HARMADIK RÉSZ
A SZIGET TITKA

 

ELSŐ FEJEZET

Veszély vagy szabadulás? - Ayrtont a Gránitpalotába hívják - Fontos megbeszélés -
Ez nem a  D u n c a n! - Gyanús hajó - Óvatossági rendszabályok - A vitorlás közeledik -
Ágyúlövés - A kétárbocos horgonyt vet a sziget előtt - Leszáll az éjszaka

A léggömb hajótöröttjei több mint két és fél esztendeje vetődtek a szigetre, és azóta semmiféle kapcsolatot sem teremthettek embertársaikkal. Az újságíró megkísérelte ugyan, hogy kapcsolatba kerüljenek a lakott világgal, és az albatroszokra bízta a helyzetük titkát föltáró tudósítást, de hát az csak amolyan reménytelen kísérlet volt, senki sem számított komolyan a sikerére. A kis telep tagjainak életében az egyetlen fordulatot Ayrton csatlakozása jelentette; tudjuk, hogy ez milyen körülmények közt történt. Most pedig, íme, ezen a napon - október 17-én - váratlanul emberek mutatkoztak a sziget láthatárán, ezen a hajó nem járta, mindig kihalt tengeren!

Semmi kétség immár! Hajó! De vajon mi a szándéka, tovább vitorlázik-e a nyílt tengeren, vagy pedig kikötőt keres? Néhány órán belül kiderül, hogy a telepesek mihez tartsák magukat.

Cyrus Smith és Harbert azonnal a Gránitpalota nagytermébe szólította Gedeon Spilettet, Pencroffot meg Nabet, és tudatták velük, mit tapasztaltak. Pencroff tüstént fogta a távcsövet, gyorsan végigfürkészte vele a horizontot, és kisvártatva megállapodott azon a jelzett ponton, amely ezt a szinte észrevehetetlen foltot okozta a fényképnegatívon.

- Ezer ördög! Ez csakugyan hajó! - jelentette ki, hangjában azonban nem csendült valamilyen rendkívüli elragadtatás.

- Felénk tart? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Azt egyelőre még nem lehet megállapítani - felelte Pencroff -, mert csak az árbocozata bukkant a láthatár fölé, törzséből még fikarcnyi sem látszik!

- Mit tegyünk? - tudakolta a fiú.

- Várjunk! - válaszolta Cyrus Smith.

A telepesek hosszú ideig szótlanul álltak az ablaknál, gondolatok, érzelmek, félelmek, remények viharzottak bennük - hiszen amióta a Lincoln-szigetre jutottak, ennél nagyobb horderejű esemény nem történt velük.

A telepesek ugyan merőben más körülmények közé kerültek, mint azok a hajótöröttek, akik holmi puszta szigeten kénytelenek küszködni nyomorúságos életükért a mostoha természettel, s akiket szüntelenül szorongat a szükség, hogy végre-valahára viszontlássanak valamilyen - bármilyen! - lakott földet. Pencroff - de különösen Nab - sajnálta volna otthagyni a szigetüket, ahol megtalálta a jómódot és a boldogságot. Úgy érezték, hogy mindazt, amire mindig vágytak, meglelték, ebben az új birodalmukban, ahol értelmükkel és szorgalmukkal sikerült rendezett életlehetőségeket teremteniök! Az a hajó viszont végül is hírt hoz a szárazföldről, hazájuk egy darabját köszönthetik benne! Az a hajó embertársaikat hordozza a fedélzetén!... Érthető hát, hogy láttára szívük hevesebben dobogott!...

Időről időre Pencroff fogta a távcsövet, és kiállt az ablakba. Onnét tartotta szemmel roppant figyelmesen a hajót, amely mintegy húszmérföldnyire járt kelet felé. A telepesek tehát egyelőre semmivel sem adhattak jelt ittlétükről. Zászlót a hajó legénysége nem vehetett észre, dörrenést nem hallott volna meg, tűz fénye sem látszott el odáig.

Azt azonban a telepesek bizonyosra vehették, hogy maga a sziget, közepén a magasra meredő Franklin-heggyel, semmiképpen sem kerülhette el az árbockosárban őrködő matrózok figyelmét. Csakhogy miért kötne ki a hajó? Hiszen a térképek a Tabor-szigeten kívül nem jeleznek földet a Csendes-óceánnak ezen a táján, de maga a Tabor-sziget is távol esik az Új-Zéland vagy Dél-Amerika felől Polinéziába tartó rendszeres hajójáratok útvonalától! Nem lehetséges-e vajon, hogy a hajót csak a vakvéletlen vetette ezekre a vizekre?

Ezt a kérdést a telepesek mindegyike föltette magában, Harbert pedig, feleletképpen, hirtelen fölkiáltott:

- Hátha a Duncan?

Olvasóink bizonyára nem feledték még el, hogy a Duncan Glenarvan lord jachtja volt: ez tette ki Ayrtont a Tabor-szigetre, s ennek kellett egy napon visszatérnie a száműzöttért. Mármost a Tabor-sziget nem feküdt olyan távol a Lincoln-szigettől, hogy az előbbire igyekvő hajó ne kerülhessen az utóbbi látóterébe. Hiszen hosszúságban mindössze százötven mérföld, szélességben pedig csupán hetvenöt mérföld választotta el kettejüket egymástól.

- Értesítsük Ayrtont - szólt Gedeon Spilett -, azonnal hívjuk ide! Csak ő mondhatja meg, hogy valóban a Duncant látjuk-e!

Ebben valamennyien egyetértettek, s az újságíró tüstént a távírókészülékhez lépett, és a következő szöveget sürgönyözte a karámba:

Azonnal jöjjön!

Néhány pillanat múlva megszólalt a csengő, és Ayrton válasza ekként hangzott:

Indulok!

A telepesek ezután folytatták a hajó megfigyelését.

- Ha csakugyan a Duncan - mondta Harbert -, akkor Ayrton könnyűszerrel fölismeri, hiszen sokáig utazott a fedélzetén.

- Velejéig megrendül, ha ráösmer Glenarvan lord hajójára! - tette hozzá Pencroff.

- Bizonyára - felelte Cyrus Smith -, de azért ne feledjük, Ayrton most már méltó arra, hogy újra a Duncan fedélzetére lépjen, és adná az Ég, bárha valóban Glenarvan lord jachtja volna ez, mert minden más hajó gyanús! Ez a tengerszakasz kívül esik a forgalmon, és én most is csak attól tartok, amitől mindig: vajon nem maláj kalózok törnek-e szigetünkre...

- Megvédelmezzük! - kiáltotta Harbert lelkesen.

- Kétségkívül, fiacskám - felelte mosolyogva a mérnök -, megvédelmezzük, ha kell; én azonban jobban szeretném, ha nem kerülne rá a sor.

- Bátorkodom megjegyezni - szólalt meg Gedeon Spilett -, hogy a Lincoln-szigetet nem ösmerik a hajósok, hiszen a legújabb térképeken sem szerepel. Nem gondolja-e, Cyrus, ha egy hajó váratlanul megpillantja ezt az új földet, éppen ez okból inkább errefelé tart, semmint hátat fordítana neki?

- Ez bizony valószínű - jelentette ki Pencroff.

- Magam is így vélem - fűzte hozzá a mérnök. - Végtére a kapitány kötelessége is, hogy jelentse minden új, térképbe még nem iktatott földdarab fölfedezését, márpedig a Lincoln-sziget annak tekinthető; a kapitánynak tehát közelebbről is szemügyre kell vennie...

- Helyes - szólt közbe Pencroff -, tegyük föl hát, hogy a hajó megközelíti a partot, és a szigettől néhány kötélhossznyira lehorgonyoz. Mit teszünk akkor?

Ez a váratlanul, nyersen föltett kérdés egy ideig válasz nélkül maradt. De Cyrus Smith csak eltöprengett kissé, aztán szokott nyugodt hangján így felelt:

- Azt tesszük, barátaim, amit tennünk kell, az pedig a következő: érintkezésbe lépünk a hajóval, fölkéredzkedünk a fedélzetére, és elhagyjuk a szigetünket, előbb azonban kijelentjük, hogy birtokba vettük az Egyesült Államok nevében. Aztán pedig egyszer talán visszatérünk, és betelepítjük a szigetet azokkal, akik vállalkoznak erre, és fölajánljuk az amerikai köztársaságnak, mint hasznos állomást a Csendes-óceánnak ezen a részén!

- Hurrá! - kiáltotta Pencroff. - Nem kis ajándékkal lepjük meg hazánkat! A település már csaknem készen is áll, nevet adtunk a sziget minden zegének-zugának... Mindene megvan, ami csak kell: természetes kikötője, édesvize, úthálózata, távíróvonala, ácsszérűje, vaskohója, üveghutája, a világnak pedig semmi egyéb teendője sincs, mint berajzolni a térképekbe a Lincoln-szigetet!

- De mi történik, ha valaki elfoglalja a mi távollétünk idején? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Ördögadta-teremtette! - fortyant föl a tengerész. - Azt már nem tűröm, inkább itt maradok egymagam, és megvédem bárki ellen; ne legyen Pencroff a nevem, ha csak úgy hagyom, hogy ellopják tőlem, mint holmi szájtáti zsebéből az aranyórát!

Eltelt egy óra, de még mindig nem látszott világosan, vajon a Lincoln-sziget felé tart-e a hajó vagy sem. Valamelyest közeledett ugyan, de még mindig nem sejtették, milyen vitorlaállással halad. Ezt egyelőre még Pencroff sem bírta megállapítani. Mindazonáltal, mivel a szél északkeletről fújt, bizonyosra vehették, hogy a hajó jobbra feszített vitorlacsücsökkel fogja a szelet. Egyébiránt a szél járása alkalmas volt arra is, hogy a sziget felé terelje a hajót, s ezen a sima vízen bízvást megközelítheti a partot akkor is, ha a tengermélységmérés számadatait nem tünteti föl a térkép.

Négy óra tájt - egy órával a táviratváltás után - Ayrton megérkezett a Gránitpalotába. Ezekkel a szavakkal állított be a nagyterembe:

- Rendelkezésükre állok, uraim.

Cyrus Smith, ahogy szokta, most is kezet nyújtott neki, aztán az ablakhoz vezette.

- Ayrton - szólt hozzá -, komoly okból kérettük ide. Hajó jelent meg a horizonton.

Ayrton kissé elsápadt, szeme egy pillanatra ködös lett. Aztán kihajolt az ablakon, tekintetét körüljártatta az égbolt alján, de nem látott semmit.

- Fogja ezt a távcsövet - mondta Gedeon Spilett -, és nézze meg jól azt a hajót, Ayrton, mert úgy lehet, a Duncan közeledik, hogy önt a hazájába visszavigye...

- A Duncan! - rebegte Ayrton. - Máris?

Ez az utóbbi szó szinte akaratlanul szakadt fel Ayrton ajkáról; a férfi két kezébe temette arcát.

Nem találta elegendő büntetésnek tizenkét esztendei száműzetését az elhagyatott szigeten?... A megtért bűnös nem tekintette még megbocsátottnak a vétkét sem a maga, sem a mások szemében?

- Nem - mondta aztán -, nem! Ez nem lehet a Duncan!

- Nézze csak meg jól, Ayrton - biztatta akkor a mérnök -, nagyon fontos, hiszen tudnunk kell, mihez tartsuk magunkat.

Ayrton fogta a távcsövet, és a jelzett irányba fordította.

Néhány másodpercig némán, mozdulatlanul meredt a láthatárra. Aztán így szólt:

- Csakugyan hajó, de nem hiszem, hogy a Duncan.

- S miért nem? - érdeklődött Gedeon, Spilett.

- Mert a Duncan gőzjacht, márpedig én semmi nyomát nem látom füstnek sem a hajó fölött, sem mögötte.

- Talán csak vitorlával halad - jegyezte meg Pencroff. - A széljárás megfelelő, és a hajónak nyilván érdekében áll, hogy itt, minden lakott földtől nagy távolságra, takarékoskodjék a szénkészletével.

- Igaza lehet, Pencroff úr - felelte Ayrton -, talán kioltották a tüzet a kazánban... Várjunk, amíg közelebb ér a parthoz, és nemsokára megtudjuk, hányadán állunk vele.

Ayrton a nagyterem egyik sarkába vonult, és hallgatásba merült. A telepesek az ismeretlen hajóról beszélgettek, de Ayrton nem vett részt a társalgásban.

Valamennyien olyan zaklatott lelkiállapotba jutottak, hogy nem bírták folytatni munkájukat. Különösen Gedeon Spilett és Pencroff viselkedett rendkívül izgatottan: mindketten céltalanul jöttek-mentek, egyikük sem találta a helyét. Harbert inkább kíváncsiságot érzett. Nab megőrizte szokott nyugalmát. Ahol a gazdája él, ott az ő hazája. Ami a mérnököt illeti, ő gondolataiba mélyedt, és végeredményben azt látta volna szívesen, ha a hajó nem közeledik a szigethez, sőt mennél hamarább eltávolodik tőle.

A hajó azonban egyre közeledett. A látcső segítségével már föl lehetett ismerni az alakját: hosszújáratú vitorlás volt, nem pedig afféle maláj prao, amilyenen a csendes-óceáni kalózok portyáznak. Remélhették hát, hogy a mérnök aggodalmai nem igazolódnak, és a hajó fölbukkanása semmiféle veszedelmet nem hoz a Lincoln-sziget lakóira. Pencroff, miután alaposan szemügyre vette, úgy vélekedett, hogy a hajónak brigg-vitorlázata van,[97] és alsó vitorláival, sudárvitorláival és csúcsvitorláival jobb felől fogva a szelet, rézsútosan közeledik a sziget felé. Pencroff észrevételét megerősítette Ayrton is.

Ám azt is megállapíthatták, hogy ha a hajó irányváltoztatás nélkül halad tovább, akkor hamarosan el kell tűnnie a Karom-fok mögött, ugyanis egyenesen délnyugatnak húzott; ha tehát a telepesek továbbra is szemmel akarják tartani, akkor nem tehetnek mást, kénytelenek fölkapaszkodni a Washington-öböl menti magaslatok valamelyikére, a Léggömb-kikötő közelében. Ez kényelmetlen feladatnak ígérkezett, hiszen már öt órára járt az idő, és a szürkületben ugyancsak nehéz lesz a megfigyelés.

- Mit teszünk, ha besötétedik? - kérdezte Gedeon Spilett. - Gyújtsunk-e tüzet a parton, hogy fölhívjuk magunkra a hajósok figyelmét?

Nehéz kérdés volt, s ámbár a mérnököt balsejtelmek gyötörték, végül mégiscsak úgy döntöttek, hogy jelt adnak ittlétükről. Hiszen megeshetik, hogy éjszaka a hajó eltűnik a szemhatárról, eltávozik mindörökre. Márpedig vajon vetődik-e helyette valaha is más hajó a Lincoln-sziget vizeire? Mármost ki tudhatja, mit tartogat a telepesek számára a jövő?

- Igen - mondta az újságíró -, akármiféle hajó is ez, értesítenünk kell, hogy emberek élnek a szigeten. Ha nem élnénk a kínálkozó lehetőséggel, joggal tehetnénk magunknak szemrehányást, amikor már késő a bánat!

Úgy döntöttek hát, hogy Nab és Pencroff elmegy a Léggömb-kikötőbe, és amint besötétedik, nagy máglyát gyújtanak: a tűz fényére bizonnyal fölfigyel majd a brigg legénysége.

Ám abban a pillanatban, amikor Nab és a tengerész már készülődött, hogy elhagyja a Gránitpalotát; a hajó váratlanul vitorlaállást változtatott, és egyenesen az Unió-öböl felé fordult. Gyorsjáratú brigg lévén, sebesen közeledett.

Nab és Pencroff ezért egyelőre nem indult útnak, a telepesek ismét átnyújtották Ayrtonnek a távcsövet, hogy végérvényesen megállapíthassa, vajon csakugyan a Duncan közeledik-e a Lincoln-sziget felé. A skót jachtnak éppúgy brigg-árbocozata volt, mint ennek a hajónak. Ayrtonnék tehát most azt a kérdést kellett eldöntenie, van-e kémény a két árboc közt; a hajó ekkor legföljebb tízmérföldnyire vitorlázhatott a parttól.

A láthatár még ragyogó napfényben úszott. Ebben a világosságban minden részletet föl lehetett ismerni; Ayrton leeresztette szeméről a távcsövet, és így szólt:

- Ez nem a Duncan! Nem lehet az...

Most újra Pencroff fogta be a brigget a műszer látómezejébe, és megállapította, hogy három-négyszáz tonnás, csodálatosan karcsú testű, merész árbocozatú, pompásan épített jármű, alighanem egyik legfürgébb, leggyorsabb futású vitorlása a tengereknek. De vajon melyik ország hajója? Nehezen tudták megmondani.

- Pedig zászló leng a hátsó árboc vitorlarúdján - jegyezte meg a tengerész -, egyelőre azonban nem látom a színeit...

- Félórán belül bizonyosak leszünk ebben a tekintetben felelte az újságíró. - Egyébiránt nyilvánvaló, hogy a hajó kapitánya ki akar kötni, tehát ma vagy legkésőbb holnap mindenképpen megösmerkedünk vele.

- Akkor is! - dörmögte Pencroff. - Jobb, ha előre tudjuk, kivel van dolgunk, s ezért egyáltalán nem bánnám, ha fölösmerném, milyen színek alatt hajózik!...

S miközben beszélt, a tengerész le nem vette a szeméről a távcsövet.

Alkonyodni kezdett, s ahogy a szürkület leszállt, úgy halt el a nyílt tengeri szél is. A brigg zászlajának lobogó redőit már nem simította ki a fuvalom, selyme leffegett, belebonyolódott a fölhúzó zsinórba, Pencroff egyre kevesebbet látott belőle.

- Az bizonyos, hogy nem amerikai zászló - jelentette a tengerész, aki azért időről időre megszólalt -, de angol sem, hiszen annak a piros színét mindenképpen látnom kellene, és nincsenek ott sem a francia, sem a német színek... Sőt nem is Oroszország fehér[98] vagy Spanyolország sárga lobogója... Mintha egyszínű volna... Nézzük csak! Miféle hajók közlekednek általában ezen a tengeren?... Talán chilei? Nem, a chilei zászló háromszínű... Brazil volna? Hisz az zöld... Japán? Az meg fekete-sárga... ez pedig...

Leengedte a távcsövet; ebben a pillanatban szellő lebbentette föl az ismeretlen zászlót. Ayrton fölkapta a messzelátót, szeméhez illesztette, és döbbent hangon fölkiáltott:

- Fekete lobogó!

Valóban, gyászos sötét selyem négyszög bomlott ki a brigg árbocrúdján: a telepesek most már jó okkal tarthatták gyanúsnak a hajót!

Vajon méltán gyötörték-e a mérnököt baljós sejtelmei? Kalózhajó közeledik-e a sziget felé? Tengeri rablók kalandoznak-e a Csendes-óceán déli vizein, vetekedve a maláj praókkal, akik garázdálkodnak még errefelé? Mi keresnivalójuk van a Lincoln-sziget környékén? Talán az csábítja ide őket, hogy ez még nem ismert földterület, és ezért a rablott holmik elrejtésére igen alkalmas? Vagy csupán menedéket keres a brigg ezeken a partokon a téli hónapokra? Vajon az a sors vár-e a telepesek tisztes tanyájára, hogy gazembereknek szolgál kirepítő fészkül - afféle kalózfővárosként a Csendes-óceán közepén?

Ösztönszerűleg ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergetőztek a telepesek agyában. Afelől egyébiránt immár semmi kétségük sem lehetett, hogy mit jelent a hajó árbocán lengő zászló színe. Azt a lobogót bizony a tenger fosztogatói tűzték ki! Ilyen röppent volna föl a Duncan árbocára is, ha Ayrton és fegyenctársai gyalázatos fondorlata annak idején sikerre jut!

A telepesek nem fecsérelték fecsegésre az időt.

- Barátaim - mondta Cyrus Smith -, hátha ez a hajó talán csak azért jött, hogy szemügyre vegye a sziget partvidékét? Lehet, hogy a legénység partra sem lép. Igen, ez könnyen megeshetik. Akárhogy is: nekünk mindenképpen arra kell törekednünk, hogy ittlétünket titokban tartsuk előttük. A Kilátó-fennsíkon épült malom túlságosan szembeszökő látvány. Ezért Ayrton és Nab, menjetek, és szereljétek le a vitorláit. Mi pedig álcázzuk sűrű növényzettel a Gránitpalota ablakait. Oltsunk el minden tüzet is. Ne árulja el semmi, hogy emberek laknak a szigeten!

- És a bárkánk? - kérdezte Harbert.

- Ó - felelte Pencroff -, annak jó búvóhelye van a Léggömb-kikötőben; kötve hiszem, hogy ezek a csirkefogók ráakadnak ott!

A telepesek tüstént végrehajtották a mérnök utasításait. Nab és Ayrton fölfutott a fennsíkra, és minden szükségest megtettek azért, hogy elleplezzék az emberi település valamennyi jelét. Amíg ők odafönn foglalatoskodtak, társaik a Fénymadár-erdő szélére siettek, és ölszámra cipelték haza a gallykötegeket és indanyalábokat, ezek bizonyos távolságból nézvést nagy tömegben természetes lombozatnak tetszettek, és eléggé alkalmasnak látszottak, hogy a Gránitpalota ajtaját és ablaknyílásait elrejtsék a kalózok szeme elől. Ugyanakkor készenlétbe helyezték a fegyvert és a lőszert is, hogy váratlan támadás esetén azonnal kéznél legyen.

Miután minden óvintézkedést foganatosítottak, Cyrus Smith megszólalt:

- Nemde, barátaim - mondta, és hangjában megindultság csendült -, ha ezek a nyomorult gazemberek markukba akarják kaparintani a szigetünket, megvédjük ellenük?

- Megvédjük, Cyrus - felelte az újságíró -, és ha kell, akár meg is halunk a védelmében!

A mérnök kezet nyújtott társainak, s azok bensőségesen megszorították a jobbját.

Csupán Ayrton nem csatlakozott a telepesek társaságához, hanem még mindig ott gunnyasztott szokott helyén a sarokban. Lehetséges-e, hogy mint egykori fegyenc, még most is méltatlannak érzi magát a barátságukra?

Cyrus Smith megértette, mi megy végbe Ayrton lelkében, és odalépett hozzá.

- Hát ön, Ayrton, mit fog tenni? - kérdezte tőle.

- Teljesítem a kötelességemet - válaszolta Ayrton.

Azzal odaállt az ablakhoz, és a lombozaton át fürkészve meredt a távolba.

Ekkor már fél nyolcra járt az idő. A nap már vagy húsz perce lebukott a Gránitpalota mögött. A keleti láthatár lassanként elhomályosult. Eközben a brigg mindinkább közeledett az Unió-öböl felé. Legföljebb nyolcmérföldnyire járhatott már csak a parttól, mert miután félfordulatot tett a Karom-fok magasságában, nagyot került északnak, amerre a növekvő dagály sodra is segítette. Sőt, mondhatjuk, már be is siklott a terjedelmes öbölbe, hiszen a Karom-foktól az Állkapocs-fokig húzott képzeletbeli egyenes vonal már nyugatra maradt a hajó farának jobb csücskétől.

Vajon befut-e a brigg az öböl mélyéig? - ez volt az első kérdés. És ha befutott, vajon horgonyt vet-e ott? - ez volt a második. Beéri-e azzal, hogy szemügyre veszi a sziget szegélyét, és legénysége partra tevése nélkül továbbvitorlázik-e a nyílt tengerre? - egy órán belül mindez kiderül. A telepesek nem tehettek mást, mint hogy várakozzanak.

Cyrus Smith mélységes aggodalommal nézte a gyanús hajó árbocán csapkodó fekete zászlót. Nem nyílt fenyegetés-e ez a selyem négyszög mindaz ellen, amit ő és társai mindaddig kezük munkájával létrehoztak? A kalózok - mert most már kétségtelen, hogy a brigg matrózai kalózok - talán már jártak is a szigeten. Máskülönben ugyan miért vonták volna föl kikötés előtt a lobogójukat? Lehetséges, hogy korábban néhányszor már partra is szálltak itt, és számos, mindmáig fölfoghatatlan, sajátos eseménynek éppen ez a magyarázata? Talán egy-két cinkosuk bujkál a sziget valamelyik földerítetlen fertályán, és most arra készül, hogy kapcsolatba lépjen cimboráival?

Efféle kérdések rajzottak Cyrus Smith agyában, a választ egyikre sem tudta, csak némán töprengett; annyit azonban mindenképpen sejtett, hogy a brigg jövetele igen súlyosan veszélyezteti a telep helyzetét.

Mindazonáltal ő is, bajtársai is szilárdan elhatározták, hogy végsőkig ellenállnak. Vajon többen vannak-e náluk ezek a kalózok, és jobbak-e a fegyvereik? - milyen fontos volna tudni mindezt! Igen ám, csakhogy miképpen férkőzzenek a közelükbe?

Leszállt az éj. Ellobbantak a nap utolsó sugarai, és a visszfényüktől derengő újhold is eltűnt az égalj ködei közt. Mély sötétségbe burkolódzott a sziget és a tenger. A horizonton gomolygó tarjagos, fekete felhőkön nem szüremlett át a leghalványabb fénycsillám sem. Alkonyatkor a szél is teljességgel elcsitult. Egyetlen levél sem rezzent a fákon, egyetlen hullám sem loccsant a fövényen. A hajót is elnyelte a homály, lámpásait, úgy látszik, fényellenzőkkel födték a kalózok; a telepeseknek sejtelmük sem lehetett, hogy merre jár, sőt azt sem tudhatták, egyáltalán a sziget közelében cirkál-e még.

- Eh! Ki tudja? - fortyogott Pencroff. - Lehetséges tán, hogy ez az átkozott kalózteknő éjjel is folytatja útját, és pitymallatkor már hűlt helyét sem leljük?

A tengerész megjegyzésére, mintegy válaszképpen, hirtelen vakító fény villant a nyílt tengeren, és kisvártatva ágyúdörej rázkódtatta meg a levegőt.

A hajó tehát még az öbölben tartózkodik, és nyilvánvaló: ágyú is van a fedélzetén.

A fény fölvillanása és a zörej közt hat másodperc telt el.

A brigg eszerint körülbelül ötnegyed mérföldnyire lehetett a parttól.

Nemsokára lánccsörgés is hallatszott: a horgonylánc csikorogva gördült alá a hajóorr nyílásán.

A hajó kikötött a Gránitpalota előtt!

 

MÁSODIK FEJEZET

Megbeszélés - A telepesek sejtelmei - Ayrton javaslata - A telepesek elfogadják a javaslatot -
Ayrton és Pencroff a Menedék-zátonyon - A Norfolk-szigeti fegyencek - Mit forralnak
a gazemberek? - Ayrton hősies vállalkozása - Ayrton visszat
ér - Hatan ötven ellen

Most már semmi kétségük sem lehetett a kalózok szándékait illetőleg. Hajójuk horgonyt vetett, kurta távolságra a szigettől, nyilvánvaló tehát, hogy a legénység másnap csónakon partra akar szállni.

Cyrus Smith és társai tettre készen várták a támadást; de bármilyen elszántak voltak is, nem feledkezhettek meg az óvatosságról. Hiszen lehet, hogy a kalózok éppen csak partra szállnak, de nem hatolnak a sziget belsejébe, s ebben az esetben a telepesek talán még titokban tarthatják ittlétüket. Valóban föltételezhették, a kalózok csak ivóvizet akarnak meríteni a Hála-folyóból, s azért nem látszott képtelenségnek, hogy a torkolattól másfél mérföldnyire vert híd és a Kéményben berendezett műhely elkerüli a figyelmüket.

De vajon miért tűzték ki azt a fekete zászlót a brigg árbocrúdjára? Miért ágyúztak? Alighanem merő kérkedésből vagy pedig a sziget birtokbavételének jeléül! Cyrus Smith annyit már mindenesetre megtudott, hogy félelmetesen fölfegyverzett hajóval állnak szemben. Mármost mivel válaszolhatnak a kalózok ágyútüzére a Lincoln-szigeti telepesek? Legföljebb néhány puskalövéssel.

- Mindazonáltal - jegyezte meg Cyrus Smith -, az bizonyos, hogy mi itt a Gránitpalotában bevehetetlen helyen vagyunk. Az ellenség nem fedezheti föl a víznyelő nyílását, hiszen azt nád és egyéb növényzet borítja, következésképpen semmiképpen sem nyomulhatnak be a kalózok a Gránitpalotába.

- De a szántóföld, a konyhakert, a baromfiudvar, a karám! - hördült föl Pencroff, és dühösen toppantott. - Néhány óra alatt földúlhatnak és letarolhatnak mindent!

- Mindent, Pencroff - bólintott a mérnök -, mi pedig semmilyen módon nem gátolhatjuk meg ebben őket...

- Vajon sokan vannak-e? Ez itt a bökkenő! - mondta ekkor az újságíró. - Ha csak tucatnyian vannak, akkor föl tudjuk tartóztatni őket, de ha negyvenen vagy talán ötvenen is, akkor...

- Smith úr - szólalt meg ekkor Ayrton, és közelebb lépett a mérnökhöz -, engedélyt adna-e, hogy megkíséreljek valamit?

- Éspedig mit, barátom?

- Azt, hogy közel férkőzzek a hajóhoz, és kikémleljem a legénység létszámát.

- De Ayrton... - felelte habozva a mérnök - ön ezzel az életét kockáztatja...

- Miért ne kockáztassam, uram?

- Mert ez több, mint amennyi a kötelessége.

- Nekem többet is kell tennem, mint amennyi a kötelességem - felelte Ayrton.

- A ladikkal akar a hajóhoz evezni? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Nem, uram, úszva akarok odajutni. A pirog csak akadályozna, egyszál magamban könnyebben átsiklom a veszélyes pontokon.

- Tisztában van vele, hogy a brigg ötnegyed mérföldnyire áll a parttól? - kérdezte Harbert.

- Jó úszó vagyok, Harbert úr.

- Ismétlem: az életével játszik - mondta a mérnök.

- Bánom is én - felelte Ayrton. - Én ajándékként kérem öntől az engedélyt, Smith úr. Így talán megint emberré válok a saját szememben!

- Menjen hát, Ayrton - válaszolta a mérnök, mert érezte, hogy a visszautasítás mélyen elszomorítaná a jó útra tért egykori fegyencet.

- Én elkísérem önt - jelentette ki Pencroff.

- Nem bízik bennem?! - kiáltott föl Ayrton.

Majd alázatosan fejet hajtva, ezt suttogta:

- Jaj nekem!

- Dehogynem, dehogynem! - szólt közbe erélyesen Cyrus Smith. - Erről szó sincs, Ayrton! Pencroff egyáltalán nem gyanakszik önre! Félreértette szavait.

- Persze hogy félreértett - bizonygatta a tengerész -, éppen csak a zátonyig akarom elkísérni, Ayrton. Hiszen ha nem is valószínű, mégis megeshetett, hogy valamelyik gazfickó észrevétlenül partra szállt: ha ketten vagyunk, megakadályozhatjuk, hogy vészjellel riassza cimboráit. Én majd a zátonyon várakozom, Ayrton pedig egyedül úszhatik a hajóra, ha már erre vállalkozott...

Ebben hát megegyeztek, Ayrton meg fölkészült az indulásra. Terve vakmerő volt, de sötét éjszaka lévén, sikerrel kecsegtetett. Ha Ayrton észrevétlenül eljut a hajóig, akkor fölkapaszkodhatik akár a horgonyláncon, akár valamilyen tatról lelógó kötélen, megszámlálhatja, hányan vannak a kalózok, és kipuhatolhatja szándékaikat is.

Ayrton és Pencroff társaik kíséretében leereszkedtek a partra. Ayrton meztelenre vetkőzött, és zsírral kente be a testét, hogy kevésbé dermessze meg a víz hidege. Hiszen valószínű, sőt úgyszólván kétségtelen, hogy órák hosszat lesz kénytelen a tengerben tartózkodni.

Pencroff és Nab ezalatt elment a pirogért, amely százlépésnyire, a Hála-folyó torkolatában pihent, és mire visszaértek, Ayrton már útra készen állt.

A telepesek pokrócot vetettek Ayrton vállára, s búcsúzóul sorban megszorították a kezét.

Ayrton és Pencroff ladikba szállt.

Éjjel fél tizenegy lehetett, amikor mindketten eltűntek a vaksötétben. Társaik a Kéménybe vonultak, hogy ott várakozzanak reájuk.

Ayrton és Pencroff könnyen átkelt a csatornán, és a kéregnaszád hamarosan kikötött a zátonynak a szigettel szemközti szegélyén. Óvatosan léptek partra, mert nem tudhatták, nem kóborol-e arra valamelyik kalóz. Alaposabb körültekintés után azonban bizonyosra vehették, hogy a kis sziget teljesen elhagyatott. Ayrton tehát, Pencroff kíséretében, sietős léptekkel átvágott a zátonyon, seregestül rebbentve föl a sziklaüregekben fészkelő, riadozó madarakat; majd habozás nélkül tengerbe vetette magát, és zajtalanul úszott a hajó felé, amelynek a fedélzetén időközben fényt gyújtottak, s ez elárulta pontos helyét.

Ami Pencroffot illeti, ő a part egyik beszögellése mögé húzódott, és ott várt társa visszatértére.

Ayrton pedig erős karcsapásokkal úszott, és olyan vigyázatosan siklott a víztükrön, hogy nyomában a tenger még fodrot sem vetett. Éppen csak a fejét emelte ki a hullámokból, és szemét a brigg sötét tömegére meresztette, amelynek fényei visszacsillantak a habokon. Semmi egyébre sem gondolt, csak a kötelességére, társainak tett ígéretére, nem törődött a veszéllyel, pedig az nemcsak a hajó fedélzetén lesett reá, hanem ott, a vízben is, hiszen azon a tengerszakaszon valósággal nyüzsögtek a cápák. Ayrton az áramlat sodrába került, és gyorsan távolodott a parttól.

A kalózok nem látták, nem hallották Ayrton közeledését, aki félóra múltán elérte a hajót, és fél kézzel megkapaszkodott az ormányárboc lecsüngő kötelében. Mély lélegzetet vett, átlendült a horgonyláncra, fölhúzódzkodott, és sikerült megragadnia az orrtőke nyúlványához erősített vitorlakötél végét. Néhány matróznadrág száradt ott. Egyet magára öltött. Aztán keményen megvetette a sarkát, és hallgatódzott.

A brigg legénysége még nem aludt. Éppen ellenkezőleg. Beszélgettek, énekeltek, nevetgéltek. Káromkodással fűszerezett mondatok ütötték meg Ayrton fülét:

- Jó fogás volt ez a brigg!

- Bizony, jó gyors hajó ez a Speedy![99] Megérdemli a nevét!

- Hiába lohol utána az egész Norfolk-szigeti hajóhad! Bottal üthetik a nyomát!

- Éljen a kapitány!

- Éljen Bob Harvey!

Képzelhetjük, mi játszódott le Ayrton lelkében ennek a beszédtöredéknek a hallatára! Tudnunk kell ugyanis, hogy az egykori fegyenc Bob Harveyban egyik ausztráliai cimboráját ismerte föl, egy vakmerő tengerészt, aki látnivalóan tovább folytatta bűnös ármánykodásait. A brigg eredetileg a Sandwich-szigetek[100] felé tartott, Bob Harvey és társai a Norfolk-sziget táján ütöttek rajta: fegyvert, lőszert, szerszámot, hajózási műszereket bőven találtak raktáraiban. A banda megtelepedett a hajón, s a fegyencekből lett bitang kalózok azóta a Csendes-óceánon portyáznak, hajókat rombolnak, matrózokat mészárolnak, könyörtelenebbül maguknál a maláj tengeri rablóknál is!

A fegyencek nyakló nélkül vedeltek, és nagy hangon kérkedtek hőstetteikkel; Ayrton pedig a következőket értette meg beszédükből:

A Speedy mostani legénysége teljes egészében a Norfolk-szigeti fegyenctelepről szökött angol rabokból áll.

Lássuk, milyen is az a Norfolk-sziget.

Ausztráliától keletre kicsiny, alig hat mérföld kerületű sziget fekszik a déli szélesség huszonkilencedik fokának második percén és a keleti hosszúság százhatvanötödik fokának negyvenkettedik percén; közepén a Pitt-hegynek nevezett magaslat emelkedik ezerszáz lábnyira a tenger színe fölé. Ez a Norfolk-sziget; szigorított fegyenctelep, oda száműzik Anglia legmegátalkodottabb gonosztevőit. Ötszáz fegyenc tölti büntetését ebben a táborban, irgalmatlan fenyítéssel szorítják őket vasfegyelemre; felügyeletüket százötven katona és százötven hivatalnok látja el, élükön a sziget kormányzójával. A Norfolk-szigeti gonosztevőknél gyalázatosabb gyülevész csürhe nehezen képzelhető el! Néhanapján - de csak hébe-hóba -, noha megkülönböztetett éberséggel őrzik őket, megesik, hogy néhány jómadárnak sikerül kereket oldania, megkaparintania egy-egy hajót, és elmenekülnie rajta a polinéziai szigetek valamelyikére.

Ezt tették Bob Harvey és cinkosai is. Annak idején maga Ayrton szintén ezt forgatta a fejében. Bob Harveyék elfoglalták a Norfolk-sziget közelében horgonyzó Speedy nevű kétárbocost; legénységét fölkoncolták, s a kalózhajóvá lett brigg azóta, kerek egy esztendeje, a csendes-óceáni vizeken kalandozik, Bob Harvey parancsnoksága alatt, aki - Ayrton jól ismerte valamikor - kapitányként szolgált egy tengerjáró hajón, és most kalózvezér lett belőle!

A szökött fegyencek legtöbbje a hajófaron levő tatház közös helyiségében tartózkodott; de néhányan kisebb csoportokban a fedélzeten álldogáltak, és fennhangon beszélgettek.

A diskurálás - mialatt nagyokat húztak a butykosokból - harsány kurjongatás közepette folyt, és Ayrton megtudta, hogy a Speedyt csupán a véletlen vetette a Lincoln-sziget vidékére. Bob Harvey még sohasem járt itt, de amikor megpillantotta a térképeken nem szereplő, ismeretlen földet, úgy döntött: ha megfelel a célnak, ezt a szigetet választja a brigg állandó kikötőjéül - ahogy ezt Cyrus Smith mindjárt kezdetben gyanította.

Ami a Speedy sudárárbocán lobogó fekete zászlót és a fedélzetről leadott ágyúlövést illeti, a kalózok merő hivalkodásból tüntettek ezekkel: a hadihajók példáját utánozták, tudván, hogy azok ágyúlövéssel jelzik a lobogó bevonását. Nem jeladásnak szánták hát az ágyúlövést, hiszen a Norfolk-szigeti szökevényeknek semmiféle kapcsolatuk sem volt a Lincoln-szigettel.

A telepesek birodalmát tehát roppant veszély fenyegette. Kétségtelen, hogy a sziget - könnyen hozzáférhető édesvizével, kikötőjével, a telepesek által kiaknázott sokféle természeti kincsével, jól fölszerelt Gránitpalotájával - eszményi menedék lenne a fegyencek számára; kezükben pompás búvóhellyé válnék, és mivel senki sem tud a létezéséről, talán hosszú időkre is tökéletesen biztosítaná büntetlenségüket. Az is nyilvánvaló, hogy a kalózok nem kímélnék meg a telepesek életét: Bob Harvey és bűntársai habozás nélkül, irgalmatlanul legyilkolnák őket. Cyrus Smithnek és övéinek még menekülésre vagy elrejtőzésre se lenne módjuk, hiszen ha a kalózoknak az a szándékuk, hogy a szigeten üssék föl főhadiszállásukat, akkor a legénység néhány tagja a berendezkedési munkák elvégzése végett még akkor is a szigeten marad, ha a Speedy időközben portyázásra indul. Nincs tehát más lehetőségük: szembe kell szállniok ezekkel a könyörületre sem érdemes, nyomorult gazemberekkel, és - bármilyen eszközzel is - utolsó szálig elpusztítani őket.

Így gondolkozott Ayrton, és tudta, hogy Cyrus Smith maga is osztaná nézetét.

De hát lehetséges-e az ellenállás és végső fokon a győzelem? Ez a brigg fegyverzetétől és a legénység létszámától függ.

Ayrton eltökélte magában, hogy erről bármi áron tudomást szerez; amint elcsitult lassanként a rikoltozás, és a fegyencek jó része mély, részeg álomba merült, Ayrton tétovázás nélkül fölóvakodott a Speedy fedélzetére, ahol a lámpások sorra kihunytak, és átláthatatlan sötétségben hagyták a hajót.

Fölhúzódzkodott az úgynevezett bugdálókötélre, onnan az ormányárbocra, és máris ott állt a brigg első fedélzetén. Itt is, ott is kalózok aludtak a deszkapadlaton, Ayrton fesztelenül elsurrant köztük; körülkémlelte a hajót, és megállapította, hogy a Speedynek négy ágyúja van; mindegyik nyolc-tíz fontos golyók kilövésére alkalmas. Azt is megfigyelte, hogy az ágyúk hátultöltők. Vagyis könnyen kezelhető, félelmetes hatású, újszerű fegyverek.

Ami a fedélzeten heverő embereket illeti, a számuk mintegy tízre rúghatott, a többség azonban, a legénység zöme föltehetőleg a brigg belsejében tért nyugovóra: Egyébiránt a beszélgetés zajából ítélve Ayrton úgy vélte, hogy körülbelül ötvenen lehetnek. A Lincoln-sziget hat telepeséhez viszonyítva hatalmas túlerő! Ám végül is - hála Ayrton buzgalmának - Cyrus Smith mérnököt nem éri meglepetés, tudomására jut, mekkora ellenséges erő támad rájuk, és megteheti a szükséges intézkedéseket.

Most tehát nem maradt Ayrtonnek egyéb tennivalója, mint hogy visszatérjen bajtársaihoz, és számot adjon nekik, mit tapasztalt vállalkozása során; már készült is, hogy visszalopóddzék a brigg orrába, s onnan a tengerbe ereszkedjék.

Ő azonban - mint mondotta volt - csakugyan többet akart tenni, mint amennyit a kötelesség parancsol, s ekkor hősies ötlet villant föl az agyában. Úgy döntött, hogy élete föláldozásával megmenti a szigetet és telepeseit. Hiszen nyilvánvaló, hogy Cyrus Smith és társai nem állhatnak ellen sokáig az ötven, állig fölfegyverzett martalóc támadásának, mert azok - akár úgy, hogy erőszakosan, rohammal benyomulnak a Gránitpalotába, akár úgy, hogy ostromzárat vonnak köréje, és védőit kiéheztetik - mindenképpen legyűrik őket. Elképzelte, hogyan hányják koncra ezek a könyörtelen banditák a telepeseket, az ő megmentőit, akik ismét embert faragtak belőle, visszaadták a becsületét, akiknek az életét köszönheti - és már látta is lelki szemével, mint semmisül meg kezük minden alkotása, hogyan válik a sziget kalózok búvóhelyévé! Azt mondta magában, hogy ő, Ayrton a legfőbb oka a bajnak, hiszen egykori bűntársa, Bob Harvey végül is csak azt valósítja most meg, amit ő annak idején kitervelt - s ekkor egész valóját borzadály járta át. Ellenállhatatlan kényszer ösztökélte, hogy az egész brigget, mindenestül, utasaival együtt a levegőbe röpítse! Ő maga is ott pusztul a robbanáskor, de legalább teljesítette kötelességét!

Ayrton nem habozott. Tudta, hogy a lőporkamra mindig a hajók hátsó részén található; nem nehéz rábukkanni. Puskapor pedig nem hiányozhat efféle rabló szándékkal portyázó hajóról; egyetlen szikra kell tehát csupán, hogy a brigg egy szempillantás alatt ízekre szakadjon.

Ayrton óvatosan osont a fedélközbe; a padlón egymás hegyén-hátán feküdtek az alvók: nem egészséges álom nyomta el őket, hanem az ittasság mámora. A főárboc tövében lámpás égett; körülötte fegyverállvány, rajta pisztolyok, puskák.

Ayrton leakasztott a fegyverállványról egy pisztolyt, és megállapította, hogy töltve van, és gyújtócsappantyúja is jól működik. Romboló szándéka megvalósításához nem is volt szüksége egyébre... A hajó fara felé settenkedett, hogy a tatházban levő közös hálóhelyiség alá jusson: ott kell lennie a lőporkamrának.

A fedélközön vágni lehetett volna a sötétséget, Ayrton csak nagy üggyel-bajjal botorkált előre, néha bele is botlott egy-egy éberebb álmú fegyencbe. Ebből aztán parázs káromkodás, rugdosódás származott. Ayrton nemegyszer kénytelen-kelletlen félbe is hagyta lopakodását. Végül azonban mégiscsak eljutott a hátsó hajószakaszt elrekesztő közfalhoz, s ajtót talált rajta: az alighanem egyenest a lőporkamrába nyílt.

Föl kellett feszítenie az ajtót; munkához látott. Nehéz feladat volt zaj nélkül elvégezni ezt a munkát, mert az ajtóról lekellett vernie a lakatot. De Ayrton izmos markában fölpattant a lakat, s az ajtó föltárult...

Ebben a pillanatban súlyos kéz nehezült Ayrton vállára.

- Mit keresel itt? - kérdezte egy kemény hang; magas termetű férfi állt Ayrton mögött, kiegyenesedett a homályban, és lámpását hirtelen Ayrton arcához emelte.

Ayrton hátraugrott. A lámpás fölvillanó fényében fölismerte Bob Harveyt, egykori cinkosát, ő viszont nem ismerhette föl a hosszú évek óta halottnak hitt Ayrtont.

- Mit keresel itt? - ismételte meg a kérdést Bob Harvey, és övénél fogva megragadta Ayrtont.

Ayrton azonban, válasz helyett, hevesen ellökte magától a kalózkapitányt, és be akart ugrani a lőporkamrába. Egyetlen pisztolylövés a puskaporos hordók közé, és mindennek vége!...

- Ide, fiúk! - ordította Bob Harvey.

Két-három kalóz fölriadt a kapitány hangjára, talpra ugrottak, és rávetettek magukat Ayrtonre, hogy leteperjék. Ayrton izmaival azonban nem mérkőzhettek, kitépte magát a kezükből. Két lövés dörrent, két fegyenc összerogyott; valaki azonban feléje döfött a tőrével, Ayrton nem bírta kivédeni a szúrást, amely a válla húsába hatolt.

Ayrton belátta, hogy tervét már nem válthatja valóra. Bob Harvey időközben becsapta a lőporkamra ajtaját, a fedélközön pedig mozgolódás indult, ami arra utalt, hogy a kalózok tömegestül ébredeznek. Ayrton szabadulni akart, hogy Cyrus Smith oldalán harcolhasson. Nem tehetett mást, mint hogy menekülésre fogja a dolgot!

De vajon lehetett-e még megfutamodnia? Kétségesnek látszott; Ayrton azonban elhatározta, ha törik, ha szakad, visszatér társaihoz.

Négy töltény maradt még a pisztolyában. Két lövés dörrent, Ayrton az egyiket Bob Harveynek szánta, a golyó azonban célt tévesztett, vagy legalábbis nem talált súlyosan; az ellenség viszont meghátrált, Ayrton tehát élt ezzel az alkalommal, és a hátsó lépcső felé iramodott, hogy följusson a brigg fedélzetére.

Rohantában pisztolya agyával szétzúzta a lámpás üvegjét, s ettől mély sötétség borult a fedélközre, ami igencsak megkönnyítette menekülését.

A zajra a fedélzeten alvó kalózok közül is többen fölriadtak, ketten-hárman éppen abban a pillanatban dülöngéltek le a lépcsőn. Ekkor sütötte el Ayrton ötödször a revolverét, s az egyik lefelé botorkáló élettelenül hemperedett a lépcső tövébe, a többi pedig sietve félrehúzódott az útból; egyáltalán nem értették, mi történik odalenn. Ayrton két hatalmas szökkenéssel a brigg fedélzetén termett, és három másodperc múlva - miután utolsó töltényét belelőtte az arcába annak a kalóznak, aki nyakon akarta ragadni - átugrotta a hajó párkányát, és a tengerbe vetette magát.

Hatfonalnyit sem úszott, máris úgy záporoztak körülötte a golyók, akár a jégeső.

Képzelhetjük, micsoda izgalom fogta el a brigg fedélzetén fölcsattanó lövések hallatán a zátony sziklái mögött lapuló Pencroffot és a Kéményben rejtőzködő Cyrus Smitht, Gedeon Spilettet, Harbertet és Nabet! A mérnök és társai, lövésre készen tartott puskával, kirohantak a fövénysávra, hogy fegyveresen verjenek vissza minden támadást.

Pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a kalózok rajtakapták és felkoncolták Ayrtont, sőt Cyrus Smithék azt sem tartották lehetetlennek, hogy a nyomorultak az éj leple alatt partraszállást kísérelnek meg a szigeten!

Félóra telt el halálos aggodalomban. A fegyverdurrogás mindazonáltal csakhamar megszűnt, de nem bukkant föl sem Ayrton, sem Pencroff. Talán már el is foglalták a zátonyt a kalózok? Nem kellene-e azonnal Ayrton és Pencroff segítségére sietniök? Igen ám, de hogyan jussanak át a zátonyra? A dagály éppen tetőzik, a csatornán keresztülgázolni sehol sem lehet. A pirog a túlparton van! Gondolhatjuk, milyen szörnyű nyugtalanság lett úrrá Cyrus Smithen és bajtársain!

Végül is éjfél után fél egy óra tájt a fövényparthoz pirog közeledett, s benne két férfi ült. Az egyik Ayrton volt - csak könnyebben sérült meg a vállán -, a másik pedig Pencroff, aki ép és sértetlen maradt; barátaik mindkettőjüket kitárt karral fogadták.

Mindenekelőtt valamennyien behúzódtak a Kéménybe. Odabenn Ayrton elbeszélte a történteket, és nem titkolta azt sem, hogy levegőbe akarta röpíteni a brigget, és meg is kísérelte valóra váltani tervét.

Valamennyiük keze egyszerre nyúlt Ayrton jobbja után; Ayrton egyébiránt nem titkolta, milyen súlyos a helyzet. A kalózok fölneszeltek. Megtudták, hogy a Lincoln-sziget lakott. Nyilvánvaló, hogy ezek után csakis nagy számú és állig fölfegyverzett csapattal szállnak partra. Nem kímélnek majd senkit és semmit. Ha a telepesek a markukba jutnak, nem várhatnak irgalmat tőlük!

- Legyen! Meghalunk, de nem adjuk olcsón az életünket! - mondta az újságíró.

- Gyerünk haza, és legyünk résen! - felelte a mérnök.

- Van-e egyáltalán valamilyen esélyünk, hogy kimászunk ebből a csávából? - kérdezte a tengerész.

- Van, Pencroff.

- Hm... Hatan ötven ellen?!

- Igen, hatan!... Ha csak nem számítjuk...

- Kit? - kérdezte Pencroff.

Cyrus Smith nem válaszolt, de keze az égre mutatott.

 

HARMADIK FEJEZET

Fölszakad a köd - A mérnök utasításai - Három őrhely a parton - Ayrton és Pencroff -
Az első csónak - A második és a harmadik - A zátonyon - Hat fegyenc a szigeten! - A brigg
fölszedi horgonyát - A  S p e e d y  lövedékei - Kétségbeejtő helyzet - Váratl
an fordulat

Az éjszaka minden zavaró mozzanat nélkül telt el. A telepesek éberen vigyáztak, és nem hagyták el kéménybeli őrhelyüket. A kalózok nem tettek semmilyen partraszállási kísérletet. Amióta az Ayrtonnek szánt utolsó puskalövések is elhangzottak, nemcsak hogy fegyverropogás, hanem még legkisebb nesz sem árulta el a brigg jelenlétét a szigetszegély közelében. A telepesek már-már úgy vélték, a brigg fölszedte horgonyait, és eltakarodott erről a vidékről, abban a hiszemben, hogy túlerővel áll szemben.

Semmi efféle nem történt azonban, s amikor pirkadni kezdett, a telepesek megpillantották a hajó elmosódott körvonalait a ködfátyolos hajnali derengésben. A Speedy tehát maradt!

- Nos, barátaim - mondta ekkor a mérnök -, úgy rémlik, nem árt foganatosítanunk néhány óvintézkedést, mielőtt még teljesen fölszakad a köd. Egyelőre ugyanis elrejt bennünket a kalózok szeme elől, és bármit tehetünk, nem keltjük föl vele a figyelmüket. A legfontosabb mindenekelőtt az, hogy elhitessük a fegyencekkel: mi vagyunk számbeli fölényben, és következésképpen könnyűszerrel kivédünk minden támadást. Azt óhajtom javasolni tehát, hogy oszoljunk három csoportra; az egyik álljon őrt itt, magában a Kéményben, a másik álljon lesbe a Hála-folyó torkolatánál. Ami a harmadikat illeti, úgy hiszem, legjobb, ha a zátonyon helyezkedik el, hogy onnan akadályozza meg vagy legalábbis késleltesse a partraszállási kísérletet. Nekünk két karabély és négy puska áll rendelkezésünkre. Valamennyiünknek jut tehát fegyver, és minthogy puskaporunk és golyónk is van elég, a lőszerrel nem kell takarékoskodnunk. A kalózok puskagolyóitól nem kell tartanunk, sőt még a brigg ágyúlövedékeitől sem. Mi kárt tehetnének szikláinkban? Csak robbanólövedékek okozhatnának jóvátehetetlen rombolást a Gránitpalotában, a kalózoknak azonban eszükbe sem jut majd, hogy ilyenekkel ostromolják, hiszen mi sem tüzelünk rájuk a Gránitpalota ablakaiból. Az egyetlen, amitől félhetünk, a kézitusa, hiszen a fegyencek létszáma sokszorosa a mienkének. Ezért kell hát megakadályoznunk minden partraszállási kísérletet, - mutatkoznunk azonban nem szabad előttük. Ne takarékoskodjunk hát a lőszerrel. Tüzeljünk sokat, de célozzunk pontosan. Mindegyikünknek nyolc-tíz ellenséggel kell végeznie, és végzünk is velük!

Cyrus Smith világosan körvonalazta a helyzetet, és mindvégig a leghiggadtabb hangon beszélt, mintha csak valamilyen hétköznapi munkára adna utasításokat, nem pedig élethalálharcot vezényelne. Bajtársai egyetlen szó ellenvetése nélkül elfogadták javaslatait. Valamennyiüknek igyekezniök kellett, hogy elfoglalják őrhelyüket, mielőtt teljesen szétfoszlik a köd.

Nab és Pencroff hazasiettek a Gránitpalotába, és elhozták a szükséges lőszert. Gedeon Spilett és Ayrton, a telep legjobb céllövői, egy-egy finom művű, csaknem mérföldes hordtávú karabélyt kaptak. A négy puskát Cyrus Smith, Nab, Pencroff és Harbert szétosztotta maguk közt.

Az őrállásokat a következőképpen rendezték el:

Cyrus Smith és Harbert a Kéményben maradnak, mert onnan nagy területen, a Gránitpalota lábánál kezdődő széles félkörívben szemmel tarthatják a fövénysávot.

Gedeon Spilett és Nab a sziklák közé rejtőznek, a Hála-folyó torkolatánál - miután fölvonták a hidat és a pallókat -, és ebből a lesállásból akadályozzák meg, hogy csónak hatoljon be a folyó medrébe, vagy kikössön a túlparton.

Ami Ayrtont és Pencroffot illeti, vízre bocsátják a pirogot, átkelnek a csatornán, és külön-külön őrhelyet foglalnak el a zátonyon. Ilyen módon a négy különböző pontról eldördülő puskalövések azt a tévképzetet kelthetik a fegyencekben, hogy a szigetet nagy számú védősereg oltalmazza végsőkig elszántan.

Ha azonban a gonosztevőknek mégiscsak sikerülne partra szállniok, vagy pedig valamelyik csónakjuk a briggről bekerítéssel fenyegetné a telepeseket, akkor Pencroff és Ayrton visszatér a pirogon a szigetszegélyre, és a leginkább veszélyeztetett pontra siet.

Mielőtt elfoglalták volna lesállásaikat, a telepesek még egyszer kezet szorítottak egymással. Pencroff úrrá lett érzelmein, és legyűrte fölindulását, megölelte Harbertet - szíve gyermekét! - aztán ki-ki elindult az őrhelyére.

Néhány pillanat múltán Cyrus Smith és Harbert az egyik, az újságíró és Nab a másik irányban eltűntek a sziklák mögött, öt perccel utóbb pedig Ayrton és Pencroff szerencsésen átkeltek a csatornán, partra léptek a zátonyon, és elrejtőztek a kis sziget keleti szélének egy-egy sziklahasadékában.

Egyiküket sem vehette észre senki, hiszen ők maguk sem láttak többet a párák közt, mint a brigg homályos körvonalait. Reggel fél hétre járt az idő.

A légkör magasabb rétegeiben lassacskán szakadozni kezdett a köd, s a brigg árbocainak gombja apródonként kibukkant a sűrű fehérségből. Egy ideig még vaskos pamacsok hömpölyögtek a tenger színén; aztán szél kerekedett, és egykettőre szétoszlatta a ködgomolyokat.

A Speedy teljes egészében kibontakozott előttük; két horgony tartotta, orrával északnak fordult, farának bal felét mutatta a sziget felé. Cyrus Smith annak idején jól becsülte föl a távolságát, nem állt messzebb a parttól ötnegyed mérföldnél.

A baljós lobogó ott lengedezett a tatárboc vitorlarúdján.

A mérnök távcsövén át jól láthatta, hogy a brigg tüzérsége, a négy fedélzeti üteg a sziget felé irányul. Szemlátomást készen vártak, hogy az első jelre lőni kezdjék a partszakaszt.

A Speedy azonban egyelőre néma maradt. Vagy harminc kalóz járkált föl s alá a fedélzeten. Néhányan a tatház tetejéről nézelődtek; ketten pedig a főárboc sudárának keresztrúdján kapaszkodtak meg, s látcsövükkel onnan fürkészték feszült figyelemmel, moccan-e valami gyanús a szárazföldön.

Annyi bizonyos: Bob Harvey és legénysége csak igen nehezen adhatott számot magának arról, ami éjszaka történt a brigg fedélzetén. Vajon sikerült-e megmenekülnie golyóik elől annak a félmeztelen férfinak, aki előbb fölfeszítette a lőporkamra ajtaját, aztán dulakodni kezdett támadóival, végül hatszor rájuk sütötte a pisztolyát, és egyiküket megölte, kettőjüket pedig megsebesítette? Sikerült-e úszva kivergődnie a partra? Honnan jött? Mit keresett a hajón? Csakugyan abban törte a fejét - amint Bob Harvey vélte -, hogy levegőbe röpítse a brigget? Mindezek a kérdésék bizonyára alaposan összekuszálták a fegyencek gondolatait. Az iránt azonban semmi kételyük sem lehetett immár, hogy az ismeretlen sziget, amely előtt a Speedy horgonyt vetett, lakott terület, s azt is gyanítaniok kellett, hogy ott védekezésre kész település él. És mégis, sem a fövénysávon, sem a magaslatokon nem mutatkozott senki. A partvidék merőben kihaltnak látszott. Egy szó mint száz, emberi településnek nyomát sem lehetett rajta fölfedezni. Lakói talán a sziget belsejébe menekültek?

