volna a boldogtalan ember figyelmét; de aztán visszasüppedt eddigi közönyébe, és tekintetében ismét kihunyt minden öntudat.

Belátták, hogy nem segíthetnek rajta, legalábbis egyelőre, csupán arra szorítkozhatnak, hogy a Bonadventure fedélzetére vezetik; így is tettek, és Pencroff magára vállalta a hajótörött őrizetét.

Harbert és Gedeon Spilett visszatértek a szigetre, hogy elvégezzék ottani tennivalóikat, de néhány óra múltán már vissza is érkeztek a partra, és magukkal hozták a kunyhóban talált fegyvereket és szerszámokat, az időközben összegyűjtött sokféle konyhakerti magot, az elejtett vadakat és az elfogott két pár sertést. Berakodtak, és a Bonadventure készen várt, hogy másnap hajnalban, amint beáll a dagály, fölhúzzák a horgonyt.

A foglyot az elülső fülkébe zárták; nyugodt, csöndes maradt ott is, úgy viselkedett, akár a süketnéma.

Pencroff ennivalóval kínálta, a szerencsétlen azonban eltolta magától az ételt; láthatóan undorodott a sült hústól. Ám amikor a tengerész megmutatta neki az egyik vadkacsát, amelyet Harbert lőtt, az ismeretlen rávetette magát a madárra, és állatias mohósággal fölfalta nyersen.

- Gondolja, hogy még ember lehet belőle? - kérdezte Pencroff fejcsóválva Gedeon Spilett-től.

- Nem tudom - felelte az újságíró -, talán. Nem lehetetlen, hogy ha gondját viseljük, az végül mégiscsak hatással lesz reá, hiszen az egyedüllét senyvesztette ilyenné, márpedig ezentúl nem lesz egyedül!

- Kétségkívül régóta ilyen állapotban van ez a szegény ember! - mondta Harbert.

- Valószínűleg - válaszolta Gedeon Spilett.

- Vajon hány éves lehet? - kérdezte a fiú.

- Ezt ugyan nehéz megítélni - felelte az újságíró -, mert a sűrű szakáll úgy eltakarja az arcát, hogy nem látni alatta a vonásait, az azonban bizonyos, hogy már nem fiatal; azt hiszem, lehet vagy ötvenéves.

- Észrevette-e, Spilett úr, milyen mélyen ül a szeme a szemöldökíve alatt? - kérdezte a fiú.

- Igen, Harbert, mégis úgy látom, hogy szemében több az értelem, mint első pillantásra föltételezné az ember.

- No, végül is majd meglátjuk - vágta rá Pencroff -, én csak arra vagyok kíváncsi, hogyan vélekedik majd Smith úr a mi vademberünkről. Emberi lény keresésére indultunk, és szörnyeteget viszünk haza! De hát mi mást tehetnénk?

Elmúlt az éjszaka, és nem tudták, alszik-e a fogoly, vagy ébren virraszt, az azonban bizonyos, hogy egész éjjel meg sem moccant, pedig este kezéről is leoldották a béklyót. Úgy kushadt, akár, a ketrecébe zárt fenevad: eleinte azt is elcsüggeszti a rabság, csak később tör ki belőle a düh, de akkor annál szilajabbul.

Másnap - október 15-én - pirkadatkor csakugyan bekövetkezett az az időváltozás, amelyet Pencroff megjósolt. A szél irányt változtatott, északnyugatnak fordult, és ez eleinte kedvezett is a Bonadventure hazatérésének; később azonban úgy megélénkült a szél, hogy megnehezítette a kormányzást.

Hajnali öt órakor vonták föl a horgonyt. Pencroff vitorlagyűrűt erősített a fővitorlára, és kelet-északkeleti irányba, egyenesen a Lincoln-sziget felé fordította a dereglye orrát.

Az átkelés első napján nem történt semmilyen említésre méltó esemény. A fogoly nyugodtan kuporgott az elülső fülkében, és úgy látszott, hogy a tenger ringató mozgása kellemesen hat reá, ami nem csoda, hiszen valaha tengerész volt ő maga is. Talán régi mesterségének néhány emlékképe villant föl az agyában? Mindenesetre békén maradt, s egészében inkább meglepettnek látszott, semmint letörtnek.

Másnap - október 16-án - igencsak felerősödött a szél, és egyszersmind északibbra is fordult, tehát a hullámokon bukdácsoló Bonadventure számára kevésbé kedvező irányba. Pencroff rövidesen rákényszerült, hogy "élben", azaz csaknem széllel szemközt vitorlázzék, és bár szót nem ejtett róla, egyre inkább nyugtalanította a tenger, mert a hullámok mind hevesebben torlódtak a bárka előtt. Azt máris bizonyosra vette, hogy - hacsak a szélirány nem módosul - a hazatérés lényegesen tovább tart, mint jövetkor az átkelés a Lincoln-szigetről a Tabor-szigetre.

Valóban, október 17-én, hajnalban - pedig akkor a Bonadventure már negyvennyolc órája hányódott a tengeren - még semmi sem mutatott arra, hogy szigetük környékén járnak. Máskülönben képtelenség volt nemhogy kiszámítani, hanem akár csak hozzávetőlegesen is fölbecsülni a megtett utat, hiszen túlságosan gyakran változtattak sebességet és irányt.

Újabb huszonnégy óra telt el, de föld még mindig nem látszott sehol. A szél éppen szemközt fújt; a tenger cudarul hánytorgott. Minduntalan bontani, feszíteni, "fogásolni" kellett a vitorlákat, s a vásznak csapzottan leffegtek a csattogó hullámcsapások alatt, újabb meg újabb vitorlagyűrűket erősítettek a vitorlarúdra, a bárka pedig nemegyszer arra kényszerült, hogy teljes fordulattal "ferdézzen" szél ellenében. Ilyen viszontagságok közt virradt rájuk október 18-a is, és napközben akkora habtaréj vágott át a Bonadventure-ön, hogy ha az utazók jó előre oda nem kötözik magukat a fedélzetre, valamennyiüket a tengerbe sodorja.

Pencroff és társai az első pillanatban azzal bajlódtak, hogy kiszabaduljanak kötelékeikből, amikor szorult helyzetükben váratlanul segítségükre sietett a fogoly: fölrohant a fedélzetre vezető lépcsőn, mintha csak életre kelt volna benne a tengerészösztön, fölragadott egy gerendát, és egyetlen erős ütéssel átszakította az oldalpalánkot, hogy a fedélzetet elborító víztömeg mennél hamarább lecsuroghasson; aztán, amikor a dereglye már megkönnyebbült, szótlanul lement a fülkéjébe.

Pencroff, Gedeon Spilett és Harbert annyira megrökönyödtek, hogy hagyták, tegyen, amit akar. Helyzetük egyre komiszabbra fordult, és a tengerész már-már azt hitte, hogy végképp elvétette az irányt, és sohasem talál vissza a helyes útra a végtelen tengeren!

A 18-ról 19-re virradó hideg éjszakán sűrű sötétség ülte meg a vizet. Tizenegy óra tájt azonban valamelyest csillapodott a szél, a hullámzás némiképp enyhült, és a Bonadventure, amelyet most kevésbé tépázott a vihar, nagyobb gyorsasággal szelte a vizet. Az utazók megállapíthatták, hogy a bárka ez idáig nagyszerűen állta a tengert.

Sem Pencroff, sem Gedeon Spilett, sem Harbert nem gondolhatott arra, hogy aludjék, egyetlen órára sem pihentek le. Aggodalmasan virrasztottak, mert hiszen vagy közel járnak a Lincoln-szigethez, s ebben az esetben napkeltekor meg kell pillantaniok, vagy pedig az történt, hogy a szél és az áramlatok eltérítették irányától a Bonadventure-t, és akkor szinte lehetetlen visszavezetni a helyes útra.

Mindez végsőkig fokozta Pencroff nyugtalanságát, de azért - viharedzett kedélyű tengerész lévén - éppenséggel nem esett kétségbe, hanem csak ült a kormánykerék mellett, és szívósan erőlködött, hogy tekintete áthatoljon a sűrű sötétségen.

Hajnali két óra tájt fölugrott a helyéről.

- Tűz! Tűz! - kiáltotta.

S valóban, északkeleten, a hajótól mintegy húszmérföldnyire vakító fény villant föl. Arra van tehát a Lincoln-sziget, és bizonyára Cyrus Smith gyújtott világot, hogy utat mutasson társainak.

A bárka eddig a kelleténél északibb irányba tartott, Pencroff most csavart egyet a kormánykeréken, irányt módosított, s a hajó orrát a tűz felé fordította, amely úgy tündökölt a látóhatár alján, akár valamilyen ragyogó állócsillag.

Másnap - október 20-án - hajnali hét órakor, négynapos tengeri utazás után a Bonadventure lágyan partra suhant a Hála-folyó torkolatában.

Cyrus Smith és Nab fölöttébb aggódott a rossz idő és társaik hosszabb távolmaradása miatt, már pirkadatkor mindketten fönn álltak a Kilátó-fennsíkon, és megkönnyebbülten pillantották meg végre az annyira várt dereglyét.

- Hála Istennek! Itt vannak! - kiáltott föl Cyrus Smith.

Ami Nabet illeti, örömében táncra perdült, és tapsolva keringett, miközben így kurjongatott: "Hej, gazdám, hej, gazdám!" - és ez az arc-, kéz- és lábjáték szebben beszélt a legszívhezszólóbb üdvözlő szónoklatnál.

Amikor a mérnök a távolból megszámolta a Bonadventure fedélzetén látható emberalakokat, először arra gondolt, hogy Pencroffék nem lelték meg a tabor-szigeti hajótöröttet, vagy pedig az a szerencsétlen nem vágyott régi börtönéből újba, s ezért nem akarta elhagyni szigetét.

Valóban, csak hárman álltak a Bonadventure fedélzetén: Pencroff, Gedeon Spilett és Harbert.

Mire a dereglye kikötött, a mérnök és Nab már ott várta a parton, s az utazók még ki sem ugrottak a fövényre, amikor a mérnök fölszólt hozzájuk:

- Nagyon aggódtunk késésük miatt, barátaim! Csak nem kerültek bajba?

- Nem - felelte Gedeon Spilett -, éppen ellenkezőleg, a kirándulás csodálatosan sikerült. Mindjárt elmondunk mindent.

- A kutatóútjuk azonban, úgy látom, nem járt eredménnyel - jegyezte meg a mérnök -, hiszen hármasban érkeztek, ahogyan elindultak.

- Már megbocsásson, Cyrus úr - felelte a tengerész -, négyen vagyunk!

- Meglelték hát a hajótöröttet?

- Meg.

- El is hozták?

- El.

- Él?

- Él!

- Hol van? Ki az?

- Egy ember - válaszolt az újságíró -, vagy legalábbis valamikor az volt!... Ennyi az egész, kedves Cyrus, amit róla elmondhatunk!

Azzal beszámoltak a mérnöknek mindenről, ami csak történt velük útjuk során. Elbeszélték, hogyan folyt kutatóútjuk, hogyan találtak rá a sziget egyetlen, régóta elhagyatott épületére, s végül hogyan fogták el a hajótöröttet, aki olyan, mintha már nem is tartoznék az emberi nemhez.

- S bizony, úgy vagyok vele - tette hozzá Pencroff -, hogy nem is tudom, jól tettük-e, amikor magunkkal hoztuk.

- Persze hogy jól tették, Pencroff - felelte élénken a mérnök.

- De hiszen ez a szerencsétlen nincs is az eszénél!

- Lehetséges - válaszolta Cyrus Smith -, de néhány hónapja még ez a boldogtalan is éppen olyan ember volt, akárcsak mi. És ki tudja, mi lesz a hosszú egyedüllétben abból, aki utolsónak marad életben közülünk? Nagy szerencsétlenség társtalanul élni, barátaim, s azt kell hinnem, hogy ennek a szegény párának is a magánosság pusztította el olyan gyorsan az értelmét, s amiatt leltek reá ilyen állapotban!

- De miért véli úgy, Cyrus úr, hogy ennek a nyomorultnak az állattá tompulása mindössze néhány hónap alatt következett be? - kérdezte Harbert.

- Azért, mert a palackban talált üzenetet csak nemrégiben írták - válaszolta a mérnök -, márpedig azt nem írhatta más, csak maga a hajótörött.

- Kivéve persze, ha társa is volt, aki időközben meghalt - jegyezte meg Gedeon Spilett.

- Ez képtelenség, kedves Spilett.

- Ugyan már miért? - kérdezte az újságíró.

- Mert akkor a levél két hajótöröttről emlékeznék meg - válaszolta Cyrus Smith -, az pedig csak egyet említ.

Harbert néhány szóval elbeszélte az átkelés eseményeit, és többször is visszatért arra a különös esetre, hogy a fogoly eszméletében valamilyen hirtelen támadt, de hirtelen el is tűnő javulás állt be, amikor a legerősebb vihar idején, ha csak egyetlen pillanatra is, ismét tengerésszé változott.

- Helyes, Harbert - válaszolta a mérnök -, igazad van, hogy ilyen nagy jelentőséget tulajdonítasz ennek az esetnek. Ez a szerencsétlen bizonyára nem gyógyíthatatlan beteg, csupán a kétségbeesés tette azzá, amivé lett. Itt azonban embertársakra talál, és ha nem hunyt még ki benne a lélek, mi megmentjük ezt a lelket!

A telepesek ekkor elővonszolták a Bonadventure elülső fülkéjéből a tabor-szigeti hajótöröttet, és Cyrus Smith nagy szánalommal, Nab pedig nagy döbbenettel fogadta; a boldogtalan, amint szilárd talajt érzett a talpa alatt, olyan mozdulatot tett, mint aki szökni akar.

Cyrus Smith azonban odalépett hozzá, tiszteletet parancsoló tartással vállára tette a kezét, és végtelenül szelíden a hajótörött szemébe nézett. A szerencsétlen, mintha erőt vett volna magán, lassanként megnyugodott, szemét lesütötte, fejét lehorgasztotta, és nem tanúsított tovább semmilyen ellenállást.

- Szegény magára hagyott! - suttogta a mérnök.

Cyrus Smith figyelmesen szemügyre vette a hajótöröttet. Ami a nyomorult lény külsejét illeti, abban immár szinte semmi nem vallott emberre, de Cyrus Smith - éppúgy, mint nemrégiben az újságíró - az értelem némi, alig észrevehető derengését vélte fölfedezni tekintetében.

Úgy határoztak, hogy az elhagyatottat vagy inkább az ismeretlent - mert új társai már csak így emlegették - a Gránitpalota egyik szobájában szállásolják el, ahonnan egyébiránt nem szökhetik meg. Az ismeretlen minden ellenkezés nélkül tűrte, hogy odavezessék, a telepesek pedig azt remélték, hogy gondos ápolásuk eredményeképpen ez az ember valamikor majd a Lincoln-szigeti közösség egyenjogú tagjává válik.

Nab hamarjában reggelit ütött össze, mert az újságíró, Harbert és Pencroff már majd éhen vesztek, Cyrus Smith pedig falatozás közben töviről hegyire elmondatta magának a Tabor-sziget átkutatásának minden egyes mozzanatát. Egyetértett barátaival abban, hogy az ismeretlen valószínűleg angol vagy amerikai származású, már a Britannia hajónév is erre utalt, ezenfelül azonban a mérnök angolszász vonásokat vélt fölismerni a hajótörött bozontos szakállal, busa bajusszal borított arcán.

- Igaz is, még el sem mondtad, hogyan akadtál össze ezzel a vademberrel - fordult Harberthez az újságíró -, hiszen alig tudunk többet, mint hogy megfojtott volna, ha nem érkezünk idejében, és nem szabadítunk ki a körmei közül!

- Szavamra - felelte Harbert -, zavarban vagyok, magam sem tudom, mi történt valójában. Ha jól emlékszem, éppen növényeket szedtem csokorba, amikor hirtelen olyasféle zajt hallottan, mintha valamilyen hatalmas kölönc zuhant volna a földre, igen magas fa tetejéről. Arra is alig maradt időm, hogy megforduljak... Ez a szerencsétlen, aki alighanem a lombok közt gunnyasztott, akkor reám vetette magát, s mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy elbeszélni is tovább tart, mint amennyi idő alatt megesett; és ha Gedeon úr és Pencroff nem érkezik idejében...

- Bizony, fiacskám - mondta Cyrus Smith -, valóban nagy veszedelemben forogtál, de enélkül ez a szegény ember talán végképp elrejtőzött volna előletek, hasztalanul kerestétek volna, és akkor nem gyarapodott volna új taggal a település.

- Hát csakugyan azt reméli, Cyrus, hogy újra embert farag belőle? - kérdezte az újságíró.

- Igen! - válaszolta a mérnök.

Reggeli után Cyrus Smith és társai elhagyták a Gránitpalotát, és lementek a fövénysávra. Partra hordták a Bonadventure rakományát, és a mérnök megvizsgálta a fegyvereket és a szerszámokat, de semmilyen jel sem árulta el rajtuk az ismeretlen kilétét.

A sertéshajtó-vadászat eredményének valamennyien örültek; úgy ítélték, hogy az elfogott jószágok igen hasznosak lesznek a Lincoln-szigeten, és ólakba terelték őket, ahol majd egykettőre megszelídülnek.

Hasonlóképpen örömmel fogadták a lőporos és sörétes hordócskákat, valamint a gyújtókupakos dobozokat is. A telepesek tüstént el is határozták, hogy amolyan kis lőszerraktárt rendeznek be, valahol a Gránitpalotán kívül, akár a víznyelő felső üregében is, ahol nem kell robbanástól tartaniok. Abban is megállapodtak, hogy - bár lőszerkészletük szépen gyarapodott - továbbra sem szüntetik be a lőgyapot használatát: ezzel a robbanóanyaggal ugyanis kitűnő eredményeket értek el, és semmi értelmét nem látták, hogy közönséges puskaporral helyettesítsék.

Amikor a kirakodással végeztek, Pencroff így szólt:

- Cyrus úr, úgy vélem, helyes lenne, ha biztos révbe vinnénk a Bonadventure-t.

- A Hála-folyó torkolata nem felel meg ennek a célnak? - kérdezte Cyrus Smith.

- Nem, Cyrus úr - felelte a tengerész. - Amúgy is sokáig vesztegelt fövényaljon a hajó, és az lazítja az eresztékeket. Márpedig, mondhatom, jó kis bárka ez, hazajövet olyan derekasan állta a legerősebb szélrohamokat is, mint annak a rendje!

- Nem lehetne lehorgonyozni a folyó medrében?

- Kétségkívül, Cyrus úr, hogyne lehetne, csakhogy a torkolatot semmi sem védi a keleti szél ellen, s ezért úgy hiszem, a Bonadventure csúnyán megsínylené a hullámverést.

- Hát akkor hol akarja elhelyezni, Pencroff?

- A Léggömb-kikötőben - felelte a tengerész. - Azt a kis öblöt sziklák védik, mi pedig éppen ilyen kikötőt keresünk.

- Nincs-e az kissé távol?

- Ugyan már! Legföljebb hárommérföldnyire esik a Gránitpalotától, és szép, egyenes út vezet odáig!

- Tegye, amit jónak lát, Pencroff - jelentette ki a mérnök -, és vezesse a Bonadventure-jét a Léggömb-kikötőbe, ha így tartja helyesnek, ámbár szívesebben láttam volna, ha a hajó közvetlen őrizetünkben marad. Ha majd futja az időnkből, alkalmas kis kikötőt építünk neki.

- Ragyogó ötlet! - rikkantott föl Pencroff. - Valódi kikötő, világítótoronnyal, mólóval, szárazdokkal! Hej, Cyrus úr, ha ön akarja, igazán könnyen sikerülhet!

- Jól van, derék Pencroffom - felelte a mérnök -, megpróbálom, de csak azzal a föltétellel, hogy ön is segít, hiszen egymaga végezhet a reánk váró munka háromnegyed részével!

Harbert és a tengerész fölszállt a Bonadventure-re, fölvonta a horgonyt, és vitorlát bontott, a bárka pedig jó széllel hamar elérte a Karom-fokot. Két órával később már ott pihent a Léggömb-kikötő nyugalmas vizén.