A kalózok főnöke minden bizonnyal föltette magában ezeket a kérdéseket, és óvatos rabló lévén, kétségkívül meg akarta ismerni előbb a helyi viszonyokat, mielőtt bandájával kimerészkedik a szárazföldre.

Másfél óra telt el, de egyelőre semmilyen jel nem vallott arra, hogy a brigg legénysége partraszállásra készül. Bob Harvey nyilvánvalóan tétovázott. Hiába fürkészte legjobb távcsöveivel a vidéket, a sziklák közt megbúvó telepesek egyikét sem fedezhette föl a hajóról, ez kétségtelen. Az sem igen látszott valószínűnek, hogy figyelmét fölkeltette volna a Gránitpalota ablakait és ajtaját álcázó és a kopár sziklafaltól elütő zöld ágak és iszalagok fonadéka. Valóban, hogyan is képzelhette volna, hogy valaki ilyen magasságban vág magának lakást a gránittömbbe? Az Unió-öböl kerületén, a Karom-foktól az Állkapocs-fokig semmi sem árulta el, hogy emberek élnek vagy egyáltalán élhetnek a szigeten. Nyolc óra tájt azonban a telepesek mégis észrevettek némi mozgolódást a Speedy fedélzetén. Az emelődaru csigára fűzött kötelei megfeszültek, s az egyik csónak a tengerre ereszkedett. Heten szálltak bele. Puskát hordtak; egyikük a kormányhoz ült, négy az evezőkhöz, kettő pedig a csónak orrába kuporodva, lövésre kész fegyverrel a kezében kémlelte a szigetet. Céljuk, semmi kétség, csupán annyi lehetett, hogy futólag földerítsék a terepet, partraszállásra nyilván nem gondoltak, mert abban az esetben bizonyára nagyobb erőket mozgósítanak.

A kalózok az árboc csúcsáig ellepték a vitorlafákat, onnan nyilván jól látták, hogy a szigetet zátony védi, s hogy azt körülbelül másfél mérföld szélességű csatorna választja el tőle. Cyrus Smith mindazonáltal a csónak útirányából ítélve, arra a meggyőződésre jutott, hogy a hét kalóz nem szándékozik beevezni a csatornába, hanem - érthető óvatosságból - a zátony külső szegélyét igyekszik megközelíteni.

A szűk sziklarések közt rejtőző Pencroff és Ayrton maguk is észrevették, hogy a csónak egyenesen feléjük tart, és arra vártak, hogy lőtávolba kerüljön.

A csónak rendkívül lassan, vigyázattal közeledett a parthoz. Evezői csak hosszú időközökben merültek a vízbe. A zátonyon lesben állók látták, hogy a csónak orrában gunnyasztó fegyencek egyike mérőónt lógat a tengerbe, azzal igyekszik megállapítani a Hála-folyó által vájt csatorna mélységét. Ez arra vallott, hogy Bob Harvey a briggel annyira szándékozik megközelíteni a partot, amennyire csak lehet. A hajó oldalkötélzetén vagy harminc kalóz kapaszkodott, és egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől a csónak mozdulatait; tekintetük a veszélytelen kikötésre alkalmas révet kutatta.

A csónak nem lehetett két kötélhossznyira sem a zátonytól, amikor hirtelen megállt. A kormánynál ülő kalóz a legkönnyebben megközelíthető partszakaszt akarta kikeresni.

Ebben a pillanatban két lövés dörrent. Kicsiny füstfelhő kavardult föl a zátony sziklái közül. A kormánynál ülő fegyenc és az, aki a mérőónt fogta a kezében, hanyatt vágódott, s a csónak aljára zuhant. Egyiküket Ayrton, másikukat Pencroff lövése találta el, szinte ugyanabban a másodpercben.

De a két lövéssel csaknem egyidejűleg sokkal hangosabb dörej hallatszott, fényes fehér füst villant föl a brigg oldalán, és ahol Ayrton és Pencroff rejtőzött, a szirtet ágyúgolyó érte; a találat szilánkokra repesztette a sziklát, de a két lövész egyikét sem sebesítette meg.

Eget verő káromkodás csapott föl a csónakból, amely tüstént újra megindult. A kormányos helyét azonnal elfoglalta valamelyik társa, és az evezők heves csapásokkal loccsantak a vízbe.

Ám a csónak éppenséggel nem a hajó felé igyekezett, amint a védők várták volna, hanem a zátony szegélye mentén haladt tovább, hogy megkerülje a kis sziget déli csúcsát. A kalózok megfeszített erővel húzták a lapátokat, hogy mennél hamarább lőtávolon kívül jussanak.

Öt kötélhossznyira közelítették meg a Gazdátlan Láda fokánál végződő parti beszögellést, aztán félkörben megkerülték a fokot, és a Hála-folyó torkolata felé tartottak, mindvégig a brigg ágyúinak védelme alatt.

Nyilvánvalóan az volt a szándékuk, hogy a torkolat felől hatoljanak be a csatornába, és hátba támadják a zátonyon őrködő telepeseket, akárhányan legyenek is, mert ezáltal azok két tűz - a csónak és a brigg össztüze - közé szorulnak, és helyzetük tarthatatlanná válik.

Negyedóra telt el, s eközben a csónak egyenletesen húzott a torkolat félé. Szárazon és vízen és levegőben teljes csönd, tökéletes nyugalom honolt.

Pencroff és Ayrton nyomban átlátott a szitán; tudták, hogy bekerítés fenyegeti őket, de azért nem hagyták el vártájukat, részint mert még nem akartak mutatkozni a támadók előtt, és nem akarták kitenni magukat a Speedy ágyútüzének, részint pedig a folyó torkolatánál rejtőző Nab és Gedeon Spilett, valamint a Kémény sziklatorlaszai közt lesben álló Cyrus Smith és Harbert beavatkozására számítottak.

Az első puskalövésektől számított huszadik percben a csónak nem egészén két kötélhossznyira a fövénysávtól, a Hála-folyó magasságába érkezett. Amint a dagály szokott hevességével zúdult elő a szűk tengerszorosból, a váratlan vízáradat a folyó felé sodorta a fegyenceket, és csak üggyel-bajjal, szívós lapátolással tarthatták csónakjukat a csatorna közepén. Amikor azonban a Hála-folyó torkolatánál lőtávolba értek, két puskagolyó köszöntötte őket, és két kalóz elterült a csónak alján. Nab és Spilett sem hibázta el a lövést.

Ekkor a brigg tüstént ágyúgolyót eresztett arra a pontra, ahol áruló puskaporfüst gomolygott, de ez a második lövedék sem ért el más eredményt, mint hogy kicsorbította néhány szikla csúcsát.

Pillanatnyilag már csak három fegyverbíró fegyenc ült a csónakban. Azt pedig az ár magával ragadta, és nyílsebesen sodorta a csatornában, Cyrus Smith és Harbert előtt; ők azonban úgy ítélték, hogy nincs lőtávolban, puskájuk tehát néma maradt; a fegyencek aztán megkerülték a zátony északi csücskét, és a még épkézláb két evezős a brigg felé igyekezett.

Mindeddig a telepeseknek nem adódott panaszra okuk. A játszma az ellenfél számára kezdődött rosszul; azoknak már négy halottjuk vagy súlyos sebesültjük volt, ők ellenben sértetlenek maradtak, és egyetlen golyót sem lőttek ki hiába. Ha a kalózok továbbra is ilyen módon folytatják a támadást, és a partraszállást ismét csónakon kísérlik meg, akkor a védők egyenként lepuskázhatják őket.

Mindebből kitetszik, hogy a mérnök rendelkezései hatékonyaknak bizonyultak. A kalózok méltán hihették, hogy nagy létszámú, jól fölfegyverzett ellenséggel akadt dolguk, amellyel nem bánnak el egykönnyen.

Félóra is beletelt, amíg a csónak - amelynek nyílt tengeri áramlattal szemközt kellett küszködnie - elérte a Speedyt. Irtózatos üvöltés támadt, amikor a sebesülteket fölcipelték a fedélzetre, és a kalózok háromszor-négyszer a szigetre ágyúztak, lövedékeik azonban nem okoztak semmilyen kárt.

Ám mintegy tucatnyi fegyenc - haragtól és talán még az előző esti tivornyától részegülten - a csónakba ugrott. Ugyanakkor a brigg másik csónakját is lebocsátották, és abban további nyolc ember helyezkedett el; az első csónak pedig már tartott is egyenesen a zátony felé, hogy előnyös állásukból kiszorítsa a telepeseket, a második viszont úgy manőverezett, hogy a Hála-folyó torkolatvidékét foglalhassa el erőszakkal.

A helyzet szemlátomást túlontúl veszélyessé vált Pencroff és Ayrton részére; belátták, hogy haladéktalanul vissza kell térniök a sziget biztonságosabb földjére.

Azt azért bevárták még, hogy az első csónak lőtávolba érjen, és két jól célzott golyóval sikerült is legénysége körében nagy zűrzavart támasztaniok. Pencroff és Ayrton azután elhagyták őrhelyüket, és úgy rohantak keresztül a zátonyon, ahogyan csak a lábuk bírta, szaladtukban még vagy tízszer elsütötték puskájukat, majd a parton beugrottak a pirogba, és épp akkorra keltek át a csatornán, amikor a második csónak elérte a zátony déli csúcsát; ezután sietve igyekeztek a Kémény felé, hogy abban találjanak fedezéket.

Alig csatlakoztak Cyrus Smithhez meg Harberthez, a zátonyt ellepték a kalózok: az első csónakbeliek partra ugráltak, és futva szétszéledtek mindenfelé.

Csaknem ugyanabban a pillanatban újabb puskalövések hallatszottak a Hála-folyó torkolata felől, ahová ekkor közeledett gyorsan a második csónak. Nyolc utasa közül kettőt halálosan megsebzett Gedeon Spilett és Nab golyója, maga a csónak pedig, amelyet az áradat föltartóztathatatlanul sodort a szirtek felé, szétzúzódott a Hála-folyó torkolatában. Hat kalóz azonban túlélte az összecsapást, fegyverüket fejük fölé emelték, hogy megóvják a víztől, és sikerült kilábalniok a folyó jobb partján. Ám aztán látván, hogy ott túlságosan éri őket az őrség tüze, hanyatt-homlok eliszkoltak a golyók hordtávolán túlra, a Gazdátlan Láda foka irányában.

Pillanatnyilag tehát így festettek a körülmények: a zátonyon tizenkét fegyenc tartózkodik, közülük bizonyára több is sebesült, a csónakjuk azonban még használható; hat kalóz partot ért a szigeten, a Gránitpalotába azonban nem juthatnak, mert csónak híján képtelenek átkelni a folyón, miután a telepesek már korábban fölvonták a csapóhidakat.

- Eddig jól ment minden! - lihegte Pencroff, amikor berontott a Kéménybe. - Eddig semmi baj, Cyrus úr! Ön is így gondolja?

- Én úgy vélem, hogy a harc rövidesen új arcot ölt, mert a fegyencek aligha olyan ostobák, hogy számukra ennyire kedvezőtlen feltételek közt folytassák az összecsapást - felelte a mérnök.

- Soha nem jutnak át a csatornán! - jelentette ki a tengerész. - Ayrton és Spilett úr karabélya föltartóztatja őket. Hiszen tudja, Cyrus úr, azok a karabélyok több mint egy mérföldnyire hordanak!

- Kétségkívül - felelte Harbert. - Csakhogy mit ér két karabély a brigg ágyúi ellen?

- Ugyan már, a brigg nincs a csatornában! - legyintett Pencroff.

- És ha odajön? - kérdezte Cyrus Smith.

- Képtelenség, hiszen azt kockáztatja, hogy zátonyra fut és elsüllyed!

- Nincs abban semmi képtelenség - szólt közbe ekkor Ayrton. - A fegyencek a dagály árhullámán könnyűszerrel behatolhatnak a csatornába, és apálykor legföljebb megfeneklik a hajó; akkor azonban, ha ágyúik össztüzet zúdítanak reánk, nem tarthatjuk tovább állásainkat...

- Ezer ördög és pokol! - hördült föl Pencroff. - Csakugyan, úgy rémlik, ezek a gazfickók kezdik fölhúzni a horgonyt!

- Talán arra kényszerülünk, hogy visszavonuljunk a Gránitpalotába? - kérdezte Harbert.

- Várjunk még! - felelte Cyrus Smith.

- De mi lesz Nabbel és Spilett úrral?... - aggodalmaskodott Pencroff.

- Alkalmas pillanatban ők is csatlakozhatnak hozzánk. Készüljön, Ayrton. Most az ön és a Spilett karabélyáé a szó...

Bizony, sejtelmük nagyon is igaznak bizonyult! A Speedy már vonta is föl a horgonyát, és ezzel nyilvánvalóvá lett ama szándéka, hogy megközelítse a zátonyt. A dagálynak még vagy másfél órája van a tetőzésig, áramlása azonban már megtört, a brigg tehát könnyen engedelmeskedik a kormánynak. Ami azonban azt illeti, hogy behatolhat-e a csatornába, Pencroff - Ayrtonnel ellentétben - úgy vélekedett: a hajó kapitánya nem meri megkísérelni ezt a veszélyes vállalkozást.

Eközben a zátonyt megszálló kalózok mind közelebb s közelebb nyomultak az innenső parthoz, és hovatovább már csak a csatorna választotta el őket a Lincoln-szigettől. Mivel pusztán csak puskákkal rendelkeztek, semmilyen kárt sem tehettek a telepesekben, akár a Kémény kövei közt rejtőzködtek, akár a Hála-folyó torkolatánál; azt viszont a kalózok nem tudták, hogy az őrség két tagjának is messze hordó karabélya van, ezért ők sem érezték magukat veszélyben. Még csak fedezék mögé sem húzódtak, egész bátorsággal járkáltak keresztül-kasul a zátonyon s annak innenső szegélyén.

Ez az önáltatás azonban rövid életűnek bizonyult. Ayrton és Gedeon Spilett karabélya megszólalt, és alighanem kellemetlen dolgokat mondott két fegyencnek, mert azok tüstént hanyatt vágódtak szavaik hallatára.

Fejveszett, általános lótás-futás kezdődött a zátonyon. Az életben maradt tíz kalóz még csak arra sem vesztegette idejét, hogy magával vigye sebesült vagy halott társait, hanem lélekszakadtából a zátony túlsó felére menekült, hanyatt-homlok csónakba ugrott, és kapkodó evezőcsapásokkal igyekezett vissza a hajóra.

- Nyolccal kevesebb briganti! - lelkendezett Pencroff. - Istókuccse, azt hinné az ember, hogy Gedeon Spilett és Ayrton hűséget fogadtak egymásnak, és csak egyszerre tüzelnek!

- Uraim - szólalt meg Ayrton, miközben újratöltötte karabélyát -, a helyzet komolyodik! A brigg indulni készül!

- A horgonylánc függőlegesen áll!... - kiáltotta Pencroff.

- Bizony, húzzák már föl a vasmacskát!

S valóban, már a horgonycsigához ütődő rúd csörgése is tisztán odahallatszott a szigetre, annak jeléül, hogy a hajó legénysége nekilátott a horgonylánc föltekeréséhez. A Speedy megmozdult, előbb csak az egyik horgonylánccal vontatta magát, majd amikor a vasmacskát föltépte az altalajból, a tengeráramlat sodrára bízta magát, úgy oldalazott a sziget felé. A szél a nyílt víz felől fújt; a fegyencek fölvonták a fővitorlát és a kis csúcsvitorlát, s a brigg mind közelebb s közelebb került a parthoz.

A Hála-folyónál és a Kéményben őrködő telepesek szótlanul figyelték a hajó hadmozdulatait; nem adtak magukról életjelt, ám azért bizonyos izgalom tartotta hatalmában őket. Tudták, iszonyú helyzetbe kerülnek a közvetlen közelről rájuk zúdított kartácstűzben, hiszen az ágyúlövéseket képtelenek kellőképpen viszonozni. Ilyen körülmények közt hogyan akadályozhatják meg, hogy a kalózok kikössenek a szigeten?

Cyrus Smith tökéletesen tudta mindezt, és azon töprengett, mit tegyen. Haladéktalanul elhatározásra kell jutnia. De hogyan döntsön? Zárkózzék be a Gránitpalotába? Ott hetekig, sőt talán hónapokig is állhatja az ostromot, hiszen otthonuk bőven el van látva élelmiszerrel. Igen, de mi lesz aztán?! A kalózok közben markukba kaparintják az egész szigetet, kényükre-kedvükre dúlják és fosztogatják, és csak idő kérdése, hogy végül is legyőzik a Gránitpalota foglyait.

Egyetlen esélyük maradt csupán: ha Bob Harvey nem merészkedik be hajójával a csatornába, hanem csak a zátony túlfelén vet horgonyt. Abban az esetben ugyanis a Speedyt jó másfél mérföld választja el a fövénysávtól, és ilyen távolságból ágyúlövései nem tehetnek túlságosan nagy kárt a szigetben.

- Soha! - hajtogatta Pencroff csökönyösen. - Soha nem szánja rá magát ez a Bob Harvey, hogy behatoljon a csatornába, hiszen tapasztalt tengerész az ördögadta! Tudja jól, milyen veszedelembe kavarná a brigget, ha a tenger csak kicsit is komiszodni kezd! Mihez fog aztán a hajója nélkül?

A brigg ezalatt megközelítette a zátonyt, és szemlátomást annak alsó csücske felé igyekezett. Enyhe szellő fújdogált, és mivel a tengeráramlat jócskán veszített már erejéből, Bob Harvey teljességgel ura volt hajójának, oda kormányozta, ahová akarta.

Miután megfigyelte, milyen útvonalon haladtak imént a csónakok, könnyen fölfedezte hát a tengerszoros bejáratát, és vakmerően nekivágott. Szándéka megértéséhez nem kellett sok ész: a Kéménnyel szemközt akar lehorgonyozni, hogy onnan kartáccsal és bombával feleljen azokra a puskagolyókra, amelyek megtizedelték legénységét.

A brigg elért a zátony csúcsához; ott könnyedén oldalt kanyarodott; trapézárbocát a szélnek fordította, és szél iránt haladva, nemsokára a Hála-folyó torkolatáig jutott.

- Gazemberek! - kiáltott föl Pencroff. - Jönnek!

Ebben a pillanatban Nab és Gedeon Spilett is csatlakozott a Kéményben várakozó Cyrus Smithhez, Ayrtonhöz, Pencroffhoz és Harberthez.

Az újságíró és társa ugyanis helyesebbnek látták, ha föladják a folyó menti őrhelyüket, hiszen a hajó ellen már amúgy sem tehettek semmit; és bölcsen cselekedtek. Célszerűbb, ha a telepesek egybegyűlnek abban a pillanatban, amikor rászánják magukat a döntő támadásra. Gedeon Spilett és Nab a sziklák védelmében osontak a Kéményig, de még így sem kerülhették el, hogy a hajóról valóságos golyózápor ne zuhogjon reájuk; szerencséjükre a kalózok puskatüze mégsem tett kárt bennük.

- Spilett! Nab! - kiáltotta a mérnök. - Nem sebesültek meg?

- Nem - felelte az újságíró -, egy-két horzsolás az egész, azt is csak a szertepattogó szilánkok okozták. De ez az átkozott brigg bevitorlázik a csatornába!

- Bizony! - dörmögött Pencroff. - Nem adok tíz percet, és horgonyt vet a Gránitpalota előtt!

- Mi a terve, Cyrus? - kérdezte az újságíró.

- Vissza kell vonulnunk a Gránitpalotába, mégpedig hamarosan, mielőtt a fegyencek meglátnak minket!

- Úgy vélem magam is - felelte Gedeon Spilett -, ha azonban egyszer oda bezárkózunk...

- A körülmények majd eldöntik, hogy mitévők legyünk - válaszolta a mérnök.

- Akkor hát indulás! - szólt az újságíró. - Siessünk!

- Nem akarja, Cyrus úr, hogy Ayrton meg én itt maradjunk? - kérdezte a tengerész.

- Mire volna jó az, Pencroff? - felelte Cyrus Smith. - Nem! Ne szóródjunk szét!

Egyetlen veszteni való pillanatuk sem volt. A telepesek kisurrantak a Kéményből. A sziklafal egyik kis kiszögellése mögött osontak, a briggről tehát nem láthatták őket; de két-három dörrenés és az ágyúgolyók csattogása a sziklákon tudatta velük, hogy a Speedy már igencsak kurta távolságban szeli a vizet.

A telepesek beugrottak a fölvonó kosarába, fölhúzatták magukat a Gránitpalota ajtajáig, ahol Top és Jup azóta várakozott reájuk, mióta ők a parton őrködtek; aztán besiettek a nagyterembe - mindez alig egy perc alatt történt.

Legfőbb ideje, mert alig leptek az ablakokhoz, máris megpillantották a növényfüggönyön át az ágyúfüstbe burkolt Speedyt, amint befut a csatornába. Sőt nemsokára az ablakokból is félre kellett húzódniok, mert a brigg szakadatlanul lövöldözött, és a négy ágyú golyói vaktában csapkodták a Hála-folyó torkolatánál levő őrhelyt és a Kéményt, noha a telepesek mindkettőből visszahúzódtak már. Egyre-másra zúzódtak szét a sziklák, és minden dörrenést a kalózok harsány "hurrá!" kiáltásai kísértek.

Noha remélhették, hogy a Gránitpalotát megkímélik a lövedékek, mert hála Cyrus Smith előrelátásának, a telepesek idejekorán zöld növényzettel álcázták az ajtót és az ablakokat, egy ágyúgolyó, az ajtókeretet súrolva, váratlanul mégis becsapott a folyosóra.

- A kutyafáját! Csak nem fedezték föl a rejtekhelyünket?! - kiáltott föl Pencroff.

A kalózok talán nem is látták meg a telepeseket, Bob Harvey azonban mégis jónak látta, hogy egy-két lövedéket a magas kőfalnak ezt a részét elfödő gyanús növényzetre zúdítson. A brigg egyre-másra eregette a lövéseket, s az egyik golyóbis leszakította a növényfüggönyt: tátongó nyílás feketéllett elő a tépett lombszövedék alól a gránitfalon.

A telepesek helyzete reménytelenné vált. Rejtekhelyüket fölfedezték. Semmivel sem háríthatták el a lövedékeket, még a kartácstöltet módjára záporozó sziklaszilánkok ellen sem igen védekezhettek. Nem tehettek mást, mint hogy a Gránitpalota felső folyosóján keressenek menedéket, otthonukat pedig átengedjék a pusztulásnak; egyszer csak azonban tompa dörej, nyomában pedig irtóztató kiáltozás hallatszott!

Cyrus Smith és társai az ablakok egyikéhez rohantak...

A csatornán víztölcsér támadt, és előbb ellenállhatatlan erővel magasba ragadta, majd derékban kettéroppantotta a brigget; tíz másodperc sem telt bele, s a vitorlást gonosztevő legénységével együtt elnyelték a habok.

 

NEGYEDIK FEJEZET

A telepesek a fövényparton - Ayrton és Pencroff mentési munkálatai - Beszélgetés ebéd közben -
Pencroff ok
oskodása - Tűvé teszik a brigg belsejét - Az érintetlen lőporkamra - Új kincsek -
A hajótörés utolsó roncsai - Egy törött hengerdarab

- Fölrobbant! - hüledezett Harbert.

- Igen! Mintha csak Ayrton vetett volna tüzet a puskaporukba! - felelte Pencroff, miközben Nab és a fiú után a fölvonó kosarába ugrott.

- De hát mi történt voltaképpen? - kérdezte Gedeon Spilett, aki még mindig alig ocsúdott föl a meglepetés kábulatából.

- Nos, ezúttal végre mindent megtudunk!... - felelte élénken a mérnök.

- Mit tudunk meg?...

- Majd később! Majd később! Jöjjön, Spilett! Egyelőre az a fontos, hogy a robbanás végzett a kalózokkal.

És Cyrus Smith, magával vonva az újságírót és Ayrtont, a fövénysávon várakozó Pencroffhoz, Nabhez és Harberthez csatlakozott.

A briggből magából semmi sem látszott, még maga az árbocozata sem állt ki a vízből. Kétségkívül hatalmas léket kaphatott, mert miután a szökőár magasba emelte, oldalra fordult, és így is süllyedt el. Mivel azonban azon a helyen a csatorna nem volt húsz lábnál mélyebb, bizonyosra vehették, hogy apálykor a briggnek elő kell merülnie a víz alól.

Néhány roncsdarab úszkált a tenger színén. Árbocokat láttak, tartalék vitorlarudakat és olyan tyúkketreceket, amelyekben éltek még a baromfik; a fedélzeti csapóajtókon keresztül ládák, hordók, tartályok buktak föl egymás után a felszínre; a hajó törzsének azonban egyetlen töredékét sem vetette föl a tenger; sem fedélzeti deszka, sem törött oldalpalánk nem keveredett a roncsok közé - s ez igencsak érthetetlenné tette a Speedy hirtelen elmerülését.

A két árboc azonban nemsokára vitorlástul fölmeredt a tengerszoros mélyéről; némelyik vászon kibontva leffegett, a többi fölgöngyölve csurgott; a két vastag rúd néhány lábnyira a fedélzetrés fölött roppant ketté, és eltépte tartóköteleit, valamint a hágcsók fonadékát. A telepesek azonban nem hagyhattak időt az apálynak, hogy magával sodorja azt a sok kincset. Ayrton és Pencroff sietve ladikba szállt, hogy a sziget vagy a zátony partjára csáklyázzák a vízen lebegő roncsokat.

Már éppen indulni akartak, amikor Gedeon Spilett megjegyzése föltartóztatta őket.

- Mi lesz a Hála-folyó jobb partján szárazra jutott hat fegyenccel? - kérdezte az újságíró.

Valóban, nem feledkezhettek meg arról a hat gonosztevőről, akiknek a csónakja széjjelzúzódott a zátonyon, s akik a Gazdátlan Láda fokán vergődtek ki a sziget földjére.

A telepesek arrafelé tekintettek. A szökevényeknek nyomuk veszett. A brigg pusztulásának láttára minden valószínűség szerint a sziget belsejébe menekültek.

- Később majd velük is foglalkozunk - mondta ekkor Cyrus Smith. - Minthogy fegyverük van, alkalomadtán veszélyesekké válhatnak, de mert hatan állunk hatuk ellen, esélyeink egyenlőek. Siessünk hát, ez most sürgetőbb...

Ayrton és Pencroff eltaszította a parttól a pirogot, és serényen a roncsok felé eveztek.

A dagály éppen tetőfokán állt; azért is emelkedett különösen magasra a víz szintje, mert két napja múlt telihold. Jó órányi időbe is beletelik hát, amíg a brigg törzse is kiemelkedik a csatorna vizéből.

Ayrton és Pencroff, bővében lévén az időnek, a hosszú fenyőrudak végére köteleket hurkoltak, s ezeknek a végét kihúzták a Gránitpalota előtti fövénysávra. Ott a többi telepes segítségével, egyesült erővel sikerült partra vontatniok az árbocdarabokat. Ezután ismét ladikba szálltak, és kihalászták mindazt, ami még a vízen úszott: a tyúkketreceket, a hordókat és a ládákat; ezeket aztán tüstént be is szállították a Kéménybe.

Eközben néhány holttestet is fölvetett a víz. Ayrton az egyikben fölismerte Bob Harveyt, fölindultan mutatta bajtársának, és fojtott hangon így szólt:

- Ez voltam én is, Pencroff!

- De most már más ember lettél, derék Ayrton! - felelte a tengerész.

Igen különösnek találták, hogy csak ilyen kevés hulla került föl a felszínre. A telepesek alig ötöt-hatot számoltak össze; az apadó áradat lassan a nyílt tenger felé sodorta valamennyit. Igen valószínű, hogy a meglepett fegyenceknek nem lévén már idejük a menekülésre, mivel a süllyedő vitorlás az oldalára dőlt, legtöbben a hajó pereme alá szorultak. A nyomorultakat a nyílt tenger felé terelő apály egyébiránt megkímélte a telepeseket attól a szomorú kötelességtől, hogy maguk legyenek kénytelenek elföldelni a tetemeket szigetük valamelyik szegletében.

Cyrus Smith és társai két álló órán át foglalatoskodtak azzal, hogy kivontassák a szálfákat, leoldozzák, majd kiteregessék száradni a homokra a tökéletes épségben maradt vitorlákat. Annyira elmerültek a munkában, hogy alig beszélgettek, pedig hány gondolat cikázott át elméjükön! Nagy szerencse, hogy a brigg vagy legalábbis rakománya a birtokukba jutott. Mert az ilyen hajó valósággal kicsinyített mása a nagyvilágnak, minden van rajta, ami kell; a telep szertára tehát rengeteg hasznos dologgal gyarapodott. A brigg rakománya ugyanazt jelentette a telepesek számára "nagyban", mint amit annak idején "kicsinyben" jelentett a Gazdátlan Láda fokánál partra vetett holmi.

- De meg aztán miért is ne lehetne kiemelni és újra vízre bocsátani a vitorlást? - elmélkedett Pencroff. - Ha csak egy léket kapott, azt ugyan hamar befoltozzuk! Mert hiába, egy háromszáz-négyszáz tonnás hajó mégiscsak más, mint a mi Bonadventure-ünk! Ezzel aztán messze eljut az ember! Ezzel oda megyünk, ahová akarunk!... Cyrus úr, Ayrton meg jómagam hármasban meg kell hányjuk-vessük ezt a dolgot! Megéri a fáradságot!

Csakugyan, ha a brigg hajózásra alkalmas állapotban maradt, akkor a Lincoln-szigeti telepesek hazatérési esélyei rendkívül megnövekedtek. Ám hogy eldönthessék ezt a fontos kérdést, várniok kellett, mert teljes apály beállta előtt nem vizsgálhatták meg kellőképpen a brigg minden porcikáját.

Amikor az úszkáló roncsdarabokat már biztonságba helyezték a fövénysávon, Cyrus Smith és társai néhány percnyi ebédidőt szakítottak maguknak. A szó szoros értelmében közel jártak már az éhhalálhoz. Az éléskamra, szerencsére, nem esett messze, és Nab megmutathatta, milyen gyors kezű mesterszakács. Megebédeltek hát a Kémény tövében, és méltán gondolhatjuk, hogy evés közben másról sem beszéltek, mint arról a váratlan eseményről, amely csodával határos módon mentette meg valamennyiük életét.

- Csodával határos módon: ez a helyes kifejezés! - ismételgette Pencroff. - Mert meg kell hagyni, ezek a gazfickók épp a legjobbkor röpültek a levegőbe! A Gránitpalota hovatovább teljességgel lakhatatlanná vált!

- Hát azt sejti-e, Pencroff - kérdezte az újságíró -, hogyan történt a dolog, mi okozta a brigg fölrobbanását?

- Ej, Spilett úr, ennél mi sem egyszerűbb - felelte Pencroff. - Efféle kalózhajón nincs olyan rend, mint valami hadihajón! A fegyencek nem matrózok ám! Nyilvánvaló, hogy a brigg lőporkamrája tárva-nyitva állt, hiszen szakadatlanul ágyúztak bennünket, s elég volt egy kis gondatlanság vagy ügyetlenség, hogy az egész masinéria a levegőbe röpüljön...

- Ami engem megdöbbent, Cyrus úr - fordult Harbert a mérnökhöz -, az, hogy a robbanás nem járt nagyobb hatású pusztítással. A dördülés nem volt különösképpen erős, és végtére a roncsdarabokat és a széttört hajódeszkákat is keveslem. Úgy rémlik, mintha a hajó nem annyira fölrobbant, mint inkább csak elsüllyedt volna.

- S ez megdöbbent, fiam? - kérdezte a mérnök.

- Csodálkozom rajta, Cyrus úr.

- Magam is, Harbert - vallotta be a mérnök -, ez bizony meglep engem is; de ha majd alaposabban szemügyre vesszük a brigg törzsét, kétségkívül megleljük az események magyarázatát.

- Ugyan már, Cyrus úr - szólt közbe Pencroff -, csak nem állítja, hogy a Speedy egyszerűen elsüllyedt, mint holmi zátonyra futott hajó?

- Miért ne? - kérdezte Nab. - Nincsenek-e talán sziklák a csatornában?

- Ejnye no, Nab! - felelte Pencroff. - Úgy látszik, éppen akkor hunytad be a szemedet, amikor nyitva kellett volna tartanod... Én pontosan láttam, hogy a brigg elmerülése előtt egy pillanattal hatalmas hullámhegy hátán a levegőbe emelkedett, csak azután fordult a bal oldalára, és zuhant vissza a tengerbe. Márpedig ha csakugyan szirtnek ütközött volna, akkor szépen, nyugodtan süllyedt volna el, mint minden más tisztességes hajó, amely a tenger fenekére kívánkozik...

- Csakhogy ez nem tisztességes hajó volt ám! - vetette ellen Nab.

- Végül is majd meglátjuk, Pencroff - mondta a mérnök.

- Úgy van, majd meglátjuk - hagyta rá a tengerész -, arra azonban a fejemet teszem, hogy a csatorna alján nincsenek szirtek. Nézze, Cyrus úr, csak nem azt akarja mondani, hogy újfent valamilyen csoda történt?

Cyrus Smith nem válaszolt.

- Zátony vagy robbanás, végül is egyre megy - mondta Gedeon Spilett. - Remélem, annyit elösmer, Pencroff, hogy akár így, akár úgy, az eset éppen kapóra jött!

- Igén... igen... - bólogatott a tengerész -, de hát most nem ez a kérdés. Én azt kérdeztem Cyrus úrtól, hogy nem lát-e valami természetfölöttit a dologban.

- Nem nyilatkozom, Pencroff - rázta fejét a mérnök. - Egyelőre nem felelhetek mást.

A felelet azonban egyáltalán nem elégítette ki Pencroffot. Továbbra is kitartott amellett, hogy "valamiféle robbanás" történt, és ettől nem tágított. Vele ugyan ne akarják elhitetni, hogy ebben a csatornában, amelyen ő apály idején gyalogszerrel is többször átkelt - és a medrét ugyanolyan finom homok borítja, mint magát a fövénysávot -, bármilyen ismeretlen sziklazátony rejtőzhetnék. Egyébiránt is, magyarázta, a brigg dagály idején, magas vízálláskor veszett oda, semmi esetre sem ütközhetett neki olyan sziklaéknek, amely még apálykor sem látszik ki a vízből. A hajó tehát nem futhatott zátonyra. A hajó tehát nem kaphatott léket. A hajó tehát fölrobbant.

És meg kell hagyni, a tengerész okoskodása nem volt híján bizonyos ésszerűségnek.

Fél kettő tájban a telepesek beszálltak a pirogba, és a süllyedés helyére eveztek. Igen sajnálták, hogy a brigg két csónakja közül egyet sem menthettek meg; az egyik azonban, mint tudjuk, szétzúzódott a Hála-folyó torkolatában, és teljesen hasznavehetetlenné vált, a másik pedig a vitorlással együtt süllyedt el, de nyilvánvalóan összemorzsolta a rázuhanó hajótest, mert azóta sem bukkant elő.

Ebben a pillanatban a Speedy törzse lassanként kiemelkedett a víz alól. Most látták csak, hogy a brigg nem is oldalára dőlt, hanem tövével fordult felfelé, mert a zuhanáskor helyéről elmozdult nehezék széttörte az árbocokat is. Valósággal hátára borította a hatalmas víztölcsért fölkorbácsoló, rettentő hatású, de megmagyarázhatatlan eredetű tenger alatti erő.

A telepesek megkerülték a vitorlás törzsét, és bár nem ismerhették föl a katasztrófa okát, a víz apadásának mértékéből azt legalább megállapíthatták, hogy mekkora rombolást végzett.

Az orrtőke tövétől hét-nyolc lábnyira, a hajógerinc mentén legalább húsz láb hosszúságú, irtózatos rés tátongott a brigg mindkét oldalán. Ezt a kettős, tág léket a kalózok semmiként sem tömhették volna be. Nemcsak a rézlemez borítás és a palánkozat tört ízzé-porrá, hanem nyomtalanul megsemmisültek a hajóbordák, sőt még a csapszegek és a facövekek is. A deszkarekeszeken a hajótörzs egész hosszában, egészen a gerinc hátsó görbületéig, mindenütt meglazultak az eresztékek. A rejtélyes erő föltépte az ostorgerendákat is, sőt magát a hajótövet szintén leszakította a belső tőkéről, és diribdarabra törte egész hosszában.

- Ezer ördög! - kurjantott Pencroff. - No, ezt a hajót aztán nehéz lesz toldani-foldani!

- Nem nehéz, hanem lehetetlen - jegyezte meg Ayrton.

- Egy szó mint száz - mondta Gedeon Spilett a tengerésznek -, a robbanás, már amennyiben csakugyan robbanás történt, mindenesetre különös hatással járt! Alsó fertályán hasította föl a hajó törzsét, nem pedig a fedélzetet és a víz fölött levő részeket röpítette a levegőbe, ahogy dukált volna! Ez a két széles lék egyáltalán nem vall lőporrobbanásra, inkább olyan, mintha szikla hasította volna föl!

- Márpedig a csatornában nincsenek sziklák! - makacskodott a tengerész. - Mindent elösmerek, amit ön mond, kivéve azt, hogy a hajó zátonyra futott!

- Próbáljunk beférkőzni a brigg belsejébe - ajánlotta a mérnök. - Ott talán valamilyen támponthoz jutunk a robbanás okát illetőleg.

Ennél okosabbat csakugyan nem tehettek, és egyébiránt is célszerűnek látszott, ha számba veszik a hajón található kincseket, és mentik, ami menthető.

A telepesek könnyűszerrel bejutottak a hajó belsejébe. A víz még mindig apadt, és a fedélzet alsó része, amely a hajótörzs fölborulásával a felülete lett, nemsokára járhatóvá vált. A súlyos, öntöttfém koloncokból álló nehezékek több helyütt átszakították a fedélzet deszkázatát. A hajótörzs résein hangos csobogással zuhogott ki a tengervíz.

Cyrus Smith és társai, fejszével a kezükben, behatoltak a félig összeroncsolt fedélzetre. Garmadával hevertek előttük a kisebb-nagyobb ládák; és mivel aránylag rövid ideig álltak víz alatt, úgy lehet, hogy tartalmuk még nem ment teljesen tönkre.

A telepesek nekifogtak, hogy biztonságba helyezzék a hajó rakományát. A dagály csak néhány óra múlva tér vissza, ezt az időt a lehető leggyümölcsözőbben kell kihasználniok. Ayrton és Pencroff csigás daruszerkezetet erősítették a hajó törzsén támadt lék fölé, s ezzel vontatták föl a ládákat és a hordókat. Ezeket a pirogba rakták, az pedig tüstént partra szállított mindent.

Mindent kiemeltek a hajóból, válogatás nélkül; úgy vélték, a tárgyak osztályozására ráérnek később is.

A telepesek mindazonáltal már az első pillantásra fölöttébb elégedetten megállapíthatták, hogy a brigg rakománya rendkívül változatos: valóságos tárházát találták mindazoknak az iparcikkeknek, szerszámoknak és használati tárgyaknak, amelyek a polinéziai parti kereskedelmet lebonyolító hajókon általában föllelhetők. Valószínűnek látszott, hogy minden fontosabb dologból akad ott valami, és abban egyetértettek, hogy a váratlan kincs éppen kapóra jön a Lincoln-szigeti telep számára.

A mérnök mégis néma döbbenettel szemlélte a pusztulást, mert az ismeretlen eredetű megrázkódtatás nem csupán a brigg törzsét roncsolta szét, hanem összezúzta az egész belső berendezést is, főként a hajó orrában. A szilánkokra hasadt közfalak és fedélzettartó támgerendák úgy festettek, mintha valamilyen borzalmas feszítőerejű gránát robbant volna föl a brigg belsejében. A telepesek egyre könnyebben járhatták végig, orrától faráig a hajót, amelyet egyébiránt sem terheltek körülményesen elmozdítható, súlyos bálák. Egyszerű kis csomagok töltötték meg a rakodóteret, de hogy annak idején milyen rendben történt a súlyelosztás, azt persze már nem lehetett fölismerni.

A telepesek eljutottak egészen a brigg hátuljáig, oda, ahol nemrégiben még a tatház emelkedett. Ayrton utasítása szerint ott kellett keresniök a lőporkamrát. Cyrus Smith úgy gondolta, ha a lőpor nem robbant föl, akkor alighanem használható állapotban maradt, ugyanis rendszerint fémdobozban tárolják, s abban nem érheti nedvesség.

És valóban, úgy esett, ahogy sejtette. Nagy halom ágyúgolyó közt vagy húsz, rézlemezzel borított hordót találtak; valamennyit óvatosan kigurították a lőszerkamrából. Pencroff pedig saját szemével meggyőződhetett róla, hogy a Speedy pusztulása nem tulajdonítható lőporrobbanásnak. A hajó törzsének éppen a lőporkamra felőli része szenvedte a legkisebb sérülést.

- Lehet - felelte a nyakas tengerész -, mégsem sziklazátony okozta a bajt, mivel a csatornában egyetlen szikla sincs!

- Akkor hát mi történt a hajóval? - kérdezte Harbert.

- Fogalmam sincs róla - felelte Pencroff -, Cyrus úr sem tudja, és talán soha nem is tudja meg senki!

A keresgélés közben több óra telt el, és lassanként megindult a dagály. A telepeseknek föl kellett függeszteniök a mentési munkálatokat. Attól nem tartottak, hogy a brigg vázát is elsodorja a tenger, mert az időközben már belesüppedt a csatornafenék fövényiszapjába, és olyan szilárdan rögződött a helyén, mintha horgonylánc tartaná jobbról-balról.

A kirakodás folytatásával tehát bízvást várhattak a következő apályig. Ami azonban a hajót magát illeti, az halálra volt ítélve, s ezért a telepeseknek ugyancsak iparkodniok kellett, hogy megmentsék a hajótörzs roncsait, mert a csatorna medrének vendégmarasztaló alja hamarost elnyeléssel fenyegette az egészet.

Délután öt óra múlt. Nehéz nap állt a mentőcsapat mögött. Farkasétvággyal vacsoráztak, utána pedig, bármilyen fáradtak voltak is, nem tudtak ellenállni a kíváncsiságnak, hogy megtudják, mit rejt a Speedy rakománya.

Túlnyomórészt készruhákat találtak a ládákban; gondolhatjuk, mennyire megörültek ennek a telepesek. Annyi minden rendbéli fehérnemű, sokféle méretű lábbeli került elő azokból a ládákból, hogy fölruházhattak volna vele akár egy egész települést is.

- Ez aztán már sok is a jóból! - rikkantott föl Pencroff. - Most mihez kezdjünk ennyi holmival?

A boldog tengerész szinte percenként hallatta harsány "hurrá!" kiáltásait, mérhetetlen elragadtatással, amikor egymás után sorra vették a rumoshordókat, dohányos dobozokat, puskákat, pisztolyokat, tőröket, kardokat, gyapotbálákat, földműveseszközöket, ács-, asztalos-, kovácsszerszámokat és ládaszámra mindenféle növénymagokat; mindezek a holmik csupán rövid ideig áztak a vízben, és nem sok kár esett bennük. Hej, két esztendeje milyen kapóra jött volna mindez! Ám azért, noha a szorgalmas és találékony telepesek azóta maguk készítettek szerszámokat, jól elkelnek itt még a most lelt kincsek is!

Hely bőven akadt a Gránitpalota raktárhelyiségében; aznap azonban annyira kifogytak már az időből, hogy nem hordhattak föl oda mindent. Arról sem feledkezhettek meg, hogy a Speedy legénységének hat, életben maradt tagja partra lábolt a szigeten, s alighanem cégéres bitangok mind a hatan, jó lesz tehát, ha tartanak tőlük. Jóllehet a telepesek fölvonták a Hála-folyó hídját és a pallókat is, a fegyencek nem afféle málészájúak, hogy holmi folyó vagy patak zavarba ejtse őket, s az ilyen kétségbeesés sarkallta gonosztevők alkalomadtán igazán félelmetessé válhatnak.

A fegyenceket illetőleg a telepesek későbbre halasztották a döntést; de addig is, amíg elhatározásukat végrehajtják, egész éjszaka fölváltva kell őrizniök a Kémény tövében fölhalmozott ládákat és csomagokat.

Az éjszaka úgy telt el, hogy a fegyencek nem kíséreltek meg semmiféle támadást. Jup mester és Top egész idő alatt a Gránitpalota alatt silbakolt, és a két éber jószág nyilván tüstént jelezte válna a veszedelmet.

A három rákövetkező napon - október 19-én, 20-án és 21-én kimentették mindazt, ami a brigg rakományából vagy fölszereléséből hasznukra lehetett. Apálykor a hajófenék kiürítésén dolgoztak, dagálykor pedig raktárba szállították a fövénysávra kirakott holmikat. Még a rézborítás nagy részét is sikerült lefeszegetniök a törzs palánkozatáról, pedig az napról napra mélyebben süppedt az iszapba. A súlyosabb tárgyakat már-már végképpen elnyelte a meder fövényalja, Ayrton és Pencroff azonban több ízben is lebukott a csatorna fenekére, és csaknem valamennyit megtalálták: a brigg láncait, horgonyait, öntöttvas nehezékeit, sőt még négy ágyúját is - üres hordókra kötve őket - a víz színére emelték, és kivontatták a szárazra.

Mint látjuk, a telep fegyvertára, anyagraktára és éléskamrája egyaránt tetemesen gyarapodott a gazdátlan holmik birtokbavételével. Pencroff, aki gyakran agyalt ki fellengzős terveket, már arról szónokolt, hogy üteget állít föl a csatorna és a folyótorkolat védelmére. Váltig hajtogatta, hogy négy ágyúval "bármekkora tengeri haderőt" is képes lenne elűzni "a Lincoln-sziget felségvizeiről"!

A briggből ezalatt nem maradt egyéb, mint hasznavehetetlen, puszta váz, az idő pedig rosszra fordult, és a fölkavart víz megkezdte a hajótörzs szétrombolását. Cyrus Smith eredetileg úgy tervezte, hogy fölrobbantja a roncsot, és úszó darabjait összegyűjti a parton; a heves északkeleti szél azonban fölkorbácsolta a hullámokat, s ezzel lehetővé tette, hogy a mérnök megtakarítsa a puskaport.

Az október 23-ról 24-re virradó éjszakán ugyanis a vihar darabokra zúzta a brigg törzsének a vázát, és a roncsok egy részét kivetette a fövénysávra.

Ami a hajó papírjait illeti, úgy hisszük, fölösleges mondanunk, hogy bár Cyrus Smith még jókor átkutatta a tatház lakófülkéinek szekrényeit, a nyomukat sem találta. A kalózok nyilvánvalóan megsemmisítettek mindent, ami akár a Speedy kapitányának, akár tulajdonosának a kilétét elárulta volna; de még az illetőségi kikötőt föltüntető tábla is hiányzott a hajó faráról, s ezért hovatartozására következtetni semmiből sem lehetett. Mindazonáltal Ayrton és Pencroff a hajó orrának bizonyos idomfaragványaiból azt gyanították, hogy a brigg angol műhelyben épült.

Nyolc nappal a katasztrófa - helyesebben szólva a telepesek menekülését jelentő szerencsés, de megmagyarázhatatlan fordulat - után már apály idején sem látszott semmi a hajóból. Töredékei szerteszóródtak, rakományával a Gránitpalota gyarapodott.

Mindazonáltal a hajó különös pusztulásának rejtélyére kétségkívül sohasem derült volna fény, ha november 30-án Nab, a parton őgyelegve nem talál a fövénysáv szélén egy vastag vashengerdarabot, amely robbanás nyomait viselte. A henger széleinek görbületén és repedésein látszott, hogy robbanóanyag szaggatta széjjel.

Nab odavitte a fémdarabot a gazdájának, aki társaival együtt a kéménybeli műhelyben dolgozott.

Cyrus Smith figyelmesen megvizsgálta a hengert, aztán Pencroffhoz fordult, és azt kérdezte:

- Fönntartja még mindig azt a véleményét, hogy a Speedy nem futott zátonyra?

- Igen, Cyrus úr - felelte a tengerész. - Ön is tudja, akárcsak én, hogy a csatornában egyetlen szikla sincs.

- De hátha nem is sziklának ütközött, hanem ennek a vasdarabnak?! - mondta a mérnök, és megmutatta a csonka hengert.

- Hogyan, ennek a hitvány csőnek?! - kiáltott föl Pencroff a teljes hitetlenség hangján.

- Barátaim - kérdezte Cyrus Smith -, emlékeztek-e, hogy a Speedyt elsüllyedése előtt hatalmas víztölcsér emelte magasba?

- Igen, Cyrus úr! - felelte Harbert.

- Nos, akarjátok-e tudni, mi kavarta föl azt a vízforgatagot? Ez! - mondta a mérnök, és ismét fölmutatta a törött csődarabot.

- Ez? - visszhangozta Pencroff álmélkodva.

- Bizony! Ez a henger egy torpedó[101] megmaradt része!

- Torpedó! - kiáltottak föl a mérnök társai.

- És vajon ki helyezte el a csatornában ezt a torpedót? - kérdezte Pencroff, aki nehezen adta meg magát.

- Csak annyit mondhatok: nem én voltam - felelte Cyrus Smith -, de annyi bizonyos, hogy ott volt, és a saját szemetekkel láthattátok, milyen hasonlíthatatlanul hatalmas erővel robbant!

 

ÖTÖDIK FEJEZET

A mérnök megállapításai - Pencroff nagyszabású terve - Ágyúüteg a Gránitpalotában -
Négy próbalövés - Mi történjék az életben maradt fegyencekkel? - Ayrton habozása -
Cyrus Smith nagylelkűsége - Pencroff enged a közóhajnak

Ez a torpedó mindent megmagyarázott a tenger alatti robbanásról. Cyrus Smith a polgárháború során sokat kísérletezett ezzel a félelmetes, pusztító hadiszerszámmal; nem tévedhetett tehát. A hengerben nitroglicerin vagy más hasonló erejű robbanóanyag lehetett, ez kavarta föl a csatorna vizét, ez zúdította forgatagként a magasba, ez hasította föl a hajó alját, ez okozta azt, hogy a brigg tüstént elmerült, és kiemeléséről, tatarozásáról szó sem eshetett, mert a törzse kijavíthatatlan sérüléseket szenvedett. Az efféle torpedó még a páncélos fregattát[102] is törékeny halászbárkaként roppantja szét; érthető hát, hogy könnyedén elbánt a Speedyvel is.

Igen! Mindenre fény derült, mindenre... kivéve egyvalamit! Hogyan került a csatornába a torpedó?

- Barátaim - mondta ekkor Cyrus Smith -, most már kétségtelen, hogy kívülünk másvalaki is él a szigeten, valamilyen rejtélyes lény, talán hajótörött, akárcsak mi magunk; s ezért elmondom, hadd tudja meg Ayrton is, mennyi furcsaság esett meg itt az elmúlt két esztendő során. Ki lehet ez a titokzatos, ösmeretlen jótevő, aki szerencsénkre annyiszor avatkozott az életünkbe, akinek a jóindulatát annyiszor tapasztalhattuk? Én elképzelni sem tudom. Vajon mi az oka, hogy miután annyi jó szolgálatot tett nekünk, elrejtőzik előlünk? Sejtelmem sincs róla. Ám az bizonyos, hogy a segítség tőle származik, és az is kétségtelen, hogy roppant hatalom van a kezében. Ayrton ugyanannyit köszönhet neki, mint mi magunk, hiszen az ösmeretlen nemcsak az én életemet mentette meg, amikor a léggömb lezuhanása után kihúzott habokból, hanem nyilvánvalóan ugyanő írta, tette a palackba, és bízta a csatorna vizére a társunk hollétét tudató levelet is. Ő rakta tele a nekünk olyannyira szükséges holmikkal és ő vontatta partra a ládát, amelyet a Gazdátlan Láda fokánál találtunk a fövényen; ő gyújtotta a magaslaton föllobbanó jelzőtüzet, hogy a bárka visszajuthasson a szigetre; ő puskázott ólomsöréttel a szopós malacra; ő helyezte el a brigget levegőbe röpítő torpedót a csatorna vizében; egyszóval ez a sok megmagyarázhatatlan tünemény, amiről mindeddig nem tudtunk számot adni magunknak, egytől egyig ettől a rejtélyes lénytől származik. Ám bárki is, akár hajótörött, akár számkivetett, mélységes hálára kötelezett bennünket, és méltánytalanság volna, ha nem éreznők, mi mindenért kell neki köszönetet mondanunk. Nagy tartozást kell lerónunk iránta, és remélem, hogy egy nap becsülettel viszonozhatjuk majd mindazt, amit értünk cselekedett.

- Igaza van mindabban, amit elmondott, kedves Cyrusom - felelte Gedeon Spilett. - Igen, csakugyan, valamilyen nagy hatalmú, szinte mindenható lény rejtőzik itt valahol a sziget egyik zugában, aki hatalmát mindeddig különös jóakarattal gyakorolta településünk javára. Hozzáteszem: úgy látszik, ez az ösmeretlen olyan eszközökkel rendelkezik, amelyeket természetfölöttieknek kellene neveznem, ha ésszerű volna természetfölöttinek tartanunk a gyakorlati élet tényeit. Lehetséges, hogy titokban, talán a gránitpalota-beli kúton keresztül közvetlen kapcsolatba került velünk, és tudomást szerzett minden tervünkről? Lehetséges, hogy amikor a Bonadventure első próbaútját végezte, ő terelte elénk a tengeren azt a palackot? Lehetséges, hogy ő hajította magasba Topot a tó vizéből, és ő sebezte halálra a dugongot? Lehetséges, hogy ő az (és minden erre vall), aki önt, Cyrus, kimentette a habokból, amire bizony más ember hasonló körülmények közt képtelen lett volna? Ha ő tette mindezt, akkor olyan hatalomnak van a birtokában, amellyel úrrá tud lenni az elemeken!

Mindannyian úgy érezték, hogy az újságírónk igaza van.

- Igen - felelte Cyrus Smith -, immár kétségtelen, hogy emberi lény avatkozott az életünkbe, és egyetértek önnel, olyan eszközökkel rendelkezik, amelyeknek az emberiség még nincs a birtokában. Valami titok lappang ebben, ha azonban fölfedezzük az embert, világosság derül a titokra is. A kérdés most ez: tartsuk-e tiszteletben nagylelkű pártfogónk inkognitóját,[103] avagy kövessünk el mindent, hogy valamiképpen a közelébe jussunk? Mint vélekedtek erről?

- Véleményem szerint - felelte Pencroff - akárki is az illető, derék ember, és én nagyra becsülöm!

- Magam is - bólintott Cyrus Smith -, csakhogy ez nem válasz a kérdésemre, Pencroff.

- Gazdám - szólt közbe ekkor Nab -, én úgy vélem, hogy mi ugyan kereshetjük ezt a szóban forgó uraságot rogyásig, csak akkor jutunk a nyomára, ha ő maga is úgy akarja.

- Nem butaság, amit mondasz, Nab - vágta rá Pencroff.

- Magam is Nab nézetét osztom - jegyezte meg Gedeon Spilett -, mindazonáltal ez még nem ok, hogy ne kíséreljük meg a dolgot. Akár megtaláljuk ezt a rejtélyes személyt, akár nem, mindenesetre teljesítjük iránta a kötelességünket...

- Fiacskám, most rajtad a sor - fordult a mérnök Harberthez -, mondd el te is a véleményedet.

- Ó - kiáltott föl a fiú csillogó szemmel -, én úgy szeretnék köszönetet mondani neki, amiért megmentette önt és bennünket valamennyiünket!

- Helyes a beszéd, fiacskám - felelte Pencroff -, magam is ezt szeretném, mindnyájan ezt szeretnők! Nem vagyok kíváncsi ember, de a fél szememet odaadnám, ha szemtől szembe láthatnám az arcát annak a csodabogárnak! Azt hiszem, szép, öles termetű, erős férfiú, a szakálla a mellét veri, a hajzata akár a napsugárnyaláb, a felhők fölött ül trónszékén, és roppant gömböt tart a tenyerén...

- Ugyan már, Pencroff - legyintett Gedeon Spilett -, hiszen ön az Atyaúristen arcmását festi elénk!

- Lehet, Spilett úr - vont vállat a tengerész -, de én már csak ilyennek képzelem...

- Hát ön, Ayrton? - kérdezte a mérnök.

- Smith úr - válaszolta Ayrton -, az én véleményem vajmi keveset nyom a latban ezt a körülményt illetőleg. Ahogyan ön teszi, úgy lesz a legjobb. Ha azt óhajtja, hogy részt vegyek a kutatásban, én készséggel követem.

- Köszönöm önnek, Ayrton - felelte Cyrus Smith -, én azonban egyenes választ kérek önhöz intézett kérdésemre. Ön a bajtársunk, közénk tartozik, több ízben is súlyos áldozatot vállalt értünk, ezért az ön véleményét éppúgy ösmernünk kell, mint a többi jelenlevőét, mielőtt valamilyen fontos döntésre jutnánk. Feleljen hát.

- Smith úr - mondta Ayrton -, azt hiszem, mindent el kell követnünk, hogy megtaláljuk ösmeretlen jótevőnket. Talán egy szál magában él. Talán szenved. Talán segítségre van szüksége, hogy újrakezdje életét. Mint ön is említette, végtelen hálával tartozom neki. Ő volt, csak ő lehetett az, aki eljött a Tabor-szigetre, és rám lelt abban a nyomorult állapotomban, amelyben önök is megösmertek; csak ő lehetett az, aki az önök tudomására hozta, hogy megváltásra váró, szerencsétlen ember tengődik ott!... Neki köszönhetem hát, hogy ismét ember lett belőlem. Nem, ezt nem felejtem el soha!

- Akkor hát határoztunk - zárta le a megbeszélést Cyrus Smith. - Mihelyt lehet, megkezdjük a kutatást. Kifürkésszük a sziget minden zugát. Átvizsgáljuk a legtitkosabb rejtekéig, és remélem, ösmeretlen jóbarátunk megérti szándékunkat, és megbocsát érte!

Elérkezett az aratás és szénakaszálás ideje, s a telepesek néhány napig serényen dolgoztak a szántóföldjükön. Minden halaszthatatlan munkájukkal végezni akartak, mielőtt megkezdenék fölfedező útjukat a sziget ismeretlen részein, amint azt eltervezték. Az aratással egy időben begyűjtötték a tabor-szigeti palántákból kikelt zöldségféléket is. El kellett hát raktározniok mindent; szerencsére, a Gránitpalotából nem hiányzott a férőhely, akkora helyiségek álltak ott üresen, hogy azokba akár az egész sziget minden termékét is behordhatták volna. Ezekben célszerű rendbe rakva sorakoztak a telep termékei, biztonságos helyen, mert itt hihetőleg sem ember, sem állat nem férhetett hozzá a kis közösség javaihoz. A vastag gránittömb védelmében nyirkosságtól sem kellett félteniök a fölhalmozott holmit. A telepesek, részint csákánnyal, részint pedig robbantószerrel nagyobbra vájtak, illetve kikotortak több természetes mélyedést a felső folyosón, s a Gránitpalota ekként amolyan vegyes áruk központi főraktárává vált, amely az élelmiszerkészleten kívül befogadta a lőszert, a műszereket, a tartalék szerszámokat is, egyszóval a telep egész fölszerelését és anyagi gazdagságát.