Vajon az első napok során, mióta az ismeretlen már a Gránitpalotában tartózkodott, adott-e okot arra a föltevésre, hogy elvadult természete megváltozik? Vajon valamelyest fölizzott-e elborult öntudata mélyén az eszmélet parazsa? Vagyis visszatért-e testébe a lélek? Igen, bizonyára, de azért Cyrus Smith és az újságíró váltig kérdezgették magukban, vajon nem hunyt-e ki benne már végképp az értelem.

Az idegen mindaddig szabad ég alatt élt, és mivel korlátlan szabadsághoz szokott a Tabor-szigeten, fogsága első óráiban tomboló, vak düh fogta el; a telepesek már-már attól tartottak, hogy kiugrik a Gránitpalota valamelyik ablakán, és lezuhan a fövénypartra. De aztán lassanként lecsillapult, és ezért nem kényszerültek arra, hogy újra korlátozzák mozgásában.

Magatartása egyre több reménykedésre adott okot. Lassacskán levetkőzte ragadozóösztönét, idővel kevésbé állatias eledeleket is elfogyasztott, mint amilyenekkel a Tabor-szigeten táplálkozott, és a sült hústól sem undorodott már annyira, mint a Bonadventure fedélzetén.

Egy éjszaka, amikor az idegen mélyen aludt, Cyrus Smith élt az alkalommal: lenyírta a férfi állati sörényre emlékeztető üstökét és gondozatlan szakállát, amely oly vad külsőt kölcsönzött neki. Más alkalommal a telepesek lehúzták róla a testét fedő vászoncafatot, és tisztességes gúnyát adtak reá. Sok gondoskodásuk eredményeképpen az ismeretlen visszanyerte emberi formáját, sőt úgy tetszett, tekintete is meglágyult valamelyest. A telepesek úgy vélték, hogy valamikor régen, amikor még az értelem világa fénylett az arcán, bizonyára szép vonásai lehettek.

Cyrus Smith elhatározta, hogy néhány órát mindennap az ismeretlen férfi társaságában tölt. Ott dolgozott a közelében, és a legkülönfélébb munkákkal igyekezett fölkelteni a figyelmét. Hiszen talán az is elég lenne, ha csupán egyetlen szikra fölsziporkázna ebben a lélekben, ha egyetlen emlék átvillanna ezen az agyon: talán egyetlen pillanat is visszaadhatná a józan öntudatát. Hiszen jól látták ezt a viharban, a Bonadventure fedélzetén!

A mérnök sohasem feledkezett meg arról, hogy munka közben fennhangon beszéljen hozzá, és a hallószervén át ugyanúgy megkísérelje a behatolást az ismeretlen férfi zsibbadt eszméletébe, mint a látószervén át. Olykor egyik-másik társa is csatlakozott hozzá, hébe-hóba valamennyien segítettek neki ebben. Leggyakrabban a tengerészettel kapcsolatos dolgokról beszélgettek előtte, mert azt remélték, hogy azok fölkeltik az egykori matróz érdeklődését. Úgy rémlett, az ismeretlen néha ködösen föl-fölfigyel arra, amit hall, s a telepesek a lassú szoktatásnak ezzel a módszerével végül is elérték, hogy félig-meddig megértette, amit mondtak neki. Vonásairól némelykor mély bánat tükröződött, és arckifejezése félreérthetetlenül elárulta, hogy bensejében gyötrődik; beszélni azonban nem beszélt, noha újra meg újra gyaníthatták, mindjárt elszakad egy-egy szó az ajkáról.

Akárki volt is, annyi bizonyos, hogy szelídnek és szomorúnak látszott szegény! De vajon nem puszta látszat-e ez a lelki nyugalom? Nem csupán rabsága következménye-e ez a mélabú? Egyelőre nem tudták megállapítani. Nem látván egyebet maga körül, mint egyetlen, falak határolta helyiség változatlan berendezését, szüntelen érintkezésben lévén a telepesekkel, végül is meg kellett szoknia társaságukat; és mivel minden kívánsága nyomban teljesült, jobban táplálkozott, jobb öltözékben járt, mint annak előtte, csoda-e hát, hogy a természete is fokról fokra megváltozott? De vajon igazán beletörődött-e már új életébe, vagy pedig (hogy a legtalálóbb kifejezéssel éljünk) amolyan szelídített vadállatként tűrte, csupán meghunyászkodva, idomítóinak közelségét? Ez fontos kérdés volt, és Cyrus Smith szerette volna mielőbb megtudni a választ, noha nem akarta elsietni a dolgot, nehogy azzal rontson állapotán. Mert úgy bánt az ismeretlennel, mint valami beteggel! Vajon lesz-e belőle valaha is lábadozó?

A mérnök tehát szemmel tartotta a boldogtalan minden pillanatát. Szinte leste minden lelki rezdülését, hátha megszólal. Alig várta már, hogy kiejtse az első szót!

A telepesek őszinte megindultsággal figyelték Cyrus Smith vállalkozásának, gondoskodásának minden mozzanatát. Igyekeztek segítségére lenni emberbaráti munkálkodásában, és rövidesen valamennyien vele együtt hittek és reménykedtek, kivéve talán a még mindig tamáskodó Pencroffot.

Az ismeretlen, mint már mondottuk, még lelki tompultságban tengődött, lassanként azonban mégis szemlátomást a mérnök hatása alá került, sőt végül már bizonyos ragaszkodást is tanúsított iránta. Cyrus Smith ezért hát úgy döntött: próbát tesz vele, más környezetbe viszi, elvezeti az óceánhoz - amely fölött valaha annyit kalandozhatott a pillantása -, onnan pedig a rengeteg szélére, hogy ekként idézze emlékezetébe azt a vadont, amelyben élete annyi esztendejét töltötte!

- De vajon remélhetjük-e, hogy nem szökik meg, ha szabadjára hagyjuk? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Mindenesetre meg kell kockáztatnunk ezt a kísérletet - válaszolta a mérnök.

- No jó, nem bánom! - egyezett bele Pencroff. - Hanem annyit mondok, ha ez a fenelegény egyszer nyitott kaput lát, és szabad levegőt orront, akkor uccu neki, úgy eliszkol, ahogy a két lába bírja!

- Nem hiszem - felelte Cyrus Smith.

- Próbáljuk meg - mondta Gedeon Spilett.

- Gyerünk - bólintott a mérnök.

Ez október 30-án történt, tehát a tabor-szigeti hajótörött gránitpalota-beli fogságának tizedik napján. Meleg idő járta, a nap izzó sugarakat lövellt a Lincoln-szigetre.

Cyrus Smith és Pencroff belépett az ismeretlen szobájába; a férfi az ablaknál feküdt, és az eget bámulta.

- Jöjjön, barátom! - szólította meg a mérnök.

Az ismeretlen rögtön fölállt. Szeme Cyrus Smithre meredt, és követte a mérnököt, nyomában pedig a tengerész haladt, aki még mindig nemigen bízott a kísérlet sikerében.

Az ajtónál Cyrus Smith és Pencroff betessékelte az idegent a fölvonó kosarába; Nab, Harbert és Gedeon Spilett pedig már odalenn várakozott a Gránitpalota előtt, a parton. A kosár leereszkedett, és néhány pillanat múltán már valamennyien lenn álltak a fövényen.

A telepesek kissé távolabb húzódtak az ismeretlentől: hadd lássa, hogy szabad.

Az ismeretlen egyet-kettőt lépett a tenger felé, tekintete végletes szilajsággal fölvillant, de menekülésre nem tett kísérletet. Azokat az aprócska hullámokat nézte, amelyek a zátonyon megtörve halkan oszlottak semmivé a part homokján.

- Ez még csak a tenger - jegyezte meg Gedeon Spilett -, lehetséges, hogy ez kevésbé kelti föl benne a menekülés vágyát!

- Igaz - felelte Cyrus Smith -, föl kell vezetnünk a fennsíkra, az erdő szélére. Ott aztán tüstént elválik, eredményes-e a kísérlet.

- Egyébiránt akkor sem szökhet meg, ha akar - suttogta Nab -, hiszen még nem eresztettük le a fölvonóhidakat!

- Ugyan már! - legyintett Pencroff. - Nem olyan fickó ez, hogy a Glicerin-patak föltartóztassa! Egyetlen ugrással a túlsó partján terem!

- Majd meglátjuk - felelte kurtán Cyrus Smith, tekintetével azonban állandóan követte betege pillantását.

Az ismeretlent elvezették a Hála-folyó torkolatához, onnan pedig, a part mentén haladva, följutottak a Kilátó-fennsíkra.

Amikor elérkeztek az erdőszéli első szép szálfák közé, amelyeknek a lombozatát könnyű fuvalom susogtatta, úgy rémlett, hogy az ismeretlen mámorosan szívja magába a levegőt átható erős, fűszeres illatot, és hosszú sóhaj szakad föl a kebléből!

A telepesek ott álltak a háta mögött, készen arra, hogy visszatartsák, ha netán szökni akarna.

És valóban, szegény szerencsétlen már-már nekirohant a közte és az erdő közt folyó pataknak, lába egy pillanatra megfeszült, akár a rugó... De már a következő másodpercben elernyedt, összegörnyedt, magába roskadt, és kövér könnycsepp gördült alá szeméből!

- Ah! - kiáltott föl Cyrus Smith. - Sírsz? Akkor ember vagy megint!

Igen, sírt a boldogtalan! Bizonyára valamilyen emlékkép suhant át az agyán, és - mint Cyrus Smith mondotta - könnyei ismét emberré avatták.

A telepesek hagyták, hadd álldogáljon egy ideig szálegyedül a fennsíkon, még hátrább is húzódtak kissé, hogy az ismeretlen szabadon érezhesse magát; őneki azonban eszébe sem jutott, hogy visszaéljen szabadságával, és Cyrus Smith úgy döntött, hazavezeti a Gránitpalotába.

Két nappal az imént elmondott jelenet után az ismeretlen egyre világosabban fejezte ki szándékát, hogy részt akar venni a kis közösség életében. Meglátszott rajta, hogy hallja, érti a szavakat, de lerítt róla az is, hogy valamiféle különös makacssággal ódzkodik a megszólalástól; egy este ugyanis Pencroff a szobája ajtajához lopódzott, és fülét odatapasztva hallotta, amint, szinte önkéntelenül, ezek a szavak hagyták el az ismeretlen ajkát:

- Nem! Itt? Én? Soha!

A tengerész elmondta társainak, mit hallott.

- Valamilyen fájdalmas titok lappang e mögött! - felelte Cyrus Smith.

Az ismeretlen lassanként rákapott a földművesszerszámok használatára, és attól fogva leginkább a konyhakertben dolgozgatott. Gyakran megesett azonban, hogy hirtelen félbehagyta a munkát, és ott rostokolt álltó helyében, meredten, mintegy önmagába merülten; de Cyrus Smith tanácsára a telep tagjai tiszteletben tartották az ismeretlen férfi elkülönülését, amit egyébiránt az szemlátomást nem is akart föladni. Ha a telepesek valamelyike feléje közeledett, az ismeretlen azonnal magába gubódzott, és ilyenkor mély, zokogásszerű sóhaj szakadt föl kebléből, mint akinek akaratlanul is túlcsordult a lelke!

Talán lelkifurdalás gyötri? Ezt kellett hinniök a telepeseknek, és Gedeon Spilett egy nap nem állhatta meg, hogy ki ne mondja:

- Bizonyára azért nem beszél, mert túlságosan nehéz a mondanivalója!

Nem tehettek mást, türelmesen várakozták.

Néhány nappal később - november 3-án -, amikor az ismeretlen megint a fennsíkon dolgozott, egyszercsak megtorpant a munkában, és földre ejtette az ásóját; Cyrus Smith, aki távolabbról figyelte, észrevette, hogy ismét könnyek gyűltek a szemébe. Ellenállhatatlan részvéttől ösztönözve odalépett az ismeretlenhez, és gyöngéden megérintette a karját.

- Mi baj van, barátom? - szólította meg.

Az ismeretlen igyekezett elkerülni a mérnök tekintetét, s amikor Cyrus Smith a keze után nyúlt, hevesen elrántotta előle.

- Barátom - mondta Cyrus Smith határozottabb hangon -, nézzen rám, kérem!

Az ismeretlen, akit szinte megbűvölt a mérnök delejes pillantása, engedelmeskedett a fölszólításnak, és ránézett. Menekülni akart. De aztán hirtelen nagy változás ment végbe egész magatartásán. Szeme fölcsillant. Ajkára szavak tolultak. Tovább nem bírta türtőztetni magát!... Végül karját keresztbe fonta a mellén, és tompa hangon megszólalt:

- Kicsodák önök? - kérdezte Cyrus Smithtől.

- Hajótöröttek, akárcsak ön - felelte a mérnök mély megindultsággal. - Idehoztuk, hogy köztünk, sorstársai közt legyen.

- Sorstársaim?... Nekem nincsenek!

- Barátai vagyunk...

- Barátaim?! Nekem?! Barátaim?! - kiáltott föl az ismeretlen, és két kezébe fogta a fejét. - Nem... Soha már... Hagyjon engem! Hagyjon engem!

S azzal elfutott a fennsík tengerre néző pereméig, és ott állt sokáig némán, mozdulatlanul.

Cyrus Smith visszatért társaihoz, és elbeszélte nekik a történteket.

- Igen! Valamiféle titok lappang ennek az embernek az életében - mondta Gedeon Spilett -, és úgy látszik, a lelkifurdalás útján talált vissza az emberiséghez.

- Én nem tudom, miféle fickót kellett a nyakunkra csődítenünk - zsörtölődött a tengerész. - Ez meg az ő titkai...

- Azokat tiszteletben kell tartanunk - vágott közbe erélyesen Cyrus Smith. - Ha bűnt követett el, keservesen meglakolt érte, és ezzel, a szemünkben, bocsánatot nyert.

Az ismeretlen két óra hosszat bolyongott egymagában a parton, nyilvánvalóan emlékeitől zaklatottan, amelyik fölidézték egész - kétségkívül gyászos - múltját, és a telepesek, noha egyetlen pillanatra sem tévesztették szem elől, őrizkedtek attól, hogy elkülönülésében megzavarják.

Két óra elteltével azonban úgy látszott, az ismeretlen valamilyen elhatározásra jutott: odament Cyrus Smithhez. Szemét vörösre marták a könnyek, de ekkor már nem sírt. Mély alázat áradt egész valójából. Félénken, szégyenkezve állt ott, szerényen összehúzta magát, és szemét merően lesütötte a földre.

- Uram - szólította meg a mérnököt -, ön és társai nemde angolok?

- Nem - felelte Cyrus Smith -, amerikaiak vagyunk.

- Ah! - suttogta az ismeretlen, majd megkönnyebbülten mormogta: - Jobb is!...

- És ön, barátom? - kérdezte a mérnök.

- Én angol vagyok - felelte gyorsan az ismeretlen.

És mintha ezt a néhány szót is nehezére esett volna kinyögnie, hirtelen sarkon fordult, és sietős léptekkel, végsőkig fölizgatott állapotban rótta a fövénysávot a vízeséstől egészen a Hála-folyó torkolatáig.

Kis idő múltán megtorpant Harbert mellett, tétovázott, majd fojtott hangon megkérdezte:

- Melyik hónapban vagyunk?

- Novemberben - felelte Harbert.

- És melyik évben?

- 1866-ban.

- Tizenkét év! - kiáltott föl az ismeretlen. - Tizenkét év!

S azzal váratlanul faképnél hagyta a fiút.

Harbert beszámolt társainak a kurta párbeszédről.

- Ez a szerencsétlen még azt sem tudta, melyik évben és melyik hónapban vagyunk! - csóválta fejét Gedeon Spilett.

- Bizony! - bólintott Harbert. - Tizenkét évet töltött már a szigeten, amikor rátaláltunk!

- Tizenkét év! - sóhajtott föl Cyrus Smith. - Szörnyű! Tizenkét év egyedüllét, és egy talán gyalázatos élet emléke igazán elég, hogy megzavarja az ember eszét!

- Hajlandó vagyok azt hinni, hogy ez a jópipa nem is hajótöröttként vetődött a Tabor-szigetre, hanem valamilyen vétsége miatt száműzték oda! - jegyezte meg Pencroff.

- Igaza lehet, Pencroff - válaszolta az újságíró -, és ha egyszer így állunk, akkor nem lehetetlen, hogy akik kitették a szigetre, egy nap érte jönnek, és keresik majd!

- És őt már nem találják ott - tette hozzá Harbert.

- De hiszen akkor vissza kellene mennünk - kezdte Pencroff -, és...

- Barátaim - vágott közbe Cyrus Smith -, ne bolygassuk még ezt a kérdést addig, amíg nem tudjuk, mihez tartsuk magunkat. Úgy hiszem, ez a szerencsétlen sokat szenvedett, és bármilyen bűnt követett is el, keményen meglakolt érte, és nagy szüksége van rá, hogy kiöntse a szívét. Ne is noszogassuk hát, hogy elmondja élettörténetét! Előbb-utóbb kétségkívül kitör belőle mindaz, amit magába fojtott, és amikor már elénk tárta a múltját, úgyis tudni fogjuk, mi a teendőnk. Egyébiránt csak ő mondhatja meg nekünk, van-e oka azt hinni vagy legalábbis remélni, hogy egyszer még visszakerül a hazájába; ami azonban engem illet, én kétlem!

- És miért? - kérdezte az újságíró.

- Azért, mert ha bizonyosra vette volna azt, hogy meghatározott időben amúgy is érte jönnek, akkor megvárta volna a szabadulás napját, és nem bízta volna a tengerre a palackba zárt üzenetet. Nem, sokkal valószínűbb, hogy úgy ítélték halálra: pusztuljon el azon a szigeten, és soha többé ne találkozzék embertársaival!

- Csakhogy van ám itt valami, aminek sehogyan sem lelem a magyarázatát - jegyezte meg a tengerész.

- Éspedig?

- Ha ez az ember már tizenkét év óta tengődik magára hagyatva a Tabor-szigeten, akkor könnyen föltehetjük, hogy már több esztendeje él olyan elvadult állapotban, ahogyan rátaláltunk!

- Ez bizony valószínű - felelte Cyrus Smith.

- Akkor hát, következésképpen, azt a levelet több évvel ezelőtt kellett megírnia!

- Kétségkívül... pedig a levél újnak látszik!...

- Igen ám, de hogyan képzelhető, hogy több év is beletelt, amíg a palack átjutott a Tabor-szigetről a Lincoln-szigetre?

- Az éppen nem teljességgel lehetetlen - válaszolta az újságíró. - Ugyan miért ne hányódhatott volna már évek óta a sziget körüli vizeken?

- Azért nem - jelentette ki Pencroff -, mert réges-rég elmerült volna, márpedig a palack vígan úszott! De még csak azt sem tételezhetjük föl, hogy hosszabb-rövidebb ideig a parton hevert, és csak utóbb sodorta magával a tenger, ugyanis a déli part csupa szikla, s ennyi idő alatt óhatatlanul diribdarabra tört volna az üveg!

- Valóban... - felelte töprengve Cyrus Smith.

- No meg aztán - tette hozzá a tengerész -, ha csakugyan sokéves volna az az írás, ha csakugyan évekkel ezelőtt tették volna a palackba, akkor már ronggyá áztatta volna a nedvesség. Márpedig semmi kár nem esett benne, tökéletesen ép állapotban találtuk.

A tengerész fején találta a szöget; a telepesek valóban érthetetlen ténnyel kerültek szembe, mert az üzenet mindenképpen újkeletűnek látszott, amikor megtalálták a palackban. Sőt mi több: az okmány a Tabor-sziget szélességi és hosszúsági helyzetét olyan pontossággal jelölte, ami fejlett hidrográfiai^[89] ismeretekről tett tanúbizonyságot, márpedig ilyenekkel egyszerű tengerész nem is rendelkezhetett.

- Igen, ez megint csak megmagyarázhatatlan - ismerte el a mérnök -, mindazonáltal mégse kényszerítsük szóra új társunkat. Majd beszél, ha akar, mi pedig szívesen meghallgatjuk!

A következő napokon az ismeretlen egyetlen szót sem szólt, és egyetlenegyszer sem hagyta el a fennsík övezetét. Keményen dolgozott a földeken, pillanatra sem vesztegette az idejét, nem pihent egyetlen percig sem, ám a többiektől mindig távolabb húzódott. Még étkezés idejére sem ment föl a Gránitpalotába, pedig a telepesek több ízben is hívták, beérte azzal, hogy ott künn költse el többnyire nyers zöldségekből álló eledelét. Éjszakára sem tért vissza a szobájába, amelyet kijelöltek neki, hanem valamelyik facsoport tövében aludt, rossz időben pedig a sziklaodúkban keresett menedéket. Úgy élt, mint azokban az időkben, amikor még nem akadt más rejtekhelye, mint a Tabor-sziget vadona, a telepesek meg hasztalan igyekeztek rávenni, hogy változtasson életmódján, ezért hát végül is békén hagyták, és türelmesen várakoztak. Egyszer azonban csak elérkezett a pillanat, amikor vendégüket a lelkiismerete ellenállhatatlanul arra kényszerítette, hogy úgyszólván akarata ellenére kitörjön belőle borzalmas vallomása.

November 10-én este nyolc óra tájt, sötétedéskor, az ismeretlen váratlanul megjelent a lugasban üldögélő telepesek előtt. Szeme különös fényben égett, és egész valója újra visszavedlett olyan elvadulttá, mint amilyen a régi rossz napokban volt.

Cyrus Smith és társai szinte döbbenten látták, hogy az ismeretlennek irtózatos fölindulásában úgy vacog a foga, akár a hideglelősnek. Mi ütött bele? Talán pusztán embertársai látása vált elviselhetetlenné számára? Megcsömörlött életétől ebben a barátságos környezetben? Állati sínylődése iránt gerjedt-e föl benne a sóvárgás? Első, összefüggéstelen mondatai hallatára a telepeseknek ezt kellett hinniök.

- Miért vagyok én itt?... - dadogta az ismeretlen. - Milyen jogon hurcoltak el szigetemről?... Mi közük van énhozzám?... Sejtik-e, ki vagyok én... mit tettem én... miért maradtam ott... egyedül?... Honnan tudják, hogy nem száműztek-e oda?... Hátha arra ítéltek engem, hogy ott pusztuljak el?!... Ismerik-e a múltamat?... Hátha raboltam, gyilkoltam... hátha gyalázatos, hitvány gazember vagyok csupán, akinek jobb, ha úgy él, akár a vadállat... távol mindenkitől!... Mondják: tudják-e mindezt?!

A telepesek nem szakították félbe a nyomorultat, akiből szinte akarata ellenére fakadt ki ez a félvallomás. Cyrus Smith meg akarta nyugtatni, és közelébb lépett hozzá, a boldogtalan azonban riadtan hátrált előle.

- Ne! Ne! - kiáltotta. - Egy szót csupán... Szabad vagyok?

- Szabad - felelte a mérnök.

- Akkor hát Isten velük! - kiáltotta az ismeretlen, és elrohant, mint az őrült.

Nab, Pencroff és Harbert utánafutottak az erdő széléig... de nélküle tértek vissza.

- Hadd tegyen, amit akar! - mondta Cyrus Smith.

- Soha többé nem jön vissza! - kiáltotta Pencroff.

- Visszajön - felelte a mérnök.

Teltek-múltak a napok, de Cyrus Smith - talán valamilyen sejtelem sugallatára? - rendíthetetlenül kitartott meggyőződése mellett, hogy a szerencsétlen előbb vagy utóbb önként visszajön.

- Utolsó lázadása ez ennek a megátalkodott természetnek - jósolta -, a lelkiösmeret már megszólalt benne, és vissza fog borzadni az újabb magányosságtól.

A telepesek ez idő alatt folytatták különféle munkáikat a Kilátó-fennsíkon és a karámban, ahol Cyrus Smith egésze majorságot szándékozott létesíteni. Mondanunk sem kell, hogy a magvakat, amelyeket Harbert a Tabor-szigeten gyűjtött, gondosan elvetették. A fennsík egyetlen hatalmas, jól elkerített, jól megművelt konyhakertté vált, és nem engedte, hogy a telepesek karja akár csak pillanatra is megpihenjen. Ott aztán mindig akadt valamilyen tennivaló. A konyhakerti növények szaporodásának arányában az egyszerű, négyszögletes ágyásokat is meg kellett nagyobbítaniok, s ezért a veteményeskert hovatovább elfoglalta a legelőt, és valóságos zöldséges rónasággá terebélyesedett. Takarmány azonban bőséggel akadt a sziget más fertályain is, úgyhogy az onaggáknak nem kellett félteniök az abrakjukat. Helyesnek látszott, ha a mély patakövezettel védett Kilátó-fennsíkot konyhakertté alakítják, a legelőt pedig - minthogy azt sem a négykezűek, sem a négylábúak dúlásaitól nem szükséges megoltalmazniok - áthelyezik valamilyen másik vidékre.

November 15-én arattak a telepesek harmadízben. Tizennyolc hónap alatt, amióta az első és egyetlen búzaszemüket elvetették, a szántóföld jócskán megnövekedett! A második aratás hatszázezer magva ezúttal már négyezer véka gabonát, azaz több mint ötszázmillió szemet termett!

A telep most már igazán dúskált a búzában, hiszen a gazdálkodóknak legföljebb tízvékányit kellett elvetniök a készletükből, hogy évenkénti termésüket biztosítsák, és a szántóföldön annyi búzájuk sarjadjon, amennyi embernek is, állatnak is elegendő.

Learatták hát a gabonát, és november utolsó heteit arra szentelték, hogy a magvakból kenyeret készítsenek.

Mert csakugyan, búzájuk most már akadt elég, lisztjük azonban egy csipetnyi sem, tehát mindenekelőtt malmot kellett építeniök. Cyrus Smith őrlés céljára fölhasználhatta volna a Hála-folyóba ömlő vízesés erejét - az első zuhatagot ugyanis már a kallómalom hajtására fogták be -, de a kérdést megvitatva úgy döntöttek, hogy egyszerű szélmalmot ácsolnak fönn, a Kilátófennsíkon. Végtére szélmalmot összeütni sem nagyobb boszorkányság, mint vízimalmot, azt pedig bizonyosra vehették, hogy légmozgásban nem lesz hiány a fennsíkon, ahol állandóan nyílt tengeri szelek nyargalásznak.

- No meg ráadásul milyen vidám látvány a szélmalom - jegyezte meg Harbert -, és milyen takarosan fest majd a tájban!...

Dologhoz láttak hát, s először is alkalmas épületfát kerestek a malom váza és gépezete számára. Malomkőnek megteszi majd a tó északi partvidékén található homokkőszikla, ami pedig a vitorlát illeti, arra is telik majd a léggömb kifogyhatatlan selyemburkolatából.

Cyrus Smith megrajzolta a terveket, és kijelölték a malom helyét a baromfiudvartól kissé jobbra, közel a tó pereméhez. Úgy tervezték, hogy a vázat vaskos cölöpökön nyugvó tengelyre állítják, és ilyen módon a malmot szerkezetestül a széljárásnak megfelelő irányba forgathatják.

A munka gyorsan ment, akár a karikacsapás. Nab és Pencroff elsőrangú ácsmesterré fejlődött, és nem kellett mást tenniök, mint hogy gondosan kivitelezzék a mérnök tervét. A kijelölt helyen nemsokára henger alakú, csúcsos tetejű bástyaféle emelkedett, valóságos őrtorony. A vitorlaszárnyak négy keretét szilárdan beléágyazták a vízszintes tengelybe, és megfelelő szögben vascsapokkal rögzítették. Ami a belső gépezet különféle részeit illeti, a két malomkerék - vagyis a fekvő és körben járó kerék, az úgynevezett kőjárat - befogadására szolgáló kőfészek nevű ládát könnyűszerrel elkészítették; de a többi rész (a felöntő garat, a folytonos zakatolása miatt "fecsegőnek" is nevezett rezgővályú és a szitaszekrény^[90]) megácsolása sem tartott sokkal tovább. Munkájukat megkönnyítették a jó szerszámok, és az ilyen régimódi görgőmalom végeredményben igen egyszerű alkatrészekből áll. Csupán idő kérdése volt az egész.

Mind az öten részt vettek a malomépítésben, és december elsejére végeztek a munkával.

Pencroff, mint mindig, most is roppant elragadtatással szemlélte művét, és csöppet sem kételkedett abban, hogy az minden tekintetben tökéletes alkotás.

- Most már csak jó kis szelecske kéne - mondta -, és úgy megőröljük első termésünket, mint annak a rendje!

- Jó kis szelecske, az igen - felelte a mérnök -, csak aztán szélvész ne legyen belőle, Pencroff.

- Tyuhaj, legalább annál gyorsabban forog a malmunk kereke!

- Semmi szükség rá, hogy gyorsabban forogjon - válaszolta Cyrus Smith. - Tapasztalatból tudjuk, hogy a malom munkavégző képessége akkor a legnagyobb, ha a szárnyak fordulatszáma éppen hatszorosa a lábakban kifejezett másodpercenkénti sebességnek. Közepes, tehát másodpercenkénti huszonnégy láb sebességű szellővel a vitorla tizenhatot fordul percenként, és ennél többre semmi szükség.

- Hahó! - kiáltotta Harbert. - Éppen jó kis északkeleti szél fújdogál, ez most kapóra jön nekünk!

Semmilyen ok nem késztette őket a malom fölavatásának elodázására, hiszen a telepesek alig várták már, hogy megízleljék az első falat Lincoln-szigeti kenyeret. Még aznap, pontosabban még azon a délelőttön megőröltek hát két-három véka búzát, és másnap, reggelinél már pompás cipó barnállott a Gránitpalota asztalán: kissé nehézre sikerült ugyan, jóllehet Nab sörélesztővel kelesztette a tésztát. Mindazonáltal valamennyien hatalmasakat harapdáltak belőle, és képzelhetjük, milyen gyönyörűséggel habzsolták!

Az ismeretlen egész idő alatt nem került elő. Gedeon Spilett és Harbert több ízben is végigcserkészték a Gránitpalota környéki erdőt, de nemhogy nem találkoztak vele, hanem még nyomára sem bukkantak sehol. A telepesek már komolyan aggódtak az ismeretlen férfi hosszú távolmaradása miatt. Igaz, attól nem kellett tartaniok, hogy az egykori tabor-szigeti vadember nem talál ennivalót a vadban bővelkedő Vadnyugat-vadonban. Viszont nem kellett-e annál jobban félteniök, hogy ismét rákap állatias szokásaira, és ez a függetlenség újra fölszítja vérengző ösztöneit?! Cyrus Smith azonban - mintha csak megérezte volna az elkövetkezendőket - nem aggódott, és szüntelenül hangoztatta, hogy a szökevény előbb vagy utóbb visszatér körükbe.

- Igen, visszatér! - hajtogatta makacs bizakodással, bár társai sehogyan sem tudtak osztozni meggyőződésében. - Amikor a Tabor-szigeten tengődött a szerencsétlen, ott tudta, hogy teljesen elhagyatott! Itt azonban tudja, hogy társai várják! Szegény vezeklő ez, és ha egyszer már belefogott az élettörténetébe, előbb vagy utóbb visszajön, hogy elmondja az egészet, és azon a napon végképp a mi emberünk lesz!

Az események Cyrus Smith mérnököt igazolták.

December 3-án Harbert átvágott a Kilátó-fennsíkon, horgászni indult a tó déli partjára. Fegyvertelenül ment, hiszen mindaddig semmilyen óvatoskodása, nem volt szükség, mert veszedelmes vadállatok soha nem mutatkoztak még a szigetnek ezen a tájékán.

Pencroff és Nab eközben a baromfiudvarban dolgozott, Cyrus Smith és az újságíró a Kéményben foglalatoskodott; marólúgot kotyvasztottak, mert a szappankészletük jócskán megcsappant.

Hirtelen rémült kiáltás hangzott a távolból.

- Segítség!... Ide, ide!

Cyrus Smith és az újságíró túlságosan messze lévén nem hallotta meg rögtön a segélykiáltásokat. Pencroff és Nab azonban rögtön kivágódott a baromfiudvarból, és lélekszakadva rohant a tó felé.

Még oda sem érhettek, amikor az ismeretlen - akinek az ittlétét senki sem gyanította - kirontott az erdőből, és egyetlen rugaszkodással a fennsíkot határoló Glicerin-patak túloldalán termett.

Harbert a fennsíkon állt, és vele szemközt iszonyatos jaguár kushadt, olyanféle, mint amilyent az újságíró ejtett el a Kígyó-félszigeten. Váratlanul lepte meg Harbertet, aki fatörzs mellé húzódott, az állat pedig ugrásra készen lapult előtte. Az ismeretlen, noha egyetlen kés volt minden fegyvere, rárohant a szörnyű fenevadra, s az most új támadója ellen fordult.

A küzdelem nem sokáig tartott. Az ismeretlen rendkívül erősnek és ügyesnek bizonyult. Hatalmas, harapófogó-szerű markával torkon ragadta a vadállatot, ügyet sem vetve rá, hogy a ragadozó karma a húsába mélyed, és másik kezével a jaguár szívébe döfte a kést.

A fenevad a földre zuhant. Az ismeretlen belerúgott, és már-már elfutott, mert a telepesek ebben a pillanatban érkeztek a viaskodás színterére, de Harbert ekkor odaugrott hozzá, és fölkiáltott:

- Ne! Ne menjen el!

Cyrus Smith is közelebb lépett az ismeretlenhez, az pedig láttára összevonta busa szemöldökét. Vállából csöpögött a vér szakadt ujjasa alatt, de mit sem törődött vele.

- Barátom - szólította meg a mérnök -, azért jöttünk, hogy kifejezzük a hálánkat. Ön az életét kockáztatta azért, hogy megmentse a mi fiunkat!

- Az életemet! - mormogta az ismeretlen. - Mit ér az én életem? Még a semminél is kevesebbet!

- Megsebesült?

- Nem tesz semmit.

- Megszoríthatom a kezét?

Harbert meg akarta ragadni megmentője jobbját, amely megmentette őt, az idegen azonban keresztbe fonta karját, melle zihált, tekintete elborult, és úgy rémlett, nyomban elfut; de aztán nagy nehezen erőt vett magán, és nyersen odavetette:

- Kicsodák önök? És mit akarnak tőlem?

Úgy látszott, a telepesek történetére kíváncsi; most először mutatott efféle érdeklődést. Ha közlékenységet tapasztal, talán neki is elered a szava?

Cyrus Smith néhány szóban elbeszélte, mi minden történt velük, amióta Richmondot elhagyták, hogyan menekültek meg, hogyan boldogultak a szigeten, és hogy azóta milyen jólétet teremtettek.

Az ismeretlen feszült figyelemmel hallgatta végig.

A mérnök ezután bemutatta társait: Gedeon Spilettet, Harbertet, Pencroffot, Nabet és önmagát is, majd hozzátette: amióta a Lincoln-szigetre vetődtek, a legnagyobb öröm a tabor-szigeti útjuk során érte őket, amikor visszatérve azt remélhették, hogy új társuk akadt.

Az ismeretlen e szavak hallatán elpirult, feje a mellére csüggedt, és egész lényéről kínos zavar támadt.

- Most pedig, hogy megismert valamennyiünket - fűzte hozzá Cyrus Smith -, ugyebár, kezet szorít velünk?

- Nem - felelte tompa hangon az ismeretlen -, nem! önök becsületes emberek! Én pedig...!

Ezek a legutóbbi szavak a telepesek sejtelmeit igazolták. A szerencsétlen ember életén valamilyen nagy szégyenfolt sötétül; talán már megbűnhődött érte, lelkiismerete azonban még nem adta meg neki a föloldozást. Mindenesetre, ha bűnös volt is, önvád marcangolta, megbánta tettét, nem tartotta méltónak magát, hogy becsületes emberek felé nyújtsa a kezét, pedig új barátai oly szívélyesen megszorították volna! Mindazonáltal a jaguárkaland után nem tért vissza a vadonba, és ettől a naptól fogva nem hagyta el többé a Gránitpalota környékét.

Mi lehet vajon élete titka? Elmondja-e, fölfedi-e az ismeretlen egy napon? Ezt majd eldönti a jövő. A telepesek megegyeztek abban, hogy nem firtatják a dolgot, és úgy élnek mellette, mintha semmivel sem gyanúsítanák.

A kis csoport élete néhány nap alatt visszazökkent a régi kerékvágásba. Cyrus Smith és Gedeon Spilett többnyire együtt dolgoztak, hol mint vegyészek, hol mint fizikusok. Az újságíró csak akkor távozott a mérnök mellől, amikor Harbertet kísérte vadászatra, mert nem lett volna ésszerű hagyni, hogy a fiú egyedül csatangoljon a rengetegben; a jaguárkaland óta gondosabban vigyáztak reá. Ami Nabet és Pencroffot illeti, hol a baromfiudvarban, hol meg a karámban akadt dolguk, nem is említve a gránitpalota-beli tennivalókat; egyszóval nekik is bőven kijutott a munkából.

Az ismeretlen mindig a többiektől távol, félrevonultan dolgozott, és folytatta megszokott életrendjét, nem vett részt a közös étkezésekben, a fennsíkon hált a fák tövében, és sohasem keveredett társai közé. Úgy látszott, hogy megmentőinek közelsége valósággal elviselhetetlen számára!

- De hát akkor miért fordult segítségért embertársaihoz? - tanakodott Pencroff. - Miért dobta a tengerbe azt az üzenetet?

- Majd megmondja ő maga - felelte változatlanul Cyrus Smith.

- Mikor?

- Talán előbb, mint gondolná, Pencroff.

És valóban, a vallomás napja nemsokára elérkezett. December 10-én, egy héttel az ismeretlen visszatérése után, Cyrus Smith észrevette, hogy a férfi odalép hozzá, és halk, alázatos hangon megszólítja:

- Uram, egy kérésem volna önhöz.

- Mondja csak - biztatta a mérnök -, ám előbb engedje meg, hogy én intézzek önhöz egy kérdést.

Az ismeretlen ennek hallatán elpirult, és már-már meghátrált. Cyrus Smith jól értette, mi zajlik a bűnös lelkében: kétségkívül attól tart, hogy a mérnök a múltjában akar vájkálni.

Cyrus Smith megragadta az ismeretlen kezét.

- Mi nemcsak bajtársai vagyunk, hanem a barátai is - mondta. - Szükségesnek tartottam, hogy ezt közöljem önnel, most pedig hallgatom.

Az ismeretlen eltakarta tenyerével a szemét. Reszketés fogta el, és néhány pillanatig egyetlen tagolt szót sem bírt kiejteni a száján.

- Uram - szólalt meg végre -, nagy szívességet kérek öntől.

- Éspedig?

- Önöknek négy vagy öt mérföldnyire innen, a hegy lábánál, karámjuk van az állataik számára. Ezeknek az állatoknak gondozásra van szükségük. Engedje meg, hogy oda költözzem, és ott éljek velük.

Cyrus Smith néhány pillanatig mély szánalommal nézett a szerencsétlenre. Aztán így válaszolt:

- Barátom, a karámban csak fészerek állnak, istállónak is alig alkalmasak...

- Nagyon jó lakás lesz az nekem, uram.

- Barátom - felelte Cyrus Smith -, mi nem akarjuk gátolni soha semmiben. Ön a karámban akar élni. Legyen. Azt azonban tudnia kell, hogy mindig szívesen látjuk a Gránitpalotában. De ha mindenáron a karámban akar élni, mi gondoskodunk minden szükségesről, hogy alkalmas szállásra találjon ott.

- Mindegy az, hogy milyen, bárhogyan jó lesz ott nekem.

- Barátom - felelte Cyrus Smith, aki szándékosan használta ezt a szívélyes megszólítást -, engedje meg, hogy mi magunk ítéljük meg, mi a teendőnk.

- Köszönöm, uram - válaszolta az ismeretlen, s azzal távozott.

A mérnök közölte társaival az ismeretlen kívánságát, és a telepesek elhatározták, hogy faházat építenek a karámban, és a lehető legkényelmesebben berendezik.

Még aznap szerszámostul kivonultak a karámba, és nem telt bele egy hét, a ház készen várta lakóját. Körülbelül húszlépésnyire állt az istállóktól, az ismeretlen onnan könnyűszerrel szemmel tarthatta az immár nyolcvan főnyire gyarapodott muflonnyájat. A ház bútorzata heverőből, asztalból, padból, szekrényből, ládából állt; a telepesek fegyvert, lőszert, szerszámokat is szállítottak a karámba.