Ami a briggről való, remekbe készült acélágyúkat illeti, azokat a telepesek - Pencroff kérésére - csigák és emelődaruk segítségével fölvontatták a Gránitpalota folyosójáig; az ablakokra vaskapcsok kerültek, s a gránitfalba vágott nyílásokból nemsokára csillogó ágyúcsövek torka ásított a tenger felé. Lánglövellő szájuk ebből a magasságból valóban tűz alatt tarthatta az egész Unió-öblöt. Az egész úgy festett, mint valaminő kicsiny Gibraltár; ha ismét hajó vetődik a sziget körüli vizekre, azt óhatatlanul elérik ennek a légi ütegnek a lövedékei.

- Cyrus úr - fordult egy napon (november 8-án) Pencroff a mérnökhöz -, most hogy végeztünk az ágyúk fölszerelésével, ki kellene próbálnunk, milyen messzire hordanak.

- Úgy véli, hogy ez hasznos lenne számunkra? - kérdezte a mérnök.

- Több mint hasznos: szükséges! Hiszen máskülönben honnan tudhatnók, milyen távolságra röpíthetjük ezeket az újonnan szerzett, csinos kis golyóbisokat?

- Nem bánom, próbáljuk meg, Pencroff - felelte a mérnök. - Mindazonáltal úgy gondolom, jobb, ha nem puskaporral végezzük el ezt a kísérletet, mert azt nem szeretném pocsékolni, hanem lőgyapottal, az ugyanis állandóan pótolható...

- Nem veti-e siet a lőgyapot feszítőereje ezeket az ágyúcsöveket? - kérdezte az újságíró, akinek az oldalát Pencroffénál nem kevésbé furdalta a kíváncsiság, hogy a Gránitpalota ütegével megejtsék a próbalövést.

- Nem hiszem - válaszolta a mérnök. - Egyébiránt majd óvatosak leszünk.

A mérnök, fegyverszakértő lévén, jól látta, hogy ezek az ágyúk kiváló műhelyből kerültek ki. Kovácsolt acélból készültek, hátultöltős rendszerűek voltak, Cyrus Smith okkal föltételezte hát, hogy elbírnak jelentékeny mennyiségű töltetet is, és következésképpen tekintélyes távolságra hordanak. Valóban, az ágyú hatása annál nagyobb, mennél hosszabb röppályát ír le a lövedéke, a röppálya hosszúsága pedig a lövedék kezdősebességének a függvénye.

- Mármost a kezdősebesség - magyarázta társainak Cyrus Smith - egyenes arányban áll a fölhasznált robbanóanyag mennyiségével. Ez az oka annak, hogy az ágyúgyártáshoz lehetőleg szívós fémeket használnak; a mi ágyúink anyaga pedig, az acél, vitathatatlanul a legellenállóbb fémek közé tartozik. Joggal hiszem hát, hogy ágyúcsöveink kibírják a lőgyapot robbanásakor keletkező gázok feszítését, és kiváló teljesítményre képesek.

- Ezt azonban csak akkor tudhatjuk teljes bizonyossággal, ha már kipróbáltuk! - vágta rá Pencroff.

Mondanunk sem kell, hogy mind a négy ágyú kitűnő állapotban volt. Amióta kihúzták őket a vízből, a tengerész kötelességtudóan tisztogatta hol az egyiket, hol a másikat. Órákat töltött a fényezésükkel, zsírozásukkal, dörzsölgetésükkel, csiszolásukkal, csappantyújuk, závárzatuk, szorítócsavarjaik törülgetésével! Az ágyúk most úgy tündököltek, hogy az Egyesült Államok hajóhadának akármely fregattján is megállták volna a helyüket.

Ezen a napon végre, a telep minden lakójának jelenlétében - közéjük értve természetesen Jup mestert és Topot is - sorra kipróbálták az ágyúkat. Lőgyapottal töltötték meg mind a négyet, számot vetve annak roppant feszítőerejével - amely tudvalevőleg a közönséges lőpornak a négyszerese -, aztán egy-egy kúp alakban végződő, henger formájú lövedéket helyeztek a csövekbe.

Pencroff, a csappantyú zsinórjával a kezében, a tűzparancsot várta.

Cyrus Smith jeladására a lövés eldördült. A tenger felé irányzott lövedék kiröppent a csőből, elsüvített a zátony fölött, és olyan messzeségben zuhant a nyílt tengerbe, hogy nem lehetett pontosan fölbecsülni a becsapódási távolságot.

A második ágyúval a Gazdátlan Láda fokának legkülsőbb szirtjeit célozták meg; a lövedék eltalált egy sziklát, a Gránitpalotától hárommérföldnyire, és szilánkokra zúzta.

Harbert irányította az ágyút, ő is sütötte el, és igencsak büszkén nyugtázta a pontos lövést. Pencroff azonban nála is büszkébb és boldogabb volt! Micsoda telitalálat! S az ő lelkének gyermekét illeti érte a dicsőség!

A harmadik ágyúgolyót az Unió-öböl felső partján vonuló fövényhalmokra lőtték, és legalább négymérföldnyi távolságban csapott a homokba; aztán, miután fölpattant, valóságos tajtékfelhőt fröcskölve maga körül, a tengerbe csapódott.

A negyedik ágyúba Cyrus Smith szántszándékkal több robbanóanyagot töltött, mint az előbbiekbe; ki akarta próbálni, mekkora az ágyú hordképessége. A telepesek attól tartottak, hogy a robbanás ereje magát az ágyúcsövet is szétveti, ezért félrehúzódtak az ágyú közeléből, s a lőgyapotot hosszú zsineg segítségével lobbantották lángra.

Heves dörrenés hallatszott, az ágyúcső azonban ellenállt a lőgyapot feszítőhatásának, s az ablakhoz tóduló telepesek még látták, hogy a lövedék - csaknem ötmérföldnyire a Gránitpalotától - miképpen fejezi le sorra az Állkapocs-fok szikláit, és tűnik el végezetül a Cápa-öbölben.

- Nos, Cyrus úr, mit szól a mi ütegünkhöz? - kiáltotta Pencroff, és olyan harsány "hurrá!"-kat hallatott, hogy azok vetekedtek az ágyúk robajával. - Most aztán a Csendes-óceán valamennyi kalóza fölsorakozhat a Gránitpalota előtt! Ezen a szigeten immár senki sem szállhat partra engedelmünk nélkül!

- Higgye el nekem, Pencroff - felelte a mérnök -, jobb, ha nem kerül próbára a sor...

- Erről jut eszembe - folytatta a tengerész -, az a hat gonosztevő még mindig itt kóborol a szigeten. Mit kezdjünk velük? Tűrjük, hogy kedvükre csatangoljanak az erdeinkben, a szántóföldjeinken, a legelőinken? Hiszen ezek a kalózok semmivel sem különbek a jaguárnál, és azt hiszem, úgy kell majd elbánnunk velük is, habozás nélkül, akár a jaguárokkal! Mit szól hozzá, Ayrton? - kérdezte Pencroff, tengerésztársa felé fordulva.

Ayrton nem felelt azonnal, tétovázott, Cyrus Smith pedig sajnálta, hogy Pencroff ilyen hebehurgya kérdéssel rontott neki az egykori kalóznak. És ezért mélységes megrendüléssel hallotta Ayrton alázatos hangú válaszát.

- Én magam is ilyen jaguár voltam valaha, Pencroff úr, nincs hozzá jogom, hogy beszéljek...

És lassú léptekkel távolabb ment.

Pencroff észbe kapott.

- Tyű, micsoda átkozott barom vagyok! Szegény Ayrton! Ugyanolyan joggal beszélhet itt, mint akármelyikünk!...

- Úgy van! - felelte Gedeon Spilett. - Tartózkodása mégis becsületére válik; nekünk azonban tekintettel kell arra lennünk, miféle érzelmeket kelt benne, ha eszébe juttatjuk szomorú múltját...

- Egyetértek önnel, Spilett úr - jelentette ki azonnal a tengerész -, s ígérem, hogy soha többé nem fordul ilyesmi elő. Inkább leharapom a nyelvemet, semhogy még egyszer fájdalmat okozzak Ayrtonnek! De térjünk a tárgyra. Azt mondom, hogy ezek a banditák nem érdemelnek kíméletet, és mielőbb meg kell tőlük tisztítanunk a szigetet!

- Ez hát az ön véleménye, Pencroff? - kérdezte a mérnök.

- Ez bizony, teljes egészében!

- Tehát be se várjuk, amíg ellenséges magatartást tanúsítanak velünk szemben, hanem egyszerűen indítsunk ellenük könyörtelen hajtóvadászatot?

- Hát az nem elég, amit eddig elkövettek ellenünk? - kérdezte Pencroff, és sehogyan sem bírta megérteni a mérnök habozását.

- Talán megváltoztatták szándékaikat - tűnődött Cyrus Smith -, talán megbánták tetteiket...

- Megbánták? Ezek! - kiáltotta a tengerész, és vállát vonogatta.

- Pencroff, gondolj Ayrtonre! - mondta ekkor Harbert, és megragadta a tengerész kezét. - Ő is becsületes emberré lett!

A tengerész egyik társáról a másikra nézett. Sohasem hitte volna, hogy akár a legcsekélyebb kétellyel is fogadják javaslatát. Nyers természetű lévén képtelen volt fölfogni, hogy alkudozni is lehessen a szigetre betolakodott banditákkal, Bob Harvey bűntársaival, a Speedy egykori legénységének gyilkosaival; dúvadaknak tekintette őket, akik rászolgáltak, hogy minden megfontolás és lelkifurdalás nélkül kiirtsák őket.

- Mi a manó?! - álmélkodott. - Mindenki ellenem van! Önök nagylelkűek akarnak lenni ezekkel a gazfickókkal? Jó! Csak aztán meg ne bánjuk!

- Mi baj érhet bennünket, ha résen állunk? - kérdezte Harbert.

- Hm! - szólalt meg az újságíró, aki eddig nem vett részt a vitában. - Hatan vannak, hat állig fölfegyverzett férfi... Lesből egyenként lepuffanthatnak bennünket, s akkor aztán ők lesznek a telep gazdái...

- Miért nem tették meg eddig? - kérdezte Harbert. - Kétségkívül azért, mert nem állt érdekükben, hogy megtegyék. Egyébiránt hatan vagyunk hatuk ellen!

- Úgy! Úgy! - felelte Pencroff, akit semmilyen érvelés nem tudott meggyőzni. - Hagyjuk hát, hogy ezek a jófélék kényük-kedvük szerint garázdálkodhassanak, mi pedig békességgel tűrjük, és fülünk botját se mozdítsuk!

- Ej már, Pencroff - szólt rá Nab -, ne tettesd magad ilyen kőszívűnek! Állna csak itt előtted valamelyike azoknak a nyomorultaknak, téged magadat se vinne rá a lélek, hogy rásüsd a puskát...

- Én bizony lelőném, Nab, akár a veszett kutyát! - felelte hidegen Pencroff.

- Pencroff - mondta ekkor a mérnök -, ön eddig mindig tanúbizonyságát adta, hogy megfogadja a szavamat. Vajon hajlandó-e ilyen körülmények közt is hallgatni rám?

- Azt teszem, amit ön óhajt, Smith úr - felelte a tengerész, de hangján érzett, hogy még mindig nem győzték meg őt.

- Akkor hát várjunk, és csak akkor támadjunk, ha megtámadnak bennünket...

Ekként döntöttek tehát arról, hogy mitévők legyenek a kalózokkal, ámbár Pencroff semmi jót nem várt ettől az elhatározástól. Megállapodtak abban, hogy nem támadják meg a gonosztevőket, de szüntelenül résen állnak. Végtére is a sziget nagy és termékeny. Ezek a nyomorultak pedig, ha szunnyad még némi tisztesség a lelkük mélyén, meg is javulhatnak. Hiszen olyan körülmények köze jutottak, hogy saját érdekükben is új életet kell kezdeniök. Cyrus Smith és társai úgy vélekedtek, hogy ha másért nem, már csak emberiességből is mindenesetre várakozniok kell. Az bizonyos, hogy a telepesek immár nem járhattak-kelhettek olyan aggálytalan biztonsággal, mint annak előtte. Mindeddig csupán vadállatok ellen kellett védekezniök, most azonban hat fegyenc is cselleng a szigeten, talán a gonosztevők legelvetemültebb fajtájából valók. Ez kétségkívül igencsak súlyos körülmény, és kevésbé bátor embereket talán minden biztonságérzetüktől megfosztott volna.

Akárhogy is, ebben a pillanatban a telepesek többségének véleménye győzött Pencroffé ellen. Vajon melyiküket igazolja a jövő? Majd elválik.

 

HATODIK FEJEZET

A fölfedező út terve - Ayrton a karámba megy - Látogatás a Léggömb-kikötőben -
Mit vett észre Pencroff a  B o n a d v e n t u r e  fedélzetén? - Sürgöny a karámba -
Ayrton nem válaszol - Indulás hajnalban - Miért nem működik a távíró? - Puskadörrenés

A telepeseknek most az volt a legfőbb feladatuk, hogy elhatározásukhoz híven átkutassák az egész szigetet, kettős céllal: meg akarták találni azt a rejtelmes személyt, akinek a létezésében immár nem kételkedhettek, ugyanakkor azt is meg akarták tudni, mi történt a kalózokkal, milyen hajlékot választottak, milyen életet folytatnak, mit forralnak, kell-e tőlük tartaniok.

Cyrus Smith legszívesebben haladéktalanul fölkerekedett volna, mivel azonban útjuk több naposnak ígérkezett, a pihenők megkönnyítésére előbb különféle szerszámokkal és táborozáshoz szükséges holmikkal kellett megrakniok a szekeret. Az onaggák egyike azonban éppen akkoriban megsérült a lábán, ezért néhány napos kényszerpihenőt kellett adniok neki, mielőtt kocsiba fogják; ám a telepesek úgy vélték, semmi hátrányuk sem származik abból, ha nyolc-tíz nappal elhalasztják az indulást, és csak november 20-án vágnak neki az útnak. A november hónap ezen a szélességi fokon az északi égöv május havának felel meg. A tavasz szép évszakában jártak hát. A Nap a Baktérítőre érkezett: a nappalok ilyenkor a leghosszabbak. Az évad eszerint kedvez a tervbe vett kirándulásnak, amelynek során, Cyrus Smith úgy határozta, tüzetesen átkutatja a sűrű Vadnyugat-vadont, egészen a Kígyó-félszigetig, azt remélte ugyanis, hogy a kutatóút - még ha nem is éri el legfőbb célját sok értékes fölfedezéssel járhat, különösen természeti kincsek tekintetében.

A telepesek elhatározták, hogy indulásig, vagyis kilenc napon keresztül a Kilátó-fennsíkon dolgoznak, és elvégzik a még hátralevő mezőgazdasági munkát.

Ám Ayrtonnek eközben a karámba is el kellett látogatnia, mert a háziállatok nem nélkülözhették a gondozást. Megbeszélték, hogy két napot tölt a karámban, bőséges takarmánnyal látja el a háziállatokat, aztán visszaér a Gránitpalotába.

Amikor már indulóban volt, Cyrus Smith megkérdezte tőle, nem óhajtja-e, hogy valamelyikük elkísérje; figyelmeztette: a sziget már korántsem olyan biztonságos, mint régente volt.

Ayrton azt felelte, hogy ilyen óvatossági intézkedésre semmi szükség; ha rákényszerül, segítség nélkül is helytáll magáért, különben sem fél semmitől. Ha mégis valamilyen váratlan esemény adódnék a karámban vagy a környékén, sürgöny útján azonnal tudatja a Gránitpalotában maradt telepesekkel.

Ayrton 9-én hajnalban kerekedett föl az egy szál onagga vontatta kordén, és két órával utóbb a távíró csengője már jelezte is, hogy a férfi mindent rendben talált a karámban.

Cyrus Smith két napon keresztül terve kivitelén dolgozott: ez a terv arra szolgált, hogy egyszer s mindenkorra biztosítsa a Gránitpalotát minden rajtaütés ellen. Azon iparkodott, hogy a Grant-tó déli csücskében levő egykori víznyelő nyílását amelyet már régebben befalaztak, és jórészt füvekkel és növényekkel álcáztak - most tökéletesen elrejtsék. Ennél mi sem volt egyszerűbb: mindössze a tó vizét kellett két-három lábnyival földuzzasztaniok, hogy a lefolyócsatorna szájadéka végképp eltűnjék a víz tükre alatt.

Mármost a vízszint emeléséhez egyszerűen gátat kellett beépíteniök a Glicerin-patakot és a Nagy Vízesést tápláló két mesterséges hasadékba. Cyrus Smith fölkérte társait, segítsenek neki ebben a munkában, és néhány szorosan összetapasztott, hatalmas szikladarabból egykettőre megépítette a gátat; egyébiránt egyik sem volt hét-nyolc lábnál szélesebb és három lábnál magasabb.

A munka elkészült, és azontúl semmi sem árulta el, hogy a tó csücskében valaha föld alatti járaton át csurgott alá a víz fölöslege.

Mondanunk sem kell, Cyrus Smith és társai ügyeltek, hogy el ne dugaszolják a Gránitpalota vízgyűjtő medencéjét tápláló és a fölvonó hajtóerejét szolgáltató kis vízcsatorna lefolyóját; vízben tehát ezentúl sem látnak hiányt. Ha pedig a fölvonó kosarát fölhúzták, akkor kényelmes otthonuk tökéletes biztonságot nyújtott minden meglepetés és rajtaütés ellen.

Bármilyen gyorsan végeztek ezzel a munkával, Pencroff, Gedeon Spilett és Harbert ezalatt arra is tudott időt szakítani, hogy kiruccanjanak a Léggömb-kikötőbe. A tengerész már égett a kíváncsiságtól, vajon a fegyencek nem bukkantak-e rá a kis öbölre, és nem fedezték-e föl a révben horgonyzó Bonadventure-t.

- Ezek az úriemberek - jegyezte meg Pencroff -, éppen a sziget déli fertályán értek partot, s attól tartok, hogy a tengerszegély mentén haladva tovább, betévedtek a kis kikötőbe - márpedig ha így áll a dolog, akkor fél dollárt sem adnék a Bonadventure-ünkért...

Pencroff aggodalmai egyáltalán nem voltak alaptalanok, s a telepesek ezért célszerűnek látták, hogy fölkeressék a Léggömb-kikötőt.

A tengerész és társai november 10-én ebéd után jól fölfegyverkezve indultak útnak. Pencroff tüntetően golyóra töltötte kétlövetű puskája mindkét csövét, s elszántan rázta a fejét, amiből arra lehetett következtetni, hogy nem sok jóra számíthat az, aki az útjába akad, "akár állat, akár ember", amint azt egyébiránt ő maga is hangoztatta. Gedeon Spilett és Harbert szintén fogta a puskáját, és délután három óra tájt mindhárman elhagyták a Gránitpalotát.

Nab elkísérte őket egészen a Hála-folyó hajlatáig, majd miután átkeltek a túlpartra, fölhúzta utánuk a hidat. Megállapodtak abban, hogy a három telepes puskalövéssel jelzi majd hazaérkezését, Nab pedig erre a jelre visszatér, és helyreállítja az összeköttetést a folyó két széle közt.

A kis csoport a kikötő felé vezető úton haladt, egyenesen a sziget déli szegélye felé. Az egész távolság nem tett ki többet három és fél mérföldnél, Gedeon Spilettnek és társainak azonban mégis teljes két órájába telt, amíg végigjárták. Az út mentén húzódó sűrű erdőszegélyt ugyanis éppoly tüzetesen tűvé tették, mint a Hullámkacsa-mocsár szélét. A szökevény fegyencek nyomát mégsem találták sehol, azok kétségkívül nem tudták még megállapítani, hányan vannak a telepesek, milyenek védelmi eszközeik, s ezért alighanem a sziget legnehezebben megközelíthető vidékeire húzódtak.

Amikor a Léggömb-kikötőbe érkeztek, Pencroff nagy megnyugvással pillantotta meg a szűk öböl vizén békésen ringatódzó Bonadventure-t. Igaz, a Léggömb-kikötőt olyan tökéletesen rejtették a sziklafalak, hogy akár a tenger, akár a szárazföld felől az fedezhette föl csupán, aki véletlenül tévedt oda, vagy magaslatról tekintett le rá.

- No, úgy látszik, ezek a cudarok még nem jutottak el idáig - mondta Pencroff. - A csúszómászók többnyire szívesebben bújnak meg a magas fűben; alighanem a Vadnyugat-vadonban botlunk majd beléjük.

- Szerencsére csakugyan nem jártak itt, mert ha ráakadtak volna a Bonadventure-re, akkor birtokba is vették volna, hogy azon kíséreljék meg a menekülést - tette hozzá Harbert -, mi pedig egyhamar nem térhetnénk vissza a Tabor-szigetre.

- Valóban - helyeselt az újságíró -, pedig oda mindenképpen el kell jutnunk, hogy otthagyhassunk egy üzenetet, a Lincoln-sziget földrajzi helyzetét és Ayrton hollétét tudató okmányt, hiszen megeshetik, a skót jacht csakugyan visszatér Ayrtonért.

- Nos, a Bonadventure még mindig itt van, Spilett úr! - felelte a tengerész. - A hajó is, a legénysége is készen áll, hogy tengerre szálljon első parancsszóra!

- Úgy vélem, Pencroff, erre csak akkor kerül sor, ha kutatóutunkat befejeztük a szigeten. Végül is lehetséges, hogy az ösmeretlen, ha ugyan sikerül megtalálnunk, részletes fölvilágosítással szolgál majd a Lincoln-szigetről és a Tabor-szigetről. Ne felejtsük el, hogy vitathatatlanul ő a szerzője a palackba zárt levélnek, és talán azt is tudja, mihez tartsuk magunkat a jacht visszatérését illetőleg is!

- Ezer ördögi - kiáltott föl Pencroff. - Vajon ki lehet az az ember? Ő ösmer bennünket; mi, nem ösmerjük őt! Ha egyszerű hajótörött, miért bujkál előlünk? Végtére is becsületes népek vagyunk, vagy mi a szösz, és úgy vélem, a magunkfajta becsületes népek társasága nem lehet terhére senkinek! Saját jószántából jött-ide? Eltávozhatnék a szigetről, ha akarná? S egyáltalán, itt van-e még? Vagy már el is hagyta a szigetet?...

Beszélgetés közben Pencroff, Harbert és Gedeon Spilett fölszállt a bárkára, és végigjárták a Bonadventure fedélzetét. A tengerész megvizsgálta a horgonykötelet és a kötélbakot, majd hirtelen fölkiáltott:

- Hej, a nemjóját! Ez aztán cifra eset!

- Mi baj, Pencroff? - kérdezte az újságíró. - Mi történt?

- Csak az, hogy ezt a csomót itt nem én kötöttem!

És Pencroff rámutatott arra a kötélre, amely a bakra erősítette a horgonyt, hogy föl ne szakadjon.

- Hogyan, nem ön kötötte? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Nem én, esküdni merek rá! Ez itt egyszerű félcsomó, más néven halászcsat, én pedig mindig kettős tengerészcsomót hurkolok!

- Bizonyára téved, Pencroff.

- Én ugyan nem tévedek! - bizonygatta a tengerész. - Ilyesmire az embernek önkéntelenül is rájár a keze, a kéz pedig nem téved!

- Akkor hát mégiscsak a fegyencek jártak volna a fedélzeten? - kérdezte Harbert.

- Tudom is én - válaszolta Pencroff -, de az bizonyos, hogy valaki fölhúzta a Bonadventure horgonyát, aztán ismét lebocsátotta! Nézze csak! Itt van még egy bizonyíték! A horgonykötelet az illető lassan utánaeresztette, s ezáltal a súrlódást csökkentő vászondarab elmozdult a horgonynyílásnak arról a pontjáról, ahol a kötél horzsolja. Ismétlem: valaki használta a bárkánkat!

- De ha a fegyencek használták volna, akkor kirabolják, vagy éppen megszöktek volna rajta...

- Megszöktek volna?... Hová?... A Tabor-szigetre?... - kérdezte Pencroff. - Azt hiszi, meg mernék kockáztatni a kalandot ilyen csekély vízkiszorítású lélekvesztőn?!

- Ehhez még az is szükséges egyébiránt, hogy egyáltalán tudomásuk legyen arról a parányi szigetről - tette hozzá az újságíró.

- Akárhogyan is, annyi szent, hogy a Bonadventure a tengeren járt, mégpedig nélkülünk! - jelentette ki a tengerész -, s ez olyan igaz, mint az, hogy Bonadventure Pencroff a nevem, és Vineyardban születtem!

A tengerész olyan határozottan beszélt, hogy sem Gedeon Spilett, sem Harbert nem bocsátkozott vitába vele. Kétségtelen, hogy a hajó valamelyest elmozdult a helyéről, és nem állt ugyanott, ahol Pencroff utoljára lehorgonyozta a Léggömb-öbölben. A tengerész nem is kételkedett abban csöppet sem, hogy valaki fölvonta, majd ismét lebocsátotta a horgonyt. Mármost, vajon mi célból végezte el az illető ezt a két műveletet, ha a hajóval nem akart megtenni semmilyen utat?

- Hogy lehet az, hogy a Bonadventure-t sehol sem láttuk a sziget körüli vizeken? - értetlenkedett az újságíró, aki föl akarta sorakoztatni az összes lehetséges ellenérvet.

- Ugyan már, Spilett úr! - válaszolta a tengerész. - Ha valaki éjnek évadján, jó széllel indul útnak, két órán belül túljut a sziget látkörén!

- Lehet - ismerte el Gedeon Spilett -, de hadd kérdjem meg: vajon mi szándékuk lehetett a fegyenceknek a Bonadventure-rel, és ha már használták, ugyan miért hozták vissza a kikötőbe?

- No, Spilett úr - felelte Pencroff -, én bizony amondó vagyok, hogy ezt a kérdést is soroljuk csak bízvást a megmagyarázhatatlan rejtelmek közé, és ne is foglalkozzunk vele tovább. Mi csak arra voltunk kíváncsiak, hogy a Bonadventure itt van-e a helyén, és lám, itt van... Sajnos azonban az is megeshetik, hogy a fegyencek egy szép napon újra kihajóznak rajta, és akkor csak hűlt helyét találjuk!

- Akkor hát, Pencroff, nem lenne-e okosabb odavinni a Bonadventure-t a Gránitpalota elé?

- Igen is, meg nem is - felelte Pencroff -, de azért mégis inkább nem. A Hála-folyó torkolata rossz kikötő efféle hajónak, a tenger cudarul hánytorog arrafelé...

- És mi lenne, ha kivontatnók a homokra, egészen a Kémény tövébe?...

- Talán jó lenne... igen... - felelte Pencroff. - Mindenesetre ne feledjük el, hogy nagyobb kirándulásra készülünk, hosszabb időre el akarjuk hagyni a Gránitpalotát, és úgy hiszem, a Bonadventure mégiscsak biztonságosabb helyen lesz itt, mint a fövénysávon; tehát legjobb, ha itt hagyjuk mindaddig, amíg a szigetet meg nem tisztítottuk ezektől a gonosztevőktől!

- Ez az én véleményem is - mondta az újságíró. - Legalább vihar idején nem érik annyira az időjárás viszontagságai, mint a Hála-folyó torkolatában.

- És ha a fegyencek ismét érte jönnek? - kérdezte Harbert.

- Nos, fiacskám - felelte Pencroff -, ha nem találják meg itt, másutt keresik, és ha keresik, csakhamar meg is találják a Gránitpalota előtt, a parton: távollétünk idején ott is zavartalanul hatalmukba keríthetik! Egyetértek Spilett úrral, magam is így vélem, a bárkát egyelőre itt kell hagynunk a Léggömb-kikötőben. Hazatérésünk után azonban, amennyiben addig nem sikerül megszabadítanunk a szigetet valamennyi gazfickótól, valóban okosabb lesz a Gránitpalota elé vontatnunk dereglyénket, és mindaddig ott tartanunk, amíg már nem kell féltenünk semmiféle rossz szándékú látogatástól.

- Ebben tehát megállapodtunk - zárta le a vitát Gedeon Spilett. - Indulás!

Pencroff, Harbert és Gedeon Spilett visszatért a Gránitpalotába, és tüstént tudatta a mérnökkel, mi történt. Cyrus Smith pedig mind a jelenre, mind a jövőre vonatkozóan jóváhagyta döntéseiket. Még azt is megígérte a tengerésznek, hogy tanulmányozni fogja a zátony és a sziget fövénysávja közt húzódó csatorna vizét, és megállapítja, lehet-e ott gátat emelni, és mesterséges kikötőt építeni. Ebben az új kikötőben aztán a Bonadventure mindig szem előtt lenne, biztonságos, zárt öbölben.

Még aznap este sürgönyt küldtek a karámba, arra kérték Ayrtont, hogy hazajövet hozzon magával egy kecskepárt, mert Nab kecskéket akar tenyészteni a fennsík legelőin. Furcsa módon azonban Ayrton, szokása ellenére nem jelezte, hogy megkapta-e a táviratot. A mérnököt ez nem csekély mértékben meglepte. Mindazonáltal föltételezhette, hogy Ayrton csak azért nem felel a hívásra, mert éppen nem tartózkodik a karámban, sőt talán már útban is van a Gránitpalota felé. Valóban: távozása óta két nap telt el, márpedig induláskor megállapodtak abban, hogy 10-én este vagy legkésőbb 11-én kora reggel útra kel hazafelé.

A telepesek azt remélték hát, hogy Ayrton hamarosan fölbukkan a Kilátó-fennsík magaslatán. Nab és Harbert a hídfőnél várakoztak, hogy lebocsáthassák a fölvonóhidat, ha bajtársuk odaér.

Ám Ayrtonnek még este tíz órakor sem volt se híre, se hamva. A telepesek ekkor újabb sürgönyt menesztettek a karámba, és azonnali választ kértek.

A Gránitpalota távírókészüléke ezúttal is néma maradt.

A telepeseket most már nagy nyugtalanság fogta el. Mi történhetett? Ayrton talán már nincs a karámban, vagy ha ott van is, nem mozoghat szabadon? Mit tegyenek? Elinduljanak-e a karámba a fekete éjszakában?

Ezen elvitatkoztak. Némelyek menni akartak, némelyek pedig azt bizonygatták: tanácsosabb maradniok.

- De hát az nem lehet - érvelt Harbert -, hogy csak a távírókészülékkel történt valami baj, és azért nem működik?

- Könnyen lehet - válaszolta az újságíró.

- Várjunk holnapig - javasolta Cyrus Smith. - Valóban lehetséges, hogy vagy Ayrton nem kapta meg a táviratunkat, vagy mi nem kaptuk meg az övét.

Várakozásuk - s ez jól érthető - bizonyos nyugtalanságban telt el. Másnap - november 11-én -, alig ragyogtak föl a hajnal első sugarai, Cyrus Smith máris elektromos áramot bocsátott a huzalba, de ezúttal sem kapott választ.

Újabb táviratot küldött: semmi eredmény.

- Gyerünk a karámba! - határozott végül a mérnök.

- Mégpedig fegyveresen! - tette hozzá Pencroff.

Úgy döntöttek, hogy nem hagyják őrizetlenül a Gránitpalotát, Nab otthon marad. Csak a Glicerin-patakig kíséri el társait, aztán fölvonja a hidat, majd valamelyik fatörzs mögé rejtőzve megvárja hazajövetelüket vagy Ayrton érkezését.

Abban az esetben, ha kalózok bukkannának föl, és megkísérelnék az átkelést a patakon, puskalövésekkel tartóztatja föl őket, végső szükségben pedig a Gránitpalotába menekül: ott, miután fölhúzta a fölvonó kosarát, teljes biztonságban érezheti magát.

Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Harbert és Pencroff eközben egyenest a karámba siet, s ha nem találják ott Ayrtont, akkor átkutatják a környező erdőket.

Reggel hat óra tájban a mérnök és három társa átkelt a Glicerin-patakon, Nab pedig elfoglalta őrhelyét a bal parton, egy sárkányfa koronázta alacsony földhányás mögött.

A telepesek, miután átvágtak a Kilátó-fennsíkon, rátértek a karámba közvetlenül vezető útra. Fegyverüket lövésre készen a karjukon vitték, hogy bármiféle ellenséges megnyilvánulásra azonnal puskatűzzel adjanak választ. A két karabélyt is meg a két puskát is golyóra töltötték.

Az utat mindkét oldalt sűrű bozót szegélyezte: ebben a gonosztevők könnyen elrejtőzhettek, és fegyverük lévén, ez komoly veszéllyel fenyegetett.

A telepesek gyorsan és szótlanul haladtak. Top előttük futkározott, hol az ösvényen szaladt, hol meg a bozótban írt le kisebb-nagyobb vargabetűket, de egész úton egyet sem vakkantott, ami azt jelentette, hogy még nem szimmantott meg semmi szokatlant. Arra ugyanis mindenképpen számíthattak, hogy a hű eb nem várja meg, míg meglepetésszerűen lerohanják őket, hanem ugatással jelzi a legapróbb, legtávolabbi veszedelmet is.

Cyrus Smith és társai ugyanakkor útjuk során figyelemmel kísérték a sürgönyvezetéket is, amely mindenütt az út irányát követte a karám és a Gránitpalota közt. Mintegy két mérföldet tettek már meg, de sehol sem tapasztalták a huzal folyamatosságának semminemű megszakadását. A póznák szilárdan álltak, a szigetelőcsigák érintetlenek voltak, a vezeték mindenütt szabályosan megfeszült. Egy bizonyos ponttól fogva azonban a mérnök úgy vette észre, hogy a huzal valamivel lazább a kelleténél, s amikor végül elértek a 74. számú póznához, az élen haladó Harbert hirtelen megtorpant, és fölkiáltott:

- Elszakadt a drót!

Társai meggyorsították lépteiket, és csakhamar fölzárkóztak a fiú mellé.

Kidöntött pózna feküdt keresztbe az úton. A telepesek megállapították, a vezeték elszakadt, s nyilvánvaló tehát, hogy sem a Gránitpalotából küldött táviratok nem érkezhettek meg a karámba, sem a karámban föladott sürgönyök nem jutattak el a Gránitpalotába.

- Ezt a póznát nem a szél döntötte ki! - jegyezte meg Pencroff.

- Nem bizony - felelte Gedeon Spilett. - A póznát emberi kéz emelte ki a helyéből, miután tövéig kiásták a földet...

- Meg aztán a vezetéket is elvágta valaki - tette hozzá Harbert, és az erőszakkal széttépett vashuzal két csonkjára mutatott.

- Friss még a vágás? - kérdezte Cyrus Smith.

- Friss - felelte Harbert -, és bizonyos, hogy csak rövid ideje metszették át a huzalt.

- Gyorsan a karámba! Gyorsan a karámba! - kiáltott föl a tengerész.

A telepesek ekkor éppen, félúton jártak a Gránitpalota és a karám közt. Jó két és fél mérföldet kell még megtenniök. Futásnak eredtek.

Valóban, azt kellett hinniök, hogy nagy baj történt a karámban. Ayrton, kétségkívül megkísérelte, hogy sürgönyt küldjön, távirata azonban nem juthatott el a Gránitpalotába; társait mégsem főleg ez nyugtalanította, hanem egy ennél sokkal nehezebben megmagyarázható körülmény: Ayrton, aki előző estére ígérte hazatértét, még mindig nem mutatkozott. Végül is nincs-e összefüggésben azzal, hogy az ismeretlen tettesek minden összeköttetést megszakítottak a karám és a Gránitpalota közt, és vajon ki másnak állt ez érdekében, mint a fegyencbandának?!

A telepesek aggodalomtól szorongó szívvel rohantak a karám felé. Őszintén ragaszkodtak új bajtársukhoz. Csak nem sújtott-e le reá éppen azoknak a keze, akiknek hajdanán a vezérük volt?!

Kisvártatva eljutottak oda, ahol a karám környéki füvellőket öntöző s a Vörös-patakba torkolló kicsiny csermely mentén vezetett tovább az út. Ekkor lassították lépteiket, hogy túlságosan kimerültek ne legyenek, ha netán harcra kerül sor. Puskájukon fölkattintották a biztonsági zárat, és fölhúzták a kakast. Mindegyikük az erdő más és más részét tartotta szemmel. Top néhány tompa morgást hallatott, s ez mindent jelentett, csak jót nem.

Végül is a fák közt fölbukkant a sövényfonadékos karókerítés. Rongálásnak semmi nyoma nem látszott rajta. Kapuja, mint rendesen, most is zárva volt. A karámban mélységes csönd honolt. A telepesek nem hallották sem a muflonok szokott bégetését, sem Ayrton hangját.

- Menjünk be! - mondta Cyrus Smith.

S a mérnök elindult, társai pedig mintegy húszlépésnyire mögötte maradtak, és tüzelésre kész fegyverrel, éberen fedezték előnyomulását.

Cyrus Smith benyúlt a kapu deszkái közt, fölpöckölte a retesz belső kallantyúját, és éppen be akarta nyomni az egyik kapuszárnyat, amikor Top váratlanul, vadul fölcsaholt. Hirtelen lövés dördült a sövény fölött, és erre a fájdalom kiáltása felelt.

Harbert, golyótól találva, a földre bukott!

 

HETEDIK FEJEZET

Az újságíró és Pencroff a karámban - Harbertet a kunyhóba szállítják - A tengerész kétségbeesése -
Az újságíró és a mérnök tanácskozása - Hogyan gyógykezelik Harbertet? - Halvány reménysugár -
Hogyan értesítsék Nabet? - Megbízható és hűséges küldönc - Nab
válasza

Harbert kiáltására Pencroff eldobta fegyverét, és a fiúhoz rohant.

- Megölték! - ordította. - A fiamat! Megölték!

Cyrus Smith, Gedeon Spilett is hanyatt-homlok Harberthez futott. Az újságíró ráhajolt, és meghallgatta, dobog-e még szegény fiú szíve.

- Él - mondta. - De el kell innen szállítanunk...

- A Gránitpalotába? - kérdezte a mérnök. - Lehetetlen!

- Akkor hát a karámba! - kiáltotta Pencroff.

- Egy pillanat - mondta Cyrus Smith.

S azzal eliramodott bal felé, hogy megkerülje a sövénykerítést. A fordulóban váratlanul szembetalálta magát az egyik fegyenccel, az rálőtt, és golyója átfúrta Cyrus Smith kalapját. Néhány másodperc múltán, mielőtt ideje lett volna, hogy másodszor is elsüsse puskáját, szívét már át is járta Cyrus Smith tőre, amely a mérnök kezében a karabélynál is gyorsabb és biztosabb fegyver volt; a gonosztevő összerogyott.

Ezalatt Gedeon Spilett is és a tengerész is fölhúzódzkodott a palánk egy-egy szögletén, átvetette magát a kerítésen, beugrott az udvarba, félredöntötte a kapu belső támfáit, majd berontott a házba, amely üresen állt; és szegény Harbert nemsokára Ayrton ágyán pihenhetett.

Néhány pillanat múltán már Cyrus Smith is ott állt a fiú betegágya mellett.

Az aléltan fekvő Harbert láttán a tengerészt iszonyú fájdalom fogta el. Zokogott, jajveszékelt, falba akarta verni a fejét. Sem a mérnök, sem az újságíró nem tudta lecsillapítani. Őket magukat is valósággal fojtogatta a fölindulás. Beszélni sem bírtak.

Mindazonáltal mégis megtettek mindent, hogy kiragadják a halál karmai közül szegény gyermeket, aki szemük előtt haldokolt. Gedeon Spilett annyit látott, annyit tapasztalt életében, hogy szert tett némi gyakorlatra az orvostudomány egyszerűbb műfogásaiban is. Mindenhez konyított valamicskét, és nemegyszer kezelt már szúrófegyvertől vagy lőfegyvertől származó sérüléseket. Cyrus Smith segítségével tehát nekifogott Harbert kellő ápolásához.

Az újságírót főleg a fiú mély eszméletlensége döbbentette meg: ezt az ájulatot egyaránt okozhatja a vérveszteség is, meg az erős megrázkódtatás is, ami akkor éri a sebesültet, ha a golyó valahol csontot talált.

Harbert arca halotthalványra sápadt; érverése olyan elhaló lett, mintha szíve már-már megállana, Gedeon Spilett csak hosszú időközönként észlelt egy-egy érlökést. Ugyanakkor a fiú értelme és minden érzékszerve szinte teljesen fölmondta a szolgálatot. Mindez rendkívül súlyos tünet volt.

A telepesek lemeztelenítették Harbert mellét, és zsebkendőjükkel előbb fölitatták, majd hideg vízzel lemosták róla a vért. Zúzódás, helyesebben szólva zúzott szélű seb vöröslött elő az alvadék alól. A harmadik és negyedik borda közt tojásdad alakú lyuk tátongott Harbert mellén. Ott érte a golyó.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett ekkor hasra fordította szegény gyermeket; a fiú gyönge nyöszörgést hallatott, olyan gyöngét, mintha utolsó sóhaja lett volna.

Harbert hátán is véres seb sötétlett, és a golyó, amely a sebet ütötte, most kibukott belőle.

- Istennek hála! - fohászkodott föl az újságíró. - Igen örvendetes, hogy a golyó nem maradt a testben, és nem nekünk kell eltávolítanunk...

- És a szíve?... - kérdezte Cyrus Smith.

- A szívét nem sértette meg a golyó - felelte az újságíró -, s ez roppant szerencse, mert máskülönben Harbert már halott...

- Halott?! - kiáltotta Pencroff, és bősz üvöltés szakadt föl belőle.

A tengerész ugyanis csak az újságíró utolsó szavait hallotta.

- Nem, Pencroff - válaszolta Cyrus Smith -, nem! Dehogy halott! Az ütőere ver még! Föl is nyögött az imént. De arra kérem, különösen a fiú érdekében, csillapodjék! Most minden hidegvérünkre szükség van. Ne zaklasson föl bennünket fölöslegesen, kedves barátom...

Pencroff elnémult, lelkében azonban olyan heves érzelmek dúltak, hogy kövér könnycseppek gördültek le az arcán. Ezalatt Gedeon Spilett emlékezetében kutatott, hogy módszeresen foghasson neki a munkának. A vizsgálat annyit kétségkívül megállapított, hogy a golyó elöl hatolt be a fiú testébe, és a hátán jött ki. De vajon mekkora roncsolást végzett a golyó, miközben átfúrta magát? Milyen létfontosságú szerveket sértett meg? Erre még hivatásos sebész is nehezen adhatott volna választ ebben a pillanatban, hát még az újságíró!

De azt tudta, hogy meg kell akadályoznia a sérült testtájak gyulladásos elzáródását, azután pedig le kell küzdenie a helyi gyulladást és a seb - talán halálos seb - okozta lázat! De milyen orvossághoz, milyen csillapítószerhez folyamodjon? Mit tegyen a gyulladás ellen?

Mindenesetre az a legfontosabb, hogy haladéktalanul kezdje meg a két seb kezelését. Gedeon Spilett úgy vélte, szükségtelen újabb vérömlést előidéznie, tehát sem langyosvizes borogatásra, sem a sebszélek nyomogatására nincs szükség. A vér amúgy is bőségesen csurgott, és Harbert túlontúl elgyöngült már a vérveszteségtől.

Az újságíró úgy gondolta, elég, ha a két sebet megmossa hideg vízzel.

Harbertet a bal oldalára fordították, és megtámasztották ebben a helyzetben.

- Nem szabad elmozdulnia - mondta Gedeon Spilett. - Ez a testhelyzet a legkedvezőbben biztosítja, hogy ne gennyedjen el erősen a hátseb és a mellseb; és a betegnek teljes nyugalomra van szüksége.

- Hogyan?! - hördült föl Pencroff. - Nem szállíthatjuk el a Gránitpalotába?

- Nem, Pencroff - felelte az újságíró.

- Hogy az Isten verje meg őket! - kiáltotta égnek emelt ököllel a tengerész.

- Pencroff! - szólt rá Cyrus Smith figyelmeztetően.

Gedeon Spilett nekilátott, és legjobb tudása szerint, aggodalmas gonddal megvizsgálta a sebesült fiút. Harbert még mindig olyan ijesztően sápadt volt, hogy az újságírót kétség fogta el.

- Cyrus - mondta -, én nem vagyok orvos... Borzalmas zavarban vagyok... Ön tapasztalt ember, segítenie kell, adjon tanácsot!...

- Ne veszítse el a nyugalmát, barátom - intette a mérnök, és biztatóan megszorította az újságíró kezét. - Döntsön higgadtan, hidegvérrel... Egyvalamire gondoljon csupán: meg kell mentenünk Harbertet!

Gedeon Spilett azonban csak egy percre vesztette el bátorságát a rendkívüli felelősségérzet súlya alatt; a mérnök szavaitól visszanyerte önuralmát. Leült az ágy szélére. Cyrus Smith állva maradt. Pencroff széthasogatta az inge alját, és gépies mozdulatokkal tépést szaggatott belőle.

Gedeon Spilett ekkor megmagyarázta Cyrus Smithnek, mi a teendő: nézete szerint mindenekelőtt a vérzést kell elállítaniok, mindamellett nem szabad elzárniok a seb két nyílását, nem szabad siettetniök a hegesedést, a golyó ugyanis létfontosságú belső részeket járt át, és ha a seb idő előtt forradna össze, a genny fölgyülemlenék a mellüregben.

Cyrus Smith tökéletesen egyetértett vele, és úgy döntöttek, bekötözik a két sebet, ám úgy, hogy nem illesztik össze, s ezzel nem zárják el a sebszéleket. Szerencsére a sebszájak kitágítása szükségtelennek látszott.

Mármost mivel küzdjék le a föllépni készülő gyulladást, és van-e a telepeseknek efféle hatékony gyógyszerük?

Igen! Rendelkezésükre állt ilyen orvosság, méghozzá bőséggel, mert a természet nagylelkűen sokat juttatott belőle. Ez a gyógyír pedig nem volt semmi egyéb, mint a tiszta, hideg víz, a sebgyulladás ellen használatos nyugtatószerek leghatékonyabbika, súlyos esetekben ma már minden orvos ezt a legbiztosabb hatóanyagot alkalmazza. A hidegvizes borogatásnak még az az előnye is megvan, hogy teljes nyugalomban tartja a sebet, és lehetővé teszi, hogy az kellő ideig födve maradjon; márpedig ez jelentékeny előny, mert a gyakorlat megmutatta, hogy végzetes lehet, ha a sebet az első napokban levegő éri.[104]

Gedeon Spilett és Cyrus Smith a maguk egyszerű, józan megfontolása alapján is úgy cselekedett, akár a legkiválóbb sebész. Hideg vízzel átitatott gyolcsvászon borogatást raktak szegény Harbert sebeire, és a borogatást sűrűn váltogatták.

A tengerész ezalatt tüzet gyújtott a tűzhelyen; a kunyhóban egyébiránt minden szükséges holmit megtalált. Akadt ott juharfa cukor, mindenféle gyógyfű - ezeket még Harbert maga szedte a Grant-tó partján -, úgyhogy a telepesek tüstént főzhettek üdítő herbateát, és néhány kortynyival megitathatták az öntudatlan fiút. Harbert láza rendkívül magasra szökött, és egész nap, egész éjjel nem nyerte vissza eszméletét. Élete hajszálon függött, s ez a hajszál bármely pillanatban elszakadhatott...

Másnap, november 12-én, Cyrus Smith és társai némi reményre kaptak. Harbert végre magához tért hosszas ájulatából. Fölnyitotta a szemét, és megismerte a mérnököt, az újságírót, Pencroffot. Két-három szót is szólt. Nem tudta, mi történt vele. Fölvilágosították az eseményekről, és Gedeon Spilett arra kérte, feküdjék továbbra is teljes nyugalomban; azt mondta neki, hogy az élete nincs már veszélyben, sebei néhány nap múltán begyógyulnak. Harbert voltaképpen alig érzett fájdalmat, a szakadatlanul váltogatott hideg borogatás meggátolta a sebszélek lobosodását. A gennyesedés a maga szokott módján alakult ki, a láz nem emelkedett tovább, és a telepesek remélhették, hogy a szörnyű sebesülés nem torkollik katasztrófába. Pencroff úgy érezte, hogy a szíve fokról fokra megkönnyebbül. Úgy tett-vett Harbert betegágyánál, mint valami ápolónővér, úgy gondozta a fiút, mint anya a gyermekét.

Harbert újból elszenderült, de álma most már egészségesebbnek tetszett.

- Mondja ki megint, hogy van remény, Spilett úr! - könyörgött Pencroff. - Mondja ki megint, hogy megmenti Harbertet!

- Igen, megmentjük! - felelte az újságíró. - A seb súlyos ugyan, és lehet, hogy a golyó átjárta a tüdőt, de ennek a szervnek a sérülése nem föltétlenül halálos.

- Adná Isten! - hajtogatta Pencroff. - Adná Isten!

Gondolhatjuk, huszonnégy órája, mióta a karámban tartózkodtak, a telepesek semmi mással nem törődtek, csak Harbertet ápolták. Mindeddig nem aggasztotta őket a fegyencek visszatérése esetén fenyegető veszély, semmi gondot nem fordítottak a jövőben foganatosítandó óvatossági rendszabályokra.

Ezen a napon azonban, míg Pencroff a betegágy mellett virrasztott, Cyrus Smith és az újságíró megtárgyalták, mitévők legyenek.

Azon kezdték, hogy körüljárták a karámot. Ayrtonnek sehol sem lelték nyomát. Csak nem hurcolták magukkal a szerencsétlent egykori cimborái?! Vajon a karámban törtek reá fegyencek? Harcolt velük, és alulmaradt a küzdelemben? Ez az utóbbi föltevés látszott a legvalószínűbbnek. Gedeon Spilett, amikor átmászott a palánkon, világosan fölismerte az egyik kalózt, és azt is látta, hogy a gonosztevő a Franklin-hegy déli nyúlványai felé menekül; Top is a nyomába eredt. A menekülő gazember egyike volt azoknak, akiknek a csónakja szétzúzódott a Hála-folyó torkolatában, a sziklazátonyon. Egyébiránt az a fegyenc is, akit Cyrus Smith leszúrt - és holttestét a telepesek megtalálták a palánkon kívül -, Bob Harvey bandájához tartozott.

Ami a karámot illeti, a fegyencek még nem pusztítottak el benne semmit. A kapuk zárva maradtak, tehát a háziállatok nem széledhettek szét az erdőben. Küzdelemnek sem látták azonban semmiféle nyomát, sem a kunyhón, sem a sövénykerítésen. Csak Ayrton lőszere tűnt el, Ayrtonnel együtt.

- Alighanem meglepték a szerencsétlent - mondta Cyrus Smith -, és mivel olyan ember volt, aki nem hagyja magát, ha megtámadják, bizonyára elesett a harcban...

- Igen, hihetőleg így történt! - felelte az újságíró. - A fegyencek aztán dolguk végeztével kétségkívül berendezkedtek a karámban, ahol bőséggel megtaláltak mindent, amire csak szükségük volt, és csak akkor fogták menekülőre a dolgot, amikor közeledésünket észrevették. Az nyilvánvaló, hogy Ayrton, akár él, akár meghalt, már nincs a karámban...

- Át kell kutatnunk az erdőt - mondta a mérnök -, és meg kell tisztítanunk a szigetet ezektől a nyomorult bűnözőktől. Pencroff sejtelmei nem csaltak, igaza volt, hogy hajtóvadászaton akarta kiirtani őket, mint afféle dúvadakat. Sok bajt megtakaríthattunk volna, ha őreá hallgatunk!

- Bizony - felelte az újságíró -, most azonban már minden jogunk megvan, hogy könyörtelenek legyünk velük szemben!

- Egyelőre várnunk kell - mondta a mérnök -, kénytelenek vagyunk itt maradni a karámban mindaddig, amíg Harbertet nem szállíthatjuk haza a Gránitpalotába.

- S mi lesz közben Nabbel? - kérdezte az újságíró.

- Nab biztonságban van.

- És ha nyugtalankodik távolmaradásunk miatt, és megkockáztatja, hogy értünk jöjjön?

- Nem szabad idejönnie! - felelte izgatottan Cyrus Smith. - Legyilkolnák útközben!

- Pedig igencsak valószínű, hogy keresésünkre indul, és megpróbál eljutni hozzánk!

- Ej, bárcsak működnék még a távíró, akkor értesíthetnénk őt!... - tűnődött a mérnök. - Sajnos, ez lehetetlen! Nézzük csak: Pencroffot és Harbertet nem hagyhatjuk magukra!... Nos hát akkor magam megyek el a Gránitpalotába.

- Nem, Cyrus, nem - intette az újságíró -, nem szabad ilyen veszélynek kitennie magát! Bátorsággal most nem ér el semmit. Ezek a nyomorult bitangok nyilvánvalóan szemmel tartják a karámot, lesben állnak valahol a környező, sűrű erdőkben, s ha ön elindul, akkor nemsokára két szerencsétlenségen kell bánkódnunk egy helyett!

- De hát mi történik Nabbel? - tépelődött a mérnök. - Hiszen huszonnégy órája nincs híre felőlünk! Bizonyos, hogy idejön...

- ...és mivel gyanútlan, kevésbé lesz résen, mint mi lennénk - fejezte be a mondatot Gedeon Spilett -, és eltalálja egy golyó!

- Nincs rá mód, hogy figyelmeztessük?

Miközben a mérnök töprengett, tekintete Topra tévedt; a kutya úgy járkált föl s alá, mintha csak azt akarná mondani: "Hát én kutya vagyok?!"...

- Top! - kiáltott föl Cyrus Smith.

A kutya a hívó szóra egy ugrással gazdájánál termett.

- Igen, Top megy el a Gránitpalotába! - mondta az újságíró, aki tüstént megértette a mérnök szándékát. - Top átfut ott is, ahol mi nem jutnánk át! Elviszi a karámból a híreket a Gránitpalotába, és üzenetet hoz nekünk a Gránitpalotából!

- Gyorsan! - felelte Cyrus Smith. - Gyorsan!

Gedeon Spilett hamar kitépett jegyzettömbjéből egy lapot, és ezeket a sorokat vetette papírra:

Harbert megsebesült. Valamennyien a karámban vagyunk. Légy résen! Ne hagyd el a Gránitpalotát! Mutatkoztak-e már azon a környéken fegyencek? Küldj választ Toppal.

Ez a lakonikus szövegű levél mindent közölt, amiről Nabnek értesülnie kellett, és megkérdezett mindent, amire csak választ kellett kapniok a telepeseknek. A jegyzetlapot összehajtogatták, és szembeszökő módon Top nyakörvére erősítették.

- Top, kutyuskám - mondta ekkor a mérnök, és megsimogatta az állat fejét -, Nabhez! Érted, Top? Nabhez! Indulj! Eredj!

Top nagyot szökkent ezekre a szavakra. Megértette, kitalálta, mit várnak tőle. Otthonosan járkált a karámot a Gránitpalotával összekötő úton. Föltehetőleg rövid félóra alatt befutja az egészet; Cyrus Smith és az újságíró joggal remélhette, hogy ahol ők maguk nem merészkedhetnének át baj nélkül, ott Top észrevétlenül átosonhat a magas fűben, az erdőszéli bozót közt.

A mérnök a karám kerítéséhez lépett, és kinyitotta az egyik kapuszárnyat.

- Nabhez! Top, Nabhez! - ismételte újfent a mérnök, és a Gránitpalota irányába mutatott.

Top egy ugrással künn termett a karámból, nekiiramodott, és csaknem azonnal el is tűnt a telepesek szeme elől.

- Célhoz ér! - mondta az újságíró.

- Igen, és vissza is tér a hűséges állat!

- Hány óra? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Tíz.

- Egy órán belül már itt is lehet. Majd kilesünk, mikor érkezik.

A karám kapuját ismét bereteszelték. A mérnök és az újságíró visszament a házba. Harbert mély álomba merült. Pencroff folytonosan váltogatta rajta a hideg borogatást. Gedeon Spilett látta, neki ebben a pillanatban semmi teendője sincs, nekifogott hát, hogy valamilyen harapnivalót készítsen, közbeni azonban éberen figyelte a karám udvarát, különösen a hegynyúlvány határolta oldalán, mert leginkább onnan törhettek rájuk a támadók.

A telepesek nem minden aggodalom nélkül várták Top visszatértét. Cyrus Smith és az újságíró már tizenegy óra előtt karabéllyal a kezükben ott álltak a kapu mögött, hogy Top első vakkantására tüstént kinyithassák. Abban nem kételkedtek, hogy a kutya szerencsésen eljutott a Gránitpalotáig, és abban sem, hogy Nab azonnal útnak indította visszafelé.

Ott vártak hát, amikor körülbelül tíz perc múltán hirtelen lövés dördült, majd pedig a kutya többször egymásután fölcsaholt.

A mérnök föltépte a kaput; mintegy százlábnyira foszladozó füstfelhőt látott a fák közt, odalőtt.

Csaknem ugyanabban a pillanatban Top beugrott a karámba; gyorsan bezárták mögötte a kaput.

- Top, Top! - kiáltott föl a mérnök, és magához szorította az állat kedves nagy fejét.

Cyrus Smith kibontotta a kutya nyakörve mögé erősített cédulát, gyorsan átfutotta; ezek a szavak álltak benne, Nab ákombákom betűivel:

A Gránitpalota körül nincs kalóz. Nem mozdulok innen. Szegény Harbert úr!

 

NYOLCADIK FEJEZET

Fegyencek a karám környékén - Ideiglenes berendezkedés a kunyhóban -
A tele
pesek folytatják Harbert kezelését - Pencroff föllélegzik - Emlékezés a múltra -
Mit rejt a jövő? - Hogyan vélekedik Cyrus Smith ezt illetőleg?

A fegyencek tehát még mindig ott ólálkodtak a karám körül, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy lepuffantsák a telepeseket, egyiket a másik után! Cyrus Smith és társai tehát nem tehettek egyebet, mint hogy úgy bánjanak el velük, ahogyan a dúvadakkal szokás. Ehhez azonban a legnagyobb óvatossággal kellett eljárniok, mert a nyomorult gazok pillanatnyilag előnyösebb helyzetbe kerültek: mindent láttak, de őket nem látta senki, váratlan rajtaütéssel bármikor meglephették a telepeseket, őket azonban nem érhette semmilyen meglepetés.

Cyrus Smith tehát berendezkedett a karámbeli életre; itteni élelmiszerkészletük egyébiránt meglehetősen hosszú ideig elegendőnek látszott. A kunyhót annak idején ellátták csaknem mindennel, amire Ayrtonnek szüksége lehetett, a telepesek érkezésétől megriadt fegyenceknek pedig fosztogatásra már nem maradt idejük. Gedeon Spilett szerint az események valószínűleg ekként játszódhattak le: a sziget partjára vetődött hat fegyenc a déli tengerszegély mentén haladt, majd megkerülte a Kígyó-félszigetet, a Vadnyugat-vadonba azonban nem szottyant kedvük behatolni, tovább portyáztak tehát, eljutottak a Zuhatag-patak torkolatához. Onnan a patak jobb partján bolyongtak tovább, és a Franklin-hegy alsó nyúlványainál lyukadtak ki; a "gyámpillérek" közt érthető okokból menedéket kerestek, és kutatás közben fölfedezték az akkor éppen lakatlan karámot. Itt valószínűleg berendezkedtek, és csak arra a pillanatra vártak, hogy valóra válthassák förtelmes terveiket. Ayrton érkezése meglepte őket, sikerült azonban legyűrniök a szerencsétlent, és... hogy aztán mi történt, azt könnyű elképzelni!

Eszerint a fegyencek - számuk, igaz, ötre csappant ugyan, viszont állig fegyverben grasszálnak! - most is ott sunnyognak a bozótban; ha tehát a telepesek bemerészkednének a sűrűbe, csupán tehetetlen céltábláivá válnának a gazemberek golyóinak, ők maguk azonban sem elhárítani, sem megelőzni nem tudnák a támadást.