Az ismeretlen egyébiránt építkezés közben egyszer sem nézte meg leendő otthonát, és hagyta, hogy a telepesek nélküle munkálkodjanak, miközben ő maga a fennsíkon dolgozott; kétségkívül be akarta fejezni azt, amibe belefogott. Valóban, az ő szorgalmának köszönhették, hogy a fölszántott föld készen várta a vetést, aminek eljött már az ideje.

December 20-ra elkészült a karámbeli házikó. A mérnök tudatta az ismeretlennel, hogy elfoglalhatja szállását, s a férfi azt felelte, hogy már aznap ott tölti az éjszakát.

Aznap este a telepesek a Gránitpalota nagytermében gyűltek össze. Nyolc óra lehetett - az ismeretlennek most kell eltávoznia tőlük. Nem akarták feszélyezni, kínos búcsúzásra sem akarták kényszeríteni jelenlétükkel, ezért hagyták magára, s ezért mentek haza otthonukba.

Ám alig csevegtek néhány percig a nagyteremben, amikor halk kopogtatást hallottak az ajtón. Az ismeretlen nyomban be is lépett a szobába, és minden teketóriázás nélkül így szólt:

- Uraim, mielőtt elhagyom önöket, jó volna, ha megismernék a történetemet. Most azonnal.

Ezek az egyszerű szavak mély hatást tettek Cyrus Smithre és társaira.

A mérnök fölállt.

- Mi nem faggatjuk önt, barátom - mondotta. - Szíve joga, hogy megőrizze a titkát.

- Kötelességem, hogy beszéljek.

- Akkor hát foglaljon helyet.

- Inkább állva maradok.

- Tessék, szívesen hallgatjuk - felelte Cyrus Smith.

Az ismeretlen a terem egyik szögletébe húzódott, ahol a félárnyék elfödte valamelyest. Hajadonfőtt állt, mellén keresztbe font karral, görnyedt testtartással, s olyan tompa, fénytelen hangon beszélt, mint akinek nagy erőfeszítésébe kerül a vallomás; hallgatói egyszer sem szakították félbe.

- 1854. december 20-án - kezdte az ismeretlen - egy Duncan nevű gőzhajó vetett horgonyt Ausztrália nyugati partján, a Bernouilli-foknál, a harminchetedik szélességi fok közelében. Ez a luxusjacht Glenarvan skót lord tulajdona volt; fedélzetén hatan utaztak: maga a lord, a felesége, az angol hadsereg egyik őrnagya, egy francia földrajztudós, valamint egy leány és egy fiú. Ez utóbbiak annak a Grant kapitánynak a gyermekei voltak, akinek Britannia nevű vitorlása előző esztendőben hajótörés áldozata lett. A Duncan parancsnokát John Manglesnek hívták, legénysége pedig tizenöt főből állott.

Vajon mit keresett a jacht abban az időben az ausztráliai partvidéken?

Hat hónappal korábban a Duncan palackba zárt, angol, német és francia nyelvű üzenetet talált az írországi vizeken. Ez a levél lényegileg azt adta hírül, hogy a Britannia hajótöröttei közül három túlélte a veszedelmet, s az életben maradottak - Grant kapitány és két embere - menedéket találtak valamilyen szárazföldön; az irat pontosan föltüntette tartózkodási helyük adatait, a papirost azonban eláztatta a tengervíz, és a hosszúsági fokot olvashatatlanná tette.

Grant kapitány eszerint valahol a déli szélesség harminchetedik fokának tizenegyedik percén tartózkodhatott. A hely hosszúsági foka ismeretlen maradt ugyan, ám ha valaki a harminchetedik szélességi fok mentén, szárazföldeken és tengereken át körülutazza a földet, bizonyára megleli Grant kapitányt és két tengerészét.

Az angol tengernagyi hivatal habozott a keresésre vállalkozni, ezért Glenarvan lord úgy döntött, hogy maga kísérli meg a kapitány fölkutatását. Mary és Robert, Grant kapitány gyermekei, tudomást szereztek erről a tervről, és kapcsolatot teremtettek a lorddal. A jachtot hosszú útra szerelték föl, majd a Duncan, fedélzetén a lorddal és családjával, továbbá a kapitány gyermekeivel, kifutott Glasgow-ból, átszelte az Atlanti-óceánt, keresztülhaladt a Magellán-szoroson, és a Csendes-óceánon elhajózott Patagóniáig; az üzenet első olvasata szerint ugyanis föltételezhették, hogy Grant kapitány patagóniai bennszülöttek fogságába esett.

A Duncan utasai partra szálltak Patagónia nyugati partvidékén, a jacht pedig áthajózott a földrész keleti tengerszegélyén levő Corrientes-fokra.

Glenarvan lord a harminchetedik szélességi fok mentén végigbarangolta egész Patagóniát, de sehol sem sikerült nyomára bukkannia a kapitánynak, ezért november 13-án ismét hajóra szállt, hogy az óceánon folytassa kutatóútját.

Aztán sorra végiglátogatta a Tristan da Cunha-szigeteket és az Amsterdam-szigetet, de vállalkozását ott sem koronázta siker; a Duncan tehát továbbhaladt, és mint már említettem, 1854. december 20-án megérkezett Ausztrália partjára, a Bernouilli-fokra.

Glenarvan lord úgy tervezte, hogy átszeli egész Ausztráliát, amint nemrégiben keresztülvágott Dél-Amerikán is, ezért partra lépett. A tengertől néhány mérföldnyire, a szárazföld belsejében nagyobb gazdaság terült el, és tulajdonosa, egy ír származású telepes, szíves vendégszeretettel fogadta az utazókat. Glenarvan lord ismertette ezzel az írrel, mi járatban van, és megkérdezte tőled vajon nincs-e tudomása róla, hogy az utóbbi két évben hajótörést szenvedett-e egy Britannia nevű angol háromárbocos Ausztrália nyugati partvidékén.

Az ír telepes azt felelte, hogy nem hallott erről a szerencsétlenségről; egyik szolgája azonban, a jelenlevők nagy meglepetésére közbeszólt:

"Milord, adjon Istennek hálát, és mondjon neki köszönetet. Ha Grant kapitány életben van, akkor itt él, Ausztrália földjén."

"Kicsoda ön?" - kérdezte Glenarvan lord.

"Skót ember, akárcsak ön, milord - felelte a férfi -, és egyike vagyok Grant kapitány társainak, a Britannia hajótörötteinek." Ezt az embert Ayrtonnek hívták. Valóban, igazat mondott, amikor azt állította, hogy valaha a Britannia személyzetéhez tartozott; a hajó másodtisztje volt, és ezt okmányai is tanúsították. Azt vallotta, hogy amikor a háromárbocos szétzúzódott a sziklazátonyokon, őt a hullámok elsodorták Grant kapitány közeléből, akiről ő mindeddig azt hitte, hogy a hajó egész legénységével együtt a tengerbe veszett; úgy vélte, egyedül ő, Ayrton élte túl a Britannia pusztulását.

"Csakhogy - fűzte hozzá Ayrton - a Britannia nem a nyugati, hanem a keleti parton süllyedt el; ha tehát a kapitány él még, amint erre ez az üzenet következtetni enged, akkor bennszülöttek foglya, akkor nem itt, hanem Ausztrália túlsó partvidékén kell keresniök."

A férfi hangja őszinkén csengett, bizalomgerjesztőnek tetszett tekintete is. Senki sem kételkedett szavai igazságában. Az ír telepes, akit Ayrton már több mint egy esztendeje becsülettel szolgált, jótállt érette. Glenarvan lord is megbízhatónak ítélte a férfit, és tanácsára úgy döntött, hogy a harminchetedik szélességi fok vonalán végiggyalogolja egész Ausztráliát. Megalakult a kutatócsoport: Ayrton vezetésével Glenarván lord, a felesége, Grant kapitány két gyermeke, az angol őrnagy, egy francia földrajztudós, Mangles kapitány és néhány matróz vállalkozott a fárasztó útra; a lord pedig úgy rendelkezett, hogy a Duncan, Tom Austin másodkapitány parancsnoksága alatt, hajózzék Melbourne-be, és ott várják be fölöttesük további utasításait.

Lord Glenarvan és társai 1854. december 23-án indultak útra.

Ideje, hogy bevalljam: ez az Ayrton áruló volt. Nem hazudott ugyan, annak idején valóban másodtisztként szolgált a Britannián, a történet többi részét azonban ő maga koholta; az igazság viszont az, hogy valamilyen okból összekülönbözött a kapitánnyal, és megkísérelte föllázítani ellene a legénységet, mert hatalmába akarta keríteni a hajót, Grant kapitány pedig emiatt 1852. április 8-án, jogos büntetésül, Ausztrália nyugati szegélyén kitette őt a partra, sorsára hagyta és elvitorlázott.

A nyomorult gazember tehát semmit sem tudhatott a Britannia későbbi hajótöréséről. Csak ekkor, Glenarvan lord elbeszéléséből szerzett róla tudomást! Amikor annak idején magára maradt Ausztráliában, szökött fegyencek bandájához csatlakozott, és Ben Joyce néven hamarosan a vezérük lett; most pedig csak azért állította szemérmetlenül, hogy a keleti parton történt a hajótörés, és csak azért bírta rá Glenarvant, hogy elinduljon abban az irányban, mert abban bízott, hogy ha a lordot eltávolítja a hajójáról, akkor kézre kerítheti a Duncant, és kalózkodásra használja föl a Csendes-óceánon.

Ekkor az ismeretlen megakadt egy pillanatra. Hangja remegett, de folytatta:

- A kutatócsoport fölkerekedett, és nekivágott az ausztráliai szárazföldnek. Az expedíció magától értetődőleg nem járhatott eredménnyel, hiszen Ayrton vagy Ben Joyce (bárhogy is nevezzük) tévútra vezette, és gonosztevő cimborái hol követték, hol pedig megelőzték a fölfedezőket, hogy majd alkalomadtán lecsapjanak rájuk.

Ezalatt a Duncan Melbourne-be hajózott, hogy ott a szükséges javítási munkák elvégzésére használja föl a pihenőidőt. Ayrtonnek tehát most rá kellett bírnia Glenarvan lordot, hogy változtassa meg utasítását, és küldje jachtját Melbourne-ből Ausztrália keleti partjára, ott ugyanis, úgy vélte, fegyencbandája segítségével könnyen megkaparinthatja a gőzöst. Ayrton tehát, célját elérendő, a kutatócsoportot sűrű, part menti vadonba vezette, ahol társai nagy szükséget láttak, és hallgattak az ő hamis tanácsára, s átadták neki a kívánt levelet, ő meg vállalkozott rá, hogy személyesen kézbesíti a Duncan másodkapitányának; ez a levél - így tudta az áruló - azt a rendelkezést tartalmazta, hogy, a jacht haladéktalanul induljon a keleti partvidékre, a kis csoport tartózkodási helyétől néhány napi járóföldre nyíló Twofold-öbölbe. Ayrton is ott adott találkozót cinkosainak.

Ám alig vette át a levelet, árulása lelepleződött - hogy milyen módon, arra most nem vesztegetem a szót -, tehát nem tehetett egyebet, menekülésre fogta a dolgot. Glenarvan lord mindent elkövetett, hogy a levelet bármi áron visszaszerezze tőle, hiszen az mindenestül kiszolgáltatta a Duncant a gonosztevőnek. Ayrton azonban, kezében a levéllel, akkor már árkon-bokron túl járt, és két nap múlva meg is érkezett Melbourne-be.

Mindeddig tehát sikerrel jártak a gazember aljas tervei. A Duncant most már könnyűszerrel a Twofold-öbölbe irányíthatta, ahol bűntársai megrohanhatják, elfoglalhatják a jachtot, és lemészárolhatják a legénységét, s attól fogva Ben Joyce lesz a tengerek ura!... Isten azonban megakadályozta a galád terv megvalósulását.

Ayrton, Melbourne-be érkezvén, átadta a levelet a másodkapitánynak, Tom Austinnek, aki tudomásul vette az utasítást, és tüstént fölszedte a horgonyt; ám képzelhető az alávaló cselszövő dühe és döbbenete, amikor másnap észrevette, hogy a másodkapitány nem a Twofold-öböl felé igyekszik, hanem Új-Zéland keleti partjára szándékozik vezetni a hajóját. Tiltakozni próbált, Austin azonban fölmutatta Glenarvan lord levelét... És valóban, a levelet fogalmazó francia földrajztudós szerencsés tévedése folytán a levél Új-Zéland keleti partját jelölte meg a jacht rendeltetési helyéül.

Ayrton minden fondorlata kudarcba fulladt! Arra vetemedett, hogy ellene szegüljön a parancsnak. Börtönbe vetették. Magukkal vitték Új-Zélandba, ő pedig azt sem tudta, mi történik cinkosaival, sem azt, hogy mi lesz Glenarvanék sorsa.

A Duncan egészen március 3-ig az új-zélandi part közelében cirkált. Ezen a napon Ayrton dörrenéseket hallott. A Duncan ágyúja dörgött, és nemsokára Glenarvan lord és övéi valamennyien a fedélzetre léptek.

Lássuk, mi történt!

Glenarvan lord, ezernyi fáradalom, ezernyi veszély árán, befejezte útját, és megérkezett Ausztrália keleti partjára, a Twofold-öbölbe. A Duncannek azonban se híre, se hamva! A lord Melbourne-be sürgönyzött. Onnan ezt a választ kapta:

Glenarvan lord ezek után nem gondolhatott egyebet, csak azt, hogy a jacht Ben Joyce kezébe került, és időközben kalózhajó lett belőle!

Csakhogy Glenarvan még ezek után sem adta föl a játszmát. Rettenthetetlen és nagylelkű férfi volt. Kereskedelmi hajóra szállt, társaival együtt Új-Zéland nyugati partjára vitette magát, és a harminchetedik szélességi fok mentén végigjárta az egész hatalmas szigetet, Grant kapitánynak azonban sehol sem bukkant a nyomára; amikor viszont a keleti partra ért, nagy meglepetésére, s az ég akaratából ott találta a Duncant, amely - a másodkapitány parancsnoksága alatt - akkor már ötödik hete várakozott a partvidéken!

Ez az esemény 1855. március 3-án történt. Glenarvan lord tehát ott állt a Duncan fedélzetén; a hajón azonban ott tartózkodott Ayrton is. Az árulót a lord elé vezették, hogy kifaggassa mindarról, amit csak tud Grant kapitány felől. A bandita azonban megtagadta a vallomást. Glenarvan lord megfenyegette, hogy az első kikötőben átadja az angol hatóságoknak. Ayrton azonban erre sem tört meg, néma maradt.

A Duncan folytatta útját a harminchetedik szélességi fokon. Ezalatt azonban lady Glenarvannek sikerült legyőznie a bandita ellenállását. Rábeszélésére végül is magába szállt, kijelentette, kész vallomást tenni, és azt ajánlotta Glenarvan lordnak, hogy annak fejében, amit elmondani szándékozik, ne szolgáltassa ki őt az angol hatóságoknak, hanem hagyja magára a Csendes-óceán valamelyik lakatlan szigetén. Glenarvan lord, aki Grant kapitányt illetőleg mindent föl akart deríteni, ami csak megtudható, elfogadta az alkut.

Ayrton elbeszélte egész életét, és szavaiból kiviláglott, hogy amióta Grant kapitány Ausztrália partján leparancsolta őt a hajójáról, semmit sem tudhat az eltűnt sorsa felől.

Glenarvan lord mindazonáltal állta a szavát. A Duncan folytatta útját, és rövidesen megérkezett a Tabor-szigetre. A lord itt akarta partra tenni Ayrtont, és ugyanitt találta meg, csodával határos módon, Grant kapitányt és két emberét, pontosan a harminchetedik szélességi fokon. A fegyencnek el kellett foglalnia a három hajótörött helyét a puszta szigeten, ám, íme, abban a pillanatban, amikor Ayrton elhagyta a hajót, Glenarvan lord ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára:

"Itt, Ayrton, távol lesz minden lakott földtől, és embertársaival nem képes érintkezésbe kerülni. Nem menekülhet erről a szigetről, amelyen most magára hagyja a Duncan. Egyedül marad, pőrén az Isten színe előtt, aki a szívek legmélyére lát, sorsa azonban mégsem lesz olyan kétségbeejtő, mint Grant kapitányé volt. Akármilyen méltatlanná vált is az emberek emlékezetére, az emberek mégis emlékezni fognak önre. Én tudom, Ayrton, hogy él, és azt is tudom, hol találhatom. Én nem felejtem el önt soha!"

És a Duncan fölszedte a horgonyt, és hamarosan eltűnt.

Ez 1855. március 18-án történt.

Ayrton tehát magára maradt, de sem fegyverben, sem lőszerben, sem szerszámokban, sem vetőmagvakban nem szenvedett hiányt. Számára, a száműzött számára még az a kunyhó is rendelkezésre állt, amelyet a becsületes Grant kapitányék építettek! Egyetlen kötelessége: éljen, hogy magányában levezekelhesse elkövetett bűneit!

Uraim, higgyék el, Ayrton megbánta múltját, szégyellte bűneit, és boldogtalanság mardosta miattuk. Azt mondogatta magában, hogy amire Glenarvan lordék eljönnek érte egy napon erre a szigetre, méltónak kell lennie a társaságukra, ha visszatér közéjük! Jaj, hogy szenvedett a nyomorult! Mennyit dolgozott, hogy a munka ismét emberré tegye! Mennyit imádkozott, hogy az imádságban magára találjon!

Két évig, három évig így telt-múlt az élete; akkorra azonban már végleg letörte az egyedüllét, hiszen egyre csak azt leste, fölbukkan-e hajó valahol szigete láthatárán, és egyre csak azt kérdezgette, vajon nem telt-e le még bűnhődése ideje, s eközben úgy kínlódott, ahogyan még soha senkit szenvedés nem gyötört! Ó, hiszen a magány mindenkit keservesen elcsigáz, ám annak a legiszonyúbb, akit az önvád marcangol!

Az ég azonban, úgy látszik, nem elégelte meg még a bűnhődését: a szerencsétlen ugyanis érezte, hogy lassanként egyre inkább vademberré vedlik! Napról napra borzalmasabban kellett rádöbbennie, hogy visszavonhatatlanul hatalmába keríti az elállatiasodás! Meg nem tudnám most mondani önöknek, hogy mi történt azután, arról képtelen vagyok számot adni; végül is számkivetése harmadik vagy negyedik esztendejében azzá a nyomorúságos lénnyé változott, amilyennek önök találták a Tabor-szigeten!

Mert azt hiszem, nem szükséges hozzátennem, uraim, hogy Ayrton vagy Ben Joyce és én - ugyanaz a személy!^[91]

Cyrus Smith és társai az elbeszélés vége felé önkéntelenül is fölálltak. Nehéz elmondani, milyen mélységesen meghatódtak. Olyan nyomorúságosan, olyan fájdalmasan és olyan kétségbeesetten görnyedt előttük a szerencsétlen!

- Ayrton - szólalt meg végül Cyrus Smith -, ön nagy bűnt követett el, de az ég bizonnyal úgy találta, hogy eléggé meglakolt már érte! S ennek bizonyságául vezette vissza az emberek közé. Ayrton, ön bocsánatot nyert! És most feleljen: akar-e a társunk lenni?

Ayrton döbbenten hátrált.

- Itt a kezem! - mondta a mérnök.

Ayrton ráborult Cyrus Smith jobbjára, és kövér könnycseppek csordultak alá a szeméből.

- Akar-e velünk élni? - kérdezte Cyrus Smith.

- Smith úr, hagyjon még egy kis időt - kérte Ayrton -, hadd éljek egyedül a karámbeli házban!

- Ahogy jónak látja, Ayrton - felelte Cyrus Smith.

Ayrton már indulni készült, amikor a mérnök egy utolsó kérdést intézett hozzá:

- Még egy szóra, barátom. Ha valóban beletörődött, hogy szálegyedül éljen a Tabor-szigeten, vajon miért bízta a tengerre azt az üzenetet, amely bennünket végül is a nyomára vezetett?

- Üzenetet? - csodálkozott Ayrton; szemlátomást nem értette, mit jelent ez a kérdés.

- Igen, azt a palackba zárt levelet, amely a Tabor-sziget pontos földrajzi fekvését közölte, és amelyet mi a vízből halásztunk ki!

Ayrton végighúzta homlokán a kezét. Majd, némi töprengés után, így felelt:

- Soha semmilyen üzenetet nem dobtam a tengerbe!