- Várnunk kell! Mást nem tehetünk! - ismételte Cyrus Smith. - Mihelyt Harbert meggyógyul, általános hajtóvadászatot rendezünk a szigeten, és leszámolunk a kalózokkal. Kifüstöljük őket, ez lesz kutatóutunk legfontosabb célja, ugyanakkor azonban...

- ...rejtelmes pártfogónkat is megkeressük - fejezte be Gedeon Spilett a mérnök mondatát. - Nos, meg kell vallanunk, kedves Cyrusom, hogy pártfogása ezúttal elmaradt, és éppen abban a pillanatban, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá...

- Ki tudja! - felelte a mérnök.

- Mit akar mondani ezzel? - kérdezte az újságíró.

- Azt, hogy bajainknak még nem jutottunk a végére, kedves Spilettem, és nagy hatalmú segítőnknek, úgy tetszik, bőven lesz még alkalma a beavatkozásra. Most azonban nem ez a legfontosabb. Harbert élete mindennél előbbre való.

Ez a legfájóbb aggodalommal gyötörte a telepeseket. Teltek-múltak a napok, és a szegény fiú állapota szerencsére nem romlott. Mármost minden ilyen, rosszabbodás nélkül eltelt nap nyereségnek számított. A kellő hőfokú hidegvizes borogatás megóvta a két sebet a lobosodástól. Sőt az újságírónak úgy tetszett, hogy a kissé kénes víz - kéntartalmát a vulkán közelsége indokolta - hathatósan serkenti majd a hegesedést is. A sebekből már nem ömlött a genny olyan bőségesen, mint eleinte, és Harbert, a fáradhatatlan ápolás eredményeképpen ismét erőre kapott, láza is csökkenni kezdett. Kezdettől fogva szigorú koplalókúrán tartották, és ennek következtében nyilvánvalóan igencsak legyöngült; a bőven adagolt, gyógyító erejű herbatea azonban sokat segített rajta, leginkább pedig a tökéletes nyugalom vált hasznára.

Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Pencroff nagy gyakorlatra tett szert a sebesült fiú kötözésében. A kunyhóban található minden fehérneműt erre a célra áldozták föl. Harbert sebeit tépés és borogatás födte, nem túlságosan szorosan, de nem is túlságosan lazán, hogy elősegítsék a sebszélek összeforradását, de ne váltsanak ki gyulladásos visszahatást. Az újságíró végtelen gonddal ügyelt a helyes kötözésre, tudta, milyen nagy ennek a jelentősége; váltig hajtogatta társainak azt, amit egyébiránt az orvosok legtöbbje is gyakran mondogat: ritkábban látni jól sikerült sebkötést, mint jól sikerült műtétet.

Tíz nap múltán, november 22-én, Harbert szemlátomást jobban érezte magát. Lassacskán már némi táplálékot is magához vett. Arcára visszatért a pír, és hálás szemmel, mosolygósan tekintett ápolóira. Egy kicsit el is beszélgetett velük, noha Pencroff mindent elkövetett, hogy ebben megakadályozza, a tengerész ugyanis naphosszat fecsegett, egymás után mondta el a képtelennél képtelenebb történeteket, csakhogy belefojtsa a fiúba a szót. Harbert először is Ayrton felől érdeklődött, mert úgy tudta, Ayrton is a karámban van, és most meglepte, hogy nem látja sehol. A tengerész azonban nem akarta elszomorítani Harbertet, és ezért csak annyit felelt, hogy Ayrton elsietett Nabhez, a Gránitpalota védelmére.

- Hej, azok a galád kalózok! - csóválta Pencroff a fejét. - Ezek az úriemberek aztán csakugyan nem érdemelnek kíméletet semmilyen tekintetben! És Smith úr még a jóérzésükre akart hatni! No hiszen, én is közlöm majd velük az érzéseimet, mégpedig jó kövér ólomgolyók formájában!

- S azóta nem mutatkoztak? - kérdezte Harbert.

- Nem, fiacskám - felelte a tengerész -, de majd mi rájuk találunk, sose félj: mihelyt meggyógyultál, kipróbáljuk, vajon szemtől szemben is mernek-e támadni ezek a gyáva lesipuskások, alattomos orvlövészek!

- Gyenge vagyok én még az effélére, szegény Pencroffom!

- Ugyan már, majd csak megerősödsz megint, szépen lassan. Mi az az egy szem golyó, amelyik csak úgy hipp-hopp átszalad a tüdőn? Gyerekjáték az egész! Az én tüdőmet annyiszor lőtték át, hogy se szeri, se száma, mégis itt vagyok, és kutya bajom!

Végül is minden arra vallott, hogy a helyzet kedvezően alakul, és amennyiben, semmilyen, szövődmény nem lép föl, Harbert gyógyulása bizonyosra vehető. De vajon mit tehettek volna a telepesek, ha a fiú állapota súlyosra fordul, és mihez fogtak volna, ha a golyó valahol benne szorul Harbert testében, vagy amputálni kell karját, lábát?!

- Megvallom - tette szóvá Gedeon Spilett nemegyszer -, megvallom, mindig reszketve gondoltam erre az eshetőségre!

- Mindazonáltal, ha meg kellett volna tennie, akkor nem habozott volna, ugyebár? - kérdezte Cyrus Smith.

- Nem, Cyrus, nem haboztam volna - felelte Gedeon Spilett -, de azért hálát adok a jó Istennek, hogy megkímélt ettől a szörnyűségtől!

A telepesek, mint már annyiszor, most is az egyszerű, józan ész okszerűségét hívták segítségül, s abban ezúttal sem kellett csalatkozniok; hála sokoldalú ismereteiknek, most is sikerült elérniök azt, amit akartak! De vajon nem következik-e be egyszer az a pillanat, amikor csődöt mond minden tudományuk? Egyedül élnek ezen a magános szigeten. Márpedig az ember társas lény: az embereknek kölcsönösen szükségük van egymásra. Cyrus Smith jól tudta ezt, és nemegyszer ötlött föl benne az aggodalmas gondolat, hogy alkalomadtán szemközt találhatja magát olyan nehézséggel is, amellyel nem képes megbirkózni!

A mérnök egyébiránt egyre inkább úgy érezte, hogy boldog soruknak vége szakadt, és társaival együtt életük balszerencsés szakaszába léptek. Bízvást elmondhatták, hogy több mint két és fél év óta, amióta Richmondból elmenekültek, minden kedvezett nekik. A sziget bőségesen ellátta őket állati és növényi élelemmel, ásványi kinccsel és minden más egyébbel, ők pedig tudásuk révén tulajdon hasznukra bírták fordítani a természet ajándékait. A telep úgyszólván tökéletes anyagi jólétben virágzott. És mindezen fölül még valamilyen rejtélyes hatalom is a segítségükre sietett, valahányszor a szükség úgy kívánta!... Mindez azonban csak ideig-óráig tarthatott!

Röviden szólva: Cyrus Smith kezdte úgy hinni, hogy a szerencse elpártolt tőlük.

Csakugyan, kalózhajó bukkant föl a sziget körüli vizeken, s jóllehet a fegyencek csodával határos módon odavesztek, hat bandita mégis elkerülte a végpusztulást. Sikerült partra szállniok a Lincoln-szigeten, ahol hatuk közül öt még mindig él, és úgyszólván föllelhetetlenül lappang a sűrűben. Ayrtont, semmi kétség immár, lemészárolták ezek a nyomorult haramiák, ezek az állig fölfegyverzett gyilkosok, és már az első lövésükkel csaknem halálra sebezték Harbertet. Vajon az első csapását mérte-e csupán ezzel rájuk a balszerencse? - kérdezte magában Cyrus Smith. És gyakran ismételgette az újságíró előtt, hogy az a különös és mégis olyan nagy erejű hatalom, amely mindeddig segítségükre sietett, most, úgy látszik, cserbenhagyta őket. Avagy az történt, hogy az a rejtelmes lény - hiszen ha nem is tudták, ki az illető, létezését nem tagadhatták - időközben eltávozott a szigetről? Vagy talán elpusztult?

Semmiféle válasz nem adódott ezekre a kérdésekre. Azt azonban ne higgyük, hogy Cyrus Smith és bajtársa, ha effélékről beszélgettek is, tüstént kétségbeestek volna! Korántsem. Csak éppen áttekintették a helyzetet, elemezték az esélyeiket, és fölkészültek minden eshetőségre; szilárdan, emelt fővel néztek a bizonytalan jövő elébe, és eltökélték magukban, hogy bárhogy sújtsa is őket a balsors, olyan férfiakkal kerül szembe, akik készek a küzdelemre...

 

KILENCEDIK FEJEZET

Nabről semmi hír - Pencroff és az újságíró ajánlata nem talál meghallgatásra -
Gedeon Spilett portyázásai - Szövetfoszlány az erdőben - Üzenet érkezik -
Hirtelen indulás - Megérkezés a Kilátó-fennsíkra

A fiatal lábadozó gyógyulása szabályosan haladt. A telepesek most csak azt remélték, állapota rövidesen lehetővé teszi, hogy átszállítsák a Gránitpalotába. Mert bármilyen bőséges volt is a karámbeli kunyhó élelmiszerkészlete, és bármilyen kielégítő volt is minden más fölszerelése, mégsem nyújthatott olyan kényelmet, mint a gránitpalota-beli egészséges hajlék. Továbbá nem volt olyan biztonságos sem, hiszen folytonosan a fegyencek fenyegető puskatüzétől kellett tartaniok a karám lakóinak, bármilyen éberen őrködtek is. Amott ellenben, a gránittömb hozzáférhetetlen és bevehetetlen üregében nem kell már félniök semmitől, mert ott a kalózok minden támadási kísérlete magától meghiúsulna. Türelmetlenül várták hát azt a pillanatot, amikor Harbertet sebei fölszakadásának veszélye nélkül átvihetik otthonukba, s úgy döntöttek, hogy mihelyt lehet, megkísérlik a betegszállítást, noha a Fénymadár-erdőn át igen kockázatosnak látszott a közlekedés.

Nabről semmi hír nem érkezett, de azért nem nyugtalankodtak. Bíztak benne, hogy a bátor néger jól elsáncolta magát a Gránitpalota mélyén, és vigyáz arra, hogy meg ne lepjék. Topot nem küldték újra hozzá, mert haszontalanság lett volna puskalövéseknek kitenni a hű ebet, hiszen a kalózok golyója legszemfülesebb segítőtársuktól fosztotta volna meg a telepeseket.

Egyelőre türelemmel várakoztak hát, bármilyen sürgősnek látták is, hogy mihamarabb valamennyien együtt legyenek a Gránitpalotában. A mérnököt aggasztotta, hogy erőik szétforgácsolódtak, mert úgy vélekedett, ez is csak a kalózok malmára hajtja a vizet. Ayrton eltűnése óta mindössze négyen maradtak öt ellen, mivel Harbertre még nem számíthattak eleget bánkódott is emiatt a derék fiú, hiszen jól tudta, mekkora zűrzavart okozott akaratlanul is!

November 25-én délután, amikor Harbert rövid időre elszunnyadt, és ezért nem hallhatta a telepesek beszélgetését, Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Pencroff éltek az alkalommal, és alaposan meghányták-vetették, hogy az adott körülmények közt mit tegyenek a kalózok ellen.

- Barátaim - szólt az újságíró -, az imént Nabről beszéltünk, és megállapítottuk, hogy nem teremthetünk vele kapcsolatot; magam is úgy hiszem, a Gránitpalotába vezető úton nagy a kockázat, reánk puskázhatnak, mi pedig még csak nem is viszonozhatjuk a tüzet. Nem gondolják-e, hogy leghelyesebb lenne nyílt hajtóvadászatot rendezni ezek ellen a nyomorult gazemberek ellen?

- Én is erre gondoltam - felelte Pencroff. - Azt hiszem, egyikünk sem ijed meg egy-két golyótól, és ami engem illet, ha Cyrus úr jóváhagyja, hajlandó vagyok rögtön nekivágni az erdőnek! Az ördögbe is! Bírok én akármelyikükkel!

- S vajon bír-e mind az ötökkel is? - kérdezte a mérnök.

- Csatlakozom Pencroffhoz - ajánlkozott az újságíró -, és ketten, jól fölfegyverkezve, Top kíséretében...

- Kedves Spilettem és kedves Pencroffom - felelte Cyrus Smith -, gondolkozzunk józanul! Ha a szigetnek csak valamelyik meghatározott fertályát kellene átkutatnunk; ha tudnók, hol tanyáznak a fegyencek, és ha nem lenne szó egyébről, mint hogy onnan kifüstöljük őket, akkor magam is a nyílt rajtaütést helyeselném. Most azonban nem attól kell-e tartanunk inkább, hogy az övék lesz az első lövés?!

- Lárifári, Smith úr - hangoskodott Pencroff -, nem minden golyó talál...

- A Harbertre lőtt golyó nem tévesztett célt, Pencroff - felelte a mérnök. - Egyébiránt gondoljanak arra is: ha mindketten eltávoznak, akkor magamra maradok Harberttel, és egyedül kell védelmeznem a karámot. Jótállnak-e azért, hogy a fegyencek nem veszik észre távozásukat, és eltűrik, hogy benyomuljanak az erdőbe? Ki kezeskedik arról, hogy az önök távollétében a gazfickók nem rohanják meg a karámot, jól tudva, hogy csak egy férfi és egy sebesült gyermek maradt itt...

- Igaza van, Cyrus úr - felelte Pencroff, de a tehetetlen harag csak úgy feszegette a mellét -, igaza van. A kalózok mindenre készek, hogy visszafoglalják a bőségesen fölszerelt karámot! Ön pedig egyedül nem tudna védekezni ellenük! Hej, bárcsak már a Gránitpalotában lennénk!

- Ha a Gránitpalotában lennénk - felelte a mérnök -, merőben más volna a helyzet! Ott nyugodtan rábíznám egyikünkre Harbertet, míg a többiek végigcserkészik a sziget erdőségeit. De most a karámban vagyunk, és azt hiszem, jobb, ha itt is maradunk, amíg valamennyien együtt nem távozhatunk innen!

Cyrus Smith okfejtésével nem lehetett vitába szállni, és társai egyetértettek vele.

- Ha legalább Ayrton velünk volna! - sóhajtott föl Gedeon Spilett. - Szegény ember! Nem sokáig élhetett társas életet...

- Vajon csakugyan meghalt-e? - kérdezte Pencroff, igen furcsa hangsúllyal.

- Talán azt reméli, Pencroff, hogy azok a gonosztevők megkímélték az életét? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Igen, ha ezt kívánta az érdekük.

- Micsoda?! Csak nem arra céloz, hogy Ayrton régi cinkostársai kedvéért megfeledkezett mindarról, amit nekünk köszönhet, és...

- Mit lehessen tudni? - válaszolt a tengerész, de a hangján hallatszott, hogy maga is csak habozva kockáztatta meg ezt a rosszhiszemű föltevést.

- Pencroff - kiáltotta Cyrus Smith, és megragadta a tengerész karját -, rút gondolat motoszkál a fejében, és nagyon megszomorítana, ha folytatná ezt a beszédet! Én jótállok Ayrton hűségéért!

- Magam is! - tette hozzá hevesen az újságíró.

- Igaz... igaz, Cyrus úr!... Csakugyan tévedtem - felelte Pencroff. - Ostoba gyanú fészkelte magát az agyamba, beösmerem, semmi sem igazolja. De hát tehetek-e róla? Már azt sem tudom, hol áll a fejem. Ez a fogság itt, a karámban, rémségesen rám nehezedik, s ezért olyan ingerült vagyok, mint még soha!

- Türtőztesse magát, Pencroff - intette a mérnök, majd az újságíróhoz fordult: - Mit gondol, kedves Spilett, mennyi idő múlva szállíthatjuk vissza Harbertet a Gránitpalotába?

- Nehéz azt megmondani, Cyrus - felelte az újságíró -, a vigyázatlanságnak ugyanis súlyos következménye lehet. De hát végül is Harbert sebe szépen gyógyul, és nyolc nap múlva, ha addigra megerősödik, akkor... No, majd meglátjuk!

Nyolc nap múlva! Ez azt jelentette, hogy a telepesek legkorábban csak december első napjaiban térhetnek vissza a Gránitpalotába.

Ez idő tájt a tavasz második hónapjában jártak. Szép idő köszöntött be, a meleg fokozódott. A sziget erdőségei teljes lombozatukban pompáztak, és közeledett a szokott aratási időszak. Eszerint, mire a telepesek a Kilátó-fennsíkra érnek, már kezdhetik is a munkát, és mezőgazdasági szorgalmatoskodásukat majd csak a tervbe vett nagy kutatóút kedvéért szakítják félbe.

Érthető hát, hogy a karámbeli fogság sok kárt okozott a telepeseknek. A kényszerűség előtt meg kellett ugyan hajolniok, türelmetlenségüket azonban nehezen bírták leküzdeni.

Az újságíró egyszer-kétszer kióvakodott az útra, és megkerülte a palánk övezte területet. Top is elkísérte, Gedeon Spilett pedig fölhúzott kakasú karabélyával a kezében minden eshetőségre készen fedezte őt.

Gedeon Spilett azonban nem akadt össze senkivel sem, és gyanús nyomokra sem bukkant. A kutya minden veszedelemre figyelmeztette volna, Top azonban nem ugatott, és ebből az újságíró arra következtetett, hogy semmitől sem kell tartaniok, legalábbis pillanatnyilag, mert a fegyencek nyilvánvalóan a sziget valamely másik részén tartózkodnak.

Mindazonáltal második őrjárata alkalmával, november 27-én, Gedeon Spilett, miután vagy negyedmérföldnyire bemerészkedett a hegytől délre fekvő vadonba, észrevette, hogy Top szimatol valamit. A kutya ezúttal nem viselkedett olyan nyugodtan, mint első alkalommal; izgatottan lótott-futott, füvek és bozótok közt fürkészett, mintha csak valami gyanúsat orrontana.

Gedeon Spilett követte Topat, biztatta, bátorította, miközben éles szemmel vizslatott mindenfelé, lövésre kész karabéllyal haladt a kutya nyomában, és fedezéket keresett a fatörzsek mögött. Az újságíró nem tartotta valószínűnek, hogy Top ember közelségét érzi, mert ezt a kutya jellegzetesen fojtott, haragos csaholással jelezte volna. Most azonban még csak morgást sem hallatott, s ez azt jelentette, semerről sem fenyeget közvetlen veszély.

Körülbelül öt perc telt el így: Top fürkészett, szaglászott, az újságíró pedig óvatosan követte; aztán a kutya hirtelen berontott a sűrű bokrok közé, és előhúzott onnan valamilyen rongydarabot.

Szövetfoszlány volt, szennyes, szakadt ruhanemű, amelyet Gedeon Spilett nyomban a karámba vitt.

Ott a telepesek megvizsgálták ezt a cafatot, és megállapították, hogy Ayrton ujjasáról szakadt le: könnyen fölismerték, hiszen efféle posztót nem gyártottak másutt, csakis a Lincoln-szigeti kallómalomban.

- Lám, Pencroff - jegyezte meg Cyrus Smith -, ez a rongy is arról tanúskodik, hogy Ayrton ellenállt a banditáknak. A fegyencek akarata ellenére hurcolták magukkal! Még mindig kételkedik a tisztességében?

- Nem, Cyrus úr - felélte a tengerész -, csak egy pillanatra fogott el a bizalmatlanság, már rég kivertem a fejemből! De azért, úgy vélem, egyet s mást mégis elárul ez a posztódarab...

- Mégpedig? - kérdezte az újságíró.

- Mégpedig azt, hogy Ayrtont nem ölték meg a karámban! Élve hurcolták el, hiszen védekezett! Úgy lehet, talán még most is él!

- Csakugyan, ez lehetséges - felelte eltűnődve a mérnök.

Ez a halvány reménysugár ismét fölvillanyozta Ayrton társait. Eddig azt kellett hinniök, hogy a kalózok meglepték Ayrtont a karámban, és ugyanúgy leterítették egy golyóval, mint utóbb Harbertet. Ám mégis, úgy látszik, a fegyencek nem ölték meg azon nyomban a derék férfit, hanem magukkal hurcolták a sziget valamelyik távolabbi részébe. Lehetséges-e ekként, hogy Ayrton még mindig a kalózok foglya? Talán úgy esett, hogy egyikük fölismerte benne Ben Joyce-t, egykori ausztráliai cinkosát, a szökött fegyencek hajdani vezérét? Ki tudja, nem támadt-e bennük ama képtelen remény, hogy sikerül visszaédesgetni magukhoz a volt kalózt? Hiszen nagy hasznukra lehetne, ha rábírhatnák az árulásra!...

A helyzet ilyetén való állását a karámbeli telepesek mégis kedvező mozzanatnak ítélték, s most már azt sem látták lehetetlennek, hogy életben lelik Ayrtont. Ha valóban csak fogoly, kétségkívül ő is elkövet mindent, hogy kiszabaduljon a banditák markából, s ha ez sikerül, akkor roppant segítségére lehet a telepeseknek!

- Mindazonáltal, ha Ayrton szerencsésen meg is szökik - jegyezte meg Gedeon Spilett -, akkor egyenesen a Gránitpalotába siet, hiszen mit sem tud a gyilkos merényletről, amelynek Harbert áldozatául esett, és az következésképpen eszébe sem juthat, hogy mi a karám foglyai vagyunk.

- Ó be szeretném, ha ott volna a Gránitpalotában - kurjantott föl Pencroff -, és ha végre-valahára ott lennénk mi is! Mert ha az otthonunkra hasztalanul törnének is azok a gonosztevők, a fennsíkot, az ültetvényeket, a baromfiudvart kedvükre földúlhatják!

Pencroff az utóbbi időben vérbeli gazdálkodóvá lett, szenvedélyesen, szívvel-lélekkel csüggött az ő mezőgazdasági létesítményein. Meg kell azonban mondanunk, valamennyiük közül Harbert leste legtürelmetlenebbül a hazatérés pillanatát, mert igen jól tudta, milyen fontos, hogy a telepesek végre otthon legyenek, a Gránitpalotában. És őmiatta kell itt rostokolniok a karámban! Egy gondolat foglalkoztatta állandóan: távozni, el innen, mindenáron mielőbb elhagyni a karámot! Úgy hitte, képes már elviselni a szállítást. Érvelt, bizonykodott, csak hogy siettesse az indulást, és arra hivatkozott, hogy az ereje is hamarabb tér vissza otthon, a jó friss tengeri levegőn, a víztükörre néző szép szobában!

Harbert váltig unszolta Gedeon Spilettet, az újságíró azonban okkal tartott attól, hogy a fiú alig behegedt sebei útközben fölszakadhatnak, és nem egyezett bele a korai indulásba.

Hirtelen azonban nem várt fordulat döbbentette meg őket, s ez rábírta a mérnököt és két barátját, hogy engedjenek a fiú óhajának, noha nem tudták, nem lesz-e később gyötrelmes lelkifurdalás okozója ez a döntés.

November 29-én történt. Hajnali hét órára járt az idő. A három telepes Harbert szobájában beszélgetett, s egyszer csak meghallották Top izgatott csaholását.

Cyrus Smith, Pencroff és Gedeon Spilett fölkapták puskájukat, és lövésre kész fegyverrel a kezükben kiléptek a kunyhóból. Top a palánk tövéhez futott, szökdécselt, ugatott, nyüszített, hangja azonban nem haragot fejezett ki, hanem örömet.

- Valaki közeledik!

- Úgy van!

- Nem ellenség!

- Hátha Nab?

- Vagy Ayrton?

A mérnök és két társa alighogy kiejtette száján ezeket a szavakat, a sövénykerítésen hatalmas test lendült át, és a karám földjére huppant.

Jup volt, Jup mester, személyesen! Top meleg, baráti fogadtatásban részesítette!

- Jup! - kiáltott föl Pencroff.

- Nab küldi hozzánk! - mondta az újságíró.

- Nos - felelte a mérnök -, akkor bizonyára levél lesz nála...

Pencroff odafutott az orangutánhoz. Nyilvánvaló: ha Nab fontos üzenetet akart eljuttatni a mérnökhöz, akkor Jupnál keresve sem találhatott volna biztosabb és gyorsabb küldöncöt, hiszen a majom szabadon jár-kel ott is, ahol nemcsak a telepesek akadtak volna meg, hanem még maga Top sem juthatott volna át.

Cyrus Smith nem tévedett. Jup nyakán kis zacskó csüngött, a zacskóban pedig egy levelet találtak, Nab keze írását.

Cyrus Smith és társai érthető elkeseredéssel olvasták a híradást:

Péntek, reggel hat óra.
A fegyencek betörtek a fennsíkra!
                                                Nab

A telepesek szótlanul meredtek egymásra, aztán visszatértek a kunyhóba. Mármost mit tegyenek? A fegyencek betörtek a Kilátó-fennsíkra - s ez egyet jelentett a teljes romlással, összeomlással, pusztulással!

Harbert a szobába lépő Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Pencroff arca láttán tüstént megértette: a helyzet súlyosbodott; amikor pedig megpillantotta Jupot is, nem kételkedett tovább, hogy a Gránitpalotát veszély fenyegeti.

- Cyrus úr - szólalt meg Harbert -, indulni szeretnék! Kibírom az utat! Szeretnék elmenni innen!

Gedeon Spilett odalépett Harberthez. Darab ideig figyelmesen nézte, aztán így szólt:

- Hát akkor gyerünk!

Még gyorsan el kellett dönteniök azt a kérdést, hogy vajon hordágyon szállítsák-e Harbertet, vagy azon a kordén, amelyen annak idején Ayrton érkezett a karámba. A hordágy ugyan sokkalta kevésbé rázza a sebesültet, de két fegyverbíró ember kezét foglalja le; márpedig azzal számolniok kellett a telepeseknek, hogy útközben támadás éri őket, és puskával kell védekezniök.

Ha viszont a kordét veszik igénybe, nem marad-e valamennyiük karja szabadon? Nem lehet-e vajon derékaljat teríteni a kordé aljára, és arra fektetni Harbertet? Nem lehet-e olyan óvatosan hajtani, hogy elkerüljenek minden göbbenőt? Mindez lehetségesnek látszott.

Előhúzták a kordét. Pencroff befogta az onaggát. Cyrus Smith és az újságíró eközben fölnyalábolták Harbert derékalját, és a kordé fenekére fektették, a két vendégoldal közé.

Szép idő volt. Éles napsugarak villództak a falombokon keresztül.

- Töltve vannak a fegyverek? - kérdezte Cyrus Smith.

Töltve voltak. A mérnök és Pencroff egy-egy kétlövetű puskát tartott a kezében, Gedeon Spilett pedig a karabélyát szorongatta; útra készen álltak.

- Jól vagy, Harbert? - kérdezte a mérnök.

- Ó, nyugodjék meg, Cyrus úr - felelte a fiú -, nem halok meg útközben!...

A telepesek látták, hogy szegény fiú csak a legnagyobb önuralommal képes így beszélni, és hatalmas akarattal gyűjti össze elillanni készülő életerejét.

A mérnök szíve fájdalmasan összeszorult. Habozott, hogy adjon-e jelt az indulásra. De aztán rászánta magát: ha most nem indulnak el, nagy bánatot okoznak a fiúnak, talán bele is hal.

- Indulás! - szólt Cyrus Smith.

Kinyitották a karám kapuját. Jup és Top előreiramodott; mindketten tudták, hogy csöndben kell maradniok. A kordé kigördült, a kaput becsukták, és az onagga, amelyet Pencroff hajtott, lassan, lépésben elindult.

Kétségkívül helyesebb lett volna, ha nem a Gránitpalotához vezető utat követik, hanem vargabetűvel igyekeznek arrafelé, a kordé azonban csak igen nehezen mozoghatott volna a fák közt. Ezért hát nem kerülhették el a közvetlen utat, noha tudták, hogy azt a fegyencek is bizonyára jól ismerik.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett kétoldalt lépkedett a kocsi mellett, készen arra, hogy visszaverjenek bármilyen támadást. Mindazonáltal a telepesek nem tartották valószínűnek, hogy a fegyencek elhagyták volna már a Kilátó-fennsíkot. Nab nyilvánvalóan rögtön a kalózok fölbukkanásakor írta meg és küldte el levelét. A levél hajnali hat órakor íródott, márpedig a virgonc orangutánnak - miután gyakran megfordult a karámban, és jól ismerte a járást - háromnegyed óra sem kellett, hogy megtegye a Gránitpalotától a karámig vezető ötmérföldes utat. Az erdei ösvény tehát pillanatnyilag biztonságosnak ígérkezett; úgy látszott, hogy lövöldözésre valószínűleg már csak a Gránitpalota közelében kerül sor.

A telepesek mindazonáltal éberen őrködtek. Top és Jup - utóbbi furkósbottal a kezében - hol előrefutottak, hol pedig az út két szélén, az erdőben portyáztak, de nem jeleztek semmiféle veszedelmet.

A kordé, Pencroff vezetésével, lassan haladt. A telepesek reggel fél nyolckor hagyták el a karámot. Az ötmérföldes útból négyet tettek meg egy óra alatt, s eközben semmilyen zavaró körülmény nem tartóztatta föl őket.

Az ösvény teljesen néptelen volt, és csakúgy kihaltnak látszott a Fénymadár-erdőnek a Hála-folyó és a tó közt elterülő része is.

Semmilyen vészjel nem riasztotta meg őket. A sarjúerdők is éppoly elhagyatottaknak látszottak, mint aznap, amikor a telepesek földet értek a szigeten.

Közeledtek a fennsíkhoz. Még egy mérföld, és megpillantják a Glicerin-patakon átvezető pallót. Cyrus Smith bizonyosra vette, hogy a hidacska a helyén lesz, mert akár azon keresztül hatoltak be a fennsíkra a fegyencek, akár az övezetet kerítő folyóvizek valamelyik másikán, mindkét esetben óvatosságból le kellett ereszteniök a hidat, hogy biztosítsák a visszavonulást.

Végül a ritkás erdőszegély fái közt a telepesek nemsokára megpillantották a tengert. A kordé azonban folytatta útját, védelmezői pedig rendületlenül lépkedtek mellette.

Pencroff azonban egyszer csak megállította az onaggát, és elszörnyedten fölhördült:

- Hah, a nyomorult gazok!

És arra a vastag füstoszlopra mutatott, amely ott kavargott a malom, az istállók és a baromfiudvar épületei fölött.

A füstben egy emberalak mozgott.

Nab volt.

Társai a nevét kiáltották. Meghallotta, és feléjük rohant...

A fegyencek már félórája elhagyták a fennsíkot, előbb azonban letaroltak és fölperzseltek rajta mindent.

- Hát Harbert úr? - kiáltotta Nab.

Gedeon Spilett ekkor visszament a fiúhoz.

Harbert eszméletlenül feküdt a kocsi alján.

 

TIZEDIK FEJEZET

Harbertet a Gránitpalotába szállítják - Nab elbeszéli, mi történt - Cyrus Smith szemleútja a
fennsíkon - Rom és pusztulás - Harbert állapota súlyosbodik - A telepesek nem tudják
mivel leküzdeni a bajt - A fűzfakéreg - Halálos lázrohamok - Top ismét fölv
akkant!

Egyelőre nem esett több szó a fegyencekről, a Gránitpalotát fenyegető veszedelemről, a fennsíkot borító romhalmazról. Harbert rosszulléte minden más bajt háttérbe szorított. Talán az átszállítást sínylette meg végzetesen, mert belső vérzés érte útközben? Az újságíró maga sem tudta, hányadán áll, őt és társait is szörnyű kétségbeesés fogta el.

A kordét a folyó kanyarulatáig vezették. Ott néhány ágból hordágyat eszkábáltak össze, és ráemelték a derékaljat az ájult Harberttel együtt. Tíz perccel utóbb Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Pencroff a sziklafal tövében állt; Nab gondjára bízták, hogy a Kilátó-fennsíkra vezesse a kordét.

A fölvonó megindult, és Harbert rövidesen gránitpalota-beli heverőjén pihent.

Élesztgetni kezdték, és a szerető, gondos ápolás végül is eredménnyel járt, Harbert visszanyerte eszméletét. Amint fölismerte szobáját, elmosolyodott, beszélni azonban nem tudott, gyöngeségében csak néhány szót bírt elsuttogni.

Gedeon Spilett megvizsgálta a fiú sebeit. Attól félt ugyanis, hogy a még elégtelenül behegedt sebek útközben fölszakadtak... de nem, a sebeken semmi rendellenességet nem talált. Mi okozza hát Harbert kimerültségét? Mitől romlott le ennyire az állapota?

A fiú mély lázálomfélébe süppedt, az újságíró és Pencroff ottmaradt az ágya mellett.

Cyrus Smith ezalatt elmondta Nabnek, mi történt a karámban, Nab pedig elbeszélte gazdájának, hogy a fennsík milyen események színhelyévé vált!

A fegyencek csak az előző éjjel mutatkoztak először az erdő szegélyén, a Glicerin-patak közelében. Nab a baromfiudvar mellett őrködött, habozás nélkül rápuskázott arra a kalózra, aki éppen nekikészült, hogy átláboljon a gátakon; abban az igencsak sötét éjszakában nem tudta megállapítani, vajon eltalálta-e a nyomorult bitangot. Annak mindenesetre tudatában volt, hogy egymaga nem tartóztathatja föl a bandát; éppenséggel csak annyi ideje maradt, hogy a Gránitpalotába meneküljön, ahol legalább biztonságban érezhette magát.

Most azonban mitévő legyen? A kalózok földúlással fenyegetik a fennsíkot - hogyan akadályozza meg? Hogyan értesítse gazdáját a fordulatról? S ugyan vajon milyen állapotban leledzenek maguk a karám lakói?

Cyrus Smith és társai november 11-én indultak útnak, és most november 29-e van. Nab tehát tizenkilenc napja semmi más hírt nem kapott tőlük, csak azt a levelet, amelyet Top vitt neki, az is lesújtó újságokat közölt: Ayrton eltűnt, Harbert súlyosan megsebesült, s a mérnök, a hírlaptudósító és a tengerész úgyszólván foglyok a karámban!

"Mit tegyek?!" - töprengett szegény Nab. Neki személy szerint nem kellett félnie semmitől, hiszen a fegyencek nem juthatták be a Gránitpalotába. Az épületekkel, az ültetvényekkel, az egész majorsággal azonban azt teszik, amit akarnak. Nem kellene-e valamiképpen figyelmeztetnie Cyrus Smitht a fenyegető veszedelemre, hogy ő határozhasson a teendők felől?

Akkor jutott Nab eszébe az az ötlet, hogy Jupot bízza meg a feladattal, és vele küld levelet a karámba. Tudta, hogy az orangután milyen rendkívül értelmes, hiszen Jup ennek igen gyakran fényes tanúbizonyságát adta. Jup értette a "karám" szót, mivel a telepesek számtalanszor mondták már előtte, és mint jól emlékszünk, sokszor megfordult ott, és nemegyszer az is megesett, hogy Pencroff útitársaként ő hajtotta oda a kordét. A nap még nem kelt föl. A fürge orangután könnyen átjuthat észrevétlenül az erdőn, ahol egyébiránt a fegyencek, ha meglátják is, bizonyára a vadon valamelyik szabadon élő lakójának tekintik.

Nab nem habozott tovább. Megírta a levelet, fölkötötte Jup nyakára, odavezette a majmot a Gránitpalota ajtajához, onnan hosszú kötelet eresztett le egészen a földig, majd többször megismételte ezeket a szavakat:

- Jup! Jup! Karám! Karám!

Az állat megértette ezt, elkapta a kötelet, gyorsan lesiklott rajta a fövényre, és mielőtt bármivel is magára vonta volna a fegyencek figyelmét, eltűnt a homályban.

- Jól tetted, Nab, hogy értesítettél bennünket - felelte Cyrus Smith -, de talán még jobban tetted volna, ha nem értesítesz!...

Cyrus Smith, miközben ezt mondta, Harbertre gondolt, akit, úgy látszik, súlyosan visszavetett lábadozásában az átszállítás. Nab befejezte elbeszélését. A fegyencek egyáltalán nem mutatkoztak a fövénysávon. Nem ismerik a sziget lakóinak számát, föltételezhetik, hogy a Gránitpalotát jelentős nagyságú csoport védelmezi. Emlékezniök kell, hogy amikor a briggel támadtak, hány lövés fogadta őket a felső sziklák közül is, az alsók közül is, kétségkívül semmi kedvük ismét fejjel rohanni a falnak. A Kilátó-fennsík azonban nyitva állt előttük, és oda nem érhet el a gránitpalota-beli fegyverek tüze. Ott aztán szabadjára engedték préda ösztöneiket, dúltak, fosztogattak, gyújtogattak mindem józan ok nélkül, puszta gonoszságból, és Cyrus Smithék érkezése előtt alig félórával vonultak csak vissza, nyilván úgy hitték, hogy a telepesek még mindig a kunyhóban vesztegelnek.

Nab ekkor kirohant rejtekhelyéről. Fölkapaszkodott a fennsíkra, nem törődve a kockázattal, mi lesz, ha egy golyó eltalálja, s a lángban álló baromfiudvarba futott, hogy megfékezze az épületeket emésztő tűzvészt, és a hasztalan küzdelmet mindaddig folytatta, amíg a telepesek kordéja föl nem bukkant az erdőszegélyen.

Így zajlottak hát le ezek az oly súlyos események. A fegyencek jelenléte állandó veszéllyel fenyegette a telepeseket; eddig boldogan éltek, mostantól fogva azonban még az eddigieknél is nagyobb bajokra számíthattak!

Gedeon Spilett és Pencroff a Gránitpalotában maradt Harberttel, Cyrus Smith pedig Nab kíséretében elindult, hogy maga is fölbecsülje a károk mértékét.

A telepesek szerencséjére a kalózok nem jutottak el a Gránitpalota lábáig. Máskülönben a Kéményben levő műhelyek aligha kerülhették volna el a rombolást. Ez azonban nemigen, vigasztalta őket, hiszen az elpusztított műhelyeket könnyebben helyre lehetett volna hozni, mint a Kilátó-fennsíkon tornyosuló romokat!

Cyrus Smith és Nab a Hála-folyó felé ment, majd fölkapaszkodtak a bal parton, ott azonban a fegyencek átvonulásának semmiféle nyomával sem találkoztak. A folyó túlsó szegélyén, az erdő sűrűjében sem fedeztek föl semmilyen gyanús jelet.

Egyébiránt föltehetőleg, minden valószínűség szerint a következők történhettek: a kalózok vagy tudomást szereztek a telepesek közeledéséről, hiszen megláthatták őket a Karám úton, vagy a fennsík elpusztítása után nyomban bevették magukat a Hála-folyó menti Fénymadár-erdőbe, és mit sem tudnak a kis csoport hazatértéről.

Az első esetben bizonyára az immár védtelen karám felé indultak, tudván, hogy ott értékes készletekre találnak.

A második esetben nyilván táborhelyükre tértek vissza és arra készülnek, hogy adódó alkalommal megismételjék a támadást.

Ennek a kísérletnek mindenképpen elébe kell vágniok; de minden vállalkozásuk, amely a sziget megtisztítását szolgálja, elsősorban Harbert egészségi állapotától függ. Hiszen Cyrus Smithnek akkor sincs valami nagy hadereje, ha minden telepes a rendelkezésére áll, márpedig ez idő szerint senki sem hagyhatja el a Gránitpalotát.

A mérnök és Nab fölért a fennsíkra. Vigasztalan kép tárult elébük. A szántóföldek letiporva. Az aratásra váró kalászok szétgázolva a földön. A többi ültetvény sem szenvedett kisebb károkat. A dúlás a konyhakertet sem kímélte. Szerencsére a Gránitpalota raktáraiban elégséges vetőmagkészletük maradt, ami lehetővé tette, hogy a telepesek jóvátegyék ezeket a károkat. Ami a malmot, a baromfiudvar óljait s az onaggák istállóját illeti, azok porig leégtek. Néhány riadt állat kóborolt keresztül-kasul a fennsíkon. A szárnyasok a tűzvész idején a tó vizében kerestek menedéket, most visszatértek szokott helyükre, és ismét ott totyogtak, pocskoltak a parton. A telepeseknek a fennsíkon mindent elölről kell kezdeniök!

Cyrus Smith arca sokkal sápadtabb lett, mint máskor, és erővel elfojtott belső haragot árult el, de egyetlen szót sem szólt. Még egy utolsó pillantást vetett a letarolt földekre, a még mindig füstölgő, üszkös romokra, majd sarkon fordult és visszatért a Gránitpalotába.

Szomorú napok következtek a telepesekre, szomorúbbakat nem éltek még meg a Lincoln-szigeten. Harbert szemlátomást gyöngült. Úgy látszott, hegy a szervezetét ért mélyreható megrázkódtatás következtében valamilyen súlyos betegség készül kitörni rajta, és Gedeon Spilett attól tartott, képtelen lesz szembeszállni a komolyodó bajjal!

Valóban, Harbert csaknem egész napját zsibbadt álomban töltötte, és már-már az önkívület jelei mutatkoztak rajta. Üdítő herbatea - ezzel az egy írral gyógyíthatták, más nem állt a telepesek rendelkezésére. A fiút egyelőre nem gyötörte túlontúl erős láz, de úgy rémlett, hogy a szabályosan visszatérő rohamok során hőmérséklete egyre magasabbra szökik.

Gedeon Spilett december 6-án ismerte föl a kór természetét. A szegény fiú keze, orra, füle szokatlanul elhalványult, előbb enyhe borzongás fogta el, majd reszketés, hidegrázás kínozta. Ütőere gyöngén, szabálytalanul vert, bőre kiszáradt, heves szomjúság tikkasztotta. Ezt az állapotot rövidesen a forróság szakasza követte; Harbert arca fölélénkült, bőre kipirult, érlökése meggyorsult; majd bőséges izzadás ütött ki rajta, s ennek hatására láza valamelyest csökkent. A roham mintegy öt óra hosszat tartott.

Gedeon Spilett nem mozdult el Harbert betegágya mellől; kétségtelennek látta, hogy a fiút váltóláz fogta el, és tudta, hogy azt mindenáron meg kell fékezniök, mielőtt elhatalmasodik rajta.

- Lázcsillapító gyógyszerre volna szükség! - mondta Gedeon Spilett a mérnöknek.

- Lázcsillapító!... - tűnődött Cyrus Smith. - Sajnos, nem tudunk szerezni sem kínafakérget, sem kénsavas kinint![105]

- Sajnos - bólintott az újságíró -, a tó partján azonban sok fűzfa terem, és a fűzfaháncs némelykor pótolhatja a kinint...

- Próbáljuk ki, ne veszítsünk egyetlen pillanatot sem! - mondta erre Cyrus Smith.

A fűzfaháncsot csakugyan a kínafakéreg pótszerének tekintik általában, akárcsak az indiai gesztenyét, a téli magyalfa levelét, a farkasalmát is és a többit... A telepesek tudták, hogy a fűzfaháncs nem ér föl a kínakéreggel, jobb híján mégis ezzel az anyaggal kellett kísérletet tenniök: természetes állapotában használhatták csak föl, mert a fűzfaháncs alkaloidájának, vagyis a szalicinnak a kivonására hiányoztak a kellő vegyszereik.[106]

Cyrus Smith maga hántotta le egy feketefűz törzsét; a háncsdarabokat a Gránitpalotába vitte, porrá törte, s ezt a port még aznap este bevétette Harberttel.

Az éjszaka minden zavaró mozzanat nélkül telt el. Harbert némelykor félrebeszélt, de láza sem éjjel, sem másnap nem emelkedett magasra.

Pencroff reménykedni kezdett. Gedeon Spilett azonban nem szólt egyetlen szót sem. Tudta, hogy a láz némelykor nem másodnaponként, hanem harmadnaponként változik, jelentkezésétől tehát csak a következő napon kell tartaniok. A telepesek a harmadik napon szívszorongva figyelték a fiú állapotát.

Látniok kellett egyébiránt, hogy Harbert még a lázmentes időszakban is bágyadtan hever az ágyán; fejét nehéznek érezte a fiú, és gyakran fogta el szédülés. Végül más tünet is aggasztotta az újságírót: Harbert mája megduzzadt, és az eddiginél is mélyebb, lázas önkívülete arról tanúskodott, hogy agyát szintén megtámadta már a kórság.

Gedeon Spilett lesújtottan tapasztalta ezt az újabb szövődményt. Félrevonta a mérnököt.

- Harbertnek súlyos mocsárláza van! - közölte vele.

- Mocsárláz! - kiáltott föl Cyrus Smith. - Téved, Spilett! A mocsárláz nem jelentkezik csak úgy magától. Kell, hogy a csírája...!

- Nem tévedek! - vágott közbe az újságíró. - Harbert nyilván a sziget mocsaras fertályán kapott fertőzést, és ennyi elég. Az első roham már lezajlott. Ha a második roham is jelentkezik, és nem sikerül megakadályoznunk a harmadikat, nincs segítség... Harbertünk elpusztul...

- De hát ez a fűzfakéreg?...

- Elégtelen hatású - felelte az újságíró -, és a mocsárláz harmadik rohama, ha nem sikerül kininnel elejét vennünk a kifejlődésének, általában halálos!

Pencroff, szerencsére, semmit sem hallott ebből a párbeszédből. Beleőrült volna.

Képzelhetjük, milyen nyugtalanul töltötte a mérnök és az újságíró az egész december 7-i napot és a rákövetkező éjszakát. Déltájt következett be a második roham. A válság rettenetes volt. Harbert úgy érezte, vége van! Előbb Cyrus Smith felé tárta karját, aztán Gedeon Spilett, majd Pencroff felé!... Nem akart meghalni!... Szívszaggató jelenet volt. Pencroffot el kellett távolítani Harbert közeléből.

A roham teljes öt óra hosszat tartott. Nyilvánvaló, hogy Harbert semmiképpen sem bír elviselni még egy rohamot. Szörnyű éjszaka következett. Harbert önkívületben olyanokat mondott, hogy társainak majd beleszakadt a szívük. Félrebeszélt, fegyencekkel harcolt, Ayrtont szólongatta! Könyörögve hívta pártfogójukat, azt a rejtelmes lényt, akinek már jó ideje nyoma veszett ugyan, de akinek a képe állandóan előtte kísértett... Aztán teljes kimerültség fogta el, és oly mélyen elalélt, hogy Gedeon Spilett több ízben is halottnak hitte már szegény fiút!

Másnap, december 8-án egymást váltották a gyöngeségi rohamok. Harbert lesoványodott keze görcsösen markolta az ágytakarót. Újra meg újra belé erőszakolták a fűzfakéreg-port, az újságíró azonban ettől már semmi eredményt nem remélt.

- Ha holnap reggelig nem szerzünk valamilyen erélyesebb lázcsillapítót - jelentette ki az újságíró -, akkor Harbert menthetetlenül meghal!

Leszállt az éj - kétségkívül utolsó éjszakája ennek a bátor, derék, értelmes, korához képest annyira fejlett gyermeknek, akit tulajdon fiukként szerettek valamennyien! A szörnyű mocsárláz egyetlen ellenszere, az egyetlen hatóanyag, amely lebírhatja ezt a betegséget, nem volt található a Lincoln-szigeten!

A december 8-ról 9-re virradó éjszakán Harberten az addiginál is erősebb, lázasabb önkívület hatalmasodott el. Mája borzalmasan megdagadt, agyát is megtámadta a kór, úgyhogy senkit sem ismert meg.

Megéri-e a másnapot, vagy menthetetlenül elragadja a harmadik roham? - ez utóbbi látszott valószínűbbnek. Ereje végképp elhagyta, a rohamok szüneteiben szinte élettelenül nyúlt el fekhelyén.

Hajnali három óra tájt Harbert iszonyatos kiáltást hallatott. Úgy rémlett, mintha halálos görcs rándítaná össze a testét. Az ágya mellett virrasztó Nab rettegve rohant a szomszéd szobába társaiért.

Top ebben a pillanatban furcsán fölugatott...

Valamennyien azonnal Harbert szobájába siettek, és megragadták a haldokló fiút, hogy vonaglásában le ne essék az ágyról, Gedeon Spilett pedig megtapogatta Harbert csuklóját, és érezte, hogy a fiú ütőere egyre szaporábban ver...

Reggel öt órára járt az idő. A kelő nap sugarai lassan bekúsztak a Gránitpalota szobáiba. Szegény Harbert élete utolsó napján szép, derűs idő ígérkezett!...

A napsugár elérte az ágy mellett álló asztalkát.

Pencroff hirtelen fölkiáltott, és rámutatott valamire, ami az asztal lapján feküdt...

Kicsiny, hosszúkás papírdoboz volt, fedelén ezzel a fölírással:

Chininum sulfuricum

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Megfejthetetlen titok - Harbert ismét lábadozik - Mi vár még fölkutatásra a szigeten? -
Fölkészülnek az indulásra - Az első nap - Az első éjszaka - A második nap - A kaurifenyők -
A kazuárpár - Lábnyomok az erdőben - Megérkezés a Csúszómászó-fokra

Gedeon Spilett fölkapta a dobozt, és kinyitotta. Körülbelül kétszáz szemernyi[107] fehér por volt benne; egy csipetet az ajkához érintett. Az anyag rendkívüli keserűsége kétségkívül elárulta mibenlétét. Valóban a kínafakéreg értékes alkaloidája volt, a váltóláz egyedüli gyógyszere.

A port habozás nélkül be kellett adniok Harbertnek. Majd később is ráérnek azon tanakodni, hogy miképpen került oda.

- Kávét! - rendelkezett Gedeon Spilett.

Néhány pillanat múltán Nab hozta is már a csészényi langyos főzetet. Gedeon Spilett körülbelül tizennyolc szemernyi kininport kevert az italba, s a keveréket megitatta Harberttel.

A fiú éppen idejében kapta a gyógyszert, mert a harmadik maláriás lázroham még nem jelentkezett!

És ha eddig nem jelentkezett, most már végképpen el is marad!

Egyébiránt, meg kell mondanunk, a telepesekben újra föltámadt a reménység. A rejtelmes jótevő ismét közbelépett, mégpedig az utolsó percben, amikor már valamennyien lemondtak róla!...

A következő órák során Harbert sokkal nyugodtabban pihent. A telepesek most már megbeszélhették a történteket. Az ismeretlen lény beavatkozása ezúttal nyilvánvalóbb volt, mint bármikor azelőtt. De vajon hogyan hatolhatott be éjnek évadján a Gránitpalotába? Ez a körülmény teljesen megmagyarázhatatlannak tetszett, és szent igaz, a sziget "jó szelleme" most éppoly különösen cselekedett, mint amilyen titokzatos személyiség volt a "szellem" maga is.

A nap folyamán háromóránként újabb kininadagokat itattak a fiúval.

Harbert állapotában másnaptól fogva bizonyos javulás mutatkozott. Egészségesnek persze még korántsem tekinthették, hiszen a mocsárláz gyakran jár veszedelmes visszaesésekkel; továbbra is éppoly gondosan ápolták tehát, mint eddig. No de most már rendelkezésükre állt a kór leghathatósabb, sajátszerű ellenszere, és alighanem az sem volt messze tőlük, aki hozta! Egy szó mint száz, határtalan reménység költözött ismét valamennyiük szívébe.

S ez a remény nem csalta meg őket! Tíz nappal utóbb, december 20-án Harbert a lábadozás időszakába lépett. Gyönge volt még ugyan, és szigorú betegkoszton élt, a rohamok azonban nem jelentkeztek újra. Meg aztán a szófogadó gyermek szíves örömest alávetette magát az összes előírt rendszabályoknak! Hiszen annyira vágyott már a gyógyulásra!

Pencroff úgy érezte magát, mint aki örvényből szabadult. Egyik önkívületig fokozódó boldogságrohamból a másikba esett. Amikor a harmadik lázroham ideje is baj nélkül elmúlt, karjába kapta Gedeon Spilettet, és csaknem megfojtotta ölelésével. Attól fogva csak "Spilett doktornak" hívta az újságírót.

Most már csak az igazi orvost kell megtalálniok.

- Megtaláljuk! - hajtogatta a tengerész.

Annyi bizonyos, ha csakugyan megtalálják, bárki legyen is az illető, a derék Pencroff részéről néhány bordaropogtató ölelésre számíthat!

December utolsó napjai is elmúltak, és ezzel véget ért az 1867-es esztendő, amelynek során annyi kemény megpróbáltatás érte a Lincoln-szigeti telepeseket. Gyönyörű időjárással köszöntött be az 1868-as év, csodálatos meleg volt, valósággal trópusi hőség, amelyet azonban a tengeri szellő szerencsére kellemesen mérsékelt. Harbert valósággal újjászületett, és a Gránitpalota egyik ablakához tolt ágyában szinte szürcsölte a sós párákkal telített, balzsamos levegőt; egészsége fokról fokra gyarapodott. Étvágyát visszanyerte, Nab pedig Isten tudja hányféle könnyű, finom, ízletes fogással igyekezett a kedvében járni!

- Az embernek szinte kedve szottyan a haldokláshoz! - jegyezte meg Pencroff.

A fegyencek egész idő alatt egyszer sem mutatkoztak a Gránitpalota környékén. Ayrtonről sem érkezett semmi hír; a mérnök és Harbert ugyan reménykedett még, hátha életben találják valahol, társaik azonban kétségtelennek tartották immár, hogy a szerencsétlen ember elpusztult. A bizonytalanság azonban nem tarthatott sokáig, s a telepesek azt tervezték, mihelyt a fiú meggyógyul, azonnal nekivágnak az oly fontos eredményeket ígérő kutatóútnak. Addig viszont még jó hónapnyi várakozási idő állt előttük, hiszen a telepesek együttvéve is túl kevesen voltak ahhoz, hogy biztos győzelem reményével támadhassanak a fegyencekre.

Harbert napról napra jobban érezte magát. Duzzadt mája lelohadt, sebei teljességgel behegedtek.

Január hónap folyamán a telepesek igen fontos munkákat végeztek a Kilátó-fennsíkon; ez azonban mindössze abból állt, hogy a széttiport veteményből, gabonából, konyhakerti növényekből mentsék, ami menthető. Gabonaszemeket, zöldségmagvakat gyűjtöttek, hogy elvessék őket a következő félévi, második termésért. Ami a baromfiudvari ólak, a malom és az istállók újjáépítését illeti, azt Cyrus Smith egyelőre inkább elodázta. Élt a gyanúpörrel ugyanis, hogy amíg ő és társai a hajtóvadászaton járnak, s a fegyenceket üldözik, azok újra betörhetnek a fennsíkra, márpedig a mérnök most már nem akart könnyű prédát hagyni a fosztogatóknak és gyújtogatóknak. Majd ha már megtisztították a szigetet ezektől a gonosztevőktől, akkor nekiláthatnak a munkának, és helyreállíthatják a fölperzselt építményeket.

Január második felében a lábadozó Harbert fölkelt fekhelyéről, s előbb csak egy órát töltött ágyon kívül, majd kettőt, aztán pedig hármat. Hála acélos szervezetének, napról napra szemlátomást erősödött. Ekkor betöltötte már tizennyolcadik évét. Gyermekifjúból sudár növésű fiatalemberré cseperedett, és minden jel arra vallott, hogy daliás termetű és kellemes külsejű férfivá érik. Állapota, noha igényelt még bizonyos gondoskodást - "Spilett doktor" bizony nagy eréllyel és körültekintéssel ápolta -, szépen javult, és a fiú gyorsan haladt a biztos gyógyulás útján.

A hónap vége felé Harbert néhányszor kisétált a Kilátó-fennsíkra és a tengerparti fövénysávra. Nab és Pencroff társaságában néhányszor megfürdött a tengerben is, és ez igen jót tett az egészségének. Cyrus Smith úgy vélte, most már kijelölheti az indulás napját, s úgy határozott, hogy február 15-én keljenek útra. Az évnek ebben a szakában igen világosak az éjszakák, s ez nagyban megkönnyíti majd az egész szigetre kiterjedő kutatásaikat.

Készülődni kezdtek hát a kirándulásra, méghozzá nagy gonddal, mert fontos feladatot kellett teljesíteniök; megfogadták egymásnak, hogy addig nem térnek haza a Gránitpalotába, amíg el nem érték kettős céljukat: vagyis részint meg nem találták Ayrtont - ha ugyan él még -, és meg nem semmisítették a fegyencbandát, részint pedig amíg föl nem fedték a telep hatalmas segítőjének és őrzőjének a kilétét.

A telepesek tüzetesen ismerték már a Lincoln-sziget egész keleti partvidékét a Karom-foktól egészen a két Állkapocs-fokig; ismerték a roppant kiterjedésű Hullámkacsa-mocsarat, a Grant-tó környékét, a Karám út és a Hála-folyó közt elterülő Fénymadár-erdőt, a Hála-folyó mentét és a Vörös-patak egész folyását, végül a Franklin-hegynek azokat az alsó gyámpilléreit, amelyek közt a karám épült.

Ezenkívül végigcserkészték már - igaz, hogy csak sebtiben és fölületesen - a Washington-öböl tágas partvidékét a Karomfoktól a Kígyó-félszigetig, aztán a nyugati tengerszegély erdős és mocsaras peremét és a Cápa-öböl félig nyitott szájáig húzódó végeláthatatlan fövényhalmokat is.

Mindeddig teljességgel ismeretlen maradt azonban előttük a Kígyó-félszigetet borító roppant rengeteg, a Hála-folyó egész jobb partvidéke, a Zuhatag-patak bal peremszakasza és azoknak az alsó hegynyúlványoknak és völgyeknek egész kusza sokasága, amelyek a Franklin-hegy tövének körülbelül háromnegyed részét tették ki nyugaton, északon és keleten: ezeken a tájakon még kétségkívül sok mély búvóhely rejtőzhetett. Következésképpen a szigetnek tehát még több ezer acre-nyi területe fölkutatásra várt.

A telepesek úgy döntöttek hát: elsőnek a Vadnyugat-vadonon nyomulnak keresztül, mégpedig úgy, hogy közben átfésülik a Hála-folyó jobb partján elterülő őserdőt is.

Talán helyesebb lett volna, ha előbb a karám felé tartanak, hiszen a fegyencek föltehetőleg ismét oda húzódtak, vagy hogy kifosszák, vagy hogy ott megtelepedjenek. A telepesek azonban úgy vélték: vagy elpusztították már a kalózok a karámot, és akkor már úgyis későn volna minden beavatkozás, vagy pedig ott sáncolták el magukat, s ebben az esetben később is idejekorán érkeznek, hogy kifüstöljék őket rejtekhelyükről.

A telepesek, miután megvitatták mindezt, megmaradtak előbbi tervüknél, s úgy döntöttek, hogy átvágnak az erdőn, és előrenyomulnak egészen a Kígyó-félszigetig. A sűrűben fejszével irtanak utat maguknak, s az ekként tört tizenhat-tizenhét mérföldes ösvénnyel egyszersmind összeköttetést teremtenek a Gránitpalota és a félsziget csúcsa közt.

A jól fölszerelt kordé útra készen állt. Az onaggák alaposan kipihenték magukat, tehát föltehetőleg hosszabb kocsikázást is kibírnak egyhuzamban. A telepesek megrakták a kordét élelemmel, táborozáshoz szükséges holmikkal, hordozható tűzhellyel, különféle szerszámokkal meg a Gránitpalota immár oly gazdag arzenáljából gondosan kiválogatott fegyverekkel és lőszerrel. Nem volt szabad megfeledkezniök arról, hogy a fegyencek talán az erdőkben csatangolnak, és ha a vadon sűrűjéből reájuk puskáznak, a lövés könnyen el is találhatja őket. Megfogadták hát, hogy kicsiny csoportjuk egységét nem bontják meg soha, és semmilyen körülmények közt egymástól el nem szakadnak.

Abban is megállapodtak, hogy egyikük sem marad a Gránitpalotában. Még Top és Jup is részt vesz a kutatóúton. A megközelíthetetlen sziklahajlék majd megvédi magamagát!

Február 14-e, indulásuk előestéje, vasárnapra esett. A telepesek ezt az egész napot a pihenésnek szentelték, és hálát adtak a Teremtőnek jóságáért. Harbert ugyan teljesen fölépült már, de még kissé gyöngécske lévén, a telepesek neki is helyet szorítottak a szekéren.

Másnap, hajnalhasadáskor, Cyrus Smith megtett minden szükséges óvintézkedést, hogy biztosítsa a Gránitpalotát minden behatolási kísérlet ellen. A hágcsókat, amelyeken valaha föl-le jártak a telepesek, most a Kéménybe szállították, és ott mélyen elásták a fövénybe, oly módon, hogy hazatértükkor ismét megtalálják; a fölvonó csörlőkerekét leszerelték, és teljesen szétszedték az egész fölvonószerkezetet. Pencroff maradt utolsónak a Gránitpalotában, hogy elvégezze ezeket a teendőket, aztán ő is leereszkedett a sziklapárkányra akasztott kettős kötél egyik felén: a kötél másik végét addig társai tartották odalent, s akkor rántották le a földre, amikor már a tengerész is leért a fövénypartra.

Fölséges idő volt.

- Meleg napunk lesz! - mondta vidáman az újságíró.

- Oda se neki, Spilett doktor - legyintett Pencroff -, majd a fák árnyékában sétafikálunk, s akkor meg se kottyan a napsütés!

- Induljunk! - szólt a mérnök.

A kordé lenn a parton vesztegelt, a Kémény előtt. Az újságíró ragaszkodott hozzá, hogy a fiú, legalábbis az első órákban, kocsin utazzék, Harbert pedig engedelmesen végrehajtotta háziorvosa előírásait.

Nab az onaggák elé lépett. Cyrus Smith, az újságíró és a tengerész a kordé két oldalán haladt. Top vidáman ugrándozott körülöttük. Harbert hellyel kínálta maga mellett a padkán Jup mestert, és az orangután minden teketória nélkül elfogadta a meghívást. Elérkezett az indulás pillanata, és a kicsiny csoport fölkerekedett.

A kordé megkerülte a torkolatnál levő kiszögellést, egy mérföldnyit a Hála-folyó bal partján haladt, aztán a Léggömb-kikötő felé vezető út elágazásánál átkelt a hídon; a kutatók azonban nem tértek rá erre az útra, hanem azt bal kéz felől hagyva, benyomultak a Vadnyugat-vadon óriási szálfáinak lombkoronái alá.

Az első két mérföldön a kordé könnyen elfért a még ritkásan álló fatörzsek közt, csupán egy-egy folyondárszövevényen vagy tömött cserjésen kellett időnként átvagdalkozniok, komolyabb akadály azonban nem gátolta a telepesek előrejutását.

A fák dús lombozata hűvös árnyat vetett a talajra. A himalájai cédrusok, douglasfenyők, kazuárfák, banksziák, gumifák, sárkányfák és más, ismert fafajták változatos összevisszaságban tenyésztek errefelé. A sziget madárvilágának is minden fajtáját meglelték itt: fajdok, fénymadarak, fácánok, kisebb és nagyobb papagájok, lórik és kakaduk egész locsogó-fecsegő családja röppent föl lépten-nyomon. Agutik, kenguruk és vízimalacok surrantak a fűben, és mindez első szigeti kirándulásaikra emlékeztette a telepeseket.

- Úgy rémlik, hogy ezek az állatok, akár a négylábúak, akár a madarak, sokkal félénkebbek, mint hajdan voltak - jegyezte meg Cyrus Smith. - Ez arra vall, hogy a fegyencek nemrégiben itt jártak ebben az erdőben, tehát minden bizonnyal rábukkanunk a nyomaikra...

És valóban, sok helyütt emberi csoport áthaladásának többé-kevésbé új keletű nyomaira akadtak: itt fákra akasztott, s talán az út kijelölésére szolgáló jelzőgallyakat láttak, ott egy-egy elhamvadt pásztortűz pernyéje ötlött a szemükbe, amott pedig a talaj agyagos területei őrizték meg emberi talpak nyomát. Mindez azonban semmiképpen sem tanúskodott még állandó táborhely közelségéről.

A mérnök lelkére kötötte társainak, hogy tartózkodjanak a vadászgatástól. A fegyverdörgés fölkelthetné az erdőben kóborló fegyencek figyelmét. A vadászoknak egyébként is szükségszerűen el kellene távolodniok a kordétól, márpedig ez megállapodásuk értelmében szigorúan tilos.

A nap második felében, amikor már vagy hatmérföldnyire járhattak a Gránitpalotától, a közlekedés igencsak megnehezült. Sűrű bozóton kellett keresztülvergődniök, sőt néhol fákat kellett kidönteniök, hogy utat törjenek maguknak. Mielőtt a telepesek behatoltak volna az irdatlan ciheresekbe, Cyrus Smith rendszerint előőrsként odaküldte Topot és Jupot, a két állat pedig lelkiismeretesen teljesítette feladatát, s ha a kutya meg az orangután visszatért, és nem jelzett veszedelmet, ez azt jelentette, hogy sem fegyencek, sem fenevadak nem settengenek a közelben, vagyis az ugyanegy megítélés alá eső, ragadozó ösztönű dúvadak egyik fajtájától sem kell tartaniok.

Ennek az első napnak az estéjén a telepesek a Gránitpalotától körülbelül kilencmérföldnyire ütöttek tábort, a Hála-folyó egyik kis mellékfolyójának a partján: ennek a mellékfolyónak a létezéséről a telepesek eddig mit sem tudtak, ez is ahhoz a vízrajzi hálózathoz tartozott, amelynek a sziget földje oly meglepő termékenységét köszönhette.

A telepesek bőségesen megvacsoráztak - a kirándulástól ugyancsak jókora étvágyuk támadt -, majd különféle óvintézkedéseket foganatosítottak éjszakai nyugalmuk érdekében. Ha a mérnöknek csupán jaguárokkal és más, hasonló ragadozókkal kell számot vetnie, akkor egyszerűen őrtüzeket gyújt táborhelyük körül, ez elég is lett volna védelmükre; Cyrus Smith azonban arra gondolt, hogy a fegyenceket inkább odavonzanák, semmint elriasztanák a lángok, tehát célszerűbbnek látta, ha mély sötétségbe burkolódznak.

Az éjszakai őrséget máskülönben gondosan megszervezték. Úgy intézték, hogy két-két telepes együtt virrasszon, és kétóránként váltsák egymást. Mármost mivel Harbertet - noha hevesen tiltakozott ellene - fölmentették az őrállás kötelezettsége alól, ezt a feladatot tehát Pencroff és Gedeon Spilett, valamint Cyrus Smith és Nab fölváltva látta el a táborhely körül.

Az éjszaka egyébiránt éppen csak néhány óra hosszat tartott. Magát a sötétséget is sokkal inkább a sűrű lombozat okozta, semmint az, hogy a nap a látóhatár alá bukott. A csöndet csak a jaguárok rekedt bőgése zavarta meg hébe-hóba, no meg a majmok rikácsoltak, ami Jup mestert ingerelte különösképpen.

Az éjszaka minden zavaró körülmény nélkül telt el, és másnap, február 16-án, a telepesek továbbhaladtak az erdőben: útjuk inkább hosszadalmas, semmint fáradságos volt.

Ezen a napon csak hat mérföldet bírtak megtenni, mert lépten-nyomon fejszével kellett utat törniök. Mint vérbeli telepesekhez illik, Cyrus Smith és társai megkímélték a szép, terebélyes fákat - kidöntésük egyébiránt aránytalanul nagy fáradsággal járt volna -, és inkább a kisebbeket áldozták föl: ennek azonban az lett a következménye, hogy útjuk éppenséggel nem valami egyenes irányban haladt, hanem jócskán meghosszabbodott különféle zegzugos kitérők miatt.

Harbert a nap folyamán számos olyan növényt fedezett föl, amelyekről eddig nem tudta, hogy megteremnek a szigeten, mint például fa nagyságú páfrányokat és ernyőpálmákat, amelyeknek alákonyuló levelei a kútkáván túlcsorduló vízsugarakra emlékeztetnek, valamint szentjánoskenyér-fákat, amelyeknek édes belű, pompás ízű, kemény héjú termését az onaggák mohón ropogtatták. A telepesek errefelé is rábukkantak a csoportokban tenyésző, hatalmas kaurifákra: ezeknek zöld, kúp alakú lombtömeggel koronázott, henger formájú törzse megnő kétszáz lábnyi magasságúra is. A kauri az új-zélandi erdők fáinak királya, amely hírnévre a libanoni cédrussal vetekedik.

Ami a faunát illeti, ugyanazokból a fajtákból állt, amilyenekkel a vadászok már gyakran találkoztak. Mindazonáltal egyetlen pillanatra, olyan rövid időre, hogy közelébe se férkőzhettek, valamiféle kazuárfajta madárpár is fölvillant előttük: ennek a madárnak egy közeli rokona főként Ausztráliában él, és emu a neve; magassága öt láb, tollazata barna, s a gázlók rendjébe tartozik. Top utánuk vetette magát, ahogy csak a négy lába bírta, ám a csodálatosan gyors futású kazuárok könnyűszerrel elszeleltek előle.

Ami a kalózok nyomait illeti, újfent ráakadtak egynéhányra az erdőben. Egy nemrégiben kialudt tűzrakás körül a telepesek lábnyomokat is fölfedeztek, és gondosan megvizsgálták valamennyit. Sorra lemérték hosszukat és szélességüket, és sikerült is öt pár lábnyomot azonosítaniok. Az öt fegyenc tehát nyilvánvalóan ott táborozott; ám hatodik pár lábnyomot sehol sem láttak, noha éppen azért vizsgálódtak olyan aprólékosan, hogy megtalálják, mert az Ayrtoné lett volna.

- Ayrton nem volt velük! - mondta Harbert.

- Nem - felelte Pencroff -, és ha nem volt velük, ez azt jelenti, hogy a nyomorult zsiványok már megölték! De ezeknek a gazembereknek még csak odújuk sincs, ahol végezni lehetne velük, mint holmi barlangukba szorult tigrisekkel!

- Nincs állandó tanyájuk - bólintott az újságíró. - Sokkal valószínűbb, hogy szerteszét kalandoznak, mert az érdekük azt kívánja, hogy mindaddig így portyázzanak, amíg csak el nem foglalják az egész szigetet...

- Elfoglalják a szigetet! - kiáltott föl a tengerész. - Elfoglalják a szigetet! - ismételte, és hangja úgy elfulladt, mintha vasmarok szorította volna össze a gégéjét. Aztán valamivel higgadtabban folytatta:

- Tudja-e, Cyrus úr, miféle golyóval töltöttem meg a puskámat?

- Nem én, Pencroff!

- Azzal, amelyik Harbert mellét ütötte át, és fogadom, hogy célba talál!

A jogos megtorlás azonban már nem adhatta vissza Ayrton életét, márpedig a földön látható lábnyomokból, sajnos, arra kellett következtetniök: semmi reményük, hogy valaha is viszontlássák!

Aznap éjszakára a Gránitpalotától vagy tizennégy mérföldnyi távolságban ütöttek tábort, és Cyrus Smith becslése szerint ekkor már nem lehettek öt mérföldnél távolabb a Csúszómászó-foktól. És valóban, másnap elérték a Kígyó-félsziget csúcsát, és eszerint egész hosszában végigjárták az erdőt; ám sehol semmiféle jel nem árulta el sem azt, hogy hol bújtak meg a kalózok, sem azt, hogy hol az a nem kevésbé titokzatos rejtekhely, ahol ismeretlen pártfogójuk él.

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Fölfedező út a Kígyó-félszigeten - Táborozás a Zuhatag-patak torkolatánál - Hatszáz lépésnyire
a karámtól - Gedeon Spilett és Pencroff földerítésre indul - A járőr visszatér - Előre a karámba! -
Nyitott kapu - Gyertyavilág az ablakban - Holdfényben

A következő napot, február 18-át a telepesek arra szentelték, hogy végigcserkésszék a Csúszómászó-foktól a Zuhatag-patak torkolatáig húzódó erdős partvidéket. Úgyszólván tűvé tették ezt a vadont, amelynek a szélessége csak három-négy mérföldnyi lehetett, mert mindenütt a Kígyó-félsziget két partja közé szorult. A magas, dús lombozatú fák arról tanúskodtak, hogy a talaj itt is igen termékeny, s ez itt még meglepőbb volt, mint a sziget többi részén. Mintha Amerika vagy Közép-Afrika szűz ősvadonainak valamelyikét telepítették volna ide, erre a mérsékelt égöv alatti szigetre. Ebből a termékenységből föltételezhették, hogy ezek a fenséges növények a felszín nyirkos rétegei alatt, lenn a vulkáni forróságú talaj mélyén a mérsékelt égöv tájain szokatlan hőfokra találnak. Az erdőben egyébiránt leginkább kaurifák és eukaliptuszok tenyésztek, vagyis gigászi növésű szálfák.

A telepeseknek azonban most egyéb gondjuk volt, mint hogy a növényvilág csodáiban gyönyörködjenek. Régóta tudták már, hogy a Lincoln-sziget termékenység dolgában éppúgy rászolgálna a hírnévre, mint a hajdan "Szerencsés Szigetek" néven emlegetett Kanári-szigetcsoport. Szigetük azonban, sajnos, nem tartozott immár teljesen őhozzájuk, kalózok vetették meg rajta a lábukat, gonosztevők taposták a földjét, és most a telepeseknek az a feladatuk, hogy kiirtsák valamennyit az utolsó szálig...

A nyugati parton, akármilyen gondosan keresték is, semmiféle nyomot sem találtak. Nem akadt ott sem lábnyom, sem jelzőgally, sem kihűlt hamukupac, sem elhagyott táborhely.

- Éppenséggel nem lep meg ez a körülmény - mondta társainak Cyrus Smith. - A fegyencek a Gazdátlan Láda foka táján szálltak partra, és miután átkeltek a Hullámkacsa-mocsáron, tüstént bevették magukat a Vadnyugat-vadonba. Nagyjából-egészéből ugyanazon az útvonalon jártak, mint amelyet mi követtünk a Gránitpalotából jövet. Ez a magyarázata annak, hogy az erdőben annyi nyomra akadtunk. Amikor azonban a jómadarak a partra értek, belátták, hogy ott nem lelhetnek alkalmas búvóhelyet, ezért újfent északnak indultak hát a parton, és fölfedezték a karámot...

- ...ahová azóta talán vissza is tértek! - fűzte hozzá Pencroff.

- Kötve hiszem - válaszolta a mérnök -, hiszen föl kell tételezniök, hogy elsősorban ott keressük őket. A karámot alighanem csak élelmiszerraktárnak használják, nem tanyáznak benne állandóan.

- Magam is osztom Cyrus véleményét - mondta az újságíró -, nézetem szerint a fegyencek a Franklin-hegy alsó nyúlványai közt kerestek menedéket maguknak...

- Akkor hát mire várunk, Cyrus úr?! - kiáltott föl Pencroff. - Gyerünk egyenest a karámba! Végére kell járnunk a dolognak, eddig csak a drága időt pocsékoltuk!

- Nem, barátom, nincsen igaza - felelte a mérnök. - Elfelejti, hogy azt is meg kell tudnunk, nem rejtőzik-e valamiféle tanya a Vadnyugat-vadon mélyén. Kutatóutunknak kettős célja van, Pencroff. Igen, részint valóban meg kell torolnunk a fegyencek gazságait, részint azonban az is kötelességünk, hogy kifejezzük hálánkat ismeretlen jótevőnk iránt!

- Ez igen helyes beszéd, Cyrus úr - válaszolt a tengerész -, én azonban amondó vagyok, hogy azt az úriembert akkor találjuk csak meg, ha ő maga is úgy akarja!

S valóban, Pencroff ezzel valamennyiük közös véleményének adott hangot. Valószínűnek látszott, hogy az ismeretlen személy rejtekét éppoly mély titok födi, mint őt magát!

Aznap este a kordé a Zuhatag-patak torkolatánál állapodott meg. Az éjféli szállást a szokásos módon rendezték el, és éjszakára a már jól bevált biztonsági rendszabályokat foganatosították. Harbert időközben teljesen visszanyerte erejét, ismét duzzadt az egészségtől, mintha sohasem lett volna beteg; sokat használt neki a balzsamos, szabad erdei levegő és a friss óceáni szellő. Most már nem üldögélt a kordén, hanem a kis karaván élén haladt.

Másnap, február 19-én a telepesek elhagyták a tengerszegélyt meg a torkolaton inneni vidék változatos, festői bazaltszirt-csoportozatait, és a folyó bal partján haladtak tovább, északi irányban. Az út nagy részét már korábban járhatóvá tették, a karámtól a nyugati tengerszegélyig tett kirándulásaik alkalmával. A telepesek ekkor vagy hatmérföldnyire járhattak a Franklin-hegytől.

A mérnök azt tervezte, hogy tüzetesen átvizsgálja az egész völgyet, amelynek a mélyén a folyó medre húzódik, aztán körültekintően, roppant óvatossággal közelíti meg a karám környékét; ha idegenek bitorolják a karámot, a telepesek erőszakkal foglalják vissza tőlük tulajdonukat; ha a karám üres, Cyrus Smith társaival együtt elsáncolja magát benne, és támaszpontul használja a Franklin-hegyre vezető földerítő útjaikhoz.

A telepesek egyhangúlag jóváhagyták ezt a tervet, és valamennyien türelmetlenül vártak, hogy ismét egyedüli gazdái lehessenek a szigetnek!

Nekivágtak hát a Franklin-hegy két leghatalmasabb "gyámpillére" közt húzódó szűk szurdoknak. A folyó mentén még szaporán nőttek a fák, a vulkán oldalának magasabb szintjein azonban egyre ritkultak. Hepehupás, zegzugos, rejtőzködésre, hirtelen rajtaütésre alkalmas vidék volt ez; a telepesek végtelenül vigyázatosan nyomultak előre. Top és Jup földerítőkként kószáltak az élen, és egymással vetélkedve okosságban és ügyességben, hol a jobb, hol meg a bal oldali zsúfolt cserjést kajtatták át. Ám semmi sem vallott arra, hogy a közelmúltban bárki is megfordult a folyócska két szegélyén, és semmilyen jel sem utalt a fegyencek jelenlétére vagy közelségére.

Délután öt óra tájt a kordé megállt, körülbelül hatszáz lépésnyire a karám kerítésétől. Hatalmas fák félkaréjban álló függönye födte el még a telepesek szeme elől a palánkot.

Most hát azt kell megtudniok, vajon elfoglalták-e a kalózok a karámot. Világos nappal, nyíltan megközelíteni a palánkot, amely mögött talán fegyencek lappanganak, egyértelmű lett volna azzal, hogy ugyanolyan merényletnek teszik ki magukat, amilyennek Harbert csaknem áldozatául esett. Célszerűbbnek látszott hát, ha bevárják az estét.

Gedeon Spilett azonban haladéktalanul körbe akarta fürkészni a karámot, és Pencroff, aki már kifogyott a türelméből, vállalkozott rá, hogy elkísérje.

- Ne tegyétek, barátaim - intette őket a mérnök. - Várjátok be az estét. Nem hagyhatom, hogy fényes nappal bármelyikőtök is kitegye magát a fegyencek golyóinak.

- Ugyan már, Cyrus úr... - kezdett rá makacskodva Pencroff, akinek sehogy sem fűlt foga az engedelmeskedéshez.

- Kérem, fogadjon szót, Pencroff! - vágott szavába a mérnök.

- No, jó! - törődött bele a tengerész, és hogy más levezetést adjon haragjának, a matrózok szókincsének legcifrább, legszemenszedettebb szitkai kíséretében kezdte emlegetni a kalózok jódolgát.

A telepesek tehát a kordé köré csoportosultak, és éberen figyelték az erdőkaréjt.

Három óra telt el a várakozásban. Elcsitult a szél, a hatalmas szálfák tövében teljes csönd honolt. A legvékonyabb gally reccsenése, a száraz avar leghalkabb zizzenése is tüstént elárulta volna a közeledő lépéseket, de még azt is könnyen meghallották volna a telepesek, ha a magas fűben kúszik valaki feléjük. Tökéletes nyugalom áradt el a tájon. Top, fejét mancsára hajtva, egykedvűen heverészett a földön, és legcsekélyebb jelét sem adta bármi izgalomnak.

Nyolc órára már eléggé besötétedett, hogy a két telepes kedvező körülmények közt vállalkozhassék a kémszemlére. Gedeon Spilett kijelentette, hogy kész az indulásra, Pencroff hasonlóképpen. Cyrus Smith ezúttal már jóváhagyta földerítő útjukat. A mérnök, Harbert és Nab ott marasztalta Topot és Jupot a kordénál, nehogy alkalmatlan pillanatban ugatással vagy makogással fölkeltsék a fegyencek figyelmét.

- Ne kockáztassanak semmit, most nincs helye a vakmerősködésnek - kötötte lelkére Cyrus Smith, a tengerésznek és az újságírónak. - Nem az a feladatuk, hogy elfoglalják a karámot, mindössze azt kell kikémlelniök, birtokba vették-e a kalózok vagy sem.

- Magától értetődik - felelte Pencroff.

S azzal elindultak.

Hála a fák tömött lombozatának, a törzsek közt ekkor már harminc-negyven lábnyira sem lehetett látni a homályban. Az újságíró és Pencroff, ha valamilyen gyanúsnak tetsző zörejt hallott, meg-megtorpant, s a lehető legóvatosabban lopódzott előre.

Külön-külön osontak, hogy minél kevésbé szolgáljanak biztos célpontul az esetleges lesipuskásoknak. És - az igazat megvallva - minden pillanatban azt várták, hogy eldördül az első lövés.

Öt perccel azután, hogy elhagyták a kordét, Gedeon Spilett és Pencroff eljutottak az erdő szélére; előttük, a tisztás túlsó felén ott emelkedett a karám kerítése.

Meglapultak. A fáktól megkopasztott rétet már néhány kósza sugár fürösztötte. Harminclépésnyire tőlük ott magaslott a karám zártnak látszó kapuja. Ez a harminclépésnyi távolság azonban - hogy a tüzérségi szaknyelvből kölcsönzött kifejezéssel éljünk - "veszélyes zónába", a lövedékek "szórásterületébe" esett. Valóban, a palánk tetejéről kilőtt golyók okvetlenül leterítették volna azt, aki ebbe a sávba bemerészkedik.

Sem Gedeon Spilett, sem a tengerész nem szokott meghátrálni semmiféle veszély elől, most azonban mindketten tudták, hogy vigyázatlanságuk - noha első áldozatai ők maguk lennének - végeredményben bajt zúdítana társaikra is. Ha ők elpusztulnak, mi lesz a sorsa Cyrus Smithnek, Nabnek és Harbertnek?

Pencroff azonban sehogyan sem bírta legyűrni izgalmát a karám - talán a kalózok menedéke - közelében, mindenáron indulni akart, ám az újságíró erélyesen megmarkolta a karját, és visszatartotta.

- Néhány perc még, és teljesen sötét lesz az éjszaka - suttogta Gedeon Spilett a tengerész fülébe -, akkor majd cselekszünk!

Pencroff nagy nehezen erőt vett magán, görcsösen markolta puskája agyát, és hangtalanul szentségelt.

Nemsokára kihunyt végképp az alkonyat utolsó derengése is. Az erdő sűrűjéből előfeketéllő árnyék elborította a tisztást. A Franklin-hegy roppant fényellenzőként emelkedett a nyugati láthatár elé, s egyik pillanatról a másikra vaksötét lett, mert mint az alacsony szélességi fokokon általában, itt is hirtelen zuhant le az éj. A cselekvés pillanata elérkezett.

Az erdő szegélyén lesben álló újságíró és Pencroff egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől a palánkot. A karám teljesen elhagyatottnak látszott. A gerendafal felső pereme valamelyest feketébben borongott, mint a környező sötétség, és annyit látni lehetett rajta, hogy egyenes vonalát semmi sem szakítja meg. Márpedig ha fegyencek tanyáznak a karámban, minden bizonnyal kiállítják silbakolni valamelyik cimborájukat, hogy ne érhesse őket semmiféle meglepetés.

Gedeon Spilett megszorította társa kezét, aztán - kezükben tüzelésre kész fegyverükkel - mindketten kúszva indultak a karám felé.

Odaértek a karám kapujához, ahol egyetlen fénycsillám sem hatolt át a sötétségen.

Pencroff megkísérelte benyomni a kaput, azt azonban, mint az újságíró is, ő maga is bizonyosra vette, zárva találta. Mindazonáltal a tengerész megállapította, hogy a külső keresztgerenda nincs a helyén.

Mindebből arra következtethettek: a fegyencek valóban megszállták a karámot, és belülről torlaszolták el a kaput, hogy kívülről ne lehessen betaszítani.

Gedeon Spilett és Pencroff megállt és hallgatódzott.

A palánkon belül semmi nesz. A muflonok és vadkecskék most kétségkívül istállójukban alszanak, és egyetlen bégetéssel vagy mekegéssel sem zavarják az éjszaka csöndjét.

Az újságíró és a tengerész, miután semmiféle zajt sem hallottak, azon tűnődtek, vajon ne másszanak-e át a palánkon, és ne nyomuljanak-e be a karámba. Ez azonban ellentétben állt Cyrus Smith utasításával.

Igaz, hogy a vállalkozás sikerülhet, de végződhet balul is. Márpedig ha a fegyencek nem gyanítanak semmit, ha sejtelmük sincs az ellenük tervezett támadásról, s végül ha ebben a pillanatban van esélyük rá, hogy meglepjék őket: vajon szabad-e holmi hebehurgya rajtaütéssel kockáztatniok ezt a kedvező alkalmat?

Az újságírónak ez egyáltalán nem állt szándékában. Ésszerűbbnek tartotta, hogy a telepesek egyesült erővel kíséreljék meg a behatolást a karámba. Az már bizonyos, hogy a palánkig el lehet jutni észrevétlenül, és hogy senki sem őrzi a karámot. S miután ezt sikerült megállapítaniok, nincs egyéb tennivalójuk, mint hogy visszatérjenek a kordéhoz, és közöljék tapasztalataikat a többiekkel.

Pencroff alighanem osztotta bajtársa nézetét, mert vonakodás nélkül követte az újságírót, amikor az visszaosont a fák közé. Néhány perccel utóbb a mérnök már értesült is a helyzetről.

- Nos - mondotta némi töprengés után -, most már igazán joggal hihetjük, hogy a fegyencek nincsenek a karámban.

- Majd megtudjuk, ha átmászunk a kerítésen - felelte Pencroff.

- Előre a karámhoz, barátaim! - szólt Cyrus Smith.

- Itt hagyjuk-e a kordét az erdőben? - kérdezte Nab.

- Nem ajánlom - felelte a mérnök -, hiszen rajta szállítjuk minden lőszerünket és élelmiszerünket, ezenfelül pedig szükség esetén használhatjuk golyófogónak is.

- Előre hát! - mondta Gedeon Spilett.

A kordé kivált az erdőből, és zajtalanul gördült a palánk felé. Mélységes sötétség lepte már a tájat, és éppoly néma csönd, mint az imént, amikor Pencroff és az újságíró földön kúszva közelítette meg a karámot. A dús fű tökéletesen elnyelte a léptek neszét.

A telepesek lövésre kész fegyverrel surrantak előre. Pencroff parancsára Jup hátramaradt. Nab pórázra fogva vezette Topot, hogy a kutya előre ne loholhasson.

Nemsokára földerengett a tisztás. Elhagyatott volt. A kicsiny csoport tétovázás nélkül a kerítés felé tartott. Kurta pillanatok alatt átvágtak a veszélyes sávon. Egyetlen puskalövés sem dörrent. A kordé eljutott a palánkig, és ott megállt. Nab az onaggák mellett maradt, és fogta a kötőfékjüket. A mérnök, az újságíró, Harbert és Pencroff ekkor a kapuhoz osont, hogy megállapítsa, valóban elreteszelték-e belülről.

Az egyik kapuszárny tárva-nyitva állt!

- Miért mondták, hogy a kapu zárva van? - kérdezte a mérnök, miután a tengerész és Gedeon Spilett felé fordult.

Azok ketten elképedve bámultak egymásra.

- Akár az üdvösségemre is megesküdnék, hogy a kapu az imént még zárva volt! - jelentette ki Pencroff.

A telepesek haboztak. Vajon a fegyencek a karámban tartózkodtak-e, amikor Pencroff és az újságíró szemlét tartott a kapunál? Ez kétségtelen, hiszen akkor zárva találták a kaput, most pedig nyitva áll, s nyilvánvalóan ők maguk tárták ki! Vagy talán még most is odabenn vannak, csak egyikük távozott a karámból?

Ezek a kérdések valamennyiük agyában fölvillantak, választ azonban egyikük sem tudott adni magának.

Ebben a pillanatban Harbert, aki időközben befordult a kapun, és néhány lépést tett az udvaron, hirtelen visszahőkölt és kihátrált, majd megragadta Cyrus Smith kezét.

- Mi történt? - kérdezte a mérnök.

- Fényt látok!

- A kunyhóban?

- Ott!

Mind az öten a kapuhoz tódultak, és valóban, pislákoló gyönge fény remegését látták a szemközti üvegablakon.

Cyrus Smith gyorsan döntött.

- Ez vissza nem térő alkalom - mondta társainak -, mert a fegyencek mit sem gyanítva a kunyhóba zárkóztak! Most a kezünkben vannak! Előre!

A telepesek lövésre emelt fegyverrel belopództak a karámba. A kordét az óvatosságból pórázra fűzött Top és Jup őrizetére bízták a palánkon kívül.

Egyik oldalon Cyrus Smith, Pencroff, Gedeon Spilett, a másikon Harbert és Nab nyomult előre a kerítés mentén; figyelmesen végigfürkészték a karámnak ezt a fertályát, ez azonban tökéletesen elhagyatottan sötétlett.

Néhány pillanat múltán már valamennyien a kunyhóhoz értek, és megálltak a csukott ajtó előtt.

Cyrus Smith kezével jelt adott, hogy mozdulatlanságra intse társait, ő maga pedig vigyázattal odalépett az ablakhoz, amelyet haloványan világított meg a belső fény.

A mérnök az üvegen át bepillantott a földszintes faház egyetlen szobájába.

Az asztalon mécses égett. Az asztal mellett állt az az ágy, amelyben valamikor Ayrton aludt.

Az ágyon emberi test hevert.

Cyrus Smith hirtelen hátralépett, és fojtottan fölkiáltott:

- Ayrton!

A telepesek nem is kinyitották, hanem valósággal betörték az ajtót, és egymás hegyén-hátán rontottak a szobába.

Ayrton, úgy rémlett, mély álomba merült. Arcvonásai hosszú, kegyetlen gyötrelemről tanúskodtak. Csuklóján és bokáján széles zúzódások látszottak.

Cyrus Smith fölébe hajolt.

- Ayrton! - kiáltotta, és megragadta az oly váratlan körülmények közt föllelt bajtársuk karját.

Ayrton a mérnök szólítására fölnyitotta a szemét, előbb Cyrus Smithre bámult, majd a többiekre.

- Önök?!... - hebegte. - Önök?

- Ayrton! Ayrton! - szólongatta Cyrus Smith.

- Hol vagyok?

- A karámbeli kunyhóban!

- Egyedül?

- Egyedül!

- Visszajönnek! - jajdult föl Ayrton. - Védekezzenek! Vigyázzanak magukra!

S azzal kimerülten visszahanyatlott.

- Spilett - szólt a mérnök -, bármelyik pillanatban ránk támadhatnak. Vezessék a kordét a karámba. Aztán reteszeljék el a kaput, és jöjjenek vissza ide...

Pencroff, Nab és az újságíró sietve teljesítette a mérnök utasításait. Egyetlen veszteni való pillanatuk sem volt. A kordé talán máris a kalózok kezére került!

Az újságíró és két társa szempillantás alatt átfutott a karám udvarán, és elérte a kerítés kapuját, ahol hallatszott már Top tompa morgása.

A mérnök egy percre magára hagyta Ayrtont, és tüzelésre készen kilépett a házból. Harbert ott állt mellette. Mindketten a karám fölé meredő hegynyúlvány gerincét figyelték. Ha a fegyencek ott rejtőztek el, sorra lepuskázhatják a telepeseket.

Ebben a pillanatban a holdtányér keleten kibukkant az erdőség fekete függönye mögül, és fehér fénypalástot terített a palánkövezet belsejére. Világosság árasztotta el az egész karámot, udvarán földerengtek a facsoportok, megcsillant a terjedelmes gyepszőnyeget öntöző csermely is. A faház és a palánk hegy felőli része fehéren rajzolódott ki a fekete háttérből. Túloldalt, a kapu felől árnyékban maradt az udvar.

Csakhamar fekete tömeg vált ki a homályból. A kordé volt, amely a hold fénykörébe ért, és Cyrus Smith hallotta, hogy társai bezárják a kaput, és szárnyait erősen elreteszelik belülről.

Ám ebben a pillanatban Top hirtelen rántással eltépte pórázát, dühödt ugatásba kezdett, majd a kunyhótól jobb kéz felé eső, hátsó udvar irányába rohant.

- Vigyázat, barátaim! Puskát vállhoz! - kiáltotta Cyrus Smith.

A telepesek lövésre emelték fegyverüket. Top még mindig csaholt a távolban, Jup pedig élesen sivító hangokat hallatva eliramodott a kutya után.

A telepesek követték a két állatot, és a hatalmas szálfák árnyékában csordogáló kis csermely partjára értek.

S mit láttak ott a holdfényben?

Öt élettelen emberi test nyúlt el a pázsiton!

Azok a fegyencek, akik vagy négy hónapja vetődtek partra a Lincoln-szigeten!

 

TIZENHARMADIK FEJEZET

Ayrton elbeszélése - Mit terveztek Ayrton egykori cimborái? - Berendezkedésük a karámban -
A Lincoln-sziget igazságtevő hatalma - A Bonadventure sorsa - Kutatóút a Franklin-hegy
környékén - A felső völgyek - Moraj a föld alól - Pencroff válasza - A krát
er alján - Hazatérés

Mi történt? Ki terítette le a fegyenceket? Lehetséges-e, hogy Ayrton? Nem, ez képtelenség, hiszen néhány perce még visszatértüktől reszketett!

Ayrton olyan mély önkívületben feküdt, hogy semmiképpen sem tudták magához téríteni. Néhány szót nyögött csak ki nagy keservesen, aztán zsibbasztó kábulat kerítette hatalmába, s eszméletlenül hanyatlott ágyára, majd dermedt mozdulatlanságban feküdt.

A telepeseket ezernyi kusza gondolat rohanta meg, roppant fölcsigázott izgalmukban egész éjszaka el sem hagyták Ayrton kunyhóját, és nem tértek vissza arra a helyre, ahol a rablók holtteste hevert. Nem tartották valószínűnek, hogy Ayrton bárminő magyarázattal szolgálhasson azokról a körülményekről, amelyek közt a kalózokat haláluk utolérte, hiszen szerencsétlen bajtársuk még azt sem tudta, hogy a karámbeli kunyhóban fekszik. De legalább elbeszélhetné a szörnyű tömegkivégzést megelőző eseményeket...

Másnap Ayrton fölocsúdott kábulatából, és társai, akik száznégy napi távollét után csaknem épen és egészségesen találtak rá, szívből fakadó örömmel üdvözölték.

Ayrton ekkor rövidre fogva elmondta, hogy mi történt vele, vagyis helyesebben szólva azt, amit erről tudott.

Miután visszatért a karámba, másnap, november 10-én napszálltakor a fegyencek átmásztak a palánkon, és meglepetésszerűen lerohanták. Gúzsba verték, száját fölpeckelték; aztán magukkal hurcolták búvóhelyükre, egy sötét verembe, amely valahol a Franklin-hegy tövében rejtőzik.

Már eldöntötték, hogy másnap megölik, amikor a tengeri rablók egyike fölismerte, és azon a néven szólította, amelyet Ayrton hajdan Ausztráliában viselt. Ezek a nyomorult gazemberek könnyű szívvel lemészárolták volna Ayrtont! Ben Joyce életét azonban megkímélték!

Ám ettől a perctől fogva Ayrton céltáblája lett egykori cinkosai zaklatásának. Azok nógatták, hogy csatlakozzék ismét hozzájuk, arra számítottak: segítségével bejutnak a Gránitpalotába, elfoglalhatják ezt a bevehetetlen várat, és a sziget uraivá válhatnak, ha lemészárolták a telepeseket!

Ayrton nem állt kötélnek. A hajdani fegyenc, aki már régen megbánta bűneit, és bocsánatot is nyert értük, inkább meghalt volna, semhogy elárulja társait.

Négy hónapig élt a barlangban, béklyóba verve, betömött szájjal, állandó őrizet alatt.

A fegyencek nem sokkal a szigetre érkezésük után fedezték föl a karámot, és ha nem is költöztek oda, attól fogva a karám készleteiből éltek. November 11-én két banditát váratlanul ott leltek a telepesek, ezek nyitottak tüzet Harbertre; egyikük visszafutott társaihoz, és eldicsekedett, hogy megölte a sziget egyik lakóját. Cimborája, mint tudjuk, nem tért vissza, mert Cyrus Smith tőrdöfése leterítette a palánkon kívül.

Képzelhetjük, milyen nyugtalanság és kétségbeesés fogta el Ayrtont, amikor Harbert halálhírét hallotta! A telepesek mindössze négyen maradtak, úgyszólván kényére-kedvére kiszolgáltatva a kalózoknak!

A fegyencek azonban éppen az eset hatására mindaddig nemigen hagyták el barlangjukat, ameddig a telepesek Harbert betegsége miatt, a karámban tartózkodtak, sőt a Kilátó-fennsík elpusztítása után sem tartották tanácsosnak, hogy kimozduljanak onnan.

Ayrtonnel ettől az időtől fogva kétszeres kegyetlenséggel bántak. Kezén-lábán véres csíkokat horzsolt az éjjel-nappal viselt béklyó. Minden pillanatban várta a halált, már nem hitte, hogy elkerülheti.

Így ment ez egészen február harmadik hetéig. A kalózok, kedvező alkalomra lesve, csak ritkán távoztak el búvóhelyükről, csupán vadászatra ruccantak ki egyszer-kétszer a sziget belsejébe vagy a déli tengerszegélyre. Ayrton egész idő alatt hírt sem hallott barátai felől, és nem remélte, hogy még egyszer viszontláthatja őket!

A szerencsétlen embert végül annyira megviselte a sok sanyargatás, hogy tompa, mély kábulatba zuhant; nem látott, nem hallott semmit. Attól a perctől fogva nem emlékezett semmire sem; most sem tudta elmondani, mi történt az utolsó két napon...

- De Smith úr - kérdezte -, vajon hogyan szabadultam ki a barlangbeli fogságból, és hogyan kerültem ide, a karámba?

- Hát a kalózok hogyan kerültek ide, holtan, a karám közepébe? - kérdezte válaszképpen a mérnök.

- Holtan?! - kiáltotta Ayrton, és bágyadtsága ellenére félig fölemelkedett fekhelyén.

Társai talpa támogatták. Valamennyien elindultak a kicsiny csermely felé.

Világos nappal volt már.

A patak partján ott hevert az öt tengeri rabló holtteste, a tetemek helyzetén meglátszott, hogy villámgyorsan lephette meg őket a halál!

Ayrton megrendülten meredt rájuk. Cyrus Smith és társai szótlanul nézték.

A mérnök intésére Nab és Pencroff közelebbről is szemügyre vette a már merev hullákat.

Sehol sem látszott sérülés rajtuk.

Pencroff azonban, tüzetesebb vizsgálat után, egyiknek a homlokán, a másiknak a mellén, a harmadiknak a hátán, a negyediknek és az ötödiknek a vállán apró piros pontot fedezett föl, alig észrevehető, parányi zúzódást, lehetetlenség volt fölismerni, mitől eredt.

- Itt érte őket a halálcsapás! - mondta Cyrus Smith.

- De miféle fegyver találta el őket?! - csattant föl az újságíró.

- Valamilyen villámszerűen gyors hatású fegyver, amelynek nem ösmerjük a titkát!

- S vajon kinek a villáma sújtott le ide?... - kérdezte Pencroff.

- A sziget igazságszolgáltató bírájáé - felelte Cyrus Smith -, az ő hatalma nyilatkozott meg ismét, ő hozta ide önt is, Ayrton, ő végzett el eddig is helyettünk mindent, amire a magunk erejéből már nem tellett, s aztán minden egyes alkalommal újra meg újra elrejtőzött előlünk...

- Keressük meg hát! - kiáltott föl Pencroff.

- Igen, keressük meg - felelte Cyrus Smith -, noha éppen mert felsőbbrendű lény képes csak ilyen csodákra, akkor találhatjuk meg csupán őt, ha végtére neki is úgy tetszik, hogy színe elé szólítson bennünket!

A láthatatlan segítség, amely a telepesek tulajdon cselekvését annyiszor tette fölöslegessé, mélyen meghatotta, s egyszersmind kellemetlenül is érintette a mérnököt. A büszke lelket mindig megsebzi, ha valakivel szemben alacsonyabb rendűnek kell éreznie magát. Ha a nagylelkűség úgy nyilvánul meg, hogy közben teljességgel elutasítja a hála minden jelét, bizonyos megvetést árul el azok iránt, akiken lekötelezett; ezért ismeretlen segítőjük magatartása Cyrus Smith szemében némileg csökkentette a jótettek értékét.

- Keressük meg - ismételte -, és adja Isten, hogy egy napon bebizonyíthassam gőgös pártfogónknak: nem vagyunk méltatlanok jóindulatára! Sokért nem adnám, ha valamivel leróhatnánk iránta hálánkat, és akár életünk árán is valamilyen szolgálatot tehetnénk neki!

Ettől a naptól fogva a Lincoln-sziget lakói ismeretlen jótevőjük fölkutatására fordították minden erejüket. Olthatatlan vágy sarkallta őket, hogy megleljék a talány nyitját, ami nem lehetett egyéb, mint egy név, egy igazán megmagyarázhatatlan, sőt szinte emberfölötti hatalommal bíró ember neve...

A telepesek kisvártatva visszatértek a karámbeli kunyhóba, ahol ápolásuk egykettőre visszaadta Ayrton testi és lelki erejét. Nab és Pencroff az erdőbe szállította a kalózok holttestét, és a karámtól bizonyos távolságra mélyen elföldelték őket. Aztán a telepesek rendre elmondták Ayrtonnek, mi minden történt velük fogsága idején. Elbeszélésükből megtudta, milyen viszontagságokat élt meg Harbert, és arról is értesülést nyert, milyen megpróbáltatásokat kellett kiállaniok időközben a telepeseknek. Bevallották neki, ami őket magukat illeti, már nem is remélték a viszontlátást, mert bizonyosra vették, hogy a kalózok könyörtelenül kivégezték foglyukat.

- Most pedig - fejezte be elbeszélését Cyrus Smith - egyetlen feladatot kell még teljesítenünk. Munkánk nagy részét befejeztük; de ha igaz is, hogy a fegyencektől nem kell már tartanunk, és a sziget gazdái ismét mi vagyunk, sose feledjük: ezt nem a tulajdon erőnknek köszönhetjük...

- Nos hát - felelte Gedeon Spilett -, akkor kutassuk végig a Franklin-hegy nyúlványainak útvesztőt! Ne hagyjunk földerítetlen egyetlen üreget, egyetlen sziklahasadékot sem! Haj, barátaim, soha újságíró nem állt még ilyen megrendítő titok megfejtése előtt, mint most jómagam!

- Addig nem térünk vissza a Gránitpalotába, amíg meg nem találjuk jótevőnket! - fogadkozott Harbert.

- Igen! - felelte a mérnök. - Mindent megteszünk, ami emberileg lehetséges... de, ismétlem, csak akkor találhatunk reá, ha ő maga is úgy látja jónak!

- Maradjunk itt a karámban? - kérdezte Pencroff.

- Maradjunk egyelőre - válaszolta Cyrus Smith -, élelmiszerrel bőven el vagyunk látva, meg aztán itt éppen kutatásaink körének középpontjában állunk. Egyébiránt, ha valamire szükségünk van, a kordé hamar eljut a Gránitpalotába.

- Helyes - felelte a tengerész. - Csupán egy megjegyzésem van...

- Éspedig?

- Közeledik a szép idő, hát ne feledkezzünk meg róla, hogy átkelés előtt állunk...

- Átkelés előtt? - álmélkodott Gedeon Spilett.

- Bizony! Át kell vitorláznunk a Tabor-szigetre - válaszolta Pencroff. - El kell juttatnunk oda valamilyen följegyzést, amellyel közöljük szigetünk földrajzi helyzetét és Ayrton hollétét, hiszen a skót jacht bármikor érte jöhet. Ki tudja, nem késtünk-e el vele máris?

- No de Pencroff - kérdezte Ayrton -, hogyan képzeli ezt az átkelést?

- Hát a Bonadventure-ön!

- A Bonadventure-ön!... - kiáltott föl Ayrton.

- De hiszen az megsemmisült!

- Az én Bonadventure-öm megsemmisült?! - üvöltötte Pencroff, és fölpattant.

- Meg! - bólintott Ayrton. - A kalózok rátaláltak a kis kikötőben, alig nyolc napja; tengerre szálltak rajta, és...

- És? - kérdezte Pencroff szívszorongva.

- És mivel Bob Harvey nem volt már velük, senki sem értett a kormányzáshoz, sziklazátonyra futottak, és a hajó teljesen szétroncsolódott!

- Ó, azok a nyomorult gazemberek! Azok a banditák! Azok a becstelen, galád gonosztevők! - ordította Pencroff.

- Ne búsulj, Pencroff - mondta Harbert, és megragadta a tengerész kezét -, majd építünk újat, nagyobbat, mint az első volt! Hiszen a brigg egész vasalása és vitorlafölszerelése rendelkezésünkre áll!

- De tudják-e, hogy egy harminc-negyven tonnás hajó megépítése legalább öt-hat hónapig tart? - kérdezte Pencroff.

- Annyi időt szánunk rá, amennyi kell - válaszolta az újságíró -, arról úgyis lemondhatunk, hogy még az idén átkeljünk a Tabor-szigetre...

- Sose bánkódjék, Pencroff, bele kell törődnünk - vigasztalta a mérnök is -, reméljük, hogy ez a késedelem nem lesz hátrányunkra.

- Jaj, az én szép Bonadventure-öm! Jaj, az én szegény kis Bonadventure-öm! - sóhajtozott Pencroff, aki még mindig nem tért magához kétségbeeséséből, amiért elveszítette bárkáját, amelyre oly büszke volt.

A Bonadventure pusztulása nyilvánvalóan sajnálatos fordulatot jelentett a telepesek életében, s el is határozták, hogy mihelyt lehet, pótolják a veszteséget. Ám miután ebben megállapodtak, minden figyelmüket a tervbe vett földerítő útra fordították, amelynek során a sziget legrejtettebb zugait is végig kell kutatniok.

Még aznap, február 19-én útnak indultak, és egy álló hétig folyt a sziget fölfedezése. A hegy tövében, nyúlványai és számos elágazása közt völgyek és szakadékok vadregényes, szeszélyes útvesztője kanyargott. Nyilvánvalóan ott, a szűk szorosok mélyén, sőt talán magának a Franklin-hegy tömegének a belsejében kell keresniök. A szigetnek ugyanis semelyik más része sem kínált alkalmasabb rejtekhelyet olyasvalaki számára, aki mindenáron ismeretlen akar maradni. Ezek a különféle hegyvonulatok és dombhátak olyan kusza összevisszaságban torlódtak egymásra, hogy Cyrus Smithnek szigorú módszerességgel kellett hozzáfognia a kutatáshoz.

A telepesek elsőnek a tűzhányó déli oldalán tátongó völgyet vették szemügyre, amely a Zuhatag-patakot tápláló csermelyek vizét gyűjtötte össze. Ayrton itt megmutatta a fegyencek búvóhelyét: ott töltötte fogsága idejét mindaddig, amíg a karámba nem került. A barlangot Ayrton pontosan abban az állapotban találta, amelyben utoljára látta. A telepesek némi lőszert és élelmiszert is leltek a mélyén, ezt a fegyencek hordták oda, hogy tartalékot gyűjtsenek.

Az egész völgyet, ahová a barlang torkollott, szép szálfák árnyékolták, főként toboztermők: a telepesek a legnagyobb gonddal, apróra végigvizsgálták, aztán a délnyugati "gyámpillér" talpazatát megkerülve még szűkebb szurdokba hatoltak be: ez a katlan egészen a tengermellék festői bazaltszirtjeinek halmazáig vonult.

Ezen a tájon már gyérebben nőttek a fák. Az aljnövényzet helyét köves talaj foglalta el. A sziklák közt vadkecskék és muflonok szökdécseltek. Ezen a vidéken kezdődött a sziget kopár szakasza. A telepesek már itt megállapíthatták, hogy a Franklin-hegy lábánál elágazó számos völgy közül csak három annyira gazdag erdőkben és legelőkben, mint a karám völgye és két szomszédja: nyugaton a Zuhatag-pataké, keleten pedig a Vörös-pataké. A két patak a hegy minden vizét magába fogadta, és néhány mellékerecske elnyelése után valóságos folyóvá duzzadt: a sziget déli fertálya ennek a két folyóvíznek köszönhette termékenységét. Ami a Hála-folyót illeti, azt a Fénymadár-erdő lombsátrai alatt fakadó források táplálták; hasonló kútfőkből eredt a Kígyó-félsziget földjét nedvesítő, ezernyi ágra szétcsurranó vízérhálózat is.

Mármost a vízben dús három völgy bármelyike alkalmas búvóhelyül szolgálhatott valamilyen csöndes magányra vágyó remetének, hiszen akadt ott bőven minden, ami az élet fönntartásához szükséges. Ezt a három völgyet azonban a telepesek már régebben átkutatták, és sehol sem bukkantak nyomára ember jelenlétének.

Vajon e sivár szakadékok valamelyikének mélyén, zord északi sziklagörgetegek, kővé dermedt lávapatakok közt búvik-e meg a titokzatos szigetlakó rejtekhelye?

A Franklin-hegy északi oldalán, a hegy tövében csupán két tágas és nem túlságosan mély völgy húzódott, bennük még csökevényes növényzet sem tenyészett; mindkettőben roppant vándorkövek magasodtak, morénák hosszú csíkjai húzódtak, szerteszóródott lávadarabok hevertek, és köztük néhány vaskos ásványi kőzet, obszidiántömb és labradoritszál meredezett ki a talajból.[108] Ezen a terepen hosszadalmasnak, fáradságosnak ígérkezett a kutatás. Ezernyi üreg ásított reájuk mindenfelől; egyikük sem rémlett ugyan különösképpen vendégmarasztalónak, viszont valamennyinek a bejárata szinte észrevétlenül rejtőzött, és igencsak nehezen közelíthették meg őket. A telepesek befürkésztek még azokba is, amelyek sötét alagutakként nyomultak be mélyen a hegy aljába: ezek a tűzhányó működése idején keletkeztek, falaikon ott feketéllett még a hajdankori tűz korma. Lobogó gyantafáklyákkal bolyongták végig a zegzugos folyosókat, átkutatták a legszűkebb hasadékokat, a legfélreesőbb repedéseket is. Ám mindenütt csak csönd és sötétség fogadta őket. Sehol sem tetszett úgy, hogy valaha is emberi láb tapodta volna ezeket az őskori aknákat, és emberi kéz elhengerítette volna helyükről ezeket az otromba sziklatönköket. Úgy festettek azok, ahogyan a vulkán valamikor a sziget fölbukkanása idején a víz felszínére hányta őket.

Noha a hegy gyomrában tekergő barlangrendszer mindenütt merőben elhagyatottnak sejlett, és noha mélységes sötétség terjengett benne, Cyrus Smithnek meg kellett állapítania, hogy itt tökéletes csönd éppenséggel nem honol.

Az egyik, több száz lábnyi mély bérchasadék mélyén a mérnök legnagyobb meglepetésére tompán suhogó morajt hallott, amelynek zaját sokszorosára fokozta a belerezgő sziklák visszhangja.

Gedeon Spilett, aki a mérnököt kísérte, maga is megneszelte ezt a távoli dübörgést, amely azt jelentette, hogy a föld alatti tűz ismét éledezik. Mind a ketten többször is megálltak, hogy hallgatóddzanak, és egyetértettek abban, hogy a tűzhányó lejáratai alján újfent hatni kezd valamilyen vegyi folyamat.

- A tűzhányó tehát nem aludt ki teljesen? - kérdezte az újságíró.

- Lehetséges, hogy amióta utoljára megvizsgáltuk a krátert - felelte Cyrus Smith -, valamiképpen újra hánytorogni kezdtek az alsóbb rétegek. Nyilvánvaló, hogy alkalomadtán akármelyik tűzhányó működni kezdhet, bármennyire kihunytnak tekintik is.

- No de ha a Franklin-hegy készül kitörni - kérdezte Gedeon Spilett -, vajon nem fenyegeti-e végveszéllyel a Lincoln-szigetet?

- Nem hiszem - válaszolta a mérnök. - A kráter afféle biztonsági szelepnek számít, és a túlhevült gőz és láva fölöslege, mint már annyiszor, most is szokott kivezető csatornáján távoznék.

- Kivéve, ha a láva a sziget termékeny részei felé törne új utat magának...

- Miért tart ettől, kedves Spilett? - kérdezte Cyrus Smith. - Miért ne ömölnék a láva a maga természetes, régen kivájt medrében?

- Eh, a tűzhányók szeszélyesek! - felelte az újságíró.

- Vegye figyelembe, hogy a Franklin-hegy egész tömbjének alakulata a vulkáni anyagok folyását e felé a völgy felé tereli, amelyben épp most cserkészünk. A lávaömlés csak akkor térülne el ebből az irányból, ha a hegy súlypontját földrengés mozdítaná ki a helyéből...

- Földrengésre azonban mindig számítani kell ilyen körülmények közt - jegyezte meg Gedeon Spilett.

- Mindig - hagyta rá a mérnök -, különösen, ha a föld alatti erők hosszabb pihenő után ébredeznek újra, és ezért roppant rombolásokat okoznak a földkéreg belsejében. Az bizonyos, kedves Spilettem, hogy az új kitörés mindenképpen súlyos következményekkel járhat, és valóban kívánatosabb lenne, ha a tűzhányó nem mutatna efféle hajlandóságot. De hát mit tehetünk? Semmit... Mindenesetre, történjék bármi is, kötve hiszem, hogy birtokunkat, a Kilátó-fennsíkot bármilyen komolyabb veszedelem fenyegetné. A Franklin-hegy és a Kilátó-fennsík közt jelentékeny suvadás húzódik, s ha a lávafolyam netán a tó felé ömlenék, a völgykatlan akkor is a fövényhalmok és a Cápa-öböllel határos területek felé terelné...

- Hát hiszen eddig még a legcsekélyebb füstöt se láttuk a hegy csúcsán - mondta Gedeon Spilett -, tehát semmi sem jelez közeli kitörést.

- Semmi - bólintott Cyrus Smith -, még csak holmi halvány gőzfelhő sem párázik ki a kráterből, ezt éppen tegnap állapítottam meg, amikor a legaprólékosabban szemügyre vittem a peremét. Az azonban lehetséges, hogy a kürtő alján sok szikla, hamu, kővé jegecesedett láva halmozódott föl idők során, s ezért az imént említett szelep pillanatnyilag épp túlságosan eldugult. Az első komoly löketre azonban az egész akadály eltakarodik az útból; ha a sziget a kazán, akkor a vulkán a kémény, és bizonyosra veheti, kedves Spilettem, hogy a gáznyomás sem a kazánt, sem a kéményt nem veti széjjel... Mindazonáltal, ismétlem, jobb lenne, ha nem következnék be a kitörés.

- Pedig nem tévedünk - csóválta fejét az újságíró. - Nyilvánvaló, hogy ez a tompa moraj éppen a vulkán mélyéből hallatszik!

- Valóban - ismerte el a még mindig feszült figyelemmel fülelő mérnök -, nincs tévedés... Olyan folyamat van itt keletkezőben, amelynek sem jelentőségét, sem lefolyását nem számíthatjuk ki előre.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett kiment a barlangból, csatlakozott társaihoz, majd tudomásukra hozta a dolgok állását.

- No jó! - kurjantott föl Pencroff. - A tűzhányónak tréfálkozni támadt kedve? Azt próbálja csak meg! Majd emberére akad!...

- Kire gondolsz? - kérdezte Nab.

- A mi védőszellemünkre, Nab, a mi védőszellemünkre, az majd betömi a vulkán száját, ha tátogatni kezdi!

Mint látjuk, a tengerész határtalan bizalommal viseltetett a sziget oltalmazó istensége iránt, ami érthető is, mert az a titokzatos hatalom, amely eddig is csupa megmagyarázhatatlan cselekedetben nyilvánult meg, valóban határtalannak látszott; hiszen, íme, a telepesek tűvé tehetik érte az egész szigetet, bárhol kereshetik, sehol sem találják, és az ismeretlen lény a kutatók minden erőfeszítésével dacolva, minden szívós, makacs, sőt konok igyekezetének fittyet hányva, továbbra is titokban képes tartani különös rejtekhelyét.

Február 19-től 25-ig a telepesek a Lincoln-sziget egész északi felére kiterjesztették vizsgálódásaik körét, s ott tüzetesen átböngésztek mindent a legparányibb zugig. Végül már a sziklákat is végigdöngették, mint a rendőrségi nyomozók a gyanús szobák falát házkutatáskor. A mérnök rendkívül pontos térképvázlatot rajzolt a hegyről, és ennek alapján még a legszélső, lépcsőzetes nyúlványait is bebarangolta. A telepesek körbejárták a csonka kúp peremét, a sziklatömeg első emeletén levő fennsíkot, sőt fölmásztak a tetejére még annak a roppant kalpagnak is, amelyben a kráter öble tátongott.

Mi több: leereszkedtek még a kihűlt kráter aljára is; a fenéken erősen hallatszott a föld alatti robajlás. Mindazonáltal sem füst, sem pára nem szivárgott sehonnan, és a kráter falai sem melegedtek át; mindez arra mutatott, hogy közeli kitörés nem várható. Ám sem itt, sem a Franklin-hegy bármely más részén nem találták nyomát annak, akit kerestek.

Kutatóútjukat ekkor a fövénydombok vidékén folytatták tovább. Gonddal, aprólékosan végigvizsgálták a Cápa-öböl gránitfal partját a tövétől a tarajáig, jóllehet nyaktörően nehéznek bizonyult leereszkedniök az öböl vizének szintjéig. Senki! Semmi!

"Senki! Semmi!" - végül is ez a két szó maradt a sok kárba veszett fáradság és makacs törekvés eredményének végső foglalatja; Cyrus Smith és társai kedvetlenségébe ekkor már bizonyos harag is keveredett.