- Soha?

- Soha!

S Ayrton meghajolt, kiment a szobából, és betette maga mögött az ajtót.

- Szegény ember! - sóhajtott föl Harbert; az ajtóhoz szaladt, kinyitotta, lenézett, s látta, hogy Ayrton leereszkedik a fölvonó kötelén, és eltűnik a félhomályban.

- Visszajön - mondta Cyrus Smith.

- Hohohó, Cyrus úr! - rikkantott föl Pencroff. - Hát ehhez mit szól? Mit jelentsen ez? Hogyan! Nem Ayrton dobta tengerbe azt a palackot? Hát akkor ugyan ki az ördög?

Nos, ha valaha joggal hangzott el kérdés, ez valóban teljes joggal hangzott el.

- Bizonyára ő az, aki üzent - vélekedett Nab -, csakhogy akkor már félőrült volt, szegény feje...

- Úgy van! - helyeselt Harbert. - Azt sem tudta, mit cselekszik.

- Másképpen csakugyan nem lehet ezt megmagyarázni, barátaim - felelte élénken Cyrus Smith -, és most már azt is értem, hogyan jelölhette meg Ayrton olyan pontosan a Tabor-sziget földrajzi helyzetét: alighanem akkor hallotta emlegetni, mielőtt annak idején száműzetésbe küldték a szigetre.

- Csakhogy amikor azt az okmányt megfogalmazta, még semmiképpen sem lehetett olyan félállat, amilyenné később torzult - jegyezte meg Pencroff -, márpedig ha a palack legalább hét-nyolc évig bukdácsolt a tengeren, hogyhogy az a papír nem mállott szét a vízben?

- Ez annak a bizonyítéka, hogy Ayrtonnek csak évekkel később borult el az agya, mint ő maga hiszi - felelte Cyrus Smith.

- Így kell lennie valahogy - hagyta rá Pencroff -, máskülönben csakugyan megmagyarázhatatlan lenne a dolog...

- Valóban, megmagyarázhatatlan - válaszolta a mérnök, és látszott rajta, semmi kedve tovább folytatni ezt a beszélgetést.

- De vajon igazat mondott-e Ayrton? - tűnődött a tengerész.

- Igen - felelte az újságíró. - A történet az utolsó szóig igaz. Jól emlékszem, hogy az újságok is sokat írtak Glenarvan lord vállalkozásáról és az elért nagy sikerről.

- Bizony, Ayrton igazat beszélt - tette hozzá Cyrus Smith -, ne kételkedjék benne, Pencroff, mert elég keserves volt számára, hogy mindazt be kellett vallania. Aki ilyen keményen vádolja önmagát, az csak igazat mondhat!

Másnap - december 21-én - a telepesek leereszkedtek a fövénysávra, majd fölkapaszkodtak a fennsíkra is, de Ayrtont már sehol sem találták. Úgy látszik, éjszaka kiköltözött a karámbeli házikóba; a telepesek úgy ítélték helyesnek, ha nem erőltetik reá a társaságukat. Amit nem végzett el a bátorításuk, majd elvégzi azt az idő...

Harbert, Pencroff és Nab újra nekiláttak szokott foglalatosságuknak. Cyrus Smith mérnököt és az újságírót pedig kéménybeli műhelyükből szólította a munka.

- Tudja-e, kedves Cyrus, hogy az ön tegnapi magyarázata csöppet sem kielégítő?! - jegyezte meg Gedeon Spilett. - Hogyan képzelhető el, hogy ez a szerencsétlen ember megírta az üzenetét, palackba zárta, tengerbe dobta, aztán teljességgel megfeledkezett az egészről?

- Sehogyan sem, kedves Spilettem - felelte a mérnök -, minthogy nem is ő bízta a vízre azt az üzenetet.

- Vagyis, ön azt hiszi, hogy...

- Semmit sem hiszek, semmit sem tudok! - vágott a szavába Cyrus Smith. - Ezt az esetet is azok közé sorolom, amelyeknek máig sem találtam meg a magyarázatát!

- Igaz, Cyrus - felelte Gedeon Spilett -, hihetetlen dolgok estek meg velünk! Az ön megmenekülése, a fövényen talált gazdátlan láda, Top kalandjai, és végül ez a palack!... Vajon sohasem fejtjük meg ezeket a talányokat?

- De igen! - válaszolta élénken a mérnök. - De igen! Megfejtjük, mihelyt kívül-belül végigkutattuk a szigetet!

- A szerencse talán kezünkre játssza a rejtély kulcsát...

- A szerencse? Spilett! Én nem hiszek a szerencsében, és nem hiszek a világ rejtelmeiben sem! Minden érthetetlennek látszó jelenségnek természetes oka van, s ezt az okot előbb vagy utóbb fölkutatom. Addig is figyeljünk és dolgozzunk...

Eljött január hava. Kezdődött az új, az 1867-es esztendő. Serényen folyt a nyári munka. Harbert és Gedeon Spilett valamelyik nap elsétált a karám mellett, és megállapították, hogy Ayrton valóban birtokba vette a számára épített hajlékot. Sokat foglalkozott a gondjára bízott nyájjal, és ezzel megtakarította társainak azt a fáradságot, hogy két-három naponként kijárogassanak a karámba. A telepesek azonban azontúl is gyakran fölkeresték a muflontenyészetet, mert nem akarták, hogy Ayrton túlságosan sokáig magára maradjon.

Végeredményben Ayrton ottlakása még kapóra is jött nekik, célszerűnek látszott ugyanis, ha bizonyos gyanúokok miatt - amelyekben Cyrus Smith és Gedeon Spilett teljesen egyetértett - a szigetnek ezt a felét is állandóan szemmel tartja valaki; márpedig ha valami történnék ott, Ayrton nyilván azonnal értesítené a Gránitpalota lakóit.

Megeshet persze az is, hogy az esemény váratlanul következik be, és a helyzet úgy kívánja, hogy a mérnök haladéktalanul értesüljön róla. Mert a sziget titkához tartozó eseményeken kívül sok más, váratlan fordulat is bekövetkezhet, mint például hajó bukkanhat föl a nyugati oldal nyílt tengeri horizontján, süllyedő hajót sodorhat a part menti vizekre a vihar, kalózok közeledhetnek a Lincoln-sziget felé, és így tovább.

Cyrus Smith úgy határozott hát, hogy közvetlen összeköttetést teremt a Gránitpalota és a karám közt.

Január 10-én közölte tervét társaival.

- Hű, hát ezt meg hogyan üti majd nyélbe, Cyrus úr? - kíváncsiskodott Pencroff. - Tán csak véletlenül nem távíróvonalat óhajt létesíteni a két part közt?

- Pontosan az a szándékom - felelte a mérnök.

- Villanyos távírót? - ámuldozott Harbert.

- Természetesen - válaszolta Cyrus Smith. - Rendelkezünk minden szükséges alkotórésszel, hogy galvánelemet állíthassunk elő; sokkal nehezebb lesz ennél a huzalok nyújtása vasból, de én remélem, alkalmas dróthúzó szerkezet segítségével az is meglesz valahogyan.

- Tyuhaj! - kurjantott föl a tengerész -, ezek után már azon se csodálkoznék, ha egy szép nap vasúton kocsikáznánk!

Nekiláttak hát a munkának, s a legnehezebbel kezdték, vagyis a huzalkészítéssel, mert ha az nem jár eredménnyel, akkor kárba veszett fáradság áramfejlesztő elemet és egyéb alkotórészeket gyártani.

A Lincoln-szigeti telepeseknek, mint tudjuk, kitűnő minőségű, tehát könnyen nyújtható vasanyag állt a rendelkezésükre. Cyrus Smith azzal kezdte, hogy dróthúzó vasat készített, vagyis olyan acéllapot, amelyen különböző átmérőjű, kúp alakú lyukak nyílnak: ezeken a lyukakon keresztülhaladva éri el a vashuzal a kívánt vékonyságot. Az acéllapot a lehető legkeményebbé, "páncéllá" edzették, aztán elmozdíthatatlan szilárdsággal földbe döngölt cölöphöz erősítették, néhány lábnyira a vízeséstől, amelynek hajtóenergiáját a mérnök a dróthúzó gépezet működtetésére akarta fordítani.

Valóban, ott állt - ez idő szerint üzemen kívül - a posztógyártásra használt kallómalom, hatalmas erejű forgótengelye azonban arra is alkalmasnak ígérkezett, hogy föltekerje, s ilyen módon nyújtsa a huzalt.

A drótgyártás kényes művelet, nagy gondosságot igényel. A telepesek a vasat előbb hosszú, vékony henger alakra kalapálták, aztán pedig reszelővel kihegyezték a végét, s azt erőltették bele a drótvonó acéllap legtágabb lyukába, és áthúzták rajta a forgótengely segítségével, amelyre huszonöt-harminc láb hosszúságú, vastag huzal csavarodott föl ekként; ezt a huzalt legöngyölték a kallómalom tengelyéről, és fokozatosan egyre kisebb és kisebb átmérőjű lyukakon vontatták keresztül. Ezzel a módszerrel a mérnök végül is negyvenöt-ötven láb hosszúságú, kellőképpen vékony vashuzaldarabokhoz jutott, és most már nem volt egyéb tennivalója, mint összeforrasztani a huzaldarabokat, és kifeszíteni a drótot a karámtól a Gránitpalotáig vezető, mintegy ötmérföldes útszakaszon.

Az egész művelet mindössze egy-két napot vett igénybe; Cyrus Smith éppen csak üzembe helyezte a gépezetet, aztán társaira hagyta a dróthúzómesterséget, ő pedig tüstént nekilátott a galvánelem összeállításának.

Az adott esetben olyan elemet kellett előállítania, amely szüntelenül termeli az áramot. Tudjuk, hogy a mostanában használatos elemek általában retortaszénből, cinkből és rézből tevődnek össze. Rézre semmiképpen sem tudott szert tenni a mérnök, hiába kereste, sehogy sem tudott nyomára akadni a Lincoln-szigeten, erről tehát le kellett mondania. Retortaszenet - vagyis olyan finom, kemény grafitot, amilyen a kőszén lepárlásakor rakódik le a gázgyárak agyagretortáiban - ő maga is készíthetett volna, de csak különleges, sok előzetes munkát igénylő berendezés segítségével. Ami végül a cinket illeti, az olvasó bizonyára emlékszik még rá, hogy a fövényen talált ládát belső fémburkolat óvta a nedvességtől: nos, ez a fémburkolat cinkből készült, és a galvánelem gyártásához éppen erre volt szüksége.

Cyrus Smith alaposan meghányta-vetette magában a dolgot, és úgy döntött, hogy a lehető legegyszerűbb elemet állítja össze, ahhoz hasonlót, amelyet Becquerel talált föl 1820-ban, s amelyhez cinken kívül más fém nem is kell. A többi tartozék pedig - salétromsav és hamuzsíroldat - kellő mennyiségben állt a mérnök rendelkezésére.

Lássuk hát, hogyan készítette el a mérnök ezt az áramfejlesztő készüléket, amelynek a működését a salétromsav és a hamuzsíroldat kölcsönhatása volt hivatva biztosítani.

Először is az üveghutában bizonyos számú palackot gyártott, és azokat salétromsavval töltötte meg. Aztán kifúrt fedőt illesztett egy-egy ilyen üvegedény szájára, s a lyukon keresztül a salétromsavba vékony, alsó végén likacsos agyagdugóval elzárt üvegcsövet eresztett, amelyet vászondarab támasztott meg az edény alján. A mérnök a keskeny csőbe, a felső végén, hamuzsíroldatot töltött - hamuzsírhoz különféle növények elhamvasztása révén jutott -, hogy a salétromsav és a hamuzsíroldat a likacsos agyagdugón átszivárogva fejthesse ki a kívánt kölcsönhatást.

Amikor mindez megvolt, Cyrus Smith fogott két cinklemezt, az egyiket a salétromsavas palackba, a másikat a hamuzsíroldattal megtöltött üvegcsőbe helyezte. A művelet nyomán tüstént elektromos áram keletkezett, s az edényben álló fémlapról az üvegcső hamuzsíroldatában fürdő fémlap felé áramlott; a két fémlap végéhez - vagyis az elem pozitív, illetve negatív sarkához - a mérnök egy-egy acélszálat erősített. Egy-egy elem pozitív sarkát az acélvezeték segítségével a másik elem negatív sarkával kötötte egybe; az elemek összessége ily módon a távírókészülék üzemben tartására alkalmas, nagy hatóerejű áramfejlesztő telepet alkotott.

Ilyen roppantul egyszerű és elmés készüléket gyártott Cyrus Smith: most már rendelkezett mindennel, hogy létrehozza a távíró-összeköttetést a Gránitpalota és a karám közt.

Február 6-án a telepesek nekiláttak a távírópóznák fölállításának: mindegyikre üvegszigetelőt szereltek, és erre erősítették a Karám út mentén vezető huzalt. Néhány nap múltán a huzal már a helyén feszült, készen arra, hogy rajta másodpercenként százezer kilométeres sebességgel rendeltetési helye felé röppenhessen a villanyáram, a visszatérő huzal szerepét pedig a föld lássa el.

Cyrus Smith két áramfejlesztő telepet létesített; az egyiket a Gránitpalotában helyezte el, a másikat a karámbeli házban, mert amennyire célszerűnek látszott, hogy a karámot összekössék a Gránitpalotával, alkalomadtán ugyanolyan hasznos lehetett, ha a Gránitpalota is érintkezésbe léphet a karámmal.

Ami a leadó- és fölvevőkészüléket illeti, azok is igen egyszerű szerkezetek voltak. A mérnök két elektromágnest készített, azaz huzalt tekert egy-egy lágyvas mag köré. Ha a huzalba áramot vezetnek, a lágyvas mágnessé válik. Ha viszont az áram megszakad, a vas is nyomban elveszti mágneses tulajdonságát. A két elektromágnest a mérnök egy-egy óralapra és óramutatóra emlékeztető szerkezetbe ágyazta be: a kör alakú lapon az ábécé betűi voltak olvashatók. Ha az egyik szerkezeten - az adóállomáson - a mutatót a betűtárcsa fölött mozgatták, a fölvevőállomáson a mutató hasonló mozgást végzett. A fölvevőállomás kezdőjének nem volt egyéb dolga, mint összeolvasni a mutató jelezte betűket, hogy megértse a leadóállomás üzenetét.

Február 12-én készült el teljesen a távíró-berendezés. Cyrus Smith aznap bekapcsolta az áramot, és a mutató mozgatásával megkérdezte Ayrtontől, hogy mi újság a karámban; néhány másodpere múlva megérkezett a válasz: minden rendben van.

Pencroff alig fért a bőrébe örömében, és nem állta meg, hogy minden áldott reggel és este oda ne sürgönyözzön a karámba, onnan pedig hűségesen mindig megjött a válasz a tengerész érdeklődésére.

Az érintkezésnek ez a módja két fontos eredménnyel járt: először is mindig meg tudták állapítani, hogy a hívott a karámban tartózkodik-e, másodszor pedig ezáltal megszűnt Ayrton teljes elszigeteltsége. Cyrus Smith egyébiránt minden héten ellátogatott a karámba, időnként pedig Ayrton is fölkereste a Gránitpalotát, és ott mindig szíves fogadtatásra talált.

A nyáridő tehát rendszeres munkával telt el. A telep élelmiszerkészlete - főleg a zöldségfélék és a gabonaneműek - napról napra gyarapodtak, és szépen megfogantak a Tabor-szigetről hozott főzelékmagvak is. A Kilátó-fennsík igazán megnyugtató látványt nyújtott. Csakhamar a negyedik aratás is elkövetkezett, és csodálatos búzatermést adott; képzelhetjük, hogy a telepesek egyike sem számolta meg, vajon beteljesült-e a mérnök jövendölése, és csakugyan négyszázmilliárd búzaszem rejtőzik-e a kalászokban. Pencroff ugyan eleinte kötötte az ebet a karóhoz: ő bizony elvégzi a megszámlálást, de Cyrus Smithnek sikerült meggyőznie, hogy percenként háromszáz szemet, vagyis óránként kilencezret számítva is körülbelül ötezer-ötszáz évbe telnék, mire a végére jutna... a derék tengerész tehát kénytelen-kelletlen letett a tervéről.

Ragyogó idő járta, de a meleg csak napközben gyötörte a telepeseket, esténként friss tengeri szellő mérsékelte a hőséget, és éjszakára kellemesen hűs levegővel árasztotta el a Gránitpalotát. Egyszer-másszor heves orkán is támadt ugyan a Lincoln-szigetre, de szerencsére egyik sem tartott sokáig. Néhány órán át azonban villám villám nyomában hasogatta az égboltot, és szünet nélkül morajlott a mennydörgés.

Ez idő tájt a kis telep lakóinak egészen különösen jól telt életük sora. A szárnyasok úgy elszaporodtak, hogy szinte már el sem fértek a baromfiudvarban; sürgősen csökkenteni kellett a létszámukat. A disznók megellettek már, és gondolhatjuk, hogy az állatok gondozása fölemésztette Nab és Pencroff idejének nagy részét. Az onaggapáron - amelynek egyébiránt két csinos vadcsacsija született - többnyire Gedeon Spilett és Harbert lovagolt; a fiú kitűnő lovassá ügyesedett az újságíró szakértő oktatása alatt; az onaggákat máskülönben a szekérbe is gyakran befogták, hogy fát, szenet szállítsanak a Gránitpalotába, vagy a mérnök számára vigyék el a munkájához szükséges ásványi anyagokat a Kéménybe.

Ebben az évszakban a telepesek többször kirándultak a sziget ismeretlen részeire, sőt gyakran behatoltak a Vadnyugat-vadon mélyébe is. Bármilyen nagy volt is a kánikula, a telepeseknek egyáltalán nem esett nehezükre a kószálás, mert a fejük fölé kusza tömkelegben boruló, sűrű lombkoronákon alig-alig tűzött át a napsugár. Végigkóborolták a Hála-folyó egész bal partja mentét is, a karámtól a Zuhatag-patak torkolatáig.

Kirándulásaik során azonban fegyvereiket rendre magukkal kellett vinniök, mert az ősrengeteg mélyén gyakran akadtak össze nagyon szilaj és nagyon ingerlékeny vaddisznókkal, s az ilyen vadállatok ellen nem tréfadolog a védekezés.

Ekkor történt, hogy a telepeseknek iszonyatos irtóhadjáratot kellett viselniök a jaguárok ellen. Gedeon Spilett engesztelhetetlen gyűlölettel harcolt ellenük, tanítványában, Harbertben pedig buzgó segítőtársra lelt. Remek fegyvereikkel a kezükben nem féltek a fenevadakkal való találkozástól. Harbert a vakmerőségig bátornak, az újságíró pedig megdöbbentően hidegvérűnek bizonyult. Néhány heti vadászat eredményeképpen már vagy húsz pompás jaguárbunda díszítette a Gránitpalota nagytermének falait: ha, ezt így folytatják tovább, föltehették, hogy a jaguárfajtát végleg kiirtják a szigetről; a vadászok egyébiránt épp erre törekedtek.

A sziget ismeretlen fertályait föltáró kiruccanások némelyikében részt vett maga a mérnök is, és ilyenkor aprólékos figyelemmel szemügyre vett minden új látnivalót. Igaz, hogy éppenséggel nem állati lábnyomokat keresett a roppant rengetegek legsűrűbb bozótjaiban... de soha semmiféle gyanús dologra nem bukkant. A fölfedező utakon többnyire Tok és Jup is a kutatók kísérőjéül szegődött, de egyikük magatartása sem vallott arra, hogy észrevennének bármi rendkívülit, mindazonáltal a Gránitpalota aknáját - amelyet a mérnök nemrégiben eredménytelenül kutatott át - a kutya újra meg újra megugatta.

Ez idő tájt került sor arra, hogy Gedeon Spilett Harbert segítségével a sziget festői tájairól több felvételt készítsen azzal a fényképezőgéppel, amelyet a gazdátlan ládában találtak, s amely mindeddig használatlanul hevert a raktárban.