Most már a hazatérésre kellett gondolniok, hiszen a kutatást nem folytathatták a végtelenségig. A telepesek ekkor már teljes joggal vélhették úgy, hogy a rejtelmes lény nem is lakik a sziget felszínén, és túlcsigázott képzeletükben a leghóbortosabb föltevések kergetődztek. Különösen Pencroff és Nab nem elégedtek meg azzal a magyarázattal, hogy egyszerűen csak valamilyen szokatlan jelenséget észlelnek, hanem most már mindenben természetfölötti tüneményt gyanítottak.

Február 25-én a telepesek visszatértek a Gránitpalotába, s a kettős kötél segítségével, amelynek egyik végét nyíllövéssel lerántották a földre, ismét helyreállították az összeköttetést a lakásuk és a fövénysáv közt.

Egy hónappal utóbb, március 25-én a telepesek megünnepelték Lincoln-szigetre érkezésük harmadik évfordulóját!

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Három év múlt el - Építsenek-e új hajót a telepesek?... - Úgy döntenek: igen!... -
A telep gyarapszik - Az ácsszérű - A déli félgömb hideg telei - Pencroff beletörődik
a megváltoztathatatlanba - Fehérneműmosás - A Franklin-hegy

Három kerek év telt el, amióta Cyrus Smith és társai elmenekültek richmondi fogságukból, és e három év során gyakran beszélgettek távoli hazájukról, amelyet soha nem feledtek el egyetlen pillanatra sem!

Nem vonták kétségbe immár, hogy a polgárháború azóta régen véget ért, mégpedig Észak igaz ügyének győzelmével, az ellenkezőjét elképzelni sem bírták. De vajon hogyan, milyen fordulatok során zajlott le az a borzalmas küzdelem? Mennyi vért kellett ontaniok a diadalért? Hány barátjuk esett el a csatákban? Íme, többnyire effélékről beszélgettek, de még csak nem is sejtették, eljön-e valaha is a napja, hogy viszontláthassák szülőföldjüket. Vajon valóra válik-e valaha is az álmuk, hogy - ha csak néhány napra is - egyszer még kapcsolatot találnak az emberi társadalommal, eljutnak a lakott világba, közlekedést teremtenek a hazájuk és a szigetük közt, és aztán visszatérnek a maguk alapította telepre, és ott élik le életük leghosszabb és talán legboldogabb időszakát?

Ez az álom azonban csak kétféleképpen valósulhat meg: vagy úgy, hogy egy szép napon hajó bukkan föl a Lincoln-sziget körüli vizeken, vagy pedig úgy, hogy a telepesek maguk építenek viharálló tengerjáró vitorlást, és azon sikerül elérniök a legközelebbi szárazföldet.

- Hacsak - szólalt meg Pencroff - a mi jóságos őrszellemünk maga nem segít haza bennünket!

És valóban, ha valaki most azt mondja Pencroffnak és Nabnek, hogy a Cápa-öbölben vagy a Léggömb-kikötőben háromszáz tonnás gőzhajó várja őket, egyikük sem tett volna még csak egyetlen meglepett mozdulatot sem.

A mérnököt azonban nem ámította el efféle vakhit, és azt ajánlotta rajongó társainak, hogy sürgősen zökkenjenek vissza a valóságba, gondoljanak végre a hajóépítésre, hiszen ez a feladat most már valóban sürgőssé vált, mivel a Tabor-szigeten mielőbb el kell helyezniök az Ayrton hollétét tudató följegyzést.

A Bonadventure megsemmisült, tehát új hajót kell építeniök, ehhez azonban legalább hathónapi munka szükséges. Mármost mivel rövidesen beköszönt a tél, nem kelhetnek útra tavasz előtt.

- Bőven van időnk, hogy fölkészüljünk a meleg évszakra - mondta a mérnök Pencroffnak, amikor erről beszélgettek. - Úgy vélem hát, barátom, mivel amúgy is teljesen elölről kell kezdenünk a hajóépítést, ajánlatosabb, ha az új vitorlást nagyobbra méretezzük, mint a régit. Igen kétséges, hogy a skót jacht valóban visszatér-e a Tabor-szigetre. Ám az is megeshetett, hogy néhány hónapja már ott is járt, és mivel hasztalan kereste Ayrtont, nyomban vissza is fordult. Nem lenne-e hát vajon helyes olyan hajót építenünk, amelyen szükség esetén akár a polinéziai szigetekre vagy akár Új-Zélandra is eljuthatnánk? Mi a véleménye?

- Az a véleményem, Cyrus úr - felelte a tengerész -, hogy ön éppen olyan könnyen megtervez egy nagy hajót, mint egy kicsit. Fában, szerszámban nincs hiány. Idő kérdése az egész...

- Mennyi időbe telik egy kétszázötven-háromszáz tonnás hajó építése? - kérdezte Cyrus Smith.

- Legalább hét vagy nyolc hónapba - felelte Pencroff. - De ne feledjük, nyakunkon a tél, és a fa nehezen munkálható meg nagy hidegben. Számítanunk kell hát arra, hogy az ácsmunkát néhány hétig kénytelenek leszünk szüneteltetni, ami azt jelenti: igencsak elégedettek lehetünk, ha a hajó elkészül jövő novemberre...

- Helyes - felelte Cyrus Smith -, november éppen a legkedvezőbb hónapja a nagyobb tengeri utaknak, tehát akár a Tabor-szigetre kelünk át, akár valamely távolabbi földre igyekszünk, éppen idejében indulunk.

- Csakugyan, Cyrus úr - bólogatott a tengerész. - Készítse hát el a tervrajzokat, az ácsok munkára készek, és ha jól sejtem, Ayrton is jócskán kiveszi majd részét a szekerceforgatásból!

A mérnök megkérdezte a többi telepest is, mi a véleményük, s azok jóváhagyták a tervet, aminthogy annál okosabbat valóban nem is tehettek. Igaz ugyan, hogy kétszáz-háromszáz tonnás hajó építése hatalmas feladat, ám a telepesek bíztak az erejükben, és eddig elért eredményeik föl is jogosították őket az önbizalomra.

Cyrus Smith nekilátott, hogy megrajzolja a hajó tervét, és elkészítse a vitorlás kicsinyített mintáját. Társai ezalatt fákat döntöttek ki, és fuvaroztak a partra: ezekből készülnek majd a görbe támasztófák, a bordák és a hajópalánkozat deszkái. A Vadnyugat-vadonban találták a legalkalmasabb tölgyfatörzseket és szilfasudarakat. Jó hasznát látták most annak a csapásnak, amelyet legutóbbi kirándulásuk alkalmával vágtak: most kényelmesen járható úttá szélesítették ki, és Vadnyugati útnak nevezték el, a kidöntött szálfákat pedig a Kémény elé szállították, ott ütötték föl egyébiránt a hajóácsműhelyt is. Ami a Vadnyugati utat illeti, igencsak szeszélyesen kanyargott, de azért mégiscsak nagyban megkönnyítette a Kígyó-félsziget jelentős szakaszának a megközelítését.

Igen fontosnak tartották, hogy a fákat sürgősen kivágják és tüstént föl is hasogassák, mert amúgy zöld állapotukban nem sok hasznukat vehették, kiszáradásukra pedig elég sok időt kellett hagyniok. Április havában tehát buzgón szorgoskodtak az ácsok; az időjárást csak a napéjegyenlőség táján zavarta meg néhány túlontúl heves szélroham. Jup mester ügyesen segédkezett munkájukban: hol valamelyik fa csúcsára kúszott föl, hogy odahurkolja erősen a fadöntéshez szükséges kötelet, hol meg a megkopasztott, lehántott rönköket hurcolta izmos vállán.

Az egész faanyagot behordták a Kémény mellett ácsolt tágas deszkafészerbe, hogy ha megmunkálásra kerül a sor, kellő pillanatban kéznél legyen.

Áprilisban fölségesen szép idő járta, amilyen az északi félteke enyhe októbereit szokta bearanyozni. E hónap során a telepesek a földművesmunkát sem hanyagolták el, úgyhogy a Kilátó-fennsíkról rövidesen eltűnt a pusztítás minden nyoma. A malmot helyreállították, és új épületek emelkedtek az egykori baromfiudvar helyén is. Ezúttal azonban terjedelmesebb baromfiólakat ütöttek össze, mert a szárnyasnép időközben tekintélyesen megszaporodott. Az istállókban öt onagga állt már: négy erős, hámba tört példány - egyaránt nyereg alá valók és kordéba foghatók - és rajtuk kívül egy minap ellett csacsi. A telep mezőgazdasági fölszerelése újabban ekével is gyarapodott, az onaggákat pedig igába fogták, és szántottak velük, akár Yorkshire-ben vagy Kentuckyban az ökrökkel. Valamennyi telepes becsületesen kivette részét a munkából, és dolgos karjuk ez idő tájt sem sokat pihent. Mégis, majd kicsattantak valamennyien az egészségtől, derűs jókedvben töltötték együtt a gránitpalota-beli estéket, és ezernyi tervet kovácsoltak jövőjükről!

Mondanunk sem kell, most már Ayrton is szívvel-lélekkel csatlakozott a telepesek kis közösségéhez, és immár esze ágában sem volt, hogy visszaköltözzék a karámba. Kedélye azonban borongós maradt; nemigen lett közlékenyebb, és szívesebben kérte ki részét a telepesek munkájából, mint szórakozásaiból. Ám ha dolgozni kellett, szívós, erős, ügyes, találékony, megértő segítőtársnak bizonyult. Mindenki becsülte és szerette, s ezt észre kellett vennie neki magának is.

Mindazonáltal a karámot sem hagyták sorsára. Valamelyik telepes kordén vagy az onaggák egyikének a nyergében minden másodnap fölkereste a karámot, abrakot döntött a muflonok és a kecskék jászolába, almot vetett alájuk, majd Nab konyhájára szállította a szükséges tejmennyiséget. E kirándulásokon időről időre alkalom kínálkozott vadászatra is. Harbert és Gedeon Spilett - miközben Top előttük futkározott - gyakrabban tették meg a karámba vezető utat, mint társaik bármelyike, és kitűnő fegyvereikkel annyi vízidisznót, agutit, kengurut, vaddisznót és más egyéb vadat - vadrécét, fajdot, nyírfajdot, fénymadarat, mocsári szalonkát és más szárnyast - ejtettek el, hogy a Gránitpalota éléstárából sohasem hiányzott a vadhús. A vadaskert és az osztrigatelep hozama, néhány elfogott teknősbéka, egy-egy halászat fogása a Hála-folyó torkolatába tömegesen tóduló, pompás lazacokból, a Kilátó-fennsík konyhakerti termékei, az erdő vadon termő gyümölcsei a kincsek akkora garmadáit képezték, hogy Nab, a főszakács, alig győzte elraktározni mindezt.

Magától értetődik, hogy helyreállították a karám és a Gránitpalota közt húzódó távíróvezetéket is, és a távírókészülék gyakorta működött is, valahányszor a telepesek egyike vagy másika a karámban tartózkodott, és valamilyen okból szükségesnek látta, hogy ott töltse az éjszakát. A szigeten egyébiránt ismét tökéletes biztonság uralkodott, a telepeseknek semmiféle veszedelemtől - vagy legalábbis ember okozta veszedelemtől - nem kellett tartaniok.

Ámbár, ami egyszer megtörtént, megismétlődhetett máskor is. Számítaniok kellett arra az eshetőségre, hogy kalózok vagy szökött fegyencek alkalomadtán ismét megrohanják a szigetet. Lehetséges, hogy Bob Harvey a Norfolk-szigeti fegyenctelepen maradt cinkostársait is beavatta tervéibe, s azok éppenséggel könnyen követhetik példáját. A telepesek tehát továbbra is szüntelenül szemmel tartották a szigetet szegélyező tengerszakaszt, és távcsövük minden áldott nap végigpásztázta az Unió-öböl és Washington-öböl határolta hatalmas horizontot. A karámba menet pedig ugyanolyan gondosan fürkészték a nyugati tengerrészt, és valahányszor fölhágtak a közeli hegynyúlványra, tekintetük bejárhatta a nyugati látóhatár egész széles körcikkelyét.

Semmi gyanús nem ötlött szemükbe, de ők azt vallották: "nem árt mindig résen lennünk"...

Egy este a mérnök új, jól kigondolt tervet közölt barátaival: elhatározta, hogy a karámot erőddé építi át. Úgy vélte, az óvatosság megkívánja, hogy magasabbra húzzák föl a palánkot, és oldalvást gerendákból összerótt mellvédfélével erődítsék, amelynek fedezetéből a telepesek szükség esetén szembeszállhatnak akár egész ellenséges csapattal is. Magát a Gránitpalotát, már csak fekvésénél fogva is, bevehetetlennek tartották, nyilvánvaló hát, hogy a szigeten partra szálló bármiféle kalózok támadásának célpontja mindig is a karám marad, a benne élő állatok és az ott raktározott készletek miatt; a telepeseknek azért úgy kell falai közt berendezkedniök, hogy ha egyszer ismét ottrekednek, ne szoruljanak hátrányos védekezésre.

A tervnek persze még meg kellett érlelődnie; végrehajtását a telepesek amúgy is kénytelenek voltak elodázni tavaszig.

Május 15-e táján az új hajó tőgerendáját végigfektették már az ácsszérű udvarán, az orrtőke és a fartőke pedig merőlegesen meredezett fölfelé a tőgerenda végébe fúrt csaplyukakból. A hajótő roppant erős tölgysudárból készült, hossza száztíz lábnyira rúgott, ami lehetővé tette, hogy a főkeresztgerendát huszonöt lábnyi szélességűre méretezzék. Ám mindössze ennyit végezhettek az ácsok a hidegek és a viharos időszak beállta előtt. A következő héten még fölerősítették az első farbókonyokat, de ezzel aztán abba is kellett hagyniok a munkát.

A hónap utolsó napjaiban rendkívül rosszra fordult az idő. Keleti szél fújt, némelykor orkánszerű hevességgel. A mérnök féltette is valamelyest a hajóépítő műhely deszkafészereit - ezeket egyébiránt sehol másutt nem üthették volna föl a Gránitpalota környékén, csak ott, ahol most álltak -, mert a zátony alig oltalmazta még a sziget partját a nyílt tenger tomboló hullámai ellen, úgyhogy nagy viharok idején az áradat magát a gránitfal tövét csapdosta.

A mérnök aggodalma azonban szerencsére alaptalannak bizonyult. A szél inkább a délkeleti tengerszegély ellen fordult, a Gránitpalotát tehát tökéletesen megvédte a Gazdátlan Láda fokának lépcsőzetesen előreugró sziklacsoportozata.

Pencroff és Ayrton, az új vitorlás két legbuzgóbb építője, addig folytatta a munkát, ameddig csak bírta. Egyikük sem lévén olyan ember, aki hagyja magát zavartatni holmi hajzatát tépázó szélvihartól vagy csontjukig ható esőtől, azt vallották, hogy egy-egy jó kalapácsütés rossz időben is ér annyit, mint jó időben. Ám később, amikor a nyirkos időszakot farkasordító hideg váltotta föl, s az anyag megmunkálása szerfölött megnehezült, mert a fa rostjai vaskeményre fagytak, június 10-e táján végül ők is kénytelen-kelletlen félbehagyták a hajó építését.

Cyrus Smith és társai éppenséggel nem ekkor tapasztalták először, milyen kegyetlenül zordon a téli időjárás a Lincoln-szigeten. Az itteni hideg az Egyenlítőtől ugyanilyen távol fekvő Új-Angliáéra hasonlított. Ám amíg az északi félgömbön - legalábbis az új-britanniai részen és az Egyesült Államok északi felén - ez a jelenség a sarkvidékkel határos területek sík alakulatával magyarázható (ott még egy földkupac sem emel gátat az északi-sarki szélviharok rohamai ellen), itt, a Lincoln-szigeten efféle magyarázat sehogy sem lehetett volna helytálló.

- Általános megfigyelés - magyarázta egy napon Cyrus Smith a társainak -, hogy a szigetek és a partvidékek bármely szélességi fokon kevésbé szenvednek a hidegtől, mint a szárazföldek belterülete. Gyakran hallottam, hogy Lombardiában például cudarabb telek járnak, mint Skóciában, s ez is azt mutatja, hogy a tenger télen visszasugározza a nyáron magába gyűjtött meleget. Az ekként fölszabaduló hő áldásait tehát leginkább a szigetek élvezik.

- De hát akkor miképpen lehet az, Cyrus úr - tudakolta Harbert -, hogy a Lincoln-sziget mégis kivételnek tekinthető az általános szabály alól?

- Ez bizony nehezen megmagyarázható... - felelte a mérnök. - Mindazonáltal hajlamos vagyok föltételezni, a szigetnek ezt a sajátosságát valószínűleg az indokolja, hogy a déli féltekén fekszik, márpedig, mint te is tudod, fiacskám, a déli félteke hidegebb az északinál.

- Valóban - mondta Harbert -, hiszen úszó jéghegyekkel is gyakrabban találkozhatunk a Csendes-óceán déli szélességi körein, mint északon.

- Szent igaz - ismerte el Pencroff is -, bálnavadász koromtan nemegyszer láttam jéghegyeket a Hoorn-fok magasságában!

- Akkor hát a Lincoln-szigetet sújtó cudar hidegek okát esetleg jéghegyek vagy úszó jégmezők viszonylagos közelségében kell keresnünk... - vélekedett Gedeon Spilett.

- Az ön véleménye valóban teljesen elfogadható, kedves Spilettem - válaszolta Cyrus Smith -, nyilvánvalóan jégmezők közelsége okozza ezeket a kemény teleket. Ám szeretném emlékeztetni valamire: egy pusztán fizikai körülmény is közrejátszik abban, hogy a déli félteke hidegebb az északinál. Minthogy nyáron a nap sokkal közelebb kerül a déli földgömbhöz, mint az északihoz, télen tehát szükségképpen sokkal messzebb távolodik tőle. Ez indokolja hát itt a hőmérséklet mindkét irányú kilengését, mert igaz ugyan, rendkívül hidegek a Lincoln-szigeti telek, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nyaranta viszont igen nagy ám errefelé a hőség...

- De hát miért van az, Smith úr, már megbocsásson - kérdezte Pencroff összevonva szemöldökét -, miért van az, hogy a mi féltekénk mindenben a rövidebbet húzza? Ez nem igazság!

- Pencroff barátom - válaszolta a mérnök nevetve -, akár igazság, akár nem igazság, nem tehetünk egyebet, mint hogy beletörődünk a dologba; a különlegesség okát azonban mindjárt megmagyarázom... A föld nem körpályát ír le a nap körül, hanem a csillagrendszer természetes mechanikájának törvényei szerint inkább ellipszis alakú pályán mozog. A föld az ellipszis egyik gyújtópontjában foglal helyet, és ezért következésképpen pályája bizonyos szakaszán az aféliumba, vagyis a naptól legtávolabb levő, más szakaszán pedig a perihéliumba, vagyis a naphoz legközelebb eső pontjára érkezik. Mármost a föld éppen télen, a déli félteke tele idején jár legtávolabb a naptól, érthető hát, hogy éppen a földgömb déli vidékei szenvedik el ilyenkor a legnagyobb hideget. Ezen bizony nem segíthetünk, Pencroff, mert az ember bármennyit tudjon is, sohasem változtathat a világegyetem csillagászati rendjén, amelyet maga Isten teremtett ilyennek.

- Pedig mennyi mindent tud az emberiség, Cyrus úr! - csóválta a fejét Pencroff, aki láthatólag nem szívesen törődött bele a megváltoztathatatlanba. - Mekkora könyvet lehetne megtölteni a világ tudományával!

- Hát még mennyivel nagyobb könyvet lehetne megtölteni mindazzal, amit nem tud a világ! - felelte Cyrus Smith.

Végül azonban, bármelyik okból is, június havában ismét szokásos szilajságával rontott a szigetre a hideg, és a telepesek többnyire a Gránitpalotába szorultak.

Hej, valamennyien de sokat szenvedtek a szobafogságtól, a legnagyobb kínokat azonban Gedeon Spilett állta ki.

- Hallod-e, Nab - szólt egyszer a derék négerhez -, közjegyzőileg hitelesített okiratban terád hagynám minden apai és anyai örökségemet, ha lennél olyan szíves, elfutnál valahová, bánom is én, hová, és előfizetnél nekem bármelyik napilapra!... Mert boldogságomhoz csak ez az egy hiányzik: reggelente újságból szeretném megtudni, hogy ugyan mi is történt előző nap a nagyvilágban!

Nab hatalmasat kacagott.

- Hitemre mondom, Spilett úr, nem mehetek - felelte -, nincs egyetlen pillanat időm sem, annyira elfoglalnak a napi teendőim...

Az igazság az, hogy bár a külső munkáról beszorultak is otthonukba, akadt dolog odabenn is éppen elég.

A Lincoln-szigeti telep, lakói háromesztendős szakadatlan igyekezetének eredményeképpen virágzása teljében állt. A megtorpedózott brigg a gazdagság új forrását képezte. Nem szólván a teljes vitorlázatról és kötélzetről, amelynek az ácsszérűben álló hajó látja majd hasznát, a telepesek annyi szerszámot, eszközt, fegyvert, lőszert és ruhaneműt zsákmányoltak, hogy a rengeteg holmi zsúfolásig megtöltötte a Gránitpalota raktárait. Már nem szorultak a maguk gyártotta durva posztóra. Első telelésük idején a telepesek ugyan sokat szenvedtek a hidegtől, most azonban jöhetett a rossz idő, fittyet hánytak a legcsikorgóbb fagyoknak is. Fehérneműjük szintén akadt bőségesen, s ezt a vászonholmit szakszerűen gondozták. Cyrus Smith a tengeri só nátrium-kloridjából könnyűszerrel kiválasztotta a lúgot és a klórt. A lúgot egyszerűen szódává, a klórt pedig klórmésszé alakította át: ezek a vegyi anyagok a legkülönfélébb háztartási célokra is alkalmasnak bizonyultak, a telepesek azonban elsősorban fehérneműmosásra használták őket. Egyébiránt évente csak négyszer rendeztek nagymosást, akárcsak a régimódi családokban szokás, és Pencroff meg Gedeon Spilett - az utóbbi még mindig csak arra várva, hogy a postás meghozza végre hírlapját - kitűnő mosónőnek bizonyultak.

Így telt el a három téli hónap, június, július és augusztus. Rendkívül zordon idő járta, s mint a megfigyelő műszerek mutatták, a középhőmérséklet nem haladta túl a fagypont alatti tizenhárom fokot. A hideg tehát még nagyobb lett, mint az előző télen. Ám a Gránitpalota kandallóiban jó tűz lángolt szakadatlan, füstje hosszú, fekete csíkokat vont a terem gránitfalára. A telepesek nem takarékoskodtak a fűtőanyaggal, hiszen a fát ott szerezték, néhány lépésnyire otthonuktól. A hajóépítésre szánt fa hulladéka máskülönben lehetővé tette, hogy módjával égessék a kőszenet, amelyet nehézkesebb volt szállítani.

Ember és állat mind a legjobb egészségnek örvendett. Jup mester ugyan kissé fázékonynak mutatkozott, ezt észlelniök kellett. Ez volt talán egyetlen gyöngéje, s a telepesek jó meleg, vattázott háziruhát varrtak neki. De milyen nagyszerű inas volt, milyen ügyes, milyen buzgó, milyen fáradhatatlan, csöppet sem kotnyeles, csöppet sem fecsegő, nem egy ó- vagy újvilágbeli kollégája példát vehetett volna róla!

- Könnyű neki - jegyezte meg Pencroff -, ha valakinek négy keze van, akkor igazán a legkevesebb, hogy jól végezze a munkáját!

És az értelmes négykezű valóban kitett magáért!

Hét hónap telt el a hegyen és a hegy körül végzett vizsgálódásaik óta, elkövetkezett szeptember hava, meghozta a szép időt, de a sziget "védőszelleme" még mindig nem hallatott magáról. Jelenlétére semmiféle körülmény sem utalt. Igaz ugyan, hogy közbelépésére nem is volt szükség, mert a telepesek ezenközben egyszer sem kerültek nehéz körülmények közé, és egyszer sem álltak nehéz megpróbáltatások előtt.

Cyrus Smith megfigyelte, hogy az ismeretlen - megmagyarázhatatlan módon - a gránittömbön keresztül tartotta fenn a kapcsolatot a Gránitpalota lakóival, és Top ezt ösztönösen megérezte - ám ez az utóbbi időszak folyamán megszűnt. A kutya teljesen abbahagyta azt a bizonyos jellegzetes morgást, és többé az orangután sem nyugtalankodott. A két jó pajtás - mert azok voltak - nem őgyelgett immár a belső kút szája körül, s nem kaffogott, nem nyüszített, nem makogott azon az oly különös módon, amire a mérnök már a kezdet kezdetén fölfigyelt. De vajon bizonyos lehetett-e Cyrus Smith abban, hogy a rejtélyt illetőleg csakugyan elhangzott már az utolsó szó? Tudhatta-e, hogy soha többé nem következnek be olyan körülmények, amelyek életük e titokzatos szereplőjét ismét a színre szólítják? Ki tudja, mit tartogat a jövő?

Végül is elmúlt a tél, ám éppen a visszatérő tavasz első napjaiban olyan esemény történt, amelynek igen gyászos következményei is lehettek még.

Szeptember 7-én Cyrus Smith, miközben a Franklin-hegy csúcsát nézegette, füstöt vett észre a kráter pereme körül, és ott lebegtek a levegőben a párák első foszlányai is.

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Ébredezik a tűzhányó - Nyáridő - Tovább folyik a munka az ácsszérűben - Mi történt
október 15-ének estéjén? - Távirat érkezik... - Kérdés - Felelet - Indulás a karámba -
Üzenet a kunyhó asztalán - A sürgönyhuzal toldaléka - A bazaltpart vidéke -
Dagály - Apály - A barlang - Vakító fény a vízen...

A mérnök közölte megfigyeléseit a telepesekkel; azok félbehagyták munkájukat, és hallgatagon szemlélték a Franklin-hegy csúcsát.

A tűzhányó tehát fölébredt, s a föld alatti gőzök áttörték a kráter fenekén fölhalmozódott ásványi réteget. De vajon hevesebb kitörésre készül-e a föld mélyében lángoló tűz? Lehetséges, de hát ezt a veszélyt képtelenség elhárítani...

Mindazonáltal, ha föltételezhettek is valamilyen kitörést, valószínűnek látszott, hogy nem sújtja majd a Lincoln-sziget egészét. A vulkáni anyagok ömlése nem okoz mindig végzetes pusztulást. A szigetet - amint arról a hegy északi lejtőit barázdáló, megkövült lávafolyamok is tanúskodtak - egyszer érte már hasonló megpróbáltatás. Egyébiránt a hegy alakja maga is arra vallott, hogy a felső peremén kicsorbult kráterszáj most is a sziget termékeny tájaival átellenes oldalra ontja majd a kiokádott anyagokat.

A múlt persze nem jelentett szükségképpen biztosítékot a jövőre. Gyakran megtörténik, hogy a tűzhányók csúcsán bedugul a régi kráter, és újak nyílnak helyette a hegy oldalában. Ez a tünemény igen sokszor mutatkozott meg akár az Óvilágban, akár az Újvilágban: így történt ez az Etnával, a Popocatépetllel, az Orizabával is; valamely vulkán kitörésének előestéjén mindentől tartani kell. Elég egy földrengés - és ez a tünemény gyakran kíséri a tűzhányók kitöréseit -, hogy a hegy belső elrendeződése megváltozzék, és a fehéren izzó lávafolyam kaput nyisson magának.

Cyrus Smith mindezt elmagyarázta társainak, és minden túlzás vagy szépítgetés nélkül közölte a veszély mellett és a veszély ellen szóló föltevéseit.

A telepesek végeredményben nem tehettek semmit. Úgy rémlett, a Gránitpalotát akkor sem fenyegeti összeomlás, ha a földrengés meg is ingatja a laza talajt. A karámot azonban annál jobban kell félteniök, ha egyszer a Franklin-hegy déli oldalában új kráter nyílik.

Ettől a naptól fogva szüntelenül lengedeztek füstfelhők a hegy csúcsa körül, mégpedig egyre magasabb és vastagabb oszlop alakjában, láng azonban nem keveredett a sűrűn fölbodorodó gomolyagok közé. Egyébiránt az egész jelenség a középső kürtő alsó részére tömörült.

Közben a szép idő eljövetelével újra kezdődött a munka. A hajóépítéssel mielőbb végezni akartak, s ezért szerfölött iparkodtak; Cyrus Smithnek a fövénysávra zuhogó vízesés erejét fölhasználva sikerült vízhajtású fűrészmalmot szerkesztenie, amely gyorsabban hasogatta vastagabb és vékonyabb deszkákká és gerendákká a fatörzseket. Ennek a gépezetnek éppoly egyszerű volt a szerkezete, mint a norvég falvakban használatos fűrészmalmoké. Egy vízszintes mozdulat a helyére illesztette a fát, egy függőleges mozdulat a fűrészt nyomta le: ennyiből állt a gép egész működése, s ehhez a mérnöknek nem kellett egyéb, mint egy kerék, két henger és néhány megfelelően elhelyezett emelőcsiga.

Szeptember vége felé a kétárbocosnak tervezett hajó váza már készen állt az ácsszérűben. Bordázata már csaknem teljesen elkészült, bókonyait pedig ideiglenes támasztóívek rögzítették a helyükre, úgyhogy a telepesek fölbecsülhették már a hajó arányait. Ez a finoman ívelt orrú, igen kecsesen tagolt törzsű és tatrészű kétárbocos láthatólag hosszabb átkelést is kibír majd, ha a szükség úgy kívánja; a külső borítás és a bélésdeszkázat fölrakására és a fedélzet megácsolására bizony még tetemes idő kellett. A kalózok briggjének a vasalását annak idején nagy szerencséjükre megmentették a tenger alatti robbanás után. Pencroff és Ayrton a darabokra tört hajópalánkokból és görbe támfákból sorra kihúzogatta a csapszegek és a rézcsavarok tekintélyes tömegét. A kovácsokat ez igen sok munkától megkímélte, az ácsokra viszont annál több tennivaló várt még.

A hajóépítést egy hétre még félbe kellett szakítaniok az aratás, begyűjtés és a Kilátó-fennsíkon buján tenyésző különféle zöldségfélék és más egyéb vetemények behordása miatt. Mihelyt azonban ezzel végeztek, visszatértek az ácsműhelybe, és attól fogva minden percüket a kétárbocos megépítésének szentelték.

Esténként a telepesek valóban kimerülten hagyták abba a munkát. Hogy arra se vesztegessék az időt, még az étkezésük idejét is módosították: délidőtájt kutyafuttában megebédeltek a helyszínen, este pedig ugyanott vacsoráztak, de csak napszállta után, amikor már nem dolgozhattak a sötétben. Aztán hazamentek a Gránitpalotába, és sietve nyugovóra tértek.

Mindazonáltal néhanapján érdekes beszélgetések késleltették valamelyest a lefekvést. A telepesek szívesen társalogtak a jövőről és főként arról, miképpen változik meg életük, ha a kétárbocossal elérik a legközelebb levő szárazföldek valamelyikét. Ám tervezgetéseik középpontjában mindig az a gondolat szerepelt, hogy végül is visszatérnek a Lincoln-szigetre. Semmiképpen sem akarták egyszer s mindenkorra elhagyni sok fáradsággal megalapozott és sok sikerrel művelt telepüket, és azt remélték, hogy majd az Amerikával való érintkezés szigetük számára új fejlődési lehetőségeket biztosít.

Különösen Pencroff és Nab vágyakoztak arra, hogy itt éljék le életüket.

- Ugye, Harbert - kérdezte a tengerész -, te sem hagyod el végleg a Lincoln-szigetet?

- Nem, Pencroff, főleg ha te is úgy határozol, hogy itt maradsz!

- Már döntöttem is, fiacskám - felelte Pencroff -, itt fogok várni rád! Te pedig majd visszatérsz feleségestül, fiastul, én meg fogadom, hogy pompás, vidám fickókat nevelek a gyermekeidből!

- Rendben van, megegyeztünk - vágta rá Harbert mosolyogva, de azért valamicskét el is pirult.

- Ön pedig, Cyrus úr - folytatta Pencroff lelkesen -, ön a Lincoln-sziget örökös kormányzója lesz! Teringettét! Hány lakost képes táplálni ez a sziget? Úgy becsülöm, legalább tízezret!...

Effélékről csevegtek gyakorta, és hallgatták Pencroff ábrándozását, míg végül már ott tartottak, hogy az újságíró elhatározta, hírlapot alapít New Lincoln Herald címen.

Ilyen az emberi természet. Szükségét érzi, hogy maradandó művet alkosson, olyat, amely túléli őt magát: ez épp egyik jele annak, hogy az ember ennyivel magasabb rendű, mint bármely más lény. S többek közt ez az, aminek világuralmát köszönheti, és ami világuralmának jogosságát igazolja.

Vajon Top és Jup is hasonlóképpen álmodoztak-e a jövőről? Ayrton többnyire hallgatott, s legföljebb csak annyit mondott, nagyon szeretné viszontlátni Glenarvan lordot, hogy tisztességes emberként, erkölcseiben megtisztultan léphessen elébe.

Egyik este - október 15-én - a szokottnál is hosszabb ideig űzték képzeletük játékát a telepesek. Kilenc órára járt az idő. Hosszú, rosszul leplezett ásítások jelezték már, hogy elérkezett a pihenés ideje, és Pencroff éppen indult is az ágya felé, amikor váratlanul megszólalt a teremben fölszerelt villanyos csengő...

Valamennyien együtt voltak: Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Harbert, Ayrton, Pencroff és Nab. A telepesek egyike sem tartózkodott tehát a karámban.

Cyrus Smith fölugrott székéből. Társai csak bámultak: azt hitték, a fülük cseng.

- Mit jelentsen ez?! - kiáltott föl Nab. - Ki az ördög csönget?

Senki sem válaszolt.

- Zivataros az idő - vélekedett Harbert. - Talán a légköri elektromosság okozza...

Nem fejezhette be a mondatát. A mérnök tagadóan rázta a fejét; minden tekintet feléje fordult.

- Várjunk - tanácsolta Gedeon Spilett. - Ha a csöngetést jeladásnak szánták, bárkitől származzék is, bizonyára megismétli.

- De vajon kicsoda csöngetett?! - kiáltotta Nab.

- Nos - felelte Pencroff -, ugyanaz, aki...

A tengerész szavait a csengőharang nyelvének újabb rezgése szakította félbe.

Cyrus Smith a távírókészülékhez lépett, áramot kapcsolt a vezetékre, és ezt a kérdést sürgönyözte a karámba:

Mit óhajt?

Néhány másodperc múltán az ábécével ellátott tárcsán mozgó mutató ezt a választ közölte a Gránitpalota lakóival:

Siessenek a karámba, azonnal!

- Végre! - kiáltott föl Cyrus Smith.

Igen! Végre! A titokról nemsokára lehull a fátyol! A telepeseket olyan mérhetetlen kíváncsiság ösztökélte a karám felé, hogy az elűzte minden fáradtságukat, a pihenésnek már egyáltalán nem érezték szükségét. Nem szóltak egyetlen szót sem, hanem tüstént fölkerekedtek, néhány másodperc múlva már el is hagyták a Gránitpalotát, és lenn álltak a fövénysávon. Csak Jup és Top maradt odahaza. Most nem volt szükség reájuk.

Az éjszaka komoran feketéllett. Az újhold aznap együtt nyugodott le a nappal. Harbert fölhívta a többiek figyelmét arra, hogy a tömött esőfelhők alacsony, súlyos boltozatként tömörülnek fölöttük, és elnyelik a legparányibb csillagsziporkát is. Csak egy-egy "szárazvillám" - távoli zivatarok visszfénye - lobbant föl hébe-hóba a látóhatáron.

Lehetségesnek látszott, hogy néhány óra múltán már magát a szigetet érik a villámcsapások. Vészterhes éjszaka borult reájuk.

Ám mégoly mélységes sötétség sem tartóztathatta volna hőseinket, akik biztonságosan haladtak a karámba vezető, jól ismert úton. Nekivágtak a Hála-folyó bal partjának, fölkapaszkodtak a fennsíkra, átkeltek a Glicerin-patak hídján, és az erdőn keresztül nyílegyenest tartottak céljuk felé.

Erős ütemben gyalogoltak, heves fölindulás hajszolta őket. Nem kételkedtek abban, hogy végre föllelik a rejtély eleddig annyit keresett nyitját, megtudják, mi a neve annak a titokzatos lénynek, aki oly gyakran, oly mélyen beleavatkozott az életükbe, aki oly nagylelkűen érvényesítette hatalmát érdekükben, s aki cselekedeteiben oly igen hatékonynak bizonyult! A telepeseknek már-már valóban úgy kellett hinniök, hogy a rejtelmes személyiség ismeri életük minden legapróbb részletét is, és kihallgatta mindazt, amit ők a Gránitpalotában beszéltek. Máskülönben hogyan is érthető, hogy mindig a kellő pillanatban tudott közbelépni?!

Valamennyien gondolataikba merülten szaporázták lépteiket. A fák boltozata alatt olyan sötétség terjengett, hogy a telepesek nem látták még az út szegélyét sem. Az erdőben egyébiránt semmiféle nesz nem hallatszott. A négylábú állatok is, a madarak is némán, mozdulatlanul kucorogtak a tikkasztóan fülledt légkörben. Szellő sem reszkettette a fák leveleit. Csak a telepesek léptei visszhangoztak a sötétben, a keményre taposott talajon.

Az első negyedórában csak Pencroff megjegyzése törte meg a csöndet:

- Lámpást kellett volna hoznunk...

A mérnök csak ennyit felelt:

- Majd találunk a karámban.

Cyrus Smith és társai kilenc óra tizenkét perckor hagyták el a Gránitpalotát. Kilenc óra negyvenhét perckor már három mérföldet megtettek a karámot a Hála-folyó torkolatától elválasztó ötmérföldnyi útból.

Ebben a pillanatban roppant fehér fényű villámlások cikáztak el széles ívben a sziget fölött, és tüzes világosságukban élesen kirajzolódott a lombozat fekete körvonala. A hirtelen föllobbanó, átható erejű villanások elkápráztatták és elvakították a rengeteg éjszakai vándorait. Nyilvánvaló volt, hogy rövidesen kitör a förgeteg. A villámlások egyre gyakrabban repesztették az égboltot, és egyre tündöklőbben ragyogtak. Távoli mennydörgés robajlott az elborult légkör mélységeiben. Fullasztóan nehéz levegő ülte meg a szigetet.

A telepesek úgy rohantak, mintha valamilyen ellenállhatatlan erő űzte volna őket.

Negyed tizenegykor villámtűz csillogó fényében fölbukkant előttük a karám palánkja, és alig léptek be a kapun, szörnyű csattanással csapott le mögöttük a mennykő.

Egyetlen percbe sem telt, hogy végigfussanak a karám udvarán, és Cyrus Smith már ott is állt a kunyhó előtt.

Lehetséges, hogy az ismeretlen a kunyhóban tartózkodik, hiszen innen kellett küldenie a táviratot. Az ablakból azonban semmilyen derengés sem szüremlett ki az udvarra.

A mérnök kopogtatott az ajtón.

Semmi válasz.

Cyrus Smith benyitott az ajtón, és a telepesek is beléptek a szobába, amelyben mélységes sötétség fogadta őket.

Nab szikrát csiholt tűzszerszámával; egy pillanat múltán már lobogott is a lámpásban a lángnyelv, és fénye megvilágította a szoba minden zugát...

Nem volt ott senki. Minden bútordarab érintetlenül állt a helyén, ugyanúgy, ahogy legutóbb hagyták.

- Vajon csupán érzékcsalódás játszott velünk? - mormolta Cyrus Smith.

Nem! Ez képtelenség! Hiszen a távirat szövegét nem lehetett félreérteni:

Siessenek a karámba, azonnal!

A távírókészülék külön e célra készült asztalkájához léptek. Minden a helyén volt: az áramfejlesztő telep, a telep befogadására szolgáló doboz, a fölvevő- és a leadókészülék is.

- Ki járt itt utoljára? - kérdezte a mérnök.

- Én, Cyrus úr - felelte Ayrton.

- Mikor?...

- Négy napja.

- Ah! Levél! - kiáltott föl hirtelen Harbert, s az asztalon heverő papírlapra mutatott.

A papíron ezek az angol nyelven írt szavak álltak:

Kövessék az új távíróhuzalt!

- Gyerünk! - kiáltotta Cyrus Smith, aki tüstént megértette, hogy a táviratot nem a karámban adták föl, hanem alighanem az ismeretlen lény hajlékából, amelyet a régi sürgönysodronyhoz csatolt pótvezeték kapcsolt össze a Gránitpalotával.

Nab fölkapta az égő lámpást, és valamennyien elhagyták a karámot.

A vihar csak most tört ki istenigazából. Érezhetőleg mind közelebb és közelebb estek egymáshoz a villámlások is és a dörgések is. Az égiháború már a Franklin-hegy, sőt az egész sziget fölött dühöngött. A villámok föl-fölvillanó világánál a telepesek jól látták a tűzhányó füstölgő csúcsát.

A karámnak a kunyhó és a kerítés közt elterülő részén semmiféle új távíró-összeköttetés nem látszott. Ám, miután kiléptek a kapun, a mérnök azonnal odarohant a legközelebbi távírópóznához, és egy villám fényénél fölfedezte, hogy a szigetelőcsigáról új huzal csüng le a földre.

- Megvan! - kiáltotta.

A sürgönysodrony a földön húzódott, és egész hosszában olyan burok borította, mint a tenger alatti kábeleket, amelyeknek a szigetelése víz alatt is biztosítja a zavartalan áramellátást. Irányából ítélve úgy látszott, hogy az erdőn át a hegy déli nyúlványaihoz vezet, vagyis következésképpen nyugat felé tart.

- Kövessük a huzalt! - szólt Cyrus Smith.

A telepesek elindultak a vezeték mentén, és útjukon részint a lámpás fénye, részint pedig a villámok sziporkázó tüze világított.

Ekkor már szakadatlanul dübörgött a mennydörgés, és olyan zajosan zengett az ég, hogy a telepesek hiába kiáltoztak, nem értettek egyetlen szót sem. Egyébiránt most nem is beszélniök kellett, hanem megállás nélkül nyomulniok előre.

Cyrus Smith és övéi mindenekelőtt a karám völgye és a Zuhatag-patak völgye közt emelkedő hegyhátra hágtak föl, annak legkeskenyebb részén. A huzal hol a fák alacsony ágai közt feszült, hol a földön húzódott tovább, és teljes bizonyossággal útbaigazította a telepeseket.

A mérnök föltételezte, hogy a kábel a völgy mélyére vezet, és ott lesz az ismeretlen lény lakhelye.

De nem volt ott semmi. A völgyből előbb a délnyugati hegynyúlványra kellett fölkapaszkodniok, aztán egy különös alakzatokban tornyosuló bazaltfal határolta, kopár szurdokba kellett leereszkedniök. A telepesek egyike vagy másika időnként lehajolt, megtapintotta a távírósodronyt, és megállapította, hogy jó irányban haladnak-e. Semmi kétségük sem lehetett azonban, hogy a huzal egyenest a tengerhez vezet. Úgy látszik, ott, valamelyik tűzeredetű sziklacsoport mélyében rejtőzik a mindeddig hasztalanul keresett barlangrejtek.

Az égbolt merő lángban égett. Egyik villám a másikat követte. Több mennykőcsapás a tűzhányó csúcsát érte, sőt egyik-másik magába a kráter mélyébe vágott, a sűrűn gomolygó füstfelhők közé. Némelykor szinte úgy rémlett, mintha maga a hegy okádna lángot...

Tizenegy óra előtt néhány perccel a telepesek az óceán fölé magasodó nyugati sziklaperemre értek. Szélvihar támadt. Alant, ötszáz láb mélységben bömbölve harsogott a hullámverés.

Cyrus Smith számítása szerint eddig másfél mérföldnyi távolságot tettek meg a karámtól.

Ettől a ponttól fogva a huzal igencsak meredek lejtőn és szeszélyesen kanyargó bérchasadékban vezetett a szirtek közé. A telepesek pedig állhatatosan követték, noha minden pillanatban azt kockáztatták, hogy néhány ingatag szikla leomlik a lábuk alatt, és ők maguk is a tengerbe zuhannak. Leereszkedésük fölöttébb nyaktörőnek bizonyult, ők azonban nem törődtek a veszéllyel, képtelenek voltak türtőztetni magukat: valami olyan ellenállhatatlan erővel vonzotta őket titokzatos céljuk felé, mint mágnes a vasat.

Mint az alvajárók, oly öntudatlanul rohantak lefelé a völgyszoroson, amelyen pedig még világos nappal is istenkísértés számba ment volna a leereszkedés. Kövek gurultak ki a lábuk alól, és tüzes meteorként csillantak föl, ha átgörögtek a fénypászmákon. Cyrus Smith haladt az élen. Ayrton zárta le a menetet. Hellyel-közzel csak lépésről lépésre vergődhettek tovább, máskor pedig meg-megcsúsztak az iszamós sziklákon; aztán föltápászkodtak, és folytatták az útjukat.

Végül a huzal egyszer csak éles szögben elkanyarodott, és a part menti szirtek felé vezetett, afféle sziklazátonysor felé, amely olyan alacsonyan állt ki a vízből, hogy a magasabb dagályok alighanem el-elborították. A telepesek a bazaltfal alsó határához értek.

Keskeny, vízszintes támfal bontakozott ki előttük, amely a tengerszegéllyel párhuzamosan húzódott. A távíróvezeték ezen vonult tovább, és a telepesek követték. Ám alig tettek száz lépést, amikor észrevették, hogy a természetes támfal mérsékelt lejtővel a hullámok szintjéig hajlik alá.

A mérnök megragadta a sürgönykábelt, és látta, hogy a tengerbe vezet.

Társai elképedten torpantak meg mögötte.

A csalódás, sőt csaknem a kétségbeesés kiáltása hagyta el ajkukat! Csak nem kell tán a víz alá bukniok, hogy ott valamilyen tenger alatti barlangot keressenek? Szertelen testi és lelki fölajzottságukban talán még erre is habozás nélkül vállalkoznak.

A mérnök szavai azonban visszafogták őket.

Cyrus Smith egy sziklaüreg szájához vezette társait, és így szólt hozzájuk:

- Várjunk... Dagály van. Apálykor megnyílik előttünk az út...

- De miért gondolja ezt?... - kérdezte Pencroff.

- Ő nem hívott volna, ha nem lenne út és mód, hogy eljussunk hozzá!

Cyrus Smith olyan mély meggyőződéssel ejtette ki ezeket a szavakat, hogy ellenvetése senkinek sem támadt. Megfigyelése egyébiránt ésszerű is volt. Föl kellett tételezniök, hogy valamilyen rés nyílik a bazaltfal tövében: apály idején megközelíthető, most azonban tengervíz zárja el az odavezető utat.

Néhány óráig tehát várakozniok kellett. A telepesek némán gubbasztottak egy mély, oszlopcsarnokra emlékeztető sziklaüregben. Az eső megeredt, és a villámhasogatta fellegekből nemsokára sűrű sugarakban zuhogott a zápor. A visszhang roppant, érces zengéssel verte vissza a mennydörgés csattanásait.

A telepesek végsőkig fölindultan szorongtak a sziklaodúban. Ezernyi bizarr, titoksejtő gondolat cikázott át az agyukon, és képzeletük valamilyen fenséges, szinte emberfölötti lény arculatát vetítette eléjük: ez illett ahhoz az eszményhez, amelyet a sziget rejtelmes "őrszelleméről" alkottak maguknak.

Éjfélkor Cyrus Smith, lámpással a kezében, leereszkedett egészen a fövénysáv szintjéig, hogy szemügyre vegye, mennyire állnak ki a sziklák. A tenger már második órája apadozott.

A mérnök nem tévedett. Roppant barlangüreg beszájadzásának boltíve kezdett fölbukkanni a víz alól. A derékszögben megtört távírdasodrony ebbe az ásító torokba hatolt be.

Cyrus Smith visszatért társaihoz, és egyszerűen csak ennyit mondott:

- A bejárat egy órán belül járható lesz...

- Tehát csakugyan van ott nyílás? - kérdezte Pencroff.

- Kételkedett benne? - kérdezte viszont Cyrus Smith.

- De azt a barlangot bizonyos magasságig víz borítja! - jegyezte meg Harbert.

- Két eset lehetséges - válaszolt Cyrus Smith -, vagy szárazra kerül a barlang, és bejuthatunk gyalogszerrel, vagy pedig víz alatt marad, akkor azonban bizonyára valamilyen vízi jármű vár majd ránk...

Az óra letelt. Zuhogó esőben botladoztak le valamennyien a tenger színéig. Az utóbbi három órában teljes tizenöt lábnyit apadt a tenger. A bejárat bolthajtása legalább nyolclábnyira emelkedett a víz fölé. Úgy festett, mint valamely híd íve, amely alatt tajtékzó áradat örvénylik.

A mérnök előrehajolt, valamilyen sötét tárgyat vett észre, amely a tenger színén lebegett. Magához húzta.

Csónak volt, kötél erősítette az egyik belső sziklapecekhez. Csapszegekkel kivert bádoglemezből készült. Padja alatt evezőpár hevert.

- Szálljunk be - szólt Cyrus Smith.

Egy perccel utóbb a telepesek már a csónakban voltak. Nab és Ayrton az evezőpadra ült, Pencroff a kormányrúdhoz. Cyrus Smith a csónak orrában helyezkedett el, és lámpását az orrtő karikájára akasztva megvilágította útjukat.

A bolthajtás, amely alatt a csónak haladt, kezdetben igen alacsonyan ívelt, de aztán hirtelen felmagasult; a sötétség azonban túlontúl feketén terjengett, a rebbenékeny, pisla lángnyelv a lámpásban pedig elégtelennek bizonyult, semhogy a telepesek fogalmat alkothattak volna a barlang kiterjedéséről; sehogy sem bírták fölbecsülni szélességét, magasságát, mélységét. A földalatti bazaltüregben ünnepélyes, mély csönd honolt. A külvilág semmiféle zaja nem jutott be oda, a vastag sziklafalon át még a villám csattogása sem hatolhatott keresztül.

Efféle roppant barlangok a földgolyó több pontján ismeretesek, amolyan hatalmas, természet alkotta kripták ezek, amelyek korai földtani korszakok idején keletkeztek. Némelyiküket teljesen elborítja a tengerár; más üregek mélyén pedig belső tavak rejlenek. Ilyen a Hebridák egyikén, a Staffa szigeten levő Fingal-barlang, a bretagne-i Douarnenezi-öböl Morgat-barlangja, ilyenek a korzikai Bonifacio-barlangok, a norvégiai Lyse-fjord barlangjai, és végül ilyen az óriási, ötszáz láb magas és több mint húsz mérföld hosszúságú, kentuckybeli Mammuth-barlang! A földkerekség különféle pontjain maga a természet vájta ki ezeket a sírboltokat, és őrizte meg őket az emberiség ámulatára.

Vajon meddig terjed ez a barlang, amelyet a telepesek most készülnek átkutatni - talán egészen a sziget közepéig? A mérnök kurta szavakkal irányította Pencroffot, s a csónak már negyedórája haladt kanyargós útján, amikor Cyrus Smith egyszer csak fölkiáltott:

- Jobbra tarts! - vezényelte.

A vízi jármű nyomban irányt változtatott, és a jobb kéz felőli sziklafal közelébe siklott. A mérnök ugyanis arról akart meggyőződni, hogy a távírdasodrony továbbra is ott húzódik-e a fal tövében.

A sziklagöbökre aggatott sürgönyhuzal nem maradt el mellőlük.

- Előre! - rendelkezett Cyrus Smith.

A két evező ismét a vízbe merült, és a csónak továbbsiklott. Vagy negyedórát eveztek még, és félmérföldnyi utat tehettek meg a barlang szájától, amikor ismét fölhangzott Cyrus Smith vezényszava:

- Állj!

A csónak megállt, és a telepesek szemébe éles fény csillant, amely megvilágította a sziget belsejébe mélyen benyúló, mérhetetlen sírkamrát.

Cyrus Smith és társai most végre széttekinthettek a hatalmas üregben, amelynek nemrégiben még a létezését sem gyanították. A víz színe fölött százlábnyira bolthajtás homorult a magasban: bazaltoszlopokra támaszkodott, amelyek mintha egytől egyig ugyanabból az öntőmintából kerültek volna ki... Szabálytalan boltvállak, szeszélyes bordázatok nehezedtek erre a tenger sok oszlopra; amelyeket a természet talán még a földgömb kialakulásának első korszakaiban alkotott meg ezerszámra. Az egymásba illeszkedő bazaltcsonkok legtöbbje negyven-ötven lábnyi magasságot is elért, talpazatukat a nyílt tenger háborgása ellenére is idebenn csöndes víz nyaldosta. A fény, amelyre a mérnök fölhívta társai figyelmét, a prizmarendszerű sziklaéleken meg-megtörve, sziporkázó csillámokkal szórta tele a barlangot, s a falak szinte áttetszővé lényegültek át ebben a világításban, amely megannyi csillogó-villogó, csiszolt ékkővé varázsolta a föld alatti oszlopcsarnok falazatának apró kiszögelléseit.

A víz tükre villódzva verte vissza ezt az ezerszínű fényjátékot, s a telepeseknek úgy tetszett, mintha csónakjuk két tündökletes, csillámló fényfelület közt suhanna.

A fényforrásból áradó sugárzás természete felől nem lehetett kétségük: a ragyogó nyalábok nyílegyenesen vetültek, és csupán a roppant sírbolt szögletein és erezetszerű bordázatán törtek meg. Ez a fény csakis elektromos gócból fakadhatott, fehér színe első pillantásra elárulta eredetét. Villanytelep táplálta fényforrás sugárzott napként a barlang öblében, és teljességgel betöltötte.

Cyrus Smith jelt adott az indulásra, az evezők valóságos karbunkulus-záport kavarva bugyborogtatták és fröcskölték szét a vizet, s a csónak igyekezni kezdett a fény forrása felé; kisvártatva már csak fél kötélhossznyi távolság választotta el tőle.

A vízfelület szélessége itt mintegy háromszázötven lábnyi lehetett, s a telepesek észrevették, hogy a villanygócon túl irdatlan bazaltfal rekeszti el az utat. A barlang onnan kezdve tekintélyesen tágassá öblösödött, s a tenger vize valóságos kis tóvá terebélyesült. A bolthajtás azonban, az oldalfalak, a sarkok, prizmák, hengerek és kúpok mindenütt villanyos fluidumban fürödtek; a szemlélőnek szinte így rémlett, hogy ezek a kövek maguk ontják a világosságot, ezernyi apró lapocskájuk úgy tükrözte vissza a fényt, mint csiszolt drágakövek, milliós értékű gyémántok.

A tó közepén hosszú, orsóforma tárgy lebegett a vízen, némán, moccanatlanul. A belőle tűző fény úgy sütött ki oldalain, mintha fehér izzásig fűtött kohó kettős torkából törne elő. A hatalmas cetféle állat testére emlékeztető, kétszázötven lábnyi hosszúságú alkotmány vagy tíz-tizenkét lábnyira emelkedett a tenger színe fölé.

A csónak lassan közeledett feléje. Cyrus Smith fölemelkedett a ladik orrában. Nézte, nézte, heves fölindulás ragadta magával. Aztán hirtelen megfogta az újságíró karját.

- De hiszen ez ő! Csak ő lehet! - kiáltotta. - Ő az!

Azzal visszarogyott a csónak padjára, s halkan maga elé mormogott egy nevet; csak Gedeon Spilett hallotta meg.

Az újságíró kétségkívül ismerte ezt a nevet, mert rendkívüli hatást tett reá, és tompa hangon válaszolta:

- Hogyan, ő volna az? A törvényen kívüli ember!

- Ő! - mondta Cyrus Smith.

A mérnök utasítására a csónak a különös úszó alkalmatossághoz siklott. A tengeralattjáró farának bal feléhez simult, amelyből vastag üvegablakon át fénykéve tört elő.

Cyrus Smith és társai fölkapaszkodtak az úszó test lapos tetejére. Lejárónyílást találtak rajta. A telepesek sietve leereszkedtek a hajótest belsejébe.

A vaslépcső alján keskeny, villanyfényes belső folyosóra értek. A folyosó ajtóban végződött, Cyrus Smith benyitott rajta.

A telepesek pazar díszítésű terembe léptek, gyorsan keresztül haladtak rajta, innen könyvtárszobába jutottak; mennyezetéről valóságos fényzuhatag zúdult alá.

A könyvtárszoba végén nagy, szintén csukott ajtót találtak; a mérnök kinyitotta ezt is.

Tágas szalon tárult a telepesek szeme elé, valóságos tárháza az ásványvilág kincseinek, a művészet remekeinek, az ipar csodálatos alkotásainak: Cyrus Smith és társai szinte úgy hitték, hogy valamilyen varázslat az álmok birodalmába ragadta őket.

A szalon ékes faragású pamlagán idős férfit pillantottak meg; úgy látszott, nem vette észre jövetelüket.

Cyrus Smith ekkor, társai végtelen meglepetésére, fennhangon ekként szólította meg:

- Nemo kapitány, ön hívott bennünket. Itt vagyunk...

 

TIZENHATODIK FEJEZET

Nemo kapitány - Első szavai - A függetlenség harcosának élettörténete - Gyűlölete a
hódítók ellen - Nemo társai - Élet a tenger alatt - Magánosan - A  N a u t i l u s
utolsó rejtekhelye a Lincoln sziget mélyén - A sziget titokzatos "őrszelleme"...

A fekvő férfi e szavakra fölemelkedett, s arculatát most teljesen megvilágította a fény: fölséges fő, boltozatos homlok, büszke tekintet, galambősz szakáll, hátraomló dús hajzat. A férfi kezével a kerevet karfájába kapaszkodva fölegyenesedett. Nyugalommal pillantott reájuk. Meglátszott rajta, hogy lassú kór őrölte föl a szervezetét, hangja azonban erővel teljesen csengett még, amikor megszólalt angolul és a legnagyobb csodálkozás zöngéjével: - Nekem nincs nevem, uram.

- Én ösmerem önt - felelte Cyrus Smith.

Nemo kapitány olyan izzó tekintetet lövellt a mérnökre, mintha azzal akarná megsemmisíteni.

Majd visszadőlt heverője vánkosaira.

- Végtére mindegy - sóhajtotta -, úgyis meghalok!

Cyrus Smith közelebb lépett Nemo kapitányhoz, Gedeon Spilett pedig megtapintotta a beteg kezét, és forrónak találta. Ayrton, Pencroff, Harbert és Nab a pompás szalon sarkába húzódtak, és tiszteletteljes távolságban maradtak; a termet ózondús légáram lengte át.

Nemo kapitány elhúzta a kezét, s intett a mérnöknek és az újságírónak, hogy foglaljanak helyet.

Valamennyien igaz megrendüléssel nézték a kapitányt. Ő tehát az, akit eddig "a sziget őrszellemének" neveztek, az a hatalmas lény, akinek a közbelépése minden egyes alkalommal oly sikeresen segített rajtuk, a jótevőjük, akinek végtelen hálával tartoznak! Szemük előtt azonban roskatag öregember feküdt csupán; s akiben Pencroff és Nab szinte istenséget gyanított, az az aggastyán már a sír szélén állt!

De vajon Cyrus Smith honnan ismerheti Nemo kapitányt? Miért kelt föl fekhelyéről oly hirtelen a kapitány, amikor a nevét hallotta - tán úgy hitte, senki sem ismeri e nevet?...

A kapitány ismét visszadőlt a kerevetre, és könyökére támaszkodva, merőn nézte a mellette ülő mérnököt.

- Ön tehát ösmeri ama nevet, amelyet valaha viseltem? - kérdezte.

- Ösmerem - válaszolta Cyrus Smith -, sőt ennek a nagyszerű tengeralattjárónak a nevét is tudom...

- A Nautilusét? - kérdezte bágyadt mosollyal a kapitány.

- Igen, a Nautilusét is.

- És azt is tudja-e... azt is tudja-e, hogy ki vagyok én?

- Tudom.

- Pedig vagy harminc éve nincs már semmilyen kapcsolatom a lakott világgal, harminc éve a tenger mélyén élek, mert csak itt találtam meg a függetlenséget! Vajon ki árulhatta el a titkomat?

- Olyasvalaki, aki soha semmiféle kötelezettséget nem vállalt ön iránt, Nemo kapitány, s akit ennélfogva árulás vádja nem is illet...

- Az a francia talán, akit vagy tizenhat éve a vakvéletlen vetett a hajómra?

- Úgy van.

- Az az ember és két társa tehát nem veszett bele a maelströmbe, amikor a Nautilust magával ragadta az örvény?

- Nem vesztek oda, és Húszezer mérföld a tenger alatt címen nemsokára könyv jelent meg, amely elbeszéli az ön élettörténetét.

- Néhány hónapját csupán az én életemnek, uram! - tiltakozott élénken a kapitány.

- Igaz - felelte Cyrus Smith -, de ennek a különös életnek néhány hónapos története is elegendő volt, hogy a világ megösmerje önt...

- Mint afféle főbenjáró bűnöst, nemde? - kérdezte Nemo kapitány, és ajka körül kevély mosoly játszott. - Mint holmi lázadót, akit az emberiség kitaszított magából!

A mérnök nem válaszolt.

- Nos, uram?

- Nem az én feladatom, hogy pálcát törjek Nemo kapitány fölött - válaszolta Cyrus Smith -, legalábbis ami a múltját illeti, nem mondhatok róla ítéletet. Éppoly kevéssé tudom, mint maga a világ, hogy melyek voltak ennek a különös árnyéletnek a mozgatórugói, és nem bírálhatom az okozatokat az okok ösmerete nélkül; ám annyit tudok, hogy amióta a Lincoln-szigetre érkeztünk, azóta jótékony kéz egyengeti az utunkat, hogy valamennyien egy jóságos, nagylelkű, hatalmas lénynek köszönhetjük az életünket, s hogy ez a hatalmas, nagylelkű és jóságos lény nem más, mint ön, Nemo kapitány!

- Én vagyok - felelte egyszerűen a kapitány.

A mérnök és az újságíró fölállt. Társaik is közelebb léptek, s a szívükből kicsorduló hála mozdulatokba, szavakba kívánkozott...

Ám Nemo kapitány egyetlen intéssel föltartóztatta őket, és meghatottabb hangon, mint amilyennek kétségkívül maga is szánta, így szólt:

- Hallják előbb az élettörténetemet...

És a kapitány szabatos fogalmazású, tömör mondatokban elbeszélte a telepeseknek egész élettörténetét.

A történetet rövidre fogta, és mégis minden maradék erejét össze kellett szednie, hogy végigmondhassa. Látszott rajta, hogy halálos gyöngeséggel kell megküzdenie. Cyrus Smith több ízben is kérte, pihenjen időnként, ám a kapitány tagadóan rázta a fejét, mint aki már arra sem számít, hogy megéri a másnapot, sőt amikor az újságíró azt javasolta, ápolásban részesíti, elhárította az ajánlkozást.

- Hasztalan - felelte -, az én óráim meg vannak számlálva...

Nemo kapitány Indiából származott, Dakkar hercegének született, az akkor még független Bundelkund tartomány rádzsájának fiaként és Tippu Szahibnak, India szabadságharcos hősének unokaöccseként. Atyja már tízéves korában Európába küldte, hadd részesüljön ott magas fokú oktatásban, attól a titkos szándéktól vezérelve, hogy fia egyszer majd egyenlő fegyverekkel kelhessen harcra hazája elnyomói ellen.

A kitűnő adottságokkal fölruházott, nagyszívű, erős egyéniségű, fényes szellemi képességű Dakkar herceg tízéves korától harmincéves koráig tartózkodott külföldön, és sokoldalú, alapos műveltséget szerzett a különféle tudományágakban, az irodalomban és művészetekben.

Dakkar herceg beutazta egész Európát. Születése és vagyona sokak számára tette kívánatossá társaságát, ő azonban sohasem engedett a világ csábításának. Szép és ifjú létére komoly és tiszta maradt, zárkózott egyéniség; csillapíthatatlan tudományszomj epesztette, és szívében sohasem aludt ki az engesztelhetetlen gyűlölet.

Mert Dakkar herceg gyűlölt. Gyűlölte azt az országot, amelyben élt, azt amelynek a földjére legszívesebben soha nem tette volna be a lábát, gyűlölte azt a társadalmi erkölcsöt, amelynek magasabbrendűségét állhatatosan tagadta: gyűlölte Angliát, és nem egy tekintetben ugyanannyira csodálta is.

A hindu Dakkar herceg rabigába vetett népe minden féktelen gyűlöletét egyesítette magában a hazája földjét bitorló győztes hatalommal szemben. A betolakodó nem remélhetett irgalmat a meghódoltatott nép fiától. A herceg olyan uralkodónak a sarja volt, aki csak kényszerből, forma szerint vetette alá magát az Egyesült Királyság fennhatóságának, és Tippu Szahib családjából származván, a megtorlás és bosszú szellemében nevelkedett, és olthatatlan szeretettel csüggött angol béklyóban senyvedő, legendásan szép szülőföldjén, tehát szíve szerint sohasem lépte volna át határát annak az átkozott birodalomnak, amely szolgasorba taszította Indiát.

Dakkar herceg művész lett, nemes ízlésű csodálója a művészet remekeinek, tudós, akitől a legmagasabb rendű tudományok semelyik ágazata sem idegen, államférfi, aki Európa udvari köreiben szerezte tapasztalatait. Azok, akik csak fölületesen ismerték, talán afféle kozmopolitának tarthatták, afféle hazátlan "világpolgárnak", aki sok mindenre kíváncsi ugyan, de sehová sem húzza a szíve, ama dúsgazdag, gőgös és elménc, céltalanul kóborló világutazók egyikének, akik a világ szüntelen vándoraiként nem tartoznak semmilyen országhoz sem.

Pedig ez egyáltalán nem így volt. Ez a művész, ez a tudós, ez az államférfi hindu maradt a szívében, hindu bosszúvágyában, hindu maradt abban a reménységében, hogy egy napon még kivívhatja hazája szabadságát, - kiűzheti a hódítókat, és megteremtheti a független Indiát.

Dakkar herceg 1849-ben tért vissza Bundelkundba. Előkelő indus leányt vett nőül, akinek a szíve éppúgy vérzett hazája szerencsétlensége miatt, mint az övé. Két gyermekük született, elhalmozták őket szeretetük minden melegével. Ám a családi boldogság nem feledtethette vele szolgasorba vetett hazáját. Csak az alkalomra várt. S az nem is késett soká.

Az angol iga már túlontúl nagy súllyal nehezült az indiai népre. Dakkar herceg hangot adott az általános elégedetlenségnek, Lelkében lángra lobbant az idegenek ellen érzett gyűlölet. Bejárta az indiai félsziget még független tartományait, sőt az angol igazgatásnak közvetlenül alávetett területeket is. Emlékezetébe idézte Tippu Szahib nagy napjait, s azt, hogyan halt hősi halált hazája védelmében ez a függetlenségi harcos Seringapatamnál...

1857-ben kitört a szipojok hatalmas lázadása.[109] Dakkar herceg lett a zendülés lelke. Ő szervezte meg a roppant fölkelést. Egész tehetségét és egész vagyonát ennek az ügynek a szolgálatába állította. Az első sorokban küzdött, élete kockáztatásával, egyszerű közemberként csatázott azok közt, akik fegyvert ragadtak hazájuk fölszabadításáért; tízszer is megsebesült vagy húsz ütközetben, de a halál még akkor is elkerülte, amikor már elhullottak a függetlenségi harc utolsó katonái is az angol golyók záporában.

Soha még az angol uralmat nem fenyegette ekkora veszedelem Indiában, mint a szipojlázadás idején, és ha a hazafiak reménykedése valóra válik, és külső segítség érkezik, talán egész Ázsiában megrendült volna az Egyesült Királyság zsarnoki hatalma.

Dakkar herceg nevét akkor mindenütt nagy tisztelettel emlegették. A hős, aki ezt a nevet viselte, sohasem rejtőzött el, mindig nyílt sisakkal harcolt. Az angolok vérdíjat tűztek ki a fejére, de nem akadt áruló, aki az ellenség kezére adja; apja, anyja, felesége, gyermekei életükkel fizettek a fölkelésért, mielőtt Dakkar herceg tudomást szerezhetett volna a veszedelemről, amelyet voltaképpen ő zúdított reájuk.

A jog ezúttal is az erőszak áldozatául esett. A haladást azonban sohasem lehet visszafordítani, azt, úgy tetszik, a szükségszérűség törvényei irányítják. A szipojok lázadását leverték, és a rádzsák ősi országa az angol birodalom közvetlen uralma alá került.

Dakkar hercege, bár kereste a halált, nem veszett oda, és visszavonult a bundelkundi hegyek közé. Ott, immár egyes-egyedül, határtalan embergyűlölet és életundor fogta el, irtózattal és utálattal tekintett az úgynevezett "művelt világra", összeszedte vagyona roncsait, maga köré gyűjtötte húsz-egynéhány leghívebb bajtársát, s egy napon valamennyien eltűntek Indiából.

Hol kereste vajon Dakkar herceg a függetlenséget, amely a lakott földön nem jutott osztályrészéül? A vizek mélyén, a tengerek fenekén, ahová nem követhette senki...

A harcos helyét a tudós foglalta el. A Csendes-óceán egyik elhagyatott szigetén hajókészítő műhelyt építtetett, és ott tengeralattjárót állított össze saját tervei szerint. A kifogyhatatlan forrásokból merített elektromosság mérhetetlen erejét különleges eszközökkel szolgálatába kényszerítette - titkuk talán majd egyszer közismertté válik -, úszóalkalmatosságában minden célra elektromosságot használt: hajtóerőként, világításra, fűtésre egyaránt. A tenger, a maga végtelen kincseivel, milliárd halával, moszattömegeivel, sargassumtermésével, roppant emlőseivel - s ezenfelül az emberek odavesztett rengeteg aranyával és ékkövével is - bőségesen fedezte a herceg és hívei szükségleteit. Dakkar minden kapcsolatot meg akart szakítani a világgal, s a tenger alatt ez a forró vágya tökéletesen teljesült. Tengeralattjáróját Nautilusnak nevezte el; önmagát pedig Nemo kapitánynak, és eltűnt a tenger mélyén.

A kapitány jó néhány esztendőn át járta a világtengereket, az Északi-sarktól a Déli-sarkig. A lakott világ e számkivetett páriája csodálatos kincseket gyűjtött a lakatlan világban. A Vigo-öbölben 1702-ben milliós értékeket szállító spanyol gályák süllyedtek el, s e hajdan tengerbe veszett drágaságok most kincsek kimeríthetetlen bányájaként szolgáltak Nemo kapitánynak, aki zsákmányát a szabadságukért küzdő népek - mint például a krétaiak - érdekében használta föl, mindig névtelenül.

Végül is, miután hosszú ideje semmiféle kapcsolatot sem tartott már az emberekkel, egy éjszakán, 1866. november 6-án három férfit sodort hajójára a véletlen. Egy francia professzort, az inasát és egy kanadai halászt. Ez a három ember egy hajószerencsétlenség alkalmával esett a tengerbe; az Abraham Lincoln nevű egyesült államokbeli páncélos hadihajó ugyanis, amelyen a három férfi utazott, a Nautilus üldözése közben összeütközött a tengeralattjáróval.

Nemo kapitány megtudta a professzortól, hogy a Nautilust néhol cetféle óriás emlősnek nézték, néhol pedig tenger alatti kalózhajónak, s ezért a világ minden óceánján üldöztetés várt reá.

Nemo kapitány akár vissza is dobhatta volna a tengerbe ezt a három embert, akiknek a sorsa most a véletlen szeszélyéből keresztezte a Nautilus lakóinak rejtelmes életútját. Nem ezt tette, hanem fogolyként a hajóján marasztalta őket, a három hajótörött pedig húszezer mérföldes tenger alatti utazás során hét hónapon át bámulhatta a szemük elé táruló csodákat.

Egy napon, 1867. június 22-én a három férfinak - egyébiránt semmit sem tudtak Nemo kapitány múltjáról - sikerült megkaparintania a Nautilus egyik mentőcsónakját, és megszöktek a hajóról. De mert ez akkor történt, amikor a Nautilust a norvég partok mentén magával ragadta a maelström nevű örvény, a kapitánynak azt kellett gondolnia, hogy a szökevények belefulladtak a szörnyű forgatagba, és a víztölcsér mélyén lelték halálukat. Nem tudta hát, hogy a franciát és két társát csodálatos szerencséjükre partra vetette az áradat, a Lofoten szigeti halászok mindhármukat megmentették, a professzor pedig Franciaországba visszatérve könyvet írt a kíváncsi nagyközönség számára a Nautilus különös és kalandos hajóútjának hét hónapjáról.

Nemo kapitány ezután még hosszú éveken át folytatta a tengerek alatti vándoréletet.[110] Bajtársai azonban sorra meghaltak, és a Csendes-óceán koralltemetőibe költöztek. A Nautilus lassan elnéptelenült, és Nemo kapitány végül is magára maradt, utolsóként mindazok közül, akik vele együtt az óceán mélységeiben kerestek menedéket.

Nemo kapitány ekkor már hatvanéves volt. Nautilusát azonban sikerült egyedül is bekormányoznia azoknak a tenger alatti kikötőknek egyikébe, amelyekben hajójával néha megpihent azelőtt is.

Ez a kikötő a Lincoln-sziget mélyében rejtőzött: ott vesztegelt a Nautilus most is.

Hat éve már, hogy ebben a barlangban él a kapitány, hajójával nem járja a tengereket, várja a halált, azt a pillanatot, amikor ő maga is megtér egykori bajtársaihoz; ám a véletlen úgy akarta, szemtanúként lássa, amint a déliek fogságából menekülő Cyrus Smithék léggömbje lezuhan a Lincoln-szigeten. Búvárruhájában, néhány kötélhossznyira a parttól, éppen a víz alatt vadászott, amikor a mérnök a tengerbe esett. A kapitányt emberbaráti jóindulat fogta el... és megmentette Cyrus Smith életét.

Mindazonáltal kezdetben el akart menekülni az öt hajótörött közeléből, de nem mozdulhatott, mert kikötője lezárult: a vulkáni erők magasabbra emelték a bazalttömegeket a barlang kijárata előtt, ezért a kapitány nem juthatott ki hajójával a kriptából. Arra még elegendő víz maradt, hogy egy könnyű ladik elsurranhasson a sziklapad fölött, de arra már nem, hogy az aránylag mély járatú Nautilus is keresztüljusson az elkeskenyült nyíláson.

Nemo kapitány tehát nem hagyta el a szigetet; s ő maga ugyan állandó figyelemmel kísérte azoknak az embereknek az életét, akikét sorsuk, minden segédeszköz nélkül, a puszta szigetre vetett, ám azt nem akarta, hogy azok is megpillantsák őt. Amikor aztán apródonként meggyőződött róla, hogy ezeket a becsületes és tevékeny embereket milyen testvéri barátság fűzi egymáshoz, érdeklődni kezdett erőfeszítéseik iránt. Úgyszólván szándéka ellenére megismerkedett életük minden titkával. Búváröltözékében könnyűszerrel bejutott a Gránitpalota belső kútjának az aljára, a sziklakürtő kiszögellésein fölkapaszkodott a kút felső kávájáig, és végighallgatta, amikor a telepesek elmondták egymásnak a múltjukat, és hallotta azt is, miként beszélik meg a jelent és a jövőt. Tőlük tudta meg, hogyan harcol Amerika - Amerika ellen, a rabszolgaság eltörléséért. Igen! Ezek a férfiak méltónak bizonyultak Nemo kapitány becsülésére, és kiengesztelték az emberiség iránt, amelyet oly derekasan képviseltek ezen a szigeten.

Tehát Nemo kapitány mentette meg Cyrusy Smith életét. És ő volt az, aki a kutyát a Kéményhez vezette, ő dobta Topot a tó vize fölé, ő vontatta a Gazdátlan Láda fokának fövénypadjára a sok hasznos tárgyat tartalmazó ládát, ő eresztette le a ladikot a Hála-folyón. A majmok támadása alkalmával ő gördítette le a kötélhágcsót a Gránitpalota küszöbéről, ő tudatta a palackba zárt üzenet révén Cyrus Smithékkel, hogy Ayrton a Tabor-szigeten él, ő robbantotta föl a csatorna fenekére helyezett aknával a kalózok briggjét, ő mentette meg Harbertet kininnel a biztos haláltól, s végül a tenger alatti vadászatain használt elektromos fegyverével - amelynek a titkát csak ő ismerte - ő terítette le a fegyenceket a karám udvarán. Ekképpen tehát rendre magyarázatot nyert mindaz a különös jelenség, amely némelykor szinte már természetfölöttinek látszott, noha mindegyik csupán a kapitány hatalmát, tudását és jóindulatát bizonyította.

A nagy embergyűlölő most már valósággal szomjúhozott a jócselekedetekre. Még egyetlen utolsó hasznos tanácsot akart adni nekik, bizonyos fontos körülményekre akarta figyelmeztetni pártfogoltjait, amikor érezte, hogy már a közelgő halál dobogtatja a szívét: ezért vezetett huzalt a karámba a távírókészülékkel fölszerelt Nautilusról, és - mint tudjuk - a Gránitpalotából magához szólította a telepeseket... Talán nem tette volna ezt, ha tudja, hogy Cyrus Smith ismeri az élettörténetét, és Nemo kapitánynak fogja nevezni.

A kapitány elhallgatott. Ekkor Cyrus Smith szólalt meg: megemlékezett Nemo kapitány jócselekedeteiről, és társai nevében is köszönetet mondott értük a nagylelkű férfiúnak, aki annyira lekötelezte valamennyiüket.

Nemo kapitány azonban nem kívánt hálát szolgálataiért... Egyetlen gondolat nyugtalanította; s mielőtt megszorította volna a mérnök feléje nyújtott kezét, így szólt:

- Uram, most már ösmeri életem történetét: ítélje meg, helyesen cselekedtem-e!

A kapitány ezekkel a szavakkal arra a súlyos kimenetelű kalandra utalt, amelynek a Nautilus fedélzetére került három idegen is szemtanúja volt - erről a francia professzor nyilvánvalóan beszámolt említett művében, és tudósítása kétségkívül rettenetes fölháborodást kavart.

Néhány nappal ugyanis a professzor és két társa szökése előtt az történt, hogy az Atlanti-óceán északi részén a Nautilus faltörő kosként rohant neki annak a fregattnak, amely csökönyösen üldözte, és könyörtelenül elsüllyesztette ezt a hadihajót.

Cyrus Smith megértette, mire céloz a kapitány, de nem válaszolt.

- Angol fregatta volt, uram! - kiáltotta Nemo kapitány, aki egy pillanatra ismét Dakkar herceggé változott. - Angol fregatta, értsen meg jól! Ő támadott meg engem! Hajómmal szűk, sekély öbölbe szorultam!... Ki kellett jutnom onnan, és... ki is jutottam!

Aztán nyugodtabb hangon így folytatta:

- A jog és az igazság az én oldalamon áll. Mindig, mindenhol annyi jót tettem, amennyit csak tehettem, rosszat csupán kénytelenségből követtem el. Az igazság nem mindig egyértelmű a megbocsátással!

Néhány másodpercnyi csönd követte ezt a kijelentést, majd Nemo kapitány újra megkérdezte:

- Nos, hogyan vélekednek rólam, uraim?

Cyrus Smith megragadta a kapitány kezét, és komoly hangon ekként válaszolt:

- Kapitány úr, ön tévedett, mert azt hitte, föl lehet támasztani a múltat, s ezért a szükségszerű haladás ellen harcolt. Ez a tévedése amazok közé tartozik, amelyeket az emberiség egyik része csodál, másik része kárhoztat, s amelyeket egyedül Isten ítélhet meg, s az emberi értelemnek föl kell önt oldoznia. Aki akkor követ el tévedést, amikor jóhiszeműség vezeti, az emberiség megróhatja ugyan érte, nem szűnhet meg azonban becsülni a tisztességes szándékot. Az ön tévedése azok közé tartozik, amelyeket megillet a csodálat, s önnek nem kell tartania a történelem ítéletétől. A történelem nagyra értékeli az önfeledt hősiességet, még akkor is, ha elítéli a következményeit...[111]

Nemo kapitány keble zihált, karját az ég felé tárta.

- Tévedtem? - suttogta tépelődve. - Igazam volt?

Cyrus Smith így felelt:

- Valamennyi nagy tett visszaszáll Istenhez, akitől ered! Nemo kapitány, ezek a becsületes emberek, akik ön előtt állnak, s akiket ön megsegített, örökre szívükbe zárják emlékét!

Harbert közelebb lépett a kapitányhoz. Térdet hajtott, és megcsókolta az aggastyán kezét.

A haldokló szeméből könnycsepp csordult alá.

- Gyermekem - mondta -, légy áldott!...

 

TIZENHETEDIK FEJEZET

Nemo kapitány utolsó órái - A haldokló végakarata - Emlék az új barátok számára -
Nemo kapitány koporsója - Néhány tanács - Az utolsó pillanat - A tenger fenekén

Megvirradt. A kripta mélységes mélyére azonban nem hatolt le semmilyen fénysugár. Dagály födte el a barlang nyílását. Ám a Nautilus oldalából hosszú kévékben kitörő mesterséges világosság nem gyöngült, és a víztükör villódzása sem csillapult a hajó körül.

Nemo kapitányt teljes kimerültség fogta el, és holtfáradtan roskadt hátra a kereveten. A telepesek legszívesebben a Gránitpalotába szállították volna, az aggastyán azonban kifejezte abbéli akaratát, hogy a Nautilus pénzzel föl sem mérhető értékű kincsei közt várja be a halált, amely már nem soká késlekedhet. A kapitány hosszú, félöntudatlan kábulata közben Cyrus Smith és Gedeon Spilett gondosan megfigyelte a beteg állapotát. Látszott, hogy a kapitány egyre inkább gyöngül. Az életerő fokról fokra fogyatkozott a hajdan oly szívós, de immár törékeny testben, s úgyszólván már csak szívében és agyában központosult.

A mérnök és az újságíró fojtott hangon tanácskozott. Tehetnek-e vajon még valamit a haldokló érdekében? Képesek-e, ha nem is megmenteni, de legalább néhány nappal meghosszabbítani az életét? Ő maga azt mondta, hogy betegségére nincs orvosság; nyugalmasan, félelem nélkül várta a halált.

- Nem tehetünk semmit - mondta Gedeon Spilett.

- De vajon mi baja lehet? - kérdezte Pencroff.

- Végelgyengülés - felelte az újságíró. - Csöndesen elszunnyad...

- No és ha kivinnénk a friss levegőre, a napsütésre - kérdezte a tengerész -, vajon nem kap-e új erőre?

- Nem, Pencroff - felelte a mérnök -, minden kísérlet hiábavaló! Egyébiránt Nemo kapitány nem is tűrné, hogy elszakítsuk a hajójától. Vagy harminc éve itt él a Nautiluson, érthető hát, hogy a Nautiluson akar meghalni is.

Nemo kapitány alighanem meghallotta Cyrus Smith válaszát, mert fölemelkedett kissé fektéből, s gyöngébb, de még mindig érthető hangon így szólt:

- Igaza van, uram. Itt kell meghalnom, s én itt akarok meghalni. Van azonban egy kérésem önökhöz...

Cyrus Smith és társai a kerevethez léptek, és párnákkal kényelmesen alátámasztották a haldoklót.

A mennyezet cirádáin villanyos fénysugarak szűrődtek át, és ragyogó világossággal árasztották el a szalont. Nemo kapitány tekintete végigkalandozott rajta, és meg-megállapodott egy-egy műremeken: hosszasan nézegette a pompás falikárpitokra aggatott festményeket, olasz, flamand, francia, spanyol művészek mesteri alkotásait, a talapzatukon álló márványszobrokat és bronzalakokat, a hátsó falra támaszkodó csodálatos orgonát, a központban levő medence köré csoportosított üvegszekrényeket és a medencében a tenger bámulatosnál bámulatosabb termékeit, tengeri növényeket, virágállatokat, fölbecsülhetetlen értékű gyöngyfüzéreket; szeme végezetül megpihent a múzeum oromdíszén, amelyen ott állt a Nautilus jelmondata:

MOBILIS IN MOBILI[112]

Úgy rémlett, hogy pillantásával még egyszer végigsimogatja a művészet és a természet e remekműveit, amelyek oly sok esztendős tenger alatti élete során látókörét határolták.

Cyrus Smith tisztelettel hallgatott Nemo kapitány merengése közben. Várta, hogy a haldokló szólaljon meg.

Néhány perc telt el így, s ezalatt talán egész élete elvonult Nemo kapitány lelki szeme előtt; végül is a telepesek felé fordult, és azt mondta:

- Önök tehát úgy hiszik, hogy némi hálával tartoznak nekem?

- Kapitány, az életünket is szívesen föláldozzuk, ha azzal meghosszabbíthatjuk az önét!

- Jól van - felelte Nemo kapitány -, jól van!... Ígérjék meg, hogy teljesítik utolsó akaratomat, s ha ezt megteszik, meghálálták mindazt, amit önökért tettem...

- Ígérjük önnek - fogadta Cyrus Smith.

S ezt az ígéretét nemcsak a maga, hanem társai nevében is tette.

- Uraim - szólt a kapitány -, holnap én már halott leszek...

Harbert tiltakozni akart, de a kapitány intett, hogy hallgasson.

- Holnap már halott leszek, és az az óhajtásom, hogy a Nautilusban temessenek el. Igen, ez a hajó legyen a koporsóm! Valamennyi társam a tenger mélyén pihen, ott akarok nyugodni én is...

Mély hallgatás fogadta Nemo kapitány szavait.

- Értsenek meg jól, uraim! - folytatta a kapitány. - A Nautilus foglya ennek a barlangnak, mert az üreg száját elrekesztette a magasra torlódott sziklafenék. Ám ha börtönét nem hagyhatja is el, a hajó mindazonáltal lesüllyedhet a víz fenekére, hogy a mélységben őrizze meg a holttestemet...

A telepesek áhítatos megrendüléssel hallgatták a haldokló szavait.

- Holnap, halálom után, Smith úr, ön és társai elhagyják a Nautilust - folytatta a kapitány -, mert azt akarom; hogy a hajó és minden kincse velem együtt tűnjék el a tenger alatt. Egyetlen emlékük maradjon csak Dakkar hercegtől, akinek most már ismerik az élettörténetét: ez a ládikó... Ez a ládikó sok millió értékű gyémántot zár magába: legtöbbje azoknak az időknek emléke, amikor még férj és apa lévén, szinte hittem a boldogságban; az igazgyöngyöket pedig magam gyűjtöttem barátaimmal a tenger fenekén. Ezzel a kinccsel egyszer még sok jót tehetnek. Olyan emberek kezében, mint ön és társai, Smith úr, a vagyon nem jelent veszedelmet. Nem félek hát, hogy netán rossz célra használják föl!

A gyöngeség néhány pillanatnyi szünetre kényszerítette Nemo kapitányt, de aztán így folytatta:

- Holnap önök magukhoz veszik a ládikót, elhagyják a szalont, és rám zárják az ajtaját; aztán fölkapaszkodnak a Nautilus fedélzetére, és becsukják, majd csavarokkal rögzítik meg a lejárati nyílás fedelét.

- Megtesszük, kapitány úr - ígérte Cyrus Smith.

- Helyes. Ha mindez megtörtént, beszállnak a csónakba, amelyen ideérkeztek. Mielőtt azonban eltávolodnának a Nautilustól, nyissák ki a hajó farán a vízvonalnál található két vízcsapot. A víz majd behatol a tartályba, és a Nautilus lassan alámerül, hogy örökre megpihenjen a tenger fenekén.

Cyrus Smith tétova mozdulatot tett, de a kapitány megnyugtatta:

- Sose féljen! Hiszen csak halottat temetnek el!...

Cyrus Smith és társai nem tartották helyénvalónak, hogy bármiben is ellenkezzenek Nemo kapitánnyal. Az aggastyán végrendeletét közölte velük, s nekik teljesíteniök kell a haldokló utolsó akaratát.

- Megígérik, uraim? - kérdezte Nemo kapitány.

- Megígérjük, kapitány úr - felelte a mérnök.

A kapitány köszönetet intett, aztán arra kérte a telepeseket, hogy néhány órára hagyják magára. Gedeon Spilett erősködött, hogy vele marad, és segítségére lesz, ha netán válságosra fordulna az állapota, a haldokló azonban visszautasította az újságíró ajánlkozását.

- Holnapig nem halok meg, uram! - mondotta.

Valamennyien elhagyták a szalont, áthaladtak a könyvtárszobán, majd az éttermen, és a tengeralattjáró orrába érkeztek: ott, a gépházban állt az a villanyos berendezés, amely meleget, fényt és hajtóerőt szolgáltatott a Nautilus számára.

A remekműveket magába záró Nautilus maga is remekmű volt, s a mérnök elragadtatással szemlélte.

A telepesek fölmentek a víz fölé hét-nyolc lábnyira emelkedő fedélzetre. Ott leheveredtek, valamilyen hatalmas ablakféle nyílás közelében, amelyet vastag, lencseszerű üveg borított; fénykéve tört elő mögüle. Ezen a nyíláson át a telepesek a kormányfülkébe láttak: onnan irányította a kormányos a Nautilust a vizek mélyén, s útját elektromos fénysugarak tekintélyes távolságra világították meg.

Cyrus Smith és társai hallgatagon várakoztak a fedélzeten, mert mindaz, amit láttak és hallottak, mély hatást tett reájuk, szívük pedig elszorult arra a gondolatra, hogy pártfogójuk, akit néhány órája ismernek csupán, de akinek segítő karja annyiszor nyúlt ki feléjük, halálán van!

Bárhogy vélekedjék is az utókor ennek a különös, úgyszólván emberiségen kívüli lénynek a cselekedetei felől, Dakkar herceg mindenképpen azoknak a rendkívüli jelenségeknek egyike marad, akiknek emléke sohasem enyészik el.

- Micsoda ember! - mondta Pencroff. - Mióta él már az óceán mélyén! És ha meggondolom, talán ott sem talált több nyugalomra, mint egyebütt!

- A Nautiluson elhagyhattuk volna a Lincoln-szigetet - jegyezte meg Ayrton -, és eljuthattunk volna valamelyik lakott vidékre...

- Ördögadta hajója! - fortyant föl Pencroff. - Én bizony soha nem vállalnám el a kormányzását! A tengeren hajózni? Azt igen! De tenger alatt? Azt már nem!

- Azt hiszem - felelte az újságíró -, hogy ilyen gépezetű tengeralattjárót elvezetni igen könnyű feladat, Pencroff, és valamennyien gyorsan beletanultunk volna. Nem kell félteni vihartól, zátonytól, összeütközéstől. Néhány lábnyira a felszín alatt olyan nyugodt a tenger vize, akár valamiféle tóé...

- Lehetséges - felelte a tengerész -, de én már csak megmaradok a vitorlás hajónál, különösen, ha jó kis szellő fújdogál. A hajó arra való, hogy tengerjáró legyen, nem pedig tengeralattjáró!

- Barátaim - szólt közbe a mérnök - ne vitatkozzunk most a tengeralattjárók kérdéséről, vagy legalábbis ne a Nautilusszal kapcsolatban. A Nautilus nem a mi tulajdonunk, tehát nincs jogunk rendelkezni felőle. Egyébiránt úgy sem látnók semmi hasznát. Semmiképpen sem juthat ki ebből a bazaltsziklák eltorlaszolta barlangból, meg aztán Nemo kapitány különben is úgy kívánja, hogy halála után vele együtt a víz alá merüljön. Óhaját vita nélkül teljesítenünk kell.

Cyrus Smith és társai kis ideig még a fedélzeten beszélgettek, majd ismét lementik a hajó belsejébe. Odalenn ettek egy keveset, aztán visszatértek a szalonba.

Nemo kapitány addigra már némileg fölocsúdott tompa aléltságából, szeme visszanyerte fényét. A telepeseknek úgy tetszett, hogy ajkán halvány mosolyféle mutatkozik.

Cyrus Smith és társai közelebb léptek hozzá.

- Uraim - szólította meg őket a kapitány -, önök bátor, becsületes és jó emberek. Egész igyekezetüket, minden erejüket a közös munkának szentelték. Gyakran figyeltem tevékenységüket. Nagyon megszerettem önöket, szeretem önöket!... Nyújtsa a kezét, Smith úr!

Cyrus Smith kezet nyújtott a kapitánynak, az melegen megszorította.

- Így van ez jól - suttogta az aggastyán.

Aztán így folytatta:

- De most már ne beszéljünk többet énrólam! Még van mondanivalóm önökről is meg a Lincoln-szigetről is, amelyen menedéket találtak... Mi a tervük? Távozni akarnak a szigetről?

- Igen, de majd visszatérünk, kapitány úr - felelte élénken Pencroff.

- Visszatérnek? - mosolygott a kapitány. - Igaz, Pencroff, tudom, mennyire szeretik ezt a szigetet. Az önök munkája törte föl termőfölddé, jogos tulajdonuknak tekinthetik!

- Az a tervünk, kapitány úr - mondta Cyrus Smith -, hogy fölajánljuk az Egyesült Államok kormányának, majd pedig támaszpontot létesítünk rajta hazánk tengeri hajóraja számára, minthogy oly kedvező e célra a sziget fekvése a Csendes-óceánnak ezen a részén.

- Önök a hazájukra gondolnak, urain - bólintott a kapitány. - Önök azon munkálkodnak, hogy szülőföldjük viruljon és dicsőségben gyarapodjék. Önöknek igazuk van. A hazájuk!... Oda csakugyan vissza kell térniök! Úgy való, hogy az ember ott haljon meg, a szülőföldjén!... Én pedig, lám, itt múlok ki, oly távol mindattól, amit szerettem!

- Nincs-e valamilyen üzenete, továbbítandó utolsó kívánsága? - kérdezte a mérnök meghatottan. - Nem óhajt-e valamilyen emléket hagyni az indiai hegyek közt maradt barátai egyikének vagy másikának?

- Nem, Smith úr. Nekem nincsenek már barátaim! Utolsónak maradtam a nemzetségemből... ösmerőseim pedig már régóta halottnak hisznek... De térjünk vissza önökre. A magány, az elszigeteltség vigasztalan állapot, felőrli az emberi erőt... Magam is abba a balhiedelembe pusztulok bele, hogy az ember elélhet egymagában is!... Önöknek mindent meg kell kísérelniök, hogy elhagyhassák a Lincoln-szigetet, és viszontláthassák szülőföldjüket. Tudom, hogy azok a gonosztevők tönkretették az önök bárkáját...

- Új hajót építünk helyette - felelte Gedeon Spilett -, sokkal nagyobbat, akkorát, amekkorán eljuthatunk a legközelebbi szárazföldek valamelyikére; előbb-utóbb elhagyjuk a Lincoln-szigetet, de egyszer még mindenképpen visszatérünk. Annyi szép emlék köt ide bennünket, hogy nem tudunk elszakadni tőle!...

- Itt ösmertük meg Nemo kapitányt - mondta Cyrus Smith.

- És itt minden Nemo kapitányra emlékeztet bennünket! - tette hozzá Harbert.

- És itt alszom majd örök álmomat - felelte a kapitány -, hacsak...

Tétován elhallgatott, aztán mondata befejezése helyett mindössze ennyit mondott:

- Smith úr, szeretnék négyszemközt beszélni önnel!...

A mérnök társai engedelmeskedtek a haldoklónak, kimentek a szalonból.

Cyrus Smith néhány percig zárt ajtók mögött beszélgetett Nemo kapitánnyal, majd nemsokára beszólította barátait, de semmit sem közölt velük arról a titokról, amelyet a haldokló reá bízott.

Gedeon Spilett feszült figyelemmel vizsgálta a nagybeteget. Nyilvánvaló volt, hogy már csak a lelkierő tartja benne az életet, de az sem tartóztathatja föl sokáig a test általános elgyöngülését.

A nap lassan véget ért, de a kapitány állapotában semmiféle változás nem mutatkozott. A telepesek egyetlen pillanatra sem hagyták el a Nautilus szalonját. Beesteledett, ámbár a sírbolt mélyén semmit sem észlelhettek a napszakok váltakozásából.

Nemo kapitány nem szenvedett, de ereje percről percre fogyott. Nemes, metszésű arca egyre halványodott a halál közeledtére, de nyugalmas kifejezését nem vesztette el. Ajkáról egyszer-másszor alig érthető szavak rebbentek el: rendkívüli élete különféle mozzanatainak emlékezetét idézték. Látszott, hogy az élet percről percre tünedezik földi porhüvelyéből; tagjai már hűlni kezdtek.

Néha egy-két szót intézett még a köréje csoportosuló telepesekhez, és reájuk mosolygott azzal a végső mosollyal, amely olykor a halál után sem enyészik el.

Végül, valamivel éjfél után, Nemo kapitány még egyszer, utoljára megmozdult, karját keresztbe fonta a mellén, mintha ebben a testtartásban szándékoznék meghalni.

Éjfél után egy óra tájt már csak tekintetében parázslott az élet. Még egy utolsó láng villant föl a szembogarában, amelyben hajdanán annyi tűz lobogott. Aztán ennyit suttogott:

- Istenem! Hazám!

Aztán csöndesen jobblétre szenderült.

Cyrus Smith a halott fölé hajolt, és lefogta a szemét annak az embernek, akit valaha Dakkar hercegnek hívtak, most pedig már Nemo kapitány sem volt többé...

Harbert és Pencroff sírt. Ayrton is eldörzsölt a szeme sarkában egy kibuggyanó könnyet. Nab térdre vetette magát, az újságíró pedig szobormereven állt a helyén.

Cyrus Smith a halott feje fölé nyújtotta a kezét.

- Isten vegye magához a lelkét - mondta, majd társai felé fordulva hozzáfűzte: - Imádkozzunk érte, akit elvesztettünk!


Néhány órával később a telepesek teljesítették ígéretüket, és végrehajtották a kapitány utolsó akaratát.

Cyrus Smith és társai elhagyták a Nautilust, egyetlen emléket vittek csupán magukkal, a mérhetetlen kincset rejtő ládikót, amelyet jótevőjük örökül hagyott reájuk.

Gondosan bezárták a még mindig fényárban fürdő, csodálatos szalon ajtaját. Becsapták a fedélzeti lejáró vasfedelét, és csavarokkal erősen leszorították, hogy egyetlen cseppnyi víz se szivároghasson a Nautilus belsejébe.

Aztán beszálltak a tengeralattjáró oldalához kötött csónakba.

A csónakon a Nautilus farához eveztek. Ott a vízvonalon megtalálták a hajó merülését szabályozó tartályok két széles nyílású csapját.

A telepesek megnyitották a csapokat, a tartályokat víz árasztotta el, a Nautilus süllyedni kezdett, mind lejjebb és lejjebb merült, majd végül eltűnt a víztükör alatt.

A telepesek azonban még sokáig nyomon követhették mélybe merülését. Erős fénye még az alsóbb rétegekből is fölhatolt az áttetsző vízen keresztül, mígnem a kripta lassan sötétbe borult. Végül az elektromos fény roppant sugárzása is elhunyt, és a Nautilus - immár Nemo kapitány koporsója - megpihent a hullámsírban.

 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A telepesek tűnődései - Újból megkezdik a hajóépítést - 1869. január 1. - Füstoszlop
a tűzhányó csúcsán - A kitörés első jelei - Ayrton és Cyrus Smith a karámban
-
Szemleút Dakkar herceg sírboltjában - Mit mondott Nemo kapitány a mérnöknek?

Hajnaltájt a telepesek némán visszaeveztek a barlang bejáratához; az üreget Nemo kapitány emlékére Dakkar-kriptának nevezték el. Apály lévén könnyen elhaladtak a szikla boltíve alatt és a hullám nyaldosta tövű bazaltoszlopok közt.

A bádogcsónak kijutott a barlangból, és kikötötték a kripta egyik oldalzugának hullámtól védett szögletében. Pencroff, Nab és Ayrton, fölös óvatosságból, kivontatta arra a kicsiny fövénycsíkra, amely a sírbolt szirtjének partját szegélyezte, noha a csónakot amúgy sem fenyegette veszély.

Az éjszaka folyamán elült a vihar. Utolsó dörgései most morajlottak el valahol nyugaton. Az eső már nem esett, az eget azonban még tarjagos fellegek borították. Vagyis hát október hava, a déli félgömb tavaszának kezdete nem valami kedvezően köszöntött be: a szél hol az egyik, hol a másik égtáj felől fújt, és ez nem ígért szép időt.

Cyrus Smith és társai, a sírboltot hátuk mögött hagyva, azon az úton haladtak vissza az akol felé, amelyen előző napon odaérkeztek volt. Útközben Nab és Harbert arra is gondot fordított, hogy föltekerje a kripta és a karám közt húzott vezetéket, gondolván: egyszer még hasznát vehetik.

A telepesek hallgatagon gyalogoltak. Az október 15-ről 16-ra virradó éjszaka eseményei mélyen megrázták őket. Az ismeretlen, aki oly hatékonyan segítette őket, az a férfiú, akiből képzeletük már-már védőszellemet varázsolt, Nemo kapitány nincs többé. Ott nyugszik Nautilusával együtt a mélységes tengersírban. Valamennyien elárvultnak érezték magukat, elhagyatottabbnak, mint azelőtt. Úgyszólván hozzászoktak már, hogy arra a hatalmas támogatásra számítsanak, amelyben mostantól fogva nem lehet részük, s még Gedeon Spilett és Cyrus Smith maga sem tudott szabadulni ettől a szorongástól. Ezért ballagtak valamennyien oly mély csöndben hazafelé a Karám úton.

A telepesek reggel kilenc óra tájban megérkeztek a Gránitpalotába.

Mindnyájan egyetértettek abban, hogy fokozott igyekezettel kell nekifogniok a hajóépítésnek, és Cyrus Smith is úgy döntött, ezentúl minden idejét és erejét erre a munkára fordítja. Nem tudhatták, mit tartogat számukra a jövő. Mármost a telepesek úgy hitték, némi biztosítékot jelent, ha elkészül hajójuk, s elég erős lesz ahhoz, hogy hosszabb ideig is állja a tengert, s elég nagy, hogy szükség esetén távolabbi utat is megkockáztassanak rajta. Majd ha a vitorlás készen áll, a telepesek határozhatnak afelől, hogy elhagyják-e a Lincoln-szigetet, és nekivágjanak-e a polinéziai szigettenger vagy az Új-Zéland felé vezető tengeri útnak; ámbár ha erre nem szánják is el magukat, még mindig hasznát vehetik: legalább visszatérhetnek rajta a Tabor-szigetre, és elhelyezhetik ott az Ayrton hollétére vonatkozó értesítést. Ezt az óvatossági intézkedést nem hanyagolhatják el, hiszen gondolniok kell arra az eshetőségre, hogy a skót gőzös egyszer csak mégis megjelenik a sziget körüli vizeken.

Késedelem nélkül nekiláttak tehát a munkának. Cyrus Smith, Pencroff és Ayrton - Nab, Gedeon Spilett és Harbert segítségével - szakadatlanul ott dolgoztak az ácsműhelyben, hacsak sürgősebb feladat nem szólította másfelé őket. A szükség úgy kívánta, hogy a hajó öt hónapon belül, vagyis legkésőbb március elejére elkészüljön, mert napéjegyenlőség idején a szélviharok már lehetetlenné teszik a tabor-szigeti átkelést. Az ácsok tehát nem vesztegették az időt. Végtére is vitorlázat készítésével nem kellett törődniök, hiszen a Speedy vásznait és kötélzetét hiánytalanul megmentették. Tehát a hajótörzset kell mielőbb megácsolniok.

Az 1868-as esztendő utolsó hónapjai ezzel a fontos munkával teltek el, egyébbel szinte nem is foglalkoztak a telepesek. Két és fél hónap alatt helyükre erősítették a bókonyokat, és fölszögezték a palánkozat külső deszkáit. Már ekkor megállapíthatták, hogy Cyrus Smith tervezése kitűnően sikerült, és a vitorlás bizonyára jól siklik majd a tengeren. Pencroff bőszen nekigyürkőzött ennek a munkának, és feszélyezetlen dörmögéssel fejezte ki rosszallását, amikor egyik-másik telepes időnként vadászpuskára cserélte föl az ácsszekercét. Pedig hát arról sem feledkezhettek meg, hogy egyszer tél is lesz, és a Gránitpalota éléstárát rendszeresen gyarapítaniok kell. Pencroff azonban édeskeveset törődött ezzel. A derék tengerész nem győzte elégedetlenül csóválni a fejét, ha megfogyatkozott a munkások száma az ácsszérűben. Ilyenkor aztán, szüntelenül zsémbelődve, morgolódva, mérgében hat ember munkáját végezte el egymaga.

Egész nyáron rossz idő járta. Néhány napig fullasztó meleg súlyosult a Lincoln-szigetre, utána pedig roppant légrétegeket fölkavaró, heves viharokban oldódott meg az elektromossággal túltelített légkör feszültsége. Ritkán fordult csak elő, hogy valamelyik égtáj felől nem hallatszott égzengés. A földgolyó Egyenlítő környéki tájain szokásos állandó, tompa morajlás úgyszólván percnyi szünet nélkül meg-megreszkettette a levegőt.

1869. január elsején különösen szilaj orkánnal köszöntött be az új év, és villámcsapás érte a szigetet több ízben is. Hatalmas szálfákat hasított ketté a villám, köztük a tó déli csücskében a baromfiudvart beárnyékoló, dús lombozatú, óriási korallszilfák egyikét is. Vajon milyen összefüggésben álltak e légköri tünemények a föld méhében végbemenő jelenségekkel? Volt-e valamilyen okozati kapcsolat a kavargó légmozgás és a glóbus mélységeinek háborgása közt? Cyrus Smith hajlott arra a nézetre, hogy ezek a természeti jelenségek nem függetlenek egymástól, mert az oly gyakorta kerekedő orkánok kitörését vulkáni erők mozgolódása kísérte minden egyes alkalommal.

Január 3-án hajnalban Harbert fölkapaszkodott a Kilátó-fennsíkra, hogy megnyergelje az onaggák egyikét, amikor is hatalmas füstfelhőt pillantott meg: a tűzhányó csúcsából gomolygott.

Harbert tüstént értesítette a telepeseket, s azok is a fennsíkra siettek, hogy szemügyre vegyék a Franklin-hegy ormát.

- Ejha! - rikkantotta Pencroff. - Ez már nem afféle pára! Úgy látom, az óriás már nemcsak fújtat, hanem füstöt is ereget!

A tengerész hasonlata igen jól érzékeltette a kráter szájadéka körül észlelhető változást. A kráter immár vagy három hónapja csupán többé-kevésbé sűrű gőzöket lehelt; ezek csak az ásványi anyagok belső forrongásából származhattak. Ezúttal azonban sűrű füst pöffent föl a gőz után, és szürkés oszlopként gomolydult a magasba; tövénél háromszáz lábnál is vastagabb lehetett, felső végén pedig, hét-nyolcszáz lábnyi magasságban, óriási gombaként szélesedett ki a hegy csúcsa fölött.

- Begyújtottak hát a kemencébe - jegyezte meg Gedeon Spilett...

- Mi pedig nem tudjuk eloltani benne a tüzet! - felelte Harbert.

- A tűzhányókat is kéményseprőnek kéne kotornia, akár a kürtőket szokás - vélekedett Nab a világ legtermészetesebb hangján.

- Ez jó! - kurjantott föl Pencroff. - Csak az a kérdés, Nab, hogy vállalod-e azt a kis kormozást?...

És Pencroff a hasát fogta nevettében.

Cyrus Smith figyelmesen szemlélte a Franklin-hegyből előtörő vastag füstoszlopot, és feszülten fülelt maga is, nem hall-e valamerről távoli dübörgést. Aztán visszatért társaihoz, akiktől valamelyest eltávolodott.

- Bizony, barátaim - mondta -, jelentős változás következett be, nem titkolhatom. A vulkáni anyagok eddig csak a mélyben fortyogtak, most azonban már minden bizonnyal a közeli kitörés veszélye fenyeget bennünket!

- Annyi baj legyen, Smith úr, hadd lássuk azt a kitörést - kiáltotta Pencroff -, még meg is tapsoljuk, ha jól sikerül! Én úgy vélem, nem kell aggódnunk miatta!

- Én is remélem, hogy nem okoz majd gondot nekünk - felelte Cyrus Smith -, mert a láva régi járata nyitva áll, és a kráter, szerencsére, mivel ilyen az alakja, eddig mindig észak felé adta ki a tartalmát. De azért...

- ...de azért mégis jobb lenne, ha elmaradna a kitörés - folytatta az újságíró a mérnök gondolatát -, hiszen hasznunk semmiképpen sem származhatik belőle...

- Ki tudja? - erősködött a tengerész. - Hátha akad valamilyen értékes anyag ebben a vulkánban; most szolgálatkészen kiokádja a kedvünkért, mi pedig majd jól fölhasználjuk!

Cyrus Smith úgy ingatta a fejét, mint aki semmi jót sem vár ettől a rohamosan kifejlődő jelenségtől. Éppenséggel nem ítélte meg olyan könnyedén a kitörés várható következményeit, mint Pencroff. Mert bár való igaz, hogy a kráter helyzeténél fogva nem a sziget erdős és megművelt területeit fenyegeti közvetlen veszedelem, mégis tartani lehetett bizonyos bonyodalmaktól. Valóban, a kitöréseket nemritkán földrengés kíséri, és ebben az esetben még az sem látszott lehetetlennek, hogy a Lincoln-sziget, amely egyik felén bazaltból, másik felén gránitból, északi részén lávából, déli fertályán pedig porhanyó földből, tehát csupa lazán összefüggő anyagból áll - a földrengés hatására alkotórészeire bomlik. Ha tehát a vulkáni anyagok terjeszkedése nem is jelentett túlságos veszedelmet, a föld szerkezetének minden hevesebb rázkódtatást előidéző megmozdulása súlyos következményekkel járhatott.

- Úgy rémlik - mondta Ayrton, aki lehasalt a földre, és fülét a talajra szorította -, úgy rémlik, tompa morajt hallok: mintha vasgerendákkal megrakott szekér dübörögne valahol...

A telepesek feszült figyelemmel hallgatództak, és megállapították, hogy Ayrton nem téved. A morajba némelykor hangos zúgás vegyült, hol rinforzandóként,[113] hol meg ismét elhalkulva, mintha viharzó szélvihar dühöngene a föld mélységeiben. A szó szoros értelmében vett dörgés azonban még nem hallatszott. Ebből arra következtethettek, hogy a gőzök és füstgázok szabad útra leltek a központi kürtőben: a szelep tehát eléggé tág, ezért sem hirtelen földcsuszamlástól, sem jelentékeny robbanástól nem kell tartaniok.

- Ejnye már! - bosszankodott Pencroff. - Hát sosem megyünk vissza a munkához? Ha a Franklin-hegynek füstölögni, zajongani, nyögdécselni, tüzet hányni, lángot okádni szottyant kedve, ez még nem ok arra, hogy tétlenül töltsük a napot! Nosza, Ayrton, Nab, Harbert, Cyrus úr, Spilett úr, gyerünk a műhelybe, most minden dolgos kézre nagy szükség van ott! Ma a koszorúpárkány beemelésére kerül sor, és ahhoz akár tucatnyi munkás is elkelne. Előre, azt akarom, hogy a Bonadventure (mert ezt a vitorlást is így nevezzük majd, nem igaz?) két hónapon belül ott ringatóddzék a Léggömb-kikötő vizén! Nahát, nincs vesztegetni való időnk!

A telepesek, minthogy Pencroff valamennyiük dolgos kezére igényt tartott, levonultak a hajóépítő műhelybe, és nekiláttak a koszorúpárkány, vagyis a hajóváz bókonyait összefogó gerendázat fölerősítéséhez. Hosszadalmas és fárasztó munka volt, valamennyien becsülettel kivették belőle a részüket.

Január 3-án tehát egész nap szorgalmasan dolgoztak, és nem törődtek többet a tűzhányóval, amelyet egyébiránt a Gránitpalota előtti fövénysávról nem is láthattak. Ám azért annyit észrevettek, hogy a napot olykor hatalmas árnyak homályosítják el, s egész napszakában szürke ívet rajzolnak a máskülönben kristálytisztán ragyogó égboltozatra: nyilvánvalóan sűrű füstfelhők kavarodtak föl a napkorong és a sziget közt. A szél a nyílt tenger felől fújt, és a füstöt nyugat felé terelte. Cyrus Smith és Gedeon Spilett tüstént fölfigyeltek ezekre a futó borulásokra, és több ízben is megállapították, hogy a vulkáni jelenségek kétségkívül egyre erősödnek, a munkát azonban nem hagyták félbe. Legfőbb érdekük, hogy a hajóépítést mihamarább befejezzék. Olyan eshetőségek előtt állnak, hogy sürgősen szükségük lehet a hajóra tulajdon biztonságuk érdekében is. Ki tudja, hátha ez a vitorlás lesz egyszer végső menedékük?

Este, vacsora után, Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Harbert ismét fölkapaszkodott a Kilátó-fennsíkra. Alkonyodott, és a telepesek azt remélték, hogy a sötétben inkább fölismerhetik, nem keveredik-e láng vagy a vulkánból előtörő izzó anyagok visszfénye a kráter nyiladékánál gomolygó gőzök és füstfelhők közé.

- Lángol a kráter! - kiáltotta Harbert; lévén a legfürgébb, társai közül ő érkezett föl elsőnek a fennsíkra.

A Franklin-hegy orma óriási fáklyaként lobogott vagy hatmérföldnyi távolságban, csúcsán kormos lángnyelvek csapdostak a magasba. Alighanem rengeteg füst, könnyű, likacsos zúzalék, por, pernye és hamu elegyült a lángok közé, mert tompa parázsfényük alig vöröslött elő az éjszaka feketeségéből. Csupán valamilyen halvány, rőt színű világosság derengett a sziget fölött, elmosódottan rajzolódott ki benne a közeli erdők lombozata. Roppant füstfátylak borították árnyba az égbolt magasát, gomolygásuk mögül csak itt-ott hunyorított föl egy-egy bágyadtan pislákoló csillag.

- Rohamosan romlik a helyzet! - mondta a mérnök.

- Nem meglepő - felelte az újságíró. - A vulkán régóta ébredezik már... Emlékezzék csak, Cyrus, akkor is láttunk már gőzfelhőket amikor a hegy alsó nyúlványai közt cserkésztünk, és Nemo kapitány rejtekhelyét kerestük. Márpedig az, ha nem tévedek, október 15-e táján történt...

- Úgy van - vágta rá Harbert -, tehát két és fél hónapja!

- Eszerint tíz teljes hétig lappangott a föld alatti tűz - folytatta Gedeon Spilett -, ezért nem meglepő, hogy most ilyen hevesen tör ki!

- Ön érzi a talaj remegését? - kérdezte Cyrus Smith.

- Valóban, érzem - felelte Gedeon Spilett -, hanem azért ez még korántsem nevezhető földrengésnek...

- Nem is állítom, hogy földrengésre kell számítanunk - mondta Cyrus Smith -, Isten őrizz! Nem. Ezt a remegést a tűzmag forrongása okozza. A földkéreg olyan, akár a kazán fala, és ön is tudja, mennyire vibrál a kazánfal a gázok nyomására. Ez a hatás érződik jelenleg is...

- Micsoda gyönyörű lángkévék! - kiáltott föl ekkor Harbert.

Ebben a pillanatban ugyanis tűzijátékszerű sziporkacsokor szökkent magasba a kráterből, oly tündöklőn, hogy még a körülötte kavargó gőzfelhők sem tudták elhomályosítani. Izzó parazsak és villogó zsarátnokok ezrei fakadtak szerteszéjjel. Némelyik áttörte a füstkúpot, és föléje röppenve valóságos szikrázó porcsóvát húzott maga után. A kitörést dörrenések sűrű egymásutánja követte, mint valamilyen gépfegyverüteg sortüze.

Cyrus Smith, az újságíró és a fiú egy órát töltöttek a Kilátó-fennsíkon, aztán leballagtak a fövénypartra, és hazatértek a Gránitpalotába. A mérnök olyan töprengőnek, sőt olyan gondterheltnek látszott, hogy Gedeon Spilett megkérdezte tőle, vajon valamilyen közeli veszélytől tart-e, a kitörés közvetlen vagy közvetett bajt okozhat-e.

- Igen is, nem is - felelte Cyrus Smith.

- Mindazonáltal - jegyezte meg az újságíró - a legrosszabb, ami bennünket érhet, nemde az egész szigetet fölforgató földrengés lenne? Ettől azonban, úgy hiszem, nem kell tartanunk, hiszen a gázok és a lávapatakok szabad kijáratot találtak, s a sziklaszorulatok közt akadálytalanul zúdulhatnak kifelé...

- Ami azt illeti - válaszolta Cyrus Smith -, olyan földrengéstől magam sem félek, amelyet a föld alatti gázok nyomására föltorlódó földrétegek helyzetváltozása okoz. Ám bizonyos más egyéb körülmények ugyancsak nagy pusztulással fenyegetnek!

- Milyen körülményekre gondol, kedves Cyrus?

- Nemigen tudom még magam sem... előbb látnom kell... megvizsgálom a hegyet, közelebbről szemügyre veszem... Néhány napon belül teljes bizonyosságot szerzek e tekintetben.

Gedeon Spilett nem faggatta tovább, és noha a vulkán morajlása szakadatlanul erősbödött, sőt még a sziget visszhangzó sziklafalai is megsokszorozták a robajt, a Gránitpalota lakói nemsokára mégis mély álomba merültek.


Három nap telt el, január 4-e, 5-e és 6-a. Ezalatt a telepesek szüntelenül a hajó építésén dolgoztak, s a mérnök - minden különösebb magyarázkodás nélkül - amennyire csak tudta, siettette a munkát. A Franklin-hegy, amelynek a tetejét baljós színezetű, sötét felhő borította, mint valami kámzsa, lángokat lövellt, és fehéren izzó sziklákat okádott, legtöbbjük magába a kráterbe hullott vissza. Pencroff, aki igyekezett vidám oldaláról fölfogni a dolgot, nem is állhatta meg szó nélkül:

- Ni csak! - rikkantotta. - Labdázik az óriás! Zsonglőrködik, mint valami vén cirkuszi bohóc!

Valóban, a kihányt anyagok mind a hegy mélyébe zuhogtak vissza, s úgy látszott, hogy a belső feszültség duzzasztotta lávatömeg még nem érte el a kráter száját. Legalábbis az északkeleti nyiladékból, amelyet részben láthattak a telepesek, nem ömlött még semmilyen lávafolyam a hegy északi lejtőire.