A gépnek jó erős lencséje volt, és a fényképész-fölszerelésből sem hiányzott semmi. Akadt ott minden, ami csak szükséges a fotós mesterséghez: kollódium az üveglemezek bevonására, ezüst-nitrát a lemezek fényérzékennyé tételére, kálium-oxalát-oldat a felvétel előhívására, nátrium-hipo-szulfit-oldat a kép rögzítésére, ammónium-klorit a pozitív másolathoz, nátrium-acetát és arany-klorid a tartósításához. Használatra készen állt még a másolópapír is, éppen csak vízzel hígított ezüst-nitrátba kellett bemártaniok, mielőtt a másolókeretbe kerül.^[92]

Az újságíró és segítőtársa hamarosan kitanulták a fényképészetet, és egész sor sikerült felvételt készítettek, egymás után örökítették meg a sziget legszebb tájait: a sziget teljes látképét a Kilátó-fennsíkról nézve, háttérben a Franklin-heggyel; a magas sziklafalak festői keretében hömpölygő Hála-folyó torkolatát; a hegy alsó "gyámpilléreihez" támaszkodó karámot; a Karom-fok különös szirtalakzatait, a Gazdátlan Láda fokát és még sok más egyebet.

Nemcsak tájképek készültek azonban, a fotográfusok egymás után fölvették a sziget valamennyi lakójának arcképét is, egyről sem feledkeztek meg.

- Ez már döfi! - dörmögte Pencroff.

S a tengerész elbűvölten bámulta sikerült arcmását, az meg éppenséggel boldoggá tette, hogy fényképe odakerült a Gránitpalota nagytermének falait díszítő felvételek közé; Pencroff olyan gyönyörűséggel ácsorgott eme házi kiállítás előtt, mintha csak a Broadway legékesebb kirakatát csodálná.^[93]

Meg kell azonban mondanunk, hogy valamennyi arckép közül vitathatatlanul Jup mesteré lett a legjobb. Jup leírhatatlanul komoly ábrázattal ült modellt a gép előtt, és arcképe megszólalásig hűen sikerült!

- Az ember azt hinné, csúfolódik! - kiáltott föl Pencroff.

A majom szintén szemlátomást elégedett volt a portréjával, elérzékenyült tekintettel nézegette, pillantásába azonban némi önhittség is vegyült...

Márciusban vége szakadt a nagy nyári hőségnek. Egyszer-másszor eső is szemerkélt, de a légkör még nem hűlt le túlságosan. Ez a március azonban - az északi félgömb szeptembere nem hozott olyan szép őszidőt, mint remélni lehetett. A telepesek ezt a bánatos időt korai és kemény tél hírnökének tekintették.

Egy reggelen - március 21-én - a telepesek abban a hiszemben ébredtek, hogy leesett az első hó. Harbert, aki korán kelt, kitekintett a Gránitpalota egyik ablakán, és fölkiáltott:

- Nicsak! Hó borítja a zátonyt!

- Hó? - álmélkodott az újságíró, s a fiú mellé lépett. - Ebben az évszakban?

Társaik is tüstént ott termettek, és csakhamar megállapították, hogy nemcsak a szigetkét, hanem az egész fövénysávot is ellepte a hó, és a Gránitpalota tövében szintén egyenletes, fehér takaró borítja a talajt.

- Hát ez bizony hó! - mondta Pencroff.

- Legalábbis nagyon hasonlít rá! - felelte Nab.

- De az Isten szerelmére, a hőmérőnk még mindig tizennégy fokot mutat a fagypont fölött - jegyezte meg Gedeon Spilett.

Cyrus Smith is a fehér leplet nézte, de egyelőre nem nyilatkozott, mert még maga sem tudta, mivel magyarázza ezt a tüneményt, hiszen még csak az ősz elején járnak, és az időjárás kifejezetten langyos.

- Ezer ördög! - kapott észbe Pencroff. - Elfagy minden veteményünk!

S a tengerész már készült is, hogy leereszkedjék a partra, a virgonc Jup azonban megelőzte, villámgyorsan lekúszott a kötélen.

Ám még földet sem ért az orangután, amikor a hatalmas hószőnyeg hirtelen föllibbent, szanaszéjjel szakadt, és megszámlálhatatlan apró pehellyé bomolva oly sűrűséggel hussant a levegőbe, hogy néhány percig még a napfényt is elhomályosította.

- Madarak! - kiáltotta Harbert.

Valóban, vakító fehér tollazatú tengeri madárrajok lepték el a földet. Százezrével ereszkedtek le a zátonyra és a Lincoln-sziget partjára; most pedig csillogó szárnysuhogással eltűntek a messzeségben, a telepesek meg elképedve bámultak utánuk az ablakokból, mintha csak színházban volnának, valamilyen látványos vígjáték előadásán, és szemük láttára, egyik pillanatról a másikra, nyíltszíni változás formájában fordult volna nyárba a tél. Sajnos, a díszletváltozás olyan gyorsan ment végbe, hogy sem az újságíró, sem a fiú nem tudott elejteni egyet sem a madarak közül, azoknak egyébiránt a fajtáját sem sikerült fölismerniök.

Néhány nappal utóbb - március 25-én - megérték második évfordulóját annak, hogy a levegő hajótöröttjeiként a Lincoln-szigetre vetődtek.

Két év telt el! Két éve már, hogy a telepesek elvesztették minden kapcsolatukat embertársaikkal! Két éve semmiféle hírt sem kaptak a civilizált világról, és olyan egyedül, olyan teljes magányban élnek ezen a szigeten, mintha csak a Naprendszer valamelyik aprócska bolygójára száműzte volna őket a sors!

Mi történhetett azóta otthon? Hazájuk képe mindig ott lebegett szemük előtt, polgárháború dúlta, két részre tépett hazájuké: amikor elhagyták, patakokban folyt a vér, s talán még azóta is sanyargatja a déliek lázadása! Ez a gondolat nagy fájdalmat okozott nekik, és beszélgetéseik során is gyakran ejtettek szót ezekről a dolgokról, bár abban egyikük sem kételkedett, hogy Észak igazságos ügye diadalt arat, és az államszövetség végül is térdre kényszeríti a rabszolgatartókat.

A szigeten eltöltött két év alatt egyetlen hajó sem jelent meg a láthatáron, még csak egyetlen vitorla csücske sem bukkant föl sehol. Nyilvánvaló volt: a Lincoln-sziget kívül esik a forgalmas közlekedési utakon, sőt gyaníthatták - amit egyébiránt maga a térkép is tanúsított -, hogy a hajósok egyáltalán nem tudnak létezéséről, ámbár, ha kikötőt ugyan nem is találtak volna rajta, édesvizet viszont annál inkább, s ennek egymagában elegendőnek kellett volna lennie, hogy odacsábítsa az ivóvízkészletük kiegészítésére szoruló hajókat. A tenger azonban, ameddig csak a szem ellátott, puszta maradt, és a telepesek alig-alig számítottak már arra, hogy visszajuthatnak hazájukba.

Egyetlenegy lehetőség létezett még a menekülésre, és április első hetének egyik napján éppen erről a lehetőségről folytattak eszmecserét a Gránitpalota nagytermében az egybegyűlt telepesek.

Szó esett ekkor Amerikáról, szülőföldjükről és arról, milyen kevés reményük van, hogy valaha is viszontláthassák otthonukat.

- Végeredményben egy módja még mindig van, egyetlenegy, hogy elhagyjuk a Lincoln-szigetet - mondta Gedeon Spilett. - Hajót kell építenünk, méghozzá akkorát, hogy akár jó néhány száz mérföldnyi úton is állja a tengert. Véleményem szerint, ha dereglyét sikerült ácsolnunk, hajóval is majd csak megbirkózunk valahogy!

- És ahogy a Tabor-szigetre eljutottunk - tette hozzá Harbert -, eljutunk a Pomotu-szigetcsoportra is.

- Nem mondom, hogy képtelenség - felelte Pencroff, mert tengerészeti kérdésekben leginkább az ő szava döntött -, nem mondom, hogy képtelenség, ámbár éppenséggel nem mindegy, hogy messzire vagy közelre megy-e az ember!... Ha bárkánkat, a Bonadventure-t komiszabb szélroham kapta volna oldalba a tabor-szigeti átkeléskor, tudtuk volna, hogy egyik oldalon is, a másikon is közel a kikötő; ezerkétszáz mérföld azonban jókora út, márpedig ilyen távol fekszik tőlünk a legközelebbi szárazföld!

- Ez azt jelenti, Pencroff, hogy nem kockáztatná meg a kalandot? - kérdezte az újságíró.

- Mindent megkockáztatok, amit önök akarnak, Spilett úr - felélte a tengerész -, hiszen tudja jól, hogy nem szokásom meghátrálni a veszedelmek elől!

- Egyébiránt azt se feledd, hogy kívüled akad köztünk még egy tengerész is! - jegyezte meg Nab.

- Kicsoda? - kérdezte Pencroff.

- Ayrton.

- Igaz! - hagyta rá Harbert.

- Ayrton? - ingatta a fejét Pencroff. - Kérdés, hajlandó-e velünk jönni?

- De mennyire! - vágta rá az újságíró. - Azt hiszi talán, ha Glenarvan lord jachtja megjelent volna a Tabor-sziget partján, Ayrton vonakodott volna hajóra szállni?

- Megfeledkeztek róla, barátaim, hogy Ayrton ottléte utolsó éveiben nem volt már eszénél - szólt közbe Cyrus Smith. - De most nem is erről van szó. Az a kérdés, vajon menekülési eshetőségeink közé sorolhatjuk-e a skót gőzös visszatérését. Nos, Glenarvan lord megígérte, hogy visszajön a Tabor-szigetre Ayrtonért, ha a száműzött eléggé meglakolt már bűneiért, és én azt hiszem, a lord állja a szavát.

- Magam is azt hiszem - mondta az újságíró -, és hozzáteszem, hogy nézetem szerint hamarosan meg kell érkeznie, hiszen Ayrton már tizenkettedik esztendeje él számkivetésben!

- Úgy van! - jelentette ki Pencroff. - Egyetértek önökkel abban, hogy a lord visszatér a Tabor-szigetre, mégpedig rövidesen. De vajon hol köt ki majd? A Tabor-szigeten, nem pedig a Lincoln-szigeten!

- Ez bizonyos - mondta Harbert -, sőt annál is nyilvánvalóbb, minthogy a Lincoln-szigetet föl sem tünteti a térkép...

- Barátaim - vonta le a következtetést a mérnök -, ezek szerint óvatosságból jeleznünk kell a Tabor-szigeten, hogy Ayrton itt él a Lincoln-szigeten.

- Kétségkívül - válaszolt az újságíró -, leghelyesebb, ha Grant kapitány meg Ayrton egykori kunyhójában följegyzést helyezünk el, és közöljük rajta szigetünk pontos földrajzi fekvését: Glenarvan lord vagy hajójának legénysége minden bizonnyal megtalálja majd ezt az írást.

- Voltaképpen bosszantó - jegyezte meg a tengerész -, hogy első tabor-szigeti kirándulásunk idején elmulasztottuk ezt az óvintézkedést.

- Hogy is juthatott volna eszünkbe? - felelte Harbert. - Hiszen akkor még nem ösmertük Ayrton élettörténetét, sejtelmünk sem lehetett róla, hogy Glenarvan lordék egy napon érte jöhetnek; amikor pedig megtudtuk az előzményeket, akkor elmúlt már a kedvező évszak, hogy visszatérhessünk a Tabor-szigetre.

- Igen - ismerte el Cyrus Smith -, csakugyan túl későn került tudomásunkra a dolog, immár jövő tavaszra kell halasztanunk az átkelést.

- De hátha éppen eközben érkezik meg a skót jacht? - töprengett Pencroff.

- Ez csöppet sem valószínű - felelte a mérnök -, mert Glenarvan lord aligha választja ilyen tengeri kalandozásokra éppen a téli évszakot. Ha pedig járt már a Tabor-szigeten, mióta Ayrton velünk van, azaz az utóbbi öt hónapon belül, akkor el is távozott azóta onnan; de az is lehet, hogy csak jóval később látogat majd el oda, akkor pedig van még időnk, és október első napjainak valamelyikén is ráérünk átvitorlázni a Tabor-szigetre, és ott elhelyezni a figyelmeztető följegyzést.

- Mi tűrés-tagadás - jegyezte meg Nab -, nagy balszerencse volna, ha a Duncan éppen a legutóbbi hónapokban járt volna ezeken a vizeken!

- Remélem, nem így történt - felelte Cyrus Smith -, s az ég nem fosztott meg bennünket a hazatérés legjobb eshetőségétől!

- Én azt hiszem, ha visszatérünk a Tabor-szigetre, mindenképpen tudni fogjuk, hányadán állunk, mert ha időközben csakugyan ott jártak a skótok, akkor szükségszerűen maradt némi nyomuk.

- Ez nyilvánvaló - felelte a mérnök. - Eszerint, barátaim, van némi reményünk a hazatérésre, várakozzunk tehát türelemmel; ha pedig füstbe megy ez a reményünk is, majd akkor meglátjuk, mit tehetünk...

- Mindenesetre meg kell állapítanom - jegyezte még Pencroff -, ha akár így, akár úgy elhagyjuk a Lincoln-szigetet, ezt nem azért tesszük, mert netán itt rosszul éreznők magunkat!

- Nem, Pencroff, valóban nem azért - válaszolta a mérnök -, hanem azért, mert itt távol vagyunk mindattól, ami az embernek a legdrágább a földön: a családunktól, barátainktól, embertársainktól, szülőhazánktól!

Ezzel el is döntötték a kérdést, és nem foglalkoztak többé azzal a gondolattal, hogy akkora hajót készítsenek, amekkorán akár az északi szigetcsoportok valamelyikére, akár a nyugati Új-Zélandra megkísérelhetik az átkelést; a telepesek tehát ismét nekiláttak szokott munkájuknak, és igyekeztek fölkészülni a télre: harmadik telükre a Gránitpalotában.

Azt azonban mindenesetre elhatározták, hogy még a rossz idő beállta előtt útra készítik dereglyéjüket, és körülhajózzák a Lincoln-szigetet. A partvidéket ugyanis nem ismerték még teljes egészében, a Zuhatag-patak torkolatától az Állkapocs-fokig húzódó szakaszról eddig csak vajmi tökéletlen fogalmat alkothattak, hasonlóképpen arról a szűk öbölről is, amelyik úgy nyílt a két Állkapocs-fok közt, mint holmi cápatorok.

A kirándulás tervét eredetileg Pencroff vetette föl, de Cyrus Smith is szívesen csatlakozott ötletéhez, mert saját szemével is látni akarta birodalmuknak ezt a fertályát.

Az időjárás változékonynak tetszett, de a légsúlymérő nem ingadozott túlságosan, úgyhogy a telepesek tűrhető időre számíthattak. Április első hetében a barométer nagyot zuhant, és a légnyomás-emelkedés öt napig dühöngő, heves nyugati szélrohammal köszöntött be, majd ennek elvonultával a készülék mutatója ismét 759 milliméter^[94] magasságban állapodott meg, tehát a körülmények fölfedező útra alkalmasnak ígérkeztek.

Április 16-ra tűzték ki az indulás napját; a Léggömb-kikötőben horgonyzó Bonadventure-t fölszerelték, és több napos útra számítva, bőven ellátták élelemmel.

Cyrus Smith közölte Ayrtonnel a kirándulás tervét, és hívta, tartson velük; Ayrton azonban azt felelte, szívesebben marad a szigeten; azt viszont megígérte, hogy társai távollétének idejére a Gránitpalotába költözik. Ayrton tudomásul vette, hogy Jup mester lesz a lakótársa, és a jámbor orangután egyetlen szóval sem tiltakozott az új szomszéd ellen...

- Április 16-án reggel a telepesek, Top kíséretében, hajóra szálltak. A szél délnyugat felől fújt, mégpedig olyan erősen, hogy a Léggömb-kikötőből kifutó Bonadventure csak "ferdézve" juthatott el a Csúszómászó-fokig. A szigetnek körülbelül kilencvenmérföldnyi kerületéből mintegy húsz mérföld jutott a déli partra, a kikötőtől a félszigetig. Déli szél lévén, a hajónak húsz mérföldet szél ellenében kellett megtennie.

Álló napig tartott, amíg a telepesek elérték a földnyelvet, a bárka ugyanis a kikötőből a nyílt tengerre érve mindössze két órát hajózhatott apadó vízen, utána beállt a dagály, és attól fogva a dereglye hat teljes órán át küszködhetett ellene. Öreg este lett, mire sikerült megkerülniök a szigetfokot.

Pencroff ekkor azt javasolta a mérnöknek, hogy csökkentett sebességgel ugyan - két gyűrűvel a vitorlafán -, de éjszaka is hajózzanak tovább. Cyrus Smith azonban arra kérte a tengerészt, inkább horgonyozzanak le a szigettől néhány kötélhossznyira, s ott éjszakázzanak, hogy majd nappali fényben is láthassa azt a partvidéket. Rögtön meg is egyeztek abban, hogy éjszakánként nem hajóznak tovább, hanem napszálltakor mindig horgonyt vetnek, mégpedig - ha az idő is engedi - a szárazföld közelében, mert akkor reggelenként azonnal folytathatják a soron következő szakasz gondos átkutatását.

Horgonyt vetettek hát a földnyelv tövében, s az utazók a dereglyén töltötték az éjszakát; a szél elült, köd ereszkedett a tengerre, semmi sem háborította Cyrus Smith és társai nyugalmát. Az utasok persze, a hajóhoz szokott Pencroff kivételével, nem aludtak olyan kényelmesen, mint gránitpalota-beli paplanos ágyukban, valahogyan mégiscsak eltelt ez az éjszaka is.

Másnap, április 17-én, Pencroff már kora hajnalban fölszedte a horgonyt, és a bárka a bal oldali hátszélnek feszített vitorlával, a szigetet szinte súrolva, sebesen siklott a nyugati part mentén.

A telepesek ismerték ezt az erdős peremszakaszt, hiszen gyalogszerrel végigjárták már a szegélyét, most azonban nem győzték csodálni nagyszerű szépségeit. A lehető legközelebb suhantak el mellette, és igyekeztek annyira mérsékelni a bárka sebességét, hogy mindent alaposan szemügyre vehessenek a fedélzetről, csak arra ügyeltek, ne ütközzenek neki valamilyen itt-ott bukdácsoló fatörzsnek. Több ízben megálltak, horgonyt vetettek, Gedeon Spilett pedig tájképfelvételeket készített a gyönyörű partvidékről.

Déltájt a Bonadventure elérkezett a Zuhatag-patak torkolatához. Onnan kezdve a patak jobb partja mentén gyérebben sorjáztak a fák, majd három mérfölddel távolabb már csak elszigetelt, ritkás ligetek szerénykedtek a hegység tengerig lenyúló, csupasz gerincű alsó dombvonulatainak szurdokaiban.

Micsoda ellentét feszült a part déli és északi szakasza közt! Az előbbit zöldellő erdők borították, az utóbbi szaggatottan, zordul kopárlott! Zegzugos sziklahalmaza arra vallott, hogy kőzetei a legrégibb földtani korszakokban jegecesedtek ki mai alakjukban, az akkor még cseppfolyósan izzó bazalttömegből. A szirtek ijesztő tömkelegének látványa valósággal elborzasztotta volna a telepeseket, ha annak idején történetesen a szigetnek erre a tájára vetette volna őket a vakvéletlen! Amikor hajdanán a Franklin-hegy csúcsára hágtak, olyan magasról nézték a vidéket, hogy észre sem vették, milyen fenyegetően baljós az a partrész; innen, a tengerről tekintve azonban olyan különös hatást tett rájuk, mint még soha egyetlen zuga sem a világnak.

A Bonadrenture körülbelül félmérföldnyi távolságban vitorlázott el ennek a partnak a mentén. Az utazók jól láthatták, hogy ez a szigetszegély a legkülönbözőbb méretű sziklatömbökből áll; akadt köztük alacsonyabb, legföljebb húsz láb magasságú, de olyan is, amelyik a háromszáz lábat is meghaladta; meredezett ott hengerforma, olyasféle, mint a várbástyák, hasáb alakú, mint a templomtornyok, gúla alakú, mint az obeliszkek csúcsa, csonkakúp-szerű, mint a gyárkémények. A sarki tengerek jégmezőin sem torlódnak iszonyatosabb fenségű tömbök! Itt hidak ívelnek a szirtek közt, amott bolthajtások kötik össze a sziklák csúcsát, némelyikben lenyűgözően nagyvonalú, csúcsíves nyílású, szélesen tátongó üregeket fedezhetett föl a pillantás; másutt apró csúcsok, piramisok, tornyok szöknek égnek, olyan kecses rendben, akárcsak valamilyen gótikus székesegyház tetején. A természet a legcsapongóbb képzeletnél is szeszélyesebb ötletességgel faragta ki ezt a nyolc-kilenc mérföld hosszúságú csodálatos partrészletet.