Bármennyire sürgette azonban őket a hajóépítés, különféle feladatok a sziget különféle más pontjaira is elszólították a telepeseket. Mindenekelőtt a karámba kellett látogatnia valamelyiküknek, hogy abrakkal lássa el a muflonokat és a vadkecskenyájat. Megállapodtak abban, hogy Ayrton másnap, január 7-én útnak indul, mégpedig szokása szerint magában, hiszen egyedül is el tudja végezni ezt a teendőt; Pencroff és társai éppen ezért bizonyos meglepetéssel hallották, amint a mérnök így szól Ayrtonhez:

- Ha holnap a karámba megy, elkísérem...

- Hohó, Cyrus úr! - méltatlankodott a tengerész. - Munkanapjainkat percre kiszámítottuk, és ha ön is, Ayrton is itt hagy bennünket, négy kézzel kevesebb vesz részt a hajóépítésben!

- Holnaputánra mindketten visszatérünk - felelte Cyrus Smith -, de a karámba mindenképpen el kell mennem... Látni kívánom, hányadán is állunk a kitöréssel...

- Kitöréssel! Kitöréssel! - dohogott Pencroff meglehetősen elégedetlenül. - Minek olyan nagy hűhót csapni ezzel a kitöréssel?! Engem bizony csöppet sem izgat!

No de bármiként vélekedett is erről a tengerész, Cyrus Smith nem tágított tervétől. Harbert szívesen elkísérte volna a mérnököt, de nem akart távol maradni a munkától, mert tudta, hogy az mennyire bosszantaná Pencroffot.

Másnap napkeltekor Cyrus Smith és Ayrton a két onagga vontatta kordéra ült, rátért a karám felé vezető útra, és gyors ügetésben hajtott célja felé.

Az erdő fölött vaskos fellegekben vonultak el a Franklin-hegy kráteréből szakadatlanul özönlő kormos gáztömegek. A légkörben terjengő súlyos felhők kétségkívül különféle alkotórészekből álltak. A tűzhányó füstje egymagában nem lehetett ilyen sűrű és átlátszatlan. Alighanem szétporlott könnyű tufa vagy vörös habkő és keményítőlisztnél is finomabb szürke hamu úszott a vastagon hömpölygő füstgomolyokban. Az efféle vulkáni hamu oly könnyű, hogy némelyik kitörés után hosszú hónapokig odafönn lebeg a magasban. Az 1783. évi izlandi kitörés után több mint egy esztendőn át annyi vulkáni por szállingózott a levegőben, hogy a napsugár is alig szüremlett rajta át.

Ám az ilyen szétporlott anyagok azért többnyire tüstént a földre hullonganak, s ez történt ez alkalommal is. Alighogy Cyrus Smith és Ayrton a karámhoz ért, máris furcsa, feketés színezetű hóesés kezdődött, finom por pergett alá a levegőből - olyasféle, mint az apróra őrölt puskapor -, és pillanatok alatt megváltoztatta a tájék képét. A fákat, a réteket, az egész vidéket több hüvelyk vastagságú hamuréteg borította. De jó szerencséjükre északkeleti szél fújt, úgyhogy a felhő legnagyobbrészt eloszlott a tenger fölött.

- Ez aztán ugyancsak furcsa eset, Smith úr - jegyezte meg Ayrton.

- Inkább súlyos, mint furcsa - felelte a mérnök. - Ez a tufa, ez a rengeteg szétporlott habkő, egyszóval mindez az ásványi por arra vall, hogy a vulkán mély rétegei háborognak...

- De hát mégis, mit tehetünk ellene?

- Semmit vagy legföljebb annyit, hogy fogalmat alkotunk magunknak a jelenség fejlődéséről... Lásson hát, Ayrton, nyugodtan dolga után a karámban. Én addig fölkapaszkodom a Vörös-patak forrásvidékéig, és megnézem, milyen állapotban leledzik a hegy északi lejtője. Aztán...

- Aztán, Smith úr?

- Aztán ellátogatunk a Dakkar-kriptába... Látni akarom, hogy... Egyszóval, két órán belül önért jövök...

Ayrton bement a karámba, és míg a mérnök visszatértét várta, abrakkal látta el a muflonokat és a kecskéket, amelyek tüstént bizonyos nyugtalanságot árultak el, mihelyt megneszelték a kitörés első jeleit.

Cyrus Smith eközben megmászta a keleti hegynyúlvány gerincét, megkerülte a Vörös-patak forrását, és arra a vidékre érkezett, ahol valamikor, az első kutatóútjuk alkalmával társaival együtt fölfedezte a kénes forrást.

Mennyire megváltozott itt azóta minden! Az egy szál füstoszlop helyén most tizenhármat számlált a mérnök, valamennyit olyan vad erővel lövellte ki magából a föld, akár a gőzgép szellentyűje. Nyilvánvaló volt, hogy a föld kérgét iszonyatos nyomás feszegeti ezen a helyen. A levegő vízgőzzel vegyült kénes, hidrogénes és szénsavas gázokkal telítődött. Cyrus Smith érezte, hogyan remegnek lába alatt a síkságon szétszórtan heverő, vulkáni eredetű tufaalakulatok, vagyis azok az egykori hamukupacok, amelyeket kemény tömbökké sajtolt az idő új lávának azonban még semmilyen nyomát sem látta.

A mérnök minderről még alaposabban meggyőződhetett, amikor megtekintette a Franklin-hegy hátsó, északi oldalát. Kavargó füstgomolyok és lángcsóvák fakadtak föl a kráterből, s apró lávatörmelékek zápora zuhogott a földre; a láva maga azonban nem ömlött ki a kráter szűk száján, ami azt bizonyította, hogy a vulkáni anyagok még nem érték el a központi kürtő legfölső peremét.

- Szívesebben látnám pedig, ha már megindulna a lávafolyás! - mormogta magában Cyrus Smith. - Mert akkor legalább bizonyosságot nyernék afelől, hogy a láva megint szokott útján készül kifelé. Ki tudja, nem özönlik-e másfelé valamilyen új nyíláson át? Ám a voltaképpeni veszedelem nem is ez! Nemo kapitány jól látta, mit forral a tűzhányó! Nem! Az igazi veszedelem nem a kitörésben rejlik!

Cyrus Smith elmerészkedett egészen addig a gigászi töltés alakú lávatömegig, amelynek nyúlványai a keskeny Cápa-öblöt kerítették. Erről a helyről alaposan, szemügyre vehette a lávapatakok egykori folyásirányát. Kétségtelen bizonyosságot szerzett afelől, hogy az utolsó kitörés igen-igen régen történt.

Ekkor visszaindult arra, amerről jött, s útközben folytonosan hallotta az éles dörejekkel váltakozó, szüntelen égzengéssé erősödő föld alatti morajt. Reggel kilenc óra tájban már vissza is ért a karámba.

Ayrton már várta.

- Elláttam az állatokat, Cyrus úr - jelentette.

- Helyes, Ayrton.

- Nyugtalankodnak szegények, Smith úr...

- Meghiszem azt, ösztönösen érzik a veszedelmet, s az állatok ösztöne ritkán csal.

- Rendelkezésére állok, Cyrus úr...

- Hozzon lámpást és tűzszerszámot, Ayrton felelte a mérnök -, és gyerünk.

Ayrton teljesítette a mérnök utasítását. A két kifogott onagga a karám udvarán kóborolt. Rájuk zárták kívülről a kaput, és Cyrus Smith, Ayrtonnel együtt, nekivágott a keleti partra vezető keskeny ösvénynek.

Amerre jártak, a füstfelhőkből aláhamvadzó puha vulkáni porréteg födte a talajt. Az erdőben egyetlen négylábú állatot sem láttak. A madarak is mind elmenekültek. Olykor az elsuhanó szellő föl-fölkavarta a hamuréteget, s a két telepes olyan homályos forgatagba került, hogy egymást sem látta. Ilyenkor zsebkendőt szorítottak szemükre, szájukra, mert úgy érezték, hogy máskülönben megvakulnának és megfulladnának.

Cyrus Smith és Ayrton ilyen körülmények közt nem haladhatott gyorsan. A levegő, mintha oxigéntartalmát részben fölemésztette volna a vulkáni tűz, oly nehézzé vált, hogy a két telepes némelykor lélegzeni sem bírt. Százlépésenként meg kellett állniok, hogy kilihegjék magukat. Tíz óra is elmúlt hát, mire a mérnök és társa följutott a sziget északnyugati partját kitöltő porfírtömbök és bazaltszirtek sziklahalmazának taréjára.

Ayrton és Cyrus Smith elindult lefelé a meredek rézsűn, s nagyjából ugyanazon a botlasztó, göröngyös ösvényen ereszkedtek alá, amely azon a viharos éjszakán a Dakkar-sírboltba vezette őket. Most, világos nappal kevésbé volt veszélyes a lebocsátkozás, s egyébiránt a sziklák sima, iszamós felületét is hamuréteg borította, úgyhogy a telepesek lába biztonságosabban kapaszkodott meg a lejtőn.

Nemsokára elérték a part menti, mintegy negyven láb magas dombvállat. Cyrus Smith emlékezett, hogy ez a dombváll enyhe hajlattal lejt alá a tenger színéig. Ámbár az apály éppen mélypontján állt, a part fövénycsíkja mégsem látszott sehol, s a vulkáni portól szennyes hullámok magát a tengerszéli bazaltszikla falat verdesték.

Cyrus Smith és Ayrton minden nehézség nélkül megtalálták a Dakkar-kripta bejáratát, és megálltak a támaszfal alsó pihenőjét alkotó szirt tövében.

- Itt kell lennie a bádogcsónaknak? - kérdezte a mérnök.

- Itt is van, Smith úr - felelte Ayrton, és odahúzta az ívtornác boltszára alatt rejtőző könnyű vízi járművet.

- Szálljunk be, Ayrton.

A két telepes beszállt a csónakba. A hullámok enyhe ringása nemsokára a kripta alacsony bolthajtása alá sodorta a ladikot, s ott Ayrton tüzet csiholt, majd meggyújtotta a lámpást. Aztán megragadta a két evezőt, Cyrus Smith pedig a ladik orrába tette a világító szerszámot, hogy előrevetítse fényét, majd a kormányhoz ült, és a sírbolt sötétlő mélyének közepébe vezette a bádogcsónakot.

A Nautilus már nem állt ott, hogy fényszóróinak sugárnyalábjaival beragyogja a vaksötét üreget. A roppant erőforrás táplálta elektromos sugárzás talán még mindig ott terjengett valahol a tenger alján, de a barlang fenekéről, ahol Nemo kapitány pihent, még halovány derengés sem szüremlett föl a felszínig.

Hajólámpásuk pisla fénye, bár csekély kört világított be, mégis lehetővé tette, hogy a mérnök a kripta jobb oldali fala mentén befelé kormányozza a csónakot. A magas bolthajtás alatt, legalábbis az üreg elülső részében, síri csönd honolt, de mennél beljebb haladt a csónak, Cyrus Smith annál tisztábban hallotta a hegy méhének föl-fölmorajló, mély, tompa duhogását,

- Ez a vulkán hangja - mondta a mérnök.

A dübörgéseken kívül nemsokára egyebet is észleltek a telepesek: különféle kémiai vegyületek éles szagát, és a kénes gőzök valósággal fojtogatták a mérnök és társa torkát.

- Lám, ettől tartott Nemo kapitány! - suttogta Cyrus Smith, és kissé elsápadt az arca. - Végére kell járnunk a dolognak!

- Gyerünk - felelte Ayrton.

Azzal nekifeszült az evezőknek, s a bádogcsónak a sírbolt hátsó fala felé siklott.

Huszonöt perccel az után, hogy a telepesek beeveztek a Dakkar-kripta bejáratán, a ladik a barlang szemközti falához ért, és ott megállt.

Cyrus Smith ekkor föllépett a csónak padjára, és széltében-hosszában végigjártatta lámpása fényét a falon, amely a tűzhányó központi kohójától választotta el a kriptát. Milyen vastag lehet ez a sziklafal? Lehet, hogy száz láb, de lehet, hogy csak tíz, senki sem sejtheti. A föld alatti moraj zúgásából azonban arra lehetett következtetni, hogy nem valami vastag.

A mérnök előbb vízszintes vonalban vizsgálta végig a falat, aztán az egyik evező végére kötözött lámpással a bazaltfelület magasabb szakaszait is megvilágította.

Ott, alig látható finom hajszálrepedéseken, tökéletlenül egybeilleszkedő sziklahasábok résein fanyar füst szivárgott keresztül: ez fertőzte oly fojtogatóvá a barlang légkörét. Hasadások erezték keresztül-kasul a sziklafalat, a szélesebbek néhol csaknem háromlábnyira húzódtak a kripta vizének szintjétől.

Cyrus Smith aggodalmasan töprengett. Aztán ismét ezt suttogta:

- Igen! A kapitánynak igaza volt! Itt rejlik a veszedelem, mégpedig micsoda irtózatos veszedelem!

Ayrton nem szólt egyetlen szót sem, Cyrus Smith intésére ismét megragadta az evezőt, és félórával utóbb a mérnök és kísérője elhagyta a Dakkar-kriptát.

 

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Cyrus Smith beszámol társainak vizsgálódása eredményéről - Lázas munka a hajóépítő
műhelyben - Utolsó látogatás a karámban - A tűz és a víz küzdelme - Mi maradt meg a szigetből? -
A telepesek elhatározzák, hogy vízre bocsátják a hajót - A március 8-ról 9-re virradó éjszaka

Másnap, január 8-án reggel, miután egy napot és egy éjszakát töltöttek a karámban, Cyrus Smith és Ayrton dolguk végeztével visszatértek a Gránitpalotába.

A mérnök nyomban egybehívta társait, és közölte velük, hogy a Lincoln-szigetet borzalmas veszély fenyegeti, s azt nem tartóztathatja föl semmilyen emberi hatalom.

- Barátaim - mondta mély megrendüléstől remegő hangon -, a Lincoln-sziget nem tartozik azok közé a szigetek közé, amelyek addig léteznek, ameddig maga a földgolyó. A Lincoln-szigetet előbb vagy utóbb végpusztulás emészti el, ennek oka magában a szigetben rejlik, s ettől semmi sem mentheti meg!

A telepesek előbb egymásra néztek, aztán a mérnökre bámultak. Nem fogták föl szavai értelmét.

- Magyarázza meg, Cyrus, mit akar ezzel mondani! - kérte Gedeon Spilett.

- Megmagyarázom - válaszolta Cyrus Smith -, helyesebben megismétlem azt a magyarázatot, amelyet néhány perces négyszemközti beszélgetésünk alkalmával Nemo kapitánytól hallottam.

- Nemo kapitánytól? - kiáltottak föl a telepesek.

- Igen, ez volt utolsó szolgálata, amellyel halála előtt meg akart segíteni minket!

- Az utolsó szolgálata? - kiáltotta Pencroff. - Az utolsó szolgálata? Dehogyis! Majd meglátják, hogy Nemo kapitány halála után is segítségünkre lesz!

- De hát mit mondott önnek Nemo kapitány? - kérdezte az újságíró.

- Tudják hát meg, barátaim - válaszolt a mérnök. - A Lincoln-sziget helyzete nem olyan, mint a többi csendes-óceáni szigeté, különleges szerkezete, amelyet Nemo kapitány ösmertetett meg velem, előbb vagy utóbb arra vezet, hogy tengermélyi alapzata kimozdul a helyéből...

- Micsoda? Hogy a Lincoln-sziget kimozdul a helyéből? Ugyan már! - füstölgött Pencroff, és bármennyire tisztelte is a mérnököt, nem állhatta meg, hogy ne vonogassa a vállát.

- Hallgasson meg, Pencroff - folytatta a mérnök. - Íme, elmondom, mit észlelt Nemo kapitány, és mit észleltem magam is tegnap, a Dakkar-kripta átvizsgálásakor. Ez az üreg a sziget mélyébe, egészen a vulkánig hatol, és a tűzhányó hegy központi kürtőjétől csupán a barlang hátsó fala választja el. Mármost, ezt a falat repedések és hasadások barázdálják, s ezeken át máris kénes gázok szivárognak ki a tűzhányó belsejéből...

- Hát aztán? - kérdezte Pencroff, és bőszen ráncolta homlokát.

- Hát aztán megállapítottam, hogy a rések egyre tágulnak, a bazaltfal mindinkább meghasadozik a belső nyomástól, és előbb vagy utóbb, valószínűleg rövid időn belül utat enged az üreget kitöltő tengervíznek...

- Helyes! - vágta rá Pencroff, aki még mindig tréfálkozni próbált. - A víz kioltja a tüzet, s azzal mindennek vége lesz!

- Bizony, mindennek vége lesz! - felelte Cyrus Smith. - Aznap, amikor a tengervíz betódul az áttört falon át, elönti a központi krátert, és lehatol a sziget gyökeréig, ahol a kitörésre váró anyag fortyog, s aznap, Pencroff, a Lincoln-sziget éppúgy a levegőbe röpül, ahogy fölrobbanna Szicília is, ha a Földközi-tenger az Etnába ömölnék!

A mérnök olyan határozottan jelentette ki mindezt, hogy a telepeseknek eszükbe sem jutott semmiféle ellenvetés. Megértették, mekkora veszedelem fenyegeti őket.

Egyébiránt meg kell mondanunk, hogy Cyrus Smith egyáltalán nem túlzott. Sokan jutottak már arra az ötletre, hogy mivel csaknem valamennyi vulkán tó vagy tenger partján emelkedik, a tenger vagy a tó vizével oltsák ki ezeket a tűzhányókat. Azt azonban nem tudták ezek az okoskodók, hogy mit kockáztatnának ezzel a kísérlettel: úgy fölrobbantanák a földgömb egy részét, mint valamely túlfűtött kazánt. Ha a víz több ezer foknyi forróságra hevített, zárt térbe tódul, akkor ott olyan hirtelenséggel válik gőzzé, hogy nincs az a vastag földkéreg, amely ekkora nyomásuk ellenáll.

Nem lehetett hát semmi kétségük, hogy a szigetet szörnyűséges megrázkódtatás fenyegeti, mégpedig a közeli jövőben, mert a Lincoln-sziget csak addig létezik, amíg a Dakkar-kripta hátfala be nem szakad. És ez nem hónapok, nem is hetek, hanem napok, sőt talán csupán órák kérdése!

A telepesek első érzése mélységes fájdalom volt! Nem is közvetlenül fenyegető veszedelmükkel törődtek, hanem, arra gondoltak, hogy a földre, amely menedéket adott nekik, a szigetre, amelynek talaját ők művelték meg, amelyet annyira megszerettek, s amelynek fölvirágoztatására annyi tervet szőttek, menthetetlen megsemmisülés vár! Mennyi munkájuk, mennyi igyekezetük megy vele veszendőbe!

Pencroff arcán kövér könnycsepp gördült alá, még csak nem is próbálta titkolni.

A telepesek kis ideig beszélgettek még. Azt latolgatták, számíthatnak-e még egyáltalán valamilyen kedvező fordulatra; de végeredményképpen megállapították, hogy egyetlen veszteni való percük sincs: a vitorlás építését minden erővel siettetniök kell, mert ez a Lincoln-sziget lakóinak egyetlen menekülési lehetősége.

Valamennyi kéz nekilátott az ácsolásnak. Ugyan mire való is lett volna most aratni, terményt behordani, vadászni, a Gránitpalota élelmiszerkészleteit gyarapítani? A raktár és az éléskamra készlete bármilyen hosszú átkelésre is bőségesen fedezte a telepesek szükségleteit. Most csak az a fontos, hogy a hajó használható állapotban legyen, mielőtt az elkerülhetetlen katasztrófa valóban bekövetkezik.

Lázas buzgalommal fogtak neki megint a munkának. Január 23-ig a fele palánkozatot fölrakták a hajóra. A tűzhányó csúcsán egyelőre semmiféle változás nem mutatkozott. Mindeddig csak lánggal és izzó kődarabokkal elegyes gőz és füst fakadt föl a kráterből. De a 23-ról 24-re virradó éjszakán a lávatömegek elérték a tűzhányó első emeletét, és nyomásuk lesodorta a hegy kalap alakú kúpját. Szörnyű robaj hallatszott. A telepesek az első pillanatban azt hitték, hogy a sziget máris kimozdult a helyéből. Hanyatt-homlok rohantak ki a Gránitpalotából.

Hajnali két órára járt az idő.

Az égbolt merő lángban állt. A felső kúp - az egész ezer láb magas, sok milliárd font súlyú hegytömeg - mindenestül a szigetre zúdult, olyan erővel, hogy a talaj belerendült. A kúp szerencsére észak felé konyult, és most a vulkán és a tenger közt húzódó homok- és tufasivatagra zuhant. A most már öblösen tátongó kráterből olyan vakító fény lövellt a mennyboltra, hogy a visszasugárzás közismert tüneménye folytán a levegő is fehéren izzónak rémlett. Ugyanekkor az újonnan keletkezett hegycsúcson fölgyülemlő láva - tele medencéből kicsurranó víz módjára - széles zuhatag alakjában özönlött szét a lejtőn, s ezernyi tűzkígyó tekeredett lefelé a tűzhányó hegy oldalán.

- A karám! A karám! - kiáltott föl Ayrton.

Valóban, az új kráterből egyenesen a karám felé patakzott a láva, következésképpen a sziget termékeny részeire, a Vörös-patak forrásvidékére és a Fénymadár-erdőre tehát azonnali pusztulás várt.

Ayrton kiáltására a telepesek az onaggák istállójába rohantak. A két állatot befogták a kordéba. Valamennyiüknek ugyanegy gondolat járt az eszében! Mennél gyorsabban a karámba kell jutniok, és ki kell szabadítaniok onnan a bezárt állatokat.

Hajnali három óra sem volt, amikor már a karámhoz értek. A kerítés mögül siralmas bőgés hallatszott, jeléül a muflonok és a vadkecskék iszonyú rémületének. Az egyik izzó, cseppfolyós vulkáni patak már a legelőre ömlött, és fölperzselte a palánk felét. Ayrton egyetlen rántással föltépte a karám kapuját, és az állatok eszeveszetten száguldottak szanaszéjjel a szigeten.

Egy órával később a bugyborgó láva teljesen elborította a karámot, gőzzé forralta az udvarán keresztül csörgedező csermely vizét, lángba borította a kunyhót - úgy égett, akár a fölgyújtott szalmakazal -, és fölemésztette a deszkakerítést. A karámnak híre-hamva sem maradt!

A telepesek küzdeni akartak a láva betörése ellen, meg is kísérelték, hogy szembeszálljanak vele, de mindhiába, hiszen e hatalmas elemi csapással szemben az ember teljességgel tehetetlen.

Megvirradt január huszonnegyedik napja. Cyrus Smith és társai, mielőtt hazatérnének a Gránitpalotába, meg akarták állapítani a lávaözön végleges irányát. A talaj a Franklin-hegytől általában a keleti part felé lejtett, s ezért a telepeseknek attól kellett félniök, hogy ha a Fénymadár-erdő sem tartóztatja föl a lávafolyamot, akkor egészen a Kilátó-fennsíkig hömpölyög alá.

- A tó megvédelmez bennünket - mondta Gedeon Spilett.

- Remélem! - válaszolta Cyrus Smith, de csak ezt az egy szót felelte.

A telepesek szerettek volna átjutni arra a homoklapályra, amelyre a Franklin-hegy felső kúpja rázuhant, de a lávafolyam útjukat állta. A tűzözön egyik ága a Vörös-patak völgyét követte, másik ága a Zuhatag-patakét, és útjában gőzzé sustorogtatta mindkét patak vizét. A telepesek arra még csak nem is gondolhattak, hogy átkeljenek a lávaözönön, sőt egyre hátrébb kellett vonulniok előle. A lefejezett tűzhányó fölismerhetetlenné torzult. Ahol régebben a kráter szája nyílt, ott most sík, lapos tető látszott. A déli és a keleti oldalon egy-egy nyílás szakadt föl, és mindkettő szüntelenül ontotta a lávát, s ekként két, egymástól elkülönült lávaáradat ömlött alá a hegymeredélyen. Az új kráter fölött kavargó füstpamatok és gázfelhők sűrű páratömegekkel vegyültek össze, s az egész egyveleg vaskos gomolyokban terjengett a sziget fölé. Hatalmas villámcsapások dörrenései keveredtek a hegy morajába. A kráter torkából sziporkázva lángoló szikrák szökkentek a magasba, némelyiket több mint ezerlábnyira hajította föl a kitörés ereje; az izzó kődarabok szétrobbantak a sziget fölött elterülő felhőben, és kartácsbomba tölteteként záporoztak vissza a földre. A mennybolt újabb meg újabb villámcsapásokkal felelt a vulkán kitörésére.

A telepesek a Fénymadár-erdő szélén kerestek menedéket, de reggel hét óra tájban már ott is tarthatatlanná vált a helyzetük. Már nemcsak a körülöttük egyre-másra szerteröpdöső kőtörmelék és szilánkzápor zuhogásától kellett tartaniok, hanem a Vörös-patak medréből kiáradó láva még azzal is fenyegette őket, hogy elönti a karámból hazavezető utat. Az erdőszéli szálfák már tüzet is fogtak, a hirtelen gőzzé sisteredő belső nedvek úgy repesztették szanaszéjjel a törzsüket, mint megannyi röppentyű hüvelyét; a kevésbé nedvdús fák egyelőre érintetlenül meredeztek az izzó áradás közepette.

A telepesek hazafelé indultak a Karám úton. Lassan haladtak, úgyszólván lépésről lépésre adták föl a terepet. A talaj lejtőssége miatt azonban a lávafolyam egyre gyorsabban hömpölygött kelet felé; az első ömlenytömegek csakhamar szilárd kőzetté dermedtek, de újabb meg újabb égő lepényrétegek özönlöttek keresztül rajtuk.

Ezalatt a lávafolyam egyik főága egyre fenyegetőbb nyomulással tört előre a Vörös-patak völgyében. Az erdőnek ez a része már lángban állt; a törzsek töve recsegve-ropogva sült a forró lávában, lombjuk fölött már roppant, sötét füstgomolyok feketélltek.

A telepesek megtorpantak a tószegélyen, félmérföldnyire a Vörös-patak torkolatától. Élet és halál kérdése dől most el számukra.

Cyrus Smith megszokta, hogy a nehéz helyzetekkel józan mérlegelés alapján nézzen szembe, s mivel tudta, hogy olyan emberekkel van dolga, akik el bírják viselni az igazságot, bármilyen lesújtó is az, így szólt ekkor barátaihoz:

- Ha a tó föltartóztatja a lávafolyót, akkor a sziget egy része megmenekül a teljes pusztulástól, ha ellenben benyomul a Vadnyugat-vadonba is, akkor egyetlenegy fa, egyetlenegy fűszál sem marad meg a sziget felszínén. Akkor pedig már legföljebb csak a letarolt, kopár sziget fölrobbanása szabadíthat meg bennünket a lassú éhhaláltól...

- Akkor hát ne is dolgozzunk tovább? Hagyjuk félbe a hajóépítést?! - kiáltotta Pencroff, és kezét karba fonta, lábával pedig nagyot dobbantott.

- Nem, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, az ember teljesítse végsőkig a kötelességét!

Ebben a pillanatban a lávafolyam, amely ezalatt sorra emésztette el a szépséges szálfákat, utat tört magának egészen a tó partjáig. Ott a talaj körös-körül kútkávaként föltüremlett valamelyest: ha ez a perem némiképp magasabb, akkor talán elegendő is lett volna, hogy föltartóztassa a torlódó lávaözönt.

- Munkára! - kiáltotta Cyrus Smith.

A telepesek nyomban megértették a mérnök szándékát. Gátak közé kell szorítaniok a tűzáradatot, hogy ezzel a tó tájára tereljék.

A telepesek az ácsszérűbe rohantak. Ásót, csákányt, baltát ragadtak, és kidöntött fákkal, fölhányt földdel néhány óra alatt sikerült három láb magas és néhány száz láb hosszú védőgátat emelniök. Amikor véget ért a munka, úgy érezték, mindössze néhány percig dolgoztak!

Ideje is volt, hogy elkészüljenek. A cseppfolyós anyagok csaknem azonnal elérték a védősánc alsó részét. A lávaömleny úgy földuzzadt, mint partjai közül kitörni készülő folyam, s már-már úgy látszott, hogy átcsap az egyetlen akadályon, s aztán elárasztja az egész Vadnyugat-vadont... A támfal azonban helytállt, s az izzó áradat, egy percnyi szívdermesztő tétovázás után, húszlábnyi magasságból a Grant-tó vizébe zúdult.

A telepesek zihálva, némán, mozdulatlanul nézték a két elem küzdelmét.

Micsoda látvány!

Tűz és víz viaskodása!

Milyen toll tudná leírni ezt a borzalmasan csodálatos jelenetet, s milyen ecset tudná lefesteni?

A víz sivítva sisteredett gőzzé a bugyborgó láva hevétől. A levegőbe törő gázok elképzelhetetlen magasságokig fölörvénylettek, olyan szilajsággal, mintha valamilyen óriási kazán hirtelen kinyílt szelepeiből tódultak volna elő. Ám bármennyire jelentős mennyiségű víztömeg rengett is a tóban, előbb vagy utóbb el kellett párolognia, hiszen a beletorkolló patakok mind kiapadtak, a lávafolyam viszont kimeríthetetlen forrásból táplálkozott, és újabb meg újabb hullámokban, szüntelenül ontotta a tóba fehéren izzó, cseppfolyós anyagát.

A tóba hömpölygő első lávahullámok szinte azonnal megszilárdultak, s az ömleny annyira fölgyüremlett, hogy felső rétegei kimagaslottak a tó vizéből. Felületén újabb meg újabb lávatömegek ömlöttek végig, ezek szintén hamarosan kővé dermedtek, de továbbra is fölfelé gyurmálódtak a tó közepe felé. Úgy rémlett, hogy a fölhalmozódó láva nemsokára teljesen föltölti a tavat, amelynek a vízfölöslege egyébiránt sehol sem öntött ki a medréből, hanem gőzzé forrva illant el belőle...

Fülsiketítő süvítés, sistergés, zubogás hasított át a levegőn, s a szél sodorta gőz esővé lecsapódva záporozott a tengerbe. A lávatöltés egyre növekedett, és a kővé meredt magmatömbök egymás hegyére-hátára tornyosultak.

A minap még oly csöndes víztömeg helyét most roppant, füstölgő sziklahalmaz foglalta el, mintha a tó feneke fölpúposodott volna, és ezer meg ezer zátonyt emelt volna a víz színe fölé. Képzeljük azt, hogy valamely tó vizét hatalmas orkán korbácsolja, és a fölcsapó habok jégkeményre fagynak holmi hirtelen támadt húszfokos hidegben - s akkor fogalmat alkothatunk magunknak arról, mivé vált a Grant-tó három órával a sebes ömlésű, ellenállhatatlan erejű lávafolyam bezúdulása után.

Ezúttal a tűz győzte le a vizet.

Ami a telepeseket illeti, számukra mindazonáltal szerencsés körülményt jelentett, hogy a lávaömlés a Grant-tó felé kanyarodott.

Ezzel mindenesetre néhány napos haladékot nyertek. A Kilátó-fennsík, a Gránitpalota és a hajóépítő műhely egyelőre megmenekült...

Mármost ezt a néhány napot arra kell fölhasználniok, hogy a hajóra rászögezzék a még hiányzó palánkozatot, és gondosan eltömítsék a réseket. Amint ezzel elkészülnek, tüstént vízre bocsátják a hajót, és valamennyien fölköltöznek a fedélzetére; a vitorlázatot és kötélzetet majd csak akkor szerelik föl, ha már a hajó saját elemébe jutott, s a vízen úszik. A telepeseknek azonban folyvást attól kellett rettegniök, hogy a sziget darabokra szakad, és mindenestül elpusztul, tehát a szárazföld nem nyújthat már menedéket lakóinak. Az eladdig oly biztonságosnak vélt Gránitpalota tömör sziklafalai bármely pillanatban összeomolhatnak!

A következő hat napon át, vagyis 25-től egészen 30-ig a telepesek húsz ember munkáját végezték. Alig pihentek egy-egy órát, s a kráterből elősárgálló lángoszlopok világosságánál még az éjszakát is végigdolgozták.

A vulkáni anyagok ugyan még mindig özönlöttek a tűzhányó oldalából, de a kitörés szilaj bősége már alábbhagyott. Nagy szerencséjük volt ez a telepeseknek, mert a Grant-tó medre már csaknem színültig megtelt: ha netán újabb lávatömegek tódulnak hegyébe a régieknek, ekkor mindenképpen kiöntenek a Kilátó-fennsíkra és a fövénypartra.

A sziget innenső fele tehát részben védelmet nyert, a keleti oldalát azonban nem óvta semmi.

Valóban, a Zuhatag-patak széles, mindkét oldalt lesuvadó, meredek völgyén aláhömpölygő lávafolyamnak semmi sem szegte útját. Az izzó, cseppfolyós ásványi anyag szétömlött a Vadnyugat-vadonban. Az évnek ez a perzselően meleg nyári szaka amúgy is kiszikkasztotta a fákat, a rengeteg tehát tüstént tűzbe borult, és a lángok a törzsek tövéről és lombkoronájuk legtetejéről egyaránt továbbharapództak, a tűzvész rohamosan terjedt az ágas-bogas gallyak közt...

Úgy rémlett, hogy a sebes erdőtűz még a fák tövében tovább és tovább hatoló lávaáradatot is megelőzi a gyors tarolásban. A ragadozó és növényevő állatok, jaguárok, vadkanok, vízidisznók, lajhárok, bundás és tollas vadak őrjöngő félelmükben a Hála-folyó partjára és a Léggömb-kikötőn túlra, a Hullámkacsa-mocsárba menekültek.

A telepeseket azonban annyira elfoglalta munkájuk, hogy ügyet sem vetettek a vadakra, még a legfélelmetesebbekkel sem törődtek. A Gránitpalotából egyébiránt végleg kiköltöztek, de a Kéményben sem kerestek menedéket, hanem sátor alatt tanyáztak, a Hála-folyó torkolatánál.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett minden áldott nap ellátogatott a Kilátó-fennsíkra. Néhányszor Harbert is elkísérte őket, Pencroff azonban egyszer sem tartott velük, mert látni sem akarta az oly irtóztatóan eltorzult, földúlt szigetet!

A Lincoln-sziget valóban vigasztalan látványt nyújtott. Erdős részét teljesen csupasszá tarolta a láva. Egyetlen zöld facsoport emelkedett csak ki a pusztaságból, valahol a Kígyó-félsziget csúcsa táján. Itt is, ott is szénné üszkösült, pőre rönkök meredeztek a magasba. A kisorvadt rengeteg maradványa még a Hullámkacsa-mocsárnál is sivárabb képet mutatott. Ahol valaha csodálatosan zöldellő növényzet pompázott, ott most vulkáni tufakövületek kusza halmaza borította a talajt.

A Zuhatag-patak és a Hála-folyó medréből egyetlen csepp víz sem szivárgott immár a tenger felé, s a telepeseknek még szomjúságuk csillapítására sem maradt volna elegendő édesvizük, ha a Grant-tó egy részét nem kíméli meg a lávaömlés. Szerencsére azonban amolyan tengerszemféle keletkezett a tó déli csücskében: a sziget egész ivóvízkészlete!

Északnyugaton éles körvonalakban rajzolódtak a láthatárra a tűzhányó zegzugos taréjú, alsó hegyvonulatai, mintha megannyi gigászi karom marcangolná a televényt. Milyen gyötrelmes, milyen szívszaggató, milyen elborzasztó látományként kínozta mindez a telepeseket, akik mindeddig termékeny, erdő födte, csermelyek öntözte, veteményekben dúskáló földön éltek, most pedig, szinte egyik pillanatról a másikra, kietlen sziklasivatag lávától eliszapolt enyészetébe száműzettek, ahol már betevő falatjukat sem szerezhetnék meg, éhen vesznének, ha boldogabb időkben nem gyűjtöttek volna tartalékokat!

- Szívfacsaró látvány! - sóhajtott föl Gedeon Spilett.

- Bizony az, Spilett barátom - felelte a mérnök. - Csak azt adná meg az ég, hogy időben elkészítsük egyetlen menedékünket, a hajót!

- Úgy tetszik, hogy a tűzhányó valamelyest megnyugodott... nem találja, kedves Cyrus? Még javában okádja ugyan a lávát, de ha nem tévedek, már nem olyan ijesztő bőséggel, mint eleddig!

- Ez, sajnos, nem sokat tesz - válaszolta Cyrus Smith. - A tűz még mindig ugyanúgy izzik a hegy belsejében, és a tenger bármelyik pillanatban rázúdulhat. Mi úgy élünk itt, mint valamilyen hajón, amelyen elolthatatlan tűzvész dühöng, az utasok pedig tudják, hogy a láng előbb vagy utóbb becsap a puskaporos kamrába, de nem tehetnek ellene semmit! Jöjjön, Spilett, jöjjön, ne vesztegessük az időt!

A következő nyolc napon, vagyis a február 7-ig terjedő időben, szakadatlanul ömlött a láva, a kitörések azonban szűkebb határok közt zajlottak le. Cyrus Smith főként attól rettegett, hogy a cseppfolyós vulkáni anyag elönti a partot is, és ebben az esetben nem kíméli meg a hajóácsműhelyt sem. A telepesek mindazonáltal ezekben a napokban ismételten úgy érezték, hogy a sziget egész szerkezetében meg-megrendül, és ez szerfölött nyugtalanította őket.

Február 20-án már csak egy hónap hiányzott a hajó vízre bocsátásához.

Vajon áll-e addig a sziget?

Pencroff és Cyrus Smith úgy tervezték, hogy mihelyt sikerül eléggé vízállóvá szigetelniök a bordázatot, azonnal tengerre bocsátják a hajót. A fedélzetet, a belső berendezést és a vitorlázatot majd utóbb szerelik föl, egyelőre az a legfontosabb, hogy a telepesek biztos menedékhez jussanak valahol a szigeten kívül. Még az is lehet, hogy a hajót elvontatják a Léggömb-kikötőbe, vagyis mennél távolabb a kitörés gócától; a Hála-folyó torkolatánál, a Menedék-zátony és a gránitfal közti csatornán ugyanis az a veszély fenyegette, hogy a földrétegek elsuvadása esetén összeroncsolják a leomló sziklatömbök.

A telepesek tehát teljes erejükből azon igyekeztek, hogy mielőbb befejezzék a hajó törzsének összeácsolását.

Március 3-án már úgy számították, hogy tíz napon belül vízre bocsáthatják a hajót.

Kezdett visszatérni a bizakodás a szívekbe, s a szigeten tartózkodásuk negyedik esztendejében oly sok kemény megpróbáltatást kiállott telepesek ismét reménykedtek! Pencroff maga is már-már ocsúdni látszott ama búskomor szótlanságból, amely birodalmuk romjai és pusztulása láttán eluralkodott rajta. Most már csak a hajóra gondolt, abban összpontosult minden reménysége.

- Elkészülünk vele! - biztatta a mérnököt. - Elkészülünk vele, Cyrus úr, de éppen ideje is lesz, mert már múlófélben van a nyár, és nemsokára benne leszünk a napéjegyenlőség időszakában. Sebaj, legföljebb kikötünk a Tabor-szigeten, és ott majd csak kihúzzuk a telet! A Tabor-sziget a Lincoln-sziget után! Ah, micsoda szörnyűség!... Sose hittem bizony, hogy ezt kell megérnem!

- Siessünk! - felelte a mérnök rendíthetetlen nyugalommal.

És egyetlen percet sem veszítve csak dolgoztak, dolgoztak tovább.

- Vajon mindez akkor is megtörtént volna, gazdám, ha élne még Nemo kapitány? - kérdezte Nab néhány nappal később Cyrus Smithtől.

- Igen, Nab - felelte a mérnök.

- Én bizony nem hiszem! - súgta Pencroff a néger fülébe.

- Magam sem! - válaszolta Nab mélységes meggyőződéssel.

Március első hetében a Franklin-hegy újra fenyegetően jelentkezett.

Üvegszálszerűen szúróssá jegecesedett lávaszilánkok zápora esőzött a szigetre. A kráter ismételten megtelt lávával, s az izzó magma a vulkán mindkét oldalán kiöntött. A tűzfolyam végigzúdult a már megszilárdult tufarétegeken, és letarolta azokat az ösztövér fatörzscsonkokat is, amelyek annak idején ellenálltak az első kitörésnek. A láva ezúttal a Grant-tó délnyugati partja mentén ömlött végig, túláradt a Glicerin-patakon, és betódult a Kilátó-fennsíkra.

Ez az utóbbi csapás, amely a telepesek művét érte, mélyen lesújtotta valamennyiüket. A malomból, a majorság épületeiből, az istállókból semmi sem maradt. A riadt szárnyasok százfelé menekültek. Top és Jup is sokféle jelét adta a legnagyobb rémületnek, és ösztönös borzadásuk közeli katasztrófát jósolt.

A sziget állatvilágának jó része már az első kitöréskor odaveszett. Az életben maradottak a Hullámkacsa-mocsárban találtak menedékre, kivéve azt a néhányat, amely a Kilátó-fennsíkon rejtőzött el. Végül azonban ez az utolsó oltalmuk is elpusztult, s a gránitfal peremén átcsapó lávapatakok tűzzuhatagként özönlöttek le a fövénysávra...

Nincs toll, amely leírhatná a látvány iszonyú fönségességét! Éjnek évadján olvadt érc "Niagara" zuhogott le a magasból, fölötte szikrázó gőzfelhők gomolyogtak, alatta pedig fehéren izzó lávatömegek bugyborogtak a fövényparton.

A telepesek most már utolsó mentsvárukba szorultak, és noha a hajótörzs felső eresztékeit még nem dugarozták kellőképpen kátránytömítéssel, elhatározták, hogy a vízi járművet mindenképpen tengerre bocsátják!

Pencroff és Ayrton tüstént nekifogott a készületeknek, hogy másnap, március 9-én hajnalban vízre eresszék a hajót.

De a március 8-ról 9-re virradó éjszakán mérhetetlen gőzoszlop tört föl a kráterből, és irtózatos dörej közepette több mint háromezer lábnyira tornyosult a sziget fölé. A Dakkar-kripta belső fala nyilvánvalóan engedett a gázok nyomásának, beomlott, s a tengervíz a központi kürtőn keresztül bezúdult a tűzokádó torokba, s ott tüstént gőzzé forrt.

A kráter maga azonban szűknek bizonyult, a tömérdek vízgőz nem talált benne elégséges kivezető utat...

A levegőeget hirtelen akkora robbanás döreje reszkettette meg, amelyet százmérföldnyire is hallani lehetett.

Egész hegydarabok omlottak a Csendes-óceánba, és néhány perc múltán tenger borította azt a helyet, ahol nemrégen még a Lincoln-sziget virágzott.

 

HUSZADIK FEJEZET

Magános szikla a Csendes-óceán közepén - A Lincoln-sziget telepeseinek végső menedéke -
A halál árnya - Páratlan segítség - Miért és hogyan talált a  D u n c a n  a Lincoln-sziget
helyére? - Nemo kapitány utolsó jócselekedete - Sziget a szárazföldön - Nemo kapitány sírja

A Csendes-óceán habjaiból harminc láb hosszúságú és tizenöt láb szélességű, magános sziklahát emelkedett ki, mindössze tízlábnyira, az egyetlen szilárd pont, amelyen nem csapott át az áradat.

Ennyi maradt meg a Gránitpalota roppant bazalttömbjéből!

A sziklafal előbb megingott, aztán kizökkent a helyéből, s végül összeomlott, de a nagyterem néhány sziklája úgy halmozódott egymásra, hogy kiemelkedő szirtet képezett. Körülötte minden mást elnyelt a mélység: vízbe süllyedt a Franklin-hegy alsó kúpja, amelyet darabokra zúzott a robbanás, a Cápa-öböl két láva-állkapcsa, a Kilátó-fennsík, a Menedék-zátony, a gránitsziklás Léggömb-kikötő, a bazaltboltozatú Dakkar-kripta, sőt eltűnt még a kitörés gócától oly távol eső hosszú Kígyó-félsziget is!

Az egész Lincoln-szigetből nem maradt egyéb, mint az a talpalatnyi szikladarab, amelyen most a hat telepes és kutyájuk, Top, menedéket talált.

A négylábúak is mind elpusztultak a katasztrófában, a madarakat éppúgy, mint a sziget állatvilágának megannyi más képviselőjét sziklák morzsolták össze, vagy a tengerbe fúltak; szegény, szerencsétlen Jup szintén valamelyik sziklahasadékban lelte halálát!

Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Harbert, Pencroff, Nab és Ayrton is csak azért menekült meg, mert amikor a sziget törmelékei mindenfelől zuhogtak körülöttük, őket sátrukból a tengerbe röpítette a robbanás.

Mire ismét a víz felszínére buktak, nem láttak egyebet, mint fél kötélhossznyira ezt a sziklaroncsot: odaúsztak, és fölkapaszkodtak a tetejére.

Kilenc napja tengődtek már ezen a szirten!

Valamicske élelem - a Gránitpalota raktárából hordták ki, még az összeomlás előtt -, néhány korty fölgyülemlett esővíz egy sziklahorpadásban: ez most a boldogtalanok minden tulajdona. Utolsó reményük, a hajó, szilánkokra tört szét. A sziklazátonyt tehát semmiképpen sem hagyhatják el. Tüzük nincs, sőt lehetőségük sincs, hogy csiholjanak.

Pusztulásra ítéltettek!

Aznap, március 18-án, noha addig is csak a legszükségesebbet fogyasztották, mindössze kétnapi élelmük maradt. Ebben a helyzetben már sem az ész, sem a tudás nem segíthetett rajtuk. Isten kezében voltak.

Cyrus Smith megőrizte nyugalmát. Gedeon Spilett idegesen, Pencroff pedig szilaj dühvel rótta föl s alá a sziklát. Harbert nem mozdult el a mérnök mellől, úgy tekintett reá, mintha tőle várna segítséget, noha tudhatta, hogy már a mérnök sem segíthet. Nab és Ayrton szemlátomást beletörődtek sorsukba.

- Micsoda nyomorúság! Micsoda nyomorúság! - hajtogatta Pencroff minduntalan. - Ha csak egy dióhéjnyi sajkánk volna, hogy a Tabor-szigetre juthassunk rajta! De semmink, semmink!

- Szerencse, hogy Nemo kapitány ezt már nem élhette meg! - mondta egy ízben Nab.

A következő öt nap során Cyrus Smith és szerencsétlen társai a legcsekélyebb adagokra szorítkozva sanyarogtak, csupán annyit ettek, hogy éhen ne haljanak. Valamennyien végsőkig elgyöngültek. Harbert és Nab lázálomszerű kábulatában néha már félrebeszélt.

Élhetett-e bennük ilyen körülmények közt akár csak szemernyi remény is?

Nem!

Mit várhattak még?

Azt, hogy hajó húz el a sziklazátony látókörében? De hiszen tapasztalatból tudták, hogy a Csendes-óceánnak ezen a részén soha nem jár hajó! Vagy tán arra számítanak, hogy valamilyen csodálatos vakvéletlen éppen ez idő tájt vezérli a skót jachtot Ayrtonért a Tabor-szigetre? Ez merőben valószínűtlennek látszott, s egyébiránt, még ha a jacht valóban kiköt is a Tabor-szigeten, akkor sem történik egyéb, mint hogy kapitánya átkutatja Ayrton egykori lakhelyét, majd dolgavégezetlenül ismét kihajózik a tengerre, és észak felé, alacsonyabb szélességi fokokra vezényli a Duncant, hiszen a telepesek még nem helyezték el a szigeten az Ayrton hollétét közlő értesítést!

Nem! A telepesek semmilyen reménységet nem táplálhattak az iránt, hogy valaha is megmenekülnek, és szörnyű halál lesett reájuk: az éhhalál és a szomjhalál martalékául esnek ezen a puszta szirten!

Élettelenül hevertek a sziklaroncson, azt sem tudták már, hogy mi történik körülöttük. Csak Ayrton emelte föl utolsó erőfeszítéssel a fejét, hogy kétségbeesett, reményvesztett pillantást vessen a tengersivatagra!...

S íme, akkor, március 24-nek hajnalán, Ayrton egyszer csak kinyújtott karral a végtelen térség egyik pontja felé mutatott, aztán föltápászkodott, előbb fél térdre, aztán talpra emelkedett, és kezével mintha jeleket adott volna valakinek...

Hajó jelent meg a sziget láthatárán!

És ez a hajó korántsem tévelygett találomra a tengeren. Teljes gőzzel, nyílegyenest a sziklazátony felé tartott; a szerencsétlen telepesek már órákkal korábban észrevehették volna, ha van annyi erejük, hogy figyeljék a horizontot!

- A Duncan! - suttogta Ayrton, s azzal ájultan összerogyott.


Amikor Cyrus Smith és társai, gondos ápolás után, visszanyerték eszméletüket, egy gőzhajó kajütjében találták magukat, és nem értették, hogyan szabadultak a haláltól.

Ayrton egyetlen szava mindenre magyarázatot adott.

- A Duncan! - suttogta az egykori fegyenc.

- A Duncan! - ismételte Cyrus Smith.

S karját az ég felé tárva, fölkiáltott:

- Ó, mindenható Isten, mégiscsak azt akartad, hogy megmeneküljünk!...

Valóban, a Duncan, Glenarvan lord jachtja vette fedélzetére a telepeseket; ekkor már Robert Grant - Grant kapitány fia - teljesített rajta kapitányi szolgálatot, s azért küldték a Tabor-szigetre, hogy keresse meg Ayrtont, és tizenkét évi száműzetés után vigye vissza hazájába!...

A telepesek tehát megmenekültek, és a hajó már hazafelé is tartott velük!

- Robert kapitány - kérdezte Cyrus Smith a gőzös parancsnokától -, vajon hogyan jutott eszükbe, hogy miután nem találták Ayrtont, és elhagyták a Tabor-szigetet, további száz mérföldet hajózzanak északkelet felé?

- Azért, Smith úr - hangzott Robert Grant válasza -, hogy megkeressük Ayrtont, önt és társait!

- Társaimat és engem?!

- Magától értetődik! A Lincoln-szigeten!

- A Lincoln-szigeten?! - kiáltott föl egyszerre Gedeon Spilett, Harbert, Nab és Pencroff, határtalan megrökönyödéssel.

- Hogyan szerzett ön tudomást a Lincoln-sziget létezéséről? - kérdezte Cyrus Smith. - Hiszen ez a sziget egyetlen térképen sem található!

- Az az üzenet értesített róla, amelyet önök hagytak számunkra a Tabor-szigeten - felelte Robert Grant.

- Üzenet?! - kiáltott föl Gedeon Spilett.

- Természetesen. Íme, ez az... - válaszolta Robert Grant, s azzal fölmutatott egy levelet, amelyben valaki pontosan megjelölte, hogy a Lincoln-sziget mely szélességi és hosszúsági fokok metszéspontján fekszik, és közölte, miszerint Ayrton ott található "öt amerikai telepes társaságában"...

- Nemo kapitány!... - rebegte Cyrus Smith, miután fölismerte, hogy az írás ugyanattól a kéztől származik, mint a karámban lelt levél!

- Ó, most már mindent értek! - mondta Pencroff. - Ő vette kölcsön annak idején a mi Bonadventure-ünket, és magánosan vállalta az átkelés kockázatát, hogy a Tabor-szigeten...

- ...elhelyezhesse ezt az értesítést! - fejezte be a mondatot Harbert.

- Nemde, igazam volt - kiáltott föl a tengerész -, amikor azt állítottam, hogy a kapitány még halála után is tehet nekünk szolgálatot!

- Barátaim - szólt Cyrus Smith mélyen meghatott hangon -, imádkozzunk, hogy Isten fogadja irgalmába Nemo kapitánynak, a mi megmentőnknek a lelkét!

A telepesek Cyrus Smith szavára kalaplevéve halk fohászt mormoltak Nemo kapitány lelki üdvösségéért.

Az utána támadt csöndet Ayrton törte meg; odalépett a mérnökhöz, és csak ennyit mondott:

- Hová tegyem a ládikót?

Ayrton a legnagyobb végveszedelemben, a sziget tengerbe süllyedésének pillanatában, élete kockáztatásával megmentette a kincsesládát, most pedig híven átnyújtotta a mérnöknek.

- Ayrton! Ayrton!... - mondta Cyrus Smith mélységes megindultsággal.

Aztán Robert Grant felé fordult, és így szólt:

- Uram, önök bűntevőt hagytak a Tabor-szigeten, s most olyan férfira találtak, akit a vezeklés visszavezetett a becsület útjára... Büszke vagyok, hogy kezet szoríthatok vele!

A telepesek ekkor elbeszélték Robert Grant parancsnoknak Nemo kapitány és a Lincoln-szigeti telepesek különös történetét. Majd vázlatot készítettek arról a szirtről, amely megmaradt a sziklaomladékból, hogy a jövőben az is rákerüljön a Csendes-óceán térképére; aztán a kapitány kiadta a parancsot: forduljanak vissza.

Tizenöt nap múltán a telepesek partra szálltak Amerikában, megtudták, hogy hazájukban immár béke honol, s mint mindig is remélték, az elviharzott szörnyű belháború után Észak igazságos ügye diadalt aratott a déli rabszolgatartókon.

A Nemo kapitány ládikójában talált kincs nagy részén a Lincoln-sziget telepesei hatalmas földterületet vásároltak Iowa államban. A Duncan fedélzetén hazatért hajdani hajótöröttek kiválasztották a legszebb gyöngyszemet a sok közül, s elküldték emlékül Glenarvan lord feleségének.

Cyrus Smith és társai meghívták közös földtulajdonukra mindazokat, akiknek valaha a Lincoln-sziget vendégbarátságát szándékoztak fölajánlani. Nagyszerű települést alapítottak, s annak a Lincoln-telep nevet adták a Csendes-óceán mélységeibe merült sziget emlékéül. Folyót is találtak földjükön, s ezt Hála-folyónak nevezték, a birtokukon emelkedő hegyet Franklin-hegynek hívták, kis tavacskájukat Grant-tónak keresztelték, erdejüket Vadnyugat-vadon néven emlegették. Úgy festett az egész, mint valami sziget a szárazföldön.

A telep a mérnök és társai találékony vezetésével gyorsan virágzásnak indult. Ott élt a Lincoln-sziget valamennyi egykori telepese, mert megfogadták, hogy soha többé el nem hagyják egymást: Nab természetesen a gazdája mellett maradt, Ayrton minden áldozatot vállalt a közös ügy érdekében, Pencroff lelkesebb farmerré vált, mint amilyen tengerész volt valaha, Harbert folytatta és Cyrus Smith irányításával be is fejezte tanulmányait, ami pedig Gedeon Spilettet illeti, ő napilapot alapított, s a New Lincoln Herald rövidesen a világ legjobban értesült újságjainak sorába került.

Glenarvan lord és felesége, lady Glenarvan, John Mangles kapitány és felesége, Mary, Robert Grant húga, maga Robert Grant, Mac Nabbs őrnagy és általában mindazok, akik szerepet játszottak Grant kapitány és Nemo kapitány kettős történetében, meglátogatták telepükön Cyrus Smith mérnököt és barátait több ízben is.

A telep lakói végül is boldogan éltek, éppoly szoros egyetértésben, mint az elmúlt idők során; a Lincoln-szigetet azonban sohasem felejtettek el, örökre emlékezetükben élt az a sziget, ahová valaha nincstelenül és koldusszegényen érkeztek, ám ahol tudással és szorgalommal teljes négy esztendőn át mégis megszerezték minden szükségletüket, és amely szigetből immár semmi más nem maradt, mint az a magános, hullám verdeste gránitszikla a Csendes-óceán kellős közepében: sírköveként ama férfiúnak, akit valaha Nemo kapitány néven ismert a világ!

 


Jegyzetek

97. A briggek gyorsjáratú, kisebb (200-500 tonnás) vitorlások; csak két árbocuk van ugyan, de azoknak éppolyan teljes a vitorlázatuk, akár a nagy hajóké [VISSZA]

98. A cári Oroszország haditengerészeti lobogója fehér színű volt, átlós irányú kék kereszttel. [VISSZA]

99. Speedy angolul azt jelenti: fürge, gyors [VISSZA]

100. Sandwich-szigetek, más néven Hawaii-szigetek; szigetcsoport a Csendes-óceánon, Mexikó magasságában [VISSZA]

101. A múlt században torpedónak neveztek minden víz alatti robbanószerkezetet, tehát az aknát is; a torpedót - illetőleg aknát - kezdetleges alakjában már a XVIII. században ismerték, de széles körű alkalmazására csak az észak-amerikai polgárháborúban, tehát a regény cselekményének idején került sor [VISSZA]

102. Fregatta: keskeny, gyorsjárású vitorlás; később a kisebb hadigőzösöket is így nevezték [VISSZA]

103. Inkognitó: latin szó, azt jelenti, rangrejtve; főnévként is használatos, ez esetben: ismeretlenség, rejtőzködés [VISSZA]

104. Verne a múlt század utolsó harmadában írta A rejtelmes szigetet; természetes, hogy orvosi ismeretei is a tudomány egykorú állapotát tükrözik, s ezért ma már sok tekintetben túlhaladottak [VISSZA]

105. A kínafakéreg lázcsillapító hatását már a XVIII. században ismerték; a kénsavas kinin (Chininum sulfuricum) a kínafakéregből készített gyógyszer, főként malária ellen használják [VISSZA]

106. A legtöbb gyógynövény hatóanyaga valamilyen alkaloida, vagyis hidrogéntartalmú szénvegyület; ilyen a szalicin is [VISSZA]

107. Kb. 10 gramm [VISSZA]

108. Vándorkövek - jégkori gleccserek (jégáradatok) hordaléka, lesodort kőzettömegek; morénák - kőtuskók, sziklatörmelékek, amelyeket a gleccser, a lecsúszó hegyi jégtömeg görgetett magával; obszidián - vulkáni üveg; labradorit - színes földpát [VISSZA]

109. A szipojok (szipáiok) fölkelése (1857-1859) - India legnagyobb nemzeti fölszabadító harca a gyarmatosító angol uralom ellen; a lázadók kezébe került majdnem egész Észak-India, de az egységes vezetés hiánya, India hűbéri széttagoltsága és a feudális nagyurak árulása Angliát hozzásegítette a fölkelés véres leveréséhez [VISSZA]

110. A Verne által elbeszélt események időrendjében feloldhatatlan ellentmondás lappang, hiszen a hajó három utasának szökése és az itt leírt jelenet időpontja (1868. október 15-e) között alig több, mint egy év telt el [VISSZA]

111. Verne ugyan következetesen elítéli az angol gyarmatosítás erőszakos, embertelen módszereit, de az ugyancsak gyarmatosító Franciaország uralkodó köreinek nézeteit elfogadva, nem látja tisztán, hogy a gyarmati országokat milyen kegyetlenül fosztogatja, sanyargatja és leigázza a rabló nemzetek "civilizált" szövetsége, s hogy az elnyomott gyarmati népek harcai, amelyeket fölszabadulásukért vívnak, milyen jogosak és igazságosak; a máskülönben haladó gondolkodású Verne nézeteiben ez a politikai tévedés nemegyszer visszatér [VISSZA]

112. Mozgó a mozgóban, vagyis mozgó hajó a mozgó vízben [VISSZA]

113. Rinforzando: zenei kifejezés - a hang hirtelen, élesen hangsúlyos erősödése [VISSZA]




Hátra Kezdőlap