Cyrus Smith és társai megdöbbenéssel határos néma ámulattal bámulták ezt a látványt. Topot azonban korántsem nyűgözte le annyira ez a különös szépség, hogy néhányszor el ne vakkantsa magát; csaholását százszorosára sokszorozta a bazaltfal visszhangja. A mérnök megfigyelte, hogy Top ugatásába ezúttal is az a furcsa mellékzönge csendült, mint amilyet a gránitpalotabeli kút kávája körül hallatott.

- Közelebb a parthoz! - rendelkezett Cyrus Smith.

És a Bonadventure olyan közel kanyarodott, hogy szinte súrolta a partszegély szirtjeit. Talán valamilyen barlang rejlik itt, amelyet ajánlatos átkutatni? Cyrus Smith azonban nem látott semmit, nemhogy barlangot, de még üreget vagy hasadékot sem, amelyről föltehette volna, hogy valamiféle élőlény búvóhelyéül szolgála hullámverés csapdosta sziklafal tövében. Top azonban nemsokára abbahagyta az ugatást, a dereglye pedig ismét néhány kötélhossznyira távolodott a parttól.

Ami a sziget északnyugati részét illeti, pereme ott megint egyenletes fövénysíksággá lapályosult. Csak imitt-amott mutatkozott egy-két ritkás facsoport a kietlen, lápos vidéken, amelyet a telepesek már korábban is szemügyre vehettek; az imént látott kihalt partvidék éles ellentéteként itt vízimadarak miriádja nyüzsgött.

Este a Bonadventure horgonyt vetett a sziget északi részén, a pari egyik enyhe beszögellésében, ahol a víz mélysége lehetővé tette, hogy közel húzódjanak a szárazföldhöz. Az éjszaka csöndben telt el, mert szinte ugyanabban a pillanatban, amikor a lenyugvó nap utolsó sugarai kihunytak a láthatáron, elült a szél is, és csak a hajnal derengésekor támadt föl újra.

Mivel ezen a tengerszegélyen könnyen ment a partraszállás, a telep hivatásos vadászai, vagyis Gedeon Spilett és Harbert, még pirkadatkor sétára indultak a környéken, és két óra múltán valóságos szalonka- és vadkacsafüzérekkel tértek vissza. Top szinte csodákat művelt; hála buzgalmának és ügyességének, nem veszett kárba egyetlen lelőtt vadmadár sem.

Reggel nyolc órakor a Bonadventure vitorlát bontott, és villámgyorsan húzott az Északi-Állkapocs-fok felé, mert hátszéllel suhanhatott, s az egyre erősödött útközben is.

- Egy szó mint száz - jegyezte meg Pencroff -, nem lepne meg, ha nyugat felől vihar kerekednék. Tegnap este napnyugtakor vöröslött a láthatár, most pedig, lám csak, reggel óta "macskafarkak" úsznak fölöttünk, és ez tapasztalatom szerint semmi jót sem jelent.

Ezek a "macskafarkak" nem voltak egyebek, mint az égbolt magasában finom fonalakká foszlott cirrusok, azaz apró jégtűkből és jégkristályokból álló fehér felhőképződmények, amelyek a tenger szintjétől számított ötezer lábnál sohasem szállnak alább. Afféle könnyű, lebegő gyapotpamatoknak látszanak, fölbukkanásuk rendszerint az elemek háborgásának közeledtét jelzi.

- Nos, akkor feszítsünk ki annyi vásznat, amennyit csak lehet - tanácsolta Cyrus Smith -, és keressünk menedéket a Cápa-öbölben. Úgy vélem, a Bonadventure ott biztonságban lesz.

- Magam is úgy hiszem - felelte Pencroff -, egyébiránt ez az északi partvidék amúgy sem más, mint merő fövényhalmok láncolata, nem érdemes hosszasabban vizsgálgatni...

- Én nem bánnám, ha nemcsak az éjszakát, hanem az egész holnapi napot is az öbölben töltenénk - tette hozzá a mérnök -, nézetem szerint megérdemli, hogy gondosan átkutassuk.

- Úgy látom, akár akarjuk, akár nem, kénytelenek leszünk rá - válaszolta Pencroff -, nyugat felé ugyanis egyre fenyegetőbb az ég alja. Lám, hogy sötétedik!

- Mindenesetre jó szelünk van, hogy gyorsan eljussunk az Állkapocs-fokig - jegyezte meg az újságíró.

- Egyelőre csakugyan nagyon kedvező a szél - felelte a tengerész -, ahhoz azonban, hogy az öbölbe is bejussunk, ilyen széljárás mellett folytonosan kerülnünk-fordulnunk kellene, márpedig én jobban szeretném tisztán látni ezt a vizet, amelyet nem ösmerek.

- Bizony, ha aszerint ítélünk, amit a Cápa-öböl déli partján láttunk, akkor az öböl alighanem tele van sziklazátonnyal - tette hozzá Harbert.

- Tegye, amit jónak lát, Pencroff - mondta ekkor Cyrus Smith -, önre bízzuk magunkat.

- Legyen nyugodt, Cyrus úr - felelte a tengerész -, nem teszem ki szükségtelen veszélynek a hajót! Ha kést döfnének a bordáim közé, azt sem bánnám annyira, mintha az én Bonadventure-öm bordáit bökné be holmi víz alatti szikla!

El is hihették, amit mondott: Pencroff többre becsülte bárkája burkolatát, mint a tulajdon bőrét!

- Hány óra van? - kérdezte Pencroff.

- Tíz óra - felelte Gedeon Spilett.

- És mennyi utunk van még a fokig, Cyrus úr?

- Mintegy tizenöt mérföld - felelte a mérnök.

- Jó két és fél órába tart, amíg odaérünk - állapította meg a tengerész -, a fok magasságába pedig tizenkettő és egy óra közt kerülünk. Sajnos, addigra véget ér a dagály, és az apadó víz kifelé áramlik az öbölből. Ha pedig az ár is meg a szél is ellenünk özönlik, félek, hogy nehéz lesz a bejutás!

- Annál is inkább, mert éppen holdtölte van - jegyezte meg Harbert -, és az áprilisi dagályok amúgy is igencsak erősek.

- Mondja csak, Pencroff - kérdezte Cyrus Smith -, nem vethetnénk-e horgonyt a földnyúlvány csúcsánál?

- Közel a szárazföldhöz?! - kiáltott föl a tengerész. - Amikor nyakunkon a vihar?! Hová gondol, Cyrus úr? Hiszen ez annyi lenne, mintha szántszándékkal zúzatná szét hajónkat a parti szirteken!

- Akkor hát mi a szándéka?

- Igyekszem künn maradni a nyílt tengeren dagály idejéig, vagyis este hét óráig - felelte Pencroff -, alkonyattájt pedig, ha még eleget látok, megpróbálok befutni az öbölbe; ha pedig az nem sikerül, akkor egész éjszaka jobbra-balra térülök-fordulok, és csak napkeltekor kíséreljük meg a bejutást.

- Mondtam már, Pencroff, önre bízzuk magunkat - válaszolta Cyrus Smith.

- Hej - sóhajtott föl Pencroff -, csak legalább világítótorony volna a parton, mindjárt könnyebb dolguk volna a hajósoknak!

- Bizony - mondta Harbert -, ezúttal nem vár minket a parton a mi előzékeny mérnökünk, hogy tüzet gyújtson, és úgy mutasson irányt a révbe!

- Lám, csakugyan - kiáltott föl Gedeon Spilett -, meg sem köszöntük még a szívességét, kedves Cyrusom; pedig, őszintén szólva, a jelzőtűz nélkül sohasem értünk volna partra!...

- Jelzőtűz...? - kérdezte értetlenül Cyrus Smith, akit rendkívül megleptek az újságíró szavai.

- Arról beszélünk, Cyrus úr - vette át a szót Pencroff -, hogy a Tabor-szigetről való hazatérésünk előtti órákban milyen zavarban voltunk a Bonadventure fedélzetén: bizony, szél mentében elvitorláztunk volna a szigetünk mellett, ha ön az október 19-ről 20-ra virradó éjszaka előrelátóan nem gyújt tüzet a fennsíkon, a Gránitpalota fölött.

- Igen, igen!... - mormolta a mérnök. - Csakugyan szerencsés ötlet volt...

- Ez alkalommal viszont, senki sincs, aki megtenné nekünk ezt a kis szolgálatot - fűzte hozzá Pencroff -, ha csak Ayrtonnek nem jut eszébe...

- Nem! Senki!... - felelte eltűnődve Cyrus Smith.

Néhány perccel később, amikor a bárka orrában kettesben maradtak, a mérnök odahajolt Gedeon Spiletthez, és ezt súgta a fülébe:

- Én azon az október 19-ről 20-ra virradó éjszakán sem a Gránitpalota tetején, sem a sziget bármely más részén nem gyújtottam tüzet, Spilett, s ez olyan bizonyos, hogy nincs a világon semmi bizonyosabb!

Pencroffot nem csalták meg sejtelmei, minden úgy történt, ahogyan megjósolta. A levegő járása élénkült, a jó kis szellő erős széllé fokozódott, és végül már elérte az óránkénti negyven-negyvenöt mérföldes sebességet;^[95] ilyen széllökések alatt még a nagy tengerjáró hajók is lebocsátott sudárvitorlákkal, föltett vitorlagyűrűkkel haladnak nyílt vízen. Mármost mivel a Bonadventure hat óra tájt érte el az öböl magasságát, onnan éppen ekkor özönlött kifelé az apály vize, úgyhogy ár ellenében csakugyan nem bírtak behatolni. Pencroffnak már ahhoz is minden vitorlát ki kellett feszítenie, hogy a nyílt tengeren maradjon bárkájuk; tehát még ha akarják, akkor sem érhették volna el sem az öböl bejáratát, sem a Hála-folyó torkolatát. Pencroff különleges viharvitorla híján tehát az ormányvitorlát szerelte a főárbocra, és a dereglye orrát a fok felé fordítva egy helyben várakozott.

A szél ugyan rendkívül erősen fújt, nagy szerencséjükre azonban a part menti szakasz szélárnyékba esett, s ezért ott nem erősödött tetőfokára a hullámverés. Ezúttal nem kellett hát tartaniok azoktól a hatalmasan tarajló haboktól, amelyeknek csapdosása olyan nagy veszélybe kavarja az apróbbfajta dereglyéket. Igaz, a Bonadventure a legszilajabbul hánykódtató hullámlökésektől sem borult volna föl, mert nehezéke biztosította egyensúlyát; a fedélzeti nyílásokat záró csapóajtók azonban aligha állhattak volna ellen a reájuk zúduló roppant víztömegeknek, s ezért a bárka előbb vagy utóbb elsüllyedt volna. Pencroff, tapasztalt tengerész lévén, minden eshetőségre gondolt. Mert igaz ugyan, hogy teljes mértékben megbízott a bárkájában, de azért ő is bizonyos szorongással várta a másnapot.

Ezen az éjszakán Cyrus Smith és Gedeon Spilett nem leltek alkalmat, hogy négyszemközt szót váltsanak, pedig az a mondat, amelyet a mérnök az imént a fülébe súgott, indokolttá tette, hogy az újságíró ismét eltűnődjék rajta, miféle rejtélyes hatalom uralkodik a Lincoln-szigeten. Gedeon Spilett szüntelenül erre az újabb, megmagyarázhatatlan esetre gondolt, a jelzőtűzre, amely hazatérésük éjjelén lobbant föl a sziget partján. Mert azt a tüzet kétségbevonhatatlanul, valóban látták valamennyien! Társai, Harbert és Pencroff csakúgy látták, mint ő maga! Az a tűz arra szolgált, hogy a sziget hollétét jelezze a vaksötét éjszakában, és egyikük sem kételkedett abban, hogy a mérnök gyújtotta a tulajdon két kezével, de íme, most Cyrus Smith határozottan kijelenti, hogy nem tett semmi ilyesmit!

Gedeon Spilett eltökélte magában, hogy mihelyt a Bonadventure hazatért, újra szóba hozza a dolgot, és ráveszi a mérnököt: mondja el a többieknek is mindazt, amit a különös eseményekről eddig tapasztalt. A megbeszélés során talán jutnak valamire; ha másra nem, legalább arra az elhatározásra, hogy egyesült erővel újra, az eddiginél tüzetesebben kutassák át a Lincoln-sziget minden apró zugát.

Akárhogyan is, ezen az éjszakán semmiféle tűz sem gyulladt ki az öböl bejárata körüli, a még nem ismert partokon, és a kis bárka egész éjjel a nyílt tengeren bukdácsolt.

Amikor a pirkadat első sugarai kirajzolták a keleti láthatár vonalát, könnyű fuvalommá csitult a szél, s egyben száznyolcvan fokkal változtatta irányát is: ezzel Pencroffnak lehetősége nyílt, hogy könnyűszerrel befusson az öbölbe a keskeny csatornán keresztül. Reggel hét óra tájt a Bonadventure elsiklott az Északi-Állkapocs-fok mentén, óvatosan áthaladt a szűk szoroson, és végül is beúszott az öböl igen különös lávapart keretezte vizére.

- Ejha, lám, ez aztán a jó kikötő - rikkantott föl Pencroff -, egész hajóhad kényelmesen elférne benne!

- Furcsa öböl - jegyezte meg Cyrus Smith -, úgy látszik, a tűzhányóból kiömlő lávapatakok alakították ki, és az egymást követő vulkáni kitörések halmozták ilyen magasra a partját. Végeredményben ez okozza azt, hogy az öböl minden oldalról teljesen védett lévén, hihetőleg még a legvadabb viharok idején is olyan csendes, mint valami tó.

- Kétségkívül - hagyta rá a tengerész -, hiszen a szél csak a két szirtfok közti szűk szoroson szűrődhet be ide, ráadásul az északi fok a délit is födi, tehát a léglökések igen nehezen lelhetnek csak rést a behatoláshoz. Valóban, a mi Bonadventure-ünk álló esztendeig itt vesztegelhetne, és egyetlenegyszer sem rángatná meg a horgonyláncát!

- Csakhogy kissé tágas ám neki ez a kikötő! - jegyezte meg az újságíró.

- Ej, Spilett úr - felelte a tengerész -, meghiszem azt, hogy a Bonadventure számára túl nagy rév ez, ha azonban az Unió flottájának lenne kikötőre szüksége, ennél különb menedéket sehol sem találhat a Csendes-óceánon.

- Most hát benne vagyunk a cápa torkában - állapította meg Nab, az öböl elnevezésére és alakjára utalva.

- Benne ám a nyeldeklőjében, derék Nabem! - felelte Harbert. - Csak nem félsz tőle, hogy befal minket a bendőjébe?

- Nem, Harbert úr, attól éppenséggel nem félek - mondta Nab -, de azért csöppet sem tetszik nekem ez az öböl! Nagyon visszataszító képe van!

- Nocsak! - kurjantott föl Pencroff. - Lám, Nab pocskondiázza az öblömet, pedig épp azon töröm a fejemet, hogyan csináljunk belőle nagy forgalmú amerikai kikötőt!

- Legalább mély a vize? - kérdezte a mérnök. - Mert ahol a Bonadventure még átsuhan, ott a mélyjáratú hajók sorra zátonyra futnak!

- Könnyen megállapíthatjuk - felelte Pencroff.

Azzal fogott egy hosszú kötelet - eddig fenékhorogként használta -, súlyos vasdarab lógott a végén. A kötél hossza körülbelül ötven hajósölnyi^[96] lehetett, de amikor a tengerész lebocsátotta a vízbe, nem ért feneket.

- Nos - jelentette ki Pencroff -, jöhetnek a mélyjáratú hajók! Itt aztán nem feneklenek meg!

- Csakugyan - mondta Cyrus Smith -, valóban feneketlen mélység tátong itt alattunk; ha azonban tekintetbe vesszük a sziget vulkáni eredetét, voltaképp nem is meglepő, hogy ennyire lesüllyedt a vízalj...

- A falak olyan függőlegesen szakadnak a tengerbe, mintha csákánnyal faragták volna őket - jegyezte meg Harbert -, s azt hiszem, hogy tövük mentén Pencroff ötször-hatszor hosszabb mérőzsinórral sem érne feneket.

- Mindez nagyon szép - mondta ekkor az újságíró -, én azonban fölhívom a figyelmét, Pencroff, hogy valamilyen fontos dolog hiányzik a kikötőjéből!

- Mégpedig?

- Nyílás vagy akár csak hasadék, amelyen keresztül partra szállhatnánk a szigeten - válaszolta Gedeon Spilett. - Egyetlen talpalatnyi helyet sem látok, ahová kiléphetnénk a hajóból!

Valóban, a magas, meredek lávafalak közt az öböl egész kerületén sehol sem nyílt egyetlen tenyérnyi, kikötésre alkalmas hely. Áthatolhatatlan sánc övezte az öblöt, az egész tájék leginkább a norvég fjordokra emlékeztetett, de amazoknál is sokkal sivárabb képet mutatott. A Bonadventure közvetlenül a part közelében körülvitorlázta az öblöt, utasai azonban még csak egyetlen kis kiugrót sem találtak a magas sziklafalon, s ezért nem is hagyhatták el a bárkájuk fedélzetét.

Pencroff azzal vigasztalódott, hogy ha éppen úgy hozná a szükség, robbantással rést üthetnének ezen a falon; mivel azonban nyilvánvalóan semmi keresnivalójuk nem akadt az öbölben, a tengerész a szoros felé kormányozta bárkáját, és délután két óra tájban ismét a nyílt tengerre futott.

- Pfű, csakhogy végre kijutottunk - sóhajtott föl Nab megkönnyebbülten.

Úgy látszik, a derék néger csakugyan nem érezte jól magát ebben a roppant cápaszájban.

Az Állkapocs-fok alig nyolcmérföldnyire feküdt a Hála-folyó torkolatától. A hajósok a Gránitpalota irányába fordították hát a Bonadventure orrát, és a dereglye, vitorláit duzzasztó hátszéllel, a parttól egymérföldnyi távolságban egyenesen hazafelé tartott. A hatalmas lávasziklákat nemsokára szeszélyesen hullámzó homokhalomlánc váltotta föl: a hajótöröttek annak idején ezek közt a fövénydombok közt leltek rá olyan különös módon az elveszettnek hitt mérnökre; most tengeri madarak százai tanyáztak ezeken a dűnéken.

Négy óra tájban Pencroff, bal kézt megkerülve a Menedék-szigetke csúcsát, befutott a zátonyt a Lincoln-szigettől elválasztó csatornába, öt órakor pedig a Bonadventure vasmacskája a Hála-folyó torkolatánál megkapaszkodott a tengerfenék fövenyében.

Három napja múlt, hogy a telepesek elhagyták lakhelyüket. Ayrton ott várt már rájuk a homoksávon, Jup mester vidáman csámpázott elébük, és elégedett, kedveskedő makogással fogadta őket.

A sziget partjait tehát körös-körül végigvizsgálták, de semmilyen gyanús nyomra nem akadtak sehol. Ha csakugyan valamilyen titokzatos lény lakik a szigeten, nem rejtőzhet egyebütt, csakis a Kígyó-félsziget áthatolhatatlan ősrengetegének lombernyőzete alatt, ahová a telepesek még nem jutottak el fölfedező útjuk során.

Gedeon Spilett és a mérnök hosszasan meghányták-vetették ezt a dolgot, s úgy döntöttek, nem hallgatják el tovább, hanem társaik figyelmét is fölhívják a szigeten történt egy s más furcsa esetre, amelyek közül a legutóbbi mind közt a legkevésbé fölfogható.

Cyrus Smith újra meg újra szóba hozta Gedeon Spilett előtt az ismeretlen kéz gyújtotta parti tüzet, és egyszer sem állta meg, hogy - már vagy huszadszor - meg ne kérdezze az újságírótól:

- De bizonyos benne, hogy jól látta? Nem valami alkalmi lávaömlést vagy meteort nézett jelzőtűznek?

- Nem, Cyrus - felelte az újságíró -, minden bizonnyal emberi kéz gyújtotta azt a tüzet. Egyébiránt, ha nekem nem hisz, kérdezze meg Pencroffot vagy Harbertet. Ők ugyanúgy látták, akárcsak én, és megerősíthetik szavaimat.

Így történt aztán, hogy néhány nappal utóbb, április 25-én este, amikor a telepesek valamennyien egybegyűltek a Kilátó-fennsíkon, Cyrus Smith ekként szólt hozzájuk:

- Barátaim, úgy hiszem, kötelességem, hogy fölhívjam figyelmüket bizonyos körülményekre, amik nekem szemet szúrtak, s amikről szívesen hallanám a véleményüket... Olyan események játszódtak le ezen a szigeten, hogy ha hinnék ilyesmiben, azt mondhatnám: természetfölötti jelenségek...

- Természetfölötti jelenségek? - kiáltott föl a tengerész, és bodor füstfelhőt pöffentett a pipájából. - A végén még kiderül, hogy valójában ez a sziget sem létezik, hanem csak amolyan természetfölötti jelenség?

- Nem, Pencroff, hanem annyi szent, hogy sok itt a rejtelem - válaszolta a mérnök -, hacsak önök nem tudják magyarázatát adni mindannak, aminek Spilett meg jómagam mindeddig nem jöttünk a nyitjára.

- Mondja csak, Cyrus úr - felelte a tengerész.

- Nos tehát, értik-e megmenekülésem történetét? - kérdezte a mérnök. - A tengerbe zuhantam, de önök a parttól negyedmérföldnyi távolságra találtak rám, a sziget belsejében, nekem pedig fogalmam sincs, hogyan kerülhettem oda...

- Talán öntudatlan állapotban... - találgatta Pencroff.

- Ez képtelenség - felelte a mérnök. - De folytassuk. Azt vajon értik-e, hogyan lelt rá Top a búvóhelyükre, ötmérföldnyire attól a barlangtól, amelyikben én feküdtem?

- A kutya ösztöne... - vélte Harbert.

- Páratlan ösztön! - jegyezte meg az újságíró. - Ráadásul egész éjjel zuhogott az eső, és tombolt a szél, de Top szárazon érkezett a Kéménybe, még csak be sem sározta a bundáját!

- Menjünk tovább - folytatta a mérnök. - Hát azt értik-e, miféle erő hajította olyan magasra kutyánkat a tó vizéből, a dugonggal vívott küzdelme után?

- Nem! Megvallom, ezt bizony nem értem! - felelte Pencroff. - Aztán meg az a seb a dugong oldalán; olyan volt, mintha szúrószerszámmal ölte volna meg valaki... Nem tudom, mire magyarázzam...

- S ez még mindig nem minden - folytatta Cyrus Smith. - Gyerünk tovább! Hogyan került ólomsörét a szopós malac húsába? Hogyan jutott partra olyan szerencsésen az a gazdátlan láda, noha hajótörésnek nyoma sem látszott a környéken? Miféle különös véletlen sodorta elénk első próbautunk során éppen a kellő pillanatban az üzenetet rejtő palackot? Miként érkezhetett hozzánk a köteléről elszabadult ladik a Hála-folyón pontosan abban a percben, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá? A majmok betörése után ki eresztette le olyan előzékenyen a kötélhágcsót a Gránitpalotából? S végül kitől való a tabor-szigeti hajótöröttre vonatkozó okmány? Ayrton azt állítja, nem ő írta...

Cyrus Smith fölsorolta a szigeten lejátszódott különös eseményeket, egyről sem feledkezett meg. Harbert, Pencroff és Nab egymásra néztek, és nem tudták, mit feleljenek, mert most, hogy így csoportosítva, sorrendbe szedve álltak előttük az események, mindannyian módfölött meglepődtek.

- Istókuccse, igaza van, Cyrus úr! - fakadt ki végül Pencroff. - Csakugyan nehéz megmagyarázni ezeket a dolgokat!...

- Úgy van, barátaim - bólintott Cyrus Smith -, most pedig újabb esemény csatlakozik az előbbiekhez, és ez talán még a többinél is érthetetlenebb!

- Éspedig, Cyrus úr? - tudakolta élénken Harbert.

- Mondja csak, Pencroff - kérdezte a mérnök -, amikor hazafelé jöttek a Tabor-szigetről, csakugyan tüzet látott a Lincoln-szigeten?

- Természetesen - válaszolta a tengerész.

- És bizonyos abban, hogy csakugyan látott tüzet?

- Olyan tisztán láttam, mint most önt, Cyrus úr!

- Te is láttad, Harbert?

- De még mennyire! - lelkendezett Harbert. - Úgy ragyogott, mint valami fényes állócsillag!

- S az nem lehet, hogy csakugyan csillag volt? - firtatta a mérnök, aki nehezen adta föl a kétkedést.

- Nem - felelte Pencroff határozottan -, mert az eget sűrű felhők borították, meg aztán egy csillag semmi esetre sem tündököl olyan alacsonyan a láthatáron. Spilett úr egyébiránt ugyanúgy látta, mint Harbert meg jómagam, ő is bizonyságot tehet szavaim mellett!

- Hadd fűzzem hozzá - mondta az újságíró -, hogy a tűz igencsak izzó fénnyel villódzott, és úgy vetült, mint valamilyen elektromos sugárnyaláb.

- Igen, igen, pontosan úgy! - bizonygatta Harbert. - És éppen a Gránitpalota magasságában sziporkázott.

- Nos, barátaim - felelte Cyrus Smith -, tudjátok hát meg, hogy az október 19-ről 20-ra virradó éjjel sem Nab, sem én nem gyújtottunk tüzet a parton!

- Nem gyújtottak?... - kiáltott föl Pencroff olyan mély megdöbbenéssel, hogy be sem tudta fejezni a mondatát.

- Ki sem léptünk a Gránitpalotából - jelentette ki Cyrus Smith -, és ha azon az éjszakán csakugyan tűz gyulladt ki a parton, azt a tüzet más keze gyújtotta, nem a miénk!

Pencroff, Harbert és Nab elképedt. Érzékcsalódásról nem lehetett szó, valóságos tűz villant a szemükbe azon az október 19-ről 20-ra virradó éjszakán!

Igen, valamennyiüknek el kellett ismerniök: rejtelmes események játszódtak le körülöttük! A telepesek lépten-nyomon valamilyen ismeretlen - és kétségkívül jóindulatú - hatalom pártfogását élvezhették, kíváncsiságukat azonban szerfölött ingerelte, hogy miféle erő támogatja őket. Miféle lény rejtőzik a Lincoln-sziget legmélyebb rejtekeiben? Ez az, amit mindenáron meg kell tudniok!

Cyrus Smith továbbá emlékeztette még társait Top és Jup furcsa viselkedésére is: a kutya és a majom egy időben naphosszat a Gránitpalota tengerbe vezető aknája körül leskelődött; a mérnök elmondta a többieknek, hogy távollétükben átkutatta a kutat, de semmi gyanúsat nem fedezett föl benne. Beszélgetésük végén úgy döntöttek, hogy amint visszatér tavasszal a jó idő, a telep valamennyi tagja utolsó zugáig végigvizsgálja a szigetet.

Ettől a naptól kezdve azonban Pencroff gondterheltnek látszott. Eddig saját személyi tulajdonának tekintette a szigetet, most azonban úgy érezte, hogy mégsem kizárólag az övé: az uralmon osztoznia kell valamilyen más birtokossal, akinek kényére-kedvére ki van szolgáltatva, akár tetszik ez neki, akár nem. Gyakran eldiskurált Nabbel ezekről a rejtélyes dolgokról, és mivel természetüknél fogva mindketten hajlottak kissé a babonára, már-már azt hitték, hogy a Lincoln-sziget fölött valamilyen természetfölötti hatalom uralkodik.

Május hónappal - ez a déli félgömb novembere - megjött a rossz idő. Úgy rémlett, hogy ebben az évben is korán beáll és zord lesz a tél. A telepesek nem sokat tanakodtak, hanem haladéktalanul nekifogtak a fölkészülésnek.

Végeredményben nyugodtan nézhettek a hideg elébe, bármilyen harapós lesz is, hiszen a téli fölszerelésükből semmi sem hiányzott. Mindegyiküknek megvolt a nemezruhája, és a szép számúra szaporodott muflonok továbbra is bőséggel szolgáltattak gyapjat a meleg posztó gyártásához.

Mondanunk sem kell, hogy a telepesek Ayrtont is ellátták kényelmes, vastag felső ruházattal. Cyrus Smith fölajánlotta neki: töltse a telet a Gránitpalotában, ott mégiscsak jobb szállása lesz, mint a karámbeli házikóban, s Ayrton köszönettel elfogadta a meghívást, csak annyi időt kért, hogy befejezhesse munkáját a karámban. Április közepére el is készült a dolgával. Attól fogva ő is részt vállalt a telepesek társas életében, és mindenképpen igyekezett hasznossá tenni magát; de azért továbbra is alázatos és szomorú maradt, és sohasem vett részt a telepesek szórakozásaiban.

A telepesek harmadik telüket töltötték a Lincoln-szigeten, úgyszólván mindvégig alig mozdultak ki a Gránitpalotából. Odakünn hatalmas viharok és szörnyű orkánok tomboltak, néha szinte alapjáig megrengették a, roppant sziklatömböt. Olykor óriási szökőár támadt, és már-már azzal fenyegetett, hogy teljesen elborítja az egész szigetet; ha ilyenkor valamilyen hajó vetődik a parti vizekre, minden bizonnyal mindenestül elnyeli a tenger. A forgószél két alkalommal is úgy földuzzasztotta a Hála-folyó vizét, hogy már attól tartottak, elsodorja a hidat és a pallókat is; a telepesek sietve megerősítették hát a parti átkelőhelyeket, mert valahányszor a fövénysávot ostromolta a tengeráradat, a hidakat mindannyiszor majdnem magukkal hurcolták a háborgó hullámtorlaszok.

Képzelhető, hogy ezek az esőt, havat kergető, ciklonra emlékeztető szélrohamok a Kilátó-fennsíkon is jókora károkat okoztak. Különösen a malom és a baromfiudvar sérült meg erősen. A telepeseknek gyakran kellett sürgős javításokat végezniök, hogy legalább a szárnyasok életét ne fenyegesse komoly veszedelem.

A legszigorúbb tél idején néhány jaguárpár és egy-két majomhorda elmerészkedett a fennsík szegélyéig, az éhség űzte valamennyit; a telepeseknek állandóan attól kellett félniök, hogy a legügyesebbek és legvakmerőbbek valahogyan átjutnak a védőövezeten, a patakot különben is hosszabb ideig jég födte, s ez idő tájt könnyű átkelést kínált a vadállatoknak. Az ültetvények és a háziállatok óhatatlanul a betolakodók áldozatául estek volna, ha a telepesek nem őrzik állandó éber figyelemmel a fennsíkot, és gyakran megesett, hogy csak puskalövésekkel sikerült tisztes távolságra visszaűzni a veszedelmes vendégeket. Tennivalójuk tehát télen is akadt még, mert a külső munkát nem számítva, a belső berendezés szintén ezer dolgot adott nekik a Gránitpalotában.

A kemény hidegek idején többször is kirándultak a hatalmas Hullámkacsa-mocsárba, és a vadászat minden alkalommal kitűnően sikerült. Gedeon Spilett és Harbert egyetlen lövése sem tévesztett célt, tucatjával ejtették el a láp fölött seregestül csapongó vadkacsákat, szalonkákat, böjti récéket, bíbiceket; Top és Jup segítségével pedig utolsó szálig összeszedték a lehullott vadmadarakat. Ezt a vadban gazdag területet két úton is megközelíthették: a Hála-folyó hídján átkelve a Léggömb-kikötő felé vezető erdei ösvényen vagy a parton, miután megkerülték a Gazdátlan Láda fokának sziklaszirtjeit; a telepesek máskülönben sohasem távolodtak két-három mérföldnél messzebb a Gránitpalotától.

Így telt el a négy téli hónap: június, július, augusztus, szeptember, s mindvégig cudar hideg járta. A gránitpalota-beliek azonban végül is nem sokat szenvedtek a fagytól; a karámot szintén megkímélte az ítéletidő, kevésbé verte a szél, mint a fennsíkot, nagy részét elfödte a Franklin-hegy, és a viharos széllökések szétmorzsolódtak az erdőkön és a magas parti sziklaszálakon. A karám tehát nem szenvedett jelentékeny károkat, Ayrton azonban október második felében néhány napra visszaköltözött a karámba, és szorgalmas, ügyes kézzel gyorsan megjavított mindent.

Ezen a télen semmiféle különös esemény sem történt. Még Pencroff és Nab sem tapasztalt semmi rendkívülit, jóllehet valósággal lesben álltak, hogy lecsapjanak akár a legjelentéktelenebb kicsiségre is, amiben csak némi titokzatosságot gyaníthattak. Top és Jup sem igen kóválygott már a kút körül, és ha véletlenül valamelyikük arrafelé vetődött is, nem adta jelét az izgatottságának. Úgy tetszett hát, hogy a "természetfölötti" események sora megszakadt, ám azért téli estéken, amikor a telepesek együtt üldögéltek a Gránitpalotában, sok szó esett mindarról, amit tapasztaltak, és valamennyien kitartottak elhatározásuk mellett: amint tehetik, utolsó, legfélreesőbb zugáig végigfürkészik az egész szigetet. Csakhogy váratlanul olyan nagy horderejű és gyászos következményekkel fenyegető esemény történt, amely egy időre minden egyéb tervüktől elterelte Cyrus Smith és társai érdeklődését.

Beköszöntött október. A szép idő óriási léptekkel közeledett. A természet megújhodott a nap sugaraitól, és az erdőt szegélyező toboztermők örökzöld lombozata közt ott fesledeztek már a korallszilfák, banksziák és himalájai cédrusfák üde rügyei is.

Az olvasó alighanem emlékszik még arra, hogy Gedeon Spilett és Harbert gyakran készített fényképfelvételeket a Lincoln-szigetről.

Október 17-én délután három óra tájban Harbertet ismét arra csábította a tiszta égbolt, hogy tájfelvételeken megörökítse a Kilátó-fennsík előtt elterülő egész Unió-öblöt, az Állkapocs-foktól egészen a Karom-fokig.

A láthatáron csodálatos tisztasággal vált el a víz vonala az égboltozattól; lágy szellő fodrozta, fényes csillám pettyezte a háttérben a tengert, olyan csöndeskén ringott, mint valami tó.

Harbert elővette a fényképezőgépet, és fölállította a Gránitpalota nagytermének egyik ablakában, hogy az egész fövénypart és az egész öböl is rajta legyen a fényképen. Amikor a felvétellel elkészült, szokása szerint bevonult a Gránitpalota egyik zugában berendezett sötétkamrába, hogy ott vegyszerek segítségével előhívja és rögzítse a képet.

Aztán visszatért a világosságra, és amikor alaposan szemügyre vette a lemezt, valamilyen apró, alig látható pontot fedezett föl rajta a tengeri láthatár legszélén. Azt hitte, folt esett a lemezen, visszavitte a sötétkamrába, újra fürdőbe rakta, és megpróbálta lemosni róla, de hiába öblögette, nem sikerült eltüntetnie.

- Alighanem az üveglap hibája - gondolta magában.

S akkor lecsavarta az egyik távcsőről a nagyítólencsét, és merő kíváncsiságból azzal nézte meg a felvételt.

Ám alighogy belepillantott, fölkiáltott, és csaknem kiejtette kezéből a lemezt.

Aztán berohant Cyrus Smith szobájába, átnyújtotta a mérnöknek a negatívot és a nagyítót, és a képen látható apró foltra mutatott.

Cyrus Smith alaposan szemügyre vette ezt a pontot, majd fölugrott, fölkapta messzelátóját, és az ablakhoz sietett.

A látcső lencséje, miután lassan végigfürkészte a láthatárt, megállapodott a gyanús ponton; aztán Cyrus Smith leeresztette a műszert, és így szólt:

- Hajó!

Valóban, hajó bukkant föl a Lincoln-sziget láthatárán!

67. Aneroid barométer: légüres fémszerkezettel ellátott légsúlymérő; a régebben használatos légsúlymérőkkel ellentétben nincsen benne higany; magasságmeghatározásra és az időjárásjóslás megkönnyítésére szolgál ^[VISSZA]

71. Régente a vörös színű ékköveket - főként a rubint és a vörös gránátot - karbunkulusnak nevezték ^[VISSZA]

73. Rőf: régi hosszmérték - 114-118 cm ^[VISSZA]

75. John Bull: a faragatlan, konok, erőszakos angol hódító megszemélyesítője; Jonathan Swift (1667-1745), a Gulliver utazásai írója használta először ezt a gúnynevet; John Arbuthnot angol író (1675-1735), Swift kortársa és barátja, politikai szatírát írt John Bull története címen ^[VISSZA]

77. Régente külön rendbe sorolták a négykezűeket; újabb kutatások alapján a majmok alsó végtagjait nem tekintik már kéznek; a majmokat ma az állattan mint a főemlősök rendjének egyik alrendjét osztályozza ^[VISSZA]

79. Izabella (1451-1504) - Kasztília, majd egész Spanyolország királynője, Katolikus Ferdinánd felesége; vallási vakbuzgalmában megfogadta, hogy vezeklésképpen évekig nem mosakszik, és nem vált inget: erre a történetre utal a piszkossárga színnek az elnevezése ^[VISSZA]

80. A fulgurit ágas-bogas, cső alakú képződmény; főként homokos talajon keletkezik a villám hőhatására, de olykor márványban, lávában, hegyi kőzetekben is előfordul ^[VISSZA]

82. Vineyard: észak-amerikai kikötő, New York állam területén ^[VISSZA]

83. Merinó: értékes juhfajta; muszlin: finom fonálból készült, ritka szövésű ruhaanyag; kasmír: rendkívül puha tapintású, értékes gyapjúszövet; stoff: könnyű gyapjúanyag; ripsz: bordás szövésű vagy kötésű, főként bútorokra használt szövet; alpaka: lámához hasonló háziállat; főként Dél-Amerikában tenyésztik, gyapja a legfinomabbak közül való ^[VISSZA]

85. Vegyületek - többek közt a víz is - az ún. elektrolízis útján valóban elemeikre bonthatók; a tudomány azonban a vízből nyerhető hidrogénnél sokkal alkalmasabb energiaforrásokat talált: magát a - részben vízi erővel előállított elektromosságot, a kőolajat, a földgázt, a benzint és nem utolsósorban az atomenergiát ^[VISSZA]

86. Ciklonoknak, más néven hurrikánoknak azokat a hatalmas átmérőjű (némelykor több száz kilométer széles) vándorló légörvényeket nevezik, amelyekben a levegő csigavonalszerűen a középpont felé áramlik; a ciklonok rendszerint erős esőzéssel járnak ^[VISSZA]

90. A felöntő garat fölül széles, alul keskeny, tölcsérszerű vályú, amelyből a búza az őrlőfelületre ömlik; a rezgővályú a búza egyenletes ömlését szabályozza; a szitaszekrény arra szolgál, hogy a lisztet különválassza a korpától ^[VISSZA]

91. Az itt röviden elbeszélt történetet Verne részletesen is megírta a Grant kapitány gyermekei című, ismert regényében; az abban foglaltak tehát mintegy előzményei A rejtelmes sziget eseményeinek ^[VISSZA]

92. Akkoriban a fényképészek még maguk készítették - az itt leírt módon - a fotografáláshoz szükséges anyagokat, és nedves lemezre fényképeztek, nedves papírra másoltak; a tokba zárt lemez vagy film és a hosszú ideig elraktározható fényérzékeny papír későbbi találmány ^[VISSZA]

94. Ez a szám azt jelenti, hogy a légnyomás - amely nagy mértékben hat az időjárásra - egy 759 mm magas higanyoszlopnak 1 négyzetcentiméterre nehezedő súlyával egyenlő; ez a Lincoln-sziget szélességi fokán körülbelül megfelel az átlagos légnyomásnak ^[VISSZA]

95. A meteorológusok tizenkét szélerőfokot különböztetnek meg; negyven-ötven mérföldes sebesség a nyolcas szélerőfoknak felel meg ^[VISSZA]

96. Hajósöl: 1,62 méter ^[VISSZA]

